Language of document : ECLI:EU:C:2020:739

MACIEJ SZPUNAR

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2020. szeptember 17.(1)(i)

C710/19. sz. ügy

G. M. A.

kontra

État belge

(a Conseil d’État [államtanács, Belgium] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Személyek szabad mozgása – EUMSZ 45. cikk – Álláskeresők – Tartózkodási jog álláskeresés céljából – A tartózkodás időtartama – Az álláskereső számára észszerű határidő biztosítása [annak érdekében, hogy tudomást szerezhessen a neki megfelelő állásajánlatokról, és megtehesse a foglalkoztatásához szükséges intézkedéseket] – A fogadó tagállam kötelezettségei – Az álláskereső kötelezettsége – 2004/38/EK irányelv – A 14. cikk (4) bekezdésének b) pontja – A tartózkodási jog megtartása – Feltételek – 15. és 31. cikk – Eljárási garanciák – Valamely nemzeti bíróságnak egy álláskereső uniós polgár három hónapot meghaladó tartózkodási jogának elismerését megtagadó határozattal szembeni megsemmisítés iránti kereset vizsgálata keretében fennálló hatásköre”






I.      Bevezető

1.        Az álláskeresők a szabad mozgáshoz való jogukat az EUMSZ 45. cikk és EUMSZ 21. cikk(2) alapján egyidejűleg gyakorolják: az Európai Unió valamely álláskereső polgára az EUMSZ 45. cikk értelmében munkavállaló. Az álláskeresők tehát a belső piac és az uniós polgárság találkozási pontján helyezkednek el.

2.        Ebben a keretben fogom vizsgálni a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, amelyet a Conseil d’État (államtanács, Belgium) terjesztett a Bíróság elé, és az EUMSZ 45. cikk, valamint a 2004/38/EK irányelv(3), különösen pedig a 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának, valamint a 15. és 31. cikkének értelmezésére vonatkozik.

3.        A jelen ügy egy görög állampolgár által, álláskeresőként három hónapot meghaladó tartózkodási jog iránt benyújtott kérelem összefüggésébe illeszkedik, akivel szemben az illetékes belga hatóság a kérelmét elutasító és kiutasítást elrendelő határozatot hozott.

4.        A kérdést előterjesztő bíróság által ebben az ügyben előterjesztett kérdések lényegében egyrészről az álláskeresők jogainak és kötelezettségeinek terjedelmére vonatkoznak, különösen a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának vonatkozásában fennálló bizonyítási teherrel kapcsolatban, és másrészről arra a kérdésre irányulnak, hogy a tagállamok kötelesek‑e e személyeknek észszerű határidőt biztosítani álláskeresés céljára, ami nem lehet rövidebb hat hónapnál. E kérdések alkalmat adnak a Bíróság számára, hogy pontosítsa, hogy a 2004/38 irányelv által előírt eljárási biztosítékok milyen mértékben terjednek ki azon álláskeresőkre, akikkel szemben kiutasítási határozatot hoztak.

II.    Jogi háttér

A.      Az uniós jog

5.        A 2004/38 irányelvnek a „Tartózkodás joga három hónapig” címet viselő 6. cikkének (1) bekezdése a következőt mondja ki:

„Az uniós polgárokat érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél birtokában külön feltételek és más formai követelmények nélkül három hónapig megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén.”

6.        Ezen irányelvnek „A tartózkodási jog megtartása” címet viselő 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja a következőképpen rendelkezik:

„Az (1) és (2) bekezdéstől eltérve, és a VI. fejezet rendelkezéseinek sérelme nélkül, nem hozható kiutasítási intézkedés az uniós polgárral vagy családtagjaival szemben, ha:

[…]

b)      az uniós polgár álláskeresés végett utazott be a fogadó tagállam területére. Ebben az esetben az uniós polgár és családtagjai mindaddig nem utasíthatók ki, amíg az uniós polgár bizonyítani tudja, hogy állást keres, és tényleges esélye van a foglalkoztatásra.”

7.        Az említett irányelvnek az „Eljárási biztosítékok” címet viselő 15. cikkének (1) bekezdése a következőket mondja ki:

„A 30. és 31. cikkben leírt eljárásokat hasonlóan kell alkalmazni az uniós polgár és családtagjai szabad mozgását nem közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi alapon korlátozó határozatokra.”

8.        Ugyanezen irányelvnek az „Eljárási biztosítékok” címet viselő 31. cikkének (1) és (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Az érintett személyek bírósági vagy adott esetben közigazgatási jogorvoslatot kezdeményezhetnek a fogadó tagállamban a velük szemben közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokból hozott határozat megfellebbezésére vagy felülvizsgálatára.

[…]

(3)      A jogorvoslati eljárásokban lehetővé kell tenni a határozatok jogszerűségének, valamint azon tényeknek és körülményeknek a vizsgálatát, amelyeken a tervezett intézkedés alapult. Biztosítani kell, hogy a határozat ne legyen aránytalan, különösen a 28. cikkben megállapított követelményekre tekintettel.”

B.      A belga jog

9.        Az 1980. december 15‑i loi sur l’accès au territoire, le séjour, l’établissement et l’éloignement des étrangers(4) (a külföldiek beutazásáról, tartózkodásáról, letelepedéséről és kiutasításáról szóló törvény; a továbbiakban: 1980. december 15‑i törvény) 39/2. cikkének 2. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„A Conseil [du contentieux des étrangers (külföldiek jogvitáiban eljáró bíróság)] az egyéb jogorvoslatokról hatályon kívül helyező ítélettel határoz az alaki előírásoknak akár lényeges megsértése, akár semmisség terhével történő megsértése, hatáskörtúllépés vagy hatáskörrel való visszaélés esetén.”

10.      E törvény 40. cikke 4. §‑ának 1. pontja értelmében:

„4. §      Minden uniós polgár jogosult három hónapot meghaladóan tartózkodni a Királyság területén, amennyiben megfelel a 41. cikk 1. §‑ában előírt feltételnek[,] és:

1º      munkavállaló vagy önálló vállalkozó a Királyságban, vagy álláskeresés céljából utazik be a Királyság területére, amíg bizonyítani tudja, hogy az álláskeresést folytatja, és tényleges esélye van a foglalkoztatásra.”

11.      Az 1981. október 8‑i arrêté royal sur l’accès au territoire, le séjour, l’établissement et l’éloignement des étrangers(5) (a külföldiek beutazásáról, tartózkodásáról, letelepedéséről és kiutasításáról szóló királyi rendelet, a továbbiakban: 1981. október 8‑i királyi rendelet) 50. cikke 1. §‑ának és 2. §‑a 3. pontjának a) és b) pontja értelmében:

„1. §      Az az uniós polgár, aki három hónapot meghaladóan kíván tartózkodni a Királyság területén, és aki [az 1980. december 15‑i] törvény 41. cikke 1. §‑ának megfelelően bizonyítja állampolgárságát, köteles nyilvántartásba vételi igazolás iránti kérelmet benyújtani a tartózkodási helye szerinti helyi közigazgatási szervnél a 19. mellékletben szereplő mintának megfelelő dokumentum útján.

[…]

2. §      A kérelem benyújtásakor vagy legkésőbb a kérelem benyújtását követő három hónapon belül az uniós polgár a következő iratokat köteles benyújtani:

[…]

3º      álláskeresőként:

a)      az illetékes foglalkoztatási szolgálatnál történő nyilvántartásba vétel, vagy a jelentkezésének másolata; és

b)      a foglalkoztatás tényleges esélyére vonatkozó bizonyíték, figyelemmel az érintett személyes helyzetére, különösen a megszerzett oklevelekre, az általa folytatott vagy tervezett esetleges szakmai képzésekre és a munkanélküli időszak tartamára.”

III. Az alapjogvita alapjául szolgáló tényállás, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás

12.      2015. október 27‑én G. M. A. görög állampolgár – álláskeresői minőségében – három hónapot meghaladó belgiumi tartózkodáshoz való jog biztosítása érdekében nyilvántartásba vételi igazolás iránti kérelmet nyújtott be Belgiumban.

13.      2016. március 18‑án az Office des étrangers de Belgique (belga idegenrendészeti hivatal, a továbbiakban: Hivatal), elutasította e kérelmet azzal az indokkal, hogy G. M. A. nem felel meg a belga jogszabály által a három hónapot meghaladó tartózkodáshoz való jog megadása érdekében előírt feltételeknek (a továbbiakban: vitatott határozat). A Hivatal szerint ugyanis egyrészről a G. M. A. által benyújtott iratok alapján nem lehet azt feltételezni, hogy az érintettnek tényleges esélye van arra, hogy foglalkoztassák, másrészről a nyilvántartásba vételi igazolás iránti kérelme óta G. M. A. nem végzett munkát Belgiumban. Következésképpen a belga hatóságok elrendelték, hogy a vitatott határozatot követő 30 napon belül G. M. A. hagyja el Belgium területét.

14.      A 2018. június 28‑i ítéletében a Conseil du contentieux des étrangers (a külföldiek jogvitáiban eljáró bíróság, CCE) – amely a hivatal határozatai jogszerűségének első fokon történő vizsgálatára hatáskörrel rendelkező bíróság – elutasította G. M. A.‑nak a vitatott határozattal szemben benyújtott keresetét.

15.      G. M. A. ekkor felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a kérdést előterjesztő bíróság előtt. Elsősorban arra hivatkozik, hogy az EUMSZ 45. cikkből és az Antonissen ítéletből(6) először is az következik, hogy a tagállamoknak „észszerű határidőt” kell biztosítaniuk a más tagállamból érkező álláskeresők számára annak érdekében, hogy e személyek tudomást szerezhessenek a fogadó tagállam területén a számukra megfelelő állásajánlatokról, és hogy megtehessék a foglalkoztatásukhoz szükséges intézkedéseket; másodszor, hogy e határidő semmilyen esetben sem lehet hat hónapnál rövidebb, és harmadszor, hogy a fogadó tagállamnak engedélyeznie kell, hogy az álláskereső e határidő alatt végig a területén tartózkodjon, anélkül hogy előírná vele szemben annak bizonyítását, hogy tényleges esélye van a foglalkoztatásra. G. M. A. szerint a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének és a 11. valamint a 16. cikkének együttes értelmezéséből az következik, hogy a hat hónapnál rövidebb időtartamot nem lehet „észszerűnek” tekinteni.

16.      Másodsorban G. M. A. arra hivatkozik, hogy a vitatott határozat elfogadását, vagyis 2016. április 6‑át követően az Európai Parlamentben foglalkoztatták gyakornokként. E körülmény bizonyította, hogy G. M. A.‑nak tényleges esélye volt a foglalkoztatásra, és hogy megillethette őt a három hónapot meghaladó tartózkodás joga. Ennélfogva, azáltal hogy a CCE nem vette figyelembe a foglalkoztatását, megsértette a 2004/38 irányelv 15. és 31. cikkét, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 41. és 47. cikkét. E rendelkezésekből ugyanis kitűnik, hogy valamely uniós polgár tartózkodási jogára vonatkozó közigazgatási határozat jogszerűségének felülvizsgálatára hatáskörrel rendelkező bíróságoknak kimerítően kell vizsgálniuk minden releváns körülményt, és a tudomásukra hozott valamennyi tényt figyelembe kell venniük, még akkor is, ha ezek a szóban forgó határozatnál későbbiek.

17.      E megfontolásokra tekintettel G. M. A. arra hivatkozik, hogy a CCE‑nek mellőznie kellett volna a 2004/38 irányelv 15. és 31. cikkét helytelenül átültető nemzeti eljárási szabályokat, vagyis az 1980. december 15‑i törvény 39/2. cikkének 2. §‑át, amelyek alapján a CCE nem vette figyelembe a – vitatott határozatot követő – gyakornokként történő foglalkoztatást.

18.      A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az alapeljárás eldöntése attól függ, hogy a Bíróság hogyan értelmezi az alapeljárásban szóban forgó uniós jogi rendelkezéseket. Ha ugyanis az EUMSZ 45. cikket vagy a Charta 41. és 47. cikkét, valamint a 2004/38 irányelv 15. és 31. cikkét a G. M. A. által javasoltak szerint kell értelmezni, akkor őt megilleti a három hónapot meghaladó tartózkodás joga.

19.      E körülmények között a Conseil d’État (államtanács, Belgium) a 2019. szeptember 12‑i, a Bíróság Hivatalához 2019. szeptember 25‑én érkezett határozatával úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Úgy kell‑e értelmezni és alkalmazni az [EUMSZ] 45. cikket, hogy a fogadó tagállam köteles arra, hogy először is észszerű időtartamot biztosítson az álláskeresőnek abból a célból, hogy tudomást szerezhessen a neki megfelelő állásajánlatokról és megtehesse a foglalkoztatásához szükséges intézkedéseket, másodszor, hogy fogadja el, hogy az álláskereséshez szükséges időtartam semmilyen esetben sem lehet hat hónapnál kevesebb, harmadszor pedig engedélyezze az álláskereső számára, hogy ezen időtartam alatt végig a tagállam területén tartózkodjon, anélkül hogy előírná számára annak bizonyítását, hogy tényleges esélye van a foglalkoztatásra?

2)      Úgy kell‑e értelmezni és alkalmazni a [2004/38] irányelv 15. és 31. cikkét, a [Charta] 41. és 47. cikkét, valamint az uniós jog elsőbbségének és az irányelvek hatékony érvényesülésének általános elvét, hogy egy olyan határozat megsemmisítése iránti kereset vizsgálata során, amely megtagadja valamely uniós polgár három hónapot meghaladó tartózkodáshoz való jogának elismerését, a fogadó tagállam nemzeti bíróságai kötelesek figyelembe venni a nemzeti hatóságok által hozott határozatot követően felmerült új tényeket, ha ezek alkalmasak arra, hogy úgy módosítsák az érintett személy helyzetét, hogy ez a módosítás már nem teszi lehetővé a fogadó tagállamban való tartózkodáshoz való jogának a korlátozását?”

20.      Írásbeli észrevételt terjesztett elő G. M. A., a belga, a dán és a lengyel kormány, az Egyesült Királyság kormánya, valamint az Európai Bizottság. A Bíróság úgy döntött, hogy nem tart tárgyalást, mivel úgy ítélte meg, hogy a határozathozatalhoz elegendő információval rendelkezik.

IV.    Elemzés

A.      Az alapjogvita fennállásáról

21.      Emlékeztetnem kell arra, hogy a Bíróság már megállapította, hogy az EUMSZ 267. cikk szövegéből is, és rendszeréből is az következik, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás előfeltétele a nemzeti bíróság előtt ténylegesen folyamatban lévő jogvita, amelynek a keretében a nemzeti bíróságnak olyan határozatot kell hoznia, amely figyelembe veheti a Bíróság előzetes döntéshozatali eljárásban hozott ítéletét. Következésképpen a Bíróság akár hivatalból is vizsgálhatja az alapjogvita fennállását.(7)

22.      A jelen esetben az alapeljárás a 2015. október 27‑én G. M. A. által álláskeresőként benyújtott, belgiumi nyilvántartásba vételi igazolás iránti kérelem elutasítására vonatkozik, amely arra irányult, hogy e tagállamban három hónapot meghaladó tartózkodási jogot kapjon, mivel a Conseil d’État‑hoz (államtanács, Belgium) felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be a CCE 2019. június 28‑i ítéletével szemben, amelyben ez utóbbi elutasította az érintett által a vitatott határozattal szemben benyújtott fellebbezést.

23.      Márpedig az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, valamint a Bizottság észrevételeiből kitűnik, hogy a G. M. A. által 2016. április 25‑én benyújtott új kérelmet követően a Commune de Schaerbeek (Belgium) 2016. május 6‑án nyilvántartásba vételi igazolást állított ki számára, továbbá 2016. november 24. óta E kártyával rendelkezik, amely 2021. július 7‑ig érvényes.

24.      A Bizottság következésképpen úgy véli, hogy nem kell választ adni az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre, mivel G. M. A. álláskeresőként történő nyilvántartásba vételi kérelme okafogyottá vált.

25.      Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a felülvizsgálathoz fűződő érdek még fennáll, tekintettel lényegében arra a lehetőségre, hogy a vitatott határozat megsemmisítése esetén gyorsabban lehet huzamos tartózkodáshoz való jogosultságot szerezni. Ha ugyanis ez az eset állna fenn, a 2004/38 irányelv 16. cikkében előírt, az e tartózkodási joghoz szükséges, ötéves folyamatos tartózkodási időszak attól az időponttól kezdődne, amikor a nyilvántartásba vételi igazolás iránti kérelmet Belgiumban benyújtották, vagyis 2015. október 27‑től.

26.      Úgy gondolom tehát, hogy az alapeljárás a kérdést előterjesztő bíróság előtt továbbra is folyamatban van, és e jogvita elbírálásához továbbra is szükséges, hogy a Bíróság megválaszolja az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdést.

B.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

1.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés terjedelmére vonatkozó előzetes megjegyzések

27.      Máris emlékeztetek arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróságok és a Bíróság közötti együttműködési eljárás keretében ez utóbbi feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon. Ebből a szempontból adott esetben a Bíróságnak át kell fogalmaznia az elé terjesztett kérdéseket.(8)

28.      E tekintetben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés kétségtelenül az EUMSZ 45. cikk értelmezésére irányul. Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság részére történő hasznos válasz adása érdekében, és figyelemmel a határozatában foglalt tényekre, e kérdést úgy kell érteni, hogy azzal a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy az EUMSZ 45. cikket és a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy a fogadó tagállam köteles arra, hogy először is észszerű határidőt biztosítson az álláskeresőnek abból a célból, hogy tudomást szerezhessen a neki megfelelő állásajánlatokról, és megtehesse a foglalkoztatásához szükséges intézkedéseket, másodszor, hogy ismerje el, hogy az álláskereséshez szükséges időtartam semmilyen esetben sem lehet hat hónapnál kevesebb, harmadszor pedig engedélyezze az álláskereső számára, hogy ezen időtartam alatt végig a tagállam területén tartózkodjon, anélkül hogy előírná számára annak bizonyítását, hogy tényleges esélye van a foglalkoztatásra.

29.      Az e kérdésre történő válaszadáshoz két lépcsőben végzem az elemzést. Először is bemutatom egy olyan tagállam állampolgárát megillető szabad mozgáshoz való jog hatályát, aki másik tagállamban keres állást, amint az az EUMSZ 45. cikkből következik a Bíróság által az ítélkezési gyakorlatában, különösen az Antonissen ítéletben(9) értelmezettek szerint. Másodszor, a jelen ügy körülményeire tekintettel, és a 2004/38 irányelv keretében elemezni fogom – az EUMSZ 21. cikk és az EUMSZ 45. cikk fényében értelmezett – 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja által az álláskeresőknek biztosított jogok terjedelmét.

2.      Az álláskeresők tartózkodási jogára vonatkozó ítélkezési gyakorlat rövid áttekintése: az Antonissen ítélet

30.      Először is emlékeztetek arra, hogy az EUMSZ 45. cikk úgy rendelkezik, hogy az Unión belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását, és ez jogot biztosít a munkavállalónak arra, hogy a közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok alapján indokolt korlátozásokra is figyelemmel, tényleges állásajánlatokra jelentkezzen, és e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon. E cikkből tehát következik, hogy valamely tagállam álláskereső állampolgára más tagállamok területén szabadon mozoghat.

31.      Másodszor, valamely tagállam állampolgárának azon jogát illetően, hogy más tagállam területére beutazzon és az EUMSZ 45. cikk szerinti célból ott tartózkodjon, különösen álláskeresés vagy szakmai tevékenység, munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenység végzése céljából, több ítélet is figyelmet érdemel, különösen a Royer,(10) az Antonissen(11) és a Bizottság kontra Belgium ítélet.(12)

32.      A Bíróság a Royer ítéletben hivatkozott első alkalommal az álláskeresők tartózkodási jogára. A Bíróság ebben az ítéletben megállapította, hogy e jog közvetlenül az EK‑Szerződés 48. cikke (jelenleg EUMSZ 45. cikk), vagy az esettől függően az e cikk végrehajtása érdekében hozott rendelkezések által keletkeztetett jognak minősül(13).

33.      Az ítélkezési gyakorlat ezen irányvonalában az Antonissen ítélet(14) különösen jelentős, mivel a jelen ügyhöz hasonlóan arra a kérdésre vonatkozik, hogy valamely tagállam jogszabálya időben korlátozhatja‑e más tagállami állampolgárok álláskeresés céljából történő tartózkodási jogát. Ezen ítélet alapjául egy angol bíróság által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem szolgált, egy belga állampolgár és az angol hatóságok közötti jogvita keretében, egy kiutasítási határozat elleni jogorvoslatot ez utóbbiak általi elutasító határozata tárgyában.

34.      A Bíróság először arra emlékeztetett, hogy az EKSZ 48. cikk (1)–(3) bekezdésében (jelenleg az EUMSZ 45. cikk (1)–(3) bekezdése) kimondott munkavállalók szabad mozgása az Unió alapját képező elvek része, hogy az e szabadságot biztosító rendelkezéseket kiterjesztően kell értelmezni, és hogy e cikk megszorító értelmezése sértené valamely tagállam álláskereső állampolgárának tényleges esélyét arra, hogy a többi tagállamban munkát találjon, és ennélfogva megfosztaná e rendelkezést a hatékony érvényesülésétől.(15) A Bíróság ezenkívül pontosította, hogy az EKSZ 48. cikk (3) bekezdése (jelenleg az EUMSZ 45. cikk (3) bekezdése) nem végérvényesen határoz meg bizonyos jogokat, amelyeket a tagállami állampolgárok élveznek a munkavállalók szabad mozgásának keretén belül, és hogy e szabadság magában foglalja ezen állampolgárok azon jogát, hogy a többi tagállam területén szabadon mozogjanak, és munkakeresés céljából ott tartózkodjanak.(16)

35.      A Bíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy valamely tagállamban munkát kereső másik tagállami állampolgárnak az EKSZ 48. cikken (jelenleg EUMSZ 45. cikk) alapuló tartózkodási joga időben korlátozható‑e. E tekintetben megállapította, hogy e cikk hatékony érvényesülése biztosítva van, mivel az uniós jogszabály, vagy ennek hiányában valamely tagállami jogszabály észszerű határidőt biztosít az érintettek számára, amely lehetővé teszi számukra, hogy az érintett tagállamban tudomást szerezhessenek a szakmai képesítéseiknek megfelelő állásajánlatokról, és adott esetben megtehessék a foglalkoztatásukhoz szükséges intézkedéseket.(17)

36.      E tartózkodási jog időtartamát illetően a Bíróság végül elvetette a három hónapos időtartam jelentőségét.(18) Ugyanakkor hozzátette, hogy egy másik tagállamban munkát kereső állampolgár tartózkodási jogának határidejét meghatározó uniós szabályozás hiányában egy hat hónapos határidő elvileg elegendőnek tűnik, és egy ilyen határidő nem kérdőjelezi meg a szabad mozgás elvének hatékony érvényesülését. A Bíróság mindazonáltal pontosította, hogy amennyiben e határidő leteltét követően az érdekelt bizonyítja, hogy az álláskeresést továbbra is folytatja, és tényleges esélye van a foglalkoztatásra, akkor a fogadó tagállam területéről nem utasítható ki.(19)

37.      Ezenkívül e szakaszban véleményem szerint célszerű emlékeztetni arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a „munkavállaló” EUMSZ 45. cikk szerinti fogalma önálló hatállyal rendelkezik, és nem lehet megszorítóan értelmezni.(20) Mivel ugyanis e fogalom az EUM‑Szerződés által előírt alapvető jog hatályát határozza meg, azt kiterjesztően kell értelmezni.(21) A Bíróságnak így már volt alkalma pontosítani, hogy az EUMSZ 45. cikk értelmében vett „munkavállalónak” kell tekinteni azt „a személyt, aki ténylegesen munkát keres”(22).

38.      Végül és harmadszor, meg kell jegyezni, hogy az uniós polgárságnak a Szerződésekbe történő bevezetését követően az álláskeresőknek az Antonissen ítéletben(23) megállapított tartózkodási joga megtartásának feltételeit a Bíróság ismét megerősítette, többek között a Bizottság kontra Belgium ítéletben(24), amelyben megállapította, hogy valamely tagállam elmulasztja az EK 48. cikkből (jelenleg EUMSZ 45. cikk) rá háruló kötelezettségeket azáltal, hogy a területén állást kereső más tagállambeli állampolgárokat arra kötelezi, hogy a három hónapos határidő lejártát követően automatikusan hagyják el e tagállam területét.

39.      Az uniós polgárságnak a Szerződésekbe történő bevezetését és a 2004/38 irányelv elfogadását követően az álláskeresők tartózkodási joga megtartásának az Antonissen ítéletben(25) megállapított feltételeit – amelyekről a Bíróságnak a jelen ügyben határoznia kell – ezen irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjába illesztették be.

40.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdést e megfontolások fényében fogom vizsgálni.

3.      Az álláskeresők jogainak és kötelezettségeinek terjedelme a 2004/38 irányelvnek az EUMSZ 21. cikk és az EUMSZ 45. cikk fényében értelmezett 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja keretében

41.      Jelenleg az EUMSZ 21. cikk akként rendelkezik, hogy a Szerződésekben és a végrehajtásukra hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz. Így az álláskeresőket illetően a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja előírja, hogy az az uniós polgár, aki álláskeresés végett utazik be a fogadó tagállam területére, mindaddig nem utasítható ki, amíg bizonyítani tudja, hogy állást keres, és tényleges esélye van a foglalkoztatásra.

42.      Mindazonáltal, még ha e rendelkezéssel az uniós jogalkotó kodifikálta is a Bíróság által megállapított – az Antonissen ítélet(26) megfogalmazásának átvételével – az álláskeresők tartózkodási jogának megtartására vonatkozó feltételeket, az említett rendelkezés nem határozza meg, hogy a fogadó tagállam köteles‑e ezen álláskeresőknek észszerű határidőt biztosítani abból a célból, hogy tudomást szerezhessenek a nekik megfelelő állásajánlatokról és megtehessék a foglalkoztatásukhoz szükséges intézkedéseket. Ráadásul meg kell jegyezni, hogy a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja nem említi a Bíróság által ebben az ítéletben „észszerűnek” tekintett hat hónapos határidőt.

43.      Ezen utolsó ponttal fogok jelenleg foglalkozni. Már most jelezni kívánom, hogy egyetértek a Bizottság azon álláspontjával, amely szerint a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontja értelmezésének figyelembe kell vennie azt a tényt, hogy az álláskeresők tartózkodási jogát – ahogyan azt a Bíróság ítélkezési gyakorlatában értelmezi – közvetlenül az EUMSZ 45. cikk biztosítja.

a)      A tagállamok észszerű határidő biztosítására vonatkozó kötelezettségéről

44.      Máris jelzem, hogy a jogvitában észrevételeket benyújtó valamennyi fél egyetért abban, hogy a fogadó tagállam köteles észszerű határidőt biztosítani az álláskeresők számára.

45.      Egyetértek e véleménnyel. Amint ugyanis rámutattam, az Antonissen ítéletből(27), valamint az azt követő ítélkezési gyakorlatból(28) kitűnik, hogy amennyiben az uniós jogszabály nem ír elő kifejezetten az álláskeresők tartózkodási jogára vonatkozó korlátozást, az EUMSZ 45. cikk hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében a tagállamok kötelesek észszerű határidőt biztosítani az érintettek számára annak érdekében, hogy a szóban forgó tagállamban tudomást szerezhessenek a szakmai képesítésüknek megfelelő állásajánlatokról, és adott esetben megtehessék a foglalkoztatásukhoz szükséges intézkedéseket.(29)

46.      Mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy a 2004/38 irányelv – a Bíróság ítélkezési gyakorlatában értelmezett EUMSZ 45. cikk fényében magyarázott – 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja előírja‑e a tagállamok számára, hogy az álláskereső uniós polgár számára legalább hat hónapos határidőt biztosítsanak a fogadó tagállamban.

b)      A legalább hat hónapos határidő tagállamok általi biztosításának kötelezettségéről, és az álláskeresők e határidő alatt és annak lejártát követően fennálló bizonyítási teherre vonatkozó kötelezettségéről

47.      A felek álláspontja eltér az Antonissen ítélet(30) 21. pontjának értelmezését, tehát az EUMSZ 45. cikk és a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának értelmezését illetően. E tekintetben G. M. A. és a Bizottság az írásbeli észrevételeiben azt állítja, hogy a tagállamok kötelesek legalább hat hónapos határidőt biztosítani az álláskeresők számra, amely alatt ez utóbbiaknak nem kell bizonyítaniuk, hogy tényleges esélyük van a foglalkoztatásra. A belga, a dán kormány és az Egyesült Királyság kormánya ellenben úgy véli, hogy az Antonissen ítélet 21. pontját nem lehet úgy értelmezni, hogy az a tagállamokat arra kötelezi az álláskeresőknek ilyen minimális határidőt biztosítsanak, és hogy az álláskeresőnek e teljes időtartam alatt bizonyítania kell, hogy tényleges esélye van a foglalkoztatásra.

48.      Nem értek egyet teljes mértékben e két nézőpont egyikével sem, azon okokból, melyeket a jelen indítványban fejtek ki.

1)      A 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának helye az irányelv rendszerében: az álláskeresők három hónapot meghaladó tartózkodási jogára nem vonatkoznak az irányelv 7. cikkében meghatározott feltételek

49.      Először is emlékeztetni szeretnék arra, hogy a 2004/38 irányelvet az EKSZ 40. cikk (jelenleg EUMSZ 46. cikk) alapján fogadták el, ami a munkavállalók 39. cikkben (jelenleg EUMSZ 45. cikk) meghatározott szabad mozgásának megvalósítására irányuló intézkedésekre vonatkozik.

50.      Másodszor hangsúlyozom, hogy a 2004/38 irányelv célja, hogy megkönnyítse és megerősítse az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése által az uniós polgároknak közvetlenül biztosított szabad mozgás és tartózkodás alapvető és egyéni jogának gyakorlását.(31)

51.      E célkitűzésre tekintettel az uniós jogalkotó olyan rendszert hozott létre, amely a polgárok különböző csoportjainak különböző jogosultságokat biztosít. A jelen ügyben egyrészről a 2004/38 irányelv 6. cikkében előírt három hónapig terjedő tartózkodási jogról van szó, amelyre nem vonatkozik semmilyen feltétel, sem formai követelmény az érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél birtoklásán(32) kívül, másrészről a három hónapot meghaladó tartózkodási jogról, amely ezzel ellentétben a 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében előírt feltételektől függ. Így, noha a 2004/38 irányelv 6. cikkének megfelelően minden uniós polgárt megillet a tartózkodás joga három hónapig valamely másik tagállam területén, az ezen irányelv 7. cikkében előírt, három hónapot meghaladó tartózkodás jogát(33) csak a polgárok bizonyos csoportjai számára biztosítja (aktív, inaktív, tanuló), akik megfelelnek az e cikkben felsorolt feltételeknek (munkavállaló vagy önálló vállalkozó, elegendő forrásokkal, teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek, tanulmányokat folytatnak, beleértve a szakképzést is, stb.).(34)

52.      Márpedig a 2004/38 irányelvnek a „Tartózkodási jog megtartása” címet viselő 14. cikke a (4) bekezdésének b) pontjában az uniós polgárok olyan csoportját(35) említi, akiket ezen irányelv 7. cikke egyáltalán nem említ, és akik ebből következően nem tartoznak ezen utóbbi cikkben rögzített feltételek hatálya alá, nevezetesen azok az álláskeresők, akik a fogadó tagállamban első alkalommal keresnek munkát. A 2004/38 irányelv 14. cikkének (4) bekezdése ugyanis előír egy – a 14. cikk (1) és (2) bekezdésében említett – a 6. és 7. cikk alól eltérést engedő helyzetet. A 2004/38 irányelv rendszerében az álláskeresőknek a – közvetlenül az EUMSZ 45. cikkből eredő – tartózkodási jogát, kizárólag ezen irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja említi, amely előírja, hogy megtartják a tartózkodási jogukat az első alkalommal állást kereső olyan uniós polgárok, akik megfelelnek az e rendelkezésben meghatározott feltételeknek.

2)      A 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában meghatározott feltételek

53.      A 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában meghatározott feltételek szó szerint megismétlik a tartózkodási jognak a Bíróság által az Antonissen ítélet(36) 21. pontjában rögzített feltételeit, amelyben a Bíróság, miután kimondta, hogy a hat hónapos határidő elvileg elegendőnek tűnik ahhoz, hogy az érintettek tudomást szerezhessenek a fogadó tagállamban a szakmai képesítésüknek megfelelő állásajánlatokról, és hogy adott esetben megtehessék a foglalkoztatásukhoz szükséges intézkedéseket, megállapította, hogy „[a]mennyiben a kérdéses határidő leteltét követően az érdekelt bizonyítja, hogy az álláskeresést továbbra is folytatja, és tényleges esélye van a foglalkoztatásra, akkor a fogadó tagállam területéről nem utasítható ki”(37).

54.      E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a Bíróság az Antonissen ítéletben megállapította, hogy a munkavállalók szabad mozgását szabályozó uniós jogi rendelkezések nem akadályozzák, hogy valamely tagállami jogszabály előírja, hogy egy másik tagállamból álláskeresés céljával a területére beutazó állampolgár – jogorvoslati lehetőség mellett – kiutasítható e tagállam területéről, ha az érintett hat hónap elteltével nem talált munkát, hacsak nem bizonyítja, hogy az álláskeresést továbbra is folytatja, és tényleges esélye van a foglalkoztatásra.(38)

55.      A Bíróság érvelésének egészét értelmezve a „ha a  kérdéses határidő leteltét követően, az érdekelt bizonyítja”, és „ha az illető hat hónap elteltével nem talált munkát, hacsak nem bizonyítja” kifejezések értelme számomra egyértelmű. Ezen ítéletből ugyanis egyértelműen kitűnik,(39) hogy bár a Bíróság pontosította a további tartózkodási jog megtartásának feltételeit, amelyeket az uniós jogalkotó később beépített a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjába, nevezetesen, hogy az érintett személy bizonyítja, hogy egyrészt az álláskeresést továbbra is folytatja, másrészt tényleges esélye van a foglalkoztatásra, ez csak arra a helyzetre vonatkozik, amelyben az „észszerűnek” tekintett, vagyis hat hónapos határidő lejárt.

56.      Az első feltételt illetően hangsúlyozom, hogy a Bíróság és azt követően az uniós jogalkotó az „állást keres” kifejezés használata mellett döntött. Ezen igére vonatkozó döntésből egyértelműen következik, hogy az álláskeresőnek először, vagyis az „észszerűnek” tekintett határidő teljes időtartama alatt bizonyítania kell, hogy ténylegesen és aktívan folytat álláskeresést, és ezt követően, tehát e határidő lejárta után bizonyítania kell, hogy aktívan „állást keres”.

57.      Ezzel szemben az azon kötelezettségre vonatkozó második feltételt, miszerint az álláskeresőnek bizonyítania kell, hogy tényleges esélye van a foglalkoztatásra, csak az „észszerűnek” tekintett határidő lejártát követően lehet előírni.

58.      Ezen értelmezés nem csupán logikus, hanem összhangban van a jogalkotó azon döntésével, hogy a 2004/38 irányelv keretében megerősíti az álláskereső jogállását azáltal, hogy ezen irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjába beépíti a fogadó tagállamban első alkalommal állást kereső uniós polgárok tartózkodási joga megtartásának a Bíróság ítélkezési gyakorlata által meghatározott feltételeit.

59.      Ezenkívül e második feltételt illetően a belga kormány az írásbeli észrevételeiben azt állítja, hogy G. M. A.‑nak az 1980. december 15‑i törvény 40. cikkének 4. §‑ában előírt azon kötelezettsége, hogy bizonyítsa a foglalkoztatásra vonatkozó tényleges esélyét, a Vatsouras és Koupatantze ítélet(40) 38. pontjából ered. Ezen ítéletből a belga kormány szerint ugyanis kitűnik, hogy valamely tagállam másik tagállamban állást kereső állampolgárainak bizonyítaniuk kell, hogy tényleges kapcsolatba kerültek e második tagállam munkaerőpiacával.

60.      Ez a megközelítés számomra nem meggyőző, mivel véleményem szerint a szóban forgó ítélet téves értelmezésén alapul.

61.      Az álláskeresővel szemben előírt azon követelmény ugyanis, hogy bizonyítsa a fogadó tagállam munkaerőpiacával kialakított tényleges kapcsolatot, csak olyan helyzetre vonatkozik, amelyben az álláskereső uniós polgár e tagállamtól a munkavállalást elősegítő ellátást kér, ami G. M. A. esetében nem áll fenn. A Bíróság így megállapította, hogy jogszerű a tagállam részéről, hogy csak annak megállapítását követően nyújtja az álláskeresőknek járó ellátást, hogy tényleges kapcsolat áll fenn az álláskereső személy és e tagállam munkaerőpiaca között(41). Emlékeztetek ugyanis arra, hogy a Vatsouras és Koupatantze ítélet(42) a Collins ítéleten alapul, amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a szabad mozgás jogát gyakorló valamennyi álláskereső személynek „kapcsolatban” kell állnia a fogadó tagállammal annak érdekében, hogy álláskeresési ellátásban részesüljön.(43)

3)      A 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának célja és keletkezése

62.      A 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának célja és keletkezése is megerősíti a jelen indítvány 51–58. pontjában javasolt értelmezést.

63.      Először is a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának célját illetően, az irányelv (9) preambulumbekezdése egyértelműen kimondja, hogy az uniós polgároknak három hónapnál nem hosszabb időtartamra tartózkodási jogot kell biztosítani a fogadó tagállamban, bármely egyéb feltétel vagy formai követelmény nélkül, kivéve az érvényes személyazonosító igazolványra vagy útlevélre vonatkozó követelményt, a Bíróság joggyakorlata által elismert, az álláskeresőkre vonatkozó kedvezőbb bánásmód sérelme nélkül. E preambulumbekezdésből kitűnik egyrészről, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata, különösen az Antonissen ítélet(44) továbbra is érvényes a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának értelmezéséhez, másrészről, hogy nem lehet előírni az álláskeresők tartózkodási jogának megtartására vonatkozó, e rendelkezésben kimondott feltételek betartását valamely uniós polgárnak a fogadó tagállamban történő három hónapos jogszerű tartózkodása során. A 2004/38 irányelv (16) preambulumbekezdése a maga részéről azt mondja ki, hogy a Bíróság által meghatározott álláskeresőkkel szemben nem lehet kiutasítási intézkedést hozni, kivéve közrendi vagy közbiztonsági okokból.

64.      Másodszor, a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának keletkezését illetően véleményem szerint fontos emlékeztetni arra, hogy a Bizottság eredeti javaslatának(45) 6. cikke, és a Parlament jogalkotási állásfoglalásának(46) 8. cikke bármely feltétel nélküli, hat hónapig terjedő tartózkodási jogot írt elő. E rendelkezést mindazonáltal az Európai Unió Tanácsa módosította, amint az a közös állásfoglalás(47) indokolásából kitűnik, annak érdekében, hogy – a 2004/38 irányelv új 6. cikkével összhangban – ezen időszakot három hónapban állapítsák meg, kiemelve azonban, hogy az álláskeresők mindazonáltal a Bíróság ítélkezési gyakorlata által elismert kedvezőbb bánásmódban részesülnek. A 2004/38 irányelv jogalkotási eljárása során bekövetkezett e módosítás – amint arra a jelen indítvány 63. pontjában hivatkoztam – megerősíti az uniós jogalkotónak az álláskeresők jogállásának megszilárdítására irányuló szándékát. E közös állásfoglalás indokolásából ezenkívül kitűnik, hogy a 2004/38 irányelv 14. cikke „pontosítja, hogy valamely tagállam mely körülmények között utasíthatja ki az uniós polgárokat, ha azok már nem tesznek eleget a tartózkodási jogot számukra lehetővé tevő feltételeknek”(48).

65.      A 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának mind a céljából, mind a keletkezéséből egyértelműen kitűnik, hogy az uniós jogalkotó szándéka arra irányult, hogy a fogadó tagállamban első alkalommal munkát kereső álláskereső a Bíróság ítélkezési gyakorlata által elismert kedvezőbb bánásmódban részesüljön.

66.      E megállapítás a következő kérdés vizsgálatára ösztönöz: az álláskeresés határidejét illetően mit kell a Bíróság ítélkezési gyakorlata által elismert „kedvezőbb bánásmód” alatt érteni?

67.      Először is megjegyzem, hogy az uniós jogalkotó azon döntése, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatára, közelebbről az Antonissen ítéletre(49) utal, egyértelműen azon szándékáról tanúskodik, amint azt a jelen indítvány 63. pontjában kifejtettem, hogy el kívánja ismerni ezen ítélkezési gyakorlatnak a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának értelmezésével kapcsolatos jelentőségét, és az álláskeresőket kedvezőbb bánásmódban kívánja részesíteni. Ezzel együtt nem lehet úgy tekinteni, hogy a jogalkotó azáltal, hogy egy ilyen utalást tett, érvényesíteni kívánta a hat hónapos határidőt. Véleményem szerint a Bíróság ezen ítéletben annak megállapításával, hogy egy ilyen határidő „főszabály szerint nem tűnik elégtelennek” és „nem kérdőjelezi meg a szabad mozgás elvének hatékony érvényesülését”, egyszerűen észszerű határidőnek tekintette az ezen ügy tárgyát képező nemzeti jogszabályban előírt hat hónapos határidőt.

68.      Másodszor emlékeztetek arra, hogy a 2004/38 irányelv 6. cikke valamennyi uniós polgár számára előírja egy másik tagállam területén történő, bármilyen feltétel nélküli három hónapig terjedő tartózkodás jogát.

69.      Mindazonáltal, amikor az uniós polgár – aki a származási tagállamát abból a célból hagyja el, hogy a fogadó tagállamban állást keressen –, úgy dönt, hogy álláskeresőként nyilvántartásba veteti magát a tartózkodásának első három hónapjában, e nyilvántartásba vétel időpontjától kezdve a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának hatálya alá kerül. Figyelemmel ugyanakkor azon tényre, hogy az uniós jogalkotó szerint az álláskereső kedvezőbb bánásmódban részesül, amint az ezen irányelv (9) preambulumbekezdéséből kifejezetten kitűnik, nem lehet megkövetelni az álláskeresőtől annak bizonyítását, hogy állást keres, és hogy a minden uniós polgárt megillető három hónapos jogszerű tartózkodása alatt tényleges esélye van a foglalkoztatásra.(50) Ezzel ellentétben e jogszerű tartózkodás végétől kezdődő, „észszerűnek” tekintett időszak alatt a nemzeti hatóságok előírhatják, hogy az álláskereső bizonyítsa, hogy állást keres. Kizárólag ezen észszerű határidő leteltét követően írhatják elő a nemzeti hatóságok, hogy az érintett bizonyítsa a foglalkoztatásra vonatkozó tényleges esélyét.

70.      Ugyanígy, valamely tagállam azon állampolgára, aki uniós polgárként gyakorolta a szabad mozgáshoz való jogát, és kezdetben nem állt szándékában a fogadó tagállamban állást keresni,(51) és aki a kezdeti három hónapos tartózkodás leteltét követően úgy dönt, hogy álláskeresőként nyilvántartásba veteti magát, ezen időponttól kezdve a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának hatálya alá tartozik. E polgárnak tehát észszerű határidőt kell biztosítani, ami lehetővé teszi számára, hogy a fogadó tagállamban tudomást szerezzen a szakmai képesítésének megfelelő állásajánlatokról, és hogy adott esetben megtehesse az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy alkalmazzák, anélkül hogy bizonyítania kellene, hogy tényleges esélye van a foglalkoztatásra.

71.      A jelen indítvány 69. és 70. pontjában bemutatott két esetben ugyanis olyan polgárokról van szó, akik első alkalommal keresnek állást a fogadó tagállamban.

72.      Egyébiránt az álláskeresőt a fogadó tagállambeli kezdeti három hónapos jogszerű tartózkodási időszakot követően megillető határidőnek – annak érdekében, hogy azt észszerűnek lehessen tekinteni –, elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy az EUMSZ 45. cikkben(52) elismert jogot ne fossza meg a lényegétől. Így többek között a kezdeti három hónapos jogszerű tartózkodási időszak végétől számított három hónapos határidő véleményem szerint nem észszerűtlen, vagy a Bíróság fogalomhasználatával élve, „nem tűnik főszabály szerint elégtelennek”, és nem veszélyezteti az EUMSZ 45. cikk hatékony érvényesülését.(53)

73.      Ezenkívül lehetővé téve e polgárok számára, hogy egyértelműen megismerjék a jogaikat és kötelezettségeiket, a jogszerű tartózkodás végétől számított három hónapos észszerű határidő olyan jellegű, amely bizonyos szintű jogbiztonságot és átláthatóságot biztosít a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában előírt, és az EUMSZ 45. cikkben közvetlenül biztosított tartózkodási jog keretében.

74.      Mindezek kifejtése mellett úgy gondolom, kívánatos lenne, hogy egy meghatározott határidő álljon az álláskeresők rendelkezésére a fogadó tagállamban történő álláskeresés céljából, amely határidő alatt nem kötelesek bizonyítani, hogy tényleges esélyük van a foglalkoztatásra. Mindazonáltal a Bíróság nem léphet az uniós jogalkotó helyébe, és egy ilyen határidő bevezetése ez utóbbi feladata. Véleményem szerint egy meghatározott határidő megállapítása a jogbiztonság és az átláthatóság magasabb szintjének biztosítását tenné lehetővé az álláskeresők tartózkodási joga keretében.

75.      Harmadszor és végül hozzátenném, hogy bizonyos előzetes vizsgálatok szükségesek annak megállapításához, hogy valamely álláskereső folyamatosan állást keres, és hogy a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának megfelelően tényleges esélye van a foglalkoztatásra. Így a nemzeti hatóság vagy a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy e polgár komolyan és ténylegesen keres‑e állást. E tekintetben a nemzeti hatóság vagy a nemzeti bíróság többek között azt is vizsgálhatja, hogy az érintett szerepel‑e az álláskeresőkért felelős szervezet nyilvántartásában, pályázik‑e rendszeresen állásokra (önéletrajzzal és motivációs levéllel), vagy részt vesz‑e a szakmai képesítéseinek megfelelő állásajánlatokra vonatkozó állásinterjúkon.

76.      Ezenkívül e vizsgálatok során a nemzeti hatóságoknak vagy a nemzeti bíróságnak figyelembe kell vennie a nemzeti munkaerőpiac valós helyzetét, tehát az érintett tagállamban(54) az álláskeresés átlagos időtartamát az érintett személy szakmai képesítéseinek megfelelő ágazatban. Azon tényt, hogy e személy visszautasította a szakmai képesítéseinek nem megfelelő állásajánlatokat, nem lehet úgy tekinteni, hogy az illető nem teljesíti a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában előírt feltételeket.

77.      Ráadásul, figyelemmel arra a tényre, hogy az álláskeresők a fogadó tagállamban az első állásukat keresik, azt a körülményt, hogy még soha nem dolgoztak a fogadó tagállamban, nem lehet az említett vizsgálatok keretében annak megállapításához figyelembe venni, hogy nincs tényleges esélyük a foglalkoztatásra.

4.      Köztes következtetés

78.      A fenti elemzésből kitűnik, hogy a tagállamok kötelesek az álláskereső uniós polgárok számára észszerű határidőt biztosítani, amely alatt ez utóbbiaknak bizonyítaniuk kell, hogy állást keresnek. Csak e határidő leteltét követően kell e polgároknak a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának megfelelően nem csupán azt bizonyítani, hogy folyamatosan állást keresnek, hanem azt is, hogy tényleges esélyük van a foglalkoztatásra. E tekintetben a fogadó tagállamban töltött három hónapos jogszerű tartózkodás kezdeti időszakának végétől számított három hónapos határidő nem tűnik észszerűtlennek.

C.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

79.      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból és a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik, hogy a CCE előtti fellebbezésében G. M. A. – annak bizonyítása érdekében, hogy tényleges esélye volt a foglalkoztatásra, és meg kellett semmisíteni a vitatott határozatot – arra hivatkozik, hogy a Parlament 2016. április 6‑án gyakornokként vette alkalmazásba.

80.      Márpedig annak megállapításával, hogy a CCE – az 1980. december 15‑i törvény 39/2. cikke 2. §‑ának megfelelően –törvényességi felügyeletet gyakorol a Hivatal határozatai felett, és nem jogosult az ügy érdemi felülvizsgálatára, amely lehetővé tenné számára annak figyelembevételét, hogy G. M. A.‑t a Parlament foglalkoztatta, e bíróság nem vette figyelembe a körülmények ilyen megváltozását.

81.      Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 2004/38 irányelv 15. és 31. cikkét, valamint a Charta 47. cikkében kimondott hatékony bírói jogvédelem elvét úgy kell‑e értelmezni, hogy a fogadó tagállam bíróságainak, amikor valamely álláskereső uniós polgár három hónapot meghaladó tartózkodási jogát elutasító határozat jogszerűségét vizsgálják, figyelembe kell venniük az álláskereső körülményeiben azt követően bekövetkező bármely változást, hogy az illetékes hatóságok meghozták a tartózkodási jogát korlátozó határozatot, szükség esetén mellőzve a nemzeti eljárási szabályokat, ha a körülmények ilyen változása azt bizonyítja, hogy az álláskeresőt megillette a tartózkodási jog.

82.      A belga kormány és G. M. A. e tekintetben ellentétes álláspontot képvisel.

83.      A belga kormány azt állítja, hogy valamely, G. M. A. helyzetéhez hasonló esetben sem a 2004/38 irányelv előkészítő munkálataiból, sem azon tényből, hogy ezen irányelv rendelkezéseinek tiszteletben kell tartaniuk a Charta 47. cikkét, nem következik, hogy a nemzeti bíróságoknak jogosultnak kellene lenniük a nemzeti hatóságoknak valamely uniós polgár szabad mozgáshoz való jogát korlátozó határozatainak megváltoztatására.

84.      G. M. A. ezzel szemben arra hivatkozik, hogy a 2004/38 irányelv 15. és 31. cikkét a Charta 47. cikkével összhangban kell értelmezni. Következésképpen a személyek szabad mozgására vonatkozó uniós szabályok alapján hozott határozatok jogszerűségét vizsgáló nemzeti bíróságoknak figyelembe kellene venniük az e határozatokat követően bekövetkezett körülményeket, amennyiben ezek bizonyíthatják, hogy az álláskeresőnek tényleges esélye van a foglalkoztatásra. E tekintetben G. M. A. azt állítja, hogy a jelen ügyre az Orfanopoulos és Oliveri ítélet(55) alkalmazandó.

85.      A Bíróságnak a – 2004/38 irányelv 15. és 31. cikke szerinti – hatékony bírói jogvédelemhez való jogra vonatkozó ítélkezési gyakorlatának elemzése előtt röviden vizsgálni fogom az e cikkekben előírt eljárási biztosítékokat, és azoknak az álláskereső uniós polgárok szabad mozgását korlátozó határozatokra történő alkalmazását.

1.      A 2004/38 irányelv 15. és 31. cikkében előírt eljárási biztosítékoknak az álláskeresőkre történő alkalmazása

86.      Először is emlékeztetek arra, hogy a 2004/38 irányelv „Eljárási biztosítékok” címet viselő 15. cikke az (1) bekezdésében előírja, hogy „a 30. és 31. cikkben leírt eljárásokat hasonlóan kell alkalmazni az uniós polgár és családtagjai szabad mozgását nem közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi alapon korlátozó határozatokra”(56). E cikk így azon uniós polgárok kiutasítására vonatkozó eljárási biztosítékokat szabályozza, akik ezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kedvezményezettként” tartózkodtak a fogadó tagállamban.

87.      A jelen esetben nem vitatott, hogy G. M. A., aki görög állampolgár, tehát uniós polgár, a szabad mozgáshoz való jogát gyakorolta azáltal, hogy az állampolgársága szerinti tagállamtól eltérő tagállamba utazott és ott tartózkodott. Ebből következik, hogy G. M. A. a 2004/38 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kedvezményezett”, és hogy a helyzete az irányelv 15. cikkének hatálya alá tartozik.

88.      Ezenkívül, amint arra emlékeztettem, a 2004/38 irányelv 15. cikke az irányelv III. fejezetében szerepel, amely többek között a három hónapig terjedő tartózkodási jogra (6. cikk), a három hónapot meghaladó tartózkodási jogra (7. cikk), valamint ezen irányelv 6. és 7. cikkében előírt tartózkodási jog megtartására vonatkozik, amennyiben e jogok kedvezményezettjei megfelelnek az e cikkekben (14. cikk) kimondott feltételeknek. Egyébiránt, amint arra utaltam,(57) a 2004/38 irányelv 14. cikkének (4) bekezdése eltérést ír elő a 14. cikk (1) és (2) bekezdésében említett 6. és 7. cikktől. E tekintetben ezen irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontja előírja az álláskereső uniós polgár tartózkodási jogát,(58) valamint azokat a feltételeket, amelyeket e polgároknak e joguk megtartása érdekében teljesíteni kell.

89.      Ennélfogva nem csupán a 2004/38 irányelv 15. cikke (1) bekezdésének szövegéből, hanem a szövegösszefüggéséből, valamint ezen irányelv céljából(59) egyértelműen következik, hogy e rendelkezés az említett irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának hatálya alá tartozó helyzetekre alkalmazandó. A 2004/38 irányelv 15. cikke (1) bekezdésének hatálya tehát a három hónapot meghaladó tartózkodási jog elismerése iránti kérelmet elutasító és a fogadó tagállam területéről történő kiutasítást elrendelő határozatra terjed ki, amelyet – mint az alapeljárásban is – nem a közrendet, közbiztonságot vagy a közegészséget érintő bármely veszéllyel összefüggésben hoztak meg.

90.      Ennek tisztázásán túlmenően felmerül most a kérdés, hogy a 2004/38 irányelv 15. és 31. cikkét a Charta 47. cikkével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy a nemzeti bíróságoknak figyelembe kell venni a körülményekben a szabad mozgás és tartózkodás jogát korlátozó határozat elfogadását követően bekövetkezett változásokat, oly módon, hogy szükség esetén mellőzik a nemzeti eljárási rendelkezéseket, ha e változások azt bizonyítják, hogy az álláskereső rendelkezik ilyen tartózkodási joggal.

2.      A Bíróság releváns ítélkezési gyakorlata a 2004/38 irányelv 15. és 31. cikke szerinti hatékony bírói jogvédelemhez való jogra vonatkozóan

91.      Amint az a fenti pontokból kitűnik, mivel a 2004/38 irányelv 15. cikkének (1) bekezdése az irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában említett helyzetekre alkalmazandó,(60) ezen irányelv 30. és 31. cikkében előírt eljárási biztosítékok analógia útján szintén alkalmazandók az álláskereső uniós polgárokra. E cikkek előírnak bizonyos eljárási biztosítékokat, amelyeket a tagállamoknak be kell tartani valamely uniós polgár tartózkodási jogának esetleges korlátozása érdekében.

92.      Véleményem szerint tehát e rendelkezések elemzéséből kell kiindulni, a Bíróság ítélkezési gyakorlata által értelmezettek szerint.

93.      Megjegyzem, hogy – amint az ezen ítélkezési gyakorlatból kitűnik – a 2004/38 irányelv 31. cikkének (1) és (3) bekezdése az irányelv 15. cikkének keretében alkalmazandó.(61)

94.      A 2004/38 irányelv 31. cikkének (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy az uniós polgárok bírósági vagy adott esetben közigazgatási jogorvoslatot kezdeményezhetnek a fogadó tagállamban a velük szemben közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokból hozott, a tagállamokban a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogukat korlátozó határozat megfellebbezésére vagy felülvizsgálatára.

95.      E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a Bíróság jelezte, különösen a 2004/38 irányelv 31. cikkének (1) bekezdését, valamint a bírósági jogorvoslat kezdeményezéséhez való jogot illetően, amelyet e rendelkezésnek megfelelően biztosítani kell, hogy amennyiben az ilyen jogorvoslat a Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében az Unió joga végrehajtásának minősül, az e jogorvoslat eljárási szabályainak – amelyek a 2004/38 irányelv által biztosított jogok megőrzésének biztosítására irányulnak – tiszteletben kell tartaniuk többek között az említett Charta 47. cikkében foglalt hatékony jogorvoslathoz való jogból eredő követelményeket.(62)

96.      A 2004/38 irányelv 31. cikkének (3) bekezdése a maga részéről akként rendelkezik, hogy a jogorvoslati eljárásokban nemcsak az érintett határozat jogszerűségének, valamint azon tényeknek és körülményeknek a vizsgálatát kell lehetővé tenni, amelyeken az alapul, hanem azt is biztosítani kell, hogy a szóban forgó határozat ne legyen aránytalan.(63)

97.      E tekintetben, ami azon mérlegelési jogkör bírósági felülvizsgálatát illeti, amellyel az illetékes nemzeti hatóságok rendelkeznek, a Bíróság megállapította, hogy a nemzeti bíróságnak különösen azt kell megvizsgálnia, hogy a megtámadott határozat kellően szilárd ténybeli alappal rendelkezik‑e. E felülvizsgálatnak továbbá ki kell terjednie különösen az eljárási garanciák alapvető fontosságú tiszteletben tartására, amely lehetővé teszi a bíróság számára annak vizsgálatát, hogy a mérlegelési jogkör gyakorlásának alapjául szolgáló ténybeli és jogi elemek fennállnak‑e.(64)

98.      Mit jelent ez a gyakorlatban a kérdést előterjesztő bíróság által az alapeljárásban elvégzendő felülvizsgálat szempontjából? E bíróság vélhetően úgy gondolja, hogy vizsgálnia kellene tudni a körülményeknek az illetékes hatóságok által hozott határozatot követően bekövetkezett változását, ha azok módosíthatják az érintett uniós polgár helyzetét, amely már nem tenné lehetővé e személy tartózkodási jogainak a fogadó tagállamban történő korlátozását.

99.      Az e kérdésre történő válaszadáshoz, valamint az alapeljárásban történő határozathozatalhoz véleményem szerint hasznos a felek által hivatkozott Orfanopoulos és Oliver ítélet(65) elemzése.

3.      Az Orfanopoulos és Oliveri ítélet

100. Elemzésemet annak jelzésével kezdem, hogy véleményem szerint az Orfanopoulos és Oliveri ítéletben(66) kidolgozott megoldás mutatis mutandis alkalmazandó G. M. A. alapeljárásban fennálló helyzetére.

101. Ebben az ítéletben a Bíróság a 2004/38 irányelvet(67) megelőző 64/221 irányelv(68) 3. cikkét értelmezte. A Bíróság, miután emlékeztetett arra, hogy főszabály szerint a nemzeti eljárásjog által szabályozott bírósági felülvizsgálatnak az eljárási autonómia keretében hatékonynak kell lennie,(69) az ítélet 82. pontjában megállapította, hogy a 64/221 irányelv 3. cikkével ellentétes egy olyan nemzeti gyakorlat, amely szerint a nemzeti bíróságok valamely más tagállam állampolgára ellen elrendelt kiutasítás jogszerűségének megvizsgálásakor nem kötelesek figyelembe venni az illetékes hatóságok utolsó határozata után bekövetkezett olyan tényeket, amelyek az érintett magatartása közrendre való veszélyessége ténylegességének megszűnésére vagy jelentős csökkenésére vonatkoznak.(70)

102. A Bíróság e megközelítést arra a megállapításra alapította, amely szerint a 64/221 irányelv 3. cikkének sem a szövegéből, sem a Bíróság ítélkezési gyakorlatából nem következnek pontosabb utalások a veszély „közvetlen” jellegének meghatározásához elfogadandó időpontra vonatkozóan.(71) E tekintetben úgy vélem, amint az a fenti pontokból következik, hogy sem a 2004/38 irányelv 31. cikkének (1) és (3) bekezdéséből, sem a Bíróság ítélkezési gyakorlatából nem tűnik ki pontos és célzott utalás a valamely uniós polgár tartózkodási jogát korlátozó nemzeti hatósági határozat elfogadását követően bekövetkezett körülményeknek a felülvizsgálatot végző bíróság általi figyelembevételére vonatkozóan. Mindazonáltal egyetértek a Bizottságnak a Bíróság által feltett kérdéseire adott válaszában szereplő észrevétellel, amely szerint, noha az Orfanopoulos és Oliveri ítéletben(72) foglalt megállapítást nem veszi át konkrétan a 2004/38 irányelv 31. cikkének (3) bekezdése, kétségtelen, hogy annak értelmezése során az nem hagyható figyelmen kívül.(73)

103. Ebben az összefüggésben, és figyelemmel arra, hogy a munkavállalók szabad mozgása és az uniós polgárság témaköréről van szó, véleményem szerint a második kérdést fontosabb a tényleges érvényesülés szempontjából, semmint a Charta 47. cikke szempontjából elemezni.

104. Először is emlékeztetek arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint bármely nemzeti bírósági felülvizsgálati eljárásnak lehetővé kell tennie az ilyen határozat megsemmisítése iránti keresetet elbíráló bíróság számára, hogy e határozat jogszerűségének felülvizsgálata keretében ténylegesen alkalmazhassa az uniós jog vonatkozó elveit és szabályait.(74)

105. Másodszor, véleményem szerint a tényleges érvényesülés elve megköveteli, hogy az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére álló mérlegelési mozgástér bírósági felülvizsgálatát végző nemzeti bíróságok rendelkezzenek azzal a lehetőséggel, hogy figyelembe vegyék valamely uniós polgár helyzetére vonatkozó közigazgatási határozat elfogadását követően a körülményekben bekövetkezett változásokat. Egy álláskereső uniós polgár helyzete ugyanis jellegénél fogva változhat egy ilyen határozat meghozatalát követően. Ennélfogva a bírósági felülvizsgálat során az érintett polgár körülményeinek bármely olyan változását is figyelembe kell venni, amely az illetékes hatóságok tartózkodási jogot korlátozó határozatának meghozatalát követően következett be.(75)

106. Közelebbről, az e felülvizsgálatot végző bíróságnak figyelembe kell vennie az ilyen változást, amennyiben az a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételek alkalmazására vonatkozik. E tekintetben emlékeztetek arra, hogy e rendelkezés előírja, hogy az uniós polgár mindaddig nem utasítható ki, amíg az alábbi két kumulatív feltételt teljesíti: bizonyítani tudja, hogy folyamatosan állást keres és tényleges esélye van a foglalkoztatásra.

107. A jelen esetben nem vitatott, hogy a nemzeti hatóságok által hozott, G. M. A. tartózkodási jogát korlátozó határozatot követően a körülményeiben bekövetkezett változások szorosan összefüggnek a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételekkel, vagyis azzal a ténnyel, hogy a vitatott határozat meghozatalát követően a Parlament alkalmazta.

108. Úgy vélem, hogy az olyan nemzeti szabályozás, mint amilyen az alapeljárás tárgyát képezi, amely nem teszi lehetővé valamely uniós polgár helyzete alakulásának figyelembevételét, sérti a tényleges érvényesülés elvét, mivel akadályozza a nemzeti bíróságot az – EUMSZ 45. cikk fényében értelmezett – 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontja tényleges alkalmazásának biztosításában. Másképp megfogalmazva, ha a hatáskörrel rendelkező bíróságok által elvégzendő felülvizsgálat nem vonatkozhatna ezen irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételekre, e felülvizsgálat hatékonysága jelentősen csökkenne. E körülmények között a bírósági felülvizsgálatot végző bíróság feladata a Szerződésből és a 2004/38 irányelvből eredő jogok hatékony védelmének biztosítása, a szóban forgó nemzeti jogi szabály mellőzése révén.

109. Mivel a javaslatomból következően a kérdést előterjesztő bíróság köteles az érintett nemzeti szabályok alkalmazását mellőzni, véleményem szerint nem szükséges e szabályok és a Charta 47. cikkének összhangját vizsgálni.

4.      Köztes következtetés

110. A fentiekre tekintettel úgy vélem, hogy valamely álláskereső uniós polgár körülményeinek bármely olyan változását, amely az illetékes hatóságok által hozott, tartózkodási jogát korlátozó határozat meghozatalát követően következett be, figyelembe kell venni e helyzet bírósági felülvizsgálata során, különösen, amikor e változás az álláskereső tartózkodási joga megtartásának a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételeire vonatkozik. E körülmények között a bírósági felülvizsgálatot végző bíróság feladata a Szerződésből és a 2004/38 irányelvből eredő jogok hatékony védelmének biztosítása, a szóban forgó nemzeti jogi szabály mellőzése révén.

V.      Végkövetkeztetés

111. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Conseil d’État (államtanács, Belgium) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:

1)      Az EUMSZ 45. cikket és a 2011. április 5‑i 492/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelettel módosított, az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontját úgy kell értelmezni, hogy a fogadó tagállamnak egyrészről a kezdeti három hónapos jogszerű tartózkodás végétől számítva észszerű határidőt kell biztosítania az álláskereső számára annak érdekében, hogy megismerje a számára megfelelő állásajánlatokat, és hogy az alkalmazás érdekében megtegye a szükséges intézkedéseket, másrészről, engedélyeznie kell, hogy az álláskereső e határidő alatt végig a területén tartózkodjon, anélkül hogy előírná annak bizonyítását, hogy tényleges esélye van a foglalkoztatásra. Csak e határidő leteltét követően kell ezen álláskeresőnek a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdése b) pontjának megfelelően nem csupán azt bizonyítani, hogy folyamatosan állást keres, hanem azt is, hogy tényleges esélye van a foglalkoztatásra.

2)      A 2004/38 irányelv 15. és 31. cikkét, valamint a tényleges érvényesülés elvét úgy kell értelmezni, hogy a fogadó tagállam bíróságainak, amikor valamely álláskereső uniós polgár három hónapot meghaladó tartózkodási jogát elutasító határozat jogszerűségét vizsgálják, figyelembe kell venniük az álláskereső körülményeiben azt követően bekövetkező bármely változást, hogy az illetékes hatóságok meghozták a tartózkodási jogát korlátozó határozatot, szükség esetén mellőzve a nemzeti eljárási szabályokat, ha e változás azt bizonyítja, hogy az álláskereső rendelkezett ilyen tartózkodási joggal.


1      Eredeti nyelv: francia.


i      A jelen szöveg 2. és 35. lábjegyzetében az első elektronikus közzétételt követően tipográfiai módosítás történt.


2      Lásd: Reynolds, S., „(De)constructing the Road to Brexit: Paving the Way to Further Limitations on Free Movement and Equal Treatment”, D. Thym (ed.), Questioning EU Citizenship. Judges and the Limits of Free Movement and Solidarity in the EU, Hart Publishing, London, 2017., 57–87. o., különösen 73. o.


3      Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2004. L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.; helyesbítés: HL 2009. L 274., 47. o.; a továbbiakban: 2004/38 irányelv).


4      Moniteur belge, 1980. december 31., 14584. o.


5      Moniteur belge, 1981. október 27., 13740. o.


6      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


7      2016. szeptember 13‑i Rendón Marín ítélet (C‑165/14, EU:C:2016:675,24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


8      Lásd, legutóbb: 2020. május 14‑i Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság Dél‑alföldi Regionális Igazgatóság ítélet (C‑924/19 PPU és C‑925/19 PPU, EU:C:2020:367, 179. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


9      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


10      1976. április 8‑i ítélet (48/75, EU:C:1976:57).


11      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


12      1997. február 20‑i ítélet (C‑344/95, EU:C:1997:81).


13      Lásd: 1976. április 8‑i Royer ítélet (48/75, EU:C:1976:57, 31. pont és rendelkező rész). Lásd szintén: 1982. március 23‑i Levin ítélet (53/81, EU:C:1982:105, 9. pont), amelyben a Bíróság megállapította, hogy a „valamely tagállam területére történő beutazás és tartózkodás joga a munkavállaló jogálláshoz vagy munkavállalói tevékenység gyakorlásához, illetve ahhoz kapcsolódik, hogy valamely személy munkavállalóként kíván elhelyezkedni”. Kiemelés tőlem.


14      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


15      1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 11. és 12. pont).


16      Lásd: 1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 13. pont). A Bíróság ezen ítélet 14. pontjában hozzátette: „[a] Szerződés ilyen értelmezése egyébként megfelel a[z uniós] jogalkotó értelmezésének, amint arra a szabad mozgás alapelvének alkalmazása kapcsán hozott rendelkezések – különösen a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL 1968. L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.) 1–5. cikke – is utalnak, amelyek biztosítják az [uniós] állampolgárok számára a jogot, hogy valamely másik tagállam területén munkavállalás céljából mozogjanak és következésképp ott tartózkodjanak”. Kiemelés tőlem.


17      1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 16. pont). Lásd szintén: 1993. május 26‑i Tsiotras ítélet (C‑171/91, EU:C:1993:215, 13. pont).


18      1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 20. pont).


19      1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 11. és 21. pont). Lásd szintén: 1993. május 26‑i Tsiotras ítélet (C‑171/91, EU:C:1993:215, 13. pont).


20      Lásd különösen: 1992. február 26‑i Bernini ítélet (C‑3/90, EU:C:1992:89, 14. pont); 1999. június 8‑i Meeusen ítélet (C‑337/97, EU:C:1999:284, 13. pont); 2004. szeptember 7‑i Trojani ítélet (C‑456/02, EU:C:2004:488, 15. pont); 2008. július 17‑i Raccanelli ítélet (C‑94/07, EU:C:2008:425, 33. pont); 2009. június 4‑i Vatsouras és Koupatantze ítélet (C‑22/08 és C‑23/08, EU:C:2009:344, 26. pont); 2013. február 21‑i N ítélet (C‑46/12, EU:C:2013:97, 39. pont); 2015. október 1‑jei O ítélet (C‑432/14,EU:C:2015:643, 22. pont).


21      Lásd e tekintetben: 2013. február 21‑i N ítélet (C‑46/12, EU:C:2013:97, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2014. június 19‑i Saint Prix ítélet (C‑507/12, EU:C:2014:2007, 33. pont).


22      1998. május 12‑i Martínez Sala ítélet (C‑85/96, EU:C:1998:217, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Fel kell hívnom a figyelmet, hogy ebben az ítéletben a Bíróság az uniós polgárok számára a munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatos rendelkezéseken túlmenően biztosította az egyenlő bánásmódhoz való jogot. Lásd e tekintetben: Rendón Marín és CS egyesített ügyekre vonatkozó indítványom (C‑165/14 és C‑304/14, EU:C:2016:75, 109. pont).


23      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


24      1997. február 20‑i ítélet (C‑344/95, EU:C:1997:81, 12–19. pont). Az álláskeresési ellátásra vonatkozóan lásd: 2004. március 23‑i Collins ítélet (C‑138/02, EU:C:2004:172, 37. pont), amelyben a Bíróság először értelmezte – a Szerződésnek az uniós polgárságról szóló rendelkezései fényében – a Szerződésnek a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseit. Az EGK‑Törökország társulási megállapodás keretében lásd: 1997. január 23‑i Tetik ítélet (C‑171/95, EU:C:1997:31, 32–34. pont).


25      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


26      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


27      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


28      Lásd a jelen indítvány 38. pontját.


29      1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 13. és 16. pont) Lásd szintén: 1993. május 26‑i Tsiotras ítélet (C‑171/91, EU:C:1993:215, 13. pont).


30      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


31      Lásd különösen: 2019. április 11‑i Tarola ítélet (C‑483/17, EU:C:2019:309, 23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


32      Ezen irányelv 14. cikkének (1) bekezdése szerint e jogot az uniós polgárok vagy családtagjaik mindaddig megtartják, amíg nem jelentenek indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.


33      Ezen irányelv 14. cikkének (2) bekezdése értelmében ugyanis az uniós polgárok és családtagjaik három hónapot meghaladó tartózkodási joggal rendelkeznek, ha megfelelnek többek között az irányelv 7. cikkében meghatározott feltételeknek, amelyek annak elkerülésére irányulnak, hogy e személyek indokolatlan terhet jelentsenek a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.


34      E tekintetben G. M. A. észrevételeiből kitűnik, hogy az – 1980. december 15‑i törvény 42. cikke 2. §‑ának második albekezdésével összefüggésben értelmezett – 1981. október 8‑i királyi rendelet 50. cikkének 1. §‑a alapján minden uniós polgár, aki három hónapot meghaladóan kíván Belgiumban tartózkodni, köteles nyilvántartásba vételi igazolás iránti kérelmet benyújtani annál a helyi közigazgatási szervnél, amelynek területén az érkezésétől számított három hónapig tartózkodik, és e királyi rendelet 50. cikkének 2. §‑a alapján e kötelezettség az álláskeresőkre is alkalmazandó. E tekintetben ki kell emelni, hogy a Bizottság az észrevételeiben jogosan hangsúlyozza, hogy a 2004/38 irányelvnek „az uniós polgárokra vonatkozó adminisztratív formai követelményekre” vonatkozó 8. cikke, amikor e polgárok három hónapot meghaladóan kívánnak tartózkodni valamely tagállam területén, csak az uniós polgárok ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében említett csoportjai számára írja elő azt a lehetőséget, hogy a tagállamok az illetékes hatóságoknál történő nyilvántartásba vételi kötelezettséget írjanak elő, amint az  az irányelv 8. cikkének (3) bekezdéséből kifejezetten kitűnik. Következésképpen az álláskeresők számára nem lehet ilyen nyilvántartásba vételi kötelezettséget előírni, még a három hónapot meghaladó álláskeresési időszak során sem. Egy ilyen kötelezettség ellentétes mind az EUMSZ 45. cikkel, mind a 2004/38 irányelv 8. cikkével.


35      A jogirodalom is kiemelte e szempontot. Lásd különösen: Shuibhne, N. N. és Shaw, J., „General Report”, Neergaard, U., Jacqueson, C. és Holst‑Christensen, N., Union Citizenship: Development, Impact and Challenges, The XXVI FIDE Congress in Copenhagen, 2014, Congress Publications, Koppenhága, 2014., 2. kötet, 65–226. o., különösen 112. o.: „The position of jobseekers has long been – and continues to be – treated distinctively.”


36      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 21. pont).


37      1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 21. pont). Kiemelés tőlem.


38      1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 22. pont és rendelkező rész).


39      1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 21. és 22. pont).


40      2009. június 4‑i ítélet (C‑22/08 és C‑23/08, EU:C:2009:344, 21. és 22. pont).


41      E tekintetben emlékeztetek arra, hogy miután ezen ítélet 37. pontjában a Bíróság megerősítette, hogy „figyelembe véve az uniós polgárság bevezetését és az uniós polgárok által élvezett egyenlő bánásmódhoz való jog értelmezését, nem lehet az EK 39. cikk (2) bekezdésének hatálya alól kizárni egy olyan pénzbeli ellátást, amelynek célja valamely tagállam munkaerőpiacán álláshoz való hozzáférés megkönnyítése”, ugyanezen ítélet 38. pontjában a Bíróság megállapította, hogy „jogszerű ugyanakkor a tagállam részéről, hogy csak annak megállapítását követően nyújtja az [olyan pénzbeli ellátást, amelynek célja valamely tagállam munkaerőpiacán álláshoz való hozzáférés megkönnyítése], hogy tényleges kapcsolat áll fenn az álláskereső személy és ezen állam munkaerőpiaca között”. 2009. június 4‑i Vatsouras és Koupatantze ítélet (C‑22/08 és C‑23/08, EU:C:2009:344, 38. és 39. pont).


42      2009. június 4‑i ítélet (C‑22/08 és C‑23/08, EU:C:2009:344).


43      2004. március 23‑i Collins ítélet (C‑138/02, EU:C:2004:172). Lásd a jelen indítvány 24. lábjegyzetét.


44      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


45      Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre vonatkozó javaslat (COM(2001) 257 végleges;HL 2001. C 270., 154. o.).


46      Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre vonatkozó javaslatról szóló európai parlamenti jogalkotási állásfoglalás (COM(2001) 257 – C5‑0336/2001 – 2001/0111(COD); HL 2004. C 43. E, 48. o.).


47      Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, és a 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló […] 2004/[38]/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv elfogadására irányuló, 2003. december 5‑i 6/2004/EK tanácsi közös állásfoglalás […] (HL 2004. C 54. E., 124. o.).


48      Kiemelés tőlem.


49      1991. február 26‑i ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80).


50      Lásd e tekintetben: Shuibhne, N. N., „In search of a status: where does the jobseeker fit in EU free movement law?”, Edward, D., Komninos, A., MacLennan, J. Ian S. Forrester – A Scot without Borders – Liber Amicorum, 1. kötet, 2017., 139–152. o., különösen a 148. o.


51      Megjegyzendő, hogy az állampolgárok valamely tagállamból más tagállamokba történő utazásának nagyon sokféle indoka lehet.


52      Cieśliński, A., és Szwarc, M., Prawo rynku wewnętrznego. System Prawa Unii Europejskiej, 7. kötet, Kornobis‑Romanowska, D., szerkesztésében, C. H. Beck, Varsó, 2020., 310. o.


53      Az uniós polgárok és családtagjaik szabad mozgása: Öt intézkedés a változás érdekében címet viselő, az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának szóló, 2013. november 25‑i bizottsági közleményből (COM(2013) 837 végleges, 6. o.) kitűnik, hogy „az álláskeresőket legfeljebb hat hónapig vagy akár annál hosszabb ideig is feltétel nélkül megilleti a fogadó tagállamban való tartózkodás joga, amennyiben igazolják, hogy tényleges esélyük van az elhelyezkedésre”. Lásd szintén: Bizottság tájékoztató honlapja „Európa Önökért”, elérhető: https://europa.eu/youreurope/citizens/residence/residence‑rights/jobseekers/index_fr.htm#just‑moved: „Ha Ön nem talál állást a kint tartózkodás első hat hónapja során, a fogadó tagállam hatóságai elbírálhatják, hogy jogában áll‑e ezt követően is az országban tartózkodni. Az eljárás során Önnek igazolnia kell, hogy: aktívan állást keres az országban, és hogy jó eséllyel el tud majd helyezkedni.”


54      G. M. A. észrevételeiből kitűnik, hogy Belgiumban az álláskeresés átlagos időtartama hét hónap.


55      2004. április 29‑i ítélet (C‑482/01 és C‑493/01, EU:C:2004:262).


56      Kiemelés tőlem.


57      Lásd a jelen indítvány 52. pontját.


58      Amely közvetlenül az EUMSZ 45. cikkből ered.


59      Lásd a jelen indítvány 50. pontját.


60      Lásd a jelen indítvány 86–89. pontját.


61      2019. szeptember 10‑i Chenchooliah ítélet (C‑94/18, EU:C:2019:693, 82. pont). Ezen ítélet 83. pontjából azonban kitűnik, hogy nem ez a helyzet a 2004/38 irányelv 30. cikkének (2) bekezdése, a 31. cikke (2) bekezdésének harmadik francia bekezdése, valamint a 31. cikkének (4) bekezdése esetében, amelyek alkalmazását szigorúan a közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi indokok alapján hozott kiutasítási határozatokra kell korlátozni. E rendelkezések tehát nem alkalmazandók ezen irányelv 15. cikkében érintett kiutasítási határozatokra. Lásd még: ezen ügyben ismertetett indítványom (C‑94/18, EU:C:2019:433).


62      2019. szeptember 10‑i Chenchooliah ítélet (C‑94/18, EU:C:2019:693, 84. pont). Lásd még: 2018. július 12‑i Banger ítélet (C‑89/17, EU:C:2018:570, 48. pont); 2013. június 4‑i ZZ ítélet (C‑300/11, EU:C:2013:363, 50. pont).


63      2019. szeptember 10‑i Chenchooliah ítélet (C‑94/18, EU:C:2019:693, 85. pont). Lásd még: 2018. július 12‑i Banger ítélet (C‑89/17, EU:C:2018:570, 48. pont);2011. november 17‑i Gaydarov ítélet (C‑430/10, EU:C:2011:749, 41. pont): „Így az érintett személyeknek olyan hatékony bírósági jogorvoslattal kell rendelkezniük a határozattal szemben, amely lehetővé teszi e határozat jogszerűségének az uniós jogra tekintettel történő ténybeli és jogi vizsgálatát e rendelkezés értelmében.”


64      Kiemelés tőlem. 2018. július 12‑i Banger ítélet (C‑89/17, EU:C:2018:570, 51. pont).


65      2004. április 29‑i ítélet (C‑482/01 és C‑493/01, EU:C:2004:262).


66      2004. április 29‑i ítélet (C‑482/01 és C‑493/01, EU:C:2004:262).


67      A 64/221 irányelv 3. cikke előírta, hogy a szóban forgó intézkedések kizárólag az érintett személy viselkedésén alapulhatnak, és hogy az érintett személlyel szemben korábban hozott büntetőítéletek önmagukban nem szolgálhatnak alapul ilyen intézkedésekhez.


68      A külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó, a közérdek, közbiztonság vagy közegészség által indokolt különleges intézkedések összehangolásáról szóló, 1964. február 25‑i tanácsi irányelv (HL 1964. 56., 850. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 11. o.).


69      2004. április 29‑i Orfanopoulos és Oliveri ítélet (C‑482/01 és C‑493/01, EU:C:2004:262, 80. pont): „Bár igaz, hogy a tagállamok belső jogrendjének a feladata, hogy meghatározza az illetékes bíróságokat és az eljárási szabályokat olyan keresetek tekintetében, amelyek az egyének közösségi jogból eredő jogai védelmét hivatottak biztosítani, mindazonáltal, e szabályok nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását.”


70      2004. április 29‑i ítélet (C‑482/01 és C‑493/01, EU:C:2004:262). E megközelítést megerősítette többek között az EGK‑Törökország társulási megállapodás értelmezése keretében a 2004. november 11‑i Cetinkaya ítélet (C‑467/02, EU:C:2004:708, 45. és 46. pont). Ezen ítélet tanulságait a 2004/38 irányelv több rendelkezésébe beépítették. Így ezen irányelv 27. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy a „közrendi vagy közbiztonsági okokból hozott intézkedéseknek” többek között az ilyen intézkedés által érintett egyén aktuális körülményein kell alapulniuk. Lásd még: 2004/38 irányelv 33. cikkének (2) bekezdése. Lásd: 2004. november 11‑i Cetinkaya ítélet (C‑467/02, EU:C:2004:708, 46. pont).


71      2004. április 29‑i Orfanopoulos és Oliveri ítélet (C‑482/01 és C‑493/01, EU:C:2004:262, 77. pont).


72      2004. április 29‑i ítélet (C‑482/01 és C‑493/01, EU:C:2004:262).


73      Lásd e tekintetben: 2018. április 17‑i B és Vomero ítélet (C‑316/16 és C‑424/16, EU:C:2018:256, 94. pont).


74      2015. október 6‑i East Sussex County Council ítélet (C‑71/14, EU:C:2015:656, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


75      Guild, E., Peers, S., és Tomkin, J., The EU Citizenship Directive A Commentary, 2. kiadás, 2019., 297. o.: „The wording of [article 31(3) of the Directive] indicates that the judicial review can be limited to the facts and circumstances on which the proposed decision is based. However, any change of circumstances since the State authorities took the decision should also be relevant to the court’s consideration of the matter before it. Because the issue is one of interference with a right of the individual to enter and reside under EU law the situation as at the date of hearing should be critical.”