AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (kibővített első tanács)

2006. február 22.(*)

„Állami támogatás – Érintett fél fogalma – Felhívás észrevétel megtételére – Az EK 88. cikk (2) bekezdése szerinti eljárás kezdeményezése – Adólevonás egyes tengerentúli beruházások esetében – Hajóépítéshez kapcsolódó fejlesztéstámogatási segély – Az EK 87. cikk (1) bekezdése alapján történő mérlegelés – Indokolási kötelezettség”

A T‑34/02. sz. ügyben,

az EURL Le Levant 001 (egyszemélyes korlátolt felelősségű társaság) (székhelye: Párizs [Franciaország]) és a többi felperes, akiknek a neve a jelen ítélet mellékletében szerepel (képviselik: P. Kirch és N. Chahid‑Nouraï ügyvédek, kézbesítési cím: Luxembourg)

felpereseknek

az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: G. Rozet, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

alperes ellen

az Alstom Leroux Naval által épített és a Saint‑Pierre és Miquelon szigeteken működtetni kívánt Le Levant személyszállító hajóra fejlesztéstámogatási segély formájában Franciaország által nyújtott állami támogatásra vonatkozó 2001. július 25‑i 2001/882/EK bizottsági határozat (HL L 327., 37. o.) megsemmisítése iránt benyújtott keresete tárgyában,

AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA(kibővített első tanács),

tagjai: B. Vesterdorf elnök, J. D. Cooke, R. García‑Valdecasas, I. Labucka és V. Trstenjak bírák,

hivatalvezető: J. Plingers tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2005. szeptember 27‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 Jogi háttér

 A „Pons”‑törvény és a bizottsági határozat, amely az EK 87. és 88. cikk alapján nem emel kifogást

1        A szóban forgó támogatás egyes tengerentúli beruházásokra vonatkozóan az eredetileg a „Pons”‑törvénynek nevezett 1986. július 11‑i francia törvénnyel (az 1986. évi adóügyi módosításról szóló 86‑824. sz. törvény, JORF [a Francia Köztársaság Hivatalos Lapja] 1986. július 12., 8688. o.) előírt adócsökkentési intézkedések körébe tartozik.

2        1992. augusztus 13‑án a francia hatóságok tájékoztatták a Bizottságot ezekről az intézkedésekről, hogy az megítélhesse az állami támogatásokra vonatkozó szabályokkal való összeegyeztethetőségüket.

3        1993. január 27‑i levelével a Bizottság tájékoztatta a francia kormányt, hogy nem emel kifogást a Pons‑törvényben foglalt adóügyi intézkedésekkel szemben az EK‑Szerződés 92. cikke (jelenleg, módosítást követően EK 87. cikk) és az EK‑Szerződés 93. cikke (jelenleg EK 88. cikk) alapján.

 A hajóépítésre nyújtott támogatásokról szóló 90/684/EGK tanácsi irányelv

4        A hajógyártás támogatásáról szóló, 1990. december 21‑i 90/684/EGK tanácsi irányelv (HL L 380., 27. o.; a továbbiakban: hetedik irányelv) az erre az ágazatra vonatkozó különleges támogatási szabályokat állapítja meg, amelyek kivételt képeznek az EK‑Szerződés 92. cikkének (1) bekezdésében (jelenleg, módosítást követően EK 87. cikk (1) bekezdése) meghatározott általános tilalom alól. A hajógyártás támogatásáról szóló 1995. december 22‑i 3094/95/EK tanácsi rendelet (HL L 332., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 123. o.) és 1996. szeptember 27‑i 1904/96/EK tanácsi rendelet (HL L 251., 5. o.) meghosszabbította a hetedik irányelv vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazását.

5        A hetedik irányelv „Működési támogatások” címet viselő II. fejezete 4. cikkének (1) bekezdése szerint „[a] hajógyártásra és –átépítésre nyújtott termelési támogatások összeegyeztethetőek a közös piaccal, ha az adott szerződéshez nyújtott támogatás teljes összege támogatástartalomban nem haladja meg a támogatás előtti szerződéses érték százalékban kifejezett egységes felső határát (a továbbiakban: felső határ)”.

6        A hetedik irányelv 4. cikkének (7) bekezdése értelmében:

„A hajógyártáshoz és –átépítéshez kapcsolódó, valamely fejlődő országnak fejlesztéstámogatási segélyként nyújtott támogatásokra ez a felső határ nem vonatkozik. Ezek összeegyeztethetőek a közös piaccal, amennyiben megfelelnek a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 6. munkacsoportja által a [hajóknak nyújtott exporthitelekről szóló 1981. augusztus 3‑i] megállapodás 6–8. cikkének értelmezésére vonatkozó megállapodásában, vagy annak későbbi kiegészítésében illetve módosításában e célból megállapított rendelkezéseknek.”

Minden ilyen egyedi támogatási tervről előzetesen tájékoztatni kell a Bizottságot. A Bizottság megvizsgálja, hogy a támogatás milyen egyedi »fejlesztésre« irányul, valamint hogy az első albekezdésben említett megállapodás hatálya alá esik‑e.”

 A közigazgatási eljárásra vonatkozó rendelkezések

7        Az EK‑Szerződés [88.] cikkének alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 1999. március 22‑i 659/1999 tanácsi rendelet (HL L 83., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.) 1999. április 16‑án lépett hatályba.

8        A rendelet 1. cikkének h) pontja értelmében „érdekelt fél” az „olyan tagállam vagy személy, vállalkozás vagy vállalkozások társulása, amelyek, illetve akinek érdekeit a támogatás nyújtása érintheti, különösen a támogatás kedvezményezettje, a versenytárs vállalkozások és a szakmai szövetségek”.

9        A 659/1999 rendelet 4. cikkének (4) bekezdése szerint a Bizottság köteles hivatalos vizsgálati eljárást kezdeményezni a bejelentett intézkedésekkel kapcsolatban, ha az előzetes vizsgálatot követően úgy találja, hogy kétség merült fel a közös piaccal való összeegyeztethetőségüket illetően. A rendelet 26. cikkének (2) bekezdése szerint „[a] Bizottság a […] Hivatalos Lap[..]ban hiteles nyelvi változatban közzéteszi azon határozatokat, amelyeket a 4. cikk (4) bekezdése szerint hoz”.

10      A 659/1999 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„A hivatalos vizsgálati eljárást megindító határozat összefoglalja a vonatkozó ténybeli és jogi kérdéseket, tartalmazza a Bizottság előzetes értékelését a javasolt intézkedés támogatási jellegére vonatkozóan, és meghatározza a közös piaccal való összeegyeztethetőséggel kapcsolatban felmerült kétségeket. A határozat felszólítja az érintett tagállamot és az egyéb érdekelt feleket, hogy nyújtsák be észrevételeiket egy meghatározott, általában egy hónapot meg nem haladó határidőn belül. Kellően indokolt esetben a Bizottság meghosszabbíthatja az előírt határidőt.”

11      A 659/1999 rendelet 14. cikkének (1) bekezdése, amely a támogatás visszatérítéséről rendelkezik, a következőket állapítja meg:

„Amennyiben a jogellenes támogatások esetén elutasító határozat születik, a Bizottság dönt arról, hogy az érintett tagállam hozza meg a szükséges intézkedéseket a támogatásnak a kedvezményezettől történő visszavételére (a továbbiakban: »visszatérítési határozat«). A Bizottság nem követeli meg a támogatás visszatérítését, amennyiben az ellentétes a közösségi jog valamelyik általános elvével.”

 A jogvita alapját képező tényállás és az eljárás

 A Le Levant‑ügylet leírása

12      Amint arról a közigazgatási eljárás során a francia hatóságok tájékoztatták a Bizottságot, a szóban forgó ügylet (a továbbiakban: Le Levant‑ügylet) abban állt, hogy természetes személy befektetők kizárólag e célból alapított egyszemélyes korlátolt felelősségű társaságokon (EURL) keresztül mintegy hét éven át közös tulajdonban működtették és finanszírozták a Pons‑törvény keretén belül a Le Levant nevű tengerjáró hajót.

13      A befektetőknek azért állt érdekében részt venni ebben az ügyletben, mert a Pons‑törvényben megállapított rendszer alapján adóköteles jövedelmükből levonhatták a befektetés önköltségi árát és a szerzéshez kapcsolódó költségeket (pénzügyi érdekeltség) és az eszköztartási veszteséget (amortizáció), valamint a működtetésből eredő esetleges veszteségeket.

14      A Le Levant működtetésének jogi és pénzügyi hátterét a francia hatóságok vázlatosan a következőképpen foglalták össze. 1996. december 9‑én egy jelentős francia bank (a továbbiakban: Bank) létrehozta a Le Levant hajó közös tulajdonát, 740 tulajdonhányaddal, vagy más szóval „hajó‑tulajdonrésszel”. A közös tulajdon kezelését a Compagnie des îles du Levant (a továbbiakban: CIL) látta el, amelynek megbízása többek között az Alstom Leroux Naval hajógyárral kötött szerződés aláírására és a hajó működtetésére is kiterjedt. 1997 folyamán valamennyi természetes személy alapított egy‑egy egyszemélyes kft‑t, amelyeknek a Bank nyilvános ajánlattétel útján eladta a hajó‑tulajdonrészeket. Hét év alatt a CIL‑nek kellett a tulajdonközösség nevében ellátnia a hajó működtetésének, fenntartásának, műszaki és kereskedelmi igazgatásának feladatát. A CIL továbbá kötelezte magát a befektetőkkel szemben, hogy bizonyos minimális bruttó működési eredményt ér el, és hogy megszünteti a várakozásokat meghaladó esetleges veszteségeket. A megbízás ellenértékeként évente a CIL többek között a hajó kezelése címén a tulajdonközösség bruttó bevételének meghatározott százalékát, a működtetés biztosítása címén a működés pozitív bruttó eredményének meghatározott százalékát, a tulajdonközösség irányítása címén pedig meghatározott átalányösszeget kapott.

15      A Bank a befektetőkkel szemben kötelezte magát arra, hogy 2003. december 15‑e előtt megszerzi az egyszemélyes kft‑k üzletrészeit. Másfelől minden egyszemélyes kft kötelezte magát arra, hogy 2004. február 29‑e előtt átruházza hajó‑tulajdonrészeit a Bankra. Ezzel párhuzamosan a CIL kötelezte magát arra, hogy 2004. január 31‑e előtt felvásárolja az összes hajó‑tulajdonrészt a Banktól, ez utóbbi pedig vállalta, hogy 2004. február 29‑e előtt átruházza rá ezeket.

 A közigazgatási eljárás

16      1998 végén a Bizottság a sajtóból értesült arról, hogy a Franciaországban az Alstom Leroux Naval által 228,55 millió francia frankért (FRF) épített Le Levant személyszállító hajót a francia tengerentúli területek beruházásaira nyújtott adókedvezményből finanszírozták.

17      Miután az előzetes vizsgálat során a Bizottság megkapta a francia hatóságok – többek között a 1999. május 12‑i levélben közölt – észrevételeit, a Bizottság 1999. december 2‑i levelével értesítette a francia hatóságokat, hogy a Franciaország által a Saint-Pierre és Miquelon számára nyújtott fejlesztéstámogatási segélyre vonatkozó, C 74/99 (korábban NN 65/99) be nem jelentett állami támogatást (hajóépítés) illetően megindítja az EK 88. cikk (2) bekezdése szerinti eljárást. Ezt a határozatot közzétették az Európai Közösségek Hivatalos Lapjának 2000. február 5‑i számában (HL C 33., 6. o.; a továbbiakban: eljárást megindító határozat). Határozatában a Bizottság kétségeit fejezte ki aziránt, hogy a szóban forgó terv „fejlesztési” eleme olyan jelentős volna, mint azt a hetedik irányelv 4. cikkének (7) bekezdése megköveteli. Az eljárást megindító határozat ezenkívül felhívta az érdekelt feleket, hogy a közzététel napjától számított egy hónapon belül tegyék meg észrevételeiket.

18      A francia hatóságok 2000. január 12‑i és június 14‑i, valamint 2001. április 27‑i és június 11‑i levelükben közölték észrevételeiket. A közigazgatási eljárásban a CIL is közölte észrevételeit 1999. november 18‑án és 2000. március 3‑án kelt levelében.

19      2001. július 12‑i levelével a Le Levant‑ügyletben résztvevő egyik egyszemélyes kft, az EURL Le Levant 114 nevű, részletes felvilágosítást kért a Bizottságtól a vizsgált támogatás kedvezményezettjeinek meghatározásáról. Többek között annak megerősítését kérte a Bizottságtól, hogy nem tartozik a folyamatban levő közigazgatási eljárásban érdekelt felek körébe.

20      Mivel a Bizottság elmulasztott írásban válaszolni, az EURL Le Levant 114 megismételte kérését 2001. július 19‑i levelében. Levelében arra is kitért, hogy értesült arról, miszerint a Bizottság 2001. július 25‑én meg fogja vizsgálni az ügyet, és kérte a Bizottságot, hogy biztosítson számára ésszerű határidőt az eljárásra vonatkozó észrevételei megtételére. A 659/1999 rendelet 6. cikke (1) bekezdésének utolsó mondatára vonatkozó kérelme alátámasztására több érvet is felhozott, és különösen arra hivatkozott, hogy az eljárást megindító határozatban foglaltak alapján jogosan vélhette azt, hogy az említett eljárás őt nem érinti.

21      2001. július 24‑i levelével a Bizottság az EURL Le Levant 114 mindkét levelét megválaszolta, és csupán annyit közölt, hogy az érdekelt felek számára az észrevételek megtételére nyitva álló határidő régen lejárt.

 A megtámadott határozat

22      2001. július 25‑én a Bizottság elfogadta az Alstom Leroux Naval által épített és a Saint-Pierre és Miquelon szigeteken működtetni kívánt Le Levant személyszállító hajóra fejlesztéstámogatási segély formájában Franciaország által nyújtott állami támogatásra vonatkozó 2001/882/EK bizottsági határozatot (a továbbiakban: megtámadott határozat). A határozatot 2001. december 12‑én közzétették az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában (HL L 327., 37. o.).

23      A megtámadott határozat szerint a támogatást 1996‑ban abból a célból nyújtották, hogy magánbefektetők egy csoportja, akik a Bank kezdeményezésére tulajdonközösséget alakítottak, megszerezze a Le Levant személyszállító hajót. A hajót ezután bérbeadták a CIL‑nek, Wallis‑et‑Futunában, francia tengerentúli területen bejegyzett francia társaság leányvállalatának. Az így átruházott pénzeszközöket a befektetők adóköteles jövedelmükből levonhatták a Pons‑törvény alapján, amely a Bizottság által 1992‑ben jóváhagyott adórendszert vezette be. Ezen adókedvezmények révén a CIL kedvező feltételek mellett működtethette a hajót (5. és 6. preambulumbekezdés). Az adókedvezményekből származó támogatás elérte a 78 millió FRF‑t (11,9 millió eurót) (7. preambulumbekezdés). A befektetők öt év után, azaz 2004 elején váltak jogosulttá és kötelezetté részesedésük eladására. A CIL is jogosult és kötelezett volt arra, hogy a támogatás értékét tükröző áron megvásárolja ezeket a részesedéseket. A támogatás feltételül azt szabták, hogy a CIL legalább öt éven át, évente 160 napon keresztül, főként a Saint‑Pierre és Miquelon közötti szakaszon köteles működtetni a hajót (5. preambulumbekezdés).

24      A megtámadott határozat a hetedik irányelv 4. cikkének (7) bekezdésében foglalt rendelkezésekre tekintettel vizsgálja a szóban forgó támogatást, „mivel olyan, hajógyártáshoz kapcsolódó támogatásról van szó, amelyet az 1992‑ben jóváhagyott támogatási rendszer (a Pons‑törvény) keretében fejlesztéstámogatási segélyként 1996‑ban nyújtottak” (16. preambulumbekezdés).

25      A határozat szerint ebből a vizsgálatból az következik, hogy a Le Levant‑ügylet megfelel az OECD által a fejlesztéstámogatási segélyekre vonatkozóan megállapított kritériumoknak, amelyekről a Bizottság 1989. január 3‑i levelében tájékoztatta a tagállamokat (18., 19. és 21. preambulumbekezdés).

26      A Bíróság a C‑400/92. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 1994. október 5‑én hozott ítéletében (EBHT 1994., I‑4701. o.) megfogalmazott alapelv alapján azonban – amely szerint a Bizottságnak külön kell megvizsgálnia a „fejlesztési” elemet és az OECD‑kritériumok betartását – a megtámadott határozat úgy ítéli meg, hogy a hivatkozott ítélkezési gyakorlat tükrében, a Saint‑Pierre és Miquelon szigetekre nézve megállapítható gazdasági és társadalmi következmények hiányára figyelemmel a Le Levant‑ügyletben nincsen igazán jelen a „fejlesztési” elem (20., 22–33. preambulumbekezdés).

27      Következésképpen a megtámadott határozat 1. cikke megállapította, hogy „[a] Franciaország által adókedvezmény formájában, a Le Levant személyszállító hajóra fejlesztéstámogatási segélyként […] nyújtott állami támogatás nem tekinthető valódi fejlesztéstámogatási segélynek a [hetedik irányelv] 4. cikk[ének] (7) bekezdés[e] értelmében, és ezért nem egyeztethető össze a közös piaccal”.

28      Annak eldöntésekor, melyik kedvezményezettnek kell visszatérítenie az összeegyeztethetetlen támogatást, a megtámadott határozat egyenként megvizsgálja a befektetők, a hajó működtetője (a CIL) és a hajógyár helyzetét.

29      A megtámadott határozat szerint a támogatás közvetlen kedvezményezettjei az adókedvezményben részesült befektetők (35. preambulumbekezdés). A határozat e vonatkozásban megismétli a francia hatóságok által felhozott érveket, miszerint a befektetők az adókedvezmények révén előnyhöz jutottak és a tulajdonközösség keretében a hajó tulajdonosai voltak (36. preambulumbekezdés). Így „nem fér hozzá kétség, hogy a befektetőknek kell visszatéríteni a támogatást, mivel ők a közvetlen kedvezményezettek és egyben a hajó tényleges tulajdonosai” (39. preambulumbekezdés).

30      A hajó működtetőjével (a CIL‑lel) kapcsolatban a megtámadott határozat megjegyzi, hogy a befektetők addig részesülnek az adókedvezményekben, amíg el nem adják a hajót a CIL‑nek, azaz 2004 végéig, valamint hogy a rendelkezésre álló információk alapján az eladási árral továbbadják a támogatást a működtető CIL számára. Ennélfogva a CIL lesz a támogatás fő kedvezményezettje, ha egyszer kedvező áron eladják neki a hajót (36. preambulumbekezdés). A megtámadott határozat azt is kifejti, hogy „[h]a a hajót a piaci árnál alacsonyabban adják el a CIL‑nek, és így a támogatás ennél a vállalkozásnál érezteti hatását, neki [a CIL‑nek] kell azt visszatéríteni” és azt is, hogy „[f]igyelembe véve azt, hogy az átruházás 2003 közepe előtt [nem mehet végbe], a működtető CIL nem tekinthető ebben a szakaszban felelősnek a támogatás visszatérítéséért” (40. preambulumbekezdés).

31      A megtámadott határozat megállapítja, hogy a hajógyár közvetett kedvezményezettje a támogatásnak, mivel olyan megrendeléshez juthatott a támogatás révén, amelyet másképpen nem kaphatott volna meg (37. preambulumbekezdés). A Bizottság a határozatban ennek ellenére úgy ítéli meg, hogy a támogatást nem a hajógyárnak kell visszafizetnie, mivel a leszállítást követően nem tartható felelősnek a hajó használatáért és a jelen ügyben alkalmazandó szabályok nem vonatkoznak a hajógyárra (41. preambulumbekezdés).

32      Ezért a megtámadott határozat 2. cikke felhívja a Francia Köztársaságot, hogy tegyen meg minden intézkedést annak érdekében, hogy „az 1. cikkben említett és a kedvezményezettnek jogellenesen nyújtott támogatást megszakítsák és visszatéríttessék azokkal a befektetőkkel, akik a támogatás közvetlen kedvezményezettjei és a személyszállító hajó tényleges tulajdonosai”.

 A bírósági eljárások

33      2001. október 8‑án Franciaország a megtámadott határozat megsemmisítése iránti keresettel fordult a Bírósághoz, amelyben vitatta a Bizottság azon megállapítását, miszerint a szóban forgó támogatás nem fejlesztéstámogatási segély.

34      2002. február 20‑án az EURL Le Levant 001 és más felperesek, jogi és természetes személyek, amelyek neve a mellékletben szerepel, a jelen keresettel fordultak az Elsőfokú Bírósághoz.

35      2002. április 23‑án benyújtott külön beadványukkal B és 255 másik felperes ideiglenes intézkedés iránti kérelmet nyújtott be a megtámadott határozat végrehajtásának felfüggesztése iránt addig, amíg a megsemmisítés iránti keresetről érdemi döntés nem születik, és amíg az Elsőfokú Bíróság nem határoz az első kérelemről.

36      Az Elsőfokú Bíróság elnöke a T‑34/02. R. sz., B kontra Bizottság ügyben 2002. június 25‑én hozott végzésével (EBHT 2002., II‑2803. o.) elutasította az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet.

37      Az Elsőfokú Bíróság kibővített ötödik tanácsának elnöke 2002. április 30‑i végzésével a Bíróságnak a C‑394/01. sz. ügyben folytatott eljárást befejező határozatáig felfüggesztette a T‑34/02. sz. ügyet.

38      A C‑394/01. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 2002. október 3‑án hozott ítéletével (EBHT 2002., I‑8245. o.) a Bíróság azzal az indokolással utasította el a keresetet, hogy a Francia Köztársaságnak a Bizottság munkahelyteremtésre és gazdasági következményekre vonatkozó megállapításaival szemben felhozott érvei nem megalapozottak, illetve a Francia Köztársaság nem terjesztette ezeket elő a közigazgatási eljárásban. Az ítélet következtében a jelen ügyben folytatódott az eljárás.

39      Pervezető intézkedések keretében az Elsőfokú Bíróság 2004. október 22‑én felhívta a feleket, hogy nyilatkozzanak két kérdésről, amelyet a felperesek 2004. november 19‑i levelükben, a Bizottság pedig 2004. november 18‑i levelében meg is válaszolt.

40      Az Elsőfokú Bíróság első kérdése arra irányult, hogy megtörtént-e a személyszállító hajó eladása a CIL‑nek, milyen áron, és hogy az ár tükrözte‑e a támogatás értékét.

41      A felperesek válaszukban előadták, hogy 2004. január 2‑án megtörtént a Le Levant személyszállító hajó eladása a CIL‑nek. A CIL ezen a napon 17 731 821 euróért 738 olyan hajó‑tulajdonrészt vásárolt fel, amely nem volt a tulajdonában. A felperesek szerint ezt az összeget az ügylet kezdetekor megkötött adásvételi előszerződések alapján állapították meg, és a tulajdonhányadok indulóértéke 50%‑ának felel meg – amelyeket összesen 35 789 508 euró összegért vásároltak meg. 2004. április 2‑ától kezdve tehát a CIL lett a Le Levant személyszállító hajó megtámadott határozatban vizsgált közös tulajdonát kitevő 740 hajó‑tulajdonrész kizárólagos tulajdonosa, és a közös tulajdon megszűnt.

42      A Bizottság a maga részéről előadta, hogy nem rendelkezik információval az eladási árat illetően, illetve hogy tükröződik‑e benne a támogatás értéke.

43      Az Elsőfokú Bíróság második kérdésével arra kért választ a felektől, hogy kitűnt‑e az, hogy a befektetők már nem tényleges tulajdonosai a Le Levant személyszállító hajónak, és hogy a személyszállító hajó eladási árával továbbadták‑e a támogatás értékét a CIL‑nek, illetve hogy a szóban forgó támogatás visszatéríttethető‑e a befektetőkkel.

44      A felperesek válaszukban kifejtették, hogy szerintük a szóban forgó támogatást már nem nekik kell visszatéríteni, mivel 2004. január 2‑a óta a CIL a Le Levant hajó tulajdonosa, és egyben az itt tárgyalt támogatás valódi kedvezményezettje, mivel a hajó tulajdonosaként és a piacon működő vállalkozásként ez a társaság részesült a francia hatóságok beavatkozása következtében a szokásos piaci feltételektől eltérő gazdasági előnyben. Következésképpen a felperesek azt szeretnék tudni, hogy tárgytalan lett‑e a megtámadott határozat 2. cikke, miszerint Francia Köztársaságnak minden intézkedést meg kell tennie annak érdekében, hogy a támogatást visszatéríttessék a befektetőkkel. Megjegyzik továbbá, hogy a megtámadott határozat 36. és 40. preambulumbekezdésében maga is azt sugallja, hogy a rendelkező rész 2. cikke okafogyottá válik abban az időpontban, amikor a támogatás értéke a hajót működtető CIL‑nél érezteti a hatását. A felperesek ezért előadják, hogy ha fenntartják a megsemmisítés iránti keresetüket, az Elsőfokú Bíróság a megsemmisítés jogalapjától függetlenül mindenképpen azt állapíthatja meg, hogy a szóban forgó támogatást a megtámadott határozat alapján nem lehet a magánbefektetőkkel visszafizettetni.

45      A Bizottság arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság második kérdése nem tartozik a jelen ügyhöz, az ugyanis a megtámadott határozat jogszerűségére vonatkozik, és ezért azt kizárólag azon információk alapján kell értékelni, amelyek a Bizottság rendelkezésére álltak a közigazgatási eljárásban. Az Elsőfokú Bíróság második kérdése valójában a vitatott határozat végrehajtásának problémakörére vonatkozik, amely alapján az érintett tagállam a közigazgatási együttműködésnek eleget téve köteles a Bizottsághoz fordulni, hogy tájékoztassa a végrehajtást elősegítő vagy hátráltató esetleges kérdésekről vagy nehézségekről.

46      2004. december 16‑án az Elsőfokú Bíróság a kibővített első tanács elnöke és az előadó bíró előtti informális megbeszélésre idézte meg a felpereseket. Erre a megbeszélésre 2005. január 24‑én került sor az Elsőfokú Bíróság előtt.

47      Az előadó bíró jelentése alapján az Elsőfokú Bíróság (kibővített első tanács) a szóbeli szakasz megnyitásáról határozott, és pervezető intézkedések keretében felszólította a felpereseket bizonyos iratok benyújtására.

48      A felperesek 2005. augusztus 9‑i levelükkel, a Bizottság pedig 2005. július 28‑i levelével benyújtotta az Elsőfokú Bíróság által bekért iratokat.

49      A 2005. szeptember 27‑i tárgyaláson az Elsőfokú Bíróság meghallgatta a felek szóbeli előterjesztését és a kérdéseire adott válaszaikat.

 A felek kérelmei

50      A felperesek azt kérik, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot;

–        másodlagosan állapítsa meg, hogy a magánbefektetőknek nem kell visszatéríteniük a szóban forgó támogatást a megtámadott határozat 2. cikke alapján;

–        kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére.

51      A Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        nyilvánítsa megalapozatlannak és utasítsa el a keresetet;

–        kötelezze a felpereseket a költségek viselésére, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárás költségeit is.

 A jogkérdésről

 A kereset elfogadhatóságáról egyes felperesek tekintetében

 1. Az egyes egyszemélyes kft‑k nevében adott meghatalmazások

–       A felek érvei

52      A Bizottság előadja, hogy a felperesek ügyvédje jár el a jelen ügyben, egyrészről a különböző egyszemélyes kft‑k ügyvezetői által, másrészről a kft‑k egyedüli tagjai által adott meghatalmazás alapján. Ebben az összefüggésben arra hivatkozik, hogy a különböző egyszemélyes kft‑k ügyvezetői által adott ügyvédi meghatalmazást bélyegzővel „írták alá”, és nem szerepel rajta dátum. A Bizottság ezenkívül megjegyzi, hogy tíz egyszemélyes kft – a Le Levant 3, a Le Levant 4, a Le Levant 73, a Le Levant 96, a Le Levant 150, a Le Levant 153, a Le Levant 182, a Le Levant 209, a Le Levant 272 és a Le Levant 273 – egyedüli tagjai által adott meghatalmazáson nincsen dátum. Azt is kiemeli, hogy nyolc egyszemélyes kft – a Le Levant 15, a Le Levant 20, a Le Levant 46, a Le Levant 144, a Le Levant 203, a Le Levant 250, a Le Levant 251 és a Le Levant 269 – egyedüli tagja egyáltalán nem adott az ügyvédnek meghatalmazást. A Bizottság az Elsőfokú Bíróság mérlegelésére bízza a meghatalmazások érvényességéről való döntést.

53      A felperesek arra hivatkoznak, hogy eljárási szabályzatának 44. cikke alapján az Elsőfokú Bíróság csak arról kér bizonyítékot, hogy a jogi személy ügyvédje számára az adott perre szóló meghatalmazást erre felhatalmazott személy adta, de nem ír elő sajátos alaki követelményeket. A jelen ügyben pedig a Bizottság sem vitatja, hogy az egyszemélyes kft‑k ügyvezetői teljes körű perbeli cselekvőképességgel rendelkeznek és eljárhatnak az általuk vezetett gazdasági társaság nevében és javára. A felperesek továbbá előadják, hogy ha az Elsőfokú Bíróság szükségesnek tartja, bármikor felhívhatja őket kérelmüknek az eljárási szabályzat 44. cikkének 6. §‑a szerinti hiánypótlására.

–       Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

54      Az eljárási szabályzat 44. cikkének 5. §‑a szerint:

„A magánjog hatálya alá tartozó jogi személyek által benyújtott keresetlevélhez a következőket kell csatolni:

a) az említett jogi személyt létesítő vagy szabályozó okirat, illetve a cégjegyzékből vagy az egyesületek nyilvántartásából származó újabb keletű kivonat, illetve a jogi személy jog szerinti létezésének bármely más bizonyítéka;

b) bizonyíték arról, hogy a jogi személy ügyvédje számára adott meghatalmazás erre felhatalmazott személy által, szabályszerűen lett kiállítva.”

55      Először, azzal kapcsolatban, hogy a különböző egyszemélyes kft‑k ügyvezetői által adott ügyvédi meghatalmazásokon nem volt keltezés, meg kell jegyezni, hogy ezeket a meghatalmazásokat szükségszerűen a keresetindítás előtt kell kiállítani, mivel a keresetlevél egyik mellékletét alkotják. Abból, hogy a meghatalmazásokon nincsen dátum, nem következik, hogy elfogadhatatlan az egyszemélyes kft‑k keresete. Ugyanezt a választ kell adni arra az előterjesztésre, miszerint tíz egyszemélyes kft – a Le Levant 3, a Le Levant 4, a Le Levant 73, a Le Levant 96, a Le Levant 150, a Le Levant 153, a Le Levant 182, a Le Levant 209, a Le Levant 272 és a Le Levant 273 – egyedüli tagjai által adott meghatalmazáson nincsen dátum.

56      Másodszor, azzal kapcsolatban, hogy a különböző egyszemélyes kft‑k ügyvezetői által adott ügyvédi meghatalmazáson az adott ügyvezető aláírását, nevét és tisztségét jelző bélyegzőlenyomat szerepel aláírásként, meg kell állapítani, hogy az ilyen bélyegző használata azzal a ténnyel magyarázható, hogy a különböző egyszemélyes kft-knél ugyanaz az ügyvezető az aláíró, aki ahelyett, hogy egyenként kézzel írta volna alá a meghatalmazást, a bélyegző használatával adta beleegyezését. A meghatalmazások bélyegzőlenyomattal történt aláírásából ezért nem lehet az egyszemélyes kft‑k keresetének elfogadhatatlanságára következtetni, ha más körülmények alapján nem merül fel kétely az ügyvezető belegyezését illetően.

57      Harmadszor, azzal kapcsolatban, hogy nyolc egyszemélyes kft – a Le Levant 15, a Le Levant 20, a Le Levant 46, a Le Levant 144, a Le Levant 203, a Le Levant 250, a Le Levant 251 és a Le Levant 269 – egyedüli tagja egyáltalán nem adott az ügyvédnek meghatalmazást, elegendő azt megállapítani, hogy már az ügyvezető által adott ügyvédi meghatalmazásból lehet arra következtetni, hogy az ügyvéd a társaságok érdekeit képviseli, annál is inkább, mivel a Bizottság észrevételeivel nem vonja kétségbe az ügyvezető felhatalmazását, hanem csak egyes alakiságait, így a dátumozás elmaradását és a bélyegzővel történt aláírást bírálja.

58      A fentiekből következően a Bizottság által hivatkozott érvek alapján nem vonható kétségbe a kereset elfogadhatósága a különböző egyszemélyes kft‑k vonatkozásában.

 2. Az egyes természetes személyek által saját nevükben adott meghatalmazások

–       A felek érvei

59      A Bizottság ismerteti, hogy a keresetet indító 256 természetes személy közül négy által adott meghatalmazáson nem szerepel az aláírás ideje és helye. A Bizottság az Elsőfokú Bíróság mérlegelésére bízza a meghatalmazások érvényességéről való döntést.

60      A felperesek előadják, hogy az eljárási szabályzatból nem következik, hogy az ügyvédi meghatalmazás benyújtása feltétele a keresetlevél elfogadhatóságának. A meghatalmazott ügyvédnek ugyanis elegendő jogosultságát igazolnia, és csak akkor kell meghatalmazást bemutatnia, ha annak létezése vitatott (a Bíróság 14/64. sz., Barge kontra Főhatóság ügyben 1965. február 16‑án hozott ítélete [EBHT 1965., 69. o.] és az Elsőfokú Bíróság T‑139/89. sz., Virgili‑Schettini kontra Parlament ügyben 1990. szeptember 26‑án hozott ítélete [EBHT 1990., II‑535. o.]).

–       Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

61      A magánszemély befektetők a jelen ügyben két minőségükben is rendelkeznek perbeli cselekvőképességgel. Elsőként mint a felperes egyszemélyes kft‑k egyedüli tagjai, és ebben a minőségükben adták az előzőkben vizsgált meghatalmazást, amely alapján a kijelölt ügyvéd képviselheti ezeket a kft-ket az Elsőfokú Bíróság előtt. A befektetők természetes személyként is részt vesznek a perben, és ebben a minőségükben adtak az ügyvédnek meghatalmazást arra, hogy képviselje őket a jelen ügyben.

62      Az eljárási szabályzat 44. cikkének 3. §‑a szerint:

„A felet segítő vagy képviselő ügyvéd köteles igazolást benyújtani a Hivatalhoz arról, hogy jogosult eljárni valamely tagállam bírósága, illetve az EGT‑megállapodás valamely más részes államának bírósága előtt.”

63      Ebből a rendelkezésből az következik, hogy az ügyvédnek nem kell szabályszerűen kiállított meghatalmazással igazolnia keresetindítási jogosultságát, csak vita esetében kell ilyen meghatalmazást benyújtania (a fent hivatkozott Barge kontra Főhatóság ítélet 78. pontja).

64      Az eljárási szabályzat alapján tehát természetes személyeket képviselhet ügyvéd anélkül, hogy az ügyvédnek be kellene mutatnia a meghatalmazását, jogi személyek képviselete esetében ez azonban kötelező. Főszabályként elegendő, ha az ügyvéd azzal igazolja az eljárási jogosultságát, hogy valamely tagállam ügyvédi kamarájának tagja. Ez az alakiság elegendő, és a jelen ügyben ennek eleget is tettek.

65      Mindenesetre a Bizottság észrevételei arra a tényre vonatkoznak, hogy a keresetet indító 256 természetes személy közül négy által benyújtott meghatalmazáson nem szerepel az aláírás helye és ideje. Ezeket a meghatalmazásokat mindazonáltal már a keresetindítás előtt kiállították, mivel a keresetlevél egyik mellékletét képezik, és az aláírásuk helye és ideje nincsen kihatással a jelen ügyre. Ennélfogva a keltezés elmaradása a meghatalmazáson nem vet fel olyan fokú vitát, amely szükségessé tenné a hiánypótlást.

66      A fentiekből következően a Bizottság által hivatkozott érvek alapján nem vonható kétségbe a kereset elfogadhatósága a természetes személy felperesek vonatkozásában.

67      Következésképpen a Bizottságnak a kereset elfogadhatatlanságára vonatkozó jogalapját el kell utasítani.

 Az ügy érdeméről

68      A felperesek tizenegy jogalapot adnak elő keresetük alátámasztására. Az első jogalapot a Bizottság hatáskörének hiányára és az EK 3. cikk (1) bekezdése c) pontjának, az EK 5. cikkének, az EK 87. cikkének és az EK 211. cikkének, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (a továbbiakban: európai egyezmény) első kiegészítő jegyzőkönyve 1. cikkének megsértésére alapítják. A második jogalap az EK 88. cikk (2) bekezdésében, a 659/1999 rendelet 6. cikkében, és az európai egyezmény 6. cikkében foglalt eljárásjogi garanciák megsértésére vonatkozik. A harmadik jogalapot az EK 87. cikk (1) bekezdésének megsértésére alapították. A negyedik jogalap a hetedik irányelv 4. cikke (7) bekezdésének megsértésére vonatkozik. Az ötödik jogalapot a bizalomvédelem elvének megsértésére alapították. A hatodik jogalap a jogbiztonság elvének megsértésére vonatkozik. A hetedik jogalapot a 659/1999 rendelet 14. cikkének megsértésére alapították. A nyolcadik jogalap szerint tárgyi pontatlanságok és nyilvánvaló hibák történtek a tényállás mérlegelése során. A kilencedik jogalapot az indoklási kötelezettség megsértésére alapították. A tizedik jogalap az EK 153. cikk (2) bekezdése megsértésére vonatkozik. A tizenegyedik jogalapot az EK‑Szerződés 87. és 88. cikkének a de minimis támogatásokra való alkalmazásáról szóló, 2001. január 12‑i 69/2001/EK bizottsági rendelet (HL L 10., 30. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 138. o.) megsértésére alapították.

69      Mindenekelőtt a második jogalapot kell megvizsgálni, mielőtt a harmadik és a kilencedik jogalap keretében kifejtett érvelést figyelembe vennénk.

 1. A második jogalapról

–       A felek érvei

70      A felperesek azt kifogásolják, hogy a Bizottság megsértette az EK 88. cikk (2) bekezdésében és az alkalmazására vonatkozó szabályokat megállapító 659/1999 rendelet 6. cikkében foglalt meghallgatáshoz való jogot, valamint az európai egyezmény 6. cikkében megállapított alapelveket. A felperesek előadják, hogy sérelmezik a megtámadott határozatot, mivel egy jogellenes állami támogatás közvetlen kezdeményezettjeinek minősíti őket, amelynek összegét vissza kell téríteniük, és arra is hivatkoznak, hogy egyáltalán nem hívták fel őket arra, illetve nem engedélyezték számukra azt, hogy e tekintetben előadják észrevételeiket.

71      Először, a felperesek előadják, hogy az eljárás megindításából nem gondolhatták, hogy a támogatás kedvezményezettjeinek minősülhetnek, mivel azt úgy lehetett érteni, hogy az említett támogatást a hajógyárnak vagy a hajót működtető CIL‑nek nyújtották. Ebből következik, hogy amint az eljárást megindító határozat közzétételét követően a Bizottság megváltoztatta a támogatás kedvezményezettjeire vonatkozó értékelését, új eljárást megindító határozatot kellett volna közzétennie, határidőt kellett volna tűznie a felperesek számára észrevételeik megtételére, vagy meg kellett volna tennie minden szükséges intézkedést arra nézve, hogy felhívja figyelmüket új jogállásukra, amelyet a végleges határozat ismertet majd velük, és amely jelentősen különbözik az eljárást megindító határozatban ismertetett jogállástól. Az erre vonatkozó észrevételek azért is indokoltak lettek volna, mivel a megtámadott határozat módosította a „kedvezményezett vállalkozás” fogalmára vonatkozó korábbi bizottsági gyakorlatot, amennyiben azt a pénzügyi befektetésekben résztvevő magánbefektetőkre alkalmazta, továbbá mivel ez a határozat nem vette figyelembe, hogy a Bizottság korábban jóváhagyta a Pons‑törvényt, és a francia hatóságok magatartását sem vette tekintetbe, akik nem közölték a – támogatás kedvezményezettjeinek minősülő – felperesekkel az eljárást megindító határozatot, amelyre pedig a határozat felszólította őket.

72      A Bizottság előadja, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az EK 88. cikk (2) bekezdése nem ír elő egyedi felszólítást, csak azt, hogy valamennyi esetlegesen érintett személyt értesítsen az eljárás megindításáról, és lehetőséget adjon nekik észrevételeik előadására. Ilyen körülmények között a közleménynek a Hivatalos Lapban történő közzététele megfelelő és elegendő eszköznek tűnik abból a célból, hogy valamennyi érdekelt fél értesüljön a hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról (a Bíróság 323/82. sz., Intermills kontra Bizottság ügyben 1984. november 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1984., 3809. o.] 17. pontja, és az Elsőfokú Bíróság T‑129/95., T‑2/96. és T‑97/96. sz., Neue Maxhütte Stalhwerke és Lech‑Stahlwerke kontra Bizottság egyesített ügyekben 1999. január 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1999., II‑17. o.] 232. pontja). A jelen ügyben a Hivatalos Lapban 2000. február 5‑én közzétett eljárást megindító határozat eleget tesz ezeknek a követelményeknek, mivel a támogatási terv lényeges elemeiről szóló közlemény általános információval szolgált az érdekeltek számára, és ismertette azokat a pontokat, amelyekkel kapcsolatban a Bizottságnak kételyei támadtak.

73      A Bizottság ezenkívül előadja, hogy jóllehet a felperesek úgy vélték, hogy nem kedvezményezettjei a támogatásnak, mégsincs alapos okuk azt állítani, hogy az említett eljárásban nem érintett felek, ugyanis az ítélkezési gyakorlat alapján az EK 88. cikk (2) bekezdésében említett érintett felek fogalma nem kizárólag a támogatással érintett vállalkozást vagy vállalkozásokat foglalja magában, hanem azon személyeket, vállalkozásokat vagy társulásokat is, amelyek érdekeit a támogatás érintheti, így különösen a versenytárs vállalkozások (a fent hivatkozott Intermills kontra Bizottság ítélet 16. pontja és az Elsőfokú Bíróság T‑69/96. sz., Hamburger Hafen‑ und Lagerhaus ügyben 2001. március 21‑én hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑1037. o.] 40. pontja).

74      Másfelől a felperesek azon érvére válaszolva, hogy mivel a Bizottság megváltoztatta a támogatás kedvezményezettjeire vonatkozó értékelését az eljárást megindító határozat közzétételét követően, a felperesek eljárásjogi garanciáit tiszteletben tartva új eljárást megindító határozatot kellett volna közzétennie, a Bizottság azt adja elő, hogy a Francia Köztársasággal szemben felhozott kifogásain nem változtatott a hivatalos vizsgálati eljárás során. Így az eljárást megindító határozat ismerteti a Bizottságnak a támogatás hetedik irányelvvel való összeegyeztethetőségére vonatkozó kételyeit, és a végleges határozat a támogatást az irányelv 4. cikkének (7) bekezdésében foglalt követelmények vonatkozásában értékeli, majd ez alapján jut arra a következtetésre, hogy a támogatás összeegyeztethetetlen a közös piaccal.

75      Másodszor, a felperesek előadják, hogy a Bizottság megsértette a 659/1999 rendelet 6. cikke (1) bekezdésének harmadik mondatát, amikor elutasította az EURL Le Levant 114-nek a 2001. július 19‑i levelében foglalt kérelmét, amely az észrevételei előterjesztésére biztosított egy hónapos határidő meghosszabbítására irányult. Ez a hosszabbítási kérelem pedig kellően indokolt volt, hiszen a befektetők jogosan gondolhatták, hogy az eljárást megindító határozat nem érinti őket, és hogy a Bizottság nem köteles meghatározott időn belül állami támogatásra vonatkozó határozatot hozni.

76      A Bizottság előadja, hogy az EURL Le Levant 114‑nek a 2001. július 13‑i leveléből kitűnik, hogy késve vett tudomást a 2000. február 5‑én közzétett, eljárást megindító határozatról. Ez a késedelmes tudomásszerzés a többi Le Levant egyszemélyes kft‑t is érintette, mivel ügyvezetésüket a Bank ugyanazon alkalmazottja látja el, és az EURL Le Levant 114 ügyvezetője volt az, aki meghatalmazást adott a kft jogtanácsosának, hogy a közigazgatási eljárásban járjon el a Bizottság előtt. Következésképpen az EURL Le Levant 114 nem az eljárást megindító határozat tartalma miatt nem avatkozott be a megtámadott határozat elfogadásához vezető eljárásba, hanem mert késve szerzett tudomást az eljárást megindító határozatról és a hivatalos vizsgálati eljárásról. A felperesek ezért nem állíthatják, hogy az eljárást megindító határozat tartalmából azt gondolhatták, hogy az eljárás nem érinti őket, és ezáltal eljárásjogi garanciáik nem érvényesülhettek. A Bizottság ezenkívül előadja, hogy az eljárást megindító határozat közzétételét követő egy hónapos rendes határidő régen lejárt, mint ezt az EURL Le Levant 114 két levelére válaszoló 2001. július 24‑i levelében is jelezte.

–       Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

77      Az EK 88. cikk (2) bekezdése szerint:

„Ha a Bizottság – azt követően, hogy felhívta az érintett feleket észrevételeik megtételére – megállapítja, hogy egy állam által vagy állami forrásból nyújtott támogatás a 87. cikk értelmében nem egyeztethető össze a közös piaccal, vagy hogy az ilyen támogatást visszaélésszerűen használják fel, úgy határoz, hogy az érintett állam köteles a Bizottság által kitűzött határidőn belül a támogatást megszüntetni vagy módosítani.”

78      Ebből a rendelkezésből az következik, hogy mielőtt a Bizottság megállapítaná, hogy valamely állami támogatás nem egyeztethető össze a közös piaccal, fel kell hívnia az érintett feleket észrevételeik megtételére.

79      E kötelezettség hatályát illetően a 659/1999 rendelet 1. cikkének h) pontja állapít meg részletes szabályokat, amely szerint „»érdekelt fél«: olyan tagállam vagy személy, vállalkozás vagy vállalkozások társulása, amelyek, illetve akinek érdekeit a támogatás nyújtása érintheti, különösen a támogatás kedvezményezettje, a versenytárs vállalkozások és a szakmai szövetségek”.

80      Amennyiben – mint a jelen ügyben is – a hivatalos vizsgálati eljárás már végrehajtott jogellenes állami támogatásra irányul, a támogatás kedvezményezettjei azonosításának fontos szerepe van, mivel a 659/1999 rendelet 14. cikkének (1) bekezdése szerint a támogatás közös piaccal való összeegyeztethetetlenségét megállapító „elutasító határozat” esetében „a Bizottság dönt arról, hogy az érintett tagállam hozza meg a szükséges intézkedéseket a támogatásnak a kedvezményezettől történő visszavételére”.

81      Ennélfogva a jelen ügy felpereseit, vagyis azokat a befektetőket, akik adóköteles jövedelmükből levonhatták a befektetéseiket, fel kellett szólítani a közigazgatási eljárásban észrevételeik megtételére, mivel a megtámadott határozat a támogatás közvetlen kedvezményezettjeiként határozza meg őket (35. preambulumbekezdés), és a fent hivatkozott meghatározás értelmében esetükben „érdekelt felekről” van szó.

82      A támogatás kedvezményezettjeinek azonosítása mindenképpen „vonatkozó ténybeli és jogi kérdésnek” minősül a 659/1999 rendelet 6. cikke (1) bekezdésének első mondata értelmében, amelyet e rendelkezés alapján az eljárást megindító határozatnak – amennyiben az eljárás ezen szakaszában lehetséges – tartalmaznia kell, mivel a kedvezményezettek meghatározása alapján tudja a Bizottság a későbbiekben elfogadni a visszatérítési határozatot.

83      Ha ugyanis – akár az eljárást megindító határozatban, akár a hivatalos vizsgálati eljárás későbbi szakaszában, a támogatás közös piaccal való összeegyeztethetetlenségét megállapító végleges határozat meghozatala előtt – nem jelzik, hogy az érintett fél a vitatott támogatás kedvezményezettjének minősül, akkor nem lehet úgy tekinteni, hogy ezt az érintett felet megfelelő módon felszólították észrevételei megtételére, mivel jogosan gondolhatja azt, hogy nem szükségesek az észrevételei, hiszen nem minősítették a visszatérítendő támogatás kedvezményezettjének.

84      A 2000. február 5‑i Hivatalos Lapban közzétett eljárást megindító határozatot mindenekelőtt ebben az összefüggésben kell megvizsgálni, vagyis arra a kérdésre válaszolva, hogy valóban úgy lehet-e tekinteni a visszatérítendő támogatás kedvezményezettjeit, mint akiket felszólítottak a közigazgatási eljárás keretében észrevételeik megtételére.

85      A Bizottság ebben a határozatban kételyeit fejezte ki aziránt, hogy teljesültek volna a hetedik irányelv 4. cikkének (7) bekezdésében foglalt követelmények. Felhívta továbbá az érintett feleket, hogy a közzététel napjától számított egy hónapon belül tegyék meg észrevételeiket. Az Elsőfokú Bíróság mindazonáltal azt állapítja meg, hogy az eljárást megindító határozat egyáltalán nem tesz utalást arra, hogy a befektetők a hivatkozott támogatás esetleges kedvezményezettjei lennének, hanem épp ellenkezőleg, arra enged következtetni, hogy a támogatás kedvezményezettje a CIL, amelyet a hajó működtetőjeként és végső tulajdonosaként határoz meg.

86      Az eljárást megindító határozat „Összefoglalás” című részének harmadik albekezdésében a következőket fogalmazza meg a magánbefektetőkre vonatkozóan:

„A hajót […] magánbefektetők finanszírozták, akik ezt követően bérbeadták [a] CIL‑nek. Ezek a befektetők jogosultak arra, hogy a Bizottság által jóváhagyott adórendszer alapján adóköteles jövedelmükből levonják a befektetéseiket […].”

87      A CIL‑lel kapcsolatban viszont ez a határozat ugyanitt a következőket fejti ki:

„A Bizottság úgy ítéli meg, hogy az adókedvezmények nettó 34%‑os támogatástartalommal rendelkeznek. Az adókedvezmények lehetővé teszik a CIL számára azt, hogy igen alacsony áron béreljék a hajót. [A] CIL a személyszállító hajó működtetője (és végső tulajdonosa). […]. [A] CIL köteles legalább öt éven át főként a Saint‑Pierre és Miquelon közötti szakaszon köteles működtetni a hajót, és ezen időszak végén köteles megvásárolni a hajót a befektetőktől.”

88      Következésképpen a befektetők jogosan gondolhatták, hogy az eljárást megindító határozat nem vonatkozik rájuk, mivel a határozat kifejti, hogy a Bizottság jóváhagyta azt az adórendszert – a Pons‑törvényt –, amely alapján adóköteles jövedelmükből levonhatják a befektetéseiket.

89      A francia hatóságok és a Bizottság között az előzetes vizsgálati eljárásban lefolytatott tárgyalás tartalmából továbbá az következik, hogy az eljárás e szakaszában egyedül a CIL‑t, a hajót „működtető tulajdonost” említették meg a támogatás kedvezményezettjeként, és nem pedig a magánbefektetőket (lásd a francia hatóságoknak a Bizottsághoz címzett 1999. május 12‑i levelét). Ugyanitt derült ki az, hogy nem a magánbefektetők, hanem a CIL vehet részt a közigazgatási eljárásban (lásd a megtámadott határozat 10. és 11. preambulumbekezdését).

90      Azt, hogy a CIL‑t kezdetben a hivatkozott támogatás kedvezményezettjének határozták meg, megerősíti az a tény, hogy az eljárást megindító határozat egyes számban és nem többes számban hivatkozik a támogatás kedvezményezettjére, csakúgy mint a megtámadott határozat. Így a Bizottság az eljárást megindító határozatban (az „Összefoglalás” c. rész utolsó előtti bekezdésében) arra kéri a francia hatóságokat, hogy haladéktalanul küldjék meg a határozat másolatát „a támogatás kedvezményezettjének”.

91      Következésképpen meg kell állapítani, hogy mivel az eljárást megindító határozat nem minősítette a magánbefektetőket a támogatás kedvezményezettjének, azokat ebben a szakaszban „nem hívták fel észrevételeik megtételére” az EK 88. cikk (2) bekezdése alapján, és nem szólították fel arra, hogy „nyújtsák be észrevételeiket meghatározott határidőn belül” a 659/1999 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése alapján.

92      Ilyen körülmények között meg kell egyébiránt vizsgálni a Bizottságnak az EURL Le Levant 114‑nek a 2001. július 19‑i levelében előterjesztett azon kérelmére adott válaszát, hogy a Bizottság hosszabbítsa meg az eljárást megindító határozatra vonatkozó észrevételeik megtételére az érintett felek számára nyitva álló egyhónapos határidőt. A 659/1999 rendelet 6. cikke (1) bekezdésének utolsó mondata szerint ugyanis „[k]ellően indokolt esetekben a Bizottság meghosszabbíthatja az [érintett feleknek az eljárást megindító határozatra vonatkozó észrevételei előterjesztésére] előírt [egyhónapos rendes] határidőt”.

93      2001. július 24‑i levelével a Bizottság az EURL Le Levant 114 levelére válaszolva megállapította, hogy az érintett felek észrevételeinek benyújtására meghatározott, az eljárást megindító határozat közzétételének napjától számított egy hónapos határidő „régen lejárt”, de nem foglalt állást az EURL Le Levant 114 határidő‑hosszabbítás iránti kérelme tárgyában. Ez az elutasítás annál is inkább bírálható, mivel az eljárást megindító határozat nem minősíti a magánbefektetőket a visszatérítendő támogatás kedvezményezettjének, ellenben inkább arra enged következtetni, hogy a kedvezményezett a hajó működtetőjeként és végső tulajdonosaként meghatározott CIL.

94      Következésképpen a Bizottság megsértette a 659/1999 rendelet 6. cikke (1) bekezdésének harmadik mondatát azáltal, hogy elutasította az EURL Le Levant 114 határidő‑hosszabbítás iránti kérelmét, és így nem engedte meg, hogy benyújtsa az eljárást megindító határozatra vonatkozó észrevételeit, és elmulasztotta megindokolni, miért nem volt „kellően indokolt” a 2001. július 19‑i kérelem.

95      Ha nem történt volna ilyen szabálytalanság, azaz ha a felpereseknek vagy az EURL Le Levant 114-nek valóban lehetősége lett volna arra, hogy a hivatalos vizsgálati eljárás során észrevételt tegyen arra vonatkozóan, hogy a visszatérítendő támogatás kedvezményezettjének minősítették, nem kizárt, hogy az eljárás más eredményre vezetett volna, különösen az EK 87. cikk (1) bekezdésében megállapított feltételek alapján, a támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségét illetően.

96      Ezenkívül meg kell jegyezni, hogy a Bizottság nem barikádozhatja el magát az állami támogatások terén fennálló kötelezettségei szöveghűen merev értelmezése mögött, mivel itt annak van jelentősége, hogy annak a magánszemélynek, akivel szemben a Bizottság olyan határozatot készül hozni, amely őt összeegyeztethetetlen támogatás kedvezményezettjeként határozza meg, és akinek a határozat szerint vissza kell térítenie a támogatást, rendelkeznie kell azzal a lehetőséggel, hogy a határozat elfogadása előtt megtegye észrevételeit.

97      A jelen ügyben viszont meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatot anélkül hozták meg, hogy erre lehetőséget kaptak volna a magánbefektetők. A Bizottság a közösségi jog általános alapelvét sértette meg azáltal, hogy nem hallgatta meg az EURL Le Levant 114‑et, és nem határozta meg az eljárást megindító határozatban a befektetőket az esetlegesen összeegyeztethetetlen és visszatérítendő támogatás kedvezményezettjeiként. Ezen alapelv szerint mindazoknak a személyeknek, akikkel szemben ilyen sérelmet okozó határozatot hozhatnak, lehetőséget kell biztosítani arra, hogy ismertessék álláspontjukat azokkal az érvekkel kapcsolatban, amelyeket a Bizottság a vitatott határozat alátámasztásául terhükre felhozott. Így az EK 86. cikk (3) bekezdésén (korábban az EK‑Szerződés 90. cikkének (3) bekezdése) alapuló eljárásban, ahol – mint az állami támogatásoknál – a bizottsági határozat címzettje az érintett állam, a Bíróság elismerte, hogy megilleti a meghallgatáshoz való jog azokat a vállalkozásokat, amelyek az adott állami intézkedés kedvezményezettjei, és ezek körébe azok a vállalkozások tartoznak, amelyek a vitatott állami intézkedés közvetlen kedvezményezettjei, név szerint szerepelnek ebben az intézkedésben, kifejezetten meg vannak nevezve a kérdéses határozatban, és e határozat gazdasági következményei közvetlenül érintik őket (a Bíróság C‑48/90. és C‑66/90. sz., Hollandia és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1992. február 12‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., I‑565. o.] 50. és 51. pontja).

98      A fentiekből az következik, hogy a Bizottság megsértette az EK 88. cikk (2) bekezdését és a 659/1999 rendelet 6. cikkének (1) bekezdését.

99      Következésképpen a második jogalapot megalapozottnak kell nyilvánítani, és nem kell megvizsgálni az európai egyezmény 6. cikke alapjául szolgáló alapelvek megsértését.

 2. Az EK 87. cikk (1) bekezdésének megsértésére alapított harmadik jogalap és az indokolási kötelezettség megsértésére alapított kilencedik jogalap

–       A felek érvei

100    Először, a felperesek arra hivatkoznak, hogy a megtámadott határozat az EK 87. cikk (1) bekezdésébe ütközik, mivel a magánbefektetőket a támogatás kedvezményezettjeinek minősíti, holott a szóban forgó intézkedés nem jár versenyelőnnyel rájuk nézve, és nem érinti a tagállamok közötti kereskedelmet sem. Csak azt az előnyben részesülő gazdasági szereplőt lehet e rendelkezés értelmében kedvezményezett vállalkozásnak minősíteni, aki a támogatás révén a versenytársainál kedvezőbb helyzetbe kerül. A támogatás valódi kedvezményezettje tehát lehet olyan vállalkozás is, amely ugyan kifejezetten nem címzettje az intézkedésnek, de ténylegesen hasznot húz üzleti tevékenységéhez kapcsolódó és a verseny torzítására alkalmas gazdasági előnyből (a Bíróság C‑303/88. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 1991. március 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., I‑1433. o.] 57. pontja).

101    A jelen ügyben a felperesek előadják, hogy lényeges különbség van a magánbefektetők, akik az engedélyezett adókedvezmények közvetlen címzettjei, és az érintett vállalkozás – vagyis a működtető CIL – között, amely a szóban forgó piacon közvetett módon gazdasági előnyben részesül, és következésképpen az állami támogatás kedvezményezettje (az adókedvezmény és a gazdasági előny kedvezményezettje közötti különbségtételt illetően lásd a Bíróság C‑156/98. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 2000. szeptember 19‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑6857. o.] 26. és 27. pontját). Az adókedvezmény csupán a támogatási mechanizmus egyik eszköze, nem pedig olyan tényleges előny, amely a magánbefektetők szintjén torzítaná a versenyt. Így a megtámadott határozat egybemossa a magánbefektetők által közvetlenül élvezett adókedvezményt (lásd a 35. preambulumbekezdést) az esetlegesen ebből eredő, közvetett versenyelőnnyel, amelyből kizárólag a CIL részesül. Abból, hogy a befektetők adókedvezményben részesülnek, nem következik az, hogy olyan versenyelőnnyel rendelkeznek a piacon, amely a tagállamok közötti kereskedelmet érinti.

102    A felperesek továbbá azt is előadják, hogy a megtámadott határozat nem tesz eleget az indokolási kötelezettségnek, mivel nem fejti ki részletesen, hogy miből áll a magánbefektetők által kapott előny (a Bíróság C‑329/93., C‑62/95. és C‑63/95. sz., Németország és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1996. október 24‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., I‑5151. o.] 56. pontja. E tekintetben azt bírálják, hogy bár a megtámadott határozat nem vizsgálja azt a gazdasági előnyt, amelyben a hajó működtetéséért egyébként semmilyen felelősséget nem viselő felperesek részesülnek, a támogatás kedvezményezettjeinek minősíti őket pusztán azért, mert jövedelemadó‑kedvezményben részesülnek; a 39. preambulumbekezdésben ugyanis a határozat kifejti, hogy bár nem valószínű, hogy bármelyik magánbefektetőt is felelősnek minősíthetnék azért, mert visszaélésszerűen használta fel a támogatást, a befektetők azok, akik az adókedvezményben részesülnek, és a kedvező feltételek mellett vásárolt hajó tulajdonosaként a későbbiekben is ők húznak belőle hasznot.

103    A megtámadott határozat indokolásában is ellentmondás mutatkozik, mivel a magánbefektetők javára igyekszik annak a gazdasági előnynek a következményeit betudni, amelyet valójában a hajóépítés címén a hajógyárnak, vagy a hajó kezelése és működtetése keretében a CIL‑nek nyújtottak. Így ami a hajógyárat illeti, a megtámadott határozat 41. preambulumbekezdése szerint nem neki kell visszatérítenie a támogatást, mivel a leszállítást követően nem tehető felelőssé a hajó használatáért. Valamivel korábban a 37. preambulumbekezdés kifejti, hogy a hajógyár közvetett kedvezményezettje a támogatásnak, mivel annak révén olyan megrendeléshez juthatott, amelyet másképpen nem kaphatott volna meg. Ugyanígy, a Bizottságnak felelőssé kellett volna tennie a CIL‑t az alapvető OECD‑szabályok állítólagos megsértéséért, mivel ez a társaság felel a hajó használatáért. Ebből a szempontból a megtámadott határozat nem fejti ki, hogy ha a magánbefektetőkkel téríttetnék vissza a támogatást, akkor hogyan szűnne meg ezáltal a működtető és a tulajdonközösség irányítója gazdasági előnyéből származó végső nyeresége, amikor a hajót előnyös áron adták el neki.

104    Másodszor, a felperesek előadják, hogy a megtámadott határozat az EK 87. cikk (1) bekezdésébe ütközik, és nem tesz eleget az indokolási kötelezettségnek, mivel nem fejti ki, mennyiben érintheti a szóban forgó támogatás a Közösségen belüli versenyt és kereskedelmet (a Bíróság fent hivatkozott Intermills kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 38. pontja; 296/82. és 318/82. sz., Hollandia és Leeuwarder Papierwarenfabriek kontra Bizottság ügyben 1985. március 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1985., 809. o.] 22–24. pontja és a fent hivatkozott Németország és társai kontra Bizottság ítélet 53. pontja). A felperesek különösen arra hivatkoznak, hogy a megtámadott határozat nem határozza meg azt a piacot, amelyen torzult a verseny, és amelyen a befektetőket előnyben részesítették. A megtámadott határozatból ugyanis nem derül ki, hogy az érintett piacot a tengeri utazási szolgáltatások vagy a tengerjáró hajókra vonatkozó áruk piaca jelenti‑e, és az sem tűnik ki belőle, milyen földrajzi területre terjed ki az érintett piac: az egész világra, a régióra vagy a Saint-Pierre és Miquelon szigetekre. A megtámadott határozat ugyanígy nem határozza meg a versenytorzítást a szóban forgó esetben, amely annál is nehezebb, mivel a Pons‑törvény valamennyi adóalanyra alkalmazandó, és az az adóintézkedés, amely valamennyi adóalanyra egyformán kedvező, nem torzítja a versenyt (lásd a Spanyolország által járműipari eladásra nyújtott támogatásra [Plan Renove Industrial] vonatkozó, más tagállamokhoz és egyéb érdekeltekhez címzett 96/C 266/14/EK bizottsági közleményt [HL 1996. C 266., 10. o.]). A Pons‑törvény csak a végső kedvezményezettek szempontjából tér el, mivel teljes mértékben csak a francia tengerentúli területeken lévő vállalkozásokat részesíti előnyben. Végül a magánbefektetők adójogi helyzete egyáltalában nem érinti a tagállamok közötti kereskedelmet.

105    Harmadszor, a felperesek megjegyzik, hogy a Chantiers de l’Atlantique által épített és a francia polinéziai Renaissance Financial által működtetett két személyszállító hajó eladására Franciaország által fejlesztéstámogatási segélyként nyújtandó állami támogatásra vonatkozó 1999. március 30‑i 1999/719/EK bizottsági határozat (HL L 292., 23. o., a továbbiakban: Renaissance‑határozat), amely olyan támogatást nyilvánított a közös piaccal összeegyeztethetőnek, amelyet a Francia Köztársaság a Pons‑törvény keretében, magánbefektetőknek biztosított adókedvezmény formájában kívánt nyújtani, megkülönbözteti egymástól a befektetőt és a vállalkozót, mivel kimondja, hogy a Renaissance Financialt, nem pedig a természetes személy befektetőket kell a támogatás valódi kedvezményezettjének tekinteni. A Renaissance‑határozat ezenkívül azt is tartalmazza, hogy a hajógyár lenne a támogatás valódi kedvezményezettje, ha nem tartanák be a határozatban foglalt feltételeket, vagy ha a támogatás nem felelne meg többek között a hetedik irányelv 4. cikkének (7) bekezdésével. Ami pedig az OECD‑követelmények alkalmazását illeti – különösen azt a feltételt, amely a tényleges tulajdonos lakóhelyére vonatkozik, illetve amely szerint a támogatásban részesülő vállalkozás nem lehet külföldi társaság nem működő leányvállalata –, sem a Renaissance‑határozat, sem a Németország által a kínai Cosco hajóvállalatnak négy konténerszállító hajó építésére adott megrendelésére vonatkozóan nyújtott támogatásra vonatkozó, 1992. július 31‑i 92/569/EGK határozat (HL L 367., 29. o.; a továbbiakban: Cosco‑határozat), sem pedig a jelen ügyben az eljárást megindító határozat nem minősíti az érintett befektetőket a hajó tényleges tulajdonosának vagy a támogatás kedvezményezettjének.

106    Először, a Bizottság arra hivatkozik, hogy a Le Levant‑ügylet arra irányult, hogy a magánbefektetők adókedvezményben részesülhessenek. Attól, hogy a francia jog alapján jogszerű ez a művelet, még nem lesz eleve jogszerű az állami támogatásokra vonatkozó szabályokra is tekintettel. E tekintetben, miután a Bizottság emlékeztetett arra, hogy a Pons‑törvény hajóépítés terén történő alkalmazásának egyes eseteit be kellett volna neki jelenteni, a Bizottság előadja, hogy az egyszemélyes kft‑k adójogi átláthatósága következtében valamennyi magánbefektető élhetett jövedelemadója tekintetében a Pons‑törvényben a tengerentúlon beruházó egyes vállalkozások javára biztosított levonási joggal. Következésképpen a Pons‑törvényben biztosított adókedvezményből eredő állami támogatás működési támogatásként érvényesül a hajó tulajdonosai és működtetői által kínált tengeri hajóutak tekintetében.

107    Másodszor, a Bizottság arra hivatkozik, hogy a megtámadott határozat már a címében is egyértelműen jelzi, hogy a szóban forgó támogatás olyan személyszállító hajó működtetésére vonatkozik, amelyet a Saint‑Pierre és Miquelon szigeteken kívánnak működtetni. A Bizottságnak a „fejlesztési” elem értékelésére és a Le Levant‑ügylet gazdasági következményeire vonatkozó vizsgálata is azt mutatja, hogy valóban a tengerjáró hajó működtetésére és a tengeri hajóutak nyújtására utal a megtámadott határozat. Ez a Pons‑törvény jellegéből és a Le Levant‑ügylet sajátosságaiból is kitűnik. A Bizottság azt is kiemeli, hogy a megtámadott határozat egyértelműen kifejti, miszerint a befektetők, a hajó akkori tulajdonosai, olyan adókedvezményben részesültek, amelyek ötéves tengerentúli kihasználásra irányuló termelő beruházással kapcsolatos sajátos nehézségek kiegyenlítésére irányulnak, ahol az ötéves időszak végén a hajót olyan áron kell eladniuk a CIL‑nek, amely tükrözi a CIL‑nek nyújtott támogatás mértékét, és ezáltal a CIL csak akkor lesz a támogatás végső kedvezményezettje, amikor a hajót kedvező áron eladják neki (a megtámadott határozat 36., 39. és 40. preambulumbekezdése). Végül a Bizottság előadja, hogy a megtámadott határozat 16. preambulumbekezdése állapítja meg a szóban forgó támogatás megítélésének jogszabályi hátterét, azaz a hetedik irányelv 4. cikkének (7) bekezdését, továbbá kifejti, hogy a 33. preambulumbekezdésben található az értékelés eredménye, vagyis hogy ez a támogatás nem tartja meg az e rendelkezésben megállapított feltételeket. Az elemzés egyetlen eleméből sem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a támogatás kedvezményezettje a hajógyár lenne.

108    Harmadszor, a Bizottság előadja, hogy a megtámadott határozat nem mond ellent a korábbi döntéshozatali gyakorlatnak. A Renaissance‑határozattal kapcsolatban megjegyzi, hogy az valóban a Pons‑törvény alkalmazására vonatkozik, és a francia hatóságok jelezték a Bizottságnak, hogy a szóban forgó finanszírozási rendszerbe magánszemélyeket is be akar vonni, és amikor ezek a beruházást a működtető vállalkozásnak pénzügyi lízingbe adják, a hatóságok ellenőrzik, hogy a vállalkozásra kiszabott illeték csökkentése révén átruházták‑e rá az adókedvezményt. Ezt a határozatot viszont azon, a tagállam által szolgáltatott információk alapján hozták, miszerint a szóban forgó befektetők anyaországi társaságok, és az adókedvezménynek a hajót működtető tulajdonosra történő tényleges átruházását lehetővé tévő ügylet jelentősen különbözött a jelen ügyben alkalmazott pénzügyi megoldástól. A Cosco‑határozattal kapcsolatban a Bizottság előadja, hogy ott a helyzet alapvetően eltért a jelen ügytől, mivel a kínai hajótulajdonos, a Cosco, német hajógyáraktól rendelt konténerszállító hajókat, és a bejelentett támogatás a szóban forgó hajók szerződéses árának részbeni fedezésére irányult.

–       Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

109    Az EK 87. cikk (1) bekezdése szerint „[h]a e szerződés másként nem rendelkezik, a közös piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet”.

110    A közös piaccal összeegyeztethető állami támogatásnak minősítéshez az e rendelkezés szerinti minden feltételnek teljesülnie kell (a Bíróság C‑142/87. sz., Belgium kontra Bizottság ügyben (ún. „Tubemeuse”‑ügy) 1990. március 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1990., 959. o.] 25. pontja; a C‑482/99. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 2002. május 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑4397. o.] 68. pontja és a C‑280/00. sz., Altmark Trans és Regierungspräsidium Magdeburg ügyben 2003. július 24‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑7747. o.] 74. pontja). Az EK 87. cikkének (1) bekezdése alapján ezek a feltételek a következők. Először is, állami, vagy állami forrásból történő beavatkozásról van szó. Másodszor, ennek a beavatkozásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet. Harmadszor, előnyhöz juttatja a kedvezményezettet azáltal, hogy bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelését előnyben részesíti. Negyedszer, torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget.

111    Arra is emlékeztetni kell, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a kifogást tartalmazó egyedi határozatban világosan és egyértelműen ki kell fejteni a jogi aktust hozó intézmény érvelését, amelynek segítségével az érdekeltek megismerhetik a meghozott intézkedés indokait, és a hatáskörrel rendelkező bíróság ellenőrzést gyakorolhat (a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1719. o.] 63. pontja).

112    A támogatás összeegyeztethetetlenségének vizsgálatánál a megtámadott határozat csak annyit közöl, hogy a Le Levant hajóra nyújtott támogatást a hetedik irányelv 4. cikkének (7) bekezdésére tekintettel kell megítélni, „mivel olyan, hajógyártáshoz kapcsolódó támogatásról van szó, amelyet az 1992‑ben jóváhagyott támogatási rendszer (a Pons‑törvény) keretében fejlesztéstámogatási segélyként 1996‑ban nyújtottak” (16. preambulumbekezdés). A határozat szerint bár a Le Levant‑ügylet megfelel az OECD által a fejlesztéstámogatási segélyekre vonatkozóan megállapított kritériumoknak, amelyekről a Bizottság 1989. január 3‑i levelében tájékoztatta a tagállamokat (18., 19. és 21. preambulumbekezdés), mindazonáltal nincsen igazán jelen benne a „fejlesztési” elem (20., 22–33. preambulumbekezdés). Következésképpen a megtámadott határozat szerint a támogatás összeegyeztethetetlen a közös piaccal.

113    A megtámadott határozat ennek ellenére nem vizsgálja, hogy a jelen ügyben mennyiben teljesülnek az EK 87. cikk (1) bekezdésében foglalt, a támogatások közös piaccal való összeegyeztethetetlenségének megállapítására vonatkozó feltételek.

114    Az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy az EK 87. cikk (1) bekezdésében megállapított feltételeknek mindenképpen fenn kell állniuk ahhoz, hogy az állami támogatás összeegyeztethetetlen legyen a közös piaccal. Ha ugyanis a szóban forgó támogatás összeegyeztethető a közös piaccal, mert az EK 87. cikk (1) bekezdésében foglalt feltételek nem teljesülnek, nem alkalmazandó az – EK 87. cikk (1) bekezdése alapján elfogadott – hetedik irányelv, mivel az szükségszerűen feltételezi, hogy a szóban forgó támogatás az EK 87. cikk (1) bekezdése alapján összeegyeztethetetlen legyen a közös piaccal.

115    E tekintetben és először, az EK 87. cikk (1) bekezdésében foglalt, a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó feltételt illetően a megtámadott határozatból az következik, hogy a szóban forgó támogatást a Saint‑Pierre és Miquelon szigeteken működtetni kívánt személyszállító hajóra nyújtották (cím és 5. preambulumbekezdés).

116    Meg kell jegyezni, hogy a Saint-Pierre és Miquelon szigetcsoport az Északi-atlanti óceánban, Új-Fundland partjainál elhelyezkedő francia helyhatósági terület. A „tengerentúli országok és területek” (TTOT) körébe tartozik, amelyek a közösségi területen kívül esnek.

117    Mivel e tekintetben nem bocsátkozik fejtegetésbe, a megtámadott határozat nem világít rá arra, miért érintheti a Le Levant‑ügylet során nyújtott támogatás a tagállamok közötti kereskedelmet az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében.

118    Másodszor, azzal a feltétellel kapcsolatban, hogy fennáll‑e a támogatás kedvezményezettjének nyújtott előny azáltal, hogy a támogatás bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelését előnyben részesíti, a megtámadott határozat szerint bár a támogatás közvetlen kedvezményezettjei a magánbefektetők, a támogatás versenyre gyakorolt hatása a CIL‑hez kötődik, amely kedvező feltételek mellett működtetheti a hajót Saint‑Pierre és Miquelon között (1. cikk és 5. preambulumbekezdés).

119    Mivel azonban a hajógyár nem részesült közvetlenül a támogatásból (37. preambulumbekezdés), a megtámadott határozat csak úgy határozta meg a magánbefektetőket, mint a később a CIL‑nek bérbeadott hajó tulajdonosait (5. preambulumbekezdés), és a CIL, amely az említett hajót kedvező feltételek mellett működteti, ebben a szakaszban nem kedvezményezettje a támogatásnak, és ennélfogva a visszatérítésért sem lehet felelőssé tenni (40. preambulumbekezdés), felmerül az a kérdés, hogy ilyen feltételek mellett az, hogy az említett befektetők a hajó építését adókedvezményeket felhasználva finanszírozzák, miként jelentkezik olyan előnyként, amely révén bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelését előnyben részesíthetik.

120    Mivel a megtámadott határozat nem vizsgálja, hogyan jutottak a magánbefektetők az adókedvezmény révén az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti versenyelőnyhöz, miközben ugyanezt a versenyelőnyt a CIL‑nek tulajdonítja, a megtámadott határozat nem tartalmazza annak indokolását, hogy a szóban forgó támogatás előnyhöz juttatja a magánbefektetőket.

121    A megtámadott határozat nem szolgál magyarázattal arra vonatkozóan sem, hogy a magánbefektetők miért ruháztak volna át esetleges versenyelőnyt a hajó működtetőjére a hajó CIL‑nek történő bérbeadása révén.

122    E tekintetben egyébként meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozat eltér a Renaissance‑határozatban elfoglalt bizottsági állásponttól. A Bizottság ebben az ügyben olyan támogatást nyilvánított a közös piaccal összeegyeztethetőnek, amelyet Franciaország a Pons‑törvény keretében, a francia polinéziai Renaissance Financial által működtetendő két személyszállító hajó építésére biztosított adókedvezmény formájában nyújtott. A szóban forgó pénzügyi megoldás hasonlónak tűnik a jelen ügyben alkalmazotthoz, mivel az szintén a hajótulajdon magánbefektetők általi megszerzésére irányult, akik ezt követően bérbe adták a hajókat a Renaissance Financialnek, hogy az öt éven keresztül Franciaországban működtesse őket. A Renaissance‑határozatban azonban a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a magánbefektetők a hajó működtetőjére ruházták át a támogatásból eredő előnyt, aki a hajók bérlése révén és az öt év után a hajók visszafizetésére vonatkozó kötelezettsége révén annak tényleges kedvezményezettje lett.

123    Harmadszor, a verseny torzításával vagy azzal történő fenyegetéssel kapcsolatos feltételt illetően meg kell állapítani, hogy – amint azt a Bizottság is elismerte – a megtámadott határozat alapján nem állapítható meg, a támogatás miért érinti vagy érinthetné a versenyt ezen a piacon.

124    A vizsgálat elmulasztásának ténye azért is vitathatatlan, mert válaszul a francia hatóságok által a Bizottsághoz 2000. június 14‑én benyújtott azon észrevételekre, hogy Saint‑Pierre és Miquelon hasznot húz a Le Levant hajó pozitív kereskedelmi hatásából, mivel több hajózási társaság is jelezte, hogy útba fogja ejteni az ottani kikötőt, a megtámadott határozat 31. preambulumbekezdése szerint ezeket az észrevételeket nem szükséges figyelembe venni annak megítélésekor, hogy a támogatás összeegyeztethető‑e a közös piaccal, mivel ezt az állítást nem támasztották alá számadatokkal, sőt valószínűleg nem is számszerűsíthető, továbbá az ilyen megállapítás nem vonatkozik közvetlenül a Le Levant‑ügylet „fejlesztési” elemére. A Bizottság ennek során elutasította azoknak az adatoknak a megvizsgálását, amelyek a szigetcsoporton a tengeri utaztatás esetleges piacára vonatkoztak, vagy amelyen a verseny torzulása megfigyelhető.

125    Következésképpen a megtámadott határozatból nem derül ki, hogy az itt tárgyalt támogatás a közös piaccal való összeegyeztethetőségének megállapítására vonatkozó EK 87. cikk (1) bekezdésében szereplő négy feltétel közül háromnak megfelel.

126    Ezenkívül meg kell állapítani, hogy a támogatást olyan adórendszer – a Pons‑törvény – alapján nyújtották, amely a tengerentúli megyékben és területeken megvalósuló beruházásokra adókedvezményt biztosított, és amelyet a Bizottság 1992‑ben jóváhagyott (5. és 16. preambulumbekezdés).

127    A Pons‑törvényről szóló, 1992. december 23‑i bizottsági sajtóközlemény szerint a Bizottság értékelését a „francia tengerentúli megyék társadalmi‑gazdasági helyzetére” alapította, „amelyeket indokolt továbbra is olyan övezetként kezelni, amelyben el lehet térni az EK‑Szerződés 92. cikk (3) bekezdésének a) pontjában [jelenleg EK 87. cikk (3) bekezdésének a) pontja] foglaltaktól”. Ez az eltérés arra az esetre vonatkozik, amikor a támogatások olyan régiók gazdasági fejlődésének elősegítésére irányulnak, ahol rendkívül alacsony az életszínvonal, vagy súlyos az alulfoglalkoztatottság.

128    A megtámadott határozatból tehát nem derül ki, hogy a szóban forgó támogatásra miért nem vonatkozik a Bizottság korábbi határozata, amely nem emel kifogást a Pons‑törvényben foglalt adóintézkedéssel szemben, különös tekintettel a Saint‑Pierre és Miquelon szigeteken a turisztikai ágazatban végrehajtott termelő beruházásokra.

129    Másfelől hangsúlyozni kell, hogy a Bizottság korábbi gyakorlata azt bizonyítja, hogy a hajóépítésre nyújtott támogatásokra vonatkozó más határozataiban a Bizottság megvizsgálta, hogy teljesülnek‑e az EK 87. cikk (1) bekezdésében foglalt feltételek (Cosco‑ítélet; Németország által Indonéziának fejlesztéstámogatási segélyként két kotrógép Volkswerft Stralsund általi megépítésére és a Pengerukannak [Rukindo] történő eladására nyújtott támogatásra vonatkozó 1999. március 3‑i 1999/657/EK bizottsági határozat (HL L 259., 19. o.); és a Németországi Szövetségi Köztársaság által a Kvaener Warnow Werft GmbH-nak nyújtott állami támogatásokra vonatkozó, 1999. július 8‑i 1999/675/EK bizottsági határozat (HL L 274., 23. o.).

130    A Bizottság többek között a Cosco‑határozatban a támogatást nem csupán a hetedik irányelv 4. cikkének (7) bekezdése szempontjából vizsgálta, hanem az EK 87. cikk (1) bekezdése alapján is. Ebben az ügyben a szóban forgó támogatás olyan fejlesztéstámogatási segély volt, amelyet a német kormány a Kínai Népköztársaságnak konténerszállító hajók finanszírozására adott hitel formájában nyújtott. Ezeket a hajókat egy pekingi székhelyű társaságnak, a Coscónak kellett működtetnie. A hajókat Németországban, német hajógyáraknak kellett megépítenie. A Cosco‑határozatban a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a szóban forgó támogatás torzítja, illetve torzíthatja a versenyt a közös piacon, és érinti a tagállamok közötti kereskedelmet, mind a hajógyártás, mind a tengeri szállítás ágazatában, az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti közösségi érdekkel ellentétes módon.

131    Mindezekből az következik, hogy a megtámadott határozat olyan indokolási hibában szenved, hogy az Elsőfokú Bíróságnak nem áll módjában felülvizsgálatot gyakorolnia.

132    Következésképpen a kilencedik jogalapot is megalapozottnak kell nyilvánítani, és ennélfogva a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni, mivel a Bizottság megsértette az EK 253. cikk alapján fennálló indokolási kötelezettségét, és a felperes további kifogásait és jogalapjait nem kell vizsgálni.

 Arról a kérdésről, hogy hivatkozhatnak-e a felperesek és a Bizottság a keresetlevélhez csatolt egyes dokumentumokra

–       A felek érvei

133    A Bizottság arra hivatkozik, hogy a felperesek nem hivatkozhatnak az Elsőfokú Bíróság előtt olyan tényekre, amelyek nem szerepeltek a közigazgatási eljárásban (az Elsőfokú Bíróság T‑110/97. sz., Kneissl Dachstein kontra Bizottság ügyben 1999. október 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., II‑2881. o.] 102. pontja), és megjegyzi, hogy a felperesek közigazgatási eljárásban való részvételének kérdése az ügy érdeméhez tartozik. Ez az előadás felesleges, ha csupán azokat a tényeket ismétli, amelyek a közigazgatási eljárásban szereplő iratok is tartalmaznak, és elfogadhatatlan, ha olyan tényeket említ, amely nem szerepelt a közigazgatási eljárásban. Ami az utóbbit illeti, a felperesek nem hivatkozhatnak a bírósági eljárásban a következő dokumentumokra: a Le Levant‑ügylet engedélyezése iránti kérelem, amelyet a Bank és a CIL 1996. augusztus 19‑én nyújtottak be; az ügylet engedélyezéséről szóló határozat, amelyet a francia költségvetési miniszter 1996. november 26‑én hozott; a Bizottság francia tőzsdeügyletekre vonatkozó 1996. december 3‑i jóváhagyása és utasítása; a Bank és a CIL között 1996. december 6‑án létrejött megállapodás jegyzőkönyve; felhatalmazás a CIL‑nek a hajó kezelésére és működtetésére; a Bank és a CIL közötti adásvételi előszerződések; és az egyszemélyes kft‑k és a Bank közötti adásvételi előszerződések.

134    A Bizottság ennek ellenére kijelenti, hogy ami őt illeti, jogosan vette alapul ezeket a dokumentumokat annak igazolásául, hogy a keresetlevélben szereplő állítások megalapozatlanok, és az Elsőfokú Bíróság figyelembe veheti ezeket.

135    A felperesek előadják, hogy a Bizottság érvelése azt feltételezi, hogy a közigazgatási eljárás átlátható és méltányos módon zajlik, ez azonban nem állt fenn a jelen ügyben. A Bizottság által idézett dokumentumokat ráadásul feltétlenül meg kell vizsgálni a jelen eljárásban, mivel azokhoz a megsemmisítési okokhoz kapcsolódnak, amelyekre a felperesek hivatkoznak. Ezenkívül az ebből eredő dokumentumok és állítások nem a közigazgatási eljárásra, hanem a Le Levant‑ügyletre vonatkoznak, és ezek alapján meg lehet állapítani, milyen módszertani hibákat követett el a Bizottság.

–       Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

136    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 230. cikk szerinti megsemmisítési kereset esetében valamely közösségi jogi aktus jogszerűségét az aktus meghozatalának időpontjában fennálló tényezők függvényében kell mérlegelni. Így különösen a Bizottság által végzett mérlegelést kell kizárólag az e tevékenysége során rendelkezésére álló tényezők függvényében vizsgálni (a fent hivatkozott Franciaország kontra Bizottság ügyben 2002. október 3‑án hozott ítélet 34. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑371/94. és 394/94. sz., British Airways és társai kontra Bizottság ügyben 1998. június 25‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑2405. o.] 81. pontja; a fent hivatkozott Kneissl Dachstein kontra Bizottság ítélet 47. pontja és a T‑111/01. és T‑133/01. sz., Saxonia Edelmetalle kontra Bizottság ügyben 2005. május 11‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 67. pontja).

137    A jelen ügyben a vitatott iratok felhasználhatóságának kérdése nem merül fel, mivel az Elsőfokú Bíróság úgy határozott, hogy eljárásjogi hibák és az indokolás hiánya miatt megsemmisíti a megtámadott határozatot.

138    Mindenesetre a második jogalap esetében az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy a Bizottság nem tett eleget kötelezettségeinek, és nem tette meg az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a felperesek az EK 88. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárásban benyújthassák észrevételeiket.

139    A felperesek ezért a megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló kérelmük alátámasztásául hivatkozhatnak a vitatott dokumentumokra, és a Bizottság vitathatja ezeket az érveket a bírósági eljárásban. Mindazonáltal az Elsőfokú Bíróság ezeket a dokumentumokat csak saját hatáskörén belül értékelheti. Ha ugyanis ezek a dokumentumok olyan ténybeli elemeket tartalmaznak, amelyek ellentmondhatnak azoknak a ténybeli elemeknek, amelyek a közigazgatási eljárásban a Bizottság rendelkezésére álltak, és amelyek alapján meghozta a megtámadott határozatot, az Elsőfokú Bíróság nem értékelheti a Bizottság helyett azokat a gazdasági vagy jogi következményeket, amelyekkel az említett tények járhatnak a vizsgálatára nézve. Amint azt a Bizottság beadványában jogosan adja elő, ha az Elsőfokú Bíróság így járna el, akkor ezzel saját elemzést folytatna le, és az újonnan előadott tényekből vonna le következtetéseket, ahelyett hogy a megtámadott határozat jogszerűségét vizsgálná. Ez pedig nem feladata az Elsőfokú Bíróságnak. A közösségi bíró nem helyettesítheti, különösen gazdasági tekintetben, a határozat alkotójának értékelését saját értékelésével (a Bíróság C‑225/91. sz., Matra kontra Bizottság ügyben 1993. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1993., I‑3203. o.] 23. pontja és az Elsőfokú Bíróság T‑298/97., T‑312/97., T‑313/97., T‑315/97., T‑600/97─T‑607/97., T‑1/98., T‑3/98─T‑6/98. és T‑23/98. sz., Alzetta kontra Bizottság ügyben 2000. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑2319. o.] 130. pontja), még kevésbé lehet újabb értékelést adni olyan tények alapján, amelyek nem merültek fel a Bizottság előtti közigazgatási eljárásban.

 A költségekről

140    Az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 87. cikkének 2. §‑a szerint az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Bizottságot, mivel pervesztes lett, kötelezni kell saját és a felperes költségeinek viselésére, ideértve az ideiglenes intézkedési eljárás költségeit is.

A fenti indokok alapján,

AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (kibővített első tanács)

a következőképpen határozott :

1)      Az Elsőfokú Bíróság megsemmisíti az Alstom Leroux Naval által épített, és a Saint‑Pierre és Miquelon szigeteken működtetni kívánt Le Levant személyszállító hajóra fejlesztéstámogatási segély formájában Franciaország által nyújtott állami támogatásra vonatkozó 2001. július 25‑i 2001/882/EK bizottsági határozatot.

2)      A Bizottság maga viseli saját és a felperes költségeit, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárás költségeit is.

Vesterdorf Cooke García‑Valdecasas

Labucka       Trstenjak

Kihirdetve Luxembourgban, a 2006. február 22‑i nyilvános ülésen.

E. Coulon       B. Vesterdorf

Tartalomjegyzék

Jogi háttér

A „Pons”‑törvény és a bizottsági határozat, amely az EK 87. és 88. cikk alapján nem emel kifogást

A hajóépítésre nyújtott támogatásokról szóló 90/684/EGK tanácsi irányelv

A közigazgatási eljárásra vonatkozó rendelkezések

A jogvita alapját képező tényállás és az eljárás

A Le Levant‑ügylet leírása

A közigazgatási eljárás

A megtámadott határozat

A bírósági eljárások

A felek kérelmei

A jogkérdésről

A kereset elfogadhatóságáról egyes felperesek tekintetében

1. Az egyes egyszemélyes kft‑k nevében adott meghatalmazások

– A felek érvei

– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

2. Az egyes természetes személyek által saját nevükben adott meghatalmazások

– A felek érvei

– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

Az ügy érdeméről

1. A második jogalapról

– A felek érvei

– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

2. Az EK 87. cikk (1) bekezdésének megsértésére alapított harmadik jogalap és az indokolási kötelezettség megsértésére alapított kilencedik jogalap

– A felek érvei

– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

Arról a kérdésről, hogy hivatkozhatnak-e a felperesek és a Bizottság a keresetlevélhez csatolt egyes dokumentumokra

– A felek érvei

– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

A költségekről

* Az eljárás nyelve: francia.