A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (második tanács)
2013. március 19.(*)
„Vámunió – Equadorból származó banán behozatala – Behozatali vámok utólagos beszedése – Behozatali vámok elengedése iránti kérelem – A 2913/92/EK rendelet 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja és 239. cikke – A vámhatóságok hibája – Az érintett súlyos gondatlansága”
A T‑324/10. sz. ügyben,
a Firma Léon Van Parys NV (székhelye: Antwerpen [Belgium], képviselik kezdetben: P. Vlaemminck és A. Hubert, később: P. Vlaemminck, R Verbeke és J. Auwerx ügyvédek)
felperesnek,
támogatja:
a Belga Királyság (képviselik: J.‑C. Halleux és M. Jacobs, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: P. Vander Schueren ügyvéd)
beavatkozó,
az Európai Bizottság (képviselik: L. Keppenne és F. Wilman, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
a 2010. május 6‑i C (2010) 2858 végleges bizottsági határozat részleges megsemmisítése iránti kérelme tárgyában, amely egy meghatározott esetben megállapította a behozatali vámok utólagos könyvelésbe vételének igazoltságát, és azt, hogy e vámok elengedése az egyik adós esetében igazolt, a másik adós esetében viszont nem igazolt,
A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),
tagjai: N. J. Forwood elnök, F. Dehousse és J. Schwarcz (előadó) bírák,
hivatalvezető: J. Plingers tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2012. november 7‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita alapjául szolgáló tényállás
1 Az 1998. június 22‑től 1999. november 8‑ig tartó időszakban a felperes Firma Léon Van Parys NV vámügynöke útján 116 – Ecuadorból történő banánbehozatalra vonatkozó – behozatali nyilatkozatot nyújtott be az antwerpeni (Belgium) vámhatósághoz.
2 A behozatali nyilatkozatok a látszólag a Spanyol Királyság által kiállított 221 behozatali engedélyen alapultak, amelyek egy vámkontingens keretében tonnánként 75 euróra csökkentett vám megfizetése mellett lehetővé tették az Európai Unióba irányuló banánbehozatalt az 1998. december 31‑ig tartó időszakban a többoldalú kereskedelmi tárgyalások uruguayi fordulója során megkötött megállapodások végrehajtásához a mezőgazdasági ágazatban szükséges kiigazításokról és átmeneti intézkedésekről szóló, 1994. december 22‑i 3290/94/EK tanácsi rendelettel (HL L 349., 105. o.) módosított, a banánpiac közös szervezéséről szóló, 1993. február 13‑i 404/93/EK tanácsi rendelet (HL L 47., 1. o.) alapján, az 1999. január 1‑jén kezdődő időszakban pedig a 404/93 rendeletnek a Közösségbe történő banánimportra vonatkozó rendelkezések tekintetében történő alkalmazásának részletes szabályairól szóló, 1998. október 28‑i 2362/98/EK bizottsági rendelet (HL L 293., 32. o.) alapján.
3 2000. február 1‑jei levelével az Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) értesítette a belga vámhatóságokat arról, hogy olyan hamis behozatali engedélyeket használtak a Közösségbe történő banánbehozatal céljából, amelyeken az e dokumentumok kiállítására illetékes spanyol hatóság hamis bélyegzőlenyomata szerepel. A vizsgálat során a vámhatóságok feltárták, hogy a felperes által az antwerpeni vámhatósághoz az 1998. június 22‑től 1999. november 8‑ig tartó időszakban benyújtott 221 behozatali engedély megegyezik a hamis spanyol engedélyekkel.
4 2002. július 5‑én a belga vám‑ és jövedéki hivatal jegyzőkönyvet vett fel, amelyben szerepeltette a megtett megállapításokat, és amelyet megküldött többek között a felperes és a vámügynök részére (a továbbiakban: 2002. július 5‑i jegyzőkönyv). A 2002. július 5‑i jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a felperes által használt 233 behozatali engedély megfelel a hamis spanyol behozatali engedélyeknek, ezen engedélyek közül 221‑et Antwerpenben, 12‑t pedig Hamburgban (Németország) nyújtottak be. Az 1999. január 1‑jétől november 8‑ig tartó időszakot illetően mindez 107 – a felperes által az antwerpeni vámhatóságnál benyújtott – engedélyt érint.
5 2002. július 26‑i levelében a belga vám‑ és jövedéki hivatal felszólította a felperest és a vámügynököt, hogy fizessenek meg 7 084 967,71 euró összeget az 1999. január 1‑jétől november 8‑ig tartó időszakban végzett banánbehozatal vonatkozásában, amely összeg megfelel a behozott tonnánként alkalmazott 850 eurós vámnak a 404/93 rendelet 18. cikke (2) bekezdésének alkalmazásában.
6 2003. november 28‑án a belga vám‑ és jövedéki hivatal kiegészítő jegyzőkönyvet vett fel (a továbbiakban: kiegészítő jegyzőkönyv), amelyben többek között szerepeltek a hamis spanyol behozatali engedélyeket érintő vizsgálat keretében Portugáliában, Spanyolországban és Olaszországban teljesített hivatalos megkeresések.
7 Azt követően, hogy a felperes és a vámügynök vitatta a rájuk kirótt behozatali vámok utólagos beszedését, a belga vám‑ és jövedéki hivatal úgy vélte, hogy kedvezően kell elbírálni a vámok utólagos beszedésének mellőzése és a vámok elengedése iránti kérelmet, így 2007. december 14‑i levelében az ügy iratait megküldte az Európai Közösségek Bizottságának annak érdekében, hogy az utóbbi a 2913/92 rendelet végrehajtására vonatkozó rendelkezések megállapításáról szóló, 1993. július 2‑i 2454/93/EGK bizottsági rendelet (HL L 253., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 6. kötet, 3. o.) 871. és 905. cikkének megfelelően határozatot hozzon.
8 2007. december 14‑i levelében a belga vám‑ és jövedéki hivatal arra az álláspontra helyezkedett, hogy az adott ügyben a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑i 2913/92/EGK tanácsi rendelet (HL L 302., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás: 2. fejezet, 4. kötet, 307. o.; a továbbiakban: Vámkódex) 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának rendelkezései nem alkalmazhatók, mivel nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték ahhoz, hogy a tagállami hatóságok vagy a Bizottság hibája megállapítható legyen. Ezzel szemben úgy vélte, hogy a vámokat el kell engedni a Vámkódex 239. cikke alapján, mivel az említett cikk rendelkezései értelmében vett különös helyzet állt fenn, és a felperes, illetve a vámügynök nem jártak el súlyosan gondatlanul.
9 2008. május 5‑én, 2008. november 18‑án és 26‑án, 2009. január 15‑én és 2010. március 4‑én a Bizottság kiegészítő információkérést intézett a belga vám‑ és jövedéki hivatalhoz, amely valamennyi kérdésre választ adott.
10 2010. január 8‑i levelében a Bizottság a 2454/93 rendelet 906a. cikke alapján tájékoztatta a belga vám‑ és jövedéki hivatalt, továbbá a felperest arról, hogy a vámok elengedése és visszatérítése iránti kérelem tárgyában kedvezőtlen döntést kíván hozni. 2010. február 8‑i levelében a felperes előterjesztette észrevételeit.
11 A felperes ügyét a 2454/93 rendelet 873. és 907. cikkének megfelelően a 2010. április 12‑én tartott értekezleten megvizsgálta a valamennyi tagállam képviselőiből álló szakértői csoport.
12 A Bizottság 2010 május 6‑i C (2010) 2858 végleges határozatával helyt adott a behozatali vámok utólagos könyvelésbe vételének (az 1. cikk (1) bekezdése) és a vámoknak az egyik adóssal, a vámügynökkel szembeni elengedésének (az 1. cikk (2) bekezdése), de egy meghatározott esetben nem adott helyt a vámoknak a másik adóssal, a felperessel szemben történő elengedésének (az 1. cikk (3) bekezdése) (a továbbiakban: megtámadott határozat).
13 A megtámadott határozat (4) és (5) preambulumbekezdésében szerepel, hogy az 1998‑ban teljesített banánbehozatal vonatkozásában a Bizottság felhatalmazza a belga vámhatóságokat arra, hogy maguk határozzanak arról, hogy elengedik‑e a vámokat, mivel olyan ügyben, amely részben egy ténybelileg és jogilag összehasonlítható esetre vonatkozik, úgy vélte, hogy igazolt a behozatali vámok utólagos könyvelésbe vétele, és igazolt e vámok elengedése. A megtámadott határozat a (6) preambulumbekezdéséből következően tehát csak az 1999. január 1‑je és november 8‑a között teljesített behozatalra, továbbá a kapcsolódó 3 628 248,48 euró összegű behozatali vámokra vonatkozik.
14 Az 1999‑ben teljesített behozatalt illetően a Bizottság a megtámadott határozat (11) preambulumbekezdésében rámutatott, hogy a behozott áruk szabad forgalomba helyezése során a vámügynök látszólag a spanyol hatóságok által kiállított olyan behozatali engedélyeket mutatott be, amelyeket a felperes egy portugál kereskedő (a továbbiakban: M.) közvetítésével két spanyol vállalkozástól szerzett meg. A Bizottság megállapította, hogy a felperest nem tüntették fel az engedélyeken, mivel ő csak a használati jogokat vásárolta meg, és azoknak nem engedményezettje. Szintén a megtámadott határozat (11) preambulumbekezdése szerint, a szóban forgó engedélyek többsége jogosultjának a 2362/98 rendelet 7. cikke értelmében vett „új” gazdasági szereplőknek kellene lenniük, míg ezen engedélyek kisebb része az említett rendelt 3. cikke értelmében vett „hagyományos” gazdasági szereplőkhöz tartozik.
15 A Bizottság a megtámadott határozat (32) preambulumbekezdésében úgy vélte, hogy el kellett végezni a jogszabályok alapján fizetendő vámok utólagos könyvelésbe vételét azon oknál fogva, hogy a jelen ügyben nem állapítható meg a vámhatóságok hibája. E következtetés levonása érdekében a Bizottság a (26) preambulumbekezdésben rámutatott, hogy a 3290/94 rendelettel módosított 404/93 rendelet 18. cikkének (1) bekezdésében szabályozott kedvezményes tarifális elbánás biztosításának feltétele a behozatali engedélyek bemutatása, de a spanyol hatóságok közölték, hogy a felperes által használt engedélyeket nem ők állították ki. A Bizottság szerint tehát hamis engedélyekről volt szó. E feltételek mellett a Bizottság a (27) preambulumbekezdésben úgy vélte, hogy nem merül fel a spanyol hatóságok hibája, mivel azok nem vettek részt az említett engedélyek kiállításában. A (28) preambulumbekezdésben a Bizottság kifejezi arra vonatkozó gyanúját, hogy a spanyol közigazgatás egyik tisztviselője részt vett a csalásban, mely gyanú az OLAF és a spanyol igazságszolgáltatási szervek közötti levélváltást követően eloszlott. Végül a Bizottság a (29)–(31) preambulumbekezdésben elutasította a felperes arra vonatkozó érveit, hogy a gazdasági szereplők számára lehetetlen annak ellenőrzése, hogy azok a vállalkozások, amelyek részére az engedélyeket kiállították, ténylegesen be vannak‑e jegyezve, és hogy az engedélyek, illetve az azokon szereplő bélyegzőlenyomatok valódiak‑e, mivel a nemzeti hatóságok számára lehetetlen volt az ellenőrzés elvégzése, és a közösségi hatóságok nem végeztek ellenőrzést, tekintettel arra, hogy a fenti körülmények egyike sem minősül a vámhatóságok hibájának.
16 Tekintettel arra, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontjában szereplő három feltétel együttes feltétel, a Bizottság a megtámadott határozat (33) preambulumbekezdésében azt az álláspontot foglalta el, hogy csak azt a feltételt kell vizsgálni, hogy fennáll‑e a vámhatóságok hibája.
17 A megtámadott határozat további részében a Bizottság megvizsgálta, hogy teljesülnek‑e a Vámkódex 239. cikkében a behozatali vám elengedéséhez előírt feltételek.
18 A megtámadott határozat (37)–(51) preambulumbekezdésében a Bizottság megvizsgálta, hogy különleges helyzett állt‑e fenn, ami a behozatali vámok elengedésének első feltétele. Először is a (38) preambulumbekezdésben emlékeztetett arra a szabályra, amely szerint a hamisított dokumentumok – akár jóhiszemű – benyújtása önmagában nem minősülhet a vámok elengedését igazoló különleges helyzetnek. A Bizottság a (39) preambulumbekezdésben rámutatott, hogy a felperes és a vámügynök az elengedés iránti kérelmüket nem csupán a hamis behozatali engedélyek meglétére, hanem emellett főként a banánbehozatali vámkontingens felügyeletének hiányára is alapították, mely utóbbit neki rótták fel. A Bizottság a (40)–(44) preambulumbekezdésben emlékeztetett azon jogi keretre, amelyből a vámkontingens kezelése tekintetében rá és a tagállamokra háruló különböző kötelezettségek erednek. A (45)–(49) preambulumbekezdésben a Bizottság bemutatta a vámkontingens kezelése tekintetében megállapított szabálytalanságokat, többek között egyrészről azt, hogy nem érzékelték a vámkontingensnek a behozatali engedélyek alá tartozó banánbehozatal révén történő túllépését, másrészről pedig azt, hogy a spanyol hatóságoknak a behozatali engedélyek kiállítása során tett óvintézkedései – különös tekintettel az említett engedélyek kiállításához használt bélyegző mintájára vonatkozó információk közlésére – elégtelenek voltak. Ezt követően a Bizottság úgy vélte, hogy e körülmények túllépik azon szokásos kereskedelmi kockázatot, amelyet a gazdasági szereplőnek vállalnia kell, és azok a Vámkódex 239. cikke értelmében vett különleges helyzetet teremtenek.
19 A behozatali vámok elengedésének második feltételét illetően a Bizottság megvizsgálta azt a három feltételt, amelyekre tekintettel elfogadható, hogy sem megtévesztés, sem súlyos gondatlanság nem merül fel. A jogi szabályozás összetettségére vonatkozó első feltételt illetően az (53) preambulumbekezdésben azon az állásponton volt, hogy azt nem kell megvizsgálni, mivel a vámtartozás a behozatali engedélyek hamisítása és nem a szabályozás helytelen alkalmazása folytán keletkezett. Az érintett szakmai tapasztalatát érintő második feltétel kapcsán a Bizottság az (54)–(56) preambulumbekezdésben úgy vélte, hogy teljesült.
20 Ezzel szemben a Bizottság úgy vélte, hogy a felperes nem tanúsított kellő gondosságot. A Bizottság leírta azt a ténybeli keretet, amelyben a hamisított behozatali engedélyek használatára sor került. Az (58) preambulumbekezdésben emlékeztetett azon kereskedelmi módszerre, amelyet általánosságban alkalmaztak annak érdekében, hogy a „hagyományos” importőrök a birtokukban lévő behozatali engedélyeken szereplőnél nagyobb mennyiségben hozhassanak be banánt, és amely abban állt, hogy az ilyen gazdasági szereplő a behozatalt megelőzően olyan, behozatali engedéllyel rendelkező gazdasági szereplőnek adott el banánt, aki azt a behozatalt és az áru szabad forgalomba bocsátását követően újra eladta a részére. Az (59) preambulumbekezdésben a Bizottság megállapította, hogy 1999‑ben egyrészről a felperes által behozott banánt a felperes utasításai alapján a vámügynök bocsátotta szabad forgalomba, másrészről pedig a banánt nem a behozatali engedélynek a szabad forgalomba bocsátásra vonatkozó nyilatkozaton az áru címzettjeként feltüntetett jogosultja részére adták el. Egyébiránt a vámügynök a vámokat mindig a felperes részére számlázta.
21 A Bizottság ezt követően bemutatta azokat a különböző adatokat, amelyekre tekintettel úgy vélte, hogy a felperes nem járt el kellő gondossággal. Először a (60) preambulumbekezdésben rámutatott arra, hogy a felperes és a behozatali engedélyek jogosultjaiként bemutatott vállalkozások közötti kapcsolatoknak nincs nyoma, jóllehet véleménye szerint az ilyen kapcsolatok elengedhetetlennek tűnnek az áruk szabad forgalomba bocsátása során, mivel e vállalkozások neve szerepel a szabad forgalomba bocsátásról szóló nyilatkozatokon, ami megalapozhatja a felelősségüket. A (60) és a (61) preambulumbekezdésben a Bizottság azt a következtetést vonta le, hogy ha a felperes kapcsolatba lépett volna e vállalkozásokkal, kiderült volna, hogy az utóbbiak nem bírtak tudomással az ő nevükre kiállított engedélyek használati jogának eladásáról, és hogy a használt kereskedelmi módszer, továbbá a kapcsolatok hiánya azt mutatja, hogy a felperes kész volt kockázatot vállalni a vámkontingens alá tartozó banán behozatala érdekében. Másodszor a Bizottság kiemelte a felperes és M. közötti kereskedelmi kapcsolatokat, azaz azon körülményt, hogy a behozatali engedélyek eladásáról szóló tárgyalások közvetlenül közöttük zajlottak (a (62) preambulumbekezdés), hogy a felperes fizetéseit M. személyes számlájára és nem az utóbbi munkáltatójának számlájára teljesítette (a (63) preambulumbekezdés), továbbá hogy a felperes nem bizonyította, hogy az általa M. részére visszaküldött behozatali engedélyeket az utóbbi valóban meg is kapta, jóllehet az említett engedélyek jogosultjainak azokat vissza kellett szerezniük az általuk kötelezően nyújtott biztosíték felszabadítása érdekében (a (64) preambulumbekezdés). Harmadszor a Bizottság megjegyezte, hogy az engedélyek használati jogának megvásárlása előszámlák útján történt, amelyek két spanyol vállalkozástól érkeztek, és hogy e számlákat ismeretlen címekről, illetve ismeretlen személyek telefaxon küldték el, noha az említett kereskedelmi módszer egésze, amellyel kapcsolatban, úgy tűnik, a felperesnek semmilyen kétsége nem merült fel, nem tartozik a szokásos kereskedelmi gyakorlat körébe.
22 A Bizottság a megtámadott határozat (67) preambulumbekezdésében azt a következtetést vonta le, hogy a felperes nem tanúsított olyan gondosságot, amely a tapasztalt gazdasági szereplőktől elvárható, és hogy ezért nem lehet a javára a súlyos gondatlanság hiányára hivatkozni. Ezzel szemben azon a véleményen volt, hogy a felperes vámügynöke sem megtévesztésért, sem súlyos gondatlanságért nem felelős, és ezért a behozatali vámok a javára elengedhetők.
Eljárás és a felek kérelmei
23 A Törvényszék Hivatalához 2010. augusztus 11‑én benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.
24 Mivel módosult a Törvényszék tanácsainak összetétele, a kezdetben a hetedik tanács elé utalt ügyet 2010. szeptember 23‑án a második tanács elé utalták.
25 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozat 1. cikkének (1) és (3) bekezdését;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
26 A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– a keresetet, mint megalapozatlant, utasítsa el;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
27 A Törvényszék Hivatalához 2010. november 19‑én benyújtott levelében a Belga Királyság kérte, hogy a Törvényszék eljárási szabályzatának 115. cikke alapján a felperes kérelmeinek támogatása végett a jelen eljárásba beavatkozhasson.
28 A Törvényszék második tanácsának elnöke 2011. január 18‑i végzésével a Belga Királyság számára engedélyezte, hogy a felperes kérelmeinek támogatása végett beavatkozzon az eljárásba.
29 A Belga Királyság a felperes kérelmeinek támogatása végett lényegében azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozat 1. cikkének (1) és (3) bekezdését;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
30 A Törvényszék hivatalához 2011. április 15‑én érkezett beadványában a Bizottság előadta észrevételeit a Belga Királyság beavatkozási kérelme vonatkozásában, a felperes a maga részéről nem terjesztett elő észrevételeket.
31 Pervezető intézkedésként a Törvényszék több kérdést intézett a felekhez, és dokumentumok benyújtására kérte őket. A felek közül a felperes 2012. október 18‑án, a Bizottság pedig 2012. október 19‑én benyújtott levelében adott választ.
A jogkérdésről
32 Keresetének alátámasztása érdekében a felperes hat jogalapra hivatkozik: a Szerződés és a végrehajtására vonatkozó szabályok, különösen a Vámkódex 239. cikkének, a Közösségbe történő banánimportra vonatkozó rendelkezések alkalmazása részletes szabályainak meghatározásáról szóló, 1993. június 10‑i 1442/93/EGK bizottsági rendelet (HL L 142., 6. o.) és a 2362/98 rendelet rendelkezéseinek, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) által elismert kereskedelmi szokások megsértése; a tények téves minősítése és a bizonyítékok bizonyító erejének megsértése; a Szerződés és a végrehajtására vonatkozó szabályok, különösen a Vámkódex 239. cikkének és az arányosság elvének megsértése; a Szerződés és a végrehajtására vonatkozó szabályok, különösen a Vámkódex 239. cikkének, a korábbi EK 211. cikknek, a bizalomvédelem elvének és a patere legem quam ipse fecisti jogi alapelvnek a megsértése; a Szerződés és a végrehajtására vonatkozó szabályok, különösen a Vámkódex 239. cikkének és az egyenlőség elvének megsértése; a Szerződés és a végrehajtására vonatkozó szabályok, különösen a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának megsértése; a lényeges eljárási szabályoknak és különösen a védelemhez való jognak a megsértése.
33 Elsőként a keresetnek a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja alapján történő utólagos vámbeszedéssel szemben előterjesztett ötödik és hatodik jogalapját kell megvizsgálni.
A Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának végrehajtásáról
34 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja értelmében a nemzeti hatóságok csak akkor tekinthetnek el az utólagos beszedéstől, ha három együttes feltétel teljesül. Ha e három feltétel teljesül, akkor a megfizetésért felelős személy jogosult arra, hogy eltekintsenek az utólagos beszedéstől (lásd analógia útján a C‑251/00. sz. Ilumitrónica‑ügyben 2002. november 14‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑10433. o.] 37. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
35 Először is a beszedés elmaradásának az illetékes vámhatóság tévedésén kell alapulnia. Másodszor a tévedésnek olyannak kell lennie, hogy azt a jóhiszeműen eljáró, megfizetésért felelős személy szakmai tapasztalata mellett, és annak ellenére, hogy gondosan járt el, ésszerűen nem észlelhette. Harmadszor a megfizetésért felelős személynek be kell tartania a vámáru‑nyilatkozatra vonatkozó hatályos jogszabályokban megállapított rendelkezések mindegyikét (lásd analógia útján a fenti 34. pontban hivatkozott Ilumitrónica‑ügyben hozott ítélet 38. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.).
36 A fenti feltételek megvalósulását a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának céljára tekintettel kell megítélni, amely a megfizetésért felelős személy azt illető jogos bizalmának a védelme, hogy a vám beszedéséről vagy annak mellőzéséről való határozathozatal során figyelembe vett szempontok összessége megalapozott (lásd analógia útján a fenti 34. pontban hivatkozott Ilumitrónica‑ügyben hozott ítélet 39. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
37 A kereset ötödik és hatodik jogalapját a fenti megállapításokra tekintettel kell megvizsgálni.
A Szerződés és az alkalmazására vonatkozó szabályok, különösen a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának megsértésére alapított ötödik jogalapról
38 A kereset ötödik jogalapja három részre oszlik. Először a felperes arra hivatkozik, hogy nem állítható bizonyossággal, hogy a spanyol hatóságok nem játszottak szerepet a hamis behozatali engedélyek kiállítása során. Másodszor az az álláspontja, hogy összefüggés van a követelt vámok szintje és a Bizottság által a vámkontingens kezelése során elkövetett hibák között. Harmadszor a Bizottság nem vizsgálta a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontja alkalmazásának azon további feltételeit, amelyek a jelen esetben teljesülnek.
39 A Bizottság vitatja a felperes érvelését, a Belga Királyság pedig nem avatkozott be e jogalap támogatására.
– A Bizottság megállapításai
40 A megtámadott határozatban a Bizottság annak vizsgálata során, hogy el lehet‑e tekinteni a behozatali vámok utólagos beszedésétől, annak ellenőrzésére szorítkozott, hogy teljesült‑e az említett intézkedés alkalmazásának egyik feltétele, azaz fennáll‑e a spanyol hatóságok hibája.
41 A megtámadott határozat (26) és (27) preambulumbekezdésében a Bizottság először is megjegyezte, hogy a kedvezményes tarifális elbánás feltétele a behozatali engedélyek bemutatása, másodszor azt, hogy a spanyol hatóságok közlése szerint nem ők bocsátották ki a szóban forgó engedélyeket, és ezért hamis engedélyekről van szó, harmadszor pedig azt, hogy e körülmények között nem lehet az említett hatóságok hibájáról „beszélni”, amelyek nem vettek részt az említett engedélyek kiállításában.
42 A Bizottság a megtámadott határozat (28) preambulumbekezdésében jelezte, hogy a vizsgálat kezdeti szakaszában felvetett azon feltételezést, miszerint valamely spanyol tisztviselő részt vett a csalásban, az OLAF és a spanyol igazságszolgáltatási szervek közötti levélváltást követően elvetették.
43 A megtámadott határozat (29)–(31) preambulumbekezdésében a Bizottság választ adott a felperes érveire. A Bizottság szerint nem minősülhettek a vámhatóságok hibájának azon körülmények, amelyek szerint először is a gazdasági szereplőknek nem volt lehetőségük annak ellenőrzésére, hogy a behozatali engedélyek jogosultjai ténylegesen bejegyzett gazdasági szereplők voltak‑e, és az engedélyek, valamint a rajtuk szereplő pecsétlenyomatok valódiak voltak‑e, másodszor lehetetlen volt a nemzeti hatóságok számára az ellenőrzés elvégzése, harmadszor pedig elmaradt az európai uniós hatóságok általi ellenőrzés.
– Az ötödik jogalap első részéről
44 A felperes azt állítja, hogy a spanyol hatóságok hibájának hiánya nem kétséget kizáróan bizonyított. Főképpen a belga vám‑ és jövedéki hivatal jegyzőkönyveire, az OLAF egyik munkadokumentumára és a Tribunale civile e penale di Ravenna (ravennai polgári és büntetőbíróság, Olaszország) által 2004. október 6‑án hozott azon ítélettel lezárt büntetőeljárás adataira hivatkozott, amelyből kiderült, hogy a spanyol tisztviselők bűnrészesként részt vettek a hamis engedélyek kiállításában.
45 Ezen érveléssel a felperes azt rója fel a Bizottságnak, hogy nem bizonyította a vámhatóságoknak a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja értelmében vett hibájának hiányát. Márpedig – ahogyan arra a Bizottság rámutat – a vámok utólagos beszedése mellőzésének mechanizmusa feltételezi a hiba fennállásának bizonyítását. Az ötödik jogalap első része tehát olyan előfeltevésen alapul, amely ellentétes a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának rendelkezéseivel, és semmi esetre sem teszi lehetővé a hiba fennállásának bizonyítását.
46 Egyébiránt a felperes érveinek és az álláspontja alapjául szolgáló dokumentumoknak az elemzése nem teszi lehetővé e következtetés levonását.
47 Elsőként a felperes a kiegészítő jegyzőkönyvre támaszkodik, amely az OLAF azon vizsgálatára hivatkozik, amelynek során említésre került behozatali engedélyeknek a spanyol külkereskedelmi főtitkárságról történő eltulajdonítása. Márpedig az OLAF 2000. szeptember 22‑i munkadokumentumából kiderül, hogy ezen esemény 1999 végén valósult meg, és a lopott engedélyeket 2000 első két negyedévében használták fel. Következésképpen nem lehet szó a szóban forgó engedélyekről, amelyeket azon behozatalok esetében mutattak be, amelyek közül az utolsókra 1999. november 8‑án került sor, és az ez alkalommal használt utolsó engedélyeken a szövegük szerint állítólagos kibocsátási időpontként 1999. szeptember 23. szerepelt.
48 Másodszor a felperes a Tribunale civile e penale ítéletére hivatkozik. E bíróság azonban csak említi az OLAF által tett azon feltételezést, hogy a spanyol Külkereskedelmi Minisztérium egyik tisztviselője valószínűleg vesztegetést követett el, és azon körülményt, hogy az OLAF a spanyol igazságszolgáltatási hatóságokhoz fordult. Maga az ítélet nem állapítja meg a spanyol tisztviselő vesztegetésének tényét, mivel jelzi, hogy az ítélethozatal időpontjában a bűnügyi nyomozás még folyamatban van Spanyolországban.
49 Harmadszor a felperes azt állítja, hogy a spanyol hatóságok hibájának hiánya nem bizonyított, mivel álláspontja szerint az OLAF és a spanyol igazságszolgáltatási hatóságok között a spanyol tisztviselő érintettségének hiányára vonatkozó levelezés megtörténte nem bizonyított. Márpedig a spanyol igazságszolgáltatási hatóságok által az OLAF részére 2005. október 20‑án elküldött levél említi, hogy a hamis behozatali engedélyek ügyében spanyol tisztviselők nem érintettek. Egyébiránt a Bizottság 2010. január 28‑án a közigazgatási eljárás keretében elküldte az említett levél másolatát a felperes részére.
50 Jóllehet a felperes több bizonyítékra utal a spanyol tisztviselőknek a hamis engedélyek kiállításában való érintettsége vonatkozásában, meg kell állapítani, hogy az ügy irataiból nem következik e bizonyítékok fennállása, mind az OLAF 2000. szeptember 22‑i munkadokumentuma, mind a kiegészítő jegyzőkönyv, mind pedig a Tribunale civile e penale 2004. október 6‑i ítélete e tekintetben legfeljebb feltételezést tartalmaznak.
51 Negyedszer a felperes válaszul a spanyol hatóságok terhére róható – általa hibának minősített – különböző magatartások megvalósulását említi: kitöltetlen behozatali engedélyeket adtak ki; bizonyos információkat nem bocsátottak a Bizottság rendelkezésére, így a behozatali engedélyek nyomtatványainak vagy az említett hatóságok bélyegzőinek eltulajdonításával, továbbá az említett hatóságok által használt bélyegző megváltoztatásával kapcsolatos információkat.
52 Először is emlékeztetni kell arra, hogy a behozatali engedélyek eltulajdonítása egyáltalán nincs befolyással a jelen jogvitára (lásd a fenti 47. pontot), és a bélyegzőnek a spanyol hatóságtól történő állítólagos eltulajdonítása nem bizonyított, mivel az ügy iratai közül semmilyen adat nem erősíti meg e tényt, és a felperes e vonatkozásban semmilyen dokumentumot nem idéz.
53 Másodszor az, hogy a Bizottságot nem tájékoztatták a használt bélyegző megváltoztatásáról, a spanyol hatóságok által elkövetett olyan mulasztás, amely ennek ellenére nem minősül olyan hibának, amelyből a jogszabályok alapján fizetendő vám könyvelésbe vételének elmaradása ered, mivel csak a hatóságok tevőleges magatartása jogosít fel az utólagos vámbeszedés mellőzésére (lásd a fenti 34. pontban hivatkozott Ilumitrónica‑ügyben hozott ítélet 38 és 42. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
54 Harmadszor a felperes nem hivatkozik semmilyen közelebbi adatra vagy dokumentumra a kitöltetlen engedélyeknek a spanyol hatóságok által történő rendelkezésre bocsátása vonatkozásában, csak annak említésére szorítkozik, hogy e körülmény az OLAF 2000. szeptember 22‑i munkadokumentumából következik. Meg kell említeni, hogy az OLAF megállapította, miszerint a spanyol hatóságok kitöltetlen behozataliengedély‑űrlapokat árultak, és e rendszert a visszaélések kockázata miatt 1999‑ben megszüntették. Jóllehet e körülményt a spanyol hatóságok úgy tekintették, hogy az a visszaélés kockázatát jelenti, az önmagában nem alapozhatja meg a vámhatóságok hibáját.
55 Következésképpen az ötödik jogalap első részét el kell utasítani.
– Az ötödik jogalap második részéről
56 A felperes azt rója a Bizottság terhére, hogy a vámkontingens kezelése során olyan hibákat követett el, amelyekre a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának alkalmazása során tekintettel kellett volna lenni.
57 A Bizottság arra hivatkozik, hogy nem tartozik azon vámhatóságok közé, amelyeknek a hibáit a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának alkalmazása során figyelembe kell venni.
58 A Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja úgy rendelkezik, hogy a behozatali vámok utólagos beszedése csak akkor mellőzhető, ha a jogszabály szerint járó vámösszeget a vámhatóságok hibájából nem vették könyvelésbe.
59 A Vámkódexet megelőzően hatályban lévő szabályozás keretében a Bíróság kimondta, hogy az „illetékes hatóságok” kifejezés pontos és kimerítő meghatározása hiányában nem csupán a beszedésre hatáskörrel rendelkező hatóságokat, hanem minden olyan hatóságot „illetékes hatóságnak” kell tekinteni, amely hatásköre keretében olyan adatokat szolgáltat, amelyek a vámok beszedése szempontjából lényegesek, és ily módon felkelthetik a vámfizető jogos bizalmát (a fenti 34. pontban hivatkozott Ilumitrónica‑ügyben hozott ítélet 40. pontja).
60 Egyébiránt a Vámkódex 4. cikkének 3. pontjából következik, hogy a „vámhatóságok” azok a hatóságok, amelyek – többek között – a vámjogszabályok alkalmazásáért felelősek. Ebből következik, hogy az vonatkozik mind a tagállamok, mind harmadik államok azon közigazgatási hatóságaira, amelyek feladata a vámjogszabályok felügyelete és ellenőrzése e feladatoknak a Vámkódex 4. cikkének 13. és 14. pontjában szereplő meghatározásainak megfelelően. Noha a Bizottság szerepet játszik a banánbehozatalt kedvezményes vám megfizetése mellett lehetővé tévő vámkontingens kezelésében, nem tekinthető ennélfogva a Vámkódex értelmében vett vámhatóságnak. Így az általa e vonatkozásban esetlegesen elkövetett hibák nem jogosítanak fel arra, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontjában szabályozott, a vámok utólagos beszedésének mellőzésére irányuló mechanizmus működésbe lépjen.
61 Végül el kell utasítani a felperes azon érvét, amely szerint az a körülmény, hogy a Bizottság nem minősül vámhatóságnak, nem elegendő az általa elkövetett hibák alóli felmentéséhez, mivel a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja olyan méltányossági rendelkezés, amely megakadályozza, hogy a gazdasági szereplőket a hatóságok jogsértéseiért szankcionálják. Amennyiben ugyanis elfogadásra kerülne, az említett érv alapján a Törvényszék figyelmen kívül hagyná a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontját egy olyan méltányossági rendelkezés alkalmazása érdekében, amelyről a vámjogi szabályozás úgy rendelkezik, hogy azt nem az utólagos beszedésre irányuló eljárás szakaszában, hanem utólag, a Vámkódex 239. cikke végrehajtásának során kell alkalmazni.
62 Következésképpen az ötödik jogalap második részét el kell utasítani.
– Az ötödik jogalap harmadik részéről
63 Kétségtelen, hogy ahogyan arra a felperes hivatkozik, a Bizottság – annak vizsgálatát követően, hogy e hiba a spanyol hatóságok terhére róható‑e – a megtámadott határozat (33) preambulumbekezdésében kifejezetten azt állította, hogy nem kell vizsgálni, hogy teljesül‑e a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának további két alkalmazási feltétele. Mivel azonban az említett cikkben előírt feltételek együttesek, a Bizottságnak nem kellett vizsgálnia az alkalmazásának további feltételeit tekintettel arra, hogy az első semmi esetre sem teljesült (lásd analógia útján a Törvényszék T‑10/97. és T‑11/97. sz., Unifrigo és CPL Imperial 2 egyesített ügyekben 1998. június 9‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑2231. o.] 65. pontját).
64 Következésképpen az ötödik jogalap harmadik részét, és ily módon a jogalapot teljes egészében el kell utasítani.
A lényeges eljárási szabályok és különösen a védelemhez való jog megsértésére alapított hatodik jogalapról
65 A felperes azt állítja, hogy az OLAF‑tól hozzáférést kért valamennyi olyan információhoz és dokumentumhoz, amely a hamis engedélyek kibocsátásában való lehetséges bűnrészességgel kapcsolatos. Mindazonáltal a kért dokumentumok többségét soha nem bocsátották a rendelkezésére, még az európai ombudsman fellépését követően sem, aki olyan kölcsönös megegyezést javasolt, amelyet az OLAF még nem hajtott végre. A felperes minden arra irányuló kísérletét, hogy több információhoz jusson, és védekezzen az utólagos beszedés ellen, elutasították az állítólagos hamisításokra és a spanyol hatóságok bűnrészességére vonatkozó alapvető dokumentumokat illetően. E tekintetben a felperes azt állítja, hogy a védelemhez való jogai lényeges sérelmet szenvedtek.
66 A Bizottság vitatja a felperes érvelését, míg a Belga Királyság nem avatkozott be e jogalap támogatására.
67 Elsőként a felperes azt rója az OLAF terhére, hogy nem biztosított számára a kért dokumentumokhoz teljes körű hozzáférést. Úgy véli, hogy a tőle megtagadott információk alapvető jelentőségűek lettek volna számára a spanyol hatóságoknak a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja értelmében vett hibája meghatározása érdekében.
68 Annyiban, amennyiben a felperes érvelése látszólag azon határozatok ellen irányul, amelyekkel az OLAF megtagadta a kért dokumentumokhoz való teljes körű hozzáférést, és amelyeket az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésről szóló, 2001. május 30‑i 1049/2001/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL L 145., 43. o.) alapján hoztak meg, meg kell állapítani, hogy az ügy irataiból következik, hogy az OLAF 2004. október 26‑i és december 3‑i határozataival választ adott a felperes által a dokumentumokhoz való hozzáférés engedélyezése iránt benyújtott kérelmekre. Ezenkívül a felperes nem vitatja, hogy nem élt bírói jogorvoslattal e határozatok ellen, ahogyan arra a Bizottság rámutatott. Ezt követően az a körülmény, hogy az OLAF megtagadta a kért dokumentumokhoz való teljes körű hozzáférést, a jelen ügyben nem releváns.
69 Másodszor a felperes azt állítja, hogy a védelemhez való jogait lényeges sérelem érte, mivel nem juthatott hozzá azon információkhoz, amelyeket a szóban forgó engedélyek hamisításával és a spanyol hatóságok lehetséges bűnrészességével kapcsolatban keresett.
70 Emlékeztetni kell arra, hogy a védelemhez való jog tiszteletben tartásának elve értelmében nem a Bizottság határozza meg egyedül, hogy melyek az utólagos elengedési eljárás keretében az érdekelt fél számára hasznos iratok. Az igazgatási iratok magukban foglalhatnak olyanokat is, amelyek az elengedés szempontjából kedvező tényeket tartalmaznak, és amelyeket az érdekelt a kérelme alátámasztására felhasználhat, még ha a Bizottság ezt nem is tette. A kérelmezőnek tehát hozzá kell férnie az ügy valamennyi bizalmasnak nem minősülő iratához, beleértve azokat, amelyeket nem használtak fel a Bizottság kifogásainak a megalapozására (a Törvényszék T‑53/02. sz., Ricosmos kontra Bizottság ügyben 2005. szeptember 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑3173. o.] 72. pontja).
71 Érvelésével a felperes annak állítására szorítkozik, hogy nem volt tudomása a szóban forgó behozatali engedélyek hamisításával kapcsolatos dokumentumokról és a spanyol hatóságoknál esetlegesen megvalósuló bűnrészességről. E ponton – ahogyan azt a Bizottság hangsúlyozza – két megállapítást kell tenni.
72 Egyrészről a megtámadott határozat meghozatalát megelőzően a Bizottság megküldte a felperes részére a spanyol hatóságok 2005. október 20‑i azon levelét, amely említi, hogy a spanyol tisztviselők a hamis behozatali engedélyek ügyében nem érintettek. Ezenkívül a Bizottság arra hivatkozik, hogy talán azon egyedüli okból nem lehetséges információkat szerezni a spanyol közigazgatásban megvalósuló állítólagos bűnrészességről, mert e tények nem bizonyítottak. A Bizottságot tehát úgy kell tekinteni, mint amely azt állítja, hogy nincs tudomása ilyen információkról, és nincsenek a birtokában azokra utaló dokumentumok. Márpedig az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy ha az érintett intézmény ezt állította, azt kell feltételezni, hogy a kért dokumentum nem létezik. E vélelem azonban megdönthető, azt a felperes releváns és egybehangzó bizonyítékok alapján bármilyen eszközzel megcáfolhatja (a Törvényszék T‑5/02, sz.., Tetra Laval kontra Bizottság ügyben 2002. október 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑4381. o.] 95. pontja és a T‑146/04. sz., Gorostiaga Atxalandabaso kontra Parlement ügyben 2005. december 22‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑5989. o.] 121. pontja). A jelen ügyben a felperes nem hivatkozott ilyen bizonyítékokra azon dokumentumok létezése vonatkozásában, amelyek bizonyítanák a szóban forgó behozatali engedélyek állítólagos hamisítását és a spanyol hatóságok körében megvalósuló állítólagos bűnrészességet.
73 Másrészről meg kell állapítani, hogy a felperes több dokumentumot is a Törvényszék elé terjesztett az állítólagos bűnrészesség és a szóban forgó behozatali engedélyek hamisítási módjának vagy módjainak alátámasztása érdekében. Ilyen volt különösen az OLAF 2000. szeptember 22‑i munkadokumentuma és a Tribunale civile e penale ítélete, amelyek az ötödik jogalap vizsgálata során már említésre kerültek, vagy az a 2004. június 23‑i jegyzőkönyv, amely az OLAF vizsgálatot végző tisztviselői által a jogellenes behozatallal kapcsolatban az előzetes vizsgálatot végző ravennai bíróság előtt tett feljelentéseket tartalmazta. Az ügy irataiból az is következik, hogy a felperesnek e három dokumentum már a birtokában volt akkor, amikor benyújtotta a belga vám‑ és jövedéki hivatalnak a 2007. június 25‑i keltezésű „Position paper”‑t (jelentés), amelynek a mellékletét képezték. Ahogyan a fenti 48. és 50. pontban is szerepel, mind az OLAF munkadokumentuma, mind pedig a Tribunale civile e penale ítélete csak gyanút fogalmaz meg a tekintetben, hogy a spanyol közigazgatás bűnrészesként közreműködött a hamis behozatali engedélyek kiállítása során. Ugyanez mondható el az OLAF tisztviselői által tett feljelentésekről készült jegyzőkönyvek vonatkozásában.
74 A fentiekből következik, hogy még mielőtt a Bizottság előtt megindult volna az utólagos beszedés mellőzése iránti eljárás, a felperes birtokában voltak azok a dokumentumok, amelyek említették azon gyanúkat, hogy a spanyol közigazgatásban egyesek bűnrészesként közreműködtek a hamis behozatali engedélyek elkészítésében, és kellő pontossággal leírták az engedélyek hamisításának végrehajtási módjait, ami lehetővé tette számára a védekezésének a valamely spanyol tisztviselőnek a hamis engedélyek kiállításában való bűnrészessége kérdésében történő előterjesztését.
75 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes nem állítja megalapozottan, hogy a védelemhez való joga jelentős sérelmet szenvedett azért, mert bizonyos információkhoz vagy dokumentumokhoz nem fért hozzá.
76 Mivel a felperes nem szolgáltatott pontosabb adatokat a védelemhez való jogának állítólagos megsértése vonatkozásában, és nem indokolta bővebben a lényeges eljárási szabályok megsértésének egyszerű állítását, az előterjesztett érvelést, és vele együtt a kereset hatodik jogalapját el kell utasítani.
A Vámkódex 239. cikke (1) bekezdése második francia bekezdésének végrehajtásáról
Előzetes megállapítások
77 Emlékeztetni kell arra, hogy a 2453/93 rendelet 905. cikke, amely közelebbről meghatározza és kifejti a Vámkódex 239. cikkében található szabályt, általános méltányossági kikötésnek minősül, nevezetesen a rendkívüli helyzetek szabályozására, amelyek önmagukban nem tartoznak a végrehajtási rendelet 900. és 904. cikkében említett esetek közé (a C‑86/97. sz. Trans‑Ex‑Import‑ügyben 1999. február 25‑én hozott ítélet [EBHT 1999., I‑1041. o.] 18. pontja). Az említett 905. cikkből következik, hogy a behozatali vámok visszafizetése két együttes feltétel teljesülésétől függ, azaz először is valamely különleges helyzet fennállásától, másodszor pedig az érdekelt súlyosan gondatlan vagy megtévesztő magatartásának hiányától (a Törvényszék T‑282/01. sz., Aslantrans kontra Bizottság ügyben 2004. február 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑693. o.] 53. pontja). Ennek megfelelően elegendő, ha a két feltétel közül az egyik hiányzik ahhoz, hogy a vám visszafizetését elutasítsák (a Törvényszék T‑75/95. sz., Günzler Aluminium kontra Bizottság ügyben 1996. június 5‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., II‑497. o.] 54. pontja és a fent hivatkozott Aslantrans kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 53. pontja).
78 A megtámadott határozatból következik, hogy a különleges helyzet fennállásának feltétele a jelen ügyben teljesül (lásd a fenti 18. pontot). Következésképpen a Törvényszék vizsgálatának kizárólag azon kérdésre kell irányulnia, hogy a Bizottság jogosan hivatkozott‑e súlyos gondatlanságra.
79 Az ítélkezési gyakorlat szerint annak mérlegeléséhez, hogy fennáll‑e a súlyos gondatlanság a Vámkódex 239. cikke értelmében, többek között azon rendelkezések összetettségét kell figyelembe venni, amelyek végre nem hajtása a vámtartozás létrejöttét eredményezte, valamint a gazdasági szereplő szakmai tapasztalatát és gondosságát (a C‑48/98. sz. Söhl & Söhlke ügyben 1999. november 11‑én hozott ítélet [EBHT 1999., I‑7877. o.] 56. pontja és a C‑156/00. sz., Hollandia kontra Bizottság ügyben 2003. március 13‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑2527. o.] 92. pontja).
80 Egyébiránt emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amikor a Vámkódex 239. cikke alapján hoz határozatot (lásd analógia útján a Törvényszék T‑290/97. sz., Mehibas Dordtselaan kontra Bizottság ügyben 2000. január 18‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑15. o.] 46. és 78. pontját). Arra is rá kell mutatni, hogy a behozatali vámok visszatérítése vagy elengedése – amelyet csak bizonyos feltételek mellett és kifejezetten rögzített esetekben lehet engedélyezni – a behozatal és kivitel általános rendszere alóli kivételnek minősül, következésképpen az ilyen visszafizetést vagy elengedést előíró rendelkezéseket szigorúan kell értelmezni. Közelebbről, mivel a súlyos gondatlanság hiánya a behozatali vámok visszafizetése vagy elengedése iránti igény nélkülözhetetlen feltétele, ezt a fogalmat úgy kell értelmezni, hogy a visszafizetés vagy elengedés eseteinek száma korlátozott maradjon (a fenti 79. pontban hivatkozott Söhl & Söhlke ügyben hozott ítélet 52. pontja).
81 Azonban, jóllehet a Bizottság a Vámkódex 239. cikkének alkalmazása vonatkozásában rendelkezik mérlegelési mozgástérrel, kötelessége úgy gyakorolni e jogkörét, hogy hatékonyan összeegyezteti egyrészt a vámjogi rendelkezések teljes mértékű tiszteletben tartásához fűződő uniós érdeket, másrészt pedig a jóhiszemű importőr azon érdekét, hogy ne szenvedjen sérelmet a rendes kereskedelmi kockázatát meghaladóan (lásd a Törvényszék T‑382/04. sz., Heuschen & Schrouff Oriëntal Foods kontra Bizottság ügyben 2006. november 30‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 46. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
82 A fenti megfontolásokra tekintettel kell megvizsgálni különösen a kereset második jogalapját, amelynek támogatására a Belga Királyság beavatkozott.
A Szerződés és a végrehajtására vonatkozó szabályok, különösen a Vámkódex 239. cikkének és az arányosság elvének megsértésére alapított második jogalapról
83 A felperes kifogásolja a súlyos gondatlanságnak a Bizottság által a megtámadott határozatban vele szemben történő megállapítását. A Belga Királyság támogatásával e jogalap alátámasztására több érvet terjeszt elő.
84 Először a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság legkevésbé sem róhat a terhére súlyos gondatlanságot, mivel az állítólagos mulasztások azon a téves feltételezésen alapulnak, hogy ő áruk visszavásárlására kötött megállapodást. Másodszor a felperes azt állítja, hogy az ügy körülményeire tekintettel nem tudhatta, hogy léteznek az állítólagosan hamis behozatali engedélyek, amelyeket piaci feltételek mellett vásárolt meg M.‑től, aki évek óta bizalmi kapcsolatban állt az egyik leányvállalatával. Harmadszor a Törvényszék ítélkezési gyakorlatával ellentétben a Bizottság nem bizonyította a felperes súlyos gondatlanságát, jóllehet az utóbbi mindig a szokásos kereskedelmi gyakorlatok keretében járt el, és szakszerű és gondos magatartást tanúsított. Negyedszer a felperes lényegében arra hivatkozik, hogy a Bizottság által az M.‑mel és a szóban forgó behozatali engedélyek jogosultjaival fennálló kereskedelmi kapcsolatok kapcsán megfogalmazott bírálatai megalapozatlanok, mivel e kapcsolatok a szokásos kereskedelmi gyakorlatok körébe tartoznak. Ötödször a megkövetelt gondosság ellentétes az ítélkezési gyakorlattal, mivel különösen súlyos és aránytalan kötelezettséget jelent olyan különleges helyzetben, amely bőven túllépi a szokásos kereskedelmi kockázatot. Márpedig a tényállás megvalósulása idején nem kellett volna gyanúnak felmerülnie a behozatali engedélyek valódisága vonatkozásában. Hatodszor a Bizottság tévesen állapította meg, hogy a jogi szabályozás összetettségével kapcsolatos feltétel nem releváns.
85 A harmadik, negyedik és ötödik érvvel – amelyeket indokolt együttesen és előzetesen vizsgálni –, a felperes lényegében úgy véli, hogy a Bizottság nem bizonyította gondosságának hiányát.
86 Először emlékeztetni kell arra, hogy ha a vámhatóságok megállapítják, hogy nem bizonyított, hogy a gazdasági szereplő megtévesztő vagy súlyosan gondatlan magatartást tanúsított, amennyiben a Bizottság a nemzeti hatóságok állásfoglalását figyelmen kívül kívánja hagyni, neki kell releváns ténybeli adatok alapján bizonyítania az említett gazdasági szereplő súlyosan gondatlan magatartását (a Törvényszék T‑26/03. sz., Geologistics kontra Bizottság ügyben 2005. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑3885. o.] 78. és 82. pontja).
87 Márpedig hangsúlyozni kell, hogy 2007. december 14‑i levelében a belga vám‑ és jövedéki hivatal azon az állásponton volt, hogy a Vámkódex 239. cikke értelmében vett különleges helyzet állt fenn, és a felperes nem tanúsított súlyos gondatlanságot.
88 Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy azon következtetés levonása érdekében, hogy a felperes nem járt el gondosan, a Bizottság a megtámadott határozta (60) prambulumbekezdésében megjegyezte, hogy nincs nyoma a behozatali engedélyek jogosultjaival fennálló kapcsolatoknak, noha e kapcsolatok elengedhetetlenek lettek volna az áruk szabad forgalomba bocsátásához, mivel e vállalkozások neve szerepel a szabad forgalomba bocsátásra vonatkozó nyilatkozatokon, ami megalapozhatja a felelősségüket. A (60) és (61) prambulumbekezdésében rámutatott, hogy ha a felperes kapcsolatba lépett volna e vállalkozásokkal, kiderült volna, hogy nem volt tudomásuk a nevükre kiállított behozatali engedélyek használati jogának eladásáról, és azt a következtetést vonta le, hogy a használt kereskedelmi módszer és a kapcsolatok hiánya arra utal, hogy a felperes kész volt vállalni a kockázatot a vámkontingens alá tartozó banán behozatala érdekében. A Bizottság a (62) preambulumbekezdésben jelezte, hogy a behozatali engedélyek megvásárlása érdekében folytatott tárgyalások közvetlenül a felperes és M. között zajlottak, a (63) preambulumbekezdésben azt, hogy a felperes fizetéseit M. egyik személyes számlájára, és nem az utóbbi munkáltatójának számlájára teljesítették, a (64) preambulumbekezdésben azt, hogy felperes nem bizonyította, hogy az általa M. részére visszaküldött behozatali engedélyeket az utóbbi valóban meg is kapta, jóllehet az említett engedélyek jogosultjainak azokat vissza kellett szerezniük az általuk a szabályozás alapján kötelezően nyújtott biztosíték felszabadítása érdekében, a (65) preambulumbekezdésben pedig azt, hogy az engedélyek használati jogának megvásárlása előszámlák útján történt, amelyeket két spanyol vállalkozástól érkeztek, és hogy bizonyos számlákat ismeretlen címekről, illetve ismeretlen személyek telefaxon küldtek el. A Bizottság szerint e kereskedelmi módszer nem tartozik a szokásos kereskedelmi gyakorlat körébe.
89 Összefoglalva, a Bizottság öt körülményre hivatkozik azon következtetés levonása érdekében, hogy a felperes elmulasztotta a gondosságot: a felperes és a behozatali engedélyek jogosultjai közötti kapcsolat hiánya; az engedélyek használati jogának a felperes és M. közötti közvetlen tárgyalások útján történő megvásárlása; az M. személyes számlájára teljesített fizetések; a felperes által M. részére visszaküldött engedélyek kézhezvétele bizonyítékának hiánya; az engedélyek használati joga megvásárlásának telefaxon – bizonyos esetekben ismeretlen címekről és személyek által – elküldött előszámlákkal történő számlázása.
90 Harmadszor meg kell említeni, hogy a Bizottság védekezésében úgy véli, hogy a felperes által a behozatali engedélyek használati jogának megszerzése érdekében használt kereskedelmi módszer „jogellenes”, mivel ellentétes a 2362/98 rendelet 21. cikke (2) bekezdésének második albekezdésével, amely megtiltja a behozatali engedélyekből eredő jogoknak valamely új gazdasági szereplő által valamely hagyományos gazdasági szereplőre történő bármely átruházását. E ponton meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat annyiban, amennyiben megtagadja a behozatali vámok elengedését, nem a behozatali engedélyek használati jogának megvásárlása érdekében használt kereskedelmi módszer jogellenességén, hanem a felperes súlyos gondatlanságán alapult.
91 Ebből következően a Bizottság érve a jelen ügyben nem befolyásolhatja a behozatali vámok elengedése elutasításának megalapozottságát.
92 Negyedszer meg kell említeni, hogy a felperes – akit e tekintetben a Belga Királyság támogat – azon az állásponton van, hogy a gondosság foka esetében csak akkor eredményez tevőleges kötelezettséget, ha kétségek merülnek fel a behozatali engedélyek valódisága tekintetében. A Bizottság arra hivatkozik, hogy a jelen ügynek – kizárólag a felperestől ismert – körülményeire tekintettel a felperesben kétségeknek kellett volna felmerülniük, és több információt kellett volna kérnie a behozatali engedélyek jogosultjairól, míg a vámhatóságok esetében a kétségek esetleges hiányának e tekintetben egyáltalán nincs jelentősége.
93 Első látásra nem tűnik ki a megtámadott határozatból, hogy a Bizottság azzal az indokkal tagadta meg a behozatali vámok elengedését, hogy a felperesnek kételkednie kellett volna a szóban forgó behozatali engedélyek valódiságában. Úgy tűnik, hogy a határozatban a gondosság hiánya az említett engedélyek használati jogának megszerzése érdekében használt kereskedelmi módszeren alapult, mely utóbbi egyes vonatkozásai nem tartoztak a szokásos kereskedelmi gyakorlat körébe (a megtámadott határozat (65) preambulumbekezdése). Az említett tartalomra tekintettel a felperes érve nem releváns a megtámadott határozat megalapozottságának megítélése szempontjából.
94 Mindazonáltal nem zárható ki, hogy a Bizottság úgy vélte, hogy tekintettel a szóban forgó behozatali engedélyek megszerzése érdekében használt kereskedelmi módszerre a felperesnek kételkednie kellett volna azok valódiságában, mivel a megtámadott határozat (60) és (65) preambulumbekezdésében említésre kerül, hogy az említett engedélyek jogosultjaival fennálló kapcsolatok elengedhetetlenek lettek volna, és hogy a felperesben nem merültek fel kérdések a tekintetben, hogy telefaxon kapott előszámlák alapján jelentős összegeket fizettek ki. Az alábbi 98–102. és 111–115. pontban kifejtett indokok alapján azonban a fenti elemet a jelen ügy körülményei között nem alkalmasak arra, hogy kétségeket támasszanak a szóban forgó behozatali engedélyek valódiságát illetően.
95 Ötödször meg kell vizsgálni azt az öt kifogást, amelyek alapján a Bizottság úgy vélte, hogy a felperes nem tett gondosságról tanúbizonyságot.
96 Elsőként a felperes azt állítja, hogy nem léphetett kapcsolatba valamennyi engedélyjogosulttal, hacsak nem viselte volna a szóban forgó engedélyek jelentős számára tekintettel aránytalanul nagy adminisztratív terhet. A szokásos kereskedelmi kapcsolatok keretében járt el azzal, hogy hagyta M.‑et kezelni az utóbbi hálózatával fennálló kapcsolatait. Ha eltérően járt volna el, veszélyeztette volna az M.‑mel fennálló üzleti kapcsolatát, mely utóbbira szüksége volt annak érdekében, hogy olyan új gazdasági szereplőket találjon, amelyek behozatali engedélyük használati jogait el kívánják adni. Az az álláspontja, hogy a tényállás megvalósulása idején nem volt oka arra, hogy különös figyelmet tanúsítson az M. által kötött megállapodások tekintetében, mivel az alkalmazott módszer megegyezett a többi közvetítő esetében használtakkal.
97 A Bizottság szerint a felperes csak akkor hozhatja fel védelmére az M.‑hez fűződő bizalmi kapcsolatán alapuló érvet, ha viseli e döntés valamennyi következményét, mivel e kapcsolatot az elvárt gondosság tanúsítása elé helyezte. Egyébiránt az az álláspontja, hogy a felperes kérhette volna M.‑től, hogy szolgáltasson információkat a részére az engedélyek jogosultjairól, mivel a tényállás megvalósulása idején még meglehetősen rövid ideje álltak kereskedelmi kapcsolatban egymással. Végül úgy véli, hogy a felperes által kifejezetten a behozatali engedélyek kezelése érdekében hozott intézkedések nem bírnak jelentőséggel, mivel nem jelezte, hogy azok mely tekintetben járulnak hozzá az engedélyek gondos és jogszerű felhasználásának ellenőrzéséhez.
98 Az ügy irataiból következik, hogy a felperes valamennyi szóban forgó behozatali engedéllyel M. közvetítésével rendelkezett, és az említett engedélyeket általánosságban azon negyedévek végén bocsátották a rendelkezésére, amelyekre azokat felhasználták. Meg kell jegyezni, hogy a felperes mind írásbeli beadványaiban, mind pedig a tárgyaláson hangsúlyozta azt a tényt, hogy azok az ügyletek, amelyek vonatkozásában a szóban forgó behozatali engedélyeket felhasználták, mindig kis mennyiségű banánra vonatkoztak. E körülmény álláspontja szerint igazolta a közvetítő igénybevételét annak érdekében, hogy a meglehetősen rövid határidőkön belül megszerezze azokat az engedélyeket, amelyek lehetővé tették a szállítmányoknak a vámkontingens határain belül történő behozatalát. E különböző ténybeli elemeket a Bizottság nem vitatta. Egyébiránt a felperes – anélkül hogy ezt bárki vitatná – azt állítja, hogy ellenőrizte az általa használt behozatali engedélyek formáját és tartalmát különösen a tekintetben, hogy az engedélyeken feltüntetett mennyiségek megfeleltek‑e az azon új gazdasági szereplőnek odaítélt mennyiségeknek, amelynek a neve az engedélyen szerepelt.
99 Az így elvégzett ellenőrzések ellenére a Bizottság első kifogása arra utal, hogy a felperes köteles lett volna kellően rövid határidőn belül felvenni a kapcsolatot a szóban forgó engedélyek jogosultjaival a megtámadott határozat (60) és (61) preambulumbekezdésében megfogalmazott bírálat elkerülése érdekében.
100 A Bizottság, amelynek a tárgyaláson a megtámadott határozat (60) preambulumbekezdéséből következő kötelezettség jellegével és terjedelmével kapcsolatos kérdésekre kellett választ adnia, nem volt képes az e kötelezettség fennállását megalapozó rendelkezések azonosítására és az említett kötelezettség által a behozott áruk vámkezelési eljárására – különösen azok szabad forgalomba bocsátására – gyakorolt hatás pontosítására, hanem annak állítására szorítkozott, hogy a behozatali engedélyek használati jogának új gazdasági szereplőktől való megvásárlása nem egyeztethető össze a vámjogi szabályozással. Márpedig ahogyan az a fenti 90. és 91. pontban már szerepel, a megtámadott határozat nem a behozatali engedélyek használati jogának megvásárlására irányuló művelet jogellenességén alapul.
101 A Bizottság tehát nem bizonyítja, hogy a felperes köteles volt kapcsolatba lépni a szóban forgó behozatali engedélyek jogosultjaival a vámkezelési műveletek elvégzése érdekében. Pontosabban a Bizottság nem hivatkozik olyan adatokra, amelyek bizonyítanák, hogy az említett kapcsolatfelvétel kötelező lett volna ahhoz, hogy a felperes a behozott árukat szabad forgalomba bocsássa, jóllehet nem vitatott, hogy az utóbbi képes volt akadály nélkül eleget tenni a szóban forgó behozatali engedélyekben említett áruk behozatalához kapcsolódó valamennyi adminisztratív alakiságnak.
102 Következésképpen általánosságban nem fogadható el, hogy az olyan gazdasági szereplőt, amely árukat hoz be az Unióba, és amely e célból közvetítő szolgáltatásait veszi igénybe a behozatali engedélyek használati jogának megszerzése érdekében, úgy tekintsék, hogy nem jár el óvatosan vagy gondosan, ha nem végez ellenőrzéseket az engedélyek jogosultjainál. Az ilyen közvetítő szolgáltatásainak igénybevétele ugyanis a behozatalt végző döntésétől függően a behozatali tevékenység végzésének gyakorlati módozatai közé tartozik, amelynek célja e tevékenység gyakorlásának elősegítése, mivel a behozatalt végző úgy véli, hogy az adott gazdasági összefüggésben a közvetítő nála alkalmasabb azon új gazdasági szereplők fellelésére, akik engedélyeket szereztek, és azok használati jogát át kívánják ruházni, különösen akkor, ha – mint a jelen esetben is – a behozatalt végzőnek meglehetősen rövid idő alatt jelentős számú engedélyre van szüksége (lásd a fenti 98. pontot). Egyéb olyan körülmény hiányában, amely kételyeket ébreszthet a gazdasági szereplőben a használt behozatali engedélyek valódiságával kapcsolatban, nem tekinthető úgy, hogy a behozatali engedélyek jogosultjaival felvett kapcsolat elengedhetetlen a behozott áruk szabad forgalomba bocsátásának lehetővé tételéhez.
103 Következésképpen a Bizottság nem bizonyítja, hogy a megtámadott határozat (60) és (61) preambulumbekezdésében említett körülmények a felperes gondossága hiányának minősülnek.
104 Másodszor a felperes azt állítja, hogy helyénvaló volt a kifizetéseket M. személyes számlájára teljesíteni, mivel az utóbbi önállóan járt el, és ily módon egyéb közvetítőkkel is együttműködött, hogy nem róható fel neki annak ellenőrzésének elmulasztása, hogy az általa M. részére visszaküldött engedélyeket az utóbbi valóban kézhez vette‑e, ami aránytalan munkaterhet jelent, és nem felel meg a szokásos kereskedelmi gyakorlatnak, továbbá hogy – különös tekintettel üzleti kapcsolataik rendszerességére – értesült volna arról, ha M. nem kapta volna meg az engedélyeket.
105 Védekezésében a Bizottság megismétli a megtámadott határozatban megfogalmazott kifogásokat, amelyek szerint a jelen ügyben alkalmazandó gondossági fok alapján elvárható lett volna a felperestől, hogy ügyeljen arra, hogy a kifizetéseket megfelelő számlákra teljesítse, és ellenőrizze az általa visszaküldött engedélyek kézhezvételét. A Bizottság rámutat, hogy a felperesnek – gondos gazdasági szereplőként – kétségeinek kellett volna támadnia azon körülményt illetően, hogy M. azt kívánta, hogy jelentős összegeket utaljanak az ő saját nevére és személyes számlákra a munkáltatója tudta nélkül.
106 A megtámadott határozat a (62)–(64) preambulumbekezdésében szereplő második, harmadik és negyedik kifogás az engedélyek használati jogának a felperes és M. közötti közvetlen tárgyalások útján történő megvásárlását, az M. személyes számlájára teljesített kifizetéseket és az arra vonatkozó bizonyíték hiányát érinti, hogy M. kézhez vette a felperes által visszaküldött engedélyeket
107 Ténybelileg meg kell állapítani, hogy a felperes 1997 óta kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn M.‑mel, tekintettel arra, hogy egyik olasz leányvállalata korábban több éven keresztül kapcsolatban állt azon portugál nemzetközi kereskedelmi vállalkozással, amelynél M. dolgozott. Az ügy iratainak összességéből az is kitűnik, hogy – ahogyan azt a felperes állítja – a szóban forgó engedélyek használati jogának megvásárlása érdekében kizárólag közte és M. között jött létre kereskedelmi kapcsolat, amiről a Bizottság a tárgyaláson elismerte, hogy azt nem vitatja. Ezenkívül a megtámadott határozatban vagy a Bizottság beadványaiban semmi nem teszi lehetővé a felperes azon állításának vitatását, amely szerint M. önállóan végezte közvetítői tevékenységét, illetve semmi nem utal arra, hogy az utóbbi e tevékenységet jogellenes módon végezte volna. Következésképpen a Bizottságnak a fenti 105. pontban említett érveit figyelmen kívül kell hagyni, mivel azon az elképzelésen alapulnak – ami a megtámadott határozatból is következik –, hogy a szóban forgó engedélyek használati jogának megszerzése érdekében olyan közvetítő igénybevétele, aki egyébiránt valamely nemzetközi kereskedelmi vállalkozás munkavállalója, a jogellenes megtévesztések megnövekedett kockázatát jelenti.
108 A jelen ügy körülményei között, a fenti 102. pontban kifejtetteket is figyelembe véve, sem a szóban forgó engedélyek használati jogának közvetlenül M.‑től történő megvásárlása, sem az említett összes vásárláshoz kapcsolódó vételárnak az utóbbi személyes számlájára történő megfizetése, sem pedig az, hogy a felperes nem kért bizonyítékot tőle a használt és a felperes által visszaküldött engedélyek kézhezvételéről, nem bizonyítja, hogy a felperes elmulasztott gondosságot tanúsítani.
109 Harmadszor a felperes azt állítja, hogy az előszámlák használata a szokásos kereskedelmi gyakorlat körébe tartozik, amelyet más közvetítőkkel és más importőrökkel is alkalmaznak, e számlák ugyanis olyan megrendelőlapok, amelyek alapján a felperes fizetést teljesített M. részére, mely utóbbi ezt követően kiállította a végleges számlákat. Az a tény, hogy a számlákat olyan spanyol vállalkozások küldték el, amelyeket a felperes nem ismert, nem számít olyan különös körülménynek, amelynek őt nagyobb fokú óvatosságra kellett volna indítania, mivel a szóban forgó gazdasági szereplők a banánágazatban ismeretlen vállalkozások, és az említett gazdasági szereplőkkel való kapcsolattartás egészét M. intézte, amellett hogy a Bizottság nem szolgáltat bizonyítékot a súlyos gondatlanságra.
110 A Bizottság úgy véli, hogy e körülmények között került sor a problémát okozó előszámlák felhasználására, azaz az utóbbiaknak ismeretlen személyek által ismeretlen címekről történő elküldésére. Ennek alapján a felperesnek ellenőrzéseket kellett volna végeznie.
111 E ponton emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott határozat (65) preambulumbekezdésében a Bizottság kimondta:
„[A]z engedélyek használati joga megvásárlásának számlázása a fent említett két spanyol vállalkozás által [telefaxon] elküldött előszámlák útján történt, és az ügy irataiból következik, hogy ezen előszámlák közül egyeseket ismeretlen címekről ismeretlen személyek küldték [telefaxon]. A Bizottság kételkedik abban, hogy a szokásos kereskedelmi gyakorlat körébe tartozna az, hogy rendkívül jelentős pénzösszegeket fizetnek ki ilyen körülmények között [telefaxon] kapott, egyszerű előszámlák alapján, márpedig az ügy irataiból nem derül ki, hogy a [felperesnek] e tekintetben a legkisebb kétsége is támadt volna.”
112 Először is meg kell állapítani, hogy a pervezető intézkedések és a tárgyalás az egyik ténybeli elem eltérő megítélésére világítottak rá. A Törvényszék által feltett kérdésekre válaszul ugyanis a Bizottság benyújtotta azon négy vállalkozás számláit, amelyektől a felperes a szóban forgó igazolások használati jogait megvásárolta. Márpedig egyrészről a felperes a tárgyaláson vitatta ezen adatok valódiságát annak állításával, hogy a szóban forgó vállalkozások közül csak egy adta el részére a szóban forgó igazolások használati jogait. Másrészről ezen adatok ellentmondanak az OLAF által a 2000. szeptember 22‑i munkadokumentumban feltárt adatoknak, amely két érintett spanyol vállalkozást említett, az egyiket az 1998., a másikat pedig az 1999. év vonatkozásában, valamint ellentmondanak a megtámadott határozatnak is.
113 Szintén meg kell említeni, hogy a felperes gondossága hiányának alátámasztására a Bizottság különösen azon körülményre alapította álláspontját, hogy a szóban forgó igazolások használati jogának megvásárlásáról szóló előszámlákat ismeretlen telefaxokról ismeretlen személyek küldték. Pontosabban a Bizottság a tárgyaláson rámutatott, hogy a szóban forgó előszámlák Spanyolországból származtak, a telefaxszámok spanyolok voltak, és a spanyol „copy shops” (másolási szolgáltató) jelzés szerepelt a telefaxon kapott számlákon.
114 Márpedig az ügy iratainak összességéből következik, hogy a kizárólag az 1999. évet érintő, szóban forgó igazolások használati jogait egy spanyol vállalkozástól vásárolták meg (lásd a fenti 112. pontot). E vállalkozás előszámlái, amelyeket a Bizottság a pervezető intézkedésekre válaszul nyújtott be, fejlécükben valamennyien feltüntetnek egy postai címet és egy telefonszámot. E számlák egyikének felső margóján szerepel a „casa de fotocopia” (másolási szolgáltató) jelzés és egy másik, láthatóan spanyolországi faxszám, továbbá a felső margón a „cemon” jelzés.
115 Noha a fenti 114. pontban említettek nem következnek kifejezetten a megtámadott határozatból, úgy tekinthető, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (65) preambulumbekezdésében utalt rájuk annak megjegyzésével, miszerint az előszámlákat ismeretlen címekről faxolták. E körülmény azonban a jelen esetben nem elegendő a felperes gondossága hiányának bizonyítására. Egyrészről az a körülmény, hogy a spanyolországi székhelyű vállalkozástól származó előszámlát az említett országban található telefaxról küldik el, nem tűnik olyan jellegűnek, amely az említett számlát kézhez vevő gazdasági szereplőt gondossági szintjének emelésére indítaná. Másrészről az a körülmény, hogy az említett spanyol vállalkozás által a felperes részére elküldött öt számla közül az egyiket úgy tűnik, hogy egy másolási szolgáltatótól küldték, önmagában nem kelthet kétségeket a felperesben az említett vállalkozással fennálló kereskedelmi kapcsolata vagy a szóban forgó igazolások valódisága vonatkozásában. Az előszámlák használatával kapcsolatos kifogást alátámasztó egyéb részletes adatok hiányában nem tekinthetők megalapozottnak a Bizottság arra vonatkozó kétségei, hogy az említett körülmények között kapott számlák alapján kifizetett igen jelentős összegek teljesítése rendes kereskedelmi gyakorlatnak tekinthető.
116 Ezt követően a Bizottság a megtámadott határozat (65) preambulumbekezdésében említett adatokkal nem bizonyítja, hogy a felperes a jelen esetben elmulasztotta a gondosságot.
117 Anélkül, hogy határozni kellene a kereset második jogalapjának első, második és hatodik kifogásáról, a fenti 103., 108. és 116. pontból következik, hogy a második jogalap megalapozott, mivel a Bizottság nem szolgáltatott a fenti 86. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat által megkövetelt bizonyítékot a felperes gondossága hiányának, és ebből következő súlyos gondatlanságának alátámasztására.
118 Következésképpen anélkül, hogy határozni kellene a kereset első, harmadik és negyedik jogalapjáról, a megtámadott határozat 1. cikkének (3) bekezdését meg kell semmisíteni, a keresetet pedig ezt meghaladó részében el kell utasítani.
A költségekről
119 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mindazonáltal ugyanezen cikk 3. §‑a alapján részleges pernyertesség esetén a Törvényszék elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását, vagy azt, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit.
120 A jelen ügyben, mivel a Bizottság pervesztes lett, kötelezni kell a saját és a felperes költségeinek a viselésére.
121 Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑ának első bekezdése értelmében az eljárásba beavatkozó tagállamok maguk viselik saját költségeiket. A jelen ügyben a Belga Királyságot kötelezni kell a saját költségeinek a viselésére.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék megsemmisíti a 2010. május 6‑i C (2010) 2858 végleges bizottsági határozat 1. cikkének (3) bekezdését, amely egy meghatározott esetben megállapította a behozatali vámok utólagos könyvelésbe vételének igazoltságát, és azt, hogy e vámok elengedése az egyik adós esetében igazolt, a másik adós esetében viszont nem igazolt.
2) A Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.
3) A Törvényszék az Európai Bizottságot kötelezi a saját költségei és a Firma Léon Van Parys NV‑nél felmerült költségek viselésére.
4) A Belga Királyság viseli a saját költségeit.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2013. március 19‑i nyilvános ülésen.
Aláírások