AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (kibővített első tanács)
2001. február 20.(*)
„Megsemmisítés iránti kereset – Verseny – Információkérési határozat – Kényszerítő bírságok – Jogsértés elismerésével járó válaszadás megtagadásához való jog – Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény”
A T‑112/98. sz. ügyben,
a Mannesmannröhren-Werke AG (székhelye: Mülheim an der Ruhr [Németország], képviselik: M. Klusmann és K. Moosecker ügyvédek, kézbesítési cím: Luxembourg)
felperesnek
az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: K. Wiedner, meghatalmazotti minőségben, segítője: M. Hilf egyetemi tanár, kézbesítési cím: Luxembourg)
alperes ellen
a 17. tanácsi rendelet 11. cikke (5) bekezdésének alkalmazására vonatkozó eljárásban 1998. május 15‑én hozott C(98)1204 bizottsági határozat megsemmisítése iránti kérelme tárgyában,
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA
(kibővített első tanács),
tagjai: B. Vesterdorf elnök, A. Potocki, A. W. H. Meij, M. Vilaras és N. J. Forwood bírák,
hivatalvezető: H. Jung,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2000. május 23‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
Jogi háttér
1 A Szerződés 85. és 86. cikkének végrehajtásáról szóló, 1962. február 6‑i 17. (első) tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. kötet, 1. fejezet, 3. o.) „Információkérés” című 11. cikkének (1), (4) és (5) bekezdése előírja:
„(1) A Szerződés 89. cikkével és a 87. cikke alapján elfogadott rendelkezésekkel a Bizottságra ruházott feladatok teljesítése során a Bizottság a tagállamok kormányaitól és hatáskörrel rendelkező hatóságoktól, valamint a vállalkozásoktól és a vállalkozások társulásaitól beszerezhet minden szükséges információt.
[…]
(4) A kért információt a vállalkozások tulajdonosai vagy képviselői és jogi személyek, gazdasági társaságok, cégek vagy jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok esetén a törvény vagy a létesítő okirat által a képviselettel megbízott személyek adják meg.
(5) Ha a vállalkozás vagy a vállalkozások társulása a Bizottság által megszabott határidőn belül nem szolgáltatja a kért információt, vagy hiányos információt szolgáltat, a Bizottság határozattal követeli az információszolgáltatást. A határozat megjelöli a kért információt, megfelelő határidőt szab az információszolgáltatásra és feltünteti a 15. cikk (1) bekezdésének b) pontjában és a 16. cikk (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott bírságokat, és a határozat Bíróság által történő felülvizsgálatának jogát.”
2 Ugyanezen rendeletnek a „Kényszerítő bírság” című 16. cikke kimondja:
„(1) A Bizottság határozatában a megjelölt időponttól kezdődően számított napi 50–1000 elszámolási egységig terjedő kényszerítő bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy a vállalkozások társulásaira annak érdekében, hogy kényszerítse őket arra, hogy:
[…]
c) a 11. cikk (5) bekezdése alapján hozott határozattal kért teljes és helyes információt szolgáltassanak;
[…]”
3 Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én kelt egyezmény (EJEE) 6. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében:
„1. Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.[…]
2. Minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.”
A jogvita alapjául szolgáló tények
4 A Bizottság vizsgálati eljárást indított a felperes, valamint egyéb acélcsőgyártók ellen. A vizsgálat során a Bizottság többször folytatott le ellenőrzést, többek között a felperesnél is.
5 Az ellenőrzéseket követően a Bizottság 1997. augusztus 13‑án információkéréssel fordult a felpereshez, amelyben a versenyjogi szabályok olyan feltételezett megsértésére vonatkozó kérdéseket tett fel, amelyekben a felperes részt vehetett.
6 Az említett információkérés többek között az alábbi négy kérdést tartalmazta:
„1.6. Az európai és a japán gyártók találkozói
A Bizottság birtokában lévő információk szerint az ön vállalkozása részt vett a varrat nélküli csövek európai és japán gyártóinak találkozóin. Ezek a találkozók a szakmán belül »Európa–Japán Klub« néven ismert keretek között zajlottak. Elnöki szintű (»Presidents Meetings« vagy »P‑Meetings«), vezetői szintű (»Managers Committee« vagy »Managers Meetings« vagy »M‑Meetings«), szakértői szintű (»Experts Meetings« vagy »E‑meetings«), illetve munkacsoport szintű (»Working Group«) találkozókat tartottak.
Kérjük, hogy az 1984‑től napjainkig tartó időszakra vonatkozóan:
– tájékoztasson a varrat nélküli csövek európai és japán gyártói valamennyi elnöki, vezetői, szakértői és munkacsoporti szintű találkozóinak időpontjáról, helyszínéről és a részt vevő vállalkozásokról;
– tájékoztasson az ön vállalkozását a fent említett gyűléseken képviselő személyek nevéről, és nyújtsa be ez utóbbiak utazásait igazoló dokumentumokat (útiköltség‑elszámolás, repülőjegy; stb.);
– nyújtsa be a fent említett találkozókra vonatkozó valamennyi meghívó, napirend, jegyzőkönyv, belső feljegyzés, jelentés, valamint az ön vállalkozása és/vagy alkalmazottjai birtokában lévő egyéb dokumentumok másolatát;
– azon találkozók esetében, amelyekre vonatkozóan nem lelhetők fel a megfelelő dokumentumok, kérem, tájékoztasson a találkozó céljáról, az elfogadott határozatokról, a találkozó előtt és után kézhez kapott dokumentumok típusairól.
1.7. A »Special Circle« találkozók
A Bizottság birtokában lévő információk alapján az ön vállalkozása részt vett a varrat nélküli csövek európai gyártóinak ún. »Special Circle« találkozóin.
Kérjük, hogy az 1984‑től napjainkig tartó időszakra vonatkozóan:
– tájékoztasson a varrat nélküli csövek európai és japán gyártói közötti valamennyi elnöki, vezetői, szakértői és munkacsoporti találkozó időpontjáról, helyszínéről és a részt vevő vállalkozásokról;
– tájékoztasson az ön vállalkozását a fent említett gyűléseken képviselő személyek nevéről, és nyújtsa be ez utóbbiak utazását igazoló dokumentumokat (útiköltség‑elszámolás, repülőjegy; stb.);
– nyújtsa be a fent említett találkozókra vonatkozó valamennyi meghívó, napirend, jegyzőkönyv, belső feljegyzés, jelentés, valamint az ön vállalkozása és/vagy alkalmazottja birtokában lévő egyéb dokumentumok másolatát;
– azon találkozók esetében, melyekre vonatkozóan nem lelhetők fel a megfelelő dokumentumok, kérem, tájékoztasson a találkozó céljáról, az elfogadott határozatokról, a találkozó előtt és után kézhez kapott dokumentumok típusairól.
1.8. Az 1962‑es megállapodás
1962. január 1‑je és 1996 júliusa között az ön vállalkozása részese volt négy, az OCTG‑re (Oil Country Tubular Goods; acél mélységmérő csövek) és a csővezetékekre vonatkozó megállapodásnak (Quota agreement for OCTG, Price agreement for OCTG, Price agreement for Linepipe, Supplementary agreement [OCTG‑re vonatkozó kvótamegállapodás, OCTG‑re vonatkozó ármegállapodás, Csővezetékekre vonatkozó ármegállapodás, Kiegészítő megállapodás]). Mi a kapcsolat e megállapodások és a fent említett »Európa–Japán Klub« és a »Special Circle« között?
E megállapodások létezése és végrehajtása milyen mértékben hatott az »Európa–Japán Klub« és/vagy a »Special Circle« keretei között meghozott határozatokra?
Milyen mértékben befolyásolták az »Európa–Japán Klub« és/vagy a »Special Circle« keretei között meghozott határozatok a fent említett megállapodások végrehajtását?
[…]
2.3. Az európai és a japán gyártók találkozói
A Bizottság birtokában lévő információk alapján az ön vállalkozása részt vett a nagy átmérőjű hegesztett csövek európai és japán gyártóinak találkozóin.
Kérjük, hogy az 1984‑től napjainkig tartó időszakra vonatkozóan:
– tájékoztasson a nagy átmérőjű hegesztett csövek európai és japán gyártói közötti valamennyi elnöki, igazgatói, szakértői és munkacsoporti szintű találkozó időpontjáról, helyszínéről és a részt vevő vállalkozásokról;
– tájékoztasson az ön vállalkozását a fent említett gyűléseken képviselő személyek nevéről, és nyújtsa be ez utóbbiak utazásait igazoló dokumentumokat (útiköltség‑elszámolás, repülőjegy; stb.);
– nyújtsa be a fent említett találkozókra vonatkozó valamennyi meghívó, napirend, jegyzőkönyv, belső feljegyzés, jelentés, valamint az ön vállalkozása és/vagy alkalmazottja birtokában lévő egyéb dokumentum másolatát;
– azon találkozók esetében, melyekre vonatkozóan nem lelhetők fel a megfelelő dokumentumok, kérem, tájékoztasson a találkozó céljáról, az elfogadott határozatokról, a találkozó előtt és után kézhez kapott dokumentumok típusairól.”
7 1997. október 14‑én kelt levelükben a felperes ügyvédei válaszoltak az információkérésben feltett egyes kérdésekre, de a fent említett négy kérdésre megtagadták a válaszadást. A felperes 1997. október 23‑án kelt levelében megerősítette ügyvédei válaszának tartalmát.
8 A Bizottság 1997. november 10‑i válaszában elutasította a felperes azon érvelését, amely szerint ez utóbbi nem köteles megválaszolni a fent említett négy kérdést. A Bizottság következésképpen a 17. rendelet 11. cikkének (4) bekezdésére hivatkozva a levele kézhezvételétől számított tíznapos határidőt határozott meg arra, hogy a felperes eljuttassa hozzá a fenti kérdésekre adandó válaszokat. Hozzátette, hogy amennyiben a felperes a kitűzött határidőn belül nem válaszol ezekre a kérdésekre, kényszerítő bírságot szabhatnak ki vele szemben.
9 Ügyvédei által 1997. november 27‑én írt levelében a felperes ismételten elutasította a kért információ szolgáltatását.
10 1998. május 15‑én a Bizottság a 17. rendelet 11. cikkének (5) bekezdése alapján határozatot hozott (a továbbiakban: megtámadott határozat). Az 1. cikk értelmében a felperesnek a megtámadott határozat közlésétől számított 30 napon belül válaszolnia kell a határozathoz mellékelt négy vitatott kérdésre. A megtámadott határozat 2. cikke úgy rendelkezik, hogy „amennyiben a felperes nem közli az 1. cikkben meghatározott feltételeknek megfelelően a kért információkat, az 1. cikkben meghatározott határidő leteltétől kezdődően napi 1000 ECU összegű kényszerítő bírságot köteles fizetni”.
Az eljárás
11 A felperes 1998. július 23‑án az Elsőfokú Bíróság hivatalához benyújtott keresetlevelével indította meg a jelen keresetet.
12 Eljárási szabályzatának 14. cikke és az első tanács javaslata alapján az Elsőfokú Bíróság a felek 51. cikk értelmében történő meghallgatását követően az ügy kibővített tanács elé történő áttételéről határozott.
13 Az előadó bíró jelentése alapján az Elsőfokú Bíróság (kibővített első tanács) a szóbeli szakasz megnyitásáról határozott.
14 A 2000. május 23‑án tartott tárgyaláson az Elsőfokú Bíróság meghallgatta a felek szóbeli előterjesztéseit és az általa feltett kérdésekre adott válaszait.
15 Az Elsőfokú Bíróság hivatalához 2000. december 18‑án faxon érkezett kérelmében a felperes kérte az Elsőfokú Bíróságot, hogy a jelen ügy elbírálása során vegye figyelembe az Európai Unió 2000. december 7‑én Nizzában kihirdetett Alapjogi Chartáját (HL C 364., 1. o.) (a továbbiakban: Charta), mivel az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének a jelen esetben felmerült tényekre történő alkalmazása tekintetében a Charta új jogi elemnek minősül. Ennek elutasítása esetén kéri a szóbeli szakasz újbóli megnyitását.
16 Miután a Bíróság felkérte, hogy tegye meg észrevételeit a kérelemmel kapcsolatban, 2001. január 15‑én kelt levelében a Bizottság elutasította a felperes érvelését, arra hivatkozva, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának semmilyen hatása nincs az adott ügy megítélésére.
A felek kérelmei
17 A felperes kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot;
– másodlagosan semmisítse meg a megtámadott határozat 2. cikkét;
– kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére.
18 A Bizottság kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– utasítsa el a keresetet – mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant –, amennyiben az a megtámadott határozat 2. cikkének megsemmisítésére irányul;
– utasítsa el a keresetet – mint megalapozatlant –, amennyiben az a megtámadott határozat 1. cikkének megsemmisítésére irányul;
– kötelezze a felperest a költségek viselésére.
19 A tárgyalás során a Bizottság megerősítette, hogy „a megtámadott határozat 2. cikkének végrehajtása nem áll szándékában, és arra nincs is hatásköre”. E megerősítést követően a felperes visszavonta e cikk megsemmisítése iránti kérelmét, és következésképpen az erre vonatkozó jogi érvet, amelyről alakszerű feljegyzést készítettek.
Az ügy érdeméről
20 A megtámadott határozat 1. cikkének megsemmisítése iránti kérelmét a felperes négy jogalapra alapítja. Először az első három jogalapot kell megvizsgálni, amelyek a védelemhez való jog feltételezett megsértésére vonatkoznak.
A felek érvei
Az első jogalapról
21 Az első jogi érv alapjául a Bíróság 374/87. sz., Orkem kontra Bizottság ügyben 1989. október 18‑án hozott ítélete (EBHT 1989., 3283. o., a továbbiakban: az Orkem‑ügyben hozott ítélet) szolgál.
22 A felperes érvelése szerint a vállalkozás köteles a Bizottság rendelkezésére bocsátani minden szükséges információt azokról a tényekről, amelyekről tudomása lehet, és szükség esetén köteles eljuttatni hozzá minden erre vonatkozó és birtokában lévő dokumentumot akkor is, ha azok alátámaszthatják vállalkozása vagy egyéb vállalkozások versenyellenes magatartását. Ugyanakkor ezt a kötelezettséget és a Bizottság ezzel összefüggő jogát a Bíróság attól a feltételtől tette függővé, hogy az információt követelő határozat nem sértheti a vállalkozás védelemhez való jogát (az Orkem‑ügyben hozott ítélet 34. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑34/93. sz., Société générale kontra Bizottság ügyben 1995. március 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑545. o.] 73. és azt követő pontjai, a továbbiakban: Société générale ítélet). Ezeket az elveket már az előzetes vizsgálat során figyelembe kellett volna venni. A felperes hozzáteszi, hogy az Orkem‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság megállapította, hogy sérti a védelemhez való jogot, ha a Bizottság nem csak a ténybeli adatokra vonatkozó információt kér, hanem egy adott cselekmény céljára és bizonyos találkozók témájára vonatkozó kérdéseket tesz fel. A Bíróság tehát olyan kérdést minősített volna jogellenesnek, amely annak elismerésére kényszeríti a felperest, hogy olyan megállapodás részese, amely korlátozhatja vagy torzíthatja a versenyt. Jelen esetben a megtámadott határozatban szereplő kérdések ugyanezt a jogellenes célt szolgálják.
23 Az 1.6. kérdés jogellenességét mindenekelőtt megfogalmazása támasztja alá, mivel azt mutatja, hogy a Bizottságnak már rendelkezésére álltak a hivatkozott találkozókra vonatkozó ténybeli adatok. A jogellenességet alátámasztja továbbá a felpereshez intézett, fent említett kérdés negyedik francia bekezdése, miszerint adjon tájékoztatást a kérdéses találkozók céljáról, és az ezek során meghozott határozatokról abban az esetben, ha nem rendelkezik a „releváns” dokumentumokkal. Ez a kérés szükségszerűen érinti e találkozók esetlegesen jogellenes célját, témáját és/vagy rendeltetését. Ha ezeken a találkozókon versenyellenes megállapodásról vagy összehangolt magatartásról lett volna szó, vagy azokról döntöttek volna, akkor a felperes a kérdésnek erre a részére válaszolva köteles lett volna elismerni, hogy a találkozók résztvevőinek versenyellenes céljai voltak. A kérdés e részének megválaszolása során közölt információk alapján a Bizottság úgy értelmezhetné a kérdés három másik francia bekezdésére adott válaszokat, mint amelyek megerősítik a jogellenes magatartás elismerését. Az ezekre a kérdésekre való válaszadási kötelezettség oda vezetne, hogy mindegy egyes esetben sérülne a felperes védelemhez való joga.
24 Ugyanez a helyzet az 1.7. kérdéssel is, amely hasonló módon kér információt a „Special Circle” keretei között megtartott, a varrat nélküli csövek gyártóinak találkozóin résztvevők céljairól, a tárgyalt témákról és az egyes találkozókon hozott határozatokról.
25 Az 1.8. kérdés, mivel nem a tényekre vonatkozott, a 17. rendelet 11. cikkének (1) és (5) bekezdése értelmében jogellenes. Ugyanis a Bizottság csak ténybeli helyzetekre vonatkozó információt kérhet. Ezzel szemben nincs joga véleményt vagy értékelést kérni a felperestől, illetve feltételezések megtételére vagy következtetések levonására felkérni ez utóbbit. Jelen esetben a Bizottság birtokában lévő jogi megállapodások és az egyes feltételezett jogsértések közötti „kapcsolatra” vonatkozó kérdés kizárólag egy adott tényállás értékelésére vonatkozna. Egyébként, ha az „Európa–Japán Klub” és a „Special Circle” keretei között szervezett találkozóknak versenyellenes céljai lennének, és ha lenne kapcsolat közöttük és a Bizottság által ismert megállapodások között, akkor a Bizottság erről csak a versenyellenes magatartás elismerése útján értesülne, amely vallomás megtételére az Orkem‑ügyben hozott ítéletből eredő elvek értelmében senki nem kötelezhető.
26 A 2.3. kérdés esetében, mivel annak megfogalmazása az első két kérdéshez hasonló, az azokkal kapcsolatban kifejtett érvek mutatis mutandis alkalmazandók.
27 A felperes érvelése szerint a Société générale ügyben hozott ítéletben (75. pont) az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy egy alapvetően ténybeli kérdés nem minősül jogellenesnek pusztán attól, hogy a válaszadáshoz feltételezetten versenyellenes megállapodások értelmezésére van szükség. Ugyanakkor ebből a megállapításból nem következik, hogy az értelmezésre vagy értékelésre irányuló kérdések mindig jogszerűek, tehát válaszolni kell rájuk. Ugyanis az említett ítéletben az Elsőfokú Bíróság pontosan azt állapította meg, hogy a 17. rendelet 11. cikke (5) bekezdésének alkalmazásában a vállalkozások csak „tisztán ténybeli” válaszokat kötelesek adni.
28 A Bizottság érvelése szerint az előzetes vizsgálati eljárás során a vállalkozások kötelesek közölni az általuk ismert és a Bizottság információkérésében szereplő kérdések által érintett tényeket. A vállalkozások kötelesek továbbá az e tényekkel kapcsolatos valamennyi dokumentumot átadni a Bizottságnak. E kötelezettség célja a közösségi kartelljog hatékony érvényesülésének és az EK‑Szerződés által létrehozott versenyjogi rendszer fenntartásának biztosítása, amelyet a vállalkozások kötelesek tiszteletben tartani. E kötelezettséggel szemben a felperes nem hivatkozhat sikeresen a védelemhez való jogára. A 17. rendelet bizonyos eljárási garanciákat biztosít az érintett vállalkozások számára az előzetes vizsgálati eljárás során, de nem jogosítja fel őket az egyes kérdésekre vonatkozó válaszadás megtagadására azon az alapon, hogy a válaszok alapján megállapítást nyerhet versenyjogi rendelkezéseket sértő magatartásuk, és ez önvádnak minősülhet. Ugyanakkor a Bizottság elismeri, hogy nem kötelezhet valamely vállalkozást arra, hogy olyan válaszokat adjon, amelyekkel olyan jogsértés megtörténtét ismerné el, amelynek bizonyítása az intézmény feladata.
29 A Bizottság szerint tehát minden vállalkozás köteles az információkérést követően közölni a Bizottsággal valamennyi, a kartelljog szempontjából releváns tényt. Ezzel szemben nem lehet valamely vállalkozástól a szándékra, bizonyos magatartások és intézkedések céljára vagy rendeltetésére vonatkozó információt kérni, mivel az ilyen kérdések jogsértések elismerésére kényszeríthetnék a vállalkozást.
30 A Bizottság érvelése szerint az 1.6., 1.7. és a 2.3. kérdések jelentős mértékben hasonlítanak az Orkem‑ítélet alapjául szolgáló ügyben feltett kérdésekre, amelyeket a Bíróság megfelelőnek talált. Ezek a kérdések a találkozók megtartására és a résztvevők minőségére, valamint a vonatkozó dokumentumok ismertetésére irányultak. Minden kért információ objektív tényekre vonatkozott, és nem eredményezte jogellenes magatartás elismerését. Ezért a kérdések nem bírálhatók.
31 Az 1.8. kérdés a felperes által 1962‑ben kötött és a Bundeskartellamthoz (szövetségi kartellhivatal) bejelentett négy megállapodásra vonatkozik. A Bizottság szerint ez a kérdés kizárólag ténybeli, tehát jogszerű. Még abban az esetben is az lenne, ha e megállapodások értelmezésére is kiterjedne (Société générale ügyben hozott ítélet 75. pontja).
32 Végezetül a Bizottság érvelése szerint a Bíróság nem ismerte el egyértelműen az önvád megtagadásához való jog létezését (az Orkem‑ügyben hozott ítélet 27. pontja).
Az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének megsértésére alapított második jogalapról
33 A felperes szerint a Bizottság köteles eljárásai során tiszteletben tartani az EJEE 6. cikkét (az Elsőfokú Bíróság T‑213/95. és T‑18/96. sz., SCK és FNK kontra Bizottság egyesített ügyekben 1997. október 22‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑1739. o.] 41., 42. és 53. pontja). Az EJEE által garantált alapvető jogok, mint a közösségi jog általános elvei, elsőbbséget élveznek a 17. rendelettel szemben. A megtámadott határozat tizenegyedik preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság tiszteletben tartja az EJEE‑t.
34 Az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének alkalmazási feltételeivel kapcsolatban a felperes érvelése szerint az említett cikk jogot keletkeztet különösen valamennyi olyan személy számára, akinek ügye büntetőjogi váddal kapcsolatos. A „valamennyi személy” magában foglalja nemcsak a természetes, hanem a jogi személyeket is (az Emberi Jogok Európai Bizottságának az EJEB, 1992. február 27‑i Société Stenuit ítélethez, A. sorozat 232‑A. szám, csatolt véleménye). A felperes hozzáteszi, hogy a Bíróság így nyilatkozott az Orkem‑ügyben hozott ítéletben is, kifejezetten elismerve, hogy nemcsak a természetes személyek, hanem azok a vállalkozások is, amelyek ellen versenyjogi vizsgálat folyik, hivatkozhatnak az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésében garantált alapvető jogokra. A Bíróság hallgatólagosan azt is elismerte, hogy az az érv, miszerint a Bizottság nem minősül „bíróságnak” nem igazolja e cikk alkalmazásának mellőzését.
35 Az olyan vizsgálati eljárás, amely szankció kiszabását is lehetővé teszi, az EJEE 6. cikkében szereplő „büntetőjogi vád”‑nak minősül (az EJEB, 1984. február 21‑i Öztürk ítélete, A. sorozat 73. szám, 56. §). Az Európai emberi jogi bizottság fent hivatkozott véleményében ezt az elemzést fogadta el egy bírság kiszabásához vezető kartelljogi eljárás esetén.
36 A felperes véleménye szerint az EJEE 6. cikke által biztosított védelem meghaladja az Orkem‑ügyben hozott ítéletben elismert elveket. Ez a cikk nemcsak azt teszi lehetővé, hogy azok a személyek, akik ellen bírság kiszabását is lehetővé tevő eljárás folyik, megtagadják a válaszadást és a versenyellenes magatartások céljára vonatkozó információkat tartalmazó dokumentumok átadását, hanem bevezeti a tevőleges önvád megtagadásához való jogot is.
37 A felperes további érvelése szerint az 1993. február 25‑i Funke ítéletben (A. sorozat 256‑A. szám) az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) úgy ítélte meg, hogy minden olyan intézkedés, amely tevőleges önvádra kényszeríti azokat a természetes vagy jogi személyeket, akik ellen vizsgálati eljárás folyik, sérti az EJEE 6. cikke (1) bekezdésében foglaltakat, tekintet nélkül a vizsgálatot folytató szerv által hivatkozott nemzeti jogi rendelkezésre.
38 Ebben az értelemben nemcsak a vallomástételnek vagy az egyes találkozók versenyellenes célja megjelölésének előírását kellene jogellenes intézkedésnek minősíteni, hanem a szankcióval való fenyegetésben megnyilvánuló nyomásgyakorlást is, amelynek segítségével a Bizottság hozzájuthat a felperes elleni vád elemeihez. Ha a Bizottság szankció terhe mellett követeli, hogy a felperes keresse elő és juttassa el hozzá azon találkozókkal kapcsolatos dokumentumokat, amelyeken a Bizottság szerint részt vett, és amelyek jogellenes célja igazolhatja a 17. rendelet 15. cikke szerinti szankciók alkalmazását, az azt eredményezheti, hogy a felperest önvádra kötelezik. Az útiköltségekre vonatkozó és egyéb, a Bizottság szerint az EK‑Szerződés 85. cikkével (jelenleg EK 81. cikk) ellentétes céllal szervezett találkozókkal kapcsolatos adatokat tartalmazó jegyzőkönyveket, feljegyzéseket és dokumentumokat úgy kell tekinteni, hogy azokat a felperesnek nem kell sem előkeresni, sem bemutatni.
39 A felperes érvelése szerint az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése alapján jogszerűen tagadhat meg minden olyan tevékeny magatartást, amely közvetlenül önmaga elleni tanúskodásra kényszerítené a vizsgálati eljárás során, függetlenül attól, hogy az Orkem‑ügyben hozott ítéletben elismert, részben már túlhaladott elvek fényében az ilyen magatartás eredményeképp a vád egyes elemeit közölné, vagy jogellenes célokat, illetve versenyellenes szándékot ismerne el. Tehát ebből az okból sem kellett volna elfogadni a megtámadott határozatot.
40 A felperes az alábbi hét pontban kívánja bizonyítani az EJEE jelen esetben történő alkalmazásának indokoltságát.
41 Elsősorban fenntartja, hogy a Bíróság a C‑299/95. sz. Kremzow‑ügyben 1997. május 29‑én hozott ítéletének (EBHT 1997., I‑2629. o.) 14. pontjában és a C‑185/95. sz., Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17‑én hozott ítéletében (EBHT 1998., I‑8417. o.) kimondta, hogy az EJEE által biztosított és elismert emberi jogok tiszteletben tartásával összeegyeztethetetlen intézkedések nem elfogadhatóak az Európai Közösségben.
42 Másodsorban rámutat arra, hogy az EJEB a fent hivatkozott Funke és Öztürk ítéletekben, valamint az Emberi Jogok Európai Bizottsága a fent hivatkozott véleményében elismerte azt a jogot, hogy valamely nemzeti vagy közösségi jogi eljárás során senkit nem lehet önmaga vádolására kötelezni. A felperes hozzáteszi, hogy a fent hivatkozott Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben a Bíróság elismerte, hogy az EJEE 6. cikke alkalmazandó a 17. rendelet keretei között lefolytatott, bírság kiszabásához vezető eljárás során.
43 Harmadsorban hivatkozik arra, hogy az Orkem‑ügyben hozott ítéletben megfogalmazott elveket a Bíróság nem erősítette meg sem a C‑60/92. sz. Otto‑ügyben 1993. november 10‑én hozott ítéletében (EBHT 1993., I‑5683. o.), sem a Société générale ügyben hozott ítéletben.
44 Negyedsorban arra hivatkozik, hogy nem megalapozott a Bizottság azon kijelentése, miszerint a tevékenysége végrehajtása és a közösségi kartelljog egészének érvényesítése részben attól függ, hogy van‑e joga önmaguk vádolására kötelezni az érintett vállalkozásokat, vagy nincs.
45 Ötödsorban a felperes emlékeztet arra, hogy a Bíróság a fent hivatkozott Orkem‑ügyben hozott ítéletben (30. pont) és a fent hivatkozott Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben (21. pont) megállapította, hogy az EJEE által garantált jogok alkalmazása nem függ a természetes és a jogi személyek közötti különbségtételtől.
46 Hatodsorban a felperes érvelése szerint az európai jogban nem létezik a „szoros értelemben vett büntetőjog rendkívül behatárolt része” kifejezés, amelyre az egyes jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatban a Bizottság hivatkozik. A szankciók jellegétől függ annak megítélése, hogy az EJEE‑ben szereplő „büntetőjogi vád” felöleli‑e a közigazgatási szankciókat és bírságokat. E fogalom értelmezése az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Emberi Jogok Európai Bizottsága feladata (az EJEB, 1968. június 27‑i Neumeister ítélet, A. sorozat 8. szám, 18. § és a fent hivatkozott Öztürk ítélet, 50. §). Ezért a Bizottság azon érvelése, amely szerint nincs hatásköre büntetőügyekben, nem érinti az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének értelmezését. A felperes szerint a fentiekből az következik, hogy az európai kartelljog és annak alkalmazása az EJEE értelmében a büntetőjoghoz is kapcsolódik.
47 Végezetül a felperes érvelése szerint a Bizottság az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése szerinti „bíróságnak” minősül.
48 Elöljáróban a Bizottság kijelenti, hogy, még ha az EJEE által garantált jogok ihlető forrásai is a közösségi jog általános elveinek, és különösen az alapvető jogoknak, hiszen minden tagállam részese az EJEE‑nek, amely a tagállamoknak az alapvető jogok területén meglévő közös szabályait tükrözi, a közösségi szervek aktusainak jogszerűségét nem lehet közvetlenül ezen egyezmény alapján megítélni. A megtámadott határozat tehát nem sérti az EJEE 6. cikkének (1) bekezdését.
49 Egyébként a Bizottság elismeri, hogy az EJEB az EJEE 6. cikkével kapcsolatban megállapította, hogy bárkinek, aki az egyezmény hatálya alá tartozó vizsgálat alatt áll, joga van hallgatni, és nem köteles önmaga ellen tanúskodni. Ugyanakkor a Bizottság öt érvet hoz fel annak bizonyítására, hogy az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése nem alkalmazható jelen eset körülményeire.
50 Elsősorban hangsúlyozza, hogy eddig az EJEB soha nem mondta azt ki, hogy az önmaga elleni tanúskodás megtagadásához való jog alkalmazandó lenne egy kartellt vizsgáló nemzeti vagy közösségi jogi eljárás során.
51 A Bizottság felhívja a figyelmet különösen a közösségi eljárás azon jellegzetességére, hogy az csak jogi személyekre vonatkozik, és a szó szoros értelmében nem vezet megtorló intézkedésekhez vagy szankciók elrendeléséhez.
52 Másodsorban kijelenti, hogy az EJEB még nem mondta ki azt sem, hogy az önmaga elleni tanúskodás megtagadásához való jog vonatkozna a jogi személyekre is.
53 Harmadsorban hivatkozik arra, hogy az EJEB csak a szoros és hagyományos értelemben vett büntetőjog vonatkozásában – nevezetesen az olyan eljárások során, amelyek szabadságelvonással járó büntetés kiszabását is lehetővé teszik, és amelyek a kiszabható büntetés különleges jellege miatt az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése értelmében nyilvánvalóan büntetőjogi vádnak minősülhetnek – ismerte el az érintett személy azon jogát, hogy megtagadhatja olyan információk szolgáltatását, amelyek őt esetlegesen annak a veszélynek tennék ki, hogy önmaga elleni tanúskodjon.
54 Negyedsorban az érvelés szerint a Bizottság nem minősül „bíróságnak”, és így az EJEE 6. cikkének (1) bekezdéséből eredő elvek sem alkalmazhatóak jelen esetben (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑348/94. sz., Enso Española kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1875. o.] 56. pontját). A Bizottság igazságszolgáltatási hatáskörének hiánya azt jelzi, hogy egy kartelleljárás nem büntető jellegű. Az EJEE 6. cikkéből eredő elvek ezért nem alkalmazhatók a Bizottság által vezetett előzetes vizsgálati eljárásra.
55 Végezetül a Bizottság kifejti, hogy gyakorlatilag lehetetlen lenne a közösségi kartelljog alkalmazása, ha nem köteleznék a vállalkozásokat a tényekre vonatkozó vizsgálatokban való aktív közreműködésre. Szükséges tehát, hogy a Bizottság kötelezhesse a vállalkozásokat arra, hogy az előzetes vizsgálati eljárás során juttassanak el hozzá minden olyan információt, amely esetlegesen lehetővé teszi megvádolásukat. Ennek szükségességét elismerte mind a Bíróság, mind az Elsőfokú Bíróság (a Société générale ügyben hozott ítélet 71. és azt követő pontjai és Warner főtanácsnok indítványa a Bíróság 155/79. sz., AM & SL kontra Bizottság ügyben 1982. május 18‑án hozott ítéletére vonatkozóan [EBHT 1982., 1575. o.]). A Bizottság véleménye szerint a 17. rendelet 11. cikkében szereplő vizsgálat nem érhetné el célját, ha az érintett vállalkozásnak joga lenne megtagadni a nyilatkozattételt vagy a dokumentumok szolgáltatását abban az esetben, ha azok esetleg felhasználhatóak lennének a magatartása jogellenességének bizonyításához.
56 Végül a Bizottság véleménye szerint a felperes további érvei sem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy a megtámadott határozat 1. cikke ellentétes az EJEE 6. cikkének (1) bekezdéséből eredő elvekkel.
Az EJEE 6. cikke (2) és (10) bekezdésének megsértésére alapított harmadik jogalapról
57 A felperes érvelése szerint az önmaga elleni tanúskodás megtagadásához való jogot az EJEE 6. cikkének (2) bekezdésében szereplő ártatlanság vélelme, valamint az EJEE 10. cikkében elismert véleménynyilvánítási szabadsághoz való jog is védi (az Emberi Jogok Európai Bizottságának az EJEB, 1993. június 2‑i K. kontra Ausztria ítélethez, A. sorozat 25‑B. szám, csatolt véleménye). A felperes keresetlevelében jelezte, hogy kérelmét erre az állításra korlátozza, mivel az EJEB a fent hivatkozott Funke ítéletben (45. §) kimondta, hogy az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének megsértése felmenti őt az egyezményben szereplő további elvek megsértésének vizsgálata alól.
58 A Bizottság elismeri, hogy az ártatlanság vélelme és az önmaga elleni tanúskodás megtagadásához való jog egymáshoz közel álló fogalmak, ezért ez utóbbi jog – az EJEB ítélkezési gyakorlatában – az EJEE 6. cikke (1) bekezdésén és ugyanezen cikknek az azzal együtt értelmezett (2) bekezdésén alapul. Ugyanakkor az EJEE 6. cikkének (2) bekezdése a kérdéses jognak nem biztosít – az információszolgáltatás megtagadásának lehetőségére vonatkozóan ‑ másfajta vagy tágabb hatályt, mint amely ugyanezen cikk (1) bekezdéséből ered.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
59 Előzetesen hangsúlyozni kell, hogy az Elsőfokú Bíróságnak nincs hatásköre egy versenyjogi vizsgálat jogszerűségének az EJEE rendelkezéseire tekintettel történő értékelésére, amennyiben e rendelkezések nem képezik a közösségi jog részét (az Elsőfokú Bíróság T‑347/94. sz., Mayr-Melnhof kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1751. o.] 311. pontja).
60 Ugyanakkor az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az alapvető jogok azon általános jogelvek szerves részét képezik, amelyek tiszteletben tartását a közösségi bíróság biztosítja (lásd a Bíróság 1996. március 28‑i 2/94. sz. véleményének [EBHT 1996., I‑1759. o.] 33. pontját és a fent hivatkozott Kremzow‑ügyben hozott ítélet 14. pontját). E célból a Bíróság és az Elsőfokú Bíróság a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból, valamint az emberi jogok védelmére vonatkozó azon nemzetközi szerződések nyújtotta iránymutatásból merít, amelyek kidolgozásában a tagállamok együttműködtek, vagy amelyekhez csatlakoztak. Az EJEE ebből a szempontból különleges jelentősséggel bír (a Bíróság 222/84. sz. Johnston‑ügyben 1986. május 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1986., 1651. o.] 18. pontja és a fent hivatkozott Kremzow‑ügyben hozott ítélet 14. pontja). Egyébként az Európai Unióról szóló szerződés F. cikkének (2) bekezdése (jelenleg az EU 6. cikk (2) bekezdése) értelmében „[a]z Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az [EJEE] biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek”.
61 Ezt követően emlékeztetni kell arra, hogy a 17. rendelet által a Bizottságra ruházott jogkörök célja, hogy lehetővé tegyék számára a Szerződés által rábízott azon feladata végrehajtását, hogy biztosítsa a versenyszabályok tiszteletben tartását a közös piacon.
62 Az előzetes vizsgálati eljárás során a 17. rendelet nem jogosítja fel a vizsgálati intézkedés alatt álló vállalkozást arra, hogy bármely módon elkerülje ezen intézkedés végrehajtását azon az alapon, hogy a vizsgálat eredménye bizonyítékul szolgálhat a versenyszabályok általa elkövetett megsértésére. Éppen ellenkezőleg, a vállalkozás köteles aktívan együttműködni, ami azt jelenti, hogy köteles a Bizottság rendelkezésére bocsátani minden, a vizsgálat tárgyával kapcsolatos információt (Orkem‑ügyben hozott ítélet 27. pontja és a Société générale ügyben hozott ítélet 72. pontja).
63 Mivel a 17. rendelet nem említi kifejezetten a hallgatáshoz való jogot, meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság előzetes vizsgálat során meglévő nyomozati hatáskörét nem korlátozza‑e bizonyos mértékben a védelemhez való jog tiszteletben tartásának szükségessége (az Orkem‑ügyben hozott ítélet 32. pontja).
64 Ebből a szempontból el kell kerülni, hogy a védelemhez való jog helyrehozhatatlanul sérüljön az előzetes vizsgálati eljárás során, amely meghatározó jelentősséggel bírhat a vállalkozások jogellenes magatartásának megállapításakor (az Orkem‑ügyben hozott ítélet 33. pontja és a Société générale ügyben hozott ítélet 73. pontja).
65 Ugyanakkor az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a 17. rendelet 11. cikke (2) és (5) bekezdése hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében a Bizottság kötelezheti a vállalkozásokat arra, hogy minden számukra ismeretes, a tényekre vonatkozó információt közöljenek, és amennyiben az szükséges, bocsássák a Bizottság rendelkezésére az ezekre vonatkozó birtokukban lévő okiratokat még abban az esetben is, ha ezek felhasználhatók a vállalkozás vagy egyéb vállalkozások versenyellenes magatartásának bizonyítására (az Orkem‑‑ügyben hozott ítélet 34. pontja, a Bíróság 27/88. sz., Solvay kontra Bizottság ügyben 1989. október 18‑án hozott ítélete [EBHT 1989., 3355. o., összefoglaló közzététel] és a Société générale ügyben hozott ítélet 74. pontja).
66 A felperes által hivatkozott teljes hallgatáshoz való jog elismerése túlmenne azon, ami a vállalkozások védelemhez való jogának biztosításához szükséges, és indokolatlanul akadályozná a Bizottságot az EK‑Szerződés 89. cikke (jelenleg, módosítást követően EK 85. cikk) értelmében fennálló azon feladatának végrehajtása során, amely szerint biztosítania kell a közös piacon a versenyszabályok betartását.
67 Ebből következik, hogy valamely, a 17. rendelet 11. cikkének (5) bekezdése alapján kiadott, információkérő határozat címzettjeként szereplő vállalkozást csak akkor illeti meg a hallgatáshoz való jog, amennyiben olyan válaszok adására kötelezik, amelyekkel elismerné a jogsértés meglétét, melynek bizonyítása a Bizottság feladata (az Orkem‑ügyben hozott ítélet 35. pontja).
68 A felperes érvelését tehát e fent említett korlátok között kell értékelni.
69 Jelen esetben először meg kell vizsgálni az egymással majdnem azonos 1.6., 1.7. és 2.3. kérdések, majd az 1.8. kérdés jogszerűségét.
70 Az 1.6., 1.7. és 2.3. kérdések első három francia bekezdése kizárólag ténybeli információk szolgáltatását, valamint a meglévő dokumentumok benyújtását kéri. Hasonló kérdéseket nem nyilvánított jogellenesnek a Bíróság az Orkem‑ügyben hozott ítéletben. Ebből következik, hogy a felperes ezekre köteles választ adni.
71 Ezzel szemben e három kérdés utolsó francia bekezdése nem pusztán ténybeli kérdésekre vonatkozik. A Bizottság arra hívja fel a felperest, hogy írja le azon találkozók célját, amelyeken részt vett, és a találkozókon „elfogadott határozatokat”, holott nyilvánvaló, hogy az intézmény gyanítja, hogy e találkozók célja az volt, hogy oly módon állapodjanak meg az eladási árakról, amely korlátozza vagy torzítja a versenyt. Ebből következik, hogy az ilyen kérdések olyan természetűek, hogy kötelezik a felperest a közösségi versenyszabályokba ütköző jogellenes megállapodásban való részvétele elismerésére.
72 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Bizottság kifejezetten jelezte a kérdéses három kérdés utolsó francia bekezdésében azt, hogy a felperes csak akkor köteles a kért információt szolgáltatni, ha nem lelhetők fel a korábbi francia bekezdésben kért, megfelelő dokumentumok. A felperes tehát csak abban az esetben volt köteles válaszolni a feltett kérdések utolsó francia bekezdésére, ha nem tudta a kért dokumentumokat bemutatni. Ugyanakkor a kérdések első három francia bekezdésének sorrendje és tartalma alapján nem lehet kizárni azt, hogy a felperesnek válaszolnia kellett volna e három kérdés utolsó francia bekezdésére.
73 Következésképpen megállapítható, hogy az 1.6., 1.7. és 2.3. kérdések utolsó francia bekezdése sérti a felperes védelemhez való jogát.
74 Az 1.8. kérdéssel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a Bizottság azt kéri a felperestől, hogy nyilatkozzon elsőként egyrészt az 1962‑ben megkötött és a Bundeskartellamtnak bejelentett négy, az OCTG‑re és a csővezetékekre vonatkozó megállapodás, valamint az „Európa–Japán Klub” és a „Special Circle” közötti kapcsolatról, másodsorban pedig az „Európa–Japán Klub” és/vagy a „Special Circle” keretei között elfogadott határozatokról, amelyekről a Bizottság feltételezi, hogy a Szerződés rendelkezéseit sértik. Az e kérdésre adandó válasz arra kötelezné a felperest, hogy értékelje e határozatok természetét. Az 1.8. kérdés tehát az Orkem‑ügyben hozott ítéletnek megfelelően sérti a felperes védelemhez való jogát.
75 Azokkal az érvekkel kapcsolatban, amelyek szerint az EJEE 6. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében az a személy, aki információkérés címzettje, nem köteles válaszolni akár a tisztán ténybeli kérdésekre sem, és joga van megtagadni a dokumentumszolgáltatást a Bizottság részére, emlékeztetni kell arra, hogy a felperes a közösségi bíróság előtt nem hivatkozhat közvetlenül az EJEE‑re.
76 A felperes hivatkozott arra (lásd a fenti 15. pontot), hogy a Charta esetleg befolyásolhatja az ügy megítélését. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a Chartát az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság 2000. december 7‑én hirdette ki. Ebből következik, hogy a Chartának a korábban elfogadott, megtámadott határozatra vonatkozóan semmilyen hatása nem lehet. E körülmények között nincs helye a felperes kérelme alapján a szóbeli szakasz újbóli megnyitásának.
77 Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a közösségi jog elismeri a védelemhez való jog és a tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartásának általános elveit (lásd a Bíróság fent hivatkozott Baustahlgewebe kontra Bizottság ítéletének 21. pontját és a C‑7/98. sz. Krombach‑ügyben 2000. március 28‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑1935. o.? 26. pontját). Ezen, a versenyjog szóban forgó, speciális területén az EJEE 6. cikkével megegyező védelmet nyújtó elveknek az alkalmazásával ismerte el – az állandó ítélkezési gyakorlat szerint – a Bíróság és az Elsőfokú Bíróság a Bizottság által a 17. rendelet 11. cikkének (5) bekezdése alapján kért információszolgáltatás címzettjeinek azon jogát, hogy csupán a tisztán ténybeli kérdésekre válaszoljanak, és csak a már meglévő iratokat és dokumentumokat küldjék meg, mivel ezt a jogot egyébként a Bizottság által kezdeményezett eljárásnak már az első szakaszától elismerik.
78 Nem sérti a védelemhez való jog elvét, illetve a tisztességes eljáráshoz való jogot az a tény, hogy a Bizottság által feltett tisztán ténybeli kérdésekre fennáll a válaszadási kötelezettség, illetve, hogy a már meglévő dokumentumokat el kell juttatni a Bizottsághoz. Ugyanis semmi nem akadályozza meg a címzettet abban, hogy a későbbi közigazgatási eljárás vagy a közösségi bíróság előtti eljárás során a védelemhez való jogát gyakorolva bizonyítsa, hogy a válaszaiban szereplő tényeket, illetve a szolgáltatott dokumentumokat másképp kell értelmezni, mint ahogy azt a Bizottság teszi.
79 A fentiekből következik, hogy a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni, mivel arra kötelezi a felperest, hogy válaszoljon az 1.6., 1.7. és 2.3. kérdések utolsó francia bekezdésében, valamint az 1.8. kérdésben feltett kérdésre, amelyek a felperesnek egy versenyt korlátozó vagy torzító megállapodásban való esetleges részvételének elismeréséhez vezetnek.
A nemzeti jog eljárási biztosítékainak téves alkalmazására alapított negyedik jogalapról
A felek érvei
80 A felperes érvelése szerint nemcsak a közösségi jog értelmében van joga ahhoz, hogy megtagadja a tevőleges önvádat, hanem a német jog értelmében is, amelyet jelen esetben nem lehet figyelmen kívül hagyni. A felperes hangsúlyozza, hogy a német jogban érvényesül az az elv, miszerint egyetlen természetes vagy jogi személy sem kényszeríthető arra, hogy valamely vizsgálatot folytató szerv előtt önmaga ellen tanúskodjon. Ezen elv értelmében joga van megtagadni az információszolgáltatást, és nem köteles semmilyen, számára hátrányos jellegű dokumentumot átadni. A felperes szerint a Strafprozeßordnung (német büntetőeljárási törvény) 136. cikkének (1) bekezdése értelmében minden vádlott vagy az eljárásban más módon érintett személy passzív magatartást tanúsíthat a büntető vagy közigazgatási vizsgálati eljárás során, mivel senki nem kötelezhető arra, hogy aktívan hozzájáruljon saját felelősségre vonásához.
81 A felperes szerint a nemzeti jog e garanciája jelen esetben is szerepet játszik abban a vonatkozásban, hogy a közösségi jogi vizsgálati eljárás során kiszabott bírság a nemzeti jog alapján indított eljárást eredményezhet. Elképzelhető egyéb vizsgálati eljárások megindítása is, mivel a 17. rendelet 15. cikke értelmében kiszabott bírság nem zárja ki azt, hogy a vállalkozással szemben a nemzeti jog alapján újabb vagy további eljárások induljanak (a Bíróság 14/68. sz., Walt Wilhelm és társai kontra Bundeskartellamt ügyben 1969. február 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1969., 1. o.] 16. pontja). Figyelembe kellene venni azt is, hogy bírság kiszabása esetén a Bizottság indoklással ellátott és az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában közzétett határozattal befejezi az eljárást, amely tartalmazza a jogsértés megállapításának alapjául szolgáló valamennyi tényt. A felperes hozzáteszi, hogy az ilyen tények nyilvánosságra hozatala azt eredményezheti, hogy a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság e tényekre alapítva újabb büntető vagy közigazgatási jellegű vizsgálati eljárást kezdeményez.
82 A Bizottság érvelése szerint a német jog előírásai csak annyiban alkalmazhatóak a megtámadott határozat jogszerűségére, amennyiben a különböző tagállami jogrendszerekből esetlegesen az önmaga elleni tanúskodás megtagadásához való jog közös elvére lehet következtetni. A Bíróság pontosan ezt utasította el az Orkem‑ügyben hozott ítéletben (29. pont) emlékeztetve arra, hogy a tagállami jogrendszerek többsége csak a büntetőeljárás alá vont természetes személyek esetén ismeri el az önmaga elleni tanúskodás megtagadásához való jogot.
83 Egyébként a Bizottság megemlítette, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően csak a Bizottság jogosult a 17. rendelet 11. cikke alapján indított eljárás során birtokába jutott információ felhasználására (a Bíróság C‑67/91. sz., AEB és társai ügyben 1992. július 16‑án hozott ítéletének [EBHT 1992., I‑4785. o.] 38. pontja). A Bizottság emlékeztet arra, hogy ezeket az információkat a tagállamok hatóságai sem egy előzetes bizonyítási eljárás, sem a – nemzeti vagy közösségi ‑ versenyjogi rendelkezések alapján hozott határozat alátámasztására nem használhatják fel. Ezeknek az információknak e hatóságokon belül kell maradniuk, és csak egy esetleges tagállami eljárás megindítását mérlegelő döntés során használhatók fel (a fent hivatkozott AEB és társai ügyben hozott ítélet 42. pontja).
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
84 Meg kell jegyezni, hogy a tagállami jogrendszerek a versenyjog területén nem ismerik el az önmaga elleni tanúskodás megtagadásához való jogot. Tehát annak, hogy a felperes szerint a német jogban létezik ilyen elv, semmilyen hatása nincs jelen ügy kimenetele szempontjából.
85 A felperes azon érvelésével kapcsolatban, miszerint fennáll a veszélye annak, hogy a Bizottság által megkapott és a tagállamokhoz eljuttatott információt a tagállamok felhasználhatják ellene, elegendő a fent hivatkozott AEB és társai ügyben hozott ítéletet említeni, amelyben a Bíróság, miután felhívta a figyelmet arra, hogy a Bizottság által megszerzett információkat a tagállami hatóságokhoz el kell juttatni, a következőképpen határozott:
„Ezeket az információkat a tagállamok hatóságai sem egy előzetes bizonyítási eljárás, sem a – nemzeti vagy közösségi ‑ versenyjogi rendelkezések alapján hozott határozat igazolására nem használhatják fel. Ezeknek az információknak a hatóságokon belül kell maradniuk, és csak egy esetleges tagállami eljárás megindítását mérlegelő döntés során használhatók fel.”
86 Ebből következik, hogy a német hatóságok nem hivatkozhatnak a felperes ellen a versenyjogi rendelkezések alapján hozott határozat indoklása érdekében a 17. rendelet 11. cikke szerinti információkérés során a Bizottság által szerzett információkra.
87 Következésképpen, ha a német hatóságok úgy ítélik meg, hogy a Bizottságtól ilyen körülmények között kapott információk alapján ugyanazon tények alapján eljárásnak van helye, az ezekre a tényekre vonatkozó saját információkérést kötelesek megfogalmazni.
88 Ahogy az a fent hivatkozott AEB és társai ügyben hozott ítélet 42. pontjából egyértelműen kiderül, önmagában az a tény, hogy a Bizottság által kapott információk felhívhatják a német hatóságok figyelmét a német jog esetleges megsértésére, és hogy ez utóbbiak felhasználhatják a tagállami eljárás megindításának mérlegelése során ezeket az információkat, nem változtat azon, hogy ez a jogalap nem állja meg a helyét.
89 Ebből következik, hogy ezt a jogalapot el kell utasítani.
90 A fentiekre tekintettel, egyrészt a megtámadott határozatot a felpereshez 1997. augusztus 13‑án intézett információkérésben szereplő 1.6., 1.7. és 2.3. kérdések utolsó francia bekezdése, valamint az 1.8. kérdés vonatkozásában meg kell semmisíteni, másrészt a keresetet ezt meghaladó részében el kell utasítani.
A költségekről
91 Az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mindazonáltal ugyanezen cikk 3. §‑ának első bekezdése alapján részleges pernyertesség esetén, illetve kivételes okból az Elsőfokú Bíróság elrendelheti a költségek egészének vagy egy részének a felek közötti megosztását.
92 Jelen esetben elsőként azt kell figyelembe venni, hogy mindkét fél részlegesen pervesztes lett. Másodsorban meg kell jegyezni, hogy a Bizottság azáltal, hogy a felperest kötelezte arra, hogy válaszoljon az 1.6., 1.7. és 2.3. kérdések utolsó francia bekezdésében foglaltakra, valamint az 1.8. kérdésre, az Orkem‑ügyben hozott ítélet téves alkalmazásával megsértette a felperes védelemhez való jogát, és ezzel a jelen eljárás megindítására késztette. E körülmények között az Elsőfokú Bíróság úgy rendelkezik, hogy a Bizottságnak kell viselnie a felperes költségeinek kétharmadát.
A fenti indokok alapján
AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (kibővített első tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Bizottságnak a 17. tanácsi rendelet 11. cikke (5) bekezdésének alkalmazására vonatkozó eljárásban 1998. május 15‑én hozott C(98)1204 határozatát a felpereshez 1997. augusztus 13‑án intézett információkérésben szereplő 1.6., 1.7. és 2.3. kérdések utolsó francia bekezdése, valamint az 1.8. kérdés vonatkozásában megsemmisíti.
2) A keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.
3) Az alperes maga viseli saját költségeit, valamint köteles viselni a felperes költségeinek kétharmadát, míg a felperes maga viseli saját költségeinek egyharmadát.
Aláírások