A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített hatodik tanács)
2023. július 12.(*)
„Kereskedelempolitika – Harmadik ország által elfogadott jogszabályoknak az ország területén kívüli alkalmazásának hatásai elleni védelem – Az Amerikai Egyesült Államok által Iránnal szemben hozott korlátozó intézkedések – Másodlagos szankciók, amelyek megakadályozzák, hogy uniós természetes vagy jogi személyek az említett intézkedésekkel érintett vállalkozásokkal kereskedelmi kapcsolatokat tartsanak fenn – Az ilyen jogszabályoknak való megfelelés tilalma – A 2271/96/EK rendelet 5. cikkének második bekezdése – Uniós jogi személyt az említett jogszabályoknak való megfelelésre felhatalmazó bizottsági határozat – Indokolási kötelezettség – A felhatalmazás visszaható hatálya – A harmadik ország korlátozó intézkedéseivel érintett vállalkozás érdekeinek figyelembevétele – A meghallgatáshoz való jog”
A T‑8/21. sz. ügyben,
az IFIC Holding AG (székhelye: Düsseldorf [Németország], képviselik: C. Franz és N. Bornemann ügyvédek)
felperes
az Európai Bizottság (képviseli: M. Kellerbauer, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
támogatja:
a Clearstream Banking AG (székhelye: Eschborn [Németország], képviselik: C. Schmitt és T. Bastian ügyvédek)
beavatkozó fél,
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített hatodik tanács),
a tanácskozások során tagjai: M. van der Woude elnök, A. Marcoulli (előadó), S. Frimodt Nielsen, J. Schwarcz és R. Norkus bírák,
hivatalvezető: S. Jund tanácsos,
tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára, különösen:
– a beavatkozó félnek a Törvényszék Hivatalához 2021. augusztus 31‑én benyújtott beavatkozási beadványára,
– a Törvényszék Hivatalához 2022. június 21‑én benyújtott keresetlevelet kiigazító beadványra, valamint a Bizottságnak és a beavatkozó félnek a Törvényszék Hivatalához 2022. augusztus 16‑án, illetve 2022. szeptember 1‑jén benyújtott észrevételeire,
tekintettel a 2022. december 1‑jei tárgyalásra,
tekintettel a felperes által a Törvényszék Hivatalához 2023. március 17‑én benyújtott bizonyítékfelajánlásra, az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását elrendelő 2023. április 4‑i végzésre, valamint a Bizottságnak az említett bizonyítékfelajánlásra vonatkozó, a Törvényszék Hivatalához 2023. április 18‑án benyújtott észrevételeire,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az EUMSZ 263. cikken alapuló keresetével a felperes, az IFIC Holding AG a harmadik ország által elfogadott jogszabályoknak az ország területén kívüli alkalmazásának hatása és az ilyen jogszabályon alapuló vagy abból eredő intézkedések elleni védelemről szóló, 1996. november 22‑i 2271/96/EK tanácsi rendelet (HL 1996. L 309., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 10. fejezet, 1. kötet, 75. o. (HL 1996. L 309., 1. o.) 5. cikkének második bekezdése alapján a beavatkozó félnek, a Clearstream Banking AG‑nek felhatalmazást adó 2020. április 28‑i C(2020) 2813 final bizottsági végrehajtási határozat (a továbbiakban: első megtámadott határozat) megsemmisítését, a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése alapján a beavatkozó félnek felhatalmazást adó 2021. április 27‑i C(2021) 3021 final bizottsági határozat (a továbbiakban: második megtámadott határozat) megsemmisítését, valamint a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése alapján a beavatkozó félnek felhatalmazást adó 2022. április 26‑i C(2022) 2775 final bizottsági végrehajtási határozat (a továbbiakban: harmadik megtámadott határozat) megsemmisítését kéri.
A jogvita előzményei
2 2018. május 8‑án az Amerikai Egyesült Államok elnöke bejelentette azon döntését, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok kilép a 2015. július 14‑én Bécsben aláírt iráni nukleáris megállapodásból, és visszaállítja az e megállapodás alapján megszüntetett, Iránnal szembeni szankciókat. E szankciók többek között megtiltják az Amerikai Egyesült Államok joghatósága alá nem tartozó személyek számára (másodlagos szankciók), így az Európai Unió természetes vagy jogi személyei számára, hogy kereskedelmi kapcsolatokat tartsanak fenn az Office of Foreign Assets Control (OFAC) (a külföldi vagyon ellenőrzésével foglalkozó hivatal [OFAC], Egyesült Államok) által összeállított, különös megjelölésű állampolgárok és a zárolt vagyonnal rendelkező személyek listáján (Specially Designated Nationals and Blocked Persons List) (a továbbiakban: SDN‑lista) szereplő személyekkel.
3 A felperes az Amtsgericht Düsseldorf (düsseldorfi helyi bíróság, Németország) cégjegyzékébe bejegyzett, düsseldorfi székhelyű társaság. Részvényei közvetve az iráni állam tulajdonában vannak.
4 A felperes különböző német vállalkozásokban rendelkezik részesedéssel, amelyek alapján osztalékra jogosult.
5 2018. november 5. óta a felperes szerepel az SDN‑listán.
6 A beavatkozó fél német társaság. Feladata az értékpapírügyletek elszámolása, az értékpapírok letéti őrzése, valamint belföldi és külföldi értékpapírok kezelése. Ez az egyetlen bank, amely letétkezelő bankként engedéllyel rendelkezik Németországban. A beavatkozó fél feladata többek között a felperes német vállalkozásokban fennálló részesedéseiből származó osztalékoknak a részére történő kifizetése.
7 2018 novembere óta a beavatkozó fél egy külön számlán zárolta a felperesnek járó osztalékokat, és megtagadta ezen osztalékoknak a felperes részére történő kifizetését.
8 2020. február 6‑án a felperes keresetet indított a beavatkozó féllel szemben a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság, Németország) előtt annak érdekében, hogy információkat kapjon osztalékainak helyzetéről és azok kifizetéséről. Ezen eljárás keretében a felperes tudomást szerzett arról, hogy az első megtámadott határozat értelmében a beavatkozó fél zárolta a neki járó osztalékokat.
9 A beavatkozó fél 2020. november 5‑i beadványával benyújtotta a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság) előtt az első megtámadott határozatot, amelyet 2020. november 9‑én közöltek a felperessel, amikor a felperes állítása szerint arról tudomást szerzett.
10 Amint az az első megtámadott határozatból kitűnik, 2018. november 8‑án a beavatkozó fél a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése értelmében vett felhatalmazás iránti kérelmet nyújtott be az Európai Bizottsághoz.
11 Az első megtámadott határozattal a Bizottság helyt adott a beavatkozó fél kérelmének, és felhatalmazta arra, hogy a felperes értékpapírjait vagy pénzeszközeit illetően tizenkét hónapos időszakra eleget tegyen az Amerikai Egyesült Államok bizonyos törvényeinek (a továbbiakban: vitatott felhatalmazás). A második és a harmadik megtámadott határozat, amelyekről a felperes állítása szerint 2022. május 25‑én szerzett tudomást a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság) előtt, amely időpontban e határozatokat közölték vele a beavatkozó fél beadványa mellékleteinek sorában, tizenkét hónapra megújította a vitatott felhatalmazást.
A felek kérelmei
12 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozatokat;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére;
– a beavatkozó felet kötelezze saját költségeinek viselésére.
13 A Bizottság és a beavatkozó fél azt kéri, hogy a Törvényszék:
– utasítsa el a keresetet;
– a felperest kötelezze az eljárás költségeinek a viselésére.
A jogkérdésről
14 Keresete alátámasztása érdekében a felperes négy jogalapra hivatkozik, amelyek közül az első a meghallgatáshoz való jog megsértésén, a második a 2271/96 rendelet 5. cikke második bekezdésének megsértésén, a harmadik az indokolási kötelezettség megsértésén, a negyedik pedig értékelési hibán alapul.
Előzetes észrevételek
15 A 2271/96 rendelet célja – amint az a hatodik preambulumbekezdéséből kitűnik – a fennálló jogrendnek, valamint az Unió és az EUM‑Szerződés alapján jogaikat érvényesíteni szándékozó jogi és természetes személyek érdekeinek a védelme, különösen az említett rendelet mellékletében említett törvények, rendeletek és más jogszabályok (a továbbiakban: a mellékletben említett törvények) hatásainak megszüntetése, semlegesítése, megakadályozása vagy egyéb ellenintézkedés megtétele útján (2021. december 21‑i Bank Melli Iran ítélet, C‑124/20, EU:C:2021:1035, 35. pont).
16 A 2271/96 rendelet 1. cikke e tekintetben pontosítja, hogy az említett rendeletben előírt intézkedések révén az uniós jogalkotó célja a mellékletben említett törvények, valamint az azok alapján hozott vagy az azokból eredő intézkedések területen kívüli alkalmazásából származó hatások elleni védekezés biztosítása, illetve az, hogy e hatások ellen hasson, amennyiben az ilyen alkalmazás hátrányosan befolyásolja a 11. cikkben említett, az Unió és harmadik országok közötti nemzetközi kereskedelemmel és/vagy tőkemozgással vagy az ezekhez kapcsolódó kereskedelmi tevékenységekkel foglalkozó személyek érdekeit (2021. december 21‑i Bank Melli Iran ítélet, C‑124/20, EU:C:2021:1035, 36. pont).
17 Amint az a 2271/96 rendelet első öt preambulumbekezdéséből kitűnik, a mellékletben említett törvények azért szerepelnek e rendelet mellékletében, mert azok a tagállamok joghatósága alá tartozó természetes és jogi személyek tevékenységeinek szabályozására irányulnak, és mert azokat ily módon területen kívül kell alkalmazni. Ezáltal sértik a létrehozott jogrendet, és hátrányosan befolyásolják az Unió, valamint az említett személyek érdekeit, amennyiben sértik a nemzetközi jogot és veszélyeztetik az Unió célkitűzéseinek megvalósítását. Az Unió ugyanis arra törekszik, hogy hozzájáruljon a világkereskedelem kiegyensúlyozott fejlődéséhez és a nemzetközi kereskedelemben meglevő korlátozások fokozatos lebontásához, annak előmozdításával, hogy a tagállamok és harmadik országok között a lehető legteljesebb mértékben megvalósuljon a tőke szabad mozgása, és elháruljanak a közvetlen tőkebefektetések – beleértve az ingatlanbefektetéseket –, a letelepedés, valamint a pénzügyi szolgáltatások értékesítésének vagy az értékpapírok tőkepiaci elfogadásának akadályai (2021. december 21‑i Bank Melli Iran ítélet, C‑124/20, EU:C:2021:1035, 37. pont).
18 A mellékletben említett törvények között szerepel az „Iran Freedom and Counter‑Proliferation Act of 2012” (Iránban a szabadságról és a fegyverek elterjedése elleni küzdelemről szóló 2012. évi törvény), amelynek felfüggesztését az Egyesült Államok – amint az a 2271/96 rendelet mellékletének módosításáról szóló, 2018. június 6‑i (EU) 2018/1100 felhatalmazáson alapuló bizottsági rendelet (HL 2018. L 199. I., 1. o.) (4) preambulumbekezdéséből kitűnik – az iráni nukleáris megállapodásból való kilépését követően, amint azt 2018. május 8‑án bejelentették, megszüntette (2021. december 21‑i Bank Melli Iran ítélet, C‑124/20, EU:C:2021:1035, 38. pont).
19 A 2271/96 rendelet 11. cikkében említett személyek többek között egyrészt az Unió területén honos természetes személyek, akik valamely tagállam állampolgárai, másrészt pedig az Unió területén bejegyzett jogi személyek.
20 A jelen ítélet 15–17. pontjában felidézett célok megvalósítása érdekében a 2271/96 rendelet különböző jellegű szabályokat ír elő. Így a fennálló jogrendnek és az Unió érdekeinek a védelme céljából e rendelet 4. cikke lényegében azt írja elő, hogy nem ismerhető el és nem hajtható végre az Unión kívül hozott azon határozat, amely közvetlenül vagy közvetve a mellékletben említett törvényeket, illetve az azokon alapuló vagy az azokból eredő intézkedéseket juttatja érvényre. Ugyanezen célból az említett rendelet 5. cikkének első bekezdése lényegében megtiltja, hogy a rendelet 11. cikkében említett bármely személy eleget tegyen a mellékletben említett törvényeknek, illetve az azokon alapuló vagy az azokból eredő intézkedéseknek, ezen 5. cikk második bekezdése ugyanakkor előírja, hogy az érintett személyek részére bármikor felhatalmazás adható az e törvényeknek való teljes vagy részleges megfelelésre, amennyiben annak elmaradása súlyosan károsítaná e személyek vagy az Unió érdekeit. Egyébiránt a 2271/96 rendelet 11. cikkében említett személyek érdekeinek védelme céljából a rendelet 6. cikke előírja, hogy azok a személyek, akik az e rendelet 1. cikkében említett tevékenységet végeznek, jogosultak az összes káruk megtérítésére, amennyiben a károkat az említett törvények vagy ezen intézkedések alkalmazása okozta (2021. december 21‑i Bank Melli Iran ítélet, C‑124/20, EU:C:2021:1035, 38. pont).
21 Ugyanezen, a 2271/96 rendelet 11. cikkében említett személyek érdekeinek védelmére irányuló cél érdekében ugyanezen rendelet 2. cikke előírja, hogy „[a]mennyiben a [mellékletben említett törvények] vagy az azokon alapuló, illetve az azokból eredő intézkedések – közvetlenül vagy közvetve – hátrányosan befolyásolják a[z említett] 11. cikkben említett személyek gazdasági és/vagy pénzügyi érdekeit, e személyek az erre vonatkozó információ kézhezvételétől számított 30 napon belül megfelelő módon tájékoztatják a Bizottságot”.
22 Végül a 2271/96 rendelet 9. cikke e szabályok hatékony alkalmazását biztosítja, és megköveteli, hogy a tagállamok meghatározzák az említett szabályok megsértése esetén alkalmazandó szankciókat, amelyeknek hatékonyaknak és arányosaknak kell lenniük, és visszatartó erővel kell rendelkezniük. Ilyen szankciókat kell tehát előírni különösen akkor, ha az e rendelet 11. cikkében említett személy megsérti a rendelet 5. cikkének első bekezdésében előírt tilalmat (2021. december 21‑i Bank Melli Iran ítélet, C‑124/20, EU:C:2021:1035, 40. pont).
23 A felperes által hivatkozott jogalapokat e megfontolások tükrében kell megvizsgálni.
Az indokolási kötelezettség megsértésén alapuló, harmadik jogalapról
24 A felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság megsértette indokolási kötelezettségét. Véleménye szerint a Bizottság nem indokolta kellőképpen az első megtámadott határozat preambulumbekezdéseit, amennyiben nem a felperes, hanem kizárólag a beavatkozó fél helyzetét vette figyelembe, az első megtámadott határozat 1. és 3. cikkét pedig kétértelműen és érthetetlenül fogalmazták meg az első megtámadott határozat időbeli és tárgyi hatályát, valamint alkalmazási feltételeit illetően. A felperes rámutat, hogy lehetővé kellene tenni számára, hogy megértse az első megtámadott határozatot mint az azzal érintett személy. A felperes rámutat, hogy ezek az érvek átültethetők a második és a harmadik megtámadott határozatra, amelyek indokolása szinte azonos. Ezenkívül a második és a harmadik megtámadott határozat tartalmaz egy olyan rendelkezést, amely azok idő előtti megszűnésére vonatkozik, amely homályos és érthetetlen.
25 A Bizottság és a beavatkozó fél vitatja ezeket az érveket.
26 Az EUMSZ 296. cikk úgy rendelkezik, hogy az uniós intézmények által elfogadott jogi aktusoknak indokolást kell tartalmazniuk.
27 Az EUMSZ 296. cikkből eredő indokolási kötelezettségre vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlat szerint az indokolásnak igazodnia kell a szóban forgó jogi aktus természetéhez, és világosan és egyértelműen ki kell fejtenie a jogi aktust megalkotó intézmény érvelését úgy, hogy az érintettek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, és a bíróság felülvizsgálatot gyakorolhasson (lásd: 2017. szeptember 12‑i Anagnostakis kontra Bizottság ítélet, C 589/15 P, EU:C:2017:663, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
28 Ezentúl, amint az állandó ítélkezési gyakorlatból szintén kitűnik, az indokolás követelményét az ügy körülményeire figyelemmel kell értékelni. Nem követelmény az indokolással szemben, hogy a releváns tény‑ és jogkérdések minden részletére kitérjen, amennyiben nem csupán ezen aktus szövege, hanem egyben kontextusa, valamint a tárgyra vonatkozó jogszabályok összessége alapján döntendő el az a kérdés, hogy az indokolás megfelel‑e az EUMSZ 296. cikk követelményeinek (2017. szeptember 12‑i Anagnostakis kontra Bizottság ítélet, C 589/15 P, EU:C:2017:663, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
29 A felperes érveit ezen elvekre tekintettel kell vizsgálni.
30 Először is a felperes a megtámadott határozatok preambulumbekezdéseit illetően az indokolási kötelezettség állítólagos megsértésére hivatkozik.
31 Márpedig egyrészt meg kell állapítani, hogy a felperes nem említi a megtámadott határozatok egyetlen részét vagy azok valamely preambulumbekezdését, hanem olyan általános állítás megfogalmazására szorítkozik, amely híján van bármely pontos és konkrét jellegnek. Egyébiránt meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatok preambulumbekezdései egyaránt hivatkoznak az e határozatok elfogadásához vezető eljárásra, valamint azokra a tényezőkre, amelyeket a Bizottság ennek keretében figyelembe vett, és amelyek alapján úgy határozott, hogy megadja a beavatkozó fél számára a vitatott felhatalmazást.
32 Másrészt, amennyiben a felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozatok preambulumbekezdéseiben a Bizottság kizárólag a beavatkozó fél álláspontját vette figyelembe, a felperesét nem, meg kell jegyezni, hogy ezek az érvek nem az említett határozatok indokolására, hanem azok megalapozottságára vonatkoznak, és átfedésben vannak az első és a negyedik jogalap keretében előterjesztett érvekkel, amelyekkel együtt tehát az alábbiakban kerülnek megvizsgálásra. Ugyanez vonatkozik a felperes azon tényezőkre vonatkozó érveire is, amelyeket szerinte a Bizottság tévesen vett figyelembe.
33 A fentiekből az következik, hogy a megtámadott határozatok preambulumbekezdéseit illetően nem állapítható meg az indokolás hiánya vagy elégtelensége.
34 Másodszor a felperes kifogásolja a megtámadott határozatok cikkeinek szövegét, amennyiben azok nem teszik lehetővé az említett határozatok tárgyi és időbeli hatályának, valamint alkalmazási feltételeinek megértését. A felperes érvei különösen a megtámadott határozatok 1. és 3. cikkére, valamint a második és harmadik megtámadott határozat 4. cikkére vonatkoznak.
35 Először is, a megtámadott határozatok tárgyi hatályát és alkalmazási feltételeit illetően az említett határozatok 1. cikke a következőképpen szól:
„[A beavatkozó fél] jogosult eleget tenni az Amerikai Egyesült Államok egyes [mellékletben említett] törvényeinek, amennyiben az szükséges az alábbiakhoz:
1) azon értékpapírok vagy pénzeszközök befagyasztása, amelyek letétbe helyezését biztosítja, vagy amelyek letétbe helyezését kéri, és megtagadják a kifizetések vagy az azokhoz kapcsolódó egyéb utasítások teljesítését;
2) új értékpapíroknak az értékpapír‑elszámolási rendszerébe való felvételének megtagadása; és
3) a társasági részvényekből származó bármely nyereség befagyasztása, beleértve az osztalékokat, a kamatot, a visszavásárlási kifizetést, illetve a kapott hasonló kifizetéseket vagy kamatot;
ha a [beavatkozó fél] tudja, vagy alapos okkal gyaníthatja, hogy [a felperes] közvetlenül vagy közvetve hasznot húzna, vagy részt fog venni bármely szolgáltatásban.”
36 Az említett rendelkezés az első bekezdésében először is pontosítja, hogy melyek az Amerikai Egyesült Államok mellékletben említett törvényei, amelyeknek a beavatkozó fél jogosult megfelelni. Úgy tűnik, hogy ez a megállapítás egyáltalán nem sérti az indokolási kötelezettséget, és végeredményben a felperes e tekintetben semmilyen konkrét kifogást nem emel.
37 Ezt követően az említett rendelkezés 1–3. pontjában felsorolja azokat az eltérő magatartásokat, amelyeket a beavatkozó fél a vitatott felhatalmazás alapján jogosult tanúsítani, azaz lényegében bizonyos vagyon „befagyasztását” és bizonyos ügyletek „elutasítását”, ahelyett hogy az általa általában nyújtott szolgáltatásokat nyújtaná. Úgy tűnik, hogy ez a megállapítás egyáltalán nem sérti az indokolási kötelezettséget a rendelkezés tárgyi hatályát illetően, és a felperes e tekintetben egyébként semmilyen konkrét kifogást nem fogalmaz meg, kivéve e magatartások időbeli hatályát illetően, amely kérdés vizsgálatára a felhatalmazás időbeli hatályával összefüggésben kerül majd sor.
38 Végül az említett rendelkezés második bekezdése meghatározza azokat a feltételeket, amelyek mellett az említett eltérő magatartásokat tanúsíthatják, vagyis amikor a beavatkozó fél tudja vagy „alapos okkal gyaníthatja”, hogy egyébként a felperes közvetlenül vagy közvetve „bármely szolgáltatásban” részesül (vagy részt vesz).
39 A felperes vitatja az e második bekezdésben szereplő egyes kifejezéseket.
40 Mindazonáltal, a felperes állításával ellentétben a Bizottság által használt „alapos okkal gyaníthatja” és „bármely szolgáltatás” kifejezések nem teszik az említett rendelkezést pontatlanná vagy érthetetlenné. A szóban forgó rendelkezés második albekezdésének az ugyanezen rendelkezés másik bekezdésével összefüggésben értelmezett szövege ugyanis lehetővé teszi annak megértését, hogy melyek az engedélyezett magatartások által érintett szolgáltatások és a meghatározott feltételek.
41 Egyrészt az a tény, hogy a megtámadott határozatok lehetővé teszik a beavatkozó fél számára, hogy „alapos okkal gyaníthasson” valamit, nem mutatja e határozatok indokolásának semmilyen hiányát vagy elégtelenségét. Ugyanis, amint az a megtámadott határozatok 1. cikkének szövegéből kitűnik, az említett rendelkezés második albekezdésében használt „alapos okkal gyanít” fogalma lehetővé teszi a beavatkozó fél számára, hogy alapos okon alapuló gyanúra támaszkodva úgy tekintse, hogy a felperes bizonyos szolgáltatásokban részesül (vagy abban vesz részt), anélkül hogy erről bizonyosnak kellene lennie. E tekintetben tehát nem áll fenn semmilyen kétértelműség.
42 Másrészt a „bármely szolgáltatás” fogalmának a megtámadott határozatok 1. cikkének második bekezdésében történő használata sem okoz bizonytalanságot. Kétségtelen, hogy a Bizottság nem alkalmazott az ugyanezen rendelkezés első bekezdésére vagy az említett albekezdésben említett szolgáltatásokra történő kereszthivatkozást. Mindazonáltal az említett kifejezés a szövegkörnyezetén kívül nem értelmezhető úgy, mint amely vonatkozik minden olyan szolgáltatásra, amely semmilyen kapcsolatban nem áll az ugyanezen rendelkezésben említett szolgáltatásokkal és magatartással. E rendelkezés rendszerében ugyanis, amely egyébként egyetlen mondatból áll, a „bármely szolgáltatás” kifejezésnek nem lehet más jelentése, mint a beavatkozó fél által általában nyújtott, az említett első albekezdésben meghatározott, eltérést engedő magatartások tárgyát képező szolgáltatásokra történő utalás, még akkor sem, ha a felperes közvetlenül vagy közvetve abból hasznot húz, vagy abban részt vesz. E tekintetben tehát semmilyen értelmezési nehézség nem áll fenn.
43 Következésképpen a felperesnek a megtámadott határozatok tárgyi hatályuk és alkalmazási feltételeik meghatározására vonatkozó indokolására vonatkozó érveinek nem lehet helyt adni.
44 Másodszor, ami a megtámadott határozatok időbeli hatályát illeti, mindenekelőtt ki kell emelni, hogy az említett határozatok 3. cikke kimondja, hogy „[e] határozat az értesítés napjától számított tizenkét hónapig érvényes”.
45 Meg kell tehát állapítani, hogy – ellentétben azzal, amit a felperes sugall – a megtámadott határozatok időbeli hatályát a 3. cikk egyértelműen meghatározza, anélkül hogy e tekintetben az indokolás vagy a pontosság hiánya megállapítható lenne. Az említett rendelkezésből ugyanis egyértelműen kitűnik, hogy a megtámadott határozatok mindegyike érvényes, tehát a vitatott felhatalmazás az e határozatok közlésétől számított tizenkét hónapig alkalmazandó.
46 Ezt követően, ami a felperes azon érvét illeti, amely szerint a vitatott felhatalmazás az elfogadását megelőzően megvalósított magatartásokra vagy szerzett pénzeszközökre vonatkozott, elegendő megállapítani, hogy az a felhatalmazás hatályának téves értelmezésén alapul. A megtámadott határozatoknak az ugyanezen határozatok 3. cikkével összefüggésben értelmezett 1. cikkéből ugyanis kitűnik, hogy e határozatok érvényességi ideje alatt a beavatkozó fél jogosult az említett 1. cikkben meghatározott magatartások tanúsítására, és ennélfogva arra, hogy ne nyújtson bizonyos szolgáltatásokat, amennyiben a felperes közvetlenül vagy közvetve igénybe veheti e szolgáltatásokat, vagy azokban részt vehet. Másként fogalmazva, a beavatkozó fél az említett tizenkét hónapos érvényességi időszak alatt jogosult a vagyon „befagyasztására” vagy az 1. cikk első bekezdésében említett ügyletek „elutasítására”, függetlenül attól az időponttól, amikor az említett vagyon a birtokába került, vagy amikor az említett ügyleteket kérték. Az ezzel kapcsolatos indokolást illetően tehát semmilyen bizonytalanság nem áll fenn.
47 Végül a második jogalap keretében a felperes a második és a harmadik megtámadott határozat 4. cikkének állítólagosan homályos jellegét, sőt a harmadik megtámadott határozat 3. cikkének első bekezdésével összefüggésben annak állítólagosan érthetetlen jellegét kifogásolja. Ezeket az érveket a jelen, az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalap keretében kell megvizsgálni.
48 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a második és a harmadik megtámadott határozat 4. cikkét nem jellemzik a felperes által állított jogellenességek, sem külön‑külön, sem a harmadik megtámadott határozat 3. cikkének első bekezdésével összefüggésben.
49 Egyrészt a második és a harmadik megtámadott határozat 4. cikke pontosan meghatározza, hogy az említett határozatok mindegyike azonnal hatályát veszti, ha, és attól az időponttól kezdve, hogy a felperest az említett határozatok 1. cikkében szereplő, mellékletben szereplő törvények értelmében törlik az SDN‑listáról, vagy ha ezen, a mellékletben említett törvényeknek a 2271/96 rendelet 11. cikkében említett személyekre vonatkozó területen kívüli alkalmazását „felfüggesztik, befejezik” vagy az „más módon megszűnik”. Márpedig, a felperes állításával ellentétben, az említett rendelkezés nem homályos. Annak első része egyértelműen arra az esetre vonatkozik, amikor a felperes mint olyan már nem szerepel az SDN‑listán, és előírja, hogy ilyen esetben az említett határozatok azonnal hatályukat vesztik. E tekintetben az „azonnal” szó nem kelt bizonytalanságot, hanem azt jelenti, hogy az említett megszűnésre automatikusan sor kerül akkor, amikor a felperest az Egyesült Államok határozatával törlik az SDN‑listáról, anélkül hogy további intézkedésekre vagy vizsgálatra lenne szükség. Ugyanez a helyzet egyébként az említett 4. cikk második részének megfelelően, amikor lényegében még mindig az Egyesült Államok határozatával a mellékletben említett törvények területen kívüli alkalmazása nem lehetséges az Unióban.
50 Másrészt az említett 4. cikknek a harmadik megtámadott határozat 3. cikkének első bekezdésével való kapcsolata sem okoz értelmezési nehézségeket. Ez utóbbi rendelkezés második mondata kimondja, hogy amennyiben e határozat tizenkét hónapos érvényességi ideje alatt a „megállapodás” a 2271/96 rendelet 11. cikkében említett személyekre vonatkozóan a mellékletben említett törvények területen kívüli alkalmazásának felfüggesztését, abbahagyását, vagy teljes vagy részleges megszüntetését eredményezi, a Bizottság köteles haladéktalanul megvizsgálni, hogy a harmadik megtámadott határozat alapjául szolgáló indokok továbbra is érvényesek‑e, vagy hogy indokolt‑e ezen határozat módosítása vagy megszüntetése. Így a harmadik megtámadott határozat 4. cikkétől eltérően ugyanezen határozat 3. cikke első bekezdésének második mondata nem az Egyesült Államok egyoldalú fellépésére, hanem egy olyan „megállapodás” hatásaira vonatkozik, mint amilyen – amint az ugyanezen határozat (29) preambulumbekezdéséből kitűnik – az iráni nukleáris megállapodásról szóló megállapodás. Ezenkívül az említett 4. cikkben említett helyzettől eltérően az ilyen „megállapodás” megkötésének a harmadik megtámadott határozatra gyakorolt hatásai nem azonnaliak vagy automatikusak, hanem a Bizottságnak kell meghatároznia annak az e határozatra gyakorolt hatását.
51 Következésképpen a felperesnek a megtámadott határozatok időbeli hatálya meghatározásának indokolását illető érveinek nem adható hely.
52 A fentiek összességéből az következik, hogy a megtámadott határozatok cikkeit illetően nem állapítható meg az indokolási kötelezettség megsértése.
53 Ennélfogva a kereset harmadik jogalapját el kell utasítani.
A 2271/96 rendelet 5. cikke (2) bekezdésének megsértésére alapított, második jogalapról
54 A felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság megsértette a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdését azáltal, hogy visszaható hatályú felhatalmazást adott. Sem e rendelet, sem a 2271/96 rendelet 5. cikke [második] bekezdésének alkalmazására vonatkozó kritériumok megállapításáról szóló, 2018. augusztus 3‑i (EU) 2018/1101 bizottsági végrehajtási rendelet (HL 2018. L 199. I., 7. o.) nem ír elő ilyen visszaható hatályt, amelyet a Bizottság 2018. augusztus 7‑i, „Kérdések és válaszok: A blokkoló intézkedésekről szóló rendelet aktualizálásának elfogadása” című iránymutató feljegyzése (C/2018/5344, HL C 277. I, 2018. augusztus 7., 4–10. o.) is kizár. A beavatkozó fél egyébiránt azt állítja a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság) előtt, hogy az első megtámadott határozat visszaható hatállyal bír. A második és a harmadik megtámadott határozatot sem határozták meg az időben megfelelően. Ezenkívül, noha ez utóbbi határozatok olyan rendelkezést tartalmaznak, amely az idő előtti megszüntetésükre vonatkozik, és amelynek az első megtámadott határozatból való hiánya a határozat megsemmisítését vonná maga után, e rendelkezés nem teszi egyértelműbbé a helyzetet.
55 A Bizottság és a beavatkozó fél vitatja ezeket az érveket.
56 Először is elegendő megállapítani, hogy a kereset második jogalapja téves előfeltevéseken alapul. A megtámadott határozatokból ugyanis nem tűnik ki, hogy azok visszaható hatállyal bírnának. Éppen ellenkezőleg, amint az a fenti 44–46. pontban megállapításra került, a megtámadott határozatok mindegyikének 3. cikke egyértelműen jelzi, hogy e határozatok a közlésük időpontjától érvényesek, mégpedig csak tizenkét hónapig, így azok nem tekinthetők visszaható hatályúnak vagy határozatlan idejűnek. Egyébiránt az említett határozatok preambulumbekezdései, amelyek kifejtik azokat az okokat, amelyek miatt a Bizottság az említett érvényességi időt meghatározta, nem tartalmaznak olyan utalást arra, hogy e határozatok visszaható hatállyal bírnának.
57 Ebből következik, hogy a vitatott felhatalmazásnak nincs visszaható hatálya, és nem terjed ki a megtámadott határozatok – és különösen az első megtámadott határozat – érvényességének időpontját megelőzően tanúsított magatartásokra, kizárólag az ezen időpontot követően tanúsított magatartásokra.
58 Egyébiránt az, hogy a felperes szerint a beavatkozó fél ezzel ellentétes álláspontot képvisel a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság) előtt, e tekintetben nem releváns, mivel a megtámadott határozatok hatályát csak a releváns jogi háttér, a tartalmuk és kibocsátójuk szándéka alapján lehet meghatározni.
59 Ehhez hasonlóan egyrészt a felperes azon érve, amely szerint a beavatkozó fél a vitatott felhatalmazás megszerzése előtt jogellenesen befagyasztotta a vagyonát, másrészt a beavatkozó fél azon érve, amely szerint magatartását nem lehet a 2271/96 rendelet 5. cikkének első bekezdésében előírt tilalommal ellentétesnek tekinteni, anélkül hogy figyelembe vennék azt a tényt, hogy folyamatban volt e felhatalmazásra irányuló eljárás, illetve azt, hogy mi lett ezen eljárás kimenetele, szintén nem releváns a jelen jogvita keretében, amely kizárólag a megtámadott határozatok jogszerűségére vonatkozik, nem pedig a beavatkozó fél magatartására. Végeredményben nem a Törvényszék feladata annak meghatározása, hogy a beavatkozó fél magatartása ellentétes‑e a 2271/96 rendelettel, vagy sem.
60 Másodszor el kell utasítani a felperes azon érvét, amely szerint az, hogy az első megtámadott határozat nem tartalmaz az e határozat idő előtti megszüntetésére vonatkozó olyan rendelkezést, mint amely a második és a harmadik megtámadott határozat 4. cikkében, vagy a harmadik megtámadott határozat 3. cikkének első bekezdésében szerepel, az említett első határozat megsemmisítését vonja maga után. A Törvényszék elé terjesztett egyetlen tényező sem teszi ugyanis lehetővé annak megállapítását, hogy az ilyen rendelkezés hiánya önmagában az első megtámadott határozat jogellenességét vonná maga után. Végső soron meg kell állapítani, hogy a Bizottság még ilyen rendelkezés hiányában is visszavonhatta volna az első megtámadott határozatot, különösen, ha a körülmények megváltozása ezt szükségessé tette.
61 Ennélfogva a kereset második jogalapját el kell utasítani.
Az értékelési hibára alapított, negyedik jogalapról
62 A felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság nem gyakorolta mérlegelési jogkörét, vagy értékelési hibát követett el, mivel egyrészt nem vette figyelembe sem a felperes helyzetét és érdekeit, sem az első megtámadott határozat felperesre gyakorolt hatásait, miközben a felperes az első megtámadott határozat hatására teljes mértékben képtelen volt a tevékenységét gyakorolni. A Bizottság azt sem vette figyelembe, hogy léteznek‑e kevésbé kényszerítő eszközök, sem pedig az elszenvedett kár megtérítéséhez való jogot. Másrészt a Bizottságnak nem kellett volna figyelembe vennie – amint azt az első megtámadott határozat (15) preambulumbekezdésében tette – azt, hogy a felperes keresetet indított a beavatkozó féllel szemben a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság) előtt, mivel a bírósági jogorvoslathoz való jogának gyakorlása nem okozhat számára sérelmet.
63 A felperes azt állítja, hogy a beavatkozó fél semmilyen szolgáltatást nem nyújt számára. Ezenkívül az első megtámadott határozat (15) preambulumbekezdésében hivatkozott tények azt bizonyítják, hogy a Bizottságnak tudomása volt arról, hogy a beavatkozó fél megsérti a 2271/96 rendeletet.
64 A felperes rámutat, hogy a Bizottság a második és a harmadik megtámadott határozatot illetően sem élt mérlegelési jogkörével, és nem végzett semmilyen arányossági vizsgálatot, elmulasztva többek között a szankciók enyhítésének figyelembevételét. A felperes szerint a második és a harmadik megtámadott határozat szintén ellenőrizetlen és nem bizonyított adatokon, valamint nem releváns tényezőkön és bizonyos tények egyoldalú bemutatásán alapul.
65 A Bizottság és a beavatkozó fél vitatja ezeket az érveket.
66 Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a negyedik jogalap keretében a felperes különböző kifogásokat fogalmaz meg a megtámadott határozatokban foglalt értékelésekkel szemben. Egyébiránt, mivel a kereset többi jogalapja keretében a felperes a megtámadott határozatokban szereplő bizonyos értékeléseket is vitat, ezen érvek mindegyikét az alábbiakban együttesen kell megvizsgálni.
67 Először is a felperes lényegében azzal az indokkal vitatja a megtámadott határozatokat, hogy a Bizottság nem a felperes, hanem kizárólag a beavatkozó fél érdekeit vette figyelembe.
68 E tekintetben mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése azt írja elő, hogy a mellékletben említett törvényeknek való megfelelésre vonatkozó felhatalmazás megadásának az a feltétele, hogy e törvények be nem tartása súlyosan károsítja a felhatalmazást kérő személy érdekeit vagy az Unió érdekeit. Az említett rendelkezésből tehát az következik, hogy a Bizottságnak kizárólag e két érdeket kell megvizsgálnia annak meghatározása érdekében, hogy azokat súlyosan károsítja‑e a mellékletben említett törvények be nem tartása, miáltal adott esetben megadható a felhatalmazás. Az említett rendelkezés ezzel szemben nem említi a harmadik ország korlátozó intézkedéseivel érintett harmadik személy (a továbbiakban: a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személy) érdekeit, amelyekkel kapcsolatban a kérelmező felhatalmazást kér a mellékletben említett törvényeknek való megfelelés tekintetében. Márpedig ha az uniós jogalkotó szándéka az lett volna, hogy az ilyen harmadik személy érdekeit szerepeltesse az említett értékelés során figyelembe veendő érdekek között, azt kifejezetten jelezte volna, és nem kizárólag az Unió érdekeire és a kérelmező érdekeire hivatkozott volna.
69 Ezt követően a 2018/1101 végrehajtási rendelet 4. cikke felsorolja azokat a nem kumulatív feltételeket, amelyeket a Bizottság többek között figyelembe vesz a felhatalmazás iránti kérelmek értékelése során. E rendelkezés szintén kizárólag a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdésében említett védett érdekekre, vagyis a kérelmező és az Unió érdekeire utal, és nem említi a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyt, még kevésbé annak érdekeit. Ráadásul az említett rendelkezés által meghatározott kritériumok egyike sem utal sem e harmadik személy érdekeinek figyelembevételére, sem pedig a kérelmező vagy az Unió érdekeinek az érdekeihez képest történő mérlegelésére. Egyébiránt a 2018/1101 végrehajtási rendelet 4. cikkének n) pontjában szereplő, „bármely más érintett tényezőre” való hivatkozás nem vezethet eltérő értelmezéshez és a 2271/96 rendelet 5. cikke második bekezdésének szövegétől és szellemétől idegen tényezők figyelembevételéhez, mivel az ilyen tényezők így nem relevánsak e rendelkezés alkalmazása keretében.
70 Végül, amint az a 2271/96 rendelet ötödik és hatodik preambulumbekezdéséből, valamint a fenti 15. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatból kitűnik, az említett rendelet kizárólag egyrészt a létrehozott jogrend, másrészt pedig az Unió, valamint az EUM‑Szerződés rendszerében jogokat gyakorló természetes vagy jogi személyek érdekeinek védelmére irányul.
71 Bár kétségkívül lehetséges, hogy a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személy a 2271/96 rendelet 11. cikkének hatálya alá tartozik, és így e rendelet bizonyos rendelkezéseinek, például 2. cikkének hatálya alá tartozik, az ilyen körülmény az ugyanezen rendelet 5. cikkének második bekezdésében előírt kivétel alkalmazása keretében nem eredményezheti az említett rendelkezésben előírtaktól eltérő érdekek figyelembevételét, tehát ennek keretében nincs jelentősége.
72 A 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése szerinti felhatalmazás megadását szabályozó jogi háttérből tehát az következik, hogy a Bizottság az említett rendelkezés alapján benyújtott felhatalmazás iránti kérelem elbírálása során nem köteles figyelembe venni a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek, például a felpereshez hasonlóan SDN‑listán szereplő személyek érdekeit.
73 E megállapítás egyébiránt megfelel a Hogan főtanácsnok Bank Melli Iran ügyre vonatkozó indítványának (C‑124/20, EU:C:2021:386) 73. pontjában tett megállapításnak, amely szerint a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése „az ilyen eltérésre való felhatalmazásadásról való döntés esetére nem írja elő, hogy a [Bizottságnak] figyelemmel kellene lennie a harmadik felek érdekeire”.
74 Végeredményben meg kell állapítani, hogy bár a felperes azt állítja, hogy a Bizottság tévesen nem vette figyelembe az érdekeit, érvének alátámasztása érdekében nem támaszkodik érvényesen a releváns jogi háttérből eredő egyetlen tényezőre sem. Közelebbről, amint az a fenti 69. pontban megállapításra került, a 2018/1101 végrehajtási rendelet 4. cikke, amelyre a felperes a tárgyaláson hivatkozott, egyáltalán nem támasztja alá az érvelését.
75 Következésképpen a felperes érvei nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy a Bizottság értékelési hibát követett el, amikor nem vette figyelembe az érdekeit.
76 Másodszor, a felperes lényegében azzal az indokkal vitatja a megtámadott határozatokat, hogy a Bizottság nem vette figyelembe sem a kevésbé korlátozó alternatívák igénybevételének lehetőségét, sem pedig a kártalanításhoz való jogára való hivatkozás lehetőségét.
77 E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy a releváns jogi háttér nem ír elő ilyen kötelezettségeket a Bizottság számára.
78 Amint az a 2018/1101 végrehajtási rendelet 3. cikkéből következik, a Bizottság értékelése annak vizsgálatát jelenti, hogy a kérelmező által szolgáltatott bizonyítékok, illetve adott esetben a Bizottság által kért további bizonyítékok alapján megállapítható az ugyanezen rendelet 4. cikkében rögzített kritériumok fényében, hogy a mellékletben említett törvények be nem tartása a kérelmező vagy az Unió legalább egy érdeke tekintetében súlyos kárt okozna a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése értelmében. A 2018/1101 végrehajtási rendelet 5. cikkének (1) és (2) bekezdéséből ugyancsak az következik, hogy ezen értékelést követően lényegében bináris logika követendő: ha a Bizottság nem talál elegendő bizonyítékot súlyos kárról a védett érdekek tekintetében, határozattervezetet nyújt be a kérelem elutasításáról; ha a Bizottság elegendő bizonyítékot talál arra vonatkozóan, hogy ilyen kár állna fenn, határozattervezetet nyújt be a megfelelő meghozandó intézkedésekről. Így a releváns jogi háttérből nem tűnik ki, hogy a Bizottságnak, amelyhez felhatalmazás iránti kérelmet nyújtottak be, és ez utóbbi következtetésre jutott, vizsgálnia kellene a felhatalmazás alternatíváinak fennállását.
79 Végeredményben a felperes a releváns jogi háttérből eredő egyetlen tényezőre sem hivatkozik érvének alátámasztása érdekében.
80 Ezenkívül a harmadik személyek érdekeire nézve kevésbé korlátozó alternatívák esetleges fennállása mindenképpen irrelevánsnak tűnik. Amint ugyanis azt a fenti 68–75. pont kiemelte, a Bizottság a felhatalmazás iránti kérelem elbírálása során nem köteles figyelembe venni a harmadik személyek érdekeit. Következésképpen a jelen ügyben a Bizottságnak nem kellett megvizsgálnia, hogy léteztek‑e a felperes számára kevésbé korlátozó alternatívák.
81 Ugyanezen okokból a Bizottság egyáltalán nem volt köteles megvizsgálni, hogy a felperes hivatkozhatott volna‑e a kártalanításhoz való esetleges jogára, amely kérdés a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése szerinti felhatalmazás iránti kérelem értékelése keretében nem releváns.
82 Egyébiránt a felperes azt állítja, hogy a Bizottság nem vizsgálta meg, hogy a beavatkozó fél megkísérelte‑e „a helyzet tisztázását” az amerikai hatóságokkal. Márpedig meg kell állapítani, hogy a felperes nem pontosítja ezen, a Bizottságot terhelő, ráadásul meglehetősen homályosan megfogalmazott kötelezettség alapját sem. Semmi nem enged tehát arra következtetni, hogy ez a vizsgálati kötelezettség a Bizottságot terhelte volna.
83 Végül, ami a felperes azon állítását illeti, amely szerint a Bizottság nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a beavatkozó fél semmilyen szolgáltatást nem nyújt a felperesnek, sokkal inkább kereskedelmi bankjának, elegendő megjegyezni, hogy ez az érv a vitatott felhatalmazásban foglaltak részleges olvasatából ered. Ugyanis, amint az a fenti 38. és 42. pontban megállapításra került, a megtámadott határozatok a beavatkozó fél által nyújtott azon szolgáltatásokra vonatkoznak, amelyekben a felperes közvetlenül vagy közvetve részesül (vagy részt vesz), mivel ez utóbbiak magukban foglalják azokat a szolgáltatásokat, amelyeket nem közvetlenül a felperesnek kínálnak, hanem amelyekből a felperes akár közvetetten is részesül (vagy részt vesz).
84 Következésképpen a felperes érvei nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy a Bizottság nem vett figyelembe bizonyos releváns tényezőket a beavatkozó fél felhatalmazás iránti kérelmeinek értékelése során.
85 Harmadszor, a felperes vitat a megtámadott határozatokban foglalt bizonyos értékeléseket. Egyrészt arról van szó, hogy az első megtámadott határozatban figyelembe kell venni a felperes által a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság) előtt benyújtott keresetet. Másrészt arról van szó, hogy a második és a harmadik megtámadott határozatban figyelembe kell venni azokat a tényezőket, amelyek állítólag nem relevánsak, vagy amelyek a tények egyoldalú ismertetéséből erednek.
86 Először is, a felperes által hivatkozott azon tény, hogy az első megtámadott határozat (15) preambulumbekezdésében a Bizottság megemlítette az általa a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság) előtt benyújtott keresetet, nem jelenti azt, hogy a Bizottság figyelembe vette volna a felperes érdekeit, sem pedig azt, hogy a felperes állításával ellentétben az említett kereset említése a Bizottság értékelése során kárt okozott volna neki, vagy hogy a Bizottság tudott volna a 2271/96 rendelet beavatkozó fél általi esetleges megsértéséről. Az első megtámadott határozatból ugyanis kitűnik, hogy a (15) preambulumbekezdésben a Bizottság a beavatkozó fél által kérelme alátámasztására hivatkozott bizonyítékok felidézésére szorítkozott, anélkül hogy e tekintetben értékelést végzett volna. A felperes érvei tehát téves előfeltevéseken és megalapozatlan állításokon alapulnak.
87 Másodszor, a felperes a harmadik megtámadott határozat (16) preambulumbekezdésére hivatkozik, amelyben a Bizottság a beavatkozó fél felhatalmazás iránti kérelmének tartalmára hivatkozott, különösen a beavatkozó fél által annak bizonyítása érdekében hivatkozott egyes tényezőket illetően, hogy az kockázatot jelenthet számára az Egyesült Államokban. Különösen a beavatkozó fél egyik „testvérvállalkozása” által az amerikai hatóságokkal kötött ügyletekről és az e hatóságok előtt folyamatban lévő vizsgálatokról van szó. A Bizottság a harmadik megtámadott határozat (22) preambulumbekezdésében szereplő értékelése keretében utalt e kockázatokra és tényezőkre. Egyébiránt meg kell állapítani, hogy e tényezőket lényegében az első megtámadott határozat (22)–(25) preambulumbekezdése is megemlítette.
88 Márpedig, a felperes állításával ellentétben, ezek a tényezők nem irrelevánsak, és a Bizottság nem követett el értékelési hibát, amikor azokra támaszkodott. Egyrészt, bár ezek a tényezők, amennyiben két 2014‑es eljárásra vonatkoznak, nem számosak, és nem is új keletűek, mindazonáltal lehetővé teszik annak bizonyítását, hogy a szankciók (vagy a tranzakciók alkalmazására vonatkozó kötelezettség az ilyen szankciók elkerülése érdekében) kockázata valós volt az Egyesült Államokban. Másrészt az, hogy ezek a tényezők a beavatkozó fél egyik „testvérvállalkozására”, nem pedig magára a beavatkozó félre vonatkoznak, nem érvényteleníti a Bizottság elemzését. Ugyanis, amint azt a Bizottság hangsúlyozza, a 2018/1101 végrehajtási rendelet 4. cikkének c) pontja kifejezetten előírja, hogy a mellékletben említett törvények származási országával fennálló kapcsolat értékelése céljából a Bizottság adott esetben figyelembe veszi „többek között” a kérelmező „anyavállalatok” vagy „leányvállalatok” „tulajdonjogát”, ami azt jelenti, hogy a beavatkozó fél „testvérvállalkozása” által viselt kockázatok ugyanúgy relevánsak.
89 Egyébiránt az, hogy a Bizottság a harmadik megtámadott határozat 8. és 9. lábjegyzetében az említett tényezőkkel kapcsolatban tévesen említette a beavatkozó felet a „testvérvállalkozása” helyett, a jelen ügyben elírásnak minősül, amely nem érinti az említett határozat megértését és nem kérdőjelezheti meg annak jogszerűségét, tekintettel (16) preambulumbekezdésének, valamint egyébiránt az első megtámadott határozat (22)–(25) preambulumbekezdésének a tartalmára.
90 Harmadszor, a felperes a harmadik megtámadott határozat (24) preambulumbekezdésére (amelynek egy része már szerepelt a második megtámadott határozat (16) preambulumbekezdésében) és az egyesült államokbeli helyzetnek az Amerikai Egyesült Államok új elnökének 2020. évi megválasztását követő alakulására vonatkozó 15. és 16. lábjegyzetére hivatkozik. A felperes szerint a Bizottság nem vette megfelelően figyelembe azt, hogy a szankciókat 2022 februárjában enyhítették, és értékelését egyetlen újságcikkre alapította.
91 Meg kell azonban állapítani egyrészt, hogy a felperesnek az Egyesült Államok szankcióinak állítólagos könnyítésére vonatkozó állításai nincsenek alátámasztva, másrészt pedig, hogy a második megtámadott határozat (16) preambulumbekezdésében, valamint a harmadik megtámadott határozat (24) és (25) preambulumbekezdésében a Bizottság igenis figyelembe vette az egyesült államokbeli helyzet alakulását, és arra a következtetésre jutott, hogy e változás ellenére az Egyesült Államok Iránnal szembeni szankcióinak lényegét és végrehajtását illetően semmilyen változás nem történt. Végeredményben, amint azt a Bizottság hangsúlyozza, az egyes megtámadott határozatok elfogadásakor a felperes még mindig szerepelt az SDN‑listán.
92 Következésképpen a felperes egyetlen érve sem enged arra következtetni, hogy a Bizottság értékelési hibát követett volna el.
93 Ennélfogva a kereset negyedik jogalapját el kell utasítani.
A meghallgatáshoz való jog megsértésére alapított, első jogalapról
94 A felperes arra hivatkozik, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 41. cikkéből eredő azon általános elv, amelynek értelmében a valamely intézkedéssel érintett személyeknek joguk van a meghallgatáshoz, rá is alkalmazandó, mivel az első megtámadott határozat közvetetten hátrányosan érinti őt. Az első megtámadott határozat elfogadásához vezető eljárás során a Bizottság nem biztosította számára a meghallgatáshoz való jogot és így az észrevételei előterjesztésére vonatkozó lehetőséget sem. Az első megtámadott határozat nem említi a helyzetét, sem azt a tényt, hogy a beavatkozó fél felhatalmazás nélkül zárolta vagyonát. Ha a Bizottság meghallgatta volna, kizárta volna a felhatalmazás visszaható hatályát. A felperest nem hallgatták meg az első megtámadott határozatban említett „alapos okokról”. A felperes arra a következtetésre jut, hogy az első megtámadott határozat lényeges eljárási szabályt sért, és hogy e jogsértésnek az első megtámadott határozat megsemmisítéséhez kell vezetnie.
95 A felperes válaszul a Bizottságnak, amely arra hivatkozott, hogy a felperes nem tartotta be a 2271/96 rendelet 2. cikke alapján őt terhelő tájékoztatási kötelezettséget, pontosítja, hogy az említett rendelkezés nem kötelező erejű, tehát nem járhat hátrányos következményekkel a gazdasági szereplők számára. Ezenkívül információk hiányában a gazdasági szereplők számára lehetetlen egy felhatalmazás iránti kérelemmel kapcsolatos észrevételek megtétele, és a felperesnek arról egyébként a kérelem megadását követően is tudomása volt. A felperes kimerítette továbbá az összes rendelkezésére álló lehetőséget, ideértve a 2271/96 rendelet 2. cikke értelmében vett jogorvoslati lehetőségeket is, amikor valamely tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságához fordult. Végül a felperes azt állítja, hogy csak feltételezéseket fogalmazhat meg azzal kapcsolatban, hogy a Bizottság más határozatot fogadott volna‑e el.
96 A felperes azt állítja, hogy Hogan főtanácsnok Bank Melli Iran ügyre vonatkozó indítványa (C‑124/20, EU:C:2021:386) nem mutat rá arra, hogy harmadik személyek érdekeit ne kellene figyelembe venni. Az, hogy a beavatkozó fél megtagadta az osztalékok átruházását és az értékpapírok értékesítését, megfosztotta a felperest minden tevékenységtől és értéktől. Végül a felperes megerősíti, hogy panaszt nyújtott be a Hauptzollamt Gießen (giesseni központi vámhivatal, Németország) és a Bundesanstalt für Finanzdienstleistungsaufsicht (szövetségi pénzügyi felügyeleti hatóság, Németország) előtt, és megjegyzi, hogy nincs olyan rendelkezés, amely szabályozná a 2271/96 rendelet 2. cikkében említett információk nemzeti hatóságok részére történő nyújtásának módját.
97 A felperes rámutat, hogy a második és a harmadik megtámadott határozatot ugyanazok a szabálytalanságok jellemzik. Érvei tehát mindhárom megtámadott határozatra vonatkoznak, mivel a Bizottság e határozatok egyikéről sem hallgatta meg és tájékoztatta őt. Egyébiránt, mivel nem volt tudomása a megtámadott határozatokról, kénytelen volt költséges intézkedéseket eszközölni több gazdasági szereplővel szemben.
98 A 2023. március 17‑i bizonyítékfelajánlás keretében a felperes azzal érvel, hogy a Bizottság a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése alapján lefolytatott hasonló, felhatalmazás iránti eljárás keretében – a bizalmas kezelésre vonatkozó kötelezettség nélkül – meghallgatott egy korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyt. E körülmények azt bizonyítják, hogy a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek – például a felperes – meghallgatása szükséges, és az kötelező a Bizottságra nézve, azzal, hogy a 2271/96 rendelet nem írja elő e harmadik személyek megkülönböztetését, és ezért az jogellenes.
99 A Bizottság és a beavatkozó fél vitatja ezeket az érveket.
100 A meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartása az uniós jog egyik alapelvének minősül, és jelenleg a Charta 41. cikkében szerepel, amely a megfelelő ügyintézéshez való jogot biztosítja (lásd ebben az értelemben: 2020. június 18‑i Bizottság kontra RQ ítélet, C‑831/18 P, EU:C:2020:481, 64. és 65. pont).
101 Az említett 41. cikk (2) bekezdése ugyanis előírja, hogy a megfelelő ügyintézéshez való ezen jog magában foglalja többek közt mindenkinek a jogát arra, hogy az őt hátrányosan érintő egyedi intézkedések meghozatala előtt meghallgassák.
102 Ez a rendelkezés, amint az magából a szövegéből következik, általánosan alkalmazandó. A meghallgatáshoz való jogot tiszteletben kell tartani minden olyan eljárásban, amely sérelmet okozó aktus elfogadásához vezethet, még akkor is, ha az alkalmazandó szabályozás nem ír elő kifejezetten ilyen alakszerűséget. Az említett jog mindenki számára biztosítja azt a lehetőséget, hogy hasznos és hatékony módon ismertethesse az álláspontját minden közigazgatási eljárásban és minden olyan határozat elfogadása előtt, amely az érdekeit hátrányosan érintheti (lásd ebben az értelemben: 2020. június 18‑i Bizottság kontra RQ ítélet, C‑831/18 P, EU:C:2020:481, 67. pont).
103 Ezt követően azt is meg kell állapítani, hogy a Charta 52. cikkének (1) bekezdése lehetővé teszi a Chartában szereplő jogok gyakorlásának korlátozását, ideértve a 41. cikkében foglalt meghallgatáshoz való jogot is. A Charta 52. cikkének (1) bekezdése mindazonáltal azt írja elő, hogy a Chartában elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által és a szóban forgó alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Megköveteli továbbá, hogy az arányosság elvére figyelemmel az ilyen korlátozás szükséges legyen, és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket szolgálja (2020. június 18‑i Bizottság kontra RQ ítélet, C‑831/18 P, EU:C:2020:481, 71. pont).
104 Ezenkívül a meghallgatáshoz való jog megsértését többek között az adott tárgyra vonatkozó jogszabályokra, különösen a szóban forgó jogi aktus jellegére, elfogadásának körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályokra figyelemmel kell értékelni (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 10‑i G. és R. ítélet, C‑383/13 PPU, EU:C:2013:533, 34. pont; 2017. február 9‑i M ítélet, C‑560/14, EU:C:2017:101, 33. pont).
105 A kereset első jogalapját ezen elvekre tekintettel kell megvizsgálni.
106 Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy ellentétben azzal, amit a Bizottság sugall, a 2271/96 rendelet 2. cikkének e tekintetben nincs semmilyen hatása. A Bizottság azon érve ugyanis, amely szerint annak a harmadik személynek, aki nem tájékoztatta őt az említett rendelkezés alapján, „elévült” a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése alapján lefolytatott eljárás keretében történő meghallgatáshoz való joga, teljesen megalapozatlan, mivel az előbbi rendelkezésben előírt tájékoztatási eljárás elkülönül az utóbbi rendelkezésben előírt felhatalmazás iránti eljárástól.
107 Elöljáróban meg kell állapítani, hogy sem a 2271/96 rendelet, sem a 2018/1101 végrehajtási rendelet nem írja elő a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése szerinti határozat elfogadására irányuló eljárás keretében a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek (például az SDN‑listán szereplő harmadik személyek, mint a felperes) részvételét, akikkel kapcsolatban a kérelmező (mint amilyen a beavatkozó fél) a mellékletben említett törvényeknek való megfelelésre való felhatalmazást kéri. Az említett rendeletek ugyanis nem írnak elő eljárási szerepet e harmadik személyek számára, akiket a Bizottság nem tájékoztat és nem is hallgat meg a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése szerinti, határozat elfogadására irányuló eljárás keretében.
108 Következésképpen, mivel a releváns jogi háttér nem írja elő az eljárás lényeges feltételeként, amely szorosan kapcsolódik az aktus kibocsátója szándékának megfelelő megfogalmazásához vagy kifejezéséhez, hogy a korlátozó intézkedéssel érintett harmadik személyeket meghallgassák (lásd ebben az értelemben: 2022. március 10‑i Bizottság kontra Freistaat Bayern és társai ítélet, C‑167/19 P és C‑171/19 P, EU:C:2022:176, 89. pont), el kell utasítani a felperes azos érvét, amely szerint az, hogy nem hallgatták meg őt, a jelen ügyben lényeges eljárási szabály megsértésének minősül, amelynek ekként e megtámadott határozatok megsemmisítéséhez kell vezetnie.
109 Meg kell azonban állapítani, hogy a fenti 102. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, még ha az alkalmazandó szabályozás nem is írja elő kifejezetten a meghallgatáshoz való jogot, nem zárható ki, hogy a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése szerinti határozat elfogadásához vezető eljárás keretében hivatkozhatnak e jogra, ha az ilyen határozat hátrányosan érinti őket.
110 Mindazonáltal a fenti 103. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a meghallgatáshoz való jog gyakorlása korlátozható. Márpedig a jelen ügyben a Bizottság szerint a 2271/96 rendelettel létrehozott rendszerben rejlő több tényező igazolja, hogy a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyeket ilyen eljárás keretében ne hallgassák meg. Meg kell tehát határozni, hogy a meghallgatáshoz való jognak a Bizottság által lényegében hivatkozott releváns jogi háttérből következő ilyen korlátozása elfogadható‑e az említett ítélkezési gyakorlat értelmében.
111 Először, amint az a kereset negyedik jogalapjának vizsgálatából kitűnik, az, hogy a releváns jogi háttér nem tartalmaz a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek meghallgatásához való jogát előíró rendelkezéseket (lásd a fenti 107. pontot), abba a rendszerbe illeszkedik, amely nem írja elő, hogy harmadik személyek érdekeit figyelembe vegye a Bizottság a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése alapján benyújtott felhatalmazás iránti kérelem elbírálása során. Másképp fogalmazva, az uniós jogalkotó olyan rendszer létrehozása mellett döntött, amelynek keretében az említett harmadik személyek érdekeit nem kell figyelembe venni, és e harmadik személyeknek nem kell pertársaknak lenniük az említett rendelkezése alapján folytatott eljárások keretében.
112 A Bizottság által e rendelkezés alapján hozott, eltérést engedő (a 2018/1101 végrehajtási rendelet (5) prambulumbekezdése) a mellékletben említett törvények be nem tartásából súlyos kár keletkezzen az Unió vagy a kérelmező érdekeiben. Egy határozatnak az említett rendelkezés alapján történő elfogadása tehát általános érdekű célkitűzéseknek felel meg, amelyek arra irányulnak, hogy megvédjék az Unió érdekeit vagy az EUM‑Szerződés rendszerében jogokat gyakorló személyeket azon súlyos károkkal szemben, amelyek a mellékletben említett törvények be nem tartásából eredhetnek. Egyébiránt a jelen esetben a Bizottság a megtámadott határozatok mindegyikében azt hangsúlyozva zárta értékelését, hogy a felhatalmazás megadása megfelel nemcsak a 2271/96 rendelet céljainak, hanem az Unió általános politikai céljainak is (az első megtámadott határozat (38) preambulumbekezdése, a második megtámadott határozat (18) preambulumbekezdése és a harmadik megtámadott határozat (27) preambulumbekezdése), amit a felek önmagában nem vitattak.
113 Ennek keretében, amint azt a Bizottság és a beavatkozó fél hangsúlyozza, a szóban forgó eljárásban a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek meghallgatáshoz való jogának gyakorlása nemcsak hogy nem felelne meg a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése által követett közérdekű célkitűzéseknek, de veszélyeztethetné az Unió vagy az EUM‑Szerződés rendszerében jogokat gyakorló személyek érdekeinek védelmére irányuló ezen célkitűzések megvalósítását is. Ugyanis, amint azt a Bizottság kifejti, az említett jog gyakorlása információk ellenőrizetlen terjesztésének kockázatával járna. Ez többek között lehetővé tehetné a mellékletben említett törvényekért felelős harmadik ország hatóságai számára, hogy tudomást szerezzenek arról a tényről, hogy valamely személy az említett rendelkezés értelmében felhatalmazást kért, és hogy következésképpen előfordulhat, hogy e személy megfelel vagy nem felel meg az említett harmadik ország területen kívüli jogszabályainak, ami kockázattal járna az e személlyel szembeni vizsgálatok és szankciók tekintetében, és ezáltal sértené e személy és adott esetben az Unió érdekeit. Amint azt a Bizottság előadja, az ilyen kockázat különösen azon személyek tekintetében áll fenn, akik sikertelenül kértek felhatalmazást, és akikkel szemben – mivel meg kell felelniük a 2271/96 rendelet 5. cikkének első bekezdésében előírt tilalomnak – harmadik ország vizsgálatot végezhet és szankciókat szabhat ki.
114 E körülmények között a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek meghallgatáshoz való jogának a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése szerinti határozat elfogadására irányuló eljárás keretében történő korlátozása az uniós jogalkotó által az említett rendelettel létrehozott rendszer velejárójának tűnik, és szükségesnek tűnik ahhoz, hogy e rendelet megvalósíthassa célkitűzéseit.
115 Másodszor meg kell állapítani, hogy az említett harmadik személyek személyes helyzetéhez kapcsolódó egyetlen tényező sem szerepel közvetlenül azon tényezők sorában, amelyeket a 2018/1101 végrehajtási rendelet 3. cikkének (2) bekezdése értelmében vett felhatalmazás iránti kérelemnek tartalmaznia kell („[a] kérelem tartalmazza a kérelmező nevét és elérhetőségét, valamint megjelöli a felsorolt, területen kívüli jogszabály vagy későbbi intézkedés pontos szóban forgó rendelkezéseit, továbbá ismerteti a kért felhatalmazás hatályát és azt a kárt, amit a teljesítés elmaradása okozna”), vagy a Bizottság által az ilyen kérelemnek az ugyanezen rendelet 4. cikke értelmében vett elbírálása során figyelembe vett kritériumok között. Kétségtelen, hogy bár e rendelet 4. cikkének n) pontja „bármely más érintett tényezőre” utal, az említett rendelkezést nem lehet úgy értelmezni, hogy az a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek személyes helyzetére utal. Az említett rendelet 4. cikkében előírt kritériumok ugyanis annak értékelését célozzák, hogy súlyos kár merülne‑e fel egy, a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdésében említett, védett érdek tekintetében. Márpedig az említett harmadik személyek érdekei továbbra sincsenek hatással az említett értékelés keretében (lásd a fenti 68‑72. pontot).
116 Egyébiránt a jelen ügyben, amint azt a Bizottság hagsúlyozza, és amint az a megtámadott határozatokból kitűnik, meg kell állapítani, hogy a felperest e határozatok csak annyiban említik, amennyiben ő szerepel az SDN‑listán vagy e tekintetben a beavatkozó fél felhatalmazás iránti kérelme hivatkozik rá (lásd az első megtámadott határozat (12)–(14) preambulumbekezdését, valamint 1. cikkét, a második megtámadott határozat (11), (12) és (21) preambulumbekezdését, valamint 1. és 4. cikkét és a harmadik megtámadott határozat (11)–(13) és (31) preambulumbekezdését, valamint 1. és 4. cikkét), és hogy a Bizottság nem vett figyelembe a személyes helyzetéhez kapcsolódó egyetlen tényezőt sem a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése szerinti értékelés keretében a 2018/1101 végrehajtási rendelet 44. cikke szerinti kritériumokra tekintettel (lásd az első megtámadott határozat (16)–(38) preambulumbekezdését, a második megtámadott határozat (14)–(18) bekezdését és a harmadik megtámadott határozat (20)–(27) preambulumbekezdését).
117 Ebből következik, hogy a 2271/96 rendelet által létrehozott rendszerben, különösen ami az e rendelet 5. cikkének második bekezdése szerinti határozat elfogadását illeti, nem tűnik úgy, hogy a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek hivatkozhatnak a személyes helyzetükre vonatkozó olyan hibákra vagy tényezőkre, amelyek amellett szólnak, hogy egy ilyen határozatot meghozzanak, ne hozzanak meg, vagy az bizonyos tartalommal bírjon.
118 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyek meghallgatáshoz való jogának egy ilyen eljárás keretében történő korlátozása a releváns jogi háttérre és az általa követett célokra tekintettel nem tűnik aránytalannak, sem olyannak, amely nem tartja tiszteletben e jog lényeges tartalmát.
119 Ráadásul meg kell állapítani, hogy – amint arra a Bizottság és a beavatkozó fél hivatkozik – egy, a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése alapján hozott, a megtámadott határozatokhoz hasonló határozat arra szorítkozik, hogy felhatalmazást adjon a kérelmezőnek a mellékletben említett törvényeknek való megfelelésre, anélkül hogy megsértené az ugyanezen rendelkezés első albekezdésében foglalt tilalmat. Mivel az említett felhatalmazás nem mentesíti a kérelmezőt a nemzeti jog és adott esetben az uniós jog egyéb vonatkozó rendelkezéseinek tiszteletben tartása alól, a felhatalmazás tárgyát képező magatartásoknak a kérelmező általi tanúsítása – többek között nemzeti közigazgatási eljárás vagy nemzeti jogvita keretében – mind a nemzeti jog, mind pedig az uniós jog egyéb releváns rendelkezései alapján felülvizsgálható.
120 A fenti, a megtámadott határozatok jellegével, elfogadásával és az érintett területre vonatkozó jogszabályokkal együtt járó tényezők összességéből az következik, hogy a meghallgatáshoz való jognak a releváns jogi háttérből következő és lényegében a Bizottság által hivatkozott korlátozása a jelen ügy sajátos körülményei között indokolt a fenti 103. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében, mivel szükséges és arányos a 2271/96 rendelet, és különösen e rendelet 5. cikkének második bekezdése által követett célkitűzésekre tekintettel. A Bizottság tehát az említett határozatok elfogadásához vezető eljárás keretében nem volt köteles meghallgatni a felperest.
121 Egyébiránt a felperes által a 2023. március 17‑i bizonyítékfelajánlásban hivatkozott azon tény, hogy a Bizottság a jelen ügyben tartott tárgyalást követően a 2271/96 rendelet 5. cikkének második bekezdése alapján lefolytatott másik felhatalmazás iránti eljárás keretében másik, a korlátozó intézkedésekkel érintett harmadik személyt is meghallgatott, nem vezethet eltérő következtetésre. Ugyanis nemcsak hogy nem nyertek egyértelmű megállapítást azok a körülmények, amelyek között a Bizottság egy másik eljárás keretében egy másik harmadik személyt meghallgatott, vagy annak meghallgatását kérte, de ezenkívül a felperes által hivatkozott tény a megtámadott határozatok elfogadását követően merült fel, így az a jelen ügy körülményei között egyáltalán nem releváns.
122 Következésképpen a Bizottság nem sértette meg a felperes meghallgatáshoz való jogát.
123 Mindenesetre, még azt feltételezve is, hogy a Bizottságnak meg kellett volna hallgatnia a felperest a jelen ügyben, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a meghallgatáshoz való jog megsértése csak akkor vonja maga után a szóban forgó közigazgatási eljárás végén hozott határozat megsemmisítését, ha e szabálytalanság hiányában ez az eljárás eltérő eredményre vezethetett volna (lásd ebben az értelemben: 2020. június 18‑i Bizottság kontra RQ ítélet, C‑831/18 P, EU:C:2020:481, 105. pont).
124 E tekintetben a meghallgatáshoz való jogának megsértésére hivatkozó felperestől nem lehet megkövetelni annak bizonyítását, hogy az érintett uniós intézmény határozatának tartalma eltérő lett volna, hanem csupán annak, hogy ez az eset nem zárható ki teljesen (2020. június 18‑i Bizottság kontra RQ ítélet, C‑831/18 P, EU:C:2020:481, 106. pont).
125 Ezt a kérdést továbbá az egyes ügyek sajátos ténybeli és jogi körülményei alapján kell megítélni (lásd ebben az értelemben: 2020. június 18‑i Bizottság kontra RQ ítélet, C‑831/18 P, EU:C:2020:481,, 107. pont).
126 Márpedig a jelen ügyben a felperes által előadott érvek nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy ha őt a megtámadott határozatok elfogadásához vezető közigazgatási eljárás során meghallgatták volna, nem teljesen kizárt, hogy e határozatok tartalma eltérő lehetett volna.
127 Először is a felperes arra hivatkozik, hogy ha meghallgatták volna, a Bizottság nem adta volna meg visszaható hatállyal a vitatott felhatalmazást. Ez az érv azonban téves előfeltevésen alapul, mivel – amint az a kereset második jogalapjának vizsgálatából kitűnik – a Bizottság által a megtámadott határozatokban megadott vitatott felhatalmazásnak nincs visszaható hatálya.
128 Másodszor a felperes arra hivatkozik, hogy a beavatkozó fél által a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság) előtt előadott, a köztük fennálló jogi kapcsolat hiányára vonatkozó érvek ellentmondanak a megtámadott határozatoknak. A felperes azonban nem fejti ki, hogy hogyan tudott volna jobban védekezni a megtámadott határozatok elfogadásához vezető közigazgatási eljárások során. Még azt feltételezve is, hogy ezzel az érvvel a felperes arra kíván rámutatni, hogy a Bizottság előtt hivatkozhatott volna arra, hogy nem állt jogi kapcsolatban a beavatkozó féllel, amint azt a Bizottság a Landgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális bíróság) előtt állította, meg kell állapítani, hogy ez az állítás nem lett volna hatással a megtámadott határozatok tartalmára. Amint ugyanis a fenti 83. pontban már megállapításra került, a megtámadott határozatok azokra a szolgáltatásokra is vonatkoznak, amelyeket nem közvetlenül a felperesnek kínálnak, de amelyekből a felperes is részesül (vagy amelyekben a felperes is részt vesz) akár közvetett módon.
129 Harmadszor a felperes lényegében azt állítja, hogy tájékoztathatta volna a Bizottságot arról, hogy a beavatkozó fél zárolta pénzeszközeit még azt megelőzően, hogy megszerezte a vitatott felhatalmazást, megsértve a 2271/96 rendeletet. A felperes azt tűnik ezzel sugallni, hogy ilyen felhatalmazást nem állítottak ki olyan kérelmező számára, aki megsértette a 2271/96 rendeletet. Márpedig, függetlenül attól, hogy nem a Törvényszék feladata annak meghatározása, hogy a beavatkozó fél felhatalmazás nélkül zárolta‑e a felperes pénzeszközeit, megsértve a 2271/96 rendeletet, elegendő azt megállapítani, hogy még feltételezve is, hogy a felperes ilyen állítást előadhatott volna a Bizottság előtt, ezen állítás nem lett volna semmilyen hatással a megtámadott határozatok tartalmára. A 2271/96 rendeletben ugyanis semmi nem utal arra, hogy az említett rendelet 5. cikkének első bekezdésében előírt tilalmat megsértő személy ne szerezhetne az ugyanezen rendelet 5. cikkének második bekezdése értelmében vett felhatalmazást. Végül, mivel a Bizottság által a megtámadott határozatokban megadott felhatalmazásnak nincs visszaható hatálya, az nem vonatkozik a kérelmező esetleges korábbi magatartására.
130 Negyedszer a felperes úgy érvel, hogy a Bizottság nem vette figyelembe az alternatív mechanizmusok alkalmazásának lehetőségét. Mindazonáltal egyrészt a felperes elmulasztotta megjelölni, hogy mely alternatív mechanizmusokra hívhatta volna fel a Bizottság figyelmét, ha meghallgatták volna, továbbá azt, hogy ez a megtámadott határozatok tartalmára milyen gyakorolhatott volna, és csupán homályos és alá nem támasztott módon tesz említést az „INSTEX” elnevezésű mechanizmusról, amelynek relevanciáját egyébként a Bizottság vitatja. Másrészt emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a negyedik jogalap vizsgálata keretében megállapítást nyert – a releváns jogi háttérből nem tűnik ki, hogy a Bizottságnak meg kellett volna vizsgálnia vagy figyelembe kellett volna vennie alternatív mechanizmusok létét. Következésképpen, még azt feltételezve is, hogy a felperes hivatkozhatott ilyen érvre a megtámadott határozatok elfogadásához vezető közigazgatási eljárásban, nem nyert bizonyítást, hogy az hatással lehetett volna az említett határozatok tartalmára.
131 Egyébiránt a felperes által a tárgyaláson kifejtett azon érv, amely szerint konstruktív javaslatokat tehetett volna annak érdekében, hogy megpróbáljon olyan kompromisszumot találni, amely lehetővé teszi többek között portfóliójának átszervezését és a beavatkozó fél igényeinek kielégítését, ugyancsak nem releváns, mivel az a felperes és a beavatkozó fél közötti kapcsolatokra, nem pedig a megtámadott határozatok tartalmára vonatkozik.
132 Ötödször a felperes azt állítja, hogy az, hogy nem hallgatták meg, és nem tájékoztatták a megtámadott határozatokról, arra kényszerítette, hogy több gazdasági szereplővel szemben visszterhes keresetet nyújtson be osztalékainak kifizetése, vagy akár pusztán azok helyzetének megismerése érdekében. Még azt feltételezve is, hogy ezek az állítások igazak, amit a jelen ügy keretében nem a Törvényszéknek kell meghatároznia, meg kell állapítani, hogy azok nem relevánsak a felperes meghallgatáshoz való jogának a megtámadott határozatok elfogadásához vezető közigazgatási eljárás során történő megsértését illetően, mivel nem arra a kérdésre vonatkoznak, hogy a megtámadott határozatok tartalma eltérő lehetett volna‑e.
133 Hatodszor a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság kizárólag a beavatkozó fél érdekeit vette figyelembe, az ő érdekeit nem. Márpedig elegendő azt kiemelni, hogy ezek az érvek átfedésben vannak a negyedik jogalap keretében előadott érvekkel, következésképpen azokat el kell utasítani. Egyrészt ugyanis, amint az az említett jogalap vizsgálatából kitűnik, a Bizottság nem volt köteles figyelembe venni az említett érdekeket. Másrészt nem nyert bizonyítást, hogy ha a felperesnek lehetősége lett volna érdekei érvényesítésére a Bizottság előtt, e körülmény befolyásolhatta volna a megtámadott határozatok tartalmát.
134 Hetedszer, a felperes azt állítja, hogy nem hallgatták meg őt a Bizottság által többek között az első megtámadott határozat (14) preambulumbekezdésében és 1. cikkében a vitatott felhatalmazás megadásának alátámasztása érdekében felhozott „alapos okról”. Márpedig elegendő azt kiemelni, hogy a felperes érve a megtámadott határozatok téves értelmezésén alapul, mivel a Bizottság a megtámadott határozatokat nem „alapos okok” fennállására alapította. Amint ugyanis a fenti 41. pontból kitűnik, a megtámadott határozatok 1. cikkében az „alapos ok” fogalmát a Bizottság által kiadott felhatalmazás alkalmazási feltételeinek meghatározása érdekében használták.
135 A fentiekből az következik, hogy még azt feltételezve is, hogy a felperest meg kellett volna hallgatni a megtámadott határozatok elfogadásához vezető közigazgatási eljárás során, a felperes által a Törvényszék előtt előadott érvek nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy nem kizárt, hogy ha meghallgatták volna, a megtámadott határozatok tartalma eltérő lehetett volna.
136 Egyébiránt a felperes hozzáteszi, hogy a meghallgatáshoz való jogának tiszteletben tartása érdekében a Bizottságnak legalább a megtámadott határozatok rendelkező részét közzé kellett volna tennie.
137 Márpedig anélkül, hogy határozni kellene az ilyen kifogás elfogadhatóságáról, amelyet a Bizottság a tárgyaláson vitatott, elegendő rámutatni arra, hogy semmi nem enged arra következtetni, hogy ilyen közzétételi kötelezettség terhelte volna a Bizottságot, mivel egyébként a felperes e kifogás alátámasztása érdekében semmilyen releváns rendelkezésre nem támaszkodik. Ilyen közzétételi kötelezettség ugyanis nem következik Hogan főtanácsnok Bank Melli Iran ügyre vonatkozó indítványának (C‑124/20, EU:C:2021:386) 40. lábjegyzetéből, amelyet a felperes a tárgyaláson idézett, a jelen bírósági eljáráshoz kapcsolódó, a felperes által beadványaiban hivatkozott szabályok és körülmények pedig nem relevánsak. Ezenkívül a megtámadott határozatoknak az elfogadásukat követő közzététele nem befolyásolhatja a felperes meghallgatáshoz való jogának az e határozatok elfogadásához vezető közigazgatási eljárás során történő esetleges gyakorlását, és végeredményben a felperes nem terjesztett elő olyan érvet, amely alapján ennek ellenkezőjét lehetne megállapítani. Ugyanezen okokból és a meghallgatáshoz való jognak a közigazgatási eljárás során történt állítólagos megsértése keretében el kell utasítani a felperes azon érvét, amely szerint a Bizottságnak – vagylagosan – a megtámadott határozatokat elfogadásukat követően közölnie kellett volna vele.
138 Nem állapítható meg tehát, hogy a Bizottság azáltal, hogy a megtámadott határozatokat elfogadásukat követően nem tette közzé, illetve nem közölte a felperessel, olyan eljárási szabálysértést követett volna el, amely a felperes meghallgatáshoz való jogának megsértését eredményezheti.
139 Ennélfogva a kereset első jogalapját is el kell utasítani.
140 Következésképpen a keresetet teljes egészében el kell utasítani, anélkül hogy határozni kellene annak elfogadhatóságáról, amellyel kapcsolatban a tárgyaláson kérdést intéztek a felekhez. A jelen ügy körülményei között ugyanis a megfelelő igazságszolgáltatás indokolja a kereset érdemben történő elutasítását, anélkül hogy előzetesen annak elfogadhatósága tekintetében dönteni kellene (lásd ebben az értelemben: 2002. február 26‑i Tanács kontra Boehringer ítélet, C‑23/00 P, EU:C:2002:118, 52. pont).
A költségekről
141 A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A felperest, mivel pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a saját költségein felül a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.
142 Az eljárási szabályzat 138. cikkének (3) bekezdése alapján a beavatkozó fél maga viseli saját költségeit.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített hatodik tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a keresetet elutasítja.
2) A Törvényszék az IFIC Holding AG‑t kötelezi a saját költségein felül az Európai Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.
3) A Clearstream Banking AG maga viseli saját költségeit.
van der Woude | Marcoulli | Frimodt Nielsen |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2023. július 12‑i nyilvános ülésen.
Aláírások