A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (hatodik tanács)

2019. április 30.(*)

„Állami támogatások – Franciaország által a kikötői javára végrehajtott társaságiadó mentességi program – A támogatási programot a belső piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánító határozat – Létező támogatások – A gazdasági tevékenység fogalma – Indokolási kötelezettség – Versenytorzulások és a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége – A megfelelő ügyintézés elve”

A T‑747/17. sz. ügyben,

az Union des ports de France – UPF (székhelye: Párizs [Franciaország], képviselik: C. Vannini és E. Moraïtou ügyvédek)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: B. Stromsky és S. Noë, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

a Franciaország által alkalmazott SA.38398 (2016/C, korábbi 2015/E) számú támogatási programról – franciaországi kikötők adóztatása – szóló, 2017. július 27‑i (EU) 2017/2116 bizottsági határozat (HL 2017. L 332., 24. o.) megsemmisítése iránt az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (hatodik tanács),

tagjai: G. Berardis elnök (előadó), S. Papasavvas és O. Spineanu‑Matei bírák,

hivatalvezető: L. Ramette tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2018. november 28‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita előzményei

1        A 2013‑as év folyamán az Európai Bizottság szolgálatai minden tagállamnak megküldtek egy, a kikötőik működésére és adózására vonatkozó kérdőívet, annak érdekében, hogy az Európai Unió állami támogatásokra vonatkozó szabályaira tekintettel e tárgyban összképet nyerjenek és tisztázzák a kikötők helyzetét. A továbbiakban a Bizottság szolgálatai ebben a kérdésben több levelet is váltottak a francia hatóságokkal.

2        2014. július 9‑i levelével a Bizottság az EK‑Szerződés 93. cikkének alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló 1999. március 22‑i 659/1999/EK tanácsi rendelet (HL 1999. L 83., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.) 17. cikke alapján tájékoztatta a francia hatóságokat a kikötők adózásáról szóló jogszabályokat illetően abból a szempontból összeállított előzetes értékeléséről, hogy azok állami támogatásoknak minősíthetők‑e, illetve összeegyeztethetők‑e a belső piaccal. E levélben előzetesen úgy vélte, hogy a francia kikötők javára nyújtott társasági adó alóli mentesség (a továbbiakban: társasági adó alóli mentesség) az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett összeegyeztethetetlen létező állami támogatásnak minősül, és felhívta a francia hatóságokat, hogy ismertessék az előzetes értékeléssel kapcsolatos észrevételeiket.

3        A francia hatóságok 2014. november 7‑i levelükben terjesztették elő észrevételeiket. A Bizottság szolgálatai és a francia hatóságok 2014. december 12‑én közös értekezleten vettek részt. 2015. január 15‑én a francia hatóságok kiegészítő észrevételeket küldtek a Bizottságnak. A Bizottság szolgálatai 2015. június 1‑jei levelükben tájékoztatták a francia hatóságokat arról, hogy egyelőre fenntartják a 2014. július 9‑i levélben kifejtett előzetes álláspontot.

4        2016. január 21‑i levelében a Bizottság megerősítette álláspontját, és az EUMSZ 108. cikk (1) bekezdése, valamint az [EUMSZ 108. cikk] alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 2015. július 13‑i (EU) 2015/1589 tanácsi rendelet (HL 2015. L 248., 9. o.) 22. cikke értelmében javasolta a francia hatóságoknak, hogy megfelelő intézkedések címén töröljék el a kikötők gazdasági tevékenységeiből származó bevételekre kivetett társasági adó alóli mentességet a 2017. adóév kezdetétől. Kérte a francia hatóságokat, hogy a 2015/1589 rendelet 23. cikkének (1) bekezdésével összhangban két hónapon belül feltétel nélkül és egyértelműen nyilatkozzanak a Bizottság javaslatára vonatkozóan.

5        A francia hatóságok 2016. április 11‑i levelükben küldték el észrevételeiket a Bizottságnak. A francia hatóságok és a Bizottság szolgálatai 2016. június 27‑én közös értekezletet tartottak.

6        Mivel a francia hatóságok feltétel nélkül és egyértelműen megtagadták a Bizottság által javasolt megfelelő intézkedések elfogadását, ez utóbbi úgy döntött, hogy a 2015/1589 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésével összhangban elindítja az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdésében meghatározott eljárást. A Bizottság eljárás indításáról szóló határozatát közzétették az Európai Unió Hivatalos Lapjában (HL 2016. C 302., 23. o., a továbbiakban: az eljárás megindításáról szóló határozat). A Bizottság felhívta a Francia Köztársaságot, hogy ismertesse észrevételeit a határozat tartalmával kapcsolatban. A Bizottság felhívta továbbá az érintett feleket az intézkedésre vonatkozó észrevételeik megküldésére.

7        A francia hatóságok 2016. szeptember 19‑én nyújtották be az észrevételeiket. A Bizottság több érintett féltől, többek között a felperestől, az Union des ports de France – UPF‑től kapott észrevételeket. A Bizottság elküldte ezeket az észrevételeket a Francia Köztársaságnak, és lehetőséget biztosított arra, hogy észrevételeket tegyen. Ez utóbbi észrevételeit a 2016. november 3‑i levélben kapta meg a Bizottság. A francia hatóságok és a Bizottság szolgálatai 2016. november 16‑án közös értekezletet tartottak.

8        2017. július 27‑én a Bizottság elfogadta a Franciaország által alkalmazott SA.38398 (2016/C, korábbi 2015/E) számú támogatási programról – franciaországi kikötők adóztatása – szóló (EU) 2017/2116 határozatot (HL 2017. L 332., 24. o., a továbbiakban: a megtámadott határozat).

9        A megtámadott határozatot 2017. december 14‑én közzétették az Európai Unió Hivatalos Lapjában. Egyebekben ezt a határozatot egy 2017. szeptember 6‑i levélben közölték a felperessel mint olyan érintett féllel, amely a hivatalos vizsgálati eljárás során észrevételt nyújtott be.

10      A megtámadott határozat 1. cikke a következőket mondja ki:

„Az autonóm kikötők, amelyek egy része nagy tengeri kikötő lett, a tengeri kereskedelmi kamarák, a kikötői létesítményeket kezelő kereskedelmi és iparkamarák, a tengeri kikötőkben található állami köztulajdonú eszközök helyhatósági kezelői, valamint azok a vállalkozások, amelyek ezen eszközök üzemeltetése céljából a helyükbe léptek, társasági adó alóli mentessége a belső piaccal összeegyeztethetetlen létező állami támogatásnak minősül.”

11      A megtámadott határozat 2. cikke szerint:

„(1) Franciaországnak meg kell szüntetnie az 1. cikkben meghatározott társasági adó alóli mentességet, és a társasági adó hatálya alá kell vonnia azokat a jogalanyokat, amelyekre az említett mentesség vonatkozik.

(2) Azt az intézkedést, amellyel Franciaország végrehajtja az (1) bekezdésből eredő kötelezettségeit, az e határozatról szóló értesítés napja szerinti folyó naptári év végéig kell elfogadni. Az intézkedést legkésőbb az elfogadását követő adóév kezdetétől gazdasági tevékenységgel termelt jövedelmekre kell alkalmazni.”

 Az eljárás és a felek kérelmei

12      A Törvényszék Hivatalához 2017. november 15‑én benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.

13      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

14      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

 Az elfogadhatóságról

15      A Bizottság vitatja a jelen kereset elfogadhatóságát. A 2018. november 6‑i Scuola Elementare Maria Montessori kontra Bizottság, Bizottság kontra Scuola Elementare Maria Montessori és Bizottság kontra Ferracci ítéletet (C‑622/16 P–C‑624/16 P, EU:C:2018:873) követően a Bizottság a tárgyaláson tisztázta az álláspontját arra való hivatkozással, hogy noha a megtámadott határozat rendeleti jellegű jogi aktus, a felperes tagjai vonatkozásában mégis végrehajtási intézkedéseket von maga után, így ez utóbbiaknak kell bizonyítaniuk, hogy e határozat közvetlenül és személyükben érinti őket.

16      Ezt követően, a felperes tagjainak személyes érintettségére vonatkozóan a Bizottság arra hivatkozik, hogy e tagok azon jogalanyok nyílt körébe tartoznak, amelyekre kiterjedhet a társasági adó alóli mentesség, és amelyek a szóban forgó támogatás lehetséges kedvezményezettjei. Egyebekben úgy véli, hogy a megtámadott határozat nem módosítja az említett tagok szerzett jogait, mivel főszabály szerint nincs szerzett jog az adórendszer jövőbeni fenntartására. Ennélfogva ezek a tagok nem hivatkozhatnak arra, hogy a megtámadott határozat személyükben érinti őket.

17      Végül, a Bizottság azt állítja, hogy a felperes a saját érdekei érintettségének alátámasztására nem hivatkozhat a belső szabályzata által előírt, a tagjai érdekeinek az uniós hatóságok előtti védelmével és képviseletével kapcsolatos feladataira, mivel ez a jogi aktus nem minősül az uniós jog olyan rendelkezésének, amely kifejezetten elismeri egyes eljárási jogosultságait. Hasonlóképpen, úgy ítéli meg, hogy pusztán az, hogy a felperes részt vett a szóban forgó támogatási programra vonatkozó hivatalos vizsgálati eljárásban, nem elegendő ahhoz, hogy kereshetőségi joggal rendelkezzen.

18      A felperes vitatja ezeket az érveket, és arra hivatkozik, hogy tagjait közvetlenül és személyükben érinti a megtámadott határozat, így magát a felperest illeti meg a kereshetőségi jog.

19      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése két olyan esetet szabályoz, amelyben kereshetőségi jog illeti meg a természetes vagy jogi személyeket annak érdekében, hogy eljárást indítsanak olyan jogi aktusok ellen, amelyeknek nem címzettjei. Egyrészt ilyen kereset csak azzal a feltétellel indítható, hogy e jogi aktus e személyt közvetlenül és személyében érinti. Másrészt az ilyen személy keresetet indíthat olyan, végrehajtási intézkedéseket nem tartalmazó rendeleti jellegű jogi aktusokkal szemben, amelyek őt közvetlenül érintik (lásd: 2014. február 27‑i Stichting Woonpunt és társai kontra Bizottság ítélet, C‑132/12 P, EU:C:2014:100, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

20      Ezután emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a felpereshez hasonló társulások által előterjesztett keresetek az ítélkezési gyakorlat szerint három helyzetben elfogadhatók, mégpedig ha ezen szervezetek olyan vállalkozások érdekeit képviselik, amelyek keresete is elfogadható lenne, vagy ha saját szervezeti érdekeik érintettsége egyéníti őket, például mert a megsemmisíteni kért aktus befolyásolta tárgyalási pozíciójukat, illetve ha részükre jogszabály számos eljárási jogosultságot kifejezetten elismer (lásd ebben az értelemben: 2010. március 18‑i Forum 187 kontra Bizottság ítélet, T‑189/08, EU:T:2010:99, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2016. április 26‑i EGBA és RGA kontra Bizottság végzés, T‑238/14, nem tették közzé, EU:T:2016:259, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

21      A jelen ügyben a Bizottsághoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy az uniós jog egyetlen jogszabálya sem ismeri el kifejezetten a felperes eljárási jellegű jogosultságait. Ehhez nem elegendő pusztán az a körülmény, hogy a szabályzatai a tagjai érdekeinek az uniós hatóságok előtti védelmével és képviseletével kapcsolatos feladatokkal ruházzák fel (lásd ebben az értelemben: 1995. július 6‑i AITEC és társai kontra Bizottság ítélet, T‑447/93–T‑449/93, EU:T:1995:130, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

22      Emellett a felperes kereshetőségi joga nem vezethető le pusztán a felperesnek a hivatalos vizsgálati eljárásban érintett félként való részvételéből, még akkor sem, ha egy ilyen körülmény releváns körülményt jelent egy vállalkozás kereshetőségi jogának értékelése során (lásd ebben az értelemben: 2007. november 22‑i Sniace kontra Bizottság ítélet, C‑260/05 P, EU:C:2007:700, 56. pont; 2014. november 5‑i Vtesse Networks kontra Bizottság ítélet, T‑362/10, EU:T:2014:928, 53. pont).

23      Egyébként a felperes nem állítja azt, hogy a tárgyalási pozícióját akként befolyásolta volna a megtámadott határozat, mint az 1988. február 2‑i Kwekerij van der Kooy és társai kontra Bizottság ítélet (67/85, 68/85 és 70/85, EU:C:1988:38) alapjául szolgáló ügyben.

24      Ennélfogva azt kell megvizsgálni, hogy a felperes a fenti 20. pontban említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően rendelkezik‑e kereshetőségi joggal azon az alapon, hogy a tagjainak érdekeit képviseli, akik a fenti 20. pontban említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően maguk is rendelkeznek kereshetőségi joggal.

25      E tekintetben pontosítani kell, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint ebben az esetben a társulás kereshetőségi joga azon a megfontoláson alapul, hogy a társulás általi keresetindítás előnyös az eljárásban, mivel azáltal, hogy a társulás a helyébe lép egy vagy több tagnak, amelynek az érdekeit képviseli, és amely olyan helyzetben van, hogy maga is elfogadható keresetet nyújthatna be, megelőzhető, hogy ugyanazon jogi aktusokkal szemben jelentős számú keresetet nyújtsanak be (1995. július 6‑i AITEC és társai kontra Bizottság ítélet, T‑447/93–T‑449/93, EU:T:1995:130, 60. pont; 2016. szeptember 15‑i Molinos Río de la Plata és társai kontra Tanács ítélet, T‑112/14–T‑116/14 és T‑119/14, nem tették közzé, EU:T:2016:509, 35. pont).

26      Ezáltal egy társulás nem hivatkozhat arra a tényre, hogy olyan tagjai érdekeit képviseli, amelyek maguk is keresetet nyújtottak be, mivel ezek maguk képviselik a saját érdekeiket (lásd: 2016. szeptember 15‑i Molinos Río de la Plata és társai kontra Tanács ítélet, T‑112/14–T‑116/14 és T‑119/14, nem tették közzé, EU:T:2016:509, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ebből következik, hogy a jelen keresetet nem lehet elfogadhatónak nyilvánítani annak alapján, hogy a felperes képviseli a chambre de commerce et d’industrie métropolitaine Bretagne‑ouestet (port de Brest) (a nyugat‑bretagne‑i térség kereskedelmi és iparkamarája [Brest kikötője]), mivel ez utóbbi saját keresetet nyújtott be a T‑754/17. sz. ügyben, és ehhez nem szükséges dönteni a kamara által benyújtott kereset elfogadhatóságáról sem (lásd ebben az értelemben: 2012. március 29‑i Asociación Española de Banca kontra Bizottság végzés, T‑236/10, EU:T:2012:176, 30. pont).

27      Ezzel szemben a felperes érvényesen képviselheti azon tagjai érdekeit, amelyek nem nyújtottak be saját keresetet, feltéve, hogy maguk is rendelkeznek kereshetőségi joggal, amit vizsgálni kell.

28      Először is meg kell jegyezni, hogy a felperes tagjai a megtámadott határozatnak nem címzettjei, mivel az a Francia Köztársaság.

29      Másodszor, mivel a megtámadott határozat objektíve megállapított helyzetekre érvényes, és általánosan és absztrakt módon meghatározott személyek csoportjaival szemben von maga után joghatásokat, rendeleti jellegű jogi aktusnak minősül (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 15‑i Scuola Elementare Maria Montessori kontra Bizottság ítélet, T‑220/13, nem tették közzé, EU:T:2016:484, 49. és 52. pont).

30      Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy e határozat anélkül, hogy a francia hatóságok végrehajtási intézkedéseket fogadnának el, nem válthat ki joghatásokat a kikötői ágazatban működő olyan gazdasági szereplők vonatkozásában, mint a felperes tagjai (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 26‑i Royal Scandinavian Casino Århus kontra Bizottság ítélet, T‑615/11, nem tették közzé, EU:T:2014:838, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A megtámadott határozat 2. cikke ugyanis előírja, hogy „Franciaországnak meg kell szüntetnie az 1. cikkben meghatározott társasági adó alóli mentességet, és a társasági adó hatálya alá kell vonnia azokat a jogalanyokat, amelyekre az említett mentesség vonatkozik”. Ilyen végrehajtási intézkedések elfogadásának hiányában a többek között az autonóm kikötők és a kikötői létesítményeket kezelő kereskedelmi és iparkamarák társasági adó alóli mentességét előíró hatályos adórendszert kell alkalmazni.

31      Emellett, amint azt a Bizottság a tárgyaláson kifejtette, a megtámadott határozat végrehajtása során a társasági adó alóli mentesség megszüntetése a felperes tagjai számára főszabály szerint az e módosításokat tükröző adóhatározat elfogadásában jelenik meg. Ezek az adóhatározatok a felperes tagjaira vonatkozó végrehajtási intézkedéseknek minősülnek, amelyekkel szemben a Bizottság szerint kereset nyújtható be a nemzeti bíróságok előtt, amely bíróságok adott esetben az EUMSZ 267. cikk alapján a megtámadott határozat érvényességével kapcsolatos kétségek esetén a Bírósághoz fordulhatnak (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 15‑i Scuola Elementare Maria Montessori kontra Bizottság ítélet, T‑220/13, nem tették közzé, EU:T:2016:484, 55. és 61. pont).

32      Ebből következik, hogy a megtámadott határozat a felperes tagjaira vonatkozóan végrehajtási intézkedéseket tartalmaz, így ez utóbbiaknak kell bizonyítaniuk, hogy a megtámadott határozat közvetlenül és személyükben érinti őket.

33      Egyfelől a felperes tagjainak a jelen ügyben nem vitatott közvetlen érintettségét illetően meg kell jegyezni, hogy jóllehet a megtámadott határozat címzettjei a francia hatóságok, nem hagy számukra mérlegelési mozgásteret, és arra kötelezi őket, hogy legkésőbb az elfogadását követő adóév kezdetétől szüntessék meg a felperes tagjaihoz hasonló jogalanyok részére biztosított (a megtámadott határozat 2. cikkének (1) bekezdése), társasági adó alóli mentességet a gazdasági tevékenységeikkel megtermelt bevételük vonatkozásában (a megtámadott határozat 2. cikkének (2) bekezdése). A felperes tagjait tehát a megtámadott határozat közvetlenül érinti (lásd ebben az értelemben: 1999. június 15‑i Regione Autonoma Friuli‑Venezia Giulia kontra Bizottság ítélet, T‑288/97, EU:T:1999:125, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

34      Másfelől, ami a felperes tagjainak személyes érintettségét illeti, először is meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozat név szerint és egyedileg nem jelölte meg őket. A megtámadott határozat 1. cikke ugyanis általánosságban utal az autonóm kikötőkre (amelyek egy része nagy tengeri kikötő lett), a tengeri kereskedelmi kamarákra, a kikötői létesítményeket kezelő kereskedelmi és iparkamarákra, a tengeri kikötőkben található állami köztulajdonú eszközök helyhatósági kezelőire, valamint azok a vállalkozásokra, amelyek ezen eszközök üzemeltetése céljából a helyükbe léptek.

35      Márpedig az ítélkezési gyakorlat szerint harmadik személyeket csak akkor érinthet személyükben egy másik személynek címzett határozat, ha ez a határozat sajátos jellemzőik vagy egy őket minden más személytől megkülönböztető ténybeli helyzet folytán vonatkozik rájuk, és ezáltal a címzetthez hasonló módon egyéníti őket (lásd: 2014. február 27‑i Stichting Woonpunt és társai kontra Bizottság ítélet, C‑132/12 P, EU:C:2014:100, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

36      Ezzel összefüggésben, amint arra a Bizottság a tárgyaláson emlékeztetett, pusztán az a lehetőség, amely szerint azon jogalanyok, akikkel szemben valamely intézkedés alkalmazandó, szám szerint vagy akár egyedileg többé‑kevésbé pontosan meghatározhatók, semmi esetre sem jelenti, hogy e jogalanyokat ezen intézkedés által személyükben érintettnek kell tekinteni, amennyiben a szóban forgó jogi aktus a benne meghatározott objektív jogi vagy ténybeli helyzet folytán alkalmazandó (lásd: 2014. február 27‑i Stichting Woonpunt és társai kontra Bizottság ítélet, C‑132/12 P, EU:C:2014:100, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

37      Mindazonáltal, ha a megtámadott határozat az elfogadásakor azonosított vagy azonosítható személyek csoportját érinti, a csoport tagjaira jellemző szempontok alapján e személyeket e jogi aktus azért érintheti személyükben, mert a gazdasági szereplők meghatározott köréhez tartoznak, és ez különösen így van abban az esetben, ha a határozat az egyén által az elfogadását megelőzően megszerzett jogokat módosítja (lásd: 2014. február 27‑i Stichting Woonpunt és társai kontra Bizottság ítélet, C‑132/12 P, EU:C:2014:100, 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

38      E tekintetben elsősorban meg kell jegyezni, hogy a felperes tagja minden francia kikötő vagy nagy tengeri kikötő vagy az ilyen kikötőket kezelő kereskedelmi és iparkamara, amelyek jogszerűen részesültek a társasági adó alóli mentesség rendszeréből mindaddig, amíg a Bizottság a megtámadott határozat elfogadását követően azt kétségbe nem vonta.

39      Másodsorban, amint arra a felperes a tárgyaláson emlékeztetett, a jelen ügyben szóban forgó támogatási program kedvezményezettjei rendeletben létrehozott olyan közjogi jogi személyek, amelyek létrehozása a magánkezdeményezésektől független.

40      Ennélfogva meg kell állapítani, hogy a felperes tagjai azon gazdasági szereplők zárt körébe tartoznak, akik a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában azonosíthatóak voltak.

41      E tekintetben, a Bizottság által a tárgyaláson előadott érveléssel ellentétben ez a kör valószínűleg nem bővülhet tovább, mivel még ha feltételezzük is, hogy rendeleti úton egy másik kikötő vagy kereskedelmi és iparkamara jön létre, a felperes tagjaitól eltérően nem olyan jogalanyokról lenne szó, amelyek hivatkozhatnak a megtámadott határozat elfogadása előtt létező támogatási program tényleges kedvezményezettjének státuszára.

42      Harmadsorban, a felperes tagjainak helyzetét attól a helyzettől is meg kell különböztetni, amelyben a Bizottság által hivatkozott 2016. április 26‑i EGBA és RGA kontra Bizottság végzés (T‑238/14, nem tették közzé, EU:T:2016:259) alapjául szolgáló ügy felpereseinek tagjai voltak. Eltérően ugyanis a jelen ügytől, amely egy létező támogatási programról szól, az említett ügyben megtámadott határozat olyan új támogatási programot érintett, amely a lóversenytársaságok által végzett közszolgáltatási feladat finanszírozása céljából tervezett parafiskális járuléknak az online lóversenyfogadásokra történő bevezetésére vonatkozott. Így tehát a felperesek tagjai, akik mind a nyeremény‑ és szerencsejátékok ágazatában működő gazdasági szereplők voltak, kizárólag arra hivatkozhattak, hogy e program jövőbeli kedvezményezettjeinek versenytársai, mivel a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában e programot még nem hajtották végre. Ennek következtében, amint arra ebben az ügyben a Törvényszék rámutatott, ez a határozat a franciaországi online lóversenyfogadások ágazatában jelen lévő valamennyi szereplőt érintette: mindazokat, akik a megtámadott határozat elfogadása előtt jelen voltak e piacon, azokat, akik e határozat elfogadását követően léptek be e piacra, és azokat, akik majd a jövőben lépnek be oda. A felperesek tagjai így olyan gazdasági szereplők meghatározatlan csoportjába tartoztak, amelyek köre a megtámadott határozat elfogadása után növekedhetett volna. Nem egy zárt körbe tartoztak, azaz olyan csoportba, amely a megtámadott jogi aktus elfogadását követően már nem bővülhetett. Így a felperesek tagjait egy parafiskális járulék adóalanyaiként érintette a megtámadott határozat, ugyanazon a címen, mint a szóban forgó ágazatban működő többi versenytársaikat (lásd: 2016. április 26‑i EGBA és RGA kontra Bizottság végzés, T‑238/14, nem tették közzé, EU:T:2016:259, 66. és 67. pont).

43      Mindezen megfontolások fényében meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a felperes tagjait, mivel a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában azonosítható piaci szereplők zárt körébe tartoznak, személyükben érinti a megtámadott határozat.

44      Következésképpen, mivel a jelen ügyben a felperes tagjai a megtámadott határozattal szemben kereshetőségi joggal rendelkeznek, ezáltal az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében a felperes is jogosult a keresetindításra, amennyiben azon tagjainak érdekeit képviseli, akik maguk nem nyújtottak be saját keresetet e határozat ellen.

 Az ügy érdeméről

45      Keresete alátámasztására a felperes öt jogalapra hivatkozik: az első az adóintézkedés teljes egészében állami támogatásként történő minősítésével kapcsolatos téves jogalkalmazáson, a második a francia kikötők által végzett tevékenységek gazdasági jellegének értékelésével kapcsolatos téves jogalkalmazáson, a harmadik általában véve a francia kikötőkkel, közelebbről pedig a szigeteken elhelyezkedő kikötőkkel és a tengerentúli kikötőkkel kapcsolatos versenytorzulásra és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó feltételeket illető mérlegelési hibán és az e vizsgálat keretében elfogadott indokolás elégtelenségén, a negyedik a létező támogatások ellenőrzésére irányuló eljárás lefolytatásával kapcsolatos téves jogalkalmazáson, valamint az arányosság elvével összhangban értelmezett EUMSZ 108. cikknek a „megfelelő intézkedésekkel kapcsolatos eljárásra” vonatkozó (1) és (2) bekezdése megsértésén, és az ötödik a megfelelő ügyintézés elvének megsértésén alapul.

 A téves jogalkalmazáson alapuló első jogalapról, amely szerint a Bizottság tévesen minősítette teljes egészében állami támogatásnak a társasági adó alól a francia kikötőknek biztosított mentesség rendszerét

46      A felperes emlékeztet arra, hogy egy olyan jogalany, amely egyszerre végez a közhatalmi jogkörök gyakorlásával kapcsolatos tevékenységeket és gazdasági tevékenységeket, kizárólag a gazdasági tevékenységei tekintetében köteles az állami támogatásra vonatkozó szabályok tiszteletben tartására. Azt állítja, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, amikor nem pontosította, hogy a támogatás jelleget illetően kialakított minősítés a francia kikötőknek kizárólag a gazdasági tevékenységeire korlátozódik. Következésképpen azt kéri a Törvényszéktől, hogy semmisítse meg a megtámadott határozat e részét, vagy legalábbis módosítsa e határozat rendelkező részét annak érdekében, hogy kifejezetten kizárja a társasági adófizetési kötelezettség alól a francia kikötők által végzett nem gazdasági tevékenységeket.

47      A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

48      Először is meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat (lásd a fenti 10. és 11. pontot) szövegéből kitűnik, hogy a támogatási intézkedés a kedvezményezett jogalanyokat kizárólag a gazdasági tevékenységükből származó bevétel után megillető társasági adó alóli mentességre vonatkozik. A felperes első jogalapja tehát a megtámadott határozat rendelkező részének téves értelmezésén alapul.

49      Egyebekben, mivel a szóban forgó adóintézkedés megkülönböztetés nélkül alkalmazandó a kedvezményezett jogalanyok bevételeire, a tevékenységük jellegétől függetlenül, a Bizottság logikusan követelhette meg magának a programnak a megszüntetését annak biztosítása érdekében, hogy megszűnik az e jogalanyokat a társasági adó alól a gazdasági tevékenységükből származó bevételek után megillető, a belső piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánított mentesség.

50      Másodszor, emlékeztetni kell arra, hogy valamely jogi aktus rendelkező része elválaszthatatlan annak indokolásától, így az aktust – amennyiben szükséges – az elfogadásához vezető okok figyelembevételével kell értelmezni (1997. május 15‑i TWD kontra Bizottság ítélet, C‑355/95 P, EU:C:1997:241, 21. pont; 2012. március 2‑i Hollandia kontra Bizottság ítélet, T‑29/10 és T‑33/10, EU:T:2012:98, 146. pont).

51      Márpedig a megtámadott határozat (42)–(61) preambulumbekezdésében a Bizottság azt kívánta bizonyítani, hogy a kikötők milyen mértékben végeztek legalább részben gazdasági tevékenységeket, és minősültek ezáltal az EUM‑Szerződés versenyjogi szabályokról szóló rendelkezései értelmében vett vállalkozásoknak.

52      A megtámadott határozat (44) preambulumbekezdésében a Bizottság pontosította, hogy nem vitatja, hogy a kikötők elláthatnak bizonyos közhatalmi feladatokat vagy nem gazdasági feladatokat, úgymint a tengeri forgalom ellenőrzése és biztonsága vagy a szennyezés elleni védekezés felügyelete, sem azt, hogy e feladatok ellátása során a kikötők nem számítanak az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti vállalkozásoknak. A Bizottság e tekintetben hozzáfűzi, hogy az eljárás tárgyát képező társasági adó alóli mentesség tehát csak akkor minősülhet állami támogatásnak, ha a gazdasági tevékenységekből származó bevételeket érinti. Ezzel szemben a Bizottság szerint az a tény, hogy egy adott jogalany egy vagy több állami vagy nem gazdasági jellegű tevékenységet végez, nem elegendő ahhoz, hogy általánosan kivonják a „vállalkozás” minősítés alól. Ezért tehát egy kikötő „vállalkozásnak” minősül, ha és amennyiben ténylegesen egy vagy több gazdasági tevékenységet végez.

53      Ezt követően a megtámadott határozat (45) preambulumbekezdésében a Bizottság több olyan, a francia kikötők által folytatható gazdasági tevékenységet ismertetett, amely több piac számára nyújtott különféle szolgáltatásokat takar. Elsőként, a kikötők általános szolgáltatást nyújtanak a hajóknak, amikor térítés ellenében hozzáférést biztosítanak számukra a kikötői infrastruktúrához. Másodikként, egyes kikötők szintén térítés ellenében speciálisabb szolgáltatásokat nyújtanak a hajóknak, nevezetesen révkalauzolást, emelést, karbantartást, kikötést. Az első két esetben a kikötő által beszedett díj általában a „kikötői adó”. Harmadikként, a kikötők díjazás ellenében bizonyos infrastruktúrákat vagy földterületeket olyan vállalkozások rendelkezésére bocsátanak, amelyek ezeket a tereket saját céljaikra veszik igénybe, vagy arra, hogy a hajóknak a fent említett különleges szolgáltatások valamelyikét nyújtsák.

54      A Bizottság a megtámadott határozat (61) preambulumbekezdésében arra a következtetésre jutott, hogy „[a]z autonóm kikötők […], a tengeri kereskedelmi kamarák, a kikötői létesítményeket kezelő kereskedelmi és iparkamarák, a tengeri kikötőkben található állami köztulajdonú eszközök helyhatósági kezelői, valamint azok a vállalkozások, amelyek ezen eszközök üzemeltetése céljából a helyükbe léptek, közvetlenül üzemeltetik az infrastruktúrákat vagy szolgáltatásokat nyújtanak egy kikötőben, a gazdasági tevékenységeiket tekintve […] az EUMSZ 107. cikkének [helyesen: cikk] (1) bekezdése szerint vállalkozások”.

55      A megtámadott határozat indokolásából tehát egyértelműen kiderül, hogy a kedvezményezett jogalanyok kizárólag a gazdasági tevékenységük alapján minősíthetők olyan vállalkozásoknak, amelyekre az EUM‑Szerződés állami támogatásokra vonatkozó rendelkezései alkalmazandók.

56      Harmadszor, amennyiben a felperes azt kéri a Törvényszéktől, hogy módosítsa a megtámadott határozat rendelkező részét annak érdekében, hogy kifejezetten kizárja a francia kikötők által végzett nem gazdasági tevékenységeket a társasági adófizetésre vonatkozó kötelezettség alól, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint nem tartozik az uniós bíróság hatáskörébe, hogy az általa végzett jogszerűségi felülvizsgálat keretében az uniós intézményekkel szemben meghagyással éljen, vagy azokat helyettesítse (lásd: 2016. május 12‑i Hamr – Sport kontra Bizottság ítélet, T‑693/14, nem tették közzé, EU:T:2016:292, 91. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

57      Mindenesetre a megtámadott határozat rendelkező részének ilyen módosítása megalapozatlan lenne, mivel a megtámadott határozat téves értelmezésén alapul, tekintve, hogy e határozat csak azt a követelményt írja elő, hogy a szóban forgó adómentességben részesülő adóalanyokat a gazdasági tevékenységükből származó nyereségük után kötelezzék a társasági adó megfizetésére.

58      Ezért az első jogalapot el kell utasítani.

 A francia kikötők által magukra vállalt tevékenységek gazdasági jellegének értékelésével kapcsolatos téves jogalkalmazáson alapuló második jogalapról

59      E jogalap keretében a felperes lényegében azt kifogásolja, hogy a Bizottság egyfelől nem végzett részletes elemzést a kikötők tevékenységét illetően annak megállapítása érdekében, hogy milyen típusú tevékenységek minősülnek gazdasági tevékenységnek, és másfelől tévesen minősített egyes tevékenységeket gazdasági tevékenységeknek, jóllehet ezek nem rendelkeznek ilyen jelleggel.

60      Ezzel összefüggésben mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy egy olyan támogatási programra vonatkozó határozat esetében, mint amilyen a jelen ügyben szerepel, a Bizottság szorítkozhat a szóban forgó program jellemzőinek általános és elvont tanulmányozására, amikor a határozat indokolásában azt mérlegeli, hogy e program az általa előírt alkalmazási módok jellemzői folytán főszabály szerint állami támogatást biztosít‑e a kedvezményezettjeinek. Így a Bizottság nem köteles elemzést lefolytatni az e program alapján nyújtott valamennyi egyedi támogatásról (lásd ebben az értelemben: 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítélet, C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368, 63. pont; 2015. november 26‑i Navarra de Servicios y Tecnologías kontra Bizottság ítélet, T‑487/13, nem tették közzé, EU:T:2015:899, 66. pont).

61      Ezt követően, éppúgy, ahogy a Bizottság tette a megtámadott határozat (42) preambulumbekezdésében, emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a vállalkozás fogalma kiterjed valamennyi gazdasági tevékenységet végző jogalanyra, függetlenül annak jogállásától és finanszírozásának módjától. E tekintetben minden olyan tevékenység, amely áruk és szolgáltatások kínálását foglalja magában a piacon, gazdasági tevékenységnek minősül (2000. szeptember 12‑i Pavlov és társai ítélet, C‑180/98–C‑184/98, EU:C:2000:428, 74. és 75. o.; lásd még ebben az értelemben: 1987. június 16‑i Bizottság kontra Olaszország ítélet, 118/85, EU:C:1987:283, 7. pont; 1991. április 23‑i Höfner és Elser ítélet, C‑41/90, EU:C:1991:161, 21. pont).

62      A jelen ügyben a Bizottság általánosságban elismerte, hogy a kikötők egyidejűleg gazdasági és nem gazdasági tevékenységeket is végezhetnek. Így megállapította, hogy a francia kikötők többféle típusú gazdasági tevékenységet is végezhetnek, amelyeket egyedileg a megtámadott határozat (45) preambulumbekezdésében sorolt fel (lásd a fenti 51–54. pontot).

63      Márpedig egyfelől meg kell állapítani, hogy a felperes nem vonja kétségbe ezt a leírást, csupán azt állítja, hogy a kikötők bizonyos tevékenységei nem gazdasági jellegűek, illetve, hogy a Bizottság elemzése e tekintetben nem elég részletes.

64      Másfelől, amint azt a Bizottság a megtámadott határozat (44) preambulumbekezdésében megjegyezte, többek között az sem vitatott, hogy a kikötők elláthatnak bizonyos közhatalmi feladatokat vagy nem gazdasági feladatokat, úgymint a tengeri forgalom ellenőrzése és biztonsága vagy a szennyezés elleni védekezés felügyelete, és az sem, hogy e feladatok ellátása során a kikötők nem számítanak az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti vállalkozásoknak. Ezzel szemben az a tény, hogy egy adott jogalany egy vagy több állami vagy nem gazdasági jellegű tevékenységet végez, nem elegendő ahhoz, hogy általánosan kivonják a „vállalkozás” minősítés alól. Annak megállapításához ugyanis, hogy a szóban forgó tevékenységek az EUM‑Szerződés értelmében vett vállalkozás tevékenységei‑e, e tevékenységek jellegét kell megvizsgálni. Ezért tehát egy kikötő „vállalkozásnak” minősül, ha és amennyiben ténylegesen egy vagy több gazdasági tevékenységet végez (lásd ebben az értelemben: 2002. október 24‑i Aéroports de Paris kontra Bizottság ítélet, C‑82/01 P, EU:C:2002:617, 74. és 75. pont; 2012. július 12‑i Compass‑Datenbank ítélet, C‑138/11, EU:C:2012:449, 37. pont).

65      Az ítélkezési gyakorlat egyébként elismerte, hogy a repülőtéri és kikötői infrastruktúrák kereskedelmi üzemeltetése, valamint ilyen infrastruktúrák építése gazdasági tevékenységnek minősül (lásd ebben az értelemben: 2002. október 24‑i Aéroports de Paris kontra Bizottság ítélet, C‑82/01 P, EU:C:2002:617, 78. pont; 2012. december 19‑i Mitteldeutsche Flughafen és Flughafen Leipzig‑Halle kontra Bizottság ítélet, C‑288/11 P, EU:C:2012:821, 40–43. pont; 2018. március 15‑i Naviera Armas kontra Bizottság ítélet, T‑108/16, fellebbezés alatt, EU:T:2018:145, 78. pont).

66      A Bizottság a megtámadott határozat (61) preambulumbekezdésében tehát jogosan tekintette úgy, hogy „[a]z autonóm kikötők […], a tengeri kereskedelmi kamarák, a kikötői létesítményeket kezelő kereskedelmi és iparkamarák, a tengeri kikötőkben található állami köztulajdonú eszközök helyhatósági kezelői, valamint azok a vállalkozások, amelyek ezen eszközök üzemeltetése céljából a helyükbe léptek, közvetlenül üzemeltetik az infrastruktúrákat vagy szolgáltatásokat nyújtanak egy kikötőben, a gazdasági tevékenységeiket tekintve […] az EUMSZ 107. cikkének [helyesen: cikk] (1) bekezdése szerint vállalkozások”.

67      A felperes egyetlen más érve sem alkalmas ezen álláspont kétségbe vonására.

68      Először is, a felperes azt állítja, hogy a Bizottság az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alkalmazásának meghatározása során a kikötői infrastruktúrára vonatkozóan általánosságban – tévesen – a hajózási infrastruktúrák aszerinti megkülönböztetéséből indult ki, hogy a kikötőkön belül vagy azokon kívül találhatóak, amikor megállapította, hogy az állami támogatásokra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. E tekintetben a döntő kritérium nem az infrastruktúra földrajzi elhelyezkedése, hanem az a kérdés, hogy a teljes tengeri szakma javát, vagy épp ellenkezőleg, kizárólag a kikötő gazdaságos üzemeltetését szolgálja‑e. A felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság egyrészt indokolás nélkül eltért az eljárás megindításáról szóló határozatától, amelyben a kikötők megközelítési útvonalait, a kikötő területén belüli szárazföldi szállítást szolgáló infrastruktúrákat és egyéb tengeri infrastruktúrákat érintő közberuházásokat olyan beruházásoknak minősítette, amelyek a teljes tengeri szakma részére nyújtanak nem gazdasági tevékenységeket.

69      Meg kell állapítani, hogy egy ilyen érv nem releváns, mivel nem vitatja a Bizottságnak a megtámadott határozat (61) preambulumbekezdésében foglalt következtetését, amely azon a tényen alapul, hogy a kikötők és egyéb kedvezményezett jogalanyok legalábbis részben, a megtámadott határozat (45) preambulumbekezdésében meghatározott gazdasági tevékenységeket végeznek, az ilyen tevékenységek végzésének helyétől függetlenül.

70      Mindenesetre meg kell állapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem tért el azon „hagyományos” álláspontjától, mely szerint a kikötők elérését szolgáló infrastruktúrák építése, karbantartása, cseréje vagy korszerűsítése általában nem gazdasági jellegű általános intézkedéseknek tekinthető, amennyiben azokat megkülönböztetés és ellentételezés nélkül minden felhasználó számára hozzáférhetővé teszik. Amint arra a Bizottság a megtámadott határozat (53) preambulumbekezdésében emlékeztetett, ez a feltételezés ugyanis arra az esetre vonatkozik, amikor az infrastruktúrához való hozzáférést ingyenesen, pénzügyi ellentételezés nélkül biztosítják, ami a jelen ügyben nem teljesült. Ennek megfelelően a Bizottságnak a megtámadott határozat ugyanezen preambulumbekezdésében szereplő elemzése, amely szerint, hacsak az ügy bizonyos sajátosságai ezzel ellentétes feltételeket nem indokolnak, a kikötőkön kívül található elérést biztosító infrastruktúrák a teljes tengeri szakma javát szolgálják, míg a kikötőn belül található elérési infrastruktúrák állami finanszírozásának előnyeit elvileg kifejezetten maga a kikötő élvezi, nem ellentétes e megközelítéssel, és így nem alapul téves jogalkalmazáson.

71      Másodszor, a felperes azt kifogásolja a Bizottsággal szemben, hogy eltért az eljárás megindításáról szóló határozatban és a korábbi ügyekben kifejtett indokolásoktól, amelyekben megállapította, hogy a felhasználók számára ingyenesen és megkülönböztetés nélkül biztosított infrastruktúrák építése, karbantartása, cseréje vagy korszerűsítése nem minősül gazdasági tevékenységnek. Ezért úgy véli, hogy a Bizottságnak ki kell zárnia a kikötők gazdasági tevékenységéből bizonyos konkrét fejlesztési műveleteket.

72      E tekintetben mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság más ügyeket érintő határozathozatali gyakorlata nem érintheti a megtámadott határozat érvényességét, amelyet kizárólag az EUM‑Szerződés objektív szabályai alapján kell megítélni (lásd ebben az értelemben: 2014. július 16‑i Németország kontra Bizottság ítélet, T‑295/12, nem tették közzé, EU:T:2014:675, 181. pont; 2016. június 9‑i Magic Mountain Kletterhallen és társai kontra Bizottság ítélet, T‑162/13, nem tették közzé, EU:T:2016:341, 59. pont).

73      Meg kell jegyezni továbbá, hogy az eljárás megindításáról szóló határozat (21) preambulumbekezdésében a Bizottság az ügy körülményeit figyelembe véve, és ezzel kapcsolatban a Belgium által a flamand kikötők infrastrukturális munkálatainak pénzügyi támogatására nyújtott N 520/2003 állami támogatásról szóló, 2004. október 20‑i 520/2003. határozatának (HL 2005. C 176., 11. o.) (35) bekezdésére hivatkozással megállapította, hogy a kikötők által magukra vállalt egyes tevékenységek (a kikötők megközelítési útvonalait – kikötőgátakat, zsilipeket, hajózóutakat és kotrásokat –, a kikötő területén belüli szárazföldi szállítást szolgáló infrastruktúrákat és egyéb tengeri infrastruktúrákat érintő olyan közberuházások, amelyek a teljes tengeri szakma javára szolgálnak) nem minősülnek gazdasági tevékenységeknek.

74      Ugyanakkor a megtámadott határozat (53) preambulumbekezdésében a Bizottság a Le Havre nagy tengeri kikötő (Franciaország) észrevételeire – amelyekre a fenti 72. pont hivatkozik – válaszul kifejti, hogy 2004 óta a Bíróság ítélkezési gyakorlatával összhangban változott a döntéshozatali gyakorlata. A Bizottság a wismari kikötő bővítéséhez nyújtott SA.39608 állami támogatásról szóló 2015. április 30‑i határozatára (HL 2015. C 203., 1. o.), és a Bizottság Versenypolitikai Főigazgatósága honlapján szereplő, a kikötői infrastruktúrákra vonatkozó elemző táblázat két pontjára is hivatkozik.

75      Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy a hivatalos vizsgálati eljárás megindításának éppen az a célja, hogy lehetővé tegye a Bizottság számára, hogy minden szükséges véleményt beszerezzen ahhoz, hogy végleges határozatot tudjon hozni egy intézkedés állami támogatásként történő minősítéséről (lásd: 2002. október 23‑i Diputación Foral de Guipúzcoa és társai kontra Bizottság ítélet, T‑269/99, T‑271/99 és T‑272/99, EU:T:2002:258, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ennélfogva a Bizottság által az ilyen határozatokban megfogalmazott megállapítások az intézkedés támogatási jellegére és a belső piaccal való összeegyeztethetőségét illető kétségek felvetésére alkalmas okok kifejtésére vonatkozóan szükségszerűen előzetes jellegűek (lásd ebben az értelemben: 2015. május 19‑i Diputación Foral de Bizkaia kontra Bizottság ítélet, T‑397/12, nem tették közzé, EU:T:2015:291, 58. pont). Ebből következően a végleges határozat bizonyos eltéréseket mutathat az eljárást megindító határozathoz képest, anélkül hogy ezek az eltérések érvénytelenné tennék a végleges határozatot (2009. március 4‑i Olaszország kontra Bizottság ítélet, T‑424/05, nem tették közzé, EU:T:2009:49, 69. pont; 2015. május 19‑i Diputación Foral de Bizkaia kontra Bizottság ítélet, T‑397/12, nem tették közzé, EU:T:2015:291, 59. pont).

76      A Bizottság számára csak abban az esetben kell, hogy lehetséges vagy akár kötelező legyen helyesbítő határozat vagy új eljárás megindításáról szóló határozat elfogadásával álláspontja kiigazítása annak érdekében, hogy az érintett tagállam és az egyéb érdekelt felek hasznosan tehessék meg észrevételeiket, ha egy hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozat elfogadását követően észreveszi, hogy ez utóbbi vagy hiányos tényeken, vagy pedig e tények téves jogi minősítésén alapul (lásd ebben az értelemben: 2011. szeptember 20‑i Regione autonoma della Sardegna és társai kontra Bizottság ítélet, T‑394/08, T‑408/08, T‑453/08 és T‑454/08, EU:T:2011:493, 71. és 72. pont).

77      A Bizottság ugyanis csak akkor köteles helyesbíteni vagy kiterjeszteni az eljárás megindításáról szóló határozatot annak érdekében, hogy az érintett tagállam és az egyéb érdekelt felek hasznosan tehessék meg észrevételeiket, ha a vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozat elfogadását követően módosítja a támogatás fennállását vagy a belső piaccal való összeegyeztethetőségét illető értékelés tekintetében meghatározónak bizonyuló tények vagy e tények jogi minősítésére vonatkozó indokolását.

78      Azonban a jelen ügyben nem ez a helyzet a Bizottság által a megtámadott határozat (53) preambulumbekezdésében megfogalmazott megállapítások tekintetében. Ugyanis, függetlenül attól, hogy ezek a megállapítások alátámasztják‑e, vagy sem, hogy a kikötői infrastruktúrához való hozzáférés gazdasági jellegének megítélésével kapcsolatos gyakorlata általánosságban bizonyos fejlődésen ment keresztül, e megállapítások nem meghatározóak a Bizottságnak a támogatás létezésére, vagy a jelen ügyben a kedvezményezett kikötők „vállalkozásként” történő minősítésére vonatkozó értékelése során, mivel nem vitatott, hogy e kikötők a megtámadott határozat (45) preambulumbekezdésében felsorolt gazdasági tevékenységeket végeznek.

79      Ezenfelül ezek az értékelések alapvetően nem térnek el a Bizottság által többek között az eljárás megindításáról szóló határozat 21. pontjában követett megközelítéstől. Amint ugyanis azt a Bizottság az írásbeli beadványaiban kifejtette, a gazdasági és a nem gazdasági tevékenységeket, amint az a megtámadott határozat (53) és (56) preambulumbekezdéséből kitűnik, azon kritérium alapján különböztette meg, hogy az infrastruktúrákat az állam által a tengeri szállítás fejlesztésével kapcsolatos feladatai keretében vállalt általános intézkedésként valamennyi felhasználó megkülönböztetés nélkül és ellentételezés nélkül veheti‑e igénybe. Kizárólag az egyszerűsítés érdekében pontosította, hogy a helyszín kritériuma aszerint, hogy az infrastruktúra a kikötőn belül vagy azon helyezkedik el, a kivételes esetek kivételével főszabály szerint lehetővé teszi ezen infrastruktúra gazdasági vagy nem gazdasági jellegének meghatározását.

80      Harmadszor, a felperes azt állítja, hogy mivel a Bizottság nem elemezte kellő részletességgel a francia kikötők által végzett minden egyes tevékenység jellegét, nem tudta meghatározni tevékenységük járulékos vagy fő jellegét, amely feltételtől függ az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alkalmazhatósága a jelen ügyben szereplőkhöz hasonló, vegyes felhasználású infrastruktúrák esetén.

81      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az a körülmény, hogy valamely jogalany tevékenységei egy részének gyakorlása tekintetében hatósági jogkörrel rendelkezik, önmagában nem akadálya annak, hogy e jogalany a többi gazdasági tevékenysége vonatkozásában a Szerződés versenyjogi szabályai szerinti vállalkozásnak minősüljön (2002. október 24‑i Aéroports de Paris kontra Bizottság ítélet, C‑82/01 P, EU:C:2002:617, 74. pont; 2008. július 1‑jei MOTOE ítélet, C‑49/07, EU:C:2008:376, 25. pont).

82      Kétségtelen, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint, amennyiben egy közjogi szervezet olyan gazdasági tevékenységet folytat, amelyet el lehet választani a közhatalmi jogosítványainak gyakorlásától, e jogalany az említett tevékenységet illetően vállalkozásként jár el, míg ha az említett gazdasági tevékenység nem választható el a közhatalmi jogosítványainak gyakorlásától, az adott jogalany által végzett valamennyi tevékenység a közhatalmi jogosítványaihoz kapcsolódó tevékenységnek tekintendő (2012. július 12‑i Compass‑Datenbank ítélet, C‑138/11, EU:C:2012:449, 38. pont, 2013. szeptember 12‑i Németország kontra Bizottság ítélet, T‑347/09, nem tették közzé, EU:T:2013:418, 29. pont; lásd még ebben az értelemben: 2009. március 26‑i SELEX Sistemi Integrati kontra Bizottság ítélet, C‑113/07 P, EU:C:2009:191, 71–80. pont).

83      Ugyanakkor nincs olyan küszöbérték, amely alatt meg kell állapítani, hogy egy jogalany tevékenységei az általa gyakorolt gazdasági tevékenységek elenyésző mértékére tekintettel nem gazdasági tevékenységek. Az ítélkezési gyakorlat szerint, amennyiben az érintett jogalany gazdasági tevékenységei elválaszthatók a közhatalmi jogosítványainak gyakorlásától, az említett jogalanyt tevékenységei e részének tekintetében vállalkozásnak kell minősíteni (lásd ebben az értelemben: 2017. június 27‑i Congregación de Escuelas Pías Provincia Betania ítélet, C‑74/16, EU:C:2017:496, 44–63. pont).

84      Márpedig a jelen ügyben a felperes nem szolgáltatott semmilyen bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a kikötők által végzett, a Bizottság által a megtámadott határozat (45) preambulumbekezdésében azonosított gazdasági tevékenységek, többek között térítés ellenében hozzáférés biztosítása a kikötői infrastruktúrához, elválaszthatatlanok a kikötők olyan közhatalmi jogosítványainak gyakorlásától, mint például a tengeri forgalom ellenőrzése és biztonsága, vagy a szennyezés elleni védekezés felügyelete. Amint arra a Bizottság a tárgyaláson rámutatott, pusztán az a tény, hogy az említett tevékenységek között gazdasági kapcsolat állhat fenn, mivel a kikötők gazdasági tevékenységei lehetővé teszik a nem gazdasági tevékenységeinek teljes vagy részleges finanszírozását, nem elegendő annak megállapításához, hogy e tevékenységek az ítélkezési gyakorlat értelmében elválaszthatatlanok egymástól.

85      Amennyiben a felperes a kutatáshoz, fejlesztéshez és innovációhoz nyújtott állami támogatások keretrendszeréről szóló bizottsági közleményre (HL 2014. C 198., 1. o.) hivatkozik, amely 80%‑os küszöbértéket ír elő a kutatási infrastruktúrák tevékenységei vonatkozásában, amely fölött e tevékenységek teljes egészében nem gazdasági jellegűnek tekinthetők, elegendő a Bizottsághoz hasonlóan megjegyezni, hogy a jelen ügyben nincs szó kutatáshoz, fejlesztéshez és innovációhoz nyújtott állami támogatásokról, így e közlemény nem alkalmazható.

86      Emellett, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében említett „állami támogatás” fogalmáról szóló bizottsági közlemény (HL 2016. C 262., 1 o.) 207. bekezdése előírja, hogy „[a]mennyiben vegyes használat esetén az infrastruktúrát szinte kizárólag nem gazdasági tevékenységre használják, a Bizottság úgy véli, hogy annak finanszírozása teljes egészében az állami támogatási szabályok alkalmazási körén kívül eshet, feltéve, hogy a gazdasági tevékenységre való használat kizárólag járulékos jellegű marad, vagyis olyan tevékenység, amely közvetlenül kapcsolódik és szükséges az infrastruktúra üzemeltetéséhez, vagy szervesen kapcsolódik annak fő, nem gazdasági használatához”. Amint azt a Bizottság kifejti, ez a bekezdés tehát olyan infrastruktúrák finanszírozására vonatkozik, amelyeket szinte kizárólag nem gazdasági célokra használnak fel. Ezzel ellentétben a jelen ügyben a szóban forgó támogatási intézkedés egy olyan adómentesség, amely nem kapcsolódik közvetlenül az infrastruktúrák finanszírozásához, és független attól, hogy gazdasági‑e, vagy sem, az a tevékenység, amelyre az ilyen infrastruktúrákat használják.

87      Mindenesetre nem úgy tűnik, hogy a francia kikötők gazdasági tevékenységei kizárólag járulékos jellegűek lennének a nem gazdasági tevékenységeikhez képest. Éppen ellenkezőleg, a megtámadott határozat 39. lábjegyzetéből kitűnik, hogy a kikötői adók és a területi bevételek, amelyek a kikötők gazdasági tevékenységéből származó bevételek túlnyomó részét jelentik, Bordeaux nagy tengeri kikötője esetében az üzemeltetési költségek 55%‑át tették ki. A Bizottság egyébként a tárgyaláson megerősítette, hogy ezek a számok az egész ágazatra jellemzőek.

88      Ennélfogva a második jogalapot el kell utasítani.

 A harmadik jogalapról, amely lényegében a versenytorzulásra és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó feltételeket illető mérlegelési hibán és elégtelen indokoláson alapszik

89      A felperes elsődlegesen azt állítja, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság a versenytorzulásra és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó feltételeket illető mérlegelés során több tekintetben is tévesen alkalmazta a „jogot”. Másodlagosan, arra az esetre, ha a Törvényszék megállapítja, hogy a Bizottság nem alkalmazta tévesen a jogot, a felperes azt állítja, hogy a határozat indokolása elégtelen.

90      A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

91      Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a nemzeti intézkedések állami támogatásként történő minősítéséhez szükséges, a versenytorzulás és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó feltételekkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat szerint nem azt kell megállapítani, hogy a szóban forgó támogatásnak tényleges hatása van a tagállamok közötti kereskedelemre, és hogy a verseny ténylegesen torzult, hanem csak azt kell megvizsgálni, hogy e támogatás képes‑e hatást gyakorolni e kereskedelemre, és torzítani a versenyt (lásd: 2015. január 14‑i Eventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

92      Különösen, ha a tagállam által nyújtott támogatás valamely vállalkozás helyzetét megerősíti a tagállamok közötti kereskedelemben versenytársaival szemben, a támogatást olyannak kell tekinteni, mint amely érinti az utóbbiakat (lásd: 2015. január 14‑i Eventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

93      E tekintetben nem szükséges, hogy a kedvezményezett vállalkozások saját maguk részt vegyenek a tagállamok közötti kereskedelemben. Ha ugyanis valamely tagállam támogatást nyújt a vállalkozásoknak, a belső termelés szintje emiatt fennmaradhat vagy növekedhet, ami azzal a következménnyel jár, hogy a többi tagállamban letelepedett vállalkozásoknak az e tagállam piacára való belépési esélyei csökkennek (lásd: 2015. január 14‑i Eventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 67. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

94      Emellett az ítélkezési gyakorlat szerint nincs olyan határérték vagy hányad, amely alatt úgy lehet tekinteni, hogy a tagállamok közötti kereskedelem nem érintett. Ugyanis az, hogy valamely támogatás viszonylag jelentéktelen, vagy a kedvezményezett vállalkozás viszonylag kicsi, nem zárja ki eleve a tagállamok közötti kereskedelem érintettségét (2015. január 14‑i Eventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 68. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

95      Ami közelebbről a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének feltételét illeti, az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy ha valamely tagállam adócsökkentés formájában támogatást nyújt bizonyos adóalanyoknak, ezt úgy kell tekinteni, hogy érintheti e kereskedelmet, következésképpen pedig megfelel e feltételnek, amennyiben az említett adóalanyok olyan gazdasági tevékenységet folytatnak, amelynek tárgya az ilyen kereskedelem, illetve nem zárható ki, hogy versenyhelyzetben vannak más tagállamokban letelepedett gazdasági szereplőkkel (lásd: 2009. április 30‑i Bizottság kontra Olaszország és Wam ítélet, C‑494/06 P, EU:C:2009:272, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

96      A versenytorzulására vonatkozó feltétellel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy azok a támogatások, amelyek a vállalkozás által mindennapos üzletvezetése vagy rendes tevékenysége keretében általában viselendő költségek csökkentésére irányulnak, főszabály szerint torzítják a verseny feltételeit (lásd: 2009. április 30‑i Bizottság kontra Olaszország és Wam ítélet, C‑494/06 P, EU:C:2009:272, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

97      A jelen ügyben a Bizottság e két feltétellel a megtámadott határozat (79)–(93) preambulumbekezdésében foglalkozik. A megtámadott határozat (82) és (83) preambulumbekezdése különösen a következőket tartalmazza:

„[a]z érintett kikötők a számukra nyújtott adóelőny révén mentesülnek egy olyan általános teher alól, amelyet rendes esetben viselniük kellene. Ez az előny jellegénél fogva előnyben részesíti őket azokkal a francia kikötőkkel és más tagállami kikötőkkel szemben, amelyek nem élvezik ezt a mentességet. Ily módon befolyásolhatja a közösségen belüli kereskedelmet és torzíthatja a versenyt.

A kikötői ágazatban van verseny, a szállítás sajátos jellege és jellemzői, nevezetesen a tengeri és a belvízi utak alakítják [helyesen: a többek között tengeri és belvízi szállítás sajátos jellege és jellemzői alakítják]. Noha úgy vehető, hogy a kikötők törvényes monopóliumot élveznek az általuk üzemeltetett kikötőn belül nyújtott szolgáltatások terén, az általuk nyújtott szállítási szolgáltatások, legalábbis bizonyos mértékig versenyeznek a más kikötők által vagy más kikötőkben nyújtott, illetve más szállítási szolgáltatók által nyújtott szállítási szolgáltatásokkal mind Franciaországban, mind pedig más tagállamokban.

98      A Bizottság, különösen a szigeteken elhelyezkedő kikötők és a tengerentúli kikötők helyzetével kapcsolatban a megtámadott határozat (84) preambulumbekezdésében annak megállapítására szorítkozott, hogy „[a]mennyiben van vagy lehet más megoldás az áruk eljuttatására a tengerentúli régiókba, az intézkedés az anyaország kontinensen fekvő területeitől vagy más európai kikötőktől távol található kikötők [helyesen: kikötők esetén] is eredményezhetnek versenytorzulást és hatással lehetnek a tagállamok közötti kereskedelemre”. A Bizottság mindazonáltal a megtámadott határozat (92) preambulumbekezdésében pontosította, hogy nem zárja ki azt, hogy „egyes kikötők, amelyek megfelelnek a döntéshozatali gyakorlatában meghatározott feltételeknek, sajátos helyzetében a kérdéses intézkedés úgy tekinthető, hogy nem gyakorol hatást a kereskedelemre”. Mivel azonban a társasági adó hatálya alóli azon általános mentességre vonatkozó támogatási programról van szó, amely az 1942. és 1943. évi miniszteri határozatokban említett valamennyi kedvezményezett számára biztosítva van, a Bizottság a megtámadott határozat (93) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy ez az intézkedés önmagában alkalmas az Unión belüli verseny torzítására és a tagállamok közötti kereskedelem befolyásolására.

99      Először is meg kell állapítani, hogy ellentétben azzal, amit a felperes másodlagosan állít, egy ilyen indokolás elegendő ahhoz, hogy érthetővé tegye számára a Bizottság által elfogadott érvelést, és lehetővé tegye az Törvényszék számára felülvizsgálati jogköre gyakorlását.

100    Másodszor, meg kell vizsgálni a felperes azon érveit, amelyek szerint a megtámadott határozat mérlegelési hibákat tartalmaz a versenytorzulásra és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó feltételek tekintetében.

101    E tekintetben a felperes elsősorban arra hivatkozik, hogy a megtámadott határozat nem tartalmaz egyetlen olyan konkrét bizonyítékot sem, amely alátámaszthatja a szóban forgó adóintézkedésnek a tagállamok közötti kereskedelemre és a versenyre gyakorolt hatására vonatkozó érvelést. Márpedig az ítélkezési gyakorlat szerint egy támogatási intézkedésnek vagy támogatási programnak a versenyre vagy a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatása nem lehet pusztán hipotetikus vagy feltételezésen alapuló.

102    Márpedig, amint azt a Bizottság a méretüket, földrajzi helyzetüket, típusukat (belvízi kikötő, tengeri kikötő), illetve tevékenységeiket tekintve nagyon eltérő kikötőkre alkalmazandó támogatási program vonatkozásában a megtámadott határozat (87) preambulumbekezdésében kifejtette, annak megállapításához, hogy a vizsgált intézkedés állami támogatás‑e, nem szükséges bizonyítani egyenként, hogy az említett intézkedés minden egyes kikötő esetében versenytorzító hatású és befolyásolja a kereskedelmet. A támogatási programok esetében a Bizottság szorítkozhat a szóban forgó program jellemzőinek tanulmányozására, amikor a határozat indokolásában azt mérlegeli, hogy e program az általa előírt alkalmazási módok jellemzői folytán érzékelhető előnyt biztosít‑e a kedvezményezettjeinek a versenytársaikhoz képest, továbbá olyan jellegű‑e, hogy elsősorban azokat a vállalkozásokat részesíti előnyben, amelyek részt vesznek a tagállamok közötti kereskedelemben. Így a Bizottság az ilyen programra vonatkozó határozatban nem köteles elemzést lefolytatni az e program alapján nyújtott valamennyi egyedi támogatásról (lásd ebben az értelemben: 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítélet, C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368, 63. pont; 2015. november 26‑i Navarra de Servicios y Tecnologías kontra Bizottság ítélet, T‑487/13, nem tették közzé, EU:T:2015:899, 66. pont).

103    Ezenfelül meg kell állapítani, hogy noha a fenti 91. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapján a Bizottság a felperes állításával ellentétben nem volt köteles bizonyítani, hogy a szóban forgó támogatási intézkedés olyan jellegű, amely tényleges és előrelátható hatást gyakorolhat a versenyre és a tagállamok közötti kereskedelemre, a megtámadott határozatból kitűnik, hogy az érintett kikötők többsége, különösen az olyan nagy francia kikötők, mint Le Havre, Rouen vagy Marseille kikötői kétségtelenül versenyben állnak az Unió más kikötőivel, olyannyira, hogy az intézkedés ténylegesen kihat a versenyre és a tagállamok közötti kereskedelemre (lásd: a megtámadott határozat (88) preambulumbekezdése). A Bizottság a kis kikötőkre vonatkozóan is, különösen azokra, amelyek a határ menti területeken találhatóak, mérlegelési hiba elkövetése nélkül állapíthatta meg, hogy ezek szintén tényleges, határon átnyúló versenynek vannak kitéve (lásd: a megtámadott határozat (91) preambulumbekezdése). Márpedig meg kell állapítani, hogy a Bizottságnak a támogatási programok vizsgálatával kapcsolatos kötelezettségeire tekintettel elegendő a versenytorzulás és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó ilyen általános vizsgálatot a kikötők bizonyos kategóriái tekintetében elvégezni (lásd 102. pont).

104    Másodsorban, a felperes tévesen állapítja meg, hogy a Bizottság köteles volt annak bizonyítására, hogy a szóban forgó adóintézkedés, amelyre a kikötői infrastruktúra fejlesztői vagy tulajdonosai voltak jogosultak, az infrastruktúrák üzemeltetői és végső használói számára is gazdasági előnyt biztosított.

105    A megtámadott határozat ugyanis egyértelműen a következőket azonosítja a szóban forgó támogatási intézkedés kedvezményezettjeiként: „az autonóm kikötők, amelyek egy része nagy tengeri kikötő lett, a tengeri kereskedelmi kamarák, a kikötői létesítményeket kezelő kereskedelmi és iparkamarák, a tengeri kikötőkben található állami köztulajdonú eszközök helyhatósági kezelői, valamint azok a vállalkozások, amelyek ezen eszközök üzemeltetése céljából a helyükbe léptek” (a megtámadott határozat 1. cikke). A Bizottság tehát jogosan vizsgálta, hogy a támogatás létezésére vonatkozó feltételek, különösen azok, amelyek a versenytorzulással és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségével kapcsolatosak, teljesültek‑e ezen kedvezményezettek vonatkozásában, és hiányoztak‑e az üzemeltetők más kategóriái, például a kikötői infrastruktúrák üzemeltetői vagy végső használói esetében. Mindenesetre, mivel a felperes a francia kikötőket és az azokat kezelő kereskedelmi és iparkamarákat képviseli, nehezen érzékelhető, hogy az, hogy a megtámadott határozat indoklása nem terjed ki a piaci szereplők más kategóriái számára nyújtott esetleges közvetett támogatásokra, hogyan befolyásolhatja az említett határozat érvényességét a felperes tagjai tekintetében.

106    Harmadsorban, a felperes véleménye szerint, még ha feltételezzük is, hogy a szóban forgó adóintézkedés befolyásolhatta a francia kikötők által alkalmazott árak szintjét, ez akkor sem lehetett hatással a tagállamok közötti kereskedelemre, és nem torzíthatta a versenyt, mivel az ár a kikötők vonzerejének nem döntő eleme, ez utóbbi ugyanis számos más tényezőhöz, például a szárazföldi területtel való kapcsolódásainak mértékéhez és jellegéhez, a kikötők földrajzi elhelyezkedéséhez, vagy azon előnyökhöz kapcsolódik, amelyet e kikötők a globálisabb logisztikai rendszer számára nyújtani tudnak.

107    E tekintetben a Bizottság által a megtámadott határozat (85) preambulumbekezdésében tett megállapításhoz hasonlóan elegendő annyit megjegyezni, hogy a kikötők által alkalmazott árak szintje más paraméterek mellett kétségtelenül a kikötők versenyképességének egyik eleme. Így tehát az a tény, hogy más elemek is többé‑kevésbé jelentősen befolyásolhatják egy kikötő vonzerejét, nem alkalmas a Bizottság által ezzel kapcsolatban levont következtetés kétségbe vonására. Emellett emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében nincs olyan határérték vagy hányad, amely alatt úgy lehet tekinteni, hogy a tagállamok közötti kereskedelem nem érintett (lásd a fenti 94. pontot). A felperes által a francia kikötőknek az Unió többi kikötőihez képest meglévő piaci részesedésére vonatkozóan szolgáltatott statisztikák tehát nem alkalmasak a Bizottság által ezzel kapcsolatban levont következtetések kétségbe vonására.

108    Negyedsorban, a felperes szerint a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére és a verseny torzulására vonatkozó feltételek semmiképpen sem teljesülnek a szigeteken elhelyezkedő kikötők és a tengerentúli kikötők esetében. A szigeteken elhelyezkedő kikötők tekintetében azt állítja, hogy a Bizottságnak az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében említett állami támogatás fogalmáról szóló közleménye alapján figyelembe kellett vennie e kikötők sajátos helyzetét, mivel elsődleges céljuk nevezetesen az anyaország kontinensen fekvő területei és a sziget közötti folytonosság fenntartása. Ami a tengerentúli kikötőket illeti, a felperes egyfelől a tengerentúli területeknek az Unió területétől való földrajzi távolságára hivatkozik, másfelől arra, hogy ezek a kikötők nem töltenek be számottevő szerepet az Európai Unió közlekedési rendszerében, amint az abból is kitűnik, hogy a kikötői szolgáltatások nyújtását és a kikötők pénzügyi átláthatóságára vonatkozó közös szabályokat biztosító keretrendszer létrehozásáról szóló, 2017. február 15‑i (EU) 2017/352 európai parlamenti és tanácsi rendeletben (HL 2017. L 57., 1. o.) lehetőséget biztosít e kikötők kizárására a hatálya alól. Emellett úgy véli, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (84) preambulumbekezdésében tévesen állapította meg, hogy a szóban forgó adóintézkedés bizonyos vállalkozásokat arra ösztönöz, hogy az árucikkeiknek a tengerentúli régiókba történő eljuttatása során a légi áruszállítással szemben inkább a vízi úton történő áruszállítást részesítsék előnyben, ami ezáltal a tengerentúli kikötők tekintetében a verseny torzulásához, valamint a tagállamok közötti kereskedelem befolyásolásához vezet.

109    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság határozata nem a szigeteken elhelyezkedő kikötők és a tengerentúli kikötők konkrét helyzetére vonatkozó egyéni támogatásokra vonatkozik, hanem olyan támogatási programról szól, amelynek kedvezményezettjeit az 1942. és az 1943. évi miniszteri határozat általános módon a következőképpen határozta meg: „autonóm kikötők, amelyek egy része nagy tengeri kikötő lett, a tengeri kereskedelmi kamarák, a kikötői létesítményeket kezelő kereskedelmi és iparkamarák, a tengeri kikötőkben található állami köztulajdonú eszközök helyhatósági kezelői, valamint azok a vállalkozások, amelyek ezen eszközök üzemeltetése céljából a helyükbe léptek” (lásd a megtámadott határozat 1. cikkét).

110    Márpedig ezzel kapcsolatban – tekintettel az ítélkezési gyakorlatban megállapított követelményekre (lásd a fenti (91)–(96) és (102) preambulumbekezdést) – a megtámadott határozat (82)–(93) preambulumbekezdésében szereplő indokolás elegendő annak megállapításához, hogy teljesültek a versenytorzulás és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének feltételei.

111    Ugyanis, még ha feltételezzük is, hogy egyes szigeteken elhelyezkedő kikötők és a tengerentúli kikötők egyedi helyzetének vizsgálata eredményeként kiderülhet, hogy e kikötőkkel kapcsolatban a feltételek nem teljesülnek, egy létező támogatási program esetén, mint a jelen ügyben is, ezt a vizsgálatot a Bizottság és az érintett tagállam közötti lojális együttműködés tiszteletben tartásával akkor is a tagállamnak kell elvégeznie a támogatás visszafizettetésének szakaszában vagy egy későbbi szakaszban (lásd e tekintetben: 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítélet C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368, 63. és 125. pont).

112    Következésképpen a felperesnek a szigeteken elhelyezkedő kikötők és a tengerentúli kikötők egyedi helyzetére vonatkozó érveit mint hatástalanokat el kell utasítani anélkül, hogy állást kellene foglalni a megtámadott határozat (84) preambulumbekezdésének utolsó mondatában szereplő elemzés megalapozottságáról, mivel egy ilyen elemzés kiegészítő jellegű.

113    E megfontolásokra tekintettel meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat jogi indokolása elegendő, és a versenytorzulásra és a tagállamok közötti kereskedelem feltételeit illetően nem tartalmaz mérlegelési hibát.

114    Ennélfogva a harmadik jogalapot el kell utasítani.

 A létező támogatások ellenőrzésére irányuló eljárás lefolytatásával kapcsolatos téves jogalkalmazáson, valamint az arányosság elvével összhangban értelmezett EUMSZ 108. cikk (2) bekezdésének megsértésén alapuló negyedik jogalapról

115    A felperes azt állítja, hogy a Bizottság megsértette az arányosság elvével összhangban értelmezett EUMSZ 108. cikk (1) és (3) bekezdésének rendelkezéseit.

116    Ezzel kapcsolatban a felperes először is azt állítja, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot a szóban forgó támogatási program ellenőrzésére irányuló eljárás lefolytatása során. Pontosabban, a felperes szerint a Bizottság, amikor úgy ítélte meg, hogy a francia hatóságok kötelesek bizonyítani a szóban forgó adóintézkedésnek a belső piaccal való összeegyeztethetőségét, úgy járt el, mintha a egy új állami támogatás jóváhagyása iránti kérelmet nyújtottak volna be hozzá, holott egy létező állami támogatásról volt szó, amelynek összeegyeztethetőségével kapcsolatban az EUMSZ 108. cikk (1) és (2) bekezdése értelmében a Bizottságot terheli a bizonyítási kötelezettség.

117    A felperes ezután arra hivatkozik, hogy a Bizottság a 2015/1589 rendelet 22. cikkében előírt megfelelő intézkedésekre vonatkozó eljárás keretében nem kérheti a létező program megszüntetését, ha egyes jellemzőinek egyszerű megváltoztatása elegendő a megállapított összeegyeztethetetlenség orvoslásához. Ezért az arányosság elvével összhangban egy támogatási program megszüntetése csak akkor indokolt, ha teljesen kizárt, hogy az e programban esetlegesen végrehajtható módosítások összhangba hozzák azt a Szerződés szabályaival. A felperes szerint a Bizottságnak ezért meg kellett volna vizsgálnia, hogy a szóban forgó program bizonyos módosításai révén a mentesség teljesíthette volna‑e az általános gazdasági érdekű szolgáltatások (ágész) finanszírozására vonatkozó feltételeket, és következésképpen az EUMSZ 106. cikk (2) bekezdésével összhangban összeegyeztethetővé válhatott volna‑e a belső piaccal.

118    Egyebekben a felperes azt állítja, hogy a Bizottság annak megállapításával, hogy az EUMSZ 93. cikk alapján jóváhagyott támogatásoknak bizonyos költségekhez kell kapcsolódniuk, hogy meg kell határozni e támogatások felső határát, továbbá azáltal, hogy e rendelkezés tárgyi hatályát a beruházási támogatásokra korlátozta, kizárva a működési támogatásokat, elferdítette az EUMSZ 93. cikk értelmét. Ezen érve alátámasztására a budapesti kikötőnek (Magyarország) nyújtott SA.37402 állami támogatásról szóló, 2014. december 18‑i bizottsági határozatra (HL 2014. C 141., 1. o.) és a tengeri szállítás részére nyújtható állami támogatásokra vonatkozó közösségi iránymutatásokról szóló, C(2004) 43. sz. bizottsági közleményre (HL 2004. C 13., 3. o.) hivatkozik.

119    Ugyanezen okokból a felperes úgy véli, hogy a Bizottság tévesen zárta ki az EUMSZ 107. cikk (3) bekezdése a) és b) pontjának és az EUMSZ 349. cikknek az alkalmazhatóságát kizárólag azon az alapon, hogy az adóintézkedés nem európai érdekűnek nyilvánított projekt végrehajtására vagy tengerentúli kikötőkre irányul.

120    Végül a felperes előadja, hogy az arányosság elvével összhangban értelmezett EUMSZ 108. cikk (1) és (2) bekezdésének megsértése annál is nyilvánvalóbb, mivel a megtámadott határozatot a kikötőkre vonatkozó két rendelet, vagyis a 2017/352 rendelet és a 651/2014/EU rendeletnek a kikötői és repülőtéri infrastruktúrákra irányuló támogatás, a kultúrát és a kulturális örökség megőrzését előmozdító támogatásra és a sportlétesítményekre és multifunkcionális szabadidős létesítményekre nyújtott támogatásra vonatkozó bejelentési határértékek, továbbá a legkülső régiókban biztosított regionális működési támogatási programok tekintetében, valamint a 702/2014/EU rendeletnek a támogatható költségek összegének meghatározása tekintetében történő módosításáról szóló 2017. június 14‑i 2017/1084 bizottsági rendelet (HL 2017. L 156., 1. o.; helyesbítés: HL 2018. L 26., 53. o.) hatálybalépését követően fogadták el, noha ez utóbbi kiterjesztette az általános csoportmentességi rendelet hatályát a kikötői infrastruktúrákra, és a működési támogatások nyújtásának lehetőségét a legkülső régiókra.

121    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

122    Először is emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 108. cikk (1) bekezdése előírja, hogy „[a] Bizottság a tagállamokkal együttműködve folyamatosan vizsgálja a tagállamokban létező támogatási programokat”, és hogy „[a] Bizottság javaslatot tesz a tagállamoknak a belső piac fokozatos fejlődése vagy működése által megkövetelt megfelelő intézkedések meghozatalára”. Az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése ezt követően előírja, hogy „[h]a a Bizottság – azt követően, hogy felhívta az érintett feleket észrevételeik megtételére – megállapítja, hogy egy állam által vagy állami forrásból nyújtott támogatás a 107. cikk értelmében nem egyeztethető össze a belső piaccal, vagy hogy az ilyen támogatást visszaélésszerűen használják fel, úgy határoz, hogy az érintett állam köteles a Bizottság által kitűzött határidőn belül a támogatást megszüntetni vagy módosítani”.

123    A 2015/1589 rendelet VI. fejezetében részletezi a létező támogatási programokra vonatkozó eljárást. A 2015/1589 rendelet 21. cikke mindenekelőtt az EUMSZ 108. cikk (1) bekezdésében előírt, a Bizottság és az érintett tagállam közötti együttműködés mechanizmusát pontosítja. Ezt követően a 2015/1589 rendelet 22. cikke a megfelelő intézkedések azon típusairól rendelkezik, amelyekre a Bizottság javaslatot tehet a tagállam részére, ha úgy ítéli meg, hogy egy létező támogatási program nem, vagy többé már nem egyeztethető össze a belső piaccal. Ezek az intézkedések többek között a szóban forgó támogatási program lényeges módosításából vagy megszüntetéséből állhatnak. Végül, a 2015/1589 rendelet 23. cikke a megfelelő intézkedésekre vonatkozó javaslat jogi következményeit részletezi. Így előírja, hogy ha az érintett tagállam nem fogadja el a javasolt intézkedéseket, és a Bizottság az érintett tagállam érveit figyelembe véve még mindig úgy véli, hogy az intézkedések szükségesek, kezdeményezi a hivatalos vizsgálati eljárást. Előírja továbbá, hogy a hivatalos vizsgálati eljárásra és a Bizottság által ezen eljárás alapján elfogadható határozatok típusaira vonatkozó cikkeket értelemszerűen kell alkalmazni.

124    Ennélfogva e rendelkezések szövege alapján meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem fordította meg a bizonyítási terhet, és nem hagyta figyelmen kívül a létező támogatási program vizsgálatakor követendő eljárást sem.

125    A jelen ügyben ugyanis emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság először a francia hatóságokkal együttműködve vizsgálta meg a támogatási programot, majd, miután megfelelő intézkedéseket javasolt, amelyeket az említett hatóságok visszautasítottak, úgy határozott, hogy a 2015/1589 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének és az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdésének megfelelően megindítja a hivatalos vizsgálati eljárást (lásd a fenti 2–7. pontot).

126    Márpedig, noha a fenti 122. pontban hivatkozott rendelkezések a tájékoztatás és a megfelelő intézkedésekre vonatkozó javaslattétel szakaszában létrehozzák a tagállam és a Bizottság közötti együttműködés mechanizmusát, kifejezetten előírják, hogy amennyiben a Bizottság úgy határoz, hogy megindítja a hivatalos vizsgálati eljárást, az ezen eljárás lefolytatására vonatkozó rendelkezéseket, amelyek általában az új támogatásokra vonatkoznak, értelemszerűen a létező támogatási programokra vonatkozó eljárások keretében is alkalmazni kell.

127    Ezért, amint arra a Bizottság hivatkozik, indokolatlan a hivatalos vizsgálati eljárásban megkülönböztetni egymástól az új és a létező támogatásokra alkalmazandó eljárásokat.

128    Eleve indokolatlan annak feltételezése is, hogy a bizonyítási teher megfordul a létező támogatási program belső piaccal való összeegyeztethetőségének vizsgálata tekintetében. Amint arra a Bizottság hivatkozik, az érintett tagállam és az érintett felek szabadon vitathatják a Bizottság által erre vonatkozóan a hivatalos vizsgálati eljárás keretében megállapított előzetes indokolást. A tagállam, és kisebb mértékben az érintett felek általában előnyösebb helyzetben vannak annak megállapításához, hogy létezik‑e a szóban forgó intézkedés elfogadásakor követett általános érdekű célkitűzés, amely lehetővé teszi ezen intézkedést teljesen vagy részlegesen összeegyeztethetővé nyilvánítani.

129    Ezzel összefüggésben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban elemezte a hivatalos vizsgálati eljárás során hivatkozott különböző, összeegyeztethetőséget igazoló indokokat, és kifejtette azokat az okokat, amelyek miatt ezen indokok egyike sem vezethet annak megállapításához, hogy a szóban forgó intézkedés legalább részben összeegyeztethető a belső piaccal.

130    Először is, az EUMSZ 93. cikk azt írja elő, hogy „[a] Szerződésekkel összeegyeztethetők azok a támogatások, amelyek megfelelnek a közlekedés összehangolására irányuló igényeknek, vagy amelyek a közszolgáltatás fogalmában benne rejlő bizonyos kötelezettségek terheinek megtérítését szolgálják”.

131    E tekintetben a Bizottság a megtámadott határozat (97) preambulumbekezdésében megállapította, hogy jóllehet a belvízi kikötők fontos szerepet játszanak a multimodális szállítás fejlődésében, nem minden kikötői beruházás tartozik az EUMSZ 93. cikk hatálya alá, mivel az a szállítás összehangolására irányuló igények kielégítésére szorítkozik. Mindent összevetve, a Bizottság szerint a társasági adó alóli mentesség nem beruházási támogatás, hanem olyan működési támogatás, amely nem beruházásra irányul. Az intézkedés az előzőekben leírtak szerint nem célozza a közszolgáltatás fogalmába tartozó bizonyos feladatok ellátásának az ellentételezését sem. Egyébként a tisztán adómentességből származó előny nem korlátozódik a szállítás összehangolásához szükséges összegre, sem pedig a közszolgáltatás fogalmába tartozó bizonyos feladatok megtérítésére, és következésképpen nem biztosítja az arányosság elvének a betartását. Nincs egyértelműen meghatározott ösztönző ereje sem, mert a mentesség jobban támogatja legnyereségesebb kikötőket, amelyek a legtöbb eszközzel rendelkeznek, és legkevésbé van szükségük ösztönzőkre. Következésképpen, a Bizottság szerint az EUMSZ 93. cikk nem alkalmazható.

132    A felperes által hivatkozottakkal ellentétben ez az indokolás nem szenved nyilvánvaló értékelési hibában. A felperes ugyanis többek között nem fejti ki, hogy a társasági adó alól a kikötők számára biztosított mentesség hogyan kapcsolódik szervesen és szükségszerűen a közlekedés koordinációjához.

133    Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság csak akkor tekinthet összeegyeztethetőnek egy támogatást, ha meg tudja állapítani, hogy e támogatás hozzájárul az összeegyeztethetőség szempontjából hivatkozott jogalapban megnevezett egyik cél megvalósításához, amelyet a kedvezményezett vállalkozás normális piaci körülmények között, önerőből cselekedve nem lenne képes elérni. Más szóval, annak érdekében, hogy a támogatás a Szerződésben szabályozott valamelyik kivétel hatálya alá essen, annak nemcsak a Szerződés szereplő célkitűzések valamelyikével kell összhangban állnia, de szükségesnek is kell lennie e célkitűzések eléréséhez (lásd analógia útján: 2017. december 13‑i Görögország kontra Bizottság ítélet, T‑314/15, nem tették közzé, EU:T:2017:903, 180. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

134    Emellett, noha sem az EUMSZ 93. cikk, sem az EUMSZ 107. cikk (3) bekezdésének c) pontja nem különbözteti meg egymástól a működési és a beruházási támogatásokat, mégis emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat alapján főszabály szerint nem tekinthetők a belső piaccal összeegyeztethetőknek a működési támogatások, függetlenül attól, hogy céljuk a vállalkozások helyzetének fenntartása, vagy az e vállalkozás által mindennapos üzletvezetése vagy rendes tevékenysége keretében általában viselendő költségek csökkentése.

135    Azok a támogatások ugyanis, amelyek olyan általános és szokásos működési költségek csökkentésére szorítkoznak, amelyet egy vállalkozásnak a szokásos tevékenysége során mindenképpen viselnie kell, nem tekinthetők közérdekűnek az EUMSZ 93. cikk vagy az EUMSZ 107. cikk (3) bekezdésének c) pontja értelmében. Mivel az ilyen támogatások anélkül részesítik előnyben ezeket a vállalkozásokat a versenytársaikkal szemben, hogy ezt közérdekű cél megvalósítása indokolná, így nem nyilváníthatóak a belső piaccal összeegyeztethetőknek (2018. július 12‑i Ausztria kontra Bizottság ítélet, T‑356/15, fellebbezés alatt, EU:T:2018:439, 581. pont; lásd még ebben az értelemben: 1995. június 8‑i Siemens kontra Bizottság ítélet, T‑459/93, EU:T:1995:100, 76. pont).

136    Egyebekben a felperes hiábavalóan hivatkozik a budapesti kikötőnek nyújtott SA.37402 állami támogatásról szóló, 2014. december 18‑i bizottsági határozatra annak bizonyítása érdekében, hogy a szóban forgó támogatási program összeegyeztethető a belső piaccal. Ugyanis, amint azt a Bizottság előadja, egyfelől a határozathozatali gyakorlata nem érintheti a megtámadott határozat érvényességét (lásd a fenti 72. pontot). Mindenesetre elegendő annyit megállapítani, hogy a hivatkozott ügyben szóban forgó támogatás a jelen ügyben tárgyalt támogatástól eltérően a kikötői infrastruktúrákat érintő beruházásokhoz nyújtott, egyértelműen meghatározott célt követő támogatás volt.

137    A tengeri szállítás részére nyújtható állami támogatásokra vonatkozó bizottsági közlemény, amint a neve mutatja, kizárólag a tengeri szállítás, nem pedig a kikötők vagy a kikötői infrastruktúrák részére nyújtható támogatásokra vonatkozik. Emellett az e közleményben hivatkozott adóintézkedések – a jelen esettől eltérően – nem a társasági adó alóli általános mentességre, hanem a delokalizációk elkerülése érdekében bizonyos adótípusok másik, a hajóűrtartalmon alapuló adóval történő felváltására vonatkoznak. Ezért a felperes e közleményből nem következtethet olyan általános elvre, amely szerint az adócsökkentés formájában nyújtott támogatások összeegyeztethetők a belső piaccal. Ez a közlemény legfeljebb azt támasztja alá – amit a Bizottság nem vitat –, hogy bizonyos, adókedvezmény formájában nyújtott működési támogatások egyes kivételes esetekben a belső piaccal összeegyeztethetőknek nyilváníthatók (lásd ebben az értelemben: 2018. július 12‑i Ausztria kontra Bizottság ítélet, T‑356/15, fellebbezés alatt, EU:T:2018:439, 583. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

138    Másodszor, ami az EUMSZ 107. cikk (3) bekezdésének a) és b) pontját és az EUMSZ 349. cikket illeti, a Bizottság megvizsgálta, hogy alkalmazhatóak‑e ezek a rendelkezések a megtámadott határozat (98)–(100) preambulumbekezdésére. Márpedig a felperes nem fejti ki, hogy ez az indokolás mennyiben szenved nyilvánvaló mérlegelési hibában, csak annyit állít, hogy az EUMSZ 349. cikk vitathatatlanul elegendő jogalap annak megállapításához, hogy a társasági adó alól a tengerentúli kikötőknek biztosított mentesség rendszere összeegyeztethető a Szerződéssel.

139    Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy egyrészről az érintett támogatási intézkedés nem a tengerentúli kikötőkre, hanem a megtámadott határozat 1. cikkében azonosított valamennyi kikötőre és kedvezményezett jogalanyra irányul. Másrészről az EUMSZ 349. cikk előírja, hogy az uniós jogalkotó egyedi intézkedéseket fogad el, amelyek célja különösen az, hogy meghatározzák a Szerződés e cikkben szereplő régiókra történő alkalmazásának feltételeit, figyelembe véve azt, hogy e régiók gazdasági és társadalmi strukturális helyzetét néhány olyan tényező súlyosbítja, amelynek állandósága és együttes hatása súlyosan hátráltatja a fejlődésüket (2009. szeptember 10‑i Banco Comercial dos Açores kontra Bizottság ítélet, T‑75/03, nem tették közzé, EU:T:2009:322, 3. pont). Az EUMSZ 349. cikk harmadik bekezdése ugyanakkor előírja, hogy a Tanács az említett intézkedéseket a legkülső régiók sajátos jellemzőinek és korlátainak figyelembevételével fogadja el anélkül, hogy veszélyeztetné az uniós jogrend – így a belső piac és a közös politikák – integritását és koherenciáját. Márpedig meg kell állapítani, hogy a felperes nem hivatkozik a másodlagos jog egyetlen olyan rendelkezésére sem, amely arra utalna, hogy a Tanács a tengerentúli területeken található kikötők számára biztosított társasági adó alóli mentesség jóváhagyása mellett döntött volna.

140    Mivel a felperes a 2017/352 rendeletre hivatkozik, a Bizottság által a megtámadott határozat (111) preambulumbekezdésében foglaltakhoz hasonlóan elegendő annyit megállapítani, hogy e rendelet sem tárgyát, sem hatályát tekintve nincs hatással a Bizottság lépésére, amely az EUMSZ 107. és EUMSZ 108. cikken alapul. Éppen ellenkezőleg, e rendelet, amely a kikötői szolgáltatások nyújtását és a kikötők pénzügyi átláthatóságára vonatkozó közös szabályokat biztosító keretrendszer létrehozására irányul, kimondja, hogy lehetővé kell tenni „az állami támogatások tisztességes és hatékony ellenőrzését” (a (6) preambulumbekezdés), és „nem zárhatja ki annak lehetőségét, hogy az illetékes hatóságok a közszolgáltatási kötelezettségek teljesítése érdekében végzett tevékenységeket ellentételezzék, feltéve, hogy az említett ellentételezés során betartják az állami támogatásra vonatkozó szabályokat” (a (32) preambulumbekezdés), és hogy „az állami támogatásra vonatkozó szabályok betartásáról azonban minden esetben gondoskodni kell” (a (43) preambulumbekezdés).

141    Ami a felperes által szintén hivatkozott 2017/1084 rendeletet illeti, ez módosítja a Szerződés 107. és 108. cikke alkalmazásában bizonyos támogatási kategóriáknak a belső piaccal összeegyeztethetővé nyilvánításáról szóló 2014. június 17‑i 651/2014/EU bizottsági rendeletet (HL 2014. L 187., 1. o.; helyesbítés: HL 2016. L 149., 8. o.), kiegészítve azt többek között az 56b. és az 56c. cikkel, amelyek lehetőséget biztosítanak egyes tengeri és belvízi kikötők számára nyújtott támogatások mentesítésére. Márpedig a 651/2014 rendeletnek, amelyet az EUMSZ 108. cikk (4) bekezdése és az Európai Közösséget létrehozó szerződés 92. és 93. cikkének a horizontális állami támogatások bizonyos fajtáira történő alkalmazásáról szóló, 1998. május 7‑i 994/98/EK tanácsi rendelet (HL 1998. L 142., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 312. o.) alapján fogadtak el, az a célja, hogy a támogatások bizonyos kategóriáira vonatkozóan, adott feltételek mellett lehetővé tegye a tagállamok mentesítését a bejelentési kötelezettségük alól. Ugyanakkor, amint arra a Bizottság hivatkozik, ez a rendelet az összeegyeztethetőségnek csak olyan eseteiről rendelkezik, amelyeket a Szerződés szabályoz. Ennélfogva, mivel a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hiba elkövetése nélkül állapította meg a megtámadott határozat (95)–(104) preambulumbekezdésében, hogy a szóban forgó intézkedés nem nyilvánítható a belső piaccal összeegyeztethetőnek (lásd fent), ezért a fortiori a 651/2014 rendelet alapján sem nyilváníthatta összeegyeztethetőnek. Emellett a 651/2014 rendelet 56b. és 56c. cikke többek között az elszámolható költségekkel, a támogatási intenzitással vagy még inkább a támogatás szükségességével kapcsolatban különböző feltételeket ír elő, a felperes azonban nem próbálta bizonyítani, hogy a jelen ügyben teljesültek ezek a feltételek.

142    Következésképpen el kell utasítani a felperes azon kifogását, amely a létező támogatásra vonatkozó eljárás sajátosságainak figyelmen kívül hagyásán, a bizonyítási teher megfordításán és a szóban forgó programnak a belső piaccal való összeegyeztethetőségére vonatkozó elemzésben vétett nyilvánvaló mérlegelési hibán alapul.

143    Másodszor, a felperes azt állítja, hogy a Bizottság megsértette az arányosság elvét, amikor a megtámadott határozatban a szóban forgó program egyszerű megszüntetését írta elő ahelyett, hogy a kiigazítását vagy bizonyos feltételektől függővé tételét kérte volna.

144    Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az arányosság elve megköveteli, hogy az uniós intézmények jogi aktusai ne haladják meg a kitűzött cél elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket, azaz amikor több alkalmas intézkedés közül lehet választani, a legkevésbé korlátozóhoz kell folyamodni (lásd: 2014. július 17‑i Westfälisch‑Lippischer Sparkassen‑ und Giroverband kontra Bizottság ítélet, T‑457/09, EU:T:2014:683, 346. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

145    A jelen ügyben a Bizottság szerint, mivel a vizsgált intézkedés nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen volt a belső piaccal, ezért sem a kiigazításával, sem feltételek meghatározásával nem lehetett a belső piaccal összeegyeztethetővé tenni. Azt is állítja, hogy a szóban forgó támogatási program bármely módosítása, amely a belső piaccal való összeegyeztethetőségét szolgálja, különösen bonyolult lett volna, mivel az előny, vagyis a megtermelt bevétellel kapcsolatos társasági adó alóli mentesség jellege nehezen fér össze az összeegyeztethetőség feltételeivel, különösen az intézkedésnek a meghatározott célhoz viszonyított arányosságával és átláthatóságával.

146    Ezzel összefüggésben meg kell jegyezni, hogy egyrészről a 2015/1589 rendelet 22. cikke úgy rendelkezik, hogy a Bizottság megfelelő intézkedések címén javasolhatja a szóban forgó támogatási program lényeges módosítását; eljárási követelmények bevezetését; vagy akár a szóban forgó támogatási program megszüntetését. Így a szóban forgó támogatási program megszüntetése már a hivatalos vizsgálati eljárás előtti megfelelő intézkedésekre vonatkozó javaslattételtől kifejezetten lehetséges.

147    Másrészről, az új támogatási programokra irányuló vizsgálatokhoz képest egyetlen további követelmény sem kapcsolódik a Bizottság azon lehetőségéhez, hogy megkövetelje egy létező támogatási program végleges megszüntetését, amikor a hivatalos vizsgálati eljárást követően megállapítja, hogy ez a program nem összeegyeztethető a belső piaccal, tekintettel ezen eljárásoknak a hivatalos vizsgálati eljárás megindításától kezdődően fennálló párhuzamos jellegére (lásd a fenti 127. pontot).

148    Amint arra a felperes hivatkozik, egy ilyen lehetőséget azonban az arányosság elvének tiszteletben tartásával kell gyakorolni, ami azt jelenti, hogy amennyiben lehetőség van a szóban forgó program módosítására vagy kiigazításaira, és ezek alkalmasak arra, hogy e programot a belső piaccal összeegyeztethetővé tegyék, a Bizottságnak ezt legkésőbb a megfelelő intézkedésekre vonatkozó javaslatétel szakaszában tudatnia kell az érintett tagállammal.

149    Ugyanakkor a Bizottsághoz hasonlóan ki kell emelni, hogy a szóban forgó támogatási program ilyen módosítása, amelyet egyébként a Francia Köztársaság nem tervezett, a jelen ügyben összetettnek, sőt lehetetlennek tűnt. Mivel ugyanis olyan intézkedésről van szó, amely feltétel nélküli mentességet biztosít a társasági adó alól bizonyos általános kategóriákba tartozó kedvezményezettek számára anélkül, hogy egyértelműen meghatározott közérdekű célhoz kapcsolódna, a program módosítása azt jelentette volna, hogy a Francia Köztársaság olyan másik programot jelent be, amely alapvetően különbözik a Bizottság által vizsgált létező támogatási programtól. Így különösen a kedvezményt és annak összegét bizonyos beruházások fedezetlen költségeire vagy az általános gazdasági érdekű szolgáltatások esetleges költségeinek ellentételezésére kellett volna korlátozni, és azoktól függővé tenni oly módon, hogy ezek jellegét és terjedelmét éves alapon, a kikötők egyes kategóriái, sőt akár minden egyes kikötő vonatkozásában, a mintegy 500 francia kikötő pénzügyi sajátosságainak és az egyes kikötőkre – különösen a tengerentúli kikötőkre – vonatkozó, esetlegesen eltérő összeegyeztethetőségi szabályoknak a figyelembevételével kellett volna meghatározni.

150    Ennélfogva, a felperes állításával ellentétben meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem sértette meg az arányosság elvét, amikor nem vizsgálta meg, hogy a szóban forgó támogatási intézkedés bizonyos módosítások révén alkalmassá válhatott volna‑e arra, hogy eleget tegyen az általános gazdasági érdekű szolgáltatások finanszírozására vonatkozó feltételeknek, és a belső piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánuljon.

151    Kétségtelen, hogy az SA.14175. (korábbi E 2/2005. és N 642/2009.) számú állami támogatásról – Hollandia – Existing and special projet aid to housing corporations szóló, 2009. december 15‑i határozatában (HL 2010. C 31. 4. o.) és az E/2005. számú állami támogatásról – Hollandia – Existing aid to housing corporations: decision amending paragraphs 22–24 of the Commission Decision of 15 December 2009 szóló 2010. augusztus 30‑i határozatában (HL 2010. C 250., 1. o.) a Bizottság – amint arra a felperes hivatkozik – a létező támogatási program megszüntetése helyett az állami támogatásokra vonatkozó uniós szabályokkal való összeegyeztethetővé tétele érdekében a módosítását javasolta a holland hatóságoknak.

152    Ugyanakkor a fenti 150. pontban hivatkozott, a holland szociális lakóingatlanokról szóló határozatokban a Holland Királyság a Bizottság által a programnak a belső piaccal összeegyeztethetővé tétele érdekében javasolt megfelelő intézkedésekre válaszul kötelezettségvállalásokat ajánlott fel. Így a Bizottság végleges határozatát a 659/1999 rendelet 19. cikkének (1) bekezdése alapján fogadta el, amely előírta, hogy milyen jogkövetkezményeket von maga után, ha a tagállam elfogadja a Bizottság által javasolt megfelelő intézkedéseket.

153    Ezzel szemben, mivel a jelen ügyben a tagállam nem fogadta el a Bizottság által javasolt megfelelő intézkedéseket, és – amint azt a Bizottság a tárgyaláson megerősítette – nem ajánlott fel az ez utóbbi által felvetett kifogásokra válaszul kötelezettségvállalásokat sem, ezért a megtámadott határozatot a hivatalos vizsgálati eljárást követően a 2015/1589 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésével összhangban fogadták el. Így nem állítható fel párhuzam a fenti 150. pontban említett határozatokkal.

154    A fenti megfontolások összességére tekintettel a negyedik jogalapot el kell utasítani.

 A megfelelő ügyintézés elvének megsértésén alapuló ötödik jogalapról

155    E jogalappal a felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozatot az objektív pártatlansági kötelezettség megsértésével fogadták el, amelynek tiszteletben tartására a Bizottság az Európai Unió Alapjogi Chartájának 41. cikkében biztosított megfelelő ügyintézés elvének megfelelően köteles. Pontosabban azt kifogásolja, hogy a Bizottság a más tagállamokban hatályos adójogi szabályozás értelmében az Unió egyes kikötői részére nyújtott támogatási programokkal szemben tétlen maradt, és ezáltal – közvetlenül megsértve a belső piac megfelelő működésének biztosításában betöltött szerepét – új versenytorzulásokat okozott.

156    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

157    Előzetesen meg kell vizsgálni, hogy – amint azt a felperes állítja – a megfelelő ügyintézés elvének esetleges megsértése, amennyiben megállapításra kerül, olyan önálló jogellenességet jelent‑e, amely önmagában a megtámadott határozat megsemmisítéséhez vezethet. A Bizottság ugyanis elsősorban azt állítja, hogy ezen elv megsértése csak egy másik uniós szabály megsértésével együttesen eredményezheti a megtámadott határozat megsemmisítését. E tekintetben a 2001. december 6‑i ítélet Area Cova és társai kontra Bizottság ítélet (T‑196/99, EU:T:2001:281) 43. pontját említi, amelyből kitűnik, hogy a megfelelő ügyintézés elve nem tartozik a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogi szabályok közé, amelyek megsértésére az Unió szerződésen kívüli felelősségének megállapítása érdekében hivatkozni lehet.

158    Meg kell azonban jegyezni, hogy a Bizottság által hivatkozott ítélkezési gyakorlat arra a kérdésre irányul, hogy a megfelelő ügyintézéshez való jog a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogi szabályok közé tartozik‑e, amely kérdés az EUMSZ 268. cikk szerinti felelősség megállapítása iránti kereset keretében nyilvánul relevánsnak, nem pedig, mint a jelen esetben is, az EUMSZ 263. cikken alapuló megsemmisítés iránti kereset keretében.

159    A megfelelő ügyintézéshez való jog megsértésén alapuló jogalapjában a felperes lényegében a gondossági és a pártatlansági kötelezettség megsértésére hivatkozik.

160    Az ítélkezési gyakorlat szerint a gondossági kötelezettség a gondos ügyintézés elvének szerves részét képezi. Általános jelleggel alkalmazandó az uniós adminisztráció által a társadalmi kapcsolatai során tanúsított tevékenységre, és azt foglalja magában, hogy az uniós adminisztrációnak körültekintően és elővigyázatosan kell eljárnia, továbbá gondosan és pártatlanul kell megvizsgálnia az ügy minden lényeges elemét (lásd többek között ebben az értelemben: 2008. december 16‑i Masdar [UK] kontra Bizottság ítélet, C‑47/07 P, EU:C:2008:726, 92. és 93. pont; 2015. január 15‑i Ziegler és Ziegler Relocation kontra Bizottság ítélet, T‑539/12 és T‑150/13, nem tették közzé, EU:T:2015:15, 97. pont).

161    Emellett, az Alapjogi Charta 41. cikke értelmében mindenkinek joga van többek között ahhoz, hogy ügyeit az Unió intézményei részrehajlás nélkül intézzék. A pártatlanság e követelménye magában foglalja egyrészt a szubjektív pártatlanságot abban az értelemben, hogy az ügyben eljáró érintett intézmény egyik tagja sem mutathat elfogultságot vagy személyes előítéletet, másrészt pedig az objektív pártatlanságot abban az értelemben, hogy az intézménynek e tekintetben megfelelő biztosítékokat kell nyújtania az összes jogszerű kétely kizárására (lásd: 2013. július 11‑i Ziegler kontra Bizottság ítélet, C‑439/11 P, EU:C:2013:513, 155. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

162    A Bizottságot terhelő pártatlansági kötelezettség azonban nem kötelezi arra, hogy amikor több tagállamban vizsgál létező támogatási programokat, e vizsgálatokat egyidejűleg végezze el, vagy valamennyi tagállam vonatkozásában egyazon időpontban fogadjon el kötelező érvényű határozatokat. A jelen ügyben, noha a holland közvállalkozásoknak nyújtott adómentességekről szóló, 2014. július 9‑i bizottsági sajtóközleményből kitűnik, hogy „egyes tagállamokban a kikötők nem a társasági adófizetési kötelezettség, hanem egy másik adórendszer hatálya alá tartoznak, amely számukra kedvezőbb lehet”, míg „más tagállamokban a kikötők nem fizetnek adót, mivel veszteségesek”, a felperes ebből nem következtethet arra, hogy a Bizottság megsértette a pártatlanság követelményét, amikor még mielőtt megvizsgálta volna a többi tagállam adórendszerét, amelyek esetlegesen szintén tartalmazhatnak állami támogatásokat, először a belga, a holland és a francia adórendszereket vizsgálta, és e rendszerekre vonatkozóan fogadott el elutasító végleges határozatokat.

163    Emellett meg kell jegyezni, hogy hasonló érveket vizsgált és utasított el a Törvényszék a 2018. május 31‑i Groningen Seaports és társai kontra Bizottság ítéletben (T‑160/16, nem tették közzé, EU:T:2018:317), a Hollandia által végrehajtott, a közvállalkozások társasági adó alóli mentességére vonatkozó SA.25338. (2014/C) (korábbi E 3/2008 és korábbi CP 115/2004) állami támogatásról szóló, 2016. január 21‑i (EU) 2016/634 bizottsági határozattal (HL 2016. L 113., 148. o.) szemben egyes holland kikötők által benyújtott keresetre vonatkozóan.

164    Ebben az esetben ugyanis a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy amennyiben valamely tagállam adott esetben megsérti a Szerződés – többek között az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése – értelmében őt terhelő valamely kötelezettséget, ezt nem igazolhatja az a körülmény, hogy más tagállamok is megsértik e kötelezettségüket, és a tagállamok közötti kereskedelmet befolyásoló több versenytorzulás nem oltja ki kölcsönösen egymás hatását, hanem éppen ellenkezőleg, összeadódik, ami növeli a közös piacra gyakorolt káros hatásokat (lásd: 2018. május 31‑i Groningen Seaports és társai kontra Bizottság ítélet, T‑160/16, nem tették közzé, EU:T:2018:317, 97. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

165    Így még ha feltételezhető is, hogy más tagállamok is nyújtanak állami támogatást a tengeri kikötőik számára, a Bizottság célja a megtámadott határozatban mégis az, hogy a szóban forgó támogatási program belső piaccal összeegyeztethetetlenné nyilvánításával és megszüntetésének elrendelésével helyreállítsa a kikötői ágazatban az egyenlő versenyfeltételeket, és ezáltal teljesítse az állami támogatásokra vonatkozó szabályok célkitűzéseit (lásd analógia útján: 2018. május 31‑i Groningen Seaports és társai kontra Bizottság ítélet, T‑160/16, nem tették közzé, EU:T:2018:317, 98. pont).

166    A Törvényszék arra is emlékeztetett, hogy az egyenlő bánásmód elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvével, miszerint előnyszerzés végett senki sem hivatkozhat valamely harmadik személy javára elkövetett jogellenes magatartásra (lásd: 2018. május 31‑i Groningen Seaports és társai kontra Bizottság ítélet, T‑160/16, nem tették közzé, EU:T:2018:317, 116. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

167    Ennélfogva el kell utasítani a felperes azon érvét, miszerint a Bizottság azáltal, hogy csak három állammal, a Francia Köztársasággal, a Belga Királysággal és a Holland Királysággal szemben indított állami támogatásokra vonatkozó eljárásokat, noha a kérdőívre adott válaszokból kitűnik, hogy a tagállamok fele elismerte, hogy kikötőik számára fenntartották az általános szabályoktól eltérő adórendszereket, megsértette a megfelelő ügyintézés elvét.

168    Ez az érvelés mindenképpen hatástalan, mivel nem alkalmas arra, hogy megkérdőjelezze magának a megtámadott határozatnak a jogszerűségét, inkább arra irányul, hogy felhívja a figyelmet a Bizottság által hasonló, más tagállamokban szintén hatályos támogatási programokkal kapcsolatban vétett esetleges intézményi mulasztásokra. Márpedig, amint azt a Bizottság állítja, ebben az esetben a felperesnek lehetősége van panaszt benyújtani a Bizottsághoz a többi tagállamban fennmaradó támogatási programokra vonatkozóan, és amennyiben a Bizottság indokolatlanul és hosszan mellőzi az eljárást, az EUMSZ 265. cikk értelmében intézményi mulasztás megállapítása iránti keresetet nyújthat be.

169    Ezért e megfontolások fényében az ötödik jogalapot, és ebből következően a teljes keresetet el kell utasítani.

 A költségekről

170    A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A felperest, mivel pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (hatodik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék az Union des ports de France – UPF‑et kötelezi a költségek viselésére.

Berardis Papasavvas Spineanu‑Matei

Kihirdetve Luxembourgban, a 2019. április 30‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

*      Az eljárás nyelve: francia.