A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített nyolcadik tanács)
2024. január 24.(*)
„Állami támogatások – A kapcsolt hő‑ és villamosenergia‑termelésről szóló módosított német törvény egyes rendelkezései által nyújtott támogatások – A kapcsolt energiatermelés támogatási rendszerének reformja – A támogatásokat a belső piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánító határozat – Az »állami támogatás« fogalma – Állami források”
A T‑409/21. sz. ügyben,
a Németországi Szövetségi Köztársaság (képviselik: J. Möller és R. Kanitz, meghatalmazotti minőségben)
felperes
az Európai Bizottság (képviselik: A. Bouchagiar, C. Kovács és C.‑M. Carrega, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített nyolcadik tanács),
tagjai: A. Kornezov elnök, G. De Baere (előadó), D. Petrlík, Kecsmár K. és S. Kingston bírák,
hivatalvezető: S. Jund tanácsos,
tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára,
tekintettel a 2023. május 4‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az EUMSZ 263. cikken alapuló keresetében a Németországi Szövetségi Köztársaság az SA.56826 (2020/N) – Németország – A kapcsolt energiatermelés támogatási rendszerének 2020. évi reformja – állami támogatásról és az SA.53308 (2019/N) – Németország – A meglévő kapcsolt hő‑ és villamosenergia‑termelő létesítmények számára szóló támogatási rendszer módosítása (a 2015. december 21‑i Gesetz zur Neuregelung des Kraft‑Wärme‑Kopplungsgesetzes [a kapcsolt hő‑ és villamosenergia‑termelés újraszabályozásáról szóló törvény] [BGBl. 2015. I., 2498. o., a továbbiakban: a 2016. évi KWKG] 13. §‑a) – állami támogatásról szóló, 2021. június 3‑i C(2021) 3918 final bizottsági határozat megsemmisítését kéri (a továbbiakban: megtámadott határozat), amelyben a Bizottság megállapítja, hogy a kapcsolt hő‑ és villamosenergia‑termelést (combined heat and power, a továbbiakban: CHP) végző erőművek villamosenergia‑termelésének támogatására irányuló különböző intézkedések (a továbbiakban: szóban forgó intézkedések) állami támogatásnak minősülnek.
A jogvita előzményei
Közigazgatási eljárás
2 2019. január 28‑án a német hatóságok értesítették az Európai Bizottságot a 2016. évi KWKG 13. §‑ának a 2018. december 17‑i Gesetz zur Änderung des Erneuerbare‑Energien‑Gesetzes, des Kraft‑Wärme‑Kopplungsgesetzes, des Energiewirtschaftgesetzes und weiterer energierechtlicher Vorschriften (a megújuló energiáról szóló törvény, a kapcsolt hő‑ és villamosenergia‑termelésről szóló törvény, valamint az energiaágazatról szóló törvény és egyéb energetikai rendelkezések módosításáról szóló törvény) (BGBl. 2018. I., 2549. o.) általi módosításáról.
3 2020. szeptember 23‑án a német hatóságok a 2016. évi KWKG további módosításairól értesítették a Bizottságot. E módosításokat a 2020. augusztus 8‑i Gesetz zur Reduzierung und zur Beendigung der Kohlerverstromung und zur Änderung weiterer Gesetze (Kohleausstiegsgesetz) (a szénből történő villamosenergia‑termelés csökkentéséről és megszüntetéséről, valamint más törvények módosításáról szóló törvény [szénkivezetési törvény]; BGBl. 2020. I., 1818. o.) 7. és 8. §‑ában vezették át, majd azokat a 2020. december 21‑i Gesetz zur Änderung des Erneuerbare‑Energien‑Gesetzes und weiterer energierechtlicher Vorschriften (a megújuló energiáról szóló törvény és egyéb energetikai rendelkezések módosításáról szóló törvény; BGBl. 2020. I, 3138. o.) 17. és 18. §‑ában tovább módosították.
4 A 2016. évi KWKG e módosításai megfelelnek a CHP támogatására vonatkozó, 2021. január 1‑je óta hatályos jogszabályoknak (a továbbiakban: 2020. évi KWKG).
5 A Németországi Szövetségi Köztársaság 2021. április 8‑án a 2020. évi KWKG 27. cikkében előírt, a hidrogéngyártók javára szóló pótdíjkorlátozás módosításáról is értesítette a Bizottságot.
A szóban forgó intézkedések
A szóban forgó intézkedések célja és leírása
6 A 2020. évi KWKG célja az energiahatékonyság, valamint az éghajlat és a környezet védelmének javítása azáltal, hogy 2025‑ig növeli a nettó CHP villamosenergia‑termelést. Célja többek között az új kapcsolt energiatermelő létesítményekre vagy a korszerűsített gáztüzelésű erőművekre való átállás ösztönzése, valamint az ilyen nagy hatásfokú kapcsolt energiatermelő létesítmények által termelt villamos energia előmozdítása. Célja továbbá a CHP támogatása és az energetikai átállás célkitűzései közötti összhang biztosítása. E célból a 2020. évi KWKG több intézkedést is előír.
– Az újonnan épített, korszerűsített és utólag átalakított, nagy hatásfokú CHP‑erőművek általi villamosenergia‑termelés általános támogatására irányuló intézkedés
7 A 2020. évi KWKG általános támogatási intézkedést ír elő az újonnan épített, korszerűsített és utólag átalakított, különböző kapcsolt energiatermelési technológiákat alkalmazó és különböző típusú fűtőanyaggal táplálható CHP‑erőművek általi villamosenergia‑termeléshez.
8 Az általános támogatás egy felár formáját ölti, amely hozzáadódik a termelt villamos energia piaci áron történő értékesítéséből származó bevételekhez (a 2020. évi KWKG 5. és azt követő §‑ai).
9 A 100 kilowattnál (kW) nagyobb kapacitással rendelkező CHP‑erőművek üzemeltetői kötelesek a villamos energiát a piacon harmadik félnek eladni vagy azt maguk felhasználni. Az alacsonyabb kapacitással rendelkező CHP‑erőművek üzemeltetői választhatnak, hogy a villamos energiát saját maguk értékesítik a piacon, saját maguk használják fel, vagy a hálózatüzemeltetőtől kérhetik, hogy a villamos energiát megállapodás szerinti áron vásárolja meg (a 2020. évi KWKG 4. §‑a).
10 A támogatást vagy a nemzeti szabályozó hatóság, vagyis a Bundesnetzagentur (szövetségi hálózati ügynökség, Németország) által szervezett pályázati felhívásokon keresztül (a 2020. évi KWKG 8a. §‑a), vagy közvetlenül a 2020. évi KWKG alapján biztosítják. Ez utóbbi esetben a kedvezményezettek automatikusan jogosultak az említett támogatásra, amennyiben megfelelnek a támogathatósági feltételeknek. A kedvezményezettek támogathatóságát kérelmükre a Bundesamt für Wirtschaft und Ausfuhrkontrolle (szövetségi gazdasági és exportellenőrzési hivatal, Németország; a továbbiakban: BAFA) ellenőrzi. Amennyiben valamennyi feltételnek megfelelnek, a BAFA‑nak engedélyt kell kiállítania az említett támogathatóság igazolásáról (a 2020. évi KWKG 10. §‑a).
11 A 2020. évi KWKG rendelkezik az innovatív CHP‑rendszerekből származó villamosenergia‑termelés támogatásáról is, akár a szövetségi hálózati ügynökség által szervezett pályázati felhívások, akár bónuszok nyújtása révén, és módosítja a 2016. évi KWKG által bevezetett, a szénről való átálláshoz kapcsolódó bónuszrendszert. Ilyen bónuszok csak akkor ítélhetők oda, ha a CHP‑erőművek üzemeltetői általános támogatási intézkedésben részesülnek.
– A távfűtési ágazatban a meglévő, nagy hatásfokú, gáztüzelésű CHP‑erőművek villamosenergia‑termelésének támogatására irányuló intézkedés
12 A 2016. évi KWKG 2019. december 31‑ig szabályozta a távfűtési ágazatban a meglévő, nagy hatásfokú és gáztüzelésű CHP‑erőművek villamosenergia‑termelésének támogatására irányuló intézkedést. Mivel ez a támogatás 2018‑ban és 2019‑ben túlkompenzációhoz vezethetett, a 2016. évi KWKG 13. §‑át módosították annak érdekében, hogy kiigazítsák az ezen erőműveknek 2019‑ben fizetett felárakat, és ezáltal kiküszöböljék ezt a túlkompenzációt. A 2020. évi KWKG‑ből eredő felárfizetés fenti 8. és 9. pontban ismertetett szabályai értelemszerűen alkalmazandók.
– A fűtési‑ és hűtésienergia‑tároló létesítmények támogatására irányuló intézkedés
13 A 2020. évi KWKG úgy rendelkezik, hogy a tárolólétesítményeknek azzal a feltétellel nyújtható pénzügyi támogatás, hogy azok elsősorban egy állami villamosenergia‑hálózathoz csatlakoztatott CHP‑erőmű által termelt hőt gyűjtenek. A kedvezményezettek automatikusan jogosultak az említett támogatásra, amennyiben megfelelnek a támogathatósági feltételeknek. A kedvezményezettek támogathatóságát kérelmükre a BAFA ellenőrzi. Amennyiben valamennyi feltételnek megfelelnek, a BAFA‑nak engedélyt kell kiállítania az említett támogathatóság igazolásáról (a 2020. évi KWKG 22–25. §‑a).
– Az energiahatékony távfűtő‑ és távhűtőhálózatok támogatására irányuló intézkedés
14 A 2020. évi KWKG módosítja a fűtési hálózatok előmozdításának feltételeit azáltal, hogy pénzügyi támogatást nyújt az említett hálózatoknak, amelyek legalább 75%‑ban CHP‑t vagy legalább 75%‑ban kapcsolt hőforrást tartalmaznak. A kedvezményezettek automatikusan jogosultak az említett támogatásra, amennyiben megfelelnek a támogathatósági feltételeknek. A kedvezményezettek támogathatóságát kérelmükre a BAFA ellenőrzi. Amennyiben valamennyi feltételnek megfelelnek, a BAFA‑nak engedélyt kell kiállítania az említett támogathatóság igazolásáról (a 2020. évi KWKG 18–21. §‑a).
– A hidrogéngyártók javára szóló pótdíjkorlátozásra vonatkozó intézkedés
15 A 2020. évi KWKG egyedi szabályokat ír elő az iparigáz‑gyártási ágazathoz tartozó vállalkozásokra vonatkozóan, ahol a hidrogéngyártás a teljes hozzáadott érték többségét teszi ki. Korlátozza a hálózatüzemeltetők által a hidrogéngyártóktól beszedhető pótdíj összegét (lásd az alábbi 18. pontot), ha az említett gyártókat a megújuló energiáról szóló törvény és egyéb energetikai rendelkezések módosításáról szóló törvény (a 2020. évi KWKG 27. §‑a) alapján csökkentett pótdíj terheli.
A szóban forgó intézkedések finanszírozási mechanizmusa
16 Az érintett hálózatüzemeltető jogilag köteles megfizetni a kedvezményezettek részére a 2020. évi KWKG által előírt összegeket. A CHP‑erőmű üzemeltetője jogosult a fenti 8. pontban említett – esetlegesen a fenti 11. pontban említett bónuszokkal kísért – felárra azon hálózatüzemeltetőtől, amelyhez ezen erőmű közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik (a 2020. évi KWKG 6. §‑ának (1) bekezdése, 7a. §‑ának (1) és (3) bekezdése, valamint 7c. §‑ának (1) bekezdése).
17 A fűtő‑ és hűtőhálózat üzemeltetője jogosult arra, hogy a fenti 14. pontban említett pénzügyi támogatásban részesüljön azon átvitelirendszer‑üzemeltetőtől, amelynek irányítási területe magában foglalja azt a hálózatot, amelyhez a fűtő‑ és ‑hűtőhálózatot ellátó fő CHP‑erőmű közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik (a 2020. évi KWKG 18. §‑ának (1) és (3) bekezdése, valamint 21. §‑a). Hasonlóképpen, a fűtési‑ és hűtésienergia‑tároló létesítmény üzemeltetője jogosult arra, hogy a fenti 13. pontban említett pénzügyi támogatásban részesüljön azon átvitelirendszer‑üzemeltetőtől, amelynek irányítási területe magában foglalja azt a hálózatot, amelyhez az új fűtő‑ és ‑hűtőhálózatot ellátó CHP‑erőmű közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik (a 2020. évi KWKG 22. §‑ának (1) és (3) bekezdése, valamint 25. §‑a).
18 A hálózatüzemeltetők – anélkül, hogy erre őket törvény kötelezné – jogosultak arra, hogy a szóban forgó intézkedésekhez kapcsolódó költségeket díjpótlékként (a továbbiakban: KWKG‑pótdíj) tovább hárítsák az ügyfeleikre a villamosenergia‑hálózat által Németországban szolgáltatott villamos energia minden kilowattórája (KWh) után felszámított hálózati díjak kiszámítása során (a 2020. évi KWKG 26. §‑ának (1) bekezdése). Ettől eltérve az átvitelirendszer‑üzemeltetők jogosultak csökkentett KWKG‑pótdíjat beszedni az energiaigényes vállalkozásoktól, például a hidrogéngyártóktól (a 2020. évi KWKG 27. §‑a).
19 A KWKG‑pótdíj összegét az átvitelirendszer‑üzemeltetők évente számítják ki a 2020. évi KWKG‑ben előírt módszertan szerint. A pótdíjat a fogyasztott villamos energia KWh‑jára vonatkozó egységes árként fejezik ki, figyelemmel a felhasználók bizonyos kategóriái által élvezett kedvezményes mértékre.
20 Annak biztosítása érdekében, hogy minden hálózatüzemeltető ellentételezésben részesüljön a 2020. évi KWKG szerinti kötelezettségeiből eredő pénzügyi többletterhet illetően, e törvény olyan mechanizmust hozott létre, amelynek keretében ezt a terhet méltányosan osztják el az (elosztó vagy átviteli) hálózatok üzemeltetői között a hálózatukhoz csatlakozott fogyasztók fogyasztásának arányában (a 2020. évi KWKG 28. §‑a).
21 A 2020. évi KWKG 1,8 milliárd eurós éves költségvetési korlátot ír elő a szóban forgó intézkedésekre, és így a teljes KWKG‑pótdíjra (a 2020. évi KWKG 29. §‑a).
A megtámadott határozat
22 A Bizottság 2021. június 3‑án fogadta el a megtámadott határozatot.
23 A Bizottság a szóban forgó intézkedéseket az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősítette, megállapítva, hogy azokat állami forrásokból finanszírozzák.
24 Közelebbről, a megtámadott határozat 220. és 221. pontjában a Bizottság megállapította egyrészt, hogy először is az újonnan épített, korszerűsített és utólag átalakított CHP‑erőművek általi villamosenergia‑termelést, másodszor az energiahatékony távfűtő‑ és távhűtőhálózatokat, harmadszor a fűtési‑ és hűtésienergia‑tároló létesítményeket, negyedszer pedig a távfűtési ágazatban a kapcsolt energiatermelésből származó villamos energia nagy hatékonyságú, gáztüzelésű, meglévő kapcsolt energiatermelő létesítményekben történő termelését támogató intézkedéseket (a továbbiakban együttesen: CHP‑t támogató intézkedések) az állam által előírt, a jogszabály rendelkezéseinek megfelelően kezelt és felhasznált, de iure kötelező hozzájárulásból származó bevételekből finanszírozták.
25 Másrészt a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a KWKG‑pótdíj hidrogéngyártók javára szóló korlátozására vonatkozó intézkedés állami forrásokról való lemondásnak minősül.
26 A Bizottság mindazonáltal megállapította, hogy a szóban forgó intézkedések az EUMSZ 107. cikk (3) bekezdésének c) pontja értelmében összeegyeztethetők a belső piaccal, így úgy határozott, hogy nem emel kifogást.
A felek kérelmei
27 A Németországi Szövetségi Köztársaság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot annyiban, amennyiben az megállapítja, hogy a szóban forgó intézkedések állami támogatásnak minősülnek;
– a Bizottságot kötelezze a felperes költségeinek viselésére.
28 A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– a keresetet mint megalapozatlant utasítsa el;
– a Németországi Szövetségi Köztársaságot kötelezze a költségek viselésére.
A jogkérdésről
29 Keresetének alátámasztására a Németországi Szövetségi Köztársaság egyetlen jogalapra hivatkozik, amely az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének téves értelmezésén és alkalmazásán alapul, amennyiben a Bizottság megállapította, hogy a szóban forgó intézkedésekkel érintett vállalkozások állami forrásból nyújtott támogatásokban részesülnek.
30 Elöljáróban emlékeztetni kell, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében az „állami támogatásnak” való minősítéshez négy feltételnek kell teljesülnie, vagyis állami beavatkozásnak vagy állami forrásból történő beavatkozásnak kell fennállnia, e beavatkozásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet, a kedvezményezett számára előnyt kell megtestesítenie és torzítania kell a versenyt, vagy azzal kell fenyegetnie (2019. május 15‑i Achema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 46. pont; 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 31. pont).
31 Ami a jelen ügyben szóban forgó egyetlen feltételt, az állami beavatkozásnak vagy állami forrásból történő beavatkozásnak a fennállását illeti, emlékeztetni kell arra, hogy ahhoz, hogy az előnyöket az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében „támogatásnak” lehessen minősíteni, azoknak egyrészt közvetlenül vagy közvetetten állami forrásból kell származniuk, másrészt pedig az államnak betudhatónak kell lenniük (2019. május 15‑i Achema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 47. pont; 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 32. pont).
32 A Németországi Szövetségi Köztársaság nem vitatja, hogy a szóban forgó intézkedések neki tudhatók be. Végeredményben meg kell állapítani, hogy ezeket az intézkedéseket törvényi úton vezették be, és ezért azok az érintett tagállamnak tudhatók be (lásd ebben az értelemben: 2013. december 19‑i Association Vent De Colère! és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 17. és 18. pont; 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 33. pont).
33 Ezzel szemben a Németországi Szövetségi Köztársaság vitatja a Bizottság azon következtetését, amely szerint a szóban forgó intézkedéseket állami forrásokból nyújtották.
34 E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében foglalt tilalom kiterjed mind az állam által közvetlenül vagy állami forrásokból nyújtott támogatásokra, mind pedig a támogatások kezelése érdekében az állam által létrehozott vagy kijelölt köz‑ vagy magánszervezetek által nyújtott támogatásokra (1977. március 22‑i Steinike & Weinlig ítélet, 78/76, EU:C:1977:52, 20. pont; 2020. október 21‑i Eco TLC ítélet, C‑556/19, EU:C:2020:844, 25. pont).
35 Az európai uniós jog ugyanis nem engedheti meg, hogy pusztán az, hogy olyan önálló intézményeket hoznak létre, amelyeket a támogatások szétosztásával bíznak meg, lehetővé tegye az állami támogatásokra vonatkozó szabályok megkerülését (2019. május 15‑i Achema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 51. pont; 2020. október 21‑i Eco TLC ítélet, C‑556/19, EU:C:2020:844, 27. pont).
36 A Bíróság a közelmúltban lényegében úgy ítélte meg, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami forrásoknak minősíthetők egyrészt a nemzeti szabályozás értelmében valamely adóból vagy más kötelező díjból származó, és e szabályozásnak megfelelően kezelt és felosztott pénzeszközök, másrészt pedig azon összegek, amelyek folyamatosan állami ellenőrzés alatt maradtak, és így az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére álltak. E két kritérium az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami források” fogalmának vagylagos kritériumát képezi (lásd ebben az értelemben: 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 38., 39. és 42. pont).
37 A Németországi Szövetségi Köztársaság egyetlen jogalapja három részre oszlik. Az egyetlen jogalap első részében a Németországi Szövetségi Köztársaság azt állítja, hogy valamely pótdíj adójellege önmagában nem kölcsönöz a beszedett forrásoknak az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami jelleget, mivel ez utóbbi mindig azt feltételezi, hogy a források folyamatosan állami ellenőrzés alatt és a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak. A tárgyaláson a Németországi Szövetségi Köztársaság mindazonáltal úgy nyilatkozott, hogy a 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet (C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1) fényében, és különösen az „állami források” fogalma két kritériumának vagylagos jellegére vonatkozó állítás fényében eláll az e rész keretében megfogalmazott érvektől (lásd a fenti 36. pontot), amit a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzítettek. Ebből következik, hogy az egyetlen jogalap első részéről már nem szükséges határozni.
38 Az egyetlen jogalap második részében a Németországi Szövetségi Köztársaság lényegében azt állítja, hogy sem a KWKG‑pótdíj, sem pedig a hálózatüzemeltetők által a CHP‑erőművek, a tárolólétesítmények, valamint a távfűtő‑ és távhűtőhálózatok üzemeltetői (a továbbiakban: a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői) részére fizetett összegek nem minősülnek az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett, állami források elkötelezésével járó adónak. Az egyetlen jogalap harmadik részében a Németországi Szövetségi Köztársaság arra hivatkozik, hogy a Bizottság tévesen vélte úgy, hogy a hálózatüzemeltetők által kapott források folyamatos állami ellenőrzés alatt és az állam rendelkezésére állnak.
39 Az egyetlen jogalap második és harmadik részében a Németországi Szövetségi Köztársaság így lényegében arra hivatkozik, hogy az „állami források” fogalmának a fenti 36. pontban említett két vagylagos kritériuma közül egyik sem teljesül a jelen ügyben.
40 Mivel a Bizottság az állami forrásokra vonatkozó feltétel elemzése keretében különbséget tett egyrészt a CHP‑t támogató intézkedések, másrészt pedig a KWKG‑pótdíj hidrogéngyártók javára szóló csökkentésére vonatkozó intézkedés között (lásd a fenti 24. és 25. pontot), a Törvényszék célszerűnek tartja az egyetlen jogalap második és harmadik részének együttes vizsgálatát, először a CHP‑t támogató intézkedéseket illetően, ezt követően pedig a KWKG‑pótdíj hidrogéngyártók javára szóló korlátozására vonatkozó intézkedést illetően.
A CHP‑t támogató intézkedésekről
41 A megtámadott határozatban annak megállapítása érdekében, hogy a CHP‑t támogató intézkedéseket állami forrásokból nyújtották, a Bizottság mindenekelőtt megállapította, hogy a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélettel (C‑405/16 P, EU:C:2019:268) tisztázott 2001. március 13‑i PreussenElektra ítéletből (C‑379/98, EU:C:2001:160) eredő ítélkezési gyakorlatban különbséget tettek az állami támogatási intézkedések, és az olyan egyszerű árszabályozási intézkedések között, amelyek nem járnak állami források bevonásával.
42 A Bizottság megállapította, hogy a jelen ügyben a CHP‑erőművek üzemeltetőit a törvény arra kötelezte, hogy villamos energiájukat közvetlenül a piacon értékesítsék, vagyis az árat a piaci erők által szabadon határozták meg, nem pedig árszabályozás útján. Ami a fűtési‑ és hűtésienergia‑tároló létesítményeket, valamint a távfűtő‑ és távhűtőhálózatokat illeti, nem került sor termékek és szolgáltatások tekintetében adott áron való értékesítési ügyletre, így nem is árszabályozásról volt szó.
43 A kiegészítő bevételeknek a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői részére történő, ellenszolgáltatás nélküli fizetése nem felel meg a villamosenergiahálózat‑üzemeltető szokásos feladatának. A támogathatósági feltételeket a 2020. évi KWKG írta elő, és azokat a BAFA ellenőrizte. A kedvezményezetteknek kifizetett pénzügyi támogatás mértékét teljes egészében az állam határozta meg, és amennyiben fennállt annak a veszélye, hogy az 1,8 milliárd eurós költségvetést túllépik, a BAFA volt az, amely meghatározta a támogatás csökkentett mértékét.
44 A Bizottság emlékeztetett arra, hogy a hálózatüzemeltetők kötelesek viselni a CHP‑t támogató intézkedések költségeit, így a törvény által rájuk rótt pénzügyi teher az állam által előírt de iure kötelező hozzájárulásnak minősül. Az a tény, hogy a hálózatüzemeltetők jogosultak voltak, de nem voltak kötelesek arra, hogy a költségeket a saját fogyasztóikra hárítsák át, kizárólag azt jelentette, hogy e fogyasztók jogilag nem voltak kötelesek kötelező hozzájárulást fizetni. A hálózatüzemeltetők a maguk részéről továbbra is kötelesek voltak e hozzájárulás fizetésére. A támogatások ilyen adóból történő finanszírozása az ellátási lánc egy szintjén elegendő az állami források meglétének megállapításához, anélkül hogy a lánc valamely más szintjén további kötelező hozzájárulást kellene megállapítani.
45 Következésképpen a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a CHP‑t támogató intézkedéseket az állam által előírt, jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően kezelt és felhasznált, de iure kötelező hozzájárulásból származó bevételekből finanszírozták.
46 Az egyetlen jogalap második és harmadik részében a Németországi Szövetségi Köztársaság először is azzal érvel, hogy a KWKG‑pótdíj nem minősül állami források elkötelezésével járó adónak, mivel a 2020. évi KWKG nem kötelezi a hálózatüzemeltetőket arra, hogy e pótdíjat áthárítsák a hálózati felhasználókra. A hálózatüzemeltetők a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői részére teljesített kifizetéseket saját pénzügyi forrásaikból finanszírozzák.
47 Ez utóbbi kifizetések szintén nem minősülnek adónak. A Bizottság e tekintetben figyelmen kívül hagyja az adójellegű díjakra vonatkozó ítélkezési gyakorlatot, különösen a 2008. július 17‑i Essent Netwerk Noord és társai ítéletet (C‑206/06, EU:C:2008:413), a 2019. május 15‑i Achema és társai ítéletet (C‑706/17, EU:C:2019:407) és a 2019. szeptember 20‑i FVE Holýšov I és társai kontra Bizottság ítéletet (T‑217/17, nem tették közzé, EU:T:2019:633). Ez az ítélkezési gyakorlat – mint a jelen ügyben is – mindig kétszintű, vagy másként fogalmazva az erőmű üzemeltetője, a hálózatüzemeltető és a hálózati felhasználó közötti háromoldalú viszonyból álló összefüggésbe illeszkedik. Az uniós bíróság nem minősítette adónak a hálózatüzemeltetőket és a kedvezményezetteket összekötő pénzügyi forgalmat.
48 Egyébiránt a Bizottság tévesen hivatkozik arra, hogy a 2020. évi KWKG nem minősül a 2001. március 13‑i PreussenElektra ítélet (C‑379/98, EU:C:2001:160) értelmében vett árszabályozási intézkedésnek. Az a kérdés, hogy a villamos energia árát törvény szabályozza‑e, csekély jelentőséggel bír az adó fennállásának megállapítása szempontjából.
49 Másodszor a Németországi Szövetségi Köztársaság azt állítja, hogy a források csak akkor tekinthetők állami forrásoknak, ha folyamatosan állami ellenőrzés alatt állnak, és így a nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak, amit a Bizottság nem vizsgált meg.
50 Ezenkívül az állam által a jogi keret felett gyakorolt befolyás önmagában nem elegendő annak megállapításához, hogy az állam rendelkezési jogkörrel rendelkezik a pénzeszközök felett. Ami a 2020. évi KWKG‑t illeti, sem az állam, sem az illetékes nemzeti hatóságok nem gyakorolnak befolyást a források felhasználására.
51 A Bizottság elismeri, hogy a KWKG‑pótdíj önmagában véve nem adó, mivel a hálózatüzemeltetők nem kötelesek azt kiszámlázni az ügyfeleiknek. Ezzel szemben az a felár, amelyet a hálózatüzemeltetők a 2020. évi KWKG alapján a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői részére fizetnek, állami források elkötelezésével járó adónak minősül.
52 A Bizottság szerint e felár az állam által egyoldalúan a fizetésre kötelezett személyre kivetett kötelező tehernek, következésképpen állami források elkötelezésével járó adónak minősül. Nem szükséges megállapítani, hogy a pénzügyi terhet áthárítják‑e a fogyasztóra abban az esetben, ha igazolást nyer, hogy az ellátási lánc upstream szakaszán kötelező hozzájárulás áll fenn. Így a jelen ügyben a végső adós a hálózatüzemeltető, amely a végső fogyasztóval azonos jogi helyzetben van. Mindenesetre az állam egy magánforrásból származó összeget sajátít ki.
53 Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében előírt tilalomtól való eltérés, mint amely a 2001. március 13‑i PreussenElektra ítéletben (C‑379/98, EU:C:2001:160) szerepel, csak az árszabályozás eseteire alkalmazható, tehát nem alkalmazható a felárak hálózatüzemeltetők általi kifizetésére. A fizetési kötelezettség egyszerű piaci árszabályozásnak tekintése a Bizottság szerint ezen eltérés indokolatlan kiterjesztéséhez vezetne, ami megfosztaná lényegétől az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését.
54 A Bizottság előadja továbbá, hogy az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően az állami források fennállásának megállapításához elegendő, ha a jelen ügyben szereplőhöz hasonló adót szednek be, és nem szükséges kiterjedtebb állami ellenőrzést megállapítani. Mindazonáltal azt állítja, hogy a megtámadott határozatban megvizsgálta azt a kérdést, hogy azok a források, amelyeket a hálózatüzemeltetők a KWKG‑pótdíj révén kaptak, állami ellenőrzés alatt álltak‑e. Kimerítő jelleggel arra hivatkozik, hogy a felárak kifizetése a 2020. évi KWKG azon jogszabályi rendelkezésein alapul, amelyektől a hálózatüzemeltetők nem térhetnek el, ami lehetővé teszi az állami jellegük megállapítását.
55 Meg kell vizsgálni először is a Németországi Szövetségi Köztársaság arra alapított érveit, hogy sem a KWKG‑pótdíj, sem a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői részére fizetett összegek nem minősülnek a fenti 36. pontban említett első kritérium értelmében vett adónak vagy más kötelező díjnak, ezt követően a források – fenti 36. pontban említett második kritérium értelmében vett – folyamatos állami ellenőrzésének hiányára alapított érveket, végül pedig a 2001. március 13‑i PreussenElektra ítéletből (C‑379/98, EU:C:2001:160) eredő ítélkezési gyakorlat alkalmazásával kapcsolatos érveket.
Az adó vagy más kötelező díj fennállásáról (a fenti 36. pontban említett első kritérium)
56 Az ítélkezési gyakorlat szerint az állam által a villamosenergia‑vásárlókra kivetett felárból eredő összegek a villamos energiát terhelő adóhoz hasonlítanak, és az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami forrásokból” származnak (lásd: 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
57 A pénzeszközöket tehát az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami forrásoknak” kell tekinteni, ha az érintett tagállam jogszabályai által előírt kötelező hozzájárulásokból származnak, és azokat e szabályozásnak megfelelően kezelik és osztják fel. E tekintetben közömbös, hogy a finanszírozási mechanizmus szigorú értelemben véve nem tartozik a nemzeti jogban az adójellegű befizetések kategóriájába (lásd ebben az értelemben: 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
58 Ezzel szemben az, hogy a pótdíj pénzügyi terhét ténylegesen személyek meghatározott csoportja viseli, nem elegendő annak megállapításához, hogy az e pótdíjból származó pénzeszközök az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami forrásoknak” minősülnek. Az is szükséges, hogy az említett pótdíj a nemzeti jog értelmében kötelező legyen. Így a Bíróság kimondta, hogy nem elegendő, ha a hálózatüzemeltetők a villamos energiának a végső fogyasztóikkal szemben felszámított eladási árába belefoglalják a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energia törvényben rögzített díjakon történő megvásárlására vonatkozó kötelezettségükből eredő többletköltségeket, mivel ez az ellentételezés csupán a gyakorlatból, nem pedig jogi kötelezettségből ered (lásd: 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 36. és 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
59 Először is meg kell állapítani, hogy a felek egyetértenek abban, hogy a 2020. évi KWKG által létrehozott rendszert a villamosenergia‑ellátási láncban fennálló „két szint” jellemzi. Így az „első szint” egyrészt a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői, másrészt pedig a hálózatüzemeltetők közötti kapcsolatnak felel meg. A „második szint” a hálózatüzemeltetők és a felhasználóik közötti kapcsolat. Amint arra a Németországi Szövetségi Köztársaság a tárgyaláson emlékeztetett, a hálózatüzemeltetők magánjogi jogalanyok.
60 Az „első szint” keretében az érintett hálózatüzemeltető jogi kötelezettsége, hogy pénzügyi támogatást nyújtson a támogatható CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői részére (lásd a fenti 16. és 17. pontot). A „második szint” keretében a hálózatüzemeltetők a 2020. évi KWKG szerinti pénzügyi támogatás folyósítására vonatkozó kötelezettségükből eredő pénzügyi terhet a KWKG‑pótdíj útján átháríthatják ügyfeleikre, anélkül hogy erre törvény kötelezné őket (lásd a fenti 18–20. pontot).
61 A megtámadott határozatban a Bizottság nem tekintette úgy, hogy a KWKG‑pótdíj az ellátási lánc „második szintjén” olyan jogilag kötelező pótdíjnak minősül, amely alkalmas arra, hogy állami forrásnak minősüljön. Mindent egybevetve meg kell állapítani, hogy a hálózatüzemeltetők a törvény értelmében nem kötelesek az ügyfeleiktől KWKG‑pótdíjat követelni, így e pótdíj nem minősíthető a fenti 57. és 58. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében vett kötelező pótdíjnak.
62 Ezzel szemben a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a törvény által a hálózatüzemeltetők számára előírt, a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői részére az ellátási lánc „első szintjén” kötelezően fizetett hozzájárulások állami források elkötelezésével jártak, anélkül hogy meg kellene határozni az ellátási lánc egy másik „szintjén” meglévő más kötelező hozzájárulást.
63 Márpedig a Németországi Szövetségi Köztársasághoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy a Bizottság e tekintetben figyelmen kívül hagyta az adó vagy más kötelező díj fennállásának kritériumára vonatkozó ítélkezési gyakorlatot.
64 Amint ugyanis a fenti 57. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, ahhoz, hogy a pénzeszközöket az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami forrásoknak” lehessen tekinteni, azoknak az állami szabályozás által előírt adókból vagy más kötelező díjakból kell „származniuk”, és azokat a „szabályozásnak megfelelően [kell] kezel[ni] és [felosztani]”.
65 Valamely adó vagy más, törvény értelmében kötelező díj fennállása tehát az előny nyújtására felhasznált pénzeszközök eredetére utal abban az értelemben, hogy ez lehetővé teszi annak megállapítását, hogy állami pénzeszközöket használtak fel ezen előny finanszírozására. Az ilyen adó vagy más kötelező díj az intézkedések finanszírozási módját képezi.
66 Ezt követően a pénzeszközöket a törvénynek megfelelően kezelik és osztják szét, vagyis azokat a jogszabályoknak megfelelően használják fel, ami lehetővé teszi annak megállapítását, hogy valamely adó vagy más kötelező díj útján beszedett összegeket kizárólag arra fordítják, hogy a jogszabályok értelmében előnyt nyújtsanak a kedvezményezetteknek.
67 A Bizottság tehát nem tekinthette megalapozottan úgy, hogy a hálózatüzemeltetők által a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői részére teljesített kötelező kifizetések, amelyekre az ellátási lánc „első szintjén” került sor, olyan adót vagy más kötelező díjat képeznek, amely alkalmas arra, hogy állami forrásnak minősüljön. E kifizetések ugyanis kizárólag a pénzeszközök törvénynek megfelelő felhasználására vonatkoznak, mivel az üzemeltetők jogilag kötelesek pénzügyi támogatást nyújtani a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői részére. Nem utalnak azonban a hálózatüzemeltetők által a kedvezményezetteknek nyújtott pénzügyi támogatás céljára felhasznált pénzeszközök eredetére. Amint arra a Németországi Szövetségi Köztársaság helyesen rámutat, annak megállapítása, hogy a fent említett kifizetések a releváns ítélkezési gyakorlat értelmében vett adónak vagy más kötelező díjnak minősülnek, egyenértékű azzal a megállapítással, hogy a CHP‑t támogató intézkedések finanszírozása egybeesik a pénzeszközök kedvezményezettek részére történő kifizetésével.
68 E megállapításokat megerősíti a villamosenergia‑termelés, különösen a megújuló energiaforrásokból származó termelés támogatását célzó állami támogatási intézkedésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlat, amelyet az állam által a villamosenergia‑vásárlókra kivetett felárakból finanszíroznak. Különösen a felek által a beadványaikban hivatkozott és a megtámadott határozat 65. és 72. lábjegyzetében hivatkozott ítéletek, nevezetesen a 2008. július 17‑i Essent Netwerk Noord és társai ítéletet (C‑206/06, EU:C:2008:413), a 2019. május 15‑i Achema és társai ítélet (C‑706/17, EU:C:2019:407) és a 2019. szeptember 20‑i FVE Holýšov I és társai kontra Bizottság ítélet (T‑217/17, nem tették közzé, EU:T:2019:633), amely utóbbit a Bíróság a 2021. szeptember 16‑i FVE Holýšov I és társai kontra Bizottság ítéletben (C‑850/19 P, nem tették közzé, EU:C:2021:740) megerősítette, a törvény által a villamosenergia‑elosztó és ‑átviteli hálózatok üzemeltetőit terhelő azon kötelezettségekre vonatkoztak, hogy a felárat engedjék át a villamosenergia‑termelő vállalkozások egy leányvállalatának, vagy bizonyos áron vásároljanak villamos energiát ilyen vállalkozásoktól e villamos energia termelésének támogatása céljából. Az ilyen kötelezettségekből eredő, a villamosenergia‑elosztó és ‑átviteli hálózatok üzemeltetői által viselt többletköltségek ellentételezése érdekében a törvény előírta, hogy ezen üzemeltetők villamos energiát terhelő kötelező pótdíjat számítsanak fel a villamosenergia‑fogyasztókkal szemben.
69 A fenti 68. pontban említett ítéletekben a villamosenergia‑elosztó és ‑átviteli hálózatok üzemeltetői által az ellátási lánc „második szintjén” beszedett és kezelt kötelező pótdíjak az említett lánc „első szintjén” fennálló jogi kötelezettségeikből eredő többletköltség ellentételezésére szolgáltak. A többletköltségnek a villamos energiát terhelő adónak megfelelő kötelező pótdíj révén történő áthárítása elkülönült a villamosenergia‑elosztó és ‑átviteli hálózatok üzemeltetőit terhelő, a villamosenergia‑termelő vállalkozások támogatására irányuló jogi kötelezettségektől. Az e kötelezettségek végrehajtására szolgáló pénzeszközök a villamos energiát terhelő és a villamosenergia‑fogyasztókra kivetett kötelező pótdíjakból származtak, ami az intézkedések állami finanszírozását bizonyítja.
70 A Bizottság tehát a fenti 68. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra hivatkozva tévesen állapította meg, hogy a hálózatüzemeltetőket terhelő azon kötelezettség, hogy a kedvezményezettek részére az ellátási lánc „első szintjén” fizessenek bizonyos összegeket, elegendő egy olyan adó vagy más kötelező díj fennállásának megállapításához, amely alkalmas arra, hogy állami források elkötelezésének minősüljön, mivel e körülmény kizárólag a pénzeszközök jogszabályoknak megfelelő felhasználásának megállapítását teszi lehetővé, de semmilyen utalást nem tartalmaz a hálózatüzemeltetők által a kötelezettségeik teljesítésére felhasznált pénzeszközök eredetére vonatkozóan. A fenti 68. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatban szereplő helyzetekkel ellentétben a jelen ügyben a Bizottság nem állapított meg kötelező díjat az ellátási lánc „második szintjén”.
71 Ezenkívül a Bizottság a megtámadott határozatban egyáltalán nem fejtette ki, hogy mikor és ki végezte a pénzeszközök kezelését. A megtámadott határozatból kitűnik, hogy a kötelező hozzájárulásokból származó bevételek anélkül jutnak el közvetlenül a kedvezményezettekhez, hogy a hálózatüzemeltetők bármilyen forrásgyűjtést vagy ‑kezelést végeznének.
72 E tekintetben egyrészt, mivel kizárólag a tehernek a hálózatüzemeltetők közötti ellentételezését írja elő, a pénzügyi teher e hálózatüzemeltetők közötti, a fenti 20. pontban ismertetett méltányos elosztási mechanizmusa nem tekinthető a CHP‑t támogató intézkedések finanszírozására felhasznált pénzeszközök kezelésének. Másrészt a megtámadott határozat 218. pontjában a Bizottság megállapította, hogy a pénzügyi támogatásra való jogosultság feltételeit a 2020. évi KWKG írta elő és a BAFA ellenőrizte, hogy e támogatás mértékét teljes egészében az állam határozta meg, és hogy amennyiben fennállt annak a veszélye, hogy az 1,8 milliárd eurós költségvetést túllépik, a BAFA volt az, amely meghatározta a támogatás csökkentett mértékét (lásd fenti 43. pontot). E körülmények azonban csak annak megállapítását teszik lehetővé, hogy a hálózatüzemeltetők nem térhetnek el a törvényben megállapított és a BAFA által ellenőrzött szabályoktól, oly módon, hogy a pénzeszközöket ennek megfelelően kell felhasználniuk. Ugyanakkor e körülmények nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy a hálózatüzemeltetők által a kedvezményezettek kifizetésére felhasznált pénzeszközök az utóbbiak által beszedett és kezelt adóból vagy más kötelező díjból származtak.
73 Egyébiránt a Bizottság a megtámadott határozatban azt is tévesen állapította meg, hogy a hálózatüzemeltetők jogilag kötelező hozzájárulás hatálya alá tartoznak, mivel a törvény arra kötelezte őket, hogy viseljék a CHP‑t támogató intézkedések pénzügyi terhét.
74 E tekintetben kétségtelen, hogy az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a kötelező díj pénzügyi terhét „személyek meghatározott csoportja” is viselheti (lásd ebben az értelemben: 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 36. pont), így nem követelmény, hogy a végső fogyasztók legyenek az e díj fizetésére kötelezettek, amint arra a Bizottság a beadványaiban helyesen rámutatott.
75 A megtámadott határozatban azonban a Bizottság annak megállapítására szorítkozott, hogy a hálózatüzemeltetők viselik a CHP‑t támogató intézkedések költségeit. Márpedig, amint arra a Bizottság rámutatott, az említett üzemeltetők ezeket a költségeket a KWKG‑pótdíj révén átháríthatják ügyfeleikre. Ilyen áthárítás esetén úgy kell tekinteni, hogy a hálózatüzemeltetők ügyfelei azok, akik a CHP‑t támogató intézkedések pénzügyi terhét viselik.
76 A Bizottság tehát nem hivatkozhat arra, hogy az állam kisajátítja a hálózatüzemeltetők forrásait, mivel – a Bizottság állításával ellentétben – ezek az üzemeltetők nem feltétlenül a végső fizetésre kötelezettjei a CHP‑t támogató intézkedésekből eredő pénzügyi tehernek.
77 Ennélfogva, amint arra a Németországi Szövetségi Köztársaság hivatkozik, az a tény, hogy az ellátási lánc „első szintjén” a hálózatüzemeltetőket terhelő egyoldalú fizetési kötelezettséget állapítottak meg, nem elegendő annak kimondásához, hogy a CHP‑t támogató intézkedéseket a fenti 57. és 68. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében vett adóból vagy más kötelező díjból finanszírozzák.
78 Mivel a KWKG‑pótdíj nem minősíthető ezen ítélkezési gyakorlat értelmében vett adónak vagy más kötelező díjnak sem (lásd a fenti 61. pontot), meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy teljesült a fenti 36. pontban említett első kritérium, amely lehetővé teszi az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami források átruházásának megállapítását.
79 A Bizottság többi érve nem kérdőjelezheti meg e megállapításokat.
80 Először is a Bizottság azt állítja, hogy a megtámadott határozat 218. pontjából kitűnik, hogy a hálózatüzemeltetők által a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetőinek nyújtott pénzügyi támogatás kifizetése a törvény által előírt formájában nem tartozik ezen üzemeltetők szokásos feladatai közé. Ez utóbbiak semmilyen szerződéses mérlegelési mozgástérrel nem rendelkeznek a kedvezményezettek körét, a kifizetések összegét és időtartamát illetően. Ezek a tényezők azt bizonyítják, hogy a 2020. évi KWKG nem magán gazdasági kezdeményezésen, hanem állami kezdeményezésen alapul.
81 Kétségtelen, hogy a 2020. évi KWKG állami kezdeményezésen alapul, és a CHP villamosenergia‑termelés támogatására irányuló közpolitikát követi. Az is igaz, hogy a hálózatüzemeltetők kötelesek a törvényben előírt összegeket a törvényben előírt módon kifizetni az üzemeltetőknek.
82 E megfontolások azonban egybeesnek a fenti 32. pontban kifejtett elemzéssel, amely szerint a CHP‑t támogató intézkedéseket törvényi úton vezették be, így azokat az államnak betudhatónak kell tekinteni.
83 Márpedig, amint az a fenti 31. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, az intézkedések államnak való betudhatósága, noha szükséges ahhoz, hogy ezen intézkedéseket az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „támogatásnak” lehessen minősíteni, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy e minősítést meg lehessen állapítani. Bizonyítani kell ugyanis, hogy a szóban forgó előnyöket közvetlenül vagy közvetve állami forrásokból nyújtották (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 63. pont).
84 Következésképpen az, hogy a törvény részletesen előírja a pénzügyi támogatás felhasználásának módjait, nem alkalmas arra, hogy állami források átruházásának minősüljön, hanem kizárólag a CHP villamos energia támogatási mechanizmusának létrehozásáért való állami felelősséget, tehát CHP‑t támogató intézkedések államnak való betudhatóságát jelenti.
85 Ugyanez vonatkozik a Bizottság által a tárgyaláson előadott azon érvre is, amely szerint a hálózatüzemeltetők kötelező hozzájárulásaiból származó bevételeket a német jogalkotó kezeli és osztja el. Az ilyen megfontolás annak megállapítását jelenti, hogy a jogszabály előzetesen előírja a pénzügyi támogatás felhasználási módjait, tehát kizárólag az intézkedések államnak való betudhatóságát, nem pedig ezen intézkedések állami forrásokból történő finanszírozását bizonyítja.
86 Másodszor, a Bizottság a 2023. március 30‑i pervezető intézkedésre válaszul azzal érvel, hogy a 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet (C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1) az állami támogatásokra vonatkozó jog szempontjából tisztázta a korábbi ítélkezési gyakorlatot az „adó” fogalmát illetően. Valamely hozzájárulás adójellege önmagában elegendő annak megállapításához, hogy az állami forrásnak minősül.
87 Igaz, hogy a 2023. január 12‑i DOBELES HES ítéletben (C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1) a Bíróság pontosította, hogy az adó vagy más kötelező díj fennállására vonatkozó kritérium lehetővé teheti az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami források elkötelezésének megállapítását, anélkül hogy egyébként bizonyítani kellene, hogy a pénzeszközök folyamatos állami ellenőrzésére vonatkozó kritérium is teljesült (lásd fenti 36. pontot).
88 A fenti 36. pontban említett kritériumok vagylagos jellegének megállapítása azonban nincs hatással az ítélkezési gyakorlatból következő meghatározásukra. Így ahhoz, hogy az adó vagy más kötelező díj fennállására vonatkozó kritériumot teljesítettnek lehessen tekinteni, továbbra is bizonyítani kell, hogy a pénzeszközök jogilag kötelező hozzájárulásokból származnak, amelyeket állami szabályozás ír elő személyek meghatározott csoportja számára, és hogy e pénzeszközöket e szabályozásnak megfelelően kezelik és osztják fel (lásd fenti 64. pontot).
89 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet (C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1) 43. pontjában a Bíróság kimondta, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely arra kötelezte az engedélyezett villamosenergia‑elosztó vállalkozást, hogy a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energiát a piaci árnál magasabb áron vásárolja meg, és amely előírta, hogy az ebből eredő többletköltségeket a végső fogyasztók által viselt kötelező pótdíjból finanszírozzák, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett, állami forrásból történő beavatkozásnak minősült. Így a fenti 68. pontban említett ítéletek nyomán meg kell állapítani, hogy a kedvezményezetteknek az ellátási lánc „első szintjén” kötelezően nyújtott előnyt az ellátási lánc „második szintjén” egy nem kevésbé kötelező pótdíjból finanszírozták. Márpedig a Bizottság nem bizonyította, hogy a jelen ügyben ez a helyzet állt volna fenn.
90 A fentiek összességéből következik, hogy a Bizottság tévesen támaszkodott a fenti 36. pontban kifejtett első kritériumra annak megállapításakor, hogy a jelen ügyben a CHP‑t támogató intézkedéseket állami forrásokból finanszírozták.
A források folyamatos állami ellenőrzéséről (a fenti 36. pontban említett második kritérium)
91 Mindjárt az elején, amint az a fenti 41–45. pontból következik, meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság a fenti 36. pontban meghatározott, az adó vagy más kötelező díjak fennállására vonatkozó első kritériumra támaszkodott annak megállapításakor, hogy a CHP‑t támogató intézkedéseket állami forrásokból finanszírozták.
92 Közelebbről, a Bizottság a megtámadott határozat 220. pontjában kifejezetten arra a következtetésre jutott, hogy a CHP‑t támogató intézkedéseket kötelező hozzájárulásból finanszírozták, és e tekintetben a 65. lábjegyzetben hivatkozott arra az ítélkezési gyakorlatra, amely szerint az állami szabályozás által előírt kötelező hozzájárulásokból származó olyan pénzeszközök, amelyeket e szabályozásnak megfelelően kezelnek és osztanak szét, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami forrásoknak tekinthetők (1974. július 2‑i Olaszország kontra Bizottság ítélet, 173/73, EU:C:1974:71, 35. pont; 2013. december 19‑i Association Vent De Colère! és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 25. pont; 2019. május 15‑i Achema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 54. pont). A Bizottság állításával ellentétben e pontból nem tűnik ki, hogy megvizsgálta volna azt a kérdést, hogy azok a források, amelyeket a hálózatüzemeltetők a KWKG‑pótdíjból kaptak, állami ellenőrzés alatt álltak‑e.
93 Meg kell tehát állapítani, hogy a Bizottság nem vizsgálta meg egyértelműen és kifejezetten a fenti 36. pontban meghatározott, a források folyamatos állami ellenőrzésére vonatkozó második kritériumot.
94 Noha e második kritérium egyértelmű és kifejezett vizsgálatának hiánya önmagában – ellentétben azzal, amit a Németországi Szövetségi Köztársaság állít – nem minősül téves jogalkalmazásnak, mivel a fenti 36. pontban meghatározott két kritérium vagylagos, meg kell állapítani, hogy e hiány miatt a Bizottság azt sem bizonyította, hogy a CHP‑t támogató intézkedéseket a fenti 36. pontban kifejtett második kritérium alapján állami forrásokból finanszírozták.
95 Mindenesetre, ha a Bizottság érvelését, amely szerint a pénzeszközök állami jellege a hálózatüzemeltetők mérlegelési jogkörének hiányából ered a 2020. évi KWKG által előírt pénzügyi támogatás kifizetésével összefüggésben, úgy kellene érteni, hogy a Bizottság igazolta, hogy a második kritérium teljesül, annak nem lehet helyt adni.
96 E tekintetben emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése minden olyan pénzügyi eszközt magában foglal, amelyet a hatóságok ténylegesen felhasználhatnak vállalkozások támogatására, anélkül hogy jelentősége lenne annak, hogy ezen eszközök állandó jelleggel az állam vagyonába tartoznak‑e, vagy sem. Még ha az érintett támogatási intézkedésnek megfelelő összegek nincsenek is állandó jelleggel az államkincstár birtokában, azon tény, hogy folyamatosan állami ellenőrzés alatt maradnak, és így a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak, elegendő ahhoz, hogy azok „állami forrásoknak” minősüljenek (2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 37. pont; 2019. május 15‑i Achema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 53. pont).
97 A jelen ügyben, amint az a megtámadott határozat 218. pontjából kitűnik, a hálózatüzemeltetőknek valóban kötelezően a kedvezményezettek rendelkezésére kell bocsátaniuk a pénzeszközöket, anélkül hogy eltérhetnének a rájuk vonatkozó támogathatósági feltételektől vagy a törvényben előírt pénzügyi támogatás összegétől (lásd a fenti 43. pontot).
98 Elegendő azonban rámutatni arra, hogy az a körülmény, hogy a felhasznált pénzeszközöket kizárólag a jogszabályban előírt feladatok végrehajtására fordítják (a pénzeszközök kizárólagos felhasználásának jogszabályban rögzített elve), más ellenbizonyíték hiányában inkább azt bizonyítja, hogy az állam éppen hogy nincs abban a helyzetben, hogy az említett pénzeszközökkel rendelkezzen, azaz hogy döntsön a törvény által előírt céltól eltérő célra való felhasználásukról (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 76. pont; 2020. október 21‑i Eco TLC ítélet, C‑556/19, EU:C:2020:844, 41. pont).
99 Ezenkívül, noha az a tény, hogy a pénzügyi támogatás kifizetése a 2020. évi KWKG jogi rendelkezésein alapul, azt tanúsítja, hogy a CHP‑t támogató intézkedések jogszabályi eredetűek, és így az államnak biztos befolyása volt az e jogszabályok által bevezetett mechanizmusokra, ezek a tényezők azonban nem elegendőek annak megállapításához, hogy az állam valóban jogosult volt arra, hogy rendelkezzen a hálózatüzemeltetők által használt pénzeszközökkel (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 75. pont). Ugyanúgy, mint az adó vagy más kötelező díjak fennállására vonatkozó kritérium esetében, az a tény, hogy a törvény részletesen előírja a pénzügyi támogatás felhasználásának módjait, nem alkalmas arra, hogy állami források átruházásának minősüljön, hanem kizárólag a CHP‑t támogató intézkedések államnak való betudhatóságát jelenti (lásd fenti 84. pontot).
100 A fentiekből következik, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy teljesült a fenti 36. pontban említett második kritérium, amely lehetővé teszi az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami források átruházásának megállapítását.
A 2001. március 13‑i PreussenElektra ítéletből (C‑379/98) eredő ítélkezési gyakorlat alkalmazásáról
101 Amint az a fenti 41. és 42. pontból kitűnik, a Bizottság lényegében úgy ítélte meg, hogy a CHP‑t támogató intézkedések nem olyan „egyszerű árszabályozási” intézkedésből álltak, amely nem járt állami források átruházásával a 2001. március 13‑i PreussenElektra ítéletből (C‑379/98, EU:C:2001:160) eredő ítélkezési gyakorlat értelmében. E tekintetben a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítéletre (C‑405/16 P, EU:C:2019:268), valamint az 1978. január 24‑i van Tiggele ítéletre (82/77, EU:C:1978:10), a 2017. szeptember 13‑i ENEA ítéletre (C‑329/15, EU:C:2017:671) és a 2016. szeptember 14‑i Trajektna luka Split kontra Bizottság ítéletre (T‑57/15, nem tették közzé, EU:T:2016:470) is hivatkozott.
102 Márpedig, amint arra a Németországi Szövetségi Köztársaság rámutat, ez az értékelés téves.
103 E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a fenti 101. pontban említett ítéletek olyan, törvényben előírt intézkedésekre vonatkoztak, amelyek termékek vagy szolgáltatások árát rögzítették (1978. január 24‑i van Tiggele ítélet, 82/77, EU:C:1978:10; 2016. szeptember 14‑i Trajektna luka Split kontra Bizottság ítélet, T‑57/15, nem tették közzé, EU:T:2016:470), vagy többek között a villamos energia bizonyos áron vagy bizonyos mennyiségben történő megvásárlására vonatkozó kötelezettségeket írtak elő (2001. március 13‑i PreussenElektra ítélet, C‑379/98, EU:C:2001:160; 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268; 2017. szeptember 13‑i ENEA‑ítélet, C‑329/15, EU:C:2017:671). Az uniós bíróság szerint ezek az intézkedések nem jártak állami források átruházásával.
104 Márpedig, azon kívül, hogy a fenti 103. pontban említett ítéletekben az uniós bíróság ezeket az intézkedéseket egyáltalán nem minősítette „egyszerű árszabályozásnak”, meg kell állapítani, hogy – a Bizottság állításával ellentétben – az állami források elkötelezését nem azon mód miatt zárta ki, ahogyan a kedvezményezetteknek az előnyt nyújtották, azaz a termékek árának rögzítése vagy a termékek bizonyos áron vagy bizonyos mennyiségben történő megvásárlására vonatkozó kötelezettség előírása révén.
105 A 2001. március 13‑i PreussenElektra ítélet (C‑379/98, EU:C:2001:160) 59. pontjában ugyanis a Bíróság kimondta, hogy a villamosenergia‑ellátással foglalkozó magánvállalkozásokkal szemben előírt azon kötelezettség, hogy rögzített minimálárakon vásárolják meg a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energiát, nem tekinthető állami forrásokból történő beavatkozásnak, mivel nem jár együtt az állami forrásoknak az ilyen típusú villamos energiát termelő vállalkozásokra történő közvetlen vagy közvetett átruházásával (lásd ebben az értelemben: 2008. július 17‑i Essent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413, 74. pont; 2013. december 19‑i Association Vent De Colère! és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 34. pont; 2019. május 15‑i Achema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 69. pont).
106 A Bíróság kifejtette, hogy ilyen helyzetekben az érintett tagállam nem hatalmazta fel a magánvállalkozásokat arra, hogy állami forrásokat kezeljenek, hanem saját pénzügyi forrásaikból történő vásárlás kötelezettsége terhelte őket (lásd ebben az értelemben: 2008. július 17‑i Essent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413, 74. pont; 2013. december 19‑i Association Vent De Colère! és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 35. pont; 2019. május 15‑i Achema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 70. pont).
107 Az ítélkezési gyakorlat szerint az a tény, hogy az ilyen jogalanyokat az állam hatalmazza fel arra, hogy állami forrásokat kezeljenek, és nem egyszerűen a saját pénzügyi forrásaikból történő vásárlás kötelezettsége terheli őket, „döntő” tényezőnek minősül annak megállapításához, hogy az állami szabályozás által előírt kötelező hozzájárulásokból származó, e szabályozásnak megfelelően kezelt és szétosztott pénzeszközök az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami forrásoknak tekinthetők, még akkor is, ha azokat a hatóságtól elkülönülő jogalanyok kezelik (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 58. és 59. pont; 2019. május 15‑i Achema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 54. és 55. pont; 2022. január 27‑i Fondul Proprietatea ítélet, C‑179/20, EU:C:2022:58, 94. pont).
108 Így a döntő tényező nem az, hogy a magánvállalkozásokat pusztán villamosenergia‑vásárlási kötelezettség terhelte, hanem az, hogy saját forrásaikat használták fel e kötelezettség végrehajtására, és az állam nem hatalmazta fel őket állami források kezelésére.
109 E megállapítást megerősíti a fenti 101. pontban említett többi ítélet, amelyre a Bizottság a megtámadott határozatban hivatkozott. Ezen ítéletekből ugyanis az következik, hogy annak megállapításához, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami forrásokra vonatkozó feltétel nem teljesült, az uniós bíróság az állami források közvetlen vagy közvetett átruházásának hiányára támaszkodott, mivel az előnyt az állam vagy az állam által állami forrás kezelésére felhatalmazott jogalany beavatkozása nélkül egy magánjogi jogalany nyújtotta egy másiknak. Az előny kedvezményezettek részére történő nyújtásának módját nem tekintették döntőnek az intézkedések állami forrásból történő finanszírozására vonatkozó feltétel vizsgálata szempontjából.
110 Közelebbről, ellentétben azzal, amit a Bizottság állít, a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet (C‑405/16 P, EU:C:2019:268) 90. pontjában a Bíróság azt állapította meg, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy az intézkedéseket kötelező pótdíjból finanszírozták, sem pedig azt, hogy a pénzeszközök folyamatos állami ellenőrzés alatt álltak, így nem bizonyította, hogy ezen intézkedések állami források felhasználásával jártak. A Bíróság azonban nem állapította meg, hogy az ellátási lánc „első szintjét” az „árszabályozás” jellemezte.
111 Ráadásul, ellentétben azzal, amit a Bizottság többek között a pervezető intézkedésre válaszul előad, a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet (C‑405/16 P, EU:C:2019:268) alapjául szolgáló ügyben a hálózatüzemeltetőknek az ellátási lánc „első szintjén” fennálló jogi kötelezettsége nem teljesen különbözik a jelen ügyben a hálózatüzemeltetőkre háruló kötelezettségtől. E tekintetben ezen ítélet 3. pontjából lényegében az következik, hogy a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energia termelőinek nyújtott előnyt nem kizárólag a villamos energia vásárlására vonatkozó jogszabályi kötelezettség révén nyújtották, hanem a törvényben meghatározott díjakon alapuló térítés vagy piaci felár fizetése révén is, függetlenül a termelő létesítmény csatlakoztatásától és a villamos energia közvetlen értékesítésétől. Ez utóbbi kifizetés hasonlóságot mutat a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetőinek nyújtott pénzügyi támogatás kifizetésével. A hálózatüzemeltetők ugyanis mindkét esetben jogilag kötelesek voltak arra, hogy a piaci ártól függetlenül pénzügyi támogatást nyújtsanak a kedvezményezetteknek. Márpedig meg kell állapítani, hogy a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet (C‑405/16 P, EU:C:2019:268) 90. pontjában a Bíróság megállapította, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy a kedvezményezetteknek biztosított előnyöket állami forrásokból nyújtották.
112 Következésképpen a 2001. március 13‑i PreussenElektra ítéletből (C‑379/98, EU:C:2001:160) eredő ítélkezési gyakorlat alkalmazásának kizárása érdekében a Bizottságnak, függetlenül attól, hogy a CHP‑t támogató intézkedések „egyszerű árszabályozási” intézkedésnek minősültek‑e, vagy sem, bizonyítania kellett, hogy a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői javára biztosított előnyt nem a hálózatüzemeltetők nyújtották, amelyek magánjogi jogalanyok (lásd a fenti 59. pontot), saját pénzügyi forrásaikból, hanem az állam hatalmazta fel őket arra, hogy állami forrásokat kezeljenek.
113 Márpedig, amint az többek között a fenti 90. és 100. pontból következik, a Bizottság nem bizonyította, hogy a jelen ügyben a fenti 36. pontban említett vagylagos kritériumok egyike teljesült. Elegendő tehát megállapítani, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy a 2020. évi KWKG által a CHP‑erőművek és a CHP‑hez kapcsolódó egyéb létesítmények üzemeltetői számára biztosított előnyt a hálózatüzemeltetők állami forrásokból finanszírozták.
114 Ebből az következik, amint azt a Németországi Szövetségi Köztársaság állítja, hogy a hálózatüzemeltetők saját forrásaikat használják fel arra, hogy a 2001. március 13‑i PreussenElektra‑ítéletből (C‑379/98, EU:C:2001:160) eredő ítélkezési gyakorlat értelmében a törvény által előírt összegeket a kedvezményezetteknek kifizessék. Másként fogalmazva, a pénzeszközök magánjogi jogalanyokról magánjogi jogalanyokra szállnak át, és ennek során mindvégig megőrzik magánjogi jellegüket (lásd ebben az értelemben: 2020. október 21‑i Eco TLC ítélet, C‑556/19, EU:C:2020:844, 32. és 33. pont).
115 Végül, amennyiben a Bizottság előadja, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében előírt tilalomtól való eltérést, mint amely a 2001. március 13‑i PreussenElektra‑ítéletben (C‑379/98, EU:C:2001:160) szerepel, az „árszabályozás” esetére kellene korlátozni, különben meghiúsulna az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének hatékony érvényesülése, emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság lényegében tévesen véli úgy, hogy létezik az „egyszerű árszabályozási” intézkedések olyan kategóriája, amely nem minősül állami támogatásnak (lásd a fenti 103–109. pontot).
116 Ezenkívül, bár igaz, hogy a fenti 35. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerint az uniós jog nem engedheti meg, hogy pusztán a támogatások szétosztásával megbízott önálló intézmények létrehozása lehetővé tegye az állami támogatásokra vonatkozó szabályok megkerülését, és így meghiúsuljon az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének hatékony érvényesülése, ez nem változtat azon, hogy csak azok az előnyök tekintendők az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében támogatásnak, amelyeket közvetlenül vagy közvetve állami forrásból nyújtanak.
117 Márpedig az a tény, hogy a hálózatüzemeltetők által teljesítendő összegek kifizetésére vonatkozó kötelezettséget törvény írja elő, és az vitathatatlan előnyt biztosít bizonyos vállalkozások számára, nem alkalmas arra, hogy e kötelezettséget állami támogatás jelleggel ruházza fel (lásd ebben az értelemben: 2001. március 13‑i PreussenElektra ítélet, C‑379/98, EU:C:2001:160, 61. pont). Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése ugyanis nem alkalmazható olyan állami magatartásokra, amelyek nem tartoznak e rendelkezés hatálya alá, a jelen esetben az állam által elhatározott, de magánvállalkozások által finanszírozott intézkedésre (lásd ebben az értelemben: 2001. március 13‑i PreussenElektra ítélet, C‑379/98, EU:C:2001:160, 65. és 66. pont).
118 Az egyetlen jogalapnak tehát a CHP‑t támogató intézkedéseket illetően helyt kell adni.
A KWKG‑pótdíj hidrogéngyártók javára szóló korlátozására vonatkozó intézkedésről
119 A megtámadott határozat 221. pontjában a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a KWKG‑pótdíj hidrogéngyártók javára szóló korlátozására vonatkozó intézkedés állami forrásokról való lemondással valósult meg. A Bíróság elismerte, hogy az olyan bevételekről való lemondás, amelyeket főszabály szerint az állami költségvetésbe kellett volna befizetni, állami források átruházásának minősül.
120 A Németországi Szövetségi Köztársaság az egyetlen jogalap második és harmadik része keretében arra hivatkozik, hogy a KWKG‑pótdíj nem minősül kötelező hozzájárulásnak, és hogy az e pótdíj címén beszedett források nem állnak folyamatosan állami ellenőrzés alatt és az állam rendelkezésére. Végeredményben pedig a KWKG‑pótdíj nem minősül állami forrásnak.
121 Emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság elismerte, hogy a KWKG‑pótdíj önmagában véve nem feltételezi állami források elkötelezését, mivel a hálózatüzemeltetők nem voltak kötelesek azt kiszámlázni az ügyfeleiknek.
122 A Törvényszék 2023. március 30‑i pervezető intézkedésére válaszul a Bizottság ugyanakkor azt állítja, hogy a megtámadott határozat 174. pontjából kitűnik, hogy a hidrogéngyártók javára szóló csökkentett pótdíjra eltérő szabályok vonatkoznak a KWKG‑pótdíjhoz képest. Előadja, hogy a 2020. évi KWKG 27. §‑ának (1) bekezdése előírja, hogy a hidrogéngyártók kötelesek KWKG‑pótdíjat fizetni a hálózatüzemeltetőknek.
123 Amint az a fenti 61. pontban már megállapításra került, meg kell állapítani, hogy a 2020. évi KWKG nem kötelezi a hálózatüzemeltetőket arra, hogy a KWKG‑pótdíjat áthárítsák az ügyfeleikre, így e pótdíj nem olyan teher, amelyet ez utóbbiaknak kötelezően meg kell fizetniük. E pótdíj tehát nem tekinthető olyan adónak vagy más jogilag kötelező díjnak, amely alkalmas arra, hogy állami forrásnak minősüljön.
124 Nem lehet helyt adni a Bizottság azon érvének, amely szerint a 2020. évi KWKG 27. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja eltérést engedő szabályt ír elő a hidrogéngyártók tekintetében. Azon kívül, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem említette ezt az állítólagos eltérést engedő szabályt, elegendő megjegyezni, hogy az említett rendelkezés szövegéből nem következik, hogy a hidrogéngyártók KWKG‑pótdíjat kötelesek fizetni. E rendelkezés ugyanis többek között azt írja elő, hogy az olyan nagy villamosenergia‑fogyasztó vállalkozások, mint a hidrogéngyártók esetében, a KWKG‑pótdíj korlátozása csak annyiban alkalmazandó, amennyiben az e vállalkozások által fizetendő említett pótdíj nem csökken a KWh‑ként fizetendő bizonyos összeg alá. E rendelkezésből azonban nem következik, hogy a hidrogéngyártóknak kötelezően KWKG‑pótdíjat kell fizetniük.
125 Ezért, mivel a KWKG‑pótdíj nem állami forrás, a hidrogéngyártók esetében e pótdíj csökkentése nem minősül állami forrásokról való lemondásnak.
126 A Bizottság tehát tévesen állapította meg, hogy a KWKG‑pótdíj hidrogéngyártók javára szóló korlátozására vonatkozó intézkedést állami forrásokból finanszírozták. Következésképpen az egyetlen jogalapnak ezen intézkedést illetően is helyt kell adni.
127 A fentiek összességéből következik, hogy helyt kell adni a Németországi Szövetségi Köztársaság keresetének, mivel a Bizottság tévesen állapította meg, hogy a szóban forgó intézkedések állami forrásokból finanszírozott állami támogatásoknak minősülnek. A megtámadott határozatot tehát meg kell semmisíteni.
A költségekről
128 A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság pervesztes lett, a Németországi Szövetségi Köztársaság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített nyolcadik tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék az SA.56826 (2020/N) – Németország – A kapcsolt energiatermelés támogatási rendszerének 2020. évi reformja – állami támogatásról és az SA.53308 (2019/N) – Németország – A meglévő kapcsolt hő‑ és villamosenergia‑termelő létesítmények számára szóló támogatási rendszer módosítása (a 2015. december 21‑i Gesetz zur Neuregelung des Kraft‑Wärme‑Kopplungsgesetzes [a kapcsolt hő‑ és villamosenergia‑termelés újraszabályozásáról szóló törvény] [BGBl. 2015. I., 2498. o.] 13. §‑a) – állami támogatásról szóló, 2021. június 3‑i C(2021) 3918 final bizottsági határozatot megsemmisíti.
2) A Törvényszék az Európai Bizottságot kötelezi a költségek viselésére.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2024. január 24‑i nyilvános ülésen.
Aláírások