AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (negyedik tanács)

2002. március 20.(*)

„Verseny – Kartellek – Távhővezetékek – EK 85. cikk (jelenleg EK 81. cikk) – Folytatólagos jogsértés – Bojkott – Iratbetekintés – Bírság – Bírságkiszabási iránymutatás – A visszaható hatály tilalma – A bizalomvédelem elve”

A T‑23/99. sz. ügyben,

az LR AF 1998 A/S, korábban Løgstør Rør A/S (székhelye: Løgstør [Dánia], képviselik: D. Waelbroeck és H. Peytz ügyvédek, kézbesítési cím: Luxembourg)

felperesnek

az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: P. Oliver és É. Gippini Fournier, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

alperes ellen

elsődlegesen az EK‑Szerződés 85. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban 1998. október 21‑én hozott 1999/60/EK (IV/35.691/E‑4 – „előszigetelt csövek”‑ügy) (HL 1999. L 24., 1. o.) bizottsági határozat megsemmisítése, illetve másodlagosan az e határozattal a felperesre kiszabott bírság csökkentése iránti kérelme tárgyában,

AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA

(negyedik tanács),

tagjai: P. Mengozzi elnök, V. Tiili és R. M. Moura Ramos bírák,

hivatalvezető: G. Herzig tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2000. október 25‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita alapját képező tényállás

1        Az LR AF 1998 A/S, korábbi nevén Løgstør Rør A/S, dán vállalkozás, amely a tényállás idején – többek között a távfűtésben használt – előszigetelt csöveket gyártott és forgalmazott.

2        A távfűtési rendszerekben a melegített víz a központi telephelyről földalatti csövekkel jut el a melegítendő helyekre. Mivel a szállított víz (vagy gőz) hőmérséklete nagyon magas, a csöveknek szigetelteknek kell lenniük ahhoz, hogy biztosítsák a gazdaságos és kockázatmentes elosztást. A használatban lévő csövek előszigeteltek, általában műanyag csőbe burkolt acélcsőből állnak, a kettő között szigetelő habréteg van.

3        A tagállamok között jelentős mértékű kereskedelem folyik a távhővezetékek piacán. Az Európai Unió legnagyobb nemzeti piaca Németország és Dánia, amelyek a közösségi fogyasztás 40, illetve 20%‑át képviselik. Az Európai Unió gyártási kapacitásának 50%‑át képviselő Dánia az Unió fő termelési központja, amely valamennyi olyan tagállamot ellát, ahol távfűtést használnak.

4        Az 1995. január 18‑i panaszával a svéd Powerpipe AB vállalkozás jelezte a Bizottságnak, hogy a többi távhővezeték‑gyártó és ‑szállító kartell keretében felosztotta az európai piacot, és összehangolt intézkedéseket fogadtak el azért, hogy kárt okozzanak a tevékenységében, illetve a svéd piacra korlátozzák ezt a tevékenységét, vagy egész egyszerűen kiszorítsák az ágazatból.

5        1995. január 18–án a Bizottság tisztviselői és az érintett tagállamok versenyhatóságainak képviselői a Bizottság 1995. június 12‑i határozatának értelmében egyidejűleg és előzetes értesítés nélkül vizsgálatot tartottak tíz, a távfűtési ágazatban működő vállalkozásnál, illetve társulásnál, beleértve a felperest (a továbbiakban: vizsgálatok).

6        Ezt követően a Bizottság a Szerződés 85. és 86. cikkének végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6–i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. L 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 11. cikke alapján információkérést intézett a felpereshez és a vitatott tényállás által érintett vállalkozások többségéhez.

7        A Bizottság 1997. március 20–án kifogásközlést küldött a felperesnek és más érintett vállalkozásoknak. Ezt követően 1997. november 24–én és 25–én meghallgatták az érintett vállalkozásokat.

8        A Bizottság 1998. október 21–én elfogadta az EK‑Szerződés 85. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban 1998. október 21‑én hozott 1999/60/EK (IV/35.691/E‑4 – „előszigetelt csövek”‑ügy) (HL 1999. L 24., 1. o.) határozatot – amelyet kihirdetése előtt az 1998. november 6–i C (1998) 3415 végleges határozat helyesbített (a továbbiakban: határozat vagy megtámadott határozat) –, amelyben megállapította, hogy több vállalkozás, és különösen a felperes, az EK–Szerződés 85. cikkének (1) bekezdése (jelenleg az EK 81. cikk (1) bekezdése) értelmében vett megállapodásokban és összehangolt magatartásban (a továbbiakban: kartell) vett részt.

9        A határozat szerint a távhővezetékek négy dán gyártója az 1990‑es évek végén megállapodást kötött a nemzeti piacukon való általános együttműködés elvéről. E megállapodásban részt vett a felperes, valamint az ABB IC Møller A/S, az ABB Asea Brown Boveri Ltd svájci–svéd csoport (a továbbiakban: ABB) dán leányvállalata, a Starpipe‑ként is ismert Dansk Rørindustri (a továbbiakban: Dansk Rørindustri), és a Tarco Energi A/S (a továbbiakban: Tarco; a négy társaság pedig együttesen: dán gyártók). Az első intézkedések egyikének lényege az áremelések összehangolása volt mind a dán, mind az exportpiacokon. A dán piac felosztása érdekében az érintett vállalkozásoknak az értékesítésért felelős személyeiből álló „kapcsolattartó csoport” rögzítette, majd alkalmazta és ellenőrizte a kvótákat. Minden egyes kereskedelmi projekt (a továbbiakban: projekt) esetében az a vállalkozás, amelyre a kapcsolattartó csoport az adott projektet osztotta, tájékoztatta a többi résztvevőt az általa ajánlani kívánt árról, és ez utóbbiak így magasabb árajánlatot nyújtottak be, a kartell által kijelölt szállító védelme érdekében.

10      A határozat szerint két német gyártó, a Henss/Isoplus‑csoport (a továbbiakban: Henss/Isoplus) és a Pan‑Isovit GmbH 1991 őszétől részt vett a dán gyártók rendszeres találkozóin. A német piac felosztására vonatkozó tárgyalások e találkozók keretében zajlottak. Ez utóbbiak 1993 augusztusában az eladási kvótákat valamennyi részt vevő vállalkozás számára rögzítő megállapodásokhoz vezettek.

11      A határozat szerint 1994‑ben e gyártók megállapodtak az európai piac egészére vonatkozó kvóták rögzítésében. Ez az európai szintű kartell kétszintű volt. Az „igazgatók klubja”, amely a kartellben részt vevő vállalkozások ügyvezető igazgatóiból vagy vezérigazgatóiból állt, valamennyi vállalkozás számára meghatározta a kvótákat, mind a piac egészére, mind az egyes nemzeti piacokra – nevezetesen a németországi, az ausztriai, a dániai, a finnországi, az olaszországi, a hollandiai és a svédországi piacra – nézve. Bizonyos nemzeti piacokon „kapcsolattartó csoportot” hoztak létre, amely a helyi értékesítési menedzserekből állt, akiknek az volt a feladata, hogy a projektek kiosztása és a felhívásokra benyújtott ajánlattételek egyeztetése révén kezeljék a megállapodásokat.

12      Ami a német piacot illeti, a határozat megemlíti, hogy a hat vezető európai gyártó (az ABB, a Dansk Rørindustri, a Henss/Isoplus, a Pan‑Isovit, a Tarco, valamint a felperes) és a Brugg Rohrsysteme GmbH (a továbbiakban: Brugg) 1994. augusztus 18‑i találkozóját követően a németországi kapcsolattartó csoport 1994. október 7‑én megtartotta első találkozóját. E csoport találkozói a Bizottság 1995. június végi vizsgálatait követően is még hosszú ideig folytatódtak, jóllehet ettől az időponttól fogva az Európai Unión kívül, Zürichben tartották a találkozókat. A Zürichben tartott találkozók 1996. március 25‑ig folytatódtak.

13      A határozat a kartell elemeként említi különösen azoknak az összehangolt intézkedéseknek az elfogadását és végrehajtását, amelyek célja a kartellben részt nem vevő egyetlen jelentős vállalkozás, a Powerpipe kiszorítása volt. A Bizottság kifejti, hogy a kartell néhány résztvevője alkalmazta a Powerpipe „kulcspozíciót betöltő” munkavállalóit, és megértette a társasággal, hogy ki kell vonulnia a német piacról. Miután a Powerpipe egy jelentősebb német projektet kapott, 1995 márciusában találkozót tartottak Düsseldorfban, amelyen részt vett az említett hat vállalkozás és a Brugg. A Bizottság szerint e találkozón elhatározták, hogy közösen bojkottálják a Powerpipe vevőit és szállítóit. Ezt követően végrehajtották ezt a bojkottot.

14      A Bizottság a határozatában ismerteti azokat az okokat, amelyek miatt nemcsak a dán gyártók között 1990 végén kötött, kifejezett piacfelosztó megállapodások, hanem az 1991 októberétől kötött megállapodások is – együttesen – a Szerződés 85. cikkének (1) bekezdése által tiltott „megállapodásnak” tekinthetők. A Bizottság továbbá hangsúlyozza, hogy a „dániai” és az „európai” szintű kartellek csupán ugyanannak a kartellnek a kifejeződései, amely Dániában jött létre, de amelynek a hosszú távú célja már a kezdetektől az volt, hogy a résztvevők ellenőrzését kiterjessze a teljes piacra. A Bizottság szerint a gyártók közötti folytatólagos megállapodás érezhető hatással volt a tagállamok közötti kereskedelemre.

15      Ezen okokból a határozat rendelkező része a következőképpen szól:

„1. cikk

Az ABB Asea Brown Boveri Ltd, a Brugg Rohrsysteme GmbH, a Dansk Rørindustri A/S, a Henss/Isoplus‑csoport, a KE KELIT Kunststoffwerk GmbH, az Oy KWH Tech AB, a Løgstør Rør A/S, a Pan‑Isovit GmbH, a Sigma Tecnologie di rivestimento Srl és a Tarco Energi A/S megsértették a Szerződés 85. cikkének (1) bekezdését azzal, hogy az indokolásban ismertetett módon és mértékben részt vettek olyan megállapodásokban és összehangolt magatartásban, amely 1990 novembere vagy decembere körül jött létre négy dán gyártó között, amelyet aztán más nemzeti piacokra is kiterjesztettek, amelyhez csatlakozott a Pan‑Isovit és a Henss/Isoplus, és amely végül 1994 végén a közös piac egész területére kiterjedő, általános kartell létrehozását eredményezte.

A jogsértés időtartama a következő volt:

–        […] a Løgstør […] esetében: többé‑kevésbé 1990 november–decemberétől legalább 1996 márciusáig vagy áprilisáig,

[...]

A kartell fő jellemzői:

–        a kvótarendszernek köszönhetően a különböző nemzeti piacoknak, majd az egész európai piacnak a gyártók közötti felosztása,

–        a nemzeti piacok meghatározott gyártók közötti felosztása, és a többi gyártó kivonulásának megszervezése,

–        a termékek és az egyes projektek árának rögzítése,

–        a projekteknek e célra kijelölt gyártók számára történő odaítélése, és az ajánlattételi eljárások manipulálása annak érdekében, hogy az érintett szerződéseket e gyártóknak ítéljék oda,

–        a kartellnek a kartellben részt nem vevő egyetlen jelentős vállalkozással, a Powerpipe AB‑val való versennyel szembeni védelme érdekében olyan összehangolt intézkedések elfogadása és végrehajtása, amelyek e társaságot akadályozzák a kereskedelmi tevékenységében, ártanak a jó üzletmenetének, vagy egész egyszerűen kiszorítják a Powerpipe‑ot a piacról.

[...]

3. cikk

Az 1. cikkben meghatározott vállalkozások tekintetében az említett cikkben megállapított jogsértés miatt a következő bírságokat szabták ki:

[...]

g)      a [Løgstør] tekintetében a bírság összege: 8 900 000 ECU;

[...]”

16      A Bizottság a határozatot a felperessel 1998. november 12‑i levelében közölte, amelyet a felperes az azt követő napon vett át.

 Eljárás és a felek kérelmei

17      Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 1999. január 21‑én benyújtott keresetlevelével a felperes a jelen keresetet terjesztette elő.

18      A jogsértésért felelősnek talált kilenc vállalkozásból hét szintén keresetet nyújtott be a határozat ellen (a T‑9/99., T‑15/99., T‑16/99., T‑17/99., T‑21/99., T‑28/99. és T‑31/99. ügyek).

19      Az előadó bíró jelentése alapján az Elsőfokú Bíróság (negyedik tanács) úgy határozott, hogy megnyitja a szóbeli szakaszt, és pervezető intézkedések keretében írásbeli kérdés megválaszolására és bizonyos dokumentumok benyújtására kérte a feleket. A felek teljesítették e kéréseket.

20      A felek szóbeli előadásait és az Elsőfokú Bíróság szóbeli kérdéseire adott válaszait az Elsőfokú Bíróság a 2000. október 25–i nyilvános tárgyaláson hallgatta meg.

21      A felperes keresetében azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot a felperest érintő részében;

–        másodlagosan jelentős mértékben csökkentse a felperessel szemben kiszabott bírság összegét;

–        az alperest kötelezze a költségek viselésére.

22      Az alperes kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        utasítsa el a keresetet;

–        kötelezze a felperest a költségek viselésére.

 Az ügy érdeméről

23      A felperes lényegében öt jogalapra hivatkozik. Az első jogalap a Szerződés 85. cikke (1) bekezdésének alkalmazásakor elkövetett ténybeli hibákon alapul. A második jogalap a védelemhez való jog megsértésén alapul. A harmadik jogalap az általános jogelvek megsértésén és a bírság összegének meghatározásakor elkövetett ténybeli hibákon alapul. A negyedik jogalap a bírság összegének megállapításakor fennálló indokolási kötelezettség megsértésén alapul. Végül az ötödik jogalap a bírság nem azonnali megfizetése esetén megállapított kamat túlságosan magas szintjén alapul.

I –  A Szerződés 85. cikke (1) bekezdésének alkalmazásakor elkövetett ténybeli hibákra alapított első jogalapról

A –  A dán kartell keretében alkalmazott kompenzációs mechanizmusokról

1.     A felek érvei

24      A felperes megjegyzi, hogy a Bizottság hibát követett el, amikor a határozata (35) preambulumbekezdésében megállapította, hogy 1991 végén a felperes kompenzációs mechanizmusban vett részt. A Tarcónak az elvesztett piacrészesedése kompenzációjára irányuló kérésére válaszul a felperes kizárólag azt ajánlotta, hogy a Tarco javára visszavonja az izlandi piacon tett ajánlatát, amelyről egyébként már tudta, hogy az izlandi ügyfél azt elutasította. Jóllehet más kompenzációs mechanizmusokról is tárgyaltak, a felperes végül nem eszközölt semmilyen kifizetést a Tarco részére. Ez alátámasztja, hogy nem állt szándékában részt venni egy kompenzációs rendszerben, valamint hogy de facto nem is vett részt ilyenben.

25      Az alperes előadja, hogy a felperes által nyújtott magyarázatok nem elégségesek, mivel ez utóbbi elismeri, hogy a kompenzációkat illetően megbeszéléseket folytatott a Tarcóval, és felajánlotta, hogy a közbeszerzési eljárásból visszavonul. Azon érvelés, miszerint semmilyen pénzbeli kompenzáció nem került kifizetésre, nem mond ellent a kompenzációs rendszer határozatban található elemzésének.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

26      Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a határozata (35) preambulumbekezdésében megállapította a dán piacon fennálló kartellt illetően, hogy 1991 végén vitathatatlanul felállítottak egy kompenzációs mechanizmust, azonban a kompenzáció pontos formái homályosak. E tekintetben a Bizottság hivatkozik egyrészt a Tarco azon nyilatkozataira, melyek szerint a kompenzációs kifizetések készpénzben történtek, vezetékek fiktív szállításáról kiállított számlákon keresztül, másrészt pedig hivatkozik a felperesnek az 1997. augusztus 26–i információkérésre 1997. október 2–én adott válaszára, mely szerint a Tarco kompenzációra irányuló kérése teljesült a felperesnek a Tarcótól való korábbi megrendelései figyelembevételével, illetve a felperesnek az izlandi közös projektről a Tarco javára történő lemondásával (a határozat (35) preambulumbekezdésének második albekezdése). Ezt követően a Bizottság megállapítja, hogy függetlenül attól, hogy pontosan milyen volt a kompenzációs rendszer 1991‑es működése, 1992‑re vonatkozóan új rendszer alkalmazásában állapodtak meg, amelynek alapján a kvótákon felüli piaci részesedések „jelentés” tárgyát képezik, és az engedélyezett kvótát el nem érő gyártók között kerülnek majd felosztásra (a határozat (35) preambulumbekezdésének harmadik albekezdése).

27      Meg kell állapítani, hogy a felperes elismerte, hogy a Tarcónak az elvesztett projektekkel kapcsolatos kompenzációra irányuló kérését követően ez utóbbival folytatott megbeszélések során sikerült e kérést teljesítenie annak bejelentésével, hogy visszavonja egy projektre vonatkozó ajánlatát.

28      Még amennyiben a felperes tudatában is volt annak, hogy semmi esetre sem kapná meg e projektet, és még ha a Tarcoval folytatott megbeszéléseket követően nem is került sor semmilyen kifizetésre, nem vitatható, hogy a felperes lemondott egy projektről a Tarco javára, hogy teljesítsen egy kompenzációra irányuló kérést, amely a kartellen belül kidolgozott mechanizmusra alapult.

29      Következésképpen a Bizottság jogosan jutott arra a következtetésre, hogy bár a kompenzáció pontos formái homályosak, a kompenzációs mechanizmus létrehozása megállapítható.

30      Ennélfogva a felperes által felhozott kifogást el kell utasítani.

B –  A kartell 1990 és 1996 közötti folyamatos létezéséről

31      A felperes vitatja, hogy részt vett volna a Szerződés 85. cikkének megsértésében az „1990 november–decemberétől legalább 1996 márciusáig vagy áprilisáig” terjedő folyamatos időszakban. A felperes szerint két különálló kartell létezett, az első, amely a dán piacra korlátozódott, 1991 januárjától 1993 áprilisáig állt fenn, a második, az európai piacra kiterjedő, pedig 1995 márciusától 1995 novemberéig vagy decemberéig állt fenn, amelyet Dánia és Németország tekintetében egy együttműködés egészített ki 1994 végétől, elszórtan, 1996 márciusáig.

32      Először is a felperesnek a kartell dán piacon kívüli tevékenységeiben való 1990 és 1993 közötti részvételével kapcsolatos érveket kell megvizsgálni, majd a részvételének 1993‑ban történő felfüggesztésével, és az európai kartell 1994‑ben történő létrehozásával kapcsolatosakat, és végül a kartell időtartamával és folytatólagos jellegével kapcsolatos érveket.

1.     A dán piacon kívüli kartellben való, 1990 és 1993 közötti részvételről

–       A felek érvei

33      A felperes úgy érvel, hogy jóllehet az 1991 és 1993 közötti időszak folyamán az érintett vállalkozások több ízben is próbáltak megállapodásra jutni a németországi együttműködést illetően, azonban e próbálkozások nem jártak sikerrel, és a verseny nem torzult ezen időszak folyamán. A felperes nem kívánt semmilyen piacfelosztó megállapodást kötni, mivel úgy vélte, hogy képes lesz növelni a piaci részesedését. Azon találkozók során, amelyeken részt vett, passzív magatartást tanúsított, bármiféle kötelezettségvállalás nélkül.

34      Először is a felperes nem vett részt az árak – beleértve az exportpiaci árakat – 1991‑re tervezett emeléséről szóló megállapodásban. A Bizottság tévesen hivatkozik e tekintetben a dán távfűtési tanács albizottságának (kartellen kívüli társulás) 1990. november 22‑i találkozóján készített feljegyzésre, mivel a gyártók által ez alkalommal bejelentett áremelésekről egyoldalúan döntöttek. A felperes árainak 1990. november 12‑én életbe lépő emelkedése alátámasztja, hogy az árakat már e találkozót megelőzően közzétették. Egyébként a gyártók nem tudták volna „összehangolni” ezeket az áremeléseket, amelyeket már mindegyikőjük előre elhatározott. A Tarco ezzel ellentétes nyilatkozata, amelyre a Bizottság is támaszkodik, téves. Egyébként e nyilatkozat aláírója nem állt az adott időszakban a Tarco alkalmazásában, és nem volt jelen az említett találkozón.

35      Az 1991 és 1993 közötti időszak során a dán piacon kívüli egyedüli jogsértések a bruttó árjegyzékek 1992. január 1‑jétől történő emelésére irányuló, Németországot érintő megállapodás, illetve a Turin projektre irányuló, 1991. október 14‑i, olaszországi együttműködési megállapodás voltak. A bruttó árjegyzékekre vonatkozó megállapodás megkötésére csak az 1991. december 10‑i találkozón került sor. E találkozó folyamán azonban nem született megállapodás sem a közös árjegyzékeket, sem a havi találkozókat magában foglaló programot illetően. A bruttó árjegyzékekre vonatkozó megállapodás valószínűleg semmilyen közvetlen hatást nem gyakorolt a német piacra, mivel a felperes termékeit ott egy független forgalmazón keresztül értékesítette, aki maga határozta meg a végső árait, és mivel az árjegyzéknek megfelelő emelkedést a felperes által a németországi forgalmazójának nyújtott árleszállítások ellensúlyozták. A Turin projekt pedig az együttműködés elszigetelt példája volt, amely nem gyakorolt hatást a piacra.

36      Másodszor a felperes nem vett részt a németországi piac 1994‑re vonatkozó felosztására irányuló megállapodásban, amint azt a Bizottság a határozat (50) és (51) preambulumbekezdésében megállapítja. Nem tudja felidézni a határozat (49) és (50) preambulumbekezdésében leírt, 1993. június 30‑i koppenhágai, illetve 1993. augusztus 18–19‑i zürichi találkozókat. Nem állapodott meg egységes árjegyzék készítésében, illetve szankciórendszer kidolgozásában sem. A Bizottság által e megállapodás tartalmának bizonyítékaként benyújtott dokumentum, amely a felperes kifogásközlésre vonatkozóan benyújtott észrevételeinek 7. mellékletében található, csupán az ABB javaslata (a továbbiakban: az ABB javaslata), amelyet csak később mutattak be a felperesnek. Azon tény, hogy a felperes elutasította e megállapodás aláírását, nincs ellentmondásban azzal, hogy elfogadta a kartell tagjai által megbízott svájci könyvvizsgálók által végrehajtott könyvvizsgálatot, amelynek célja a német piac teljes méretének meghatározása volt, sem azzal a ténnyel, hogy a Pan‑Isovit úgy vélte, hogy a felperes megállapodást kíván elérni. A felperes ugyanis úgy tett, mintha érdekelné a megállapodás olyan feltételekkel, amelyekről tudta, hogy a kartell német vállalkozásai számára elfogadhatatlanok. Az 1993. szeptember 8‑i rövid találkozó folyamán, amely találkozón a felperes is részt vett, az utóbbi kifejtette, hogy egyáltalán nem kíván megállapodást kötni a német piacra vonatkozóan. Az 1993. szeptember 29‑i találkozó során ismét elutasította az ABB javaslatának elfogadását. A felperes következésképpen nem csupán a németországi piac felosztására irányuló megállapodás elfogadását utasította el, hanem e megállapodás megvalósítására irányuló próbálkozásokat is kudarcra ítélte.

37      A felperes szerint a versenyellenes tárgyú találkozókon való puszta részvétele nem eredményezhet a kartellben való részvételért fennálló felelősséget, mivel számos alkalommal a többi résztvevő tudtára adta, hogy nem érdekelt az előirányzott együttműködésben, „nyilvánosan” elhatárolódva ekképpen a találkozók során folytatott megbeszélések tartalmától. Egyébként e megbeszélések semmilyen eredményre nem vezettek, és semmilyen hatást nem gyakoroltak a piacra.

38      Az alperes megjegyzi, hogy a Dánián kívüli, 1991 és 1993 közötti együttműködést illetően kifejezett megállapodás született először 1991 elején a dán gyártók között az exportárak emeléséről, majd a németországi árak 1992 januárjától történő emeléséről, az olaszországi árak rögzítéséről és projektek felosztásáról, valamint 1994-re vonatkozóan a piaci részesedésekkel kapcsolatos kvóták rendszeréről. E megállapodások nem tekinthetőek elszigetelt eseményeknek. A felperes számos rendszeres találkozón vett részt a kartell keretében, amely 1991 őszétől kiterjesztette a dán gyártók kifejezett együttműködését a német piacra.

–       Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

39      A következetes ítélkezési gyakorlat értelmében amennyiben valamely vállalkozás részt vesz a vállalkozások közötti, versenyellenes céllal megtartott találkozókon – akár anélkül, hogy azokon aktívan közreműködne –, és nem határolódik el nyilvánosan azok tartalmától, ezáltal a többi résztvevő számára azt sugallva, hogy a találkozók eredményét elfogadja, és ahhoz tartja magát, akkor bizonyítottnak kell tekinteni, hogy az e találkozók eredményeképpen létrejött kartellben részt vesz (lásd az Elsőfokú Bíróság T–7/89. sz., Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben 1991. december 17–én hozott ítéletének [EBHT 1991., II–1711. o.] 232. pontját; a T‑12/89. sz., Solvay kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., II‑907. o.] 98. pontját, és a T‑141/89. sz., Tréfileurope kontra Bizottság ügyben 1995. április 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑791. o.] 85. és 86. pontját).

40      Ebben az összefüggésben kell értékelni a Bizottság által az 1991 októbere és 1993 októbere közötti időszakot illetően összegyűjtött bizonyítékokat, és az ezek alapján a határozat (38) és azt követő preambulumbekezdéseiben levont következtetéseket.

41      Először is meg kell állapítani, hogy a Bizottság jogosan következtetett arra a határozat (31), (38) és (135) preambulumbekezdésében, hogy a felperes részt vett az exportpiaci árak dán gyártók általi összehangolt emelésében.

42      A felperes nem vitatja, hogy részt vett az 1990. november 22–i találkozón, amelynek jegyzőkönyve (a kifogásközlés 19. melléklete) az árak emelésére vonatkozó listát tartalmaz, megemlítve valamennyi dán gyártó esetében egy vagy két százalékarányt, és mellette egy időpontot, mind a „Dánia”, mind az „Export” című oszlopban. A Bizottság e dokumentum alapján arra a következtetésre jutott, hogy e találkozó résztvevői megállapodtak az exportpiaci áraik emelésének összehangolásában, amit megerősített a Tarco által tett nyilatkozat is, mely szerint a találkozó résztvevői megállapodtak az alapárjegyzékük összehangolt emeléseit illetően mind a nemzeti eladások, mind az export tekintetében (az 1996. március 13‑i információkérésre a Tarco által 1996. április 26‑án adott válasz; a továbbiakban: a Tarco válasza).

43      A felperes nem vitathatja a Bizottság következtetését annak állításával, hogy az exportárak emeléséről nem „állapodtak meg” az említett találkozón. Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság csupán azt állapította meg, hogy a dán gyártók „összehangolták” az exportáraikat, ami magában foglalja, hogy a résztvevők legalább annak módjában megállapodtak, hogy a tervezett áremeléseket hogyan hajtják végre, azonban nem állította, hogy a résztvevők a szóban forgó találkozó során megállapodtak volna az áremelések elveiről vagy pontos százalékarányáról. Az 1990. november 22–i találkozó jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy a résztvevők mindenesetre bejelentették a jövőbeni áremeléseik időpontját, és adott esetben ezen emelés tervezett fokozatosságát. Ennélfogva a Bizottság jogosan állapította meg az árak összehangolt emelését.

44      A felperes azon érve, miszerint már a bizottság 1990. november 22–i találkozóját megelőzően közzétette az emelt árainak listáját, nem releváns. Egyrészt a felperes nem fejtette ki, hogy a dán nyelven 1990. november 12‑én közzétett árlista mennyiben vonatkozott az exportra történő eladásokra, mivel az 1990. november 22–i találkozó során szükségesnek tartották külön kezelni az exportárakat és a dán piaci árakat. Másrészt e lista hatálybalépésének időpontja (1990. november 12.) megfelel az 1990. november 22–i találkozó jegyzőkönyvében a felperes dán piaci árainak emelésével kapcsolatban említett időpontnak, míg az „Export” című oszlopban szereplő áremeléseknek későbbi időpontban kellett hatályba lépniük (1990. december 1‑jén a Dansk Rørindustri, és 1991. január 1‑jén a Tarco és a felperes esetében). A felperes tehát nem állíthatja, hogy anélkül emelte az exportárait, hogy ne lett volna tudatában annak, hogy a többi gyártó is ugyanígy kíván cselekedni.

45      E tekintetben meg kell jegyezni továbbá, hogy a felperes állításaival ellentétben a Tarco válaszának bizonyító erejét nem befolyásolja az a tény, hogy a nyilatkozat aláírója nem volt jelen az 1990. november 22–i találkozón, és nem volt abban az időpontban a Tarco alkalmazottja sem. Mivel e válaszra magának a vállalkozásnak a nevében került sor, hitelessége meghaladja bármely alkalmazott által adható válaszét, függetlenül az illető alkalmazott tapasztalatától vagy személyes véleményétől. Egyébként a Tarco képviselői kifejezetten említették válaszukban, hogy e válasz a vállalkozás által folytatott belső vizsgálat eredményeképpen jött létre.

46      Másodszor meg kell jegyezni, hogy a felperes elismeri, hogy részt vett 1992. január 1‑jétől a németországi bruttó árak emelésére irányuló megállapodásban, és 1991 októberétől a Turin projekttel kapcsolatos együttműködésre vonatkozó megállapodásban.

47      E tekintetben nem releváns azon érv, mely szerint a szóban forgó megállapodások nem gyakoroltak hatást a piacra. Ugyanígy nem releváns azon érv, mely szerint a bruttó árak emelésére irányuló megállapodást követően a piacon élénk verseny alakult ki, amely az árak csökkenéséhez vezetett. A Szerződés 85. cikk (1) bekezdésének alkalmazása tekintetében a megállapodás tényleges hatásait nem szükséges figyelembe venni, ha már egyszer bebizonyosodott, hogy e megállapodás célja a közös piacon a verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása (a Bíróság 56/64. és 58/64. sz., Consten és Grundig ügyben 1966. július 13-án hozott ítéletének [EBHT 1966, 429. o.] 496. pontja, a C‑49/92. P. sz., Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I-4125. o.] 99. pontja, valamint a C‑199/92. P. sz., Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4287. o.] 178. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑39/92. és T‑40/92. sz., CB és Europay kontra Bizottság ügyben 1994. február 23‑án hozott ítéletének [EBHT 1994., II‑49. o.] 87. pontja). A németországi bruttó árak emelésére vonatkozó megállapodást illetően meg kell állapítani, hogy azon tény, miszerint egy vállalkozás, amely több vállalkozással egyetemben részt vesz olyan találkozókon, amelyek során árakra vonatkozó döntések születnek, nem tartja tiszteletben a meghatározott árakat, nem gyengíti e találkozók versenyellenes célját, és ennélfogva a kartellekben érdekelt vállalkozás részvételét, hanem legfeljebb azt támaszthatja alá, hogy ez utóbbi nem hajtotta végre a szóban forgó megállapodásokat (az Elsőfokú Bíróság T–148/89. sz., Tréfilunion kontra Bizottság ügyben 1995. április 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., II–1063. o.] 79. pontja).

48      Egyébként a határozat érvényességét nem vonja kétségbe a németországi bruttó árak emelésére vonatkozó megállapodást illetően a felperes azon állítása, mely szerint e megállapodás tartalmazta a Bizottság által a határozat (44) preambulumbekezdésének második bekezdésében említett valami tényezőt. A megállapodás lényeges elemei, amelyekről az 1996. március 13‑i információkérésre az ABB által 1996. június 4‑én adott válasz (a továbbiakban: az ABB válasza) szerint elvileg az 1991. október 9‑i vagy 10‑i találkozó során határoztak, az 1991. december 10‑i találkozóval kapcsolatban a felperes által készített rövid kézírásos feljegyzésekben találhatók (a kifogásközlés 36. melléklete), amely feljegyzések többek között „Az ügyfelekkel szemben alkalmazott minimumárak listája”, „Gyártelepi ár + 7%”, „Havonta tartott találkozó(k)” és 1992.1.13‑i lista” című részeket tartalmaznak. Még ha kizárólag a bruttó árak emeléséről született is megállapodás, ez nem teszi érvénytelenné a határozatot, mivel a (137) preambulumbekezdés harmadik albekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság ezen időszak tekintetében a Szerződés 85. cikke szerinti megállapodásnak csak a németországi áraknak 1992. január 1‑jén kezdődő emelésére vonatkozó megállapodást tekintette. Hasonlóképpen azon tény, miszerint ilyen megállapodás az 1991. december 10‑i, és nem az 1991. október 9‑i vagy 10‑i találkozón született, nem érvényteleníti a Bizottság által a találkozók e sorából levont következtetést, miszerint a dán kartellt, amelyben ebben az időben a felperes is részt vett, 1991 ősze folyamán a német piac bruttó árainak emelésére vonatkozó megállapodás egészítette ki. Egyébként nem vitatott, hogy e megállapodás, amelynek megkötésére legkésőbb 1991 decemberében került sor, az 1991. október 9‑i vagy 10‑i találkozón folytatott megbeszélések tárgyát képezte.

49      Harmadszor kitűnik, hogy a Bizottság megfelelően bizonyította, hogy a felperes 1993 végén a német piac felosztására irányuló megállapodásban vett részt.

50      Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy az ABB elismerte, hogy az egyes gyártók eladásból származó 1992. évi bevételeit megállapító könyvvizsgálatot követően 1993. augusztus 18‑án a gyártók megállapodtak a német piac 1992. évi piaci részesedések alapján történő felosztásában, egységes árjegyzék készítésében, illetve szankciórendszer későbbi kidolgozásában (az ABB válasza). Az ABB szerint a piaci részesedések elosztásáról folytatódtak a tárgyalások az 1993. szeptember 8‑i vagy 9‑i koppenhágai találkozón, majd az azt követő frankfurti találkozón (az ABB válasza).

51      Meg kell tehát állapítani, hogy az 1992. évi bevételeket megállapító könyvvizsgálatot illetően az ABB válasza megfelel az ABB IC Møller 1993. augusztus 19‑i feljegyzéséből levonható következtetéseknek (a kifogásközlés 53. melléklete), amely feljegyzésben szereplő táblázat a dán gyártók, valamint a Pan‑Isovit és a Henss/Isoplus esetében az 1992. évi forgalom és piaci részesedés mellett az 1994. évre tervezett piaci részesedéseket jelentő számot is tartalmaz. Az ABB szerint az érintett vállalkozások forgalmára és piaci részesedéseire vonatkozó adatokat egy svájci könyvvizsgáló iroda szolgáltatta (az ABB 1996. június 4‑i válasza). A felperes a kifogásközléssel kapcsolatos észrevételeinek 36. oldalán elismerte egy svájci iroda által az eladásokkal kapcsolatban végzett könyvvizsgálat tényét. E könyvvizsgálat tárgyát illetően az ABB által nyújtott magyarázat hihetőségét nem kérdőjelezi meg a felperes azon állítása, miszerint az ABB csupán azért kérte németországi forgalmazója eladásainak vizsgálatát, hogy az megbízható adatokat szolgáltasson a német piac teljes méretéről. Nehezen elképzelhető, hogy egy vállalkozás kizárólag annak érdekében működik együtt egy könyvvizsgáló céggel, amellyel saját eladási adatait is közli, hogy ezt követően meg tudja határozni a saját, világpiachoz képesti piaci részesedését, míg az e könyvvizsgálatot elfogadó többi vállalkozás a piaci részesedésekkel kapcsolatos valamennyi információ közlését várja.

52      A piacfelosztásra vonatkozó elvi megállapodás megkötését illetően az ABB által a válaszában kifejtett érvelést, mely szerint a vállalkozások 1993 augusztusában megállapodtak a német piac felosztásáról, még ha az egyes résztvevők pontos piaci részesedései további megbeszélések tárgyát is képezték a következő találkozókon, nem csupán az 1994. évre tervezett piaci részesedésekre vonatkozóan az ABB IC Møller fent hivatkozott feljegyzésében szereplő utalások erősítik meg, hanem a Pan‑Isovittól származó 1993. augusztus 18‑i feljegyzés (a kifogásközlés 52. mellékelete) és az ABB javaslata is, amelyek együtt alátámasztják, hogy 1993 augusztusában és szeptemberében megbeszéléseket folytattak a németországi piaci részesedések elosztását illetően.

53      Egyfelől e tárgyalások folytatását erősíti meg a fent hivatkozott 1993. augusztus 18‑i feljegyzés is, amelyet a Pan‑Isovit készített az anyavállalata számára a felperesnél 1993. augusztus 3‑án tett látogatással kapcsolatban, és amelyből kitűnik, hogy a Pan‑Isovitot arról tájékoztatták, hogy a felperes „elvben érdekelt az árakra vonatkozó megállapodásokban, azonban kizárólag amennyiben a piaci részesedése [...] megfelelő”, valamint hogy „az ABB‑vel egyetértésben próbálja a Tarcót ellenőrzés alá helyezni Dániában és Németországban”.

54      Másfelől az ABB javaslata alátámasztja, hogy a piacfelosztást illetően 1993 szeptemberében már csak az egyes kvóták összegét kellett megvitatni. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy az ABB‑nek a német piac felosztásának a bevételekre vonatkozó könyvvizsgálaton alapuló rendszerére, a kiosztott kvóták túllépése esetén fizetendő összegekre és a közös árjegyzékre vonatkozó – a Pan‑Isovit és a Henss/Isoplus által támogatott – javaslatát a felperes – a kifogásközléssel kapcsolatos észrevételei szerint – 1993 szeptemberében megkapta. A piaci részesedéseket illetően meg kell állapítani, hogy az e javaslatban szereplő százalékarányok megfelelnek az ABB IC Møller fent hivatkozott feljegyzésében szereplő adatoknak („26” a Pan‑Isovit, „25” az ABB Isolrohr, „12” a felperes, „4” a Dansk Rørindustri/Starpipe esetében), kivéve a Tarcora és a Henss/Isoplusra vonatkozó adatokat, amelyek esetében ez utóbbi dokumentumban „17” és „16” szerepel, míg az ABB javaslata „17,7%”‑ot és „15,3%”‑ot említ. A Tarco részesedésének növekedését illetően meg kell jegyezni, hogy az ABB válaszában úgy nyilatkozott, hogy az ABB IC Møller feljegyzésében az 1994. évre vonatkozó adatok „az [1993] augusztus 18‑i találkozó során kötött megállapodást tükrözik, amelynek alapján – az e találkozó során folytatott megbeszéléseket követő kisebb kiigazításokkal – e piaci részesedéseket tartják fenn 1994‑ben”, valamint hogy az 1993. szeptember 8‑i vagy 9‑i találkozó során „úgy tűnt, hogy a találkozó tárgya a [svájci könyvvizsgáló cég] jelentését követően a piaci részesedések elosztására vonatkozó megbeszélések folytatása: a Tarco a jelek szerint ragaszkodott a német piac 18%‑ához”. Az ABB nyilatkozatai és a Tarcónak az ABB IC Møller 1993. augusztusi feljegyzésében említett részesedését illetően az ABB, a Pan Isovit és a Henss/Isoplus által 1993 szeptemberében javasolt emelés közötti egyezésre tekintettel meg kell állapítani, hogy az 1993 augusztusában és szeptemberében tartott találkozókat követően létezett egy, a német piac felosztására vonatkozó megállapodás, jóllehet a kvótákkal kapcsolatos tárgyalások még folytak.

55      Irreleváns a felperes azon érve, amely szerint nem fogadta el az ABB javaslatában szereplő feltételekkel e rendszert. Nem került volna sor a találkozók e sorára, amelyeken a vállalkozások a piaci részesedések elosztásának megbeszélése céljából találkoztak, ha abban az időszakban nem létezett volna e találkozók résztvevői között közös akarat a német piacon megvalósuló eladásoknak – a piaci részesedések egyes gazdasági szereplőknek történő elosztásán keresztüli – korlátozását illetően.

56      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Szerződés 85. cikkének (1) bekezdése szerinti megállapodáshoz szükséges és elegendő, hogy a szóban forgó vállalkozások kifejezzék azon közös szándékukat, hogy meghatározott piaci magatartást kívánnak tanúsítani (lásd többek között a Bíróság 41/69. sz., ACF Chemiefarma kontra Bizottság ügyben 1970. július 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1970., 661. o.] 112. pontját, és a 209/78–215/78. sz. és 218/78. sz., Van Landewyck és társai kontra Bizottság ügyben 1980. október 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1980., 3125. o.] 86. pontját, a fent hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 130. pontját, valamint az Elsőfokú Bíróság T–1/89. sz., Rhône–Poulenc kontra Bizottság ügyben 1991. október 24‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., II–867. o.] 120. pontját).

57      E körülmények között a Bizottság helyesen következtetett a piaci részesedések elosztásáról szóló találkozók 1993 augusztusában és szeptemberében való folytatódásából arra, hogy a találkozók résztvevői között legalább elvi megállapodás létezett a német piaci felosztását illetően.

58      Igaz, a Bizottság nem állapította meg, hogy ilyen elvi megállapodás fennállt volna a kiosztott kvóták túllépése esetén fizetendő összegek rendszerét, illetve a közös árjegyzéket illetően. Ez azonban nem teszi érvénytelenné a határozat következtetéseit, mivel amint a (137) preambulumbekezdésének harmadik albekezdéséből kitűnik, a Bizottság a Szerződés 85. cikke szerinti megállapodásnak 1993 augusztusában csak a piaci részesedések alapján meghatározott kvóták rendszerére vonatkozó megállapodást tekintette.

59      A felperesnek a német piac felosztására vonatkozó elvi megállapodásban való részvételével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az 1993. június 30‑i és augusztus 18‑i vagy 19‑i találkozókat illetően – amelyekkel kapcsolatban a felperes azt állítja, hogy azokról semmi emléke sincs – részvételét az ABB tanúsítja válaszában, míg az 1993. szeptember 8‑i vagy 9‑i találkozót illetően a felperes maga is elismerte, hogy azon részt vett.

60      E tekintetben meg kell állapítani, hogy még amennyiben a felperes nem is volt jelen az 1993. június 30‑i és augusztus 18‑i vagy 19‑i találkozókon, az iratokból kitűnik, hogy mindamellett érintett volt azon megbeszélésekben, amelyek keretében e két találkozóra is sor került. Egyrészt meg kell állapítani, hogy a felperes azzal, hogy 1993 nyarán hozzájárult a német piacokon megvalósított eladásai könyvvizsgálatához, az 1993. június 30‑i találkozó során ezzel kapcsolatban elfogadott határozattal összhangban cselekedett. Másrészt a felperes elismerte, hogy az ABB‑vel 1993 júniusában folytatott találkozó során a német piac felosztása megbeszélés tárgyát képezte, amelynek során a felperes kifejtette, hogy nem kívánja elfogadni az említett piac német és dán vállalkozások közötti felosztását, amennyiben annak aránya kisebb, mint „60–40” (a kifogásközléssel kapcsolatos észrevételek). Hozzávetőleg ilyen arányú felosztást javasolt ugyanakkor az ABB a felperessel való találkozót előkészítő az 1993. július 2‑i feljegyzése szerint (a kifogásközlés 48. melléklete), amely feljegyzésben az ABB kifejti, hogy a felperes nagyobb piaci részesedést kívánt. Ez utóbbi dokumentumból, valamint a Pan‑Isovit 1993. augusztus 18‑i feljegyzéséből kitűnik, hogy még ha az 1993. augusztus 18‑i vagy 19‑i találkozót megelőzően nem is létezett megállapodás a német piac felosztását illetően, a felperes azon vállalkozások egyike volt, amelyek ilyen megállapodásra törekedtek.

61      E körülmények között a felperes nem mentesülhet a német piac felosztására vonatkozó elvi megállapodás felelőssége alól arra hivatkozva, hogy az 1993. szeptember 8‑i vagy 9‑i találkozó során kijelentette, hogy egyáltalán nem kíván Németországra vonatkozóan megállapodást kötni, valamint hogy az 1993. szeptember 29‑i találkozó során elutasította az ABB javaslatának elfogadását.

62      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperesnek az 1993. szeptember 8‑i vagy 9‑i, illetve a szeptember 29‑i találkozók során képviselt álláspontja nem jelent az 1993 augusztusi és szeptemberi tárgyalások tárgyát képező, a német piac felosztására vonatkozó elvi megállapodástól való nyilvános elhatárolódást. Igaz, hogy a német piac felosztására vonatkozó megállapodás végül nem vezetett írásbeli megállapodáshoz, majd teljesen megbukott, ez főként a felperes magatartásának tudható be, amint azt az ABB elismerte a válaszában. Ugyanakkor amennyiben egy adott pillanatban létezett elvi megegyezés a német piac felosztását illetően, a felperes nem bizonyította megfelelően, hogy akkoriban olyan álláspontot képviselt volna, amely nyilvánvalóvá tette a megbeszélés többi résztvevője számára, hogy elhatárolódik a felosztás elvétől. A fenti 52–54. pontban ismertetett iratokból kitűnik, hogy augusztus és szeptember folyamán más résztvevők, például a Pan‑Isovit és az ABB, nem tekintették úgy a felperes álláspontját, mint a piacfelosztás elvétől való elhatárolódást.

63      A felperes, mivel részt vett az 1993 augusztusában és szeptemberében folytatott megbeszéléseken, és különösen mivel jelen volt az 1993. szeptember 8‑i vagy 9‑i találkozón, anélkül hogy annak tartalmától nyilvánosan elhatárolódott volna, a többi résztvevő számára azt sugallta, hogy a találkozó eredményét elfogadta, és ahhoz tartja magát, és így bizonyítottnak tekinthető, hogy az e találkozó eredményeképpen létrejött megállapodásban részt vett (lásd a fenti 39. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

64      Mivel a Bizottság nem rója fel a felperesnek, hogy a kompenzációs kifizetések rendszerére és a közös árjegyzékre vonatkozóan a Szerződés 85. cikke szerinti megállapodásban vett volna részt, és nem állítja azt sem, hogy a német piac felosztására vonatkozó megállapodást a gyakorlatban is megvalósították, a felperes nem hivatkozhat sikeresen arra a tényre, hogy ellenezte a kompenzációs kifizetésekre és a közös árjegyzékre vonatkozó írásbeli megállapodás megkötését, valamint arra a tényre, miszerint a piacfelosztásra vonatkozó megállapodást nem hajtották végre.

65      A fentiekből következik, hogy az 1990 novemberétől 1993 szeptemberéig tartó időszakot illetően a Bizottság kellően bizonyította, hogy a felperes részt vett a Dánián kívüli árak 1990‑ben történő emelésére, a németországi árak 1992 januárjától történő emelésére, az olaszországi árak rögzítésére és projektek felosztására, valamint a piaci részesedésekkel kapcsolatos kvóták rendszerére irányuló megállapodásokban 1993 augusztusában.

66      Ennélfogva el kell utasítani a felperesnek a dán piacon kívüli versenyellenes tevékenységekben való 1990 és 1993 közötti részvételére vonatkozó érveit, a részvételének 1993‑ban történő felfüggesztésével és az európai kartell 1994‑ben történő létrehozásával kapcsolatosakat, és végül a kartell időtartamával és folytatólagos jellegével kapcsolatos érveket.

2.     A felperes kartellban való részvételének 1993‑ban történő felfüggesztéséről, majd a kartellban való 1994‑ben kezdődő részvételéről

–       A felek érvei

67      A felperes úgy érvel, hogy 1993 áprilisában kilépett a kartellből. Ennélfogva a Bizottság tévesen állítja, hogy ebben az időszakban „az árak csökkenése Dániában a kartellen belüli erőviszonyok következménye volt, és nem a kartell megszűnéséé”. A kartellből való kilépését az ABB számos belső feljegyzése is megerősíti, amely feljegyzések „a megállapodással ellentétes” és „agresszív” magatartását említik, illetve a dán piac felosztásának jelentős módosulását a felperes nagyobb piaci részesedésre irányuló követelése miatt.

68      Az 1994 előtti németországi piacot, és az 1993 áprilisa és 1994 vége közötti dániai piacot illetően a kartellen belüli súrlódások jelentőségét nem csökkenti, hogy ezek hatására a felperes 1993‑ban kilépett a kartellből. Az 1993 és 1994 közötti időszakot illetően a Bizottság a legcsekélyebb magatartásbeli párhuzamosságot sem állapította meg a releváns piacon, amelyet – éppen ellenkezőleg – árháború jellemzett.

69      A felperes nem vitatja, hogy 1993‑ban és 1994‑ben részt vett alkalmi találkozókon. Részt vett 1993. július 5‑én és 6‑án egy találkozón az ABB‑vel, amely találkozó során elutasította az ABB‑nek a felperes kartellbe való visszatérésére irányuló javaslatait. Azonban e magatartás nem bizonyítja a vitatott időszak alatti folyamatos párhuzamos magatartást. Nem releváns az érintett vállalkozások némelyikének a csupán a német piaccal kapcsolatos alkalmi találkozókon való részvétele, amennyiben valamennyi vállalkozás és különösen a felperes önállóan határozta meg a releváns piacon követett magatartását. Az összehangolt magatartás fennállásának bizonyításához tehát nem elegendő olyan kapcsolatok léte, amelyek keretében a vállalkozások nem állapodtak meg a piac felosztásában. Az 1995. évet megelőző évek során az érintett piacon fennálló helyzet egyértelműen alátámasztja, hogy nem volt párhuzamos magatartás.

70      Az európai szintű kartellt illetően a felperes elismeri, hogy jelen volt az 1994. május 3‑i találkozón, amelynek során a német piac árait vitatták meg, azonban vitatja, hogy bármiféle árjegyzéket alkalmazott volna ebben az időszakban. Nem emlékszik arra, hogy részt vett volna az 1994. augusztus 18‑i koppenhágai találkozón, többoldalú találkozón pedig először 1994. szeptember 30‑án vett részt. A határozat mindamellett tévesen állapítja meg, hogy 1994 őszétől fogva létezett az európai piac felosztására vonatkozóan egy átfogó megállapodás. Csupán 1995. március 20‑án került sor erre a piacra vonatkozóan végleges egyezség megkötésére, és csupán ezen időpont körül voltak próbálkozások e megállapodás megvalósítására. A német piacot illetően a kapcsolattartó csoport első találkozója 1994. október 7‑én nem vezetett megállapodáshoz. 1995 januárjában került sor az első olyan találkozóra, amelynek folyamán a résztvevők számára egyéni projekteket osztottak ki. A dán piac felosztására vonatkozóan alakszerű megállapodás 1995 márciusában még nem is lépett életbe.

71      Az alperes szerint a felperes nem lépett ki a kartellből 1993 áprilisában. A jogsértés teljes időtartama alatt részt vett a rendszeres találkozókon. Valamennyi fenyegetés, amit a felperes tett, csupán arra irányult, hogy az ABB nagyobb kvótát ismerjen el számára. Részt vett továbbá az 1993 augusztusi és szeptemberi találkozókon, és 1993 őszén vagy 1994 elején beleegyezését adta az ABB kérését követően ahhoz, hogy hozzájáruljon a Powerpipe‑tól átvett személy fizetéséhez.

72      A felperes feleslegesen próbálja azt bizonyítani, hogy a kartellt 1993 és 1994 között felfüggesztették, mivel a Bizottság a magában a határozatban is elismeri, hogy a kartell résztvevői közötti kétoldalú kapcsolatok ellenére a különböző megállapodásokat felfüggesztették 1993 vége és 1994 eleje között.

–       Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

73      A felperes érveit úgy kell értelmezni, hogy a kartellből 1993 áprilisában történő állítólagos kilépését követően csupán az európai piac felosztására vonatkozó végleges megállapodás megkötése után, 1995 márciusától vett részt a Szerződés 85. cikke szerinti megállapodásban, illetve összehangolt magatartásban.

74      Először is meg kell állapítani, hogy a felperes állításaival ellentétben, a dán kartell 1993 áprilisa körül történő módosulásából nem lehet arra következtetni, hogy a felperes abban az időszakban felhagyott volna a távhőágazat‑beli versenyellenes tevékenységével.

75      Elegendő megjegyezni e tekintetben, hogy még amennyiben 1993 márciusától vagy áprilisától kezdődően a dán piacon csökkeni is kezdtek az árak, és a projektek elosztására vonatkozó megállapodásokat már nem tartották tiszteletben, a dán gyártók, valamint a Pan‑Isovit és a Henss/Isoplus tárgyalásokat folytattak a német piac felosztásáról az 1993. június 30‑i koppenhágai, az 1993. augusztus 18‑i vagy 19‑i zürichi, és az 1993. szeptember 8‑i vagy 9‑i koppenhágai és frankfurti találkozók során, amely tárgyalások 1993 augusztusában egy elvi megállapodáshoz vezettek, amelyet az 1993 szeptemberi találkozókon dolgoztak ki. Amint az a fenti 59–63. pontban kifejtésre került, a Bizottság jogilag kellően bizonyította, hogy a felperes részt vett e tárgyalásokon, különösen az 1993. szeptember 8‑i vagy 9‑i találkozón való részvételével.

76      E körülmények között a Bizottság tehát helyesen állapította meg a határozat (37) preambulumbekezdésében, hogy az adott időszakban az árak csökkenése Dániában a kartellen belüli erőviszonyok következménye volt, és nem a kartell megszűnéséé.

77      Másodszor a német piac felosztására vonatkozó megállapodás 1993 szeptemberében vagy októberében bekövetkezett módosulását követő időszakot illetően meg kell jegyezni, hogy a Bizottság maga is elismerte a határozatban, hogy a piacon tapasztalható versenyellenes tevékenységek egy bizonyos időszakban nem voltak jelentősek, és semmi esetre sem voltak bizonyíthatók.

78      Határozata (52) preambulumbekezdésében a Bizottság kifejtette, hogy ebben az időszakban pár hónap alatt a főbb nemzeti piacokon 20%‑kal csökkentek az árak. A Bizottság megfigyelte, hogy a gyártók azonban továbbra is összeültek, akkor is, ha a többoldalú találkozókat egy ideig két-, illetve háromoldalú kapcsolatok váltották fel. A Bizottság szerint igen valószínű, hogy az ABB e találkozók során új megállapodásról próbált tárgyalni, annak érdekében, hogy „helyreállítsa a rendet a piacon” (a határozat (52) preambulumbekezdésének ötödik albekezdése). A határozat szerint a felperes az ABB‑vel 1994. január 28‑án, február 23‑án és március 11‑én ült össze, a Tarcoval pedig 1994. január 8‑án és március 19‑én (az (52) preambulumbekezdés hatodik és hetedik albekezdése). E találkozókat illetően ugyanakkor semmilyen információ nem áll rendelkezésre a felperes azon állítását kivéve, amely szerint a Tarco sikertelenül kért tőle kompenzációt a „béketárgyalások” előfeltételeként (a határozat (52) preambulumbekezdésének hetedik albekezdése).

79      Ezt követően a Bizottság kifejti a határozat (53) preambulumbekezdésében, hogy 1994. március 7‑én, április 15‑én és május 3‑án folytatódtak a hat gyártó közötti találkozók. A márciusi és áprilisi találkozók során többek között az árak emeléséről folytattak tárgyalásokat, azonban úgy tűnt, ezek nem vezettek eredményre. Mindamellett az 1994. május 3‑i találkozót követően, amelyen a felperes, az ABB, a Henss és a Pan‑Isovit vett részt, meghatároztak egy árjegyzéket, amelynek a német piac valamennyi szállításának alapjául kellett szolgálnia (a határozat (54) preambulumbekezdésének első albekezdése). A Bizottság szerint valószínű, hogy a hat legnagyobb vállalkozás és a Brugg közötti 1994. augusztus 18‑i találkozó során egy új közös árjegyzék kidolgozásáról és az árengedmények bizonyos szinten való korlátozásáról állapodtak meg (a határozat (56) preambulumbekezdésének harmadik albekezdése).

80      Következésképpen az 1993 szeptembere vagy októbere után kezdődő időszakot illetően a Bizottság elismerte, hogy jóllehet folytatódtak a vállalkozások közötti találkozók, nem bizonyítható a Szerződés 85. cikke szerinti megállapodás vagy összehangolt magatartás fennállása a német piac árainak emeléséről szóló tárgyalások kezdetéig. Ez utóbbi tárgyalásokat illetően a határozat elismeri, hogy megállapodáshoz csupán az 1994. május 3‑i találkozót követően vezettek.

81      Hasonlóképpen a Bizottság a határozatnak a tényállás jogi értékelésére vonatkozó részében úgy találta, hogy a kartell megállapodásait „felfüggesztették”. Először a szóban forgó jogsértés jellegének értékelésekor ismerte el a Bizottság, hogy még ha folytonosság is áll fenn a dán és az európai kartellek között, és ekképpen egységes és folytatólagos jogsértésről van is szó, a megállapodásokat egy rövid időre felfüggesztették (a határozat (145) preambulumbekezdésének harmadik albekezdése), pontosabban a Bizottság e tekintetben a határozat (141) preambulumbekezdésének harmadik albekezdésében kifejti, hogy az 1993 szeptembere és 1994 márciusa közötti időszakot illetően „[v]alamennyi megszakítás a szokásos megállapodások és kapcsolatok felfüggesztésének tekinthető: a gyártók csakhamar felismerték, hogy az elnyúló erőcsata ellentétes az érdekeikkel, és késlekedés nélkül visszatértek a tárgyalóasztalhoz”. A jogsértés időtartamának értékelésekor a Bizottság megállapította, hogy „úgy tekinthető, hogy [a]z 1993 októbere és 1994 márciusa között eltelt hat hónap során a megállapodásokat felfüggesztették, még akkor is, ha (az ABB állítása szerint) a kétoldalú és háromoldalú tárgyalások továbbra is folytatódtak”, valamint hogy „1994 májusától újra megvalósult az összejátszás Németországban az egész Európára vonatkozó árjegyzék alkalmazásával” (a határozat (152) preambulumbekezdésének első albekezdése).

82      Ezzel kapcsolatban a felperes úgy érvel, hogy a Bizottság a határozatában felrótta, hogy versenyellenes tevékenységben vett részt abban az időszakban, amely 1993 szeptember–októberétől, amikor a felperes elutasította a német piac felosztására irányuló megállapodás aláírását, egészen 1994 márciusáig tartott.

83      A kartell újraindulását illetően meg kell jegyezni, hogy a Bizottság helyesen állapította meg, hogy a felperes részt vett az 1994. május 3‑i találkozót követően a német piacra vonatkozó árjegyzékről szóló megállapodásban, majd 1994 őszétől az európai piacra vonatkozó kvóták rendszeréről szóló megállapodásban.

84      Először is a német piacra vonatkozó árjegyzéket illetően meg kell állapítani, hogy az ABB válasza szerint létezett egy árjegyzék, amely az 1994. május 3‑i hannoveri találkozót követően valamennyi német forgalmazónak történő szállításkor alkalmazandó volt. Ezt megerősíti az 1994. június 10‑i levél, amelyben a kartell szervezője meghívta Henss urat és a felperes, az ABB, a Dansk Rørindustri, a Pan-Isovit és a Tarco igazgatóit egy 1994. augusztus 18‑ra tervezett találkozóra (a kifogásközlés 56. melléklete), és amely a következőképpen szól:

„Az NSZK piacán fennálló helyzettel kapcsolatos találkozóra a következő időpontban kerül majd sor:

1994. augusztus 18. csütörtök, 11 óra [...]

Mivel az 1994. május 9‑i lista nem teljes bizonyos posztokat illetően, és így az ajánlatok összehasonlítása jelentős szembenállásokat és értelmezési különbségeket eredményezett, kiegészíteném a hiányzó posztokat a mellékelt lista alapján.”

85      E levélből kitűnik, hogy létezett az ajánlattételkor alkalmazandó árlista, amelynek a végrehajtása már megkezdődött, ha kissé nehézkesen is. E lista létét a Tarco is megerősítette az 1996. március 13‑i információkérésre 1996. május 31‑én adott második válaszában, amely említ egy árlistát, amelyet a kartell szervezője „valószínűleg 1994 májusában” közölt az igazgatókkal. Az ABB válasza szerint a németországi árszint „javítására” irányuló intézkedésekről ezt követően az 1994. augusztus 18‑i koppenhágai találkozón tárgyaltak.

86      A felperesnek a közös árjegyzékre vonatkozó megállapodásban való részvételét illetően meg kell állapítani, hogy a felperes elismeri, hogy jelen volt az 1994. május 3‑i találkozón, amelynek folyamán a német piac árhelyzetét vitatták meg, valamint hogy ezt követően ténylegesen megküldték számára az árjegyzéket. Egyébként bizonyítottnak kell tekinteni, hogy a felperes részt vett az 1994. augusztus 18‑i találkozón, akkor is, ha az Elsőfokú Bíróság előtt azt állítja, hogy az értékesítési igazgatója részt szándékozott ezen venni, azonban végül is ezt nem tette. Meg kell állapítani, hogy a felperes képviselőjének e találkozón való jelenlétét nem csupán a felperes maga erősítette meg, az 1996. március 13‑i információkérésre 1996. április 25‑én adott válaszhoz csatolt, az értékesítési igazgatójának hivatalos útjaira vonatkozó táblázattal, hanem az ABB és a Brugg válaszai is ezt támasztották alá (az információkérésre a Brugg által 1996. augusztus 9‑én adott válasz 2. mellékletében szereplő táblázat). Az 1994. augusztus 18‑i találkozóra vonatkozóan a felperesnek címzett meghívólevéllel kapcsolatban, amely megemlít egy, a felperesnek küldött árlistát, a Bizottság helyesen következtetett az 1994. május 3‑i és augusztus 18‑i találkozókon való jelenlétéből az árjegyzékre vonatkozó megállapodásban való részvételére.

87      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a felperes nem hivatkozhat arra a tényre, hogy ilyen megállapodást egyáltalán nem hajtott végre, mivel azon puszta tény, miszerint egy vállalkozás, amely több vállalkozással egyetemben részt vesz olyan találkozókon, amelyek során árakra vonatkozó döntések születnek, nem tartja tiszteletben a meghatározott árakat, nem gyengíti e találkozók versenyellenes célját, és ennélfogva a kartellben érdekelt vállalkozás részvételét, hanem legfeljebb azt támaszthatja alá, hogy ez utóbbi nem hajtotta végre a szóban forgó megállapodásokat (lásd a fenti 47. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

88      Az európai piac felosztásáról szóló megállapodást illetően meg kell jegyezni, hogy a felperes elismeri, hogy az 1994. szeptember 30‑i találkozón, majd további találkozókon október 12‑én és november 16‑án megbeszéléseket folytattak az európai piac felosztásáról, azonban azt állítja, hogy 1995 márciusáig nem született megállapodás.

89      E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság kellően bizonyította azon állítását, mely szerint az 1994. szeptember 30‑i találkozó során elvi megállapodás született az európai piacra vonatkozó átfogó kvótarendszer bevezetéséről, amellyel kapcsolatban az egyes nemzeti piacokra vonatkozó pontos számadatokat a későbbiekben kellett majd meghatározni, végrehajtásukat alacsonyabb szinten, a kapcsolattartó csoportok találkozóira bízva (a határozat (159) preambulumbekezdésének negyedik albekezdése).

90      Meg kell először is állapítani, hogy az ABB válaszában elismerte, hogy az európai piac teljes felosztásának elvéről már az 1994. szeptemberi találkozón megegyezés született, és az egyes részek felosztásáról később, az 1994. november 16‑i találkozón állapodtak meg. Az 1994. szeptember 30‑i találkozót illetően a felperes elismerte – fenntartva, hogy ekkor semmilyen megállapodás nem született, és hogy ilyen megállapodás megkötéséhez a Brugg és egy másik európai gyártó, a KWH részvétele is szükséges lett volna –, hogy egyetértés volt az eljárás folytatását illetően; hogy megegyeztek abban, hogy a felperes megfontolja az ABB javaslatát, hogy az ABB a végleges megoldás kidolgozása végett meglátogatja valamennyi vállalkozást, beleértve a KWH‑t és a Brugget, valamint hogy a piaci részesedéseket akkor és abban az esetben határozzák meg, ha az ABB‑nek sikerül bevonnia a KWH‑t a megállapodásba. Meg kell állapítani, hogy a felperes ezen állítása nem szolgálhat az ABB válaszából levont azon bizottsági következtetés cáfolatául, mely szerint az 1994. szeptember 30‑i találkozó résztvevői megállapodtak az európai piac felosztásának elvében. E találkozó résztvevői – azzal, hogy az ABB‑ra bízták a valamennyi érintett vállalkozással való megállapodás kidolgozását – nyilvánvalóvá tették a piaci magatartásuk – a piaci részesedések egyes gazdasági szereplők számára történő felosztása révén való – összehangolására vonatkozó közös szándékukat, akkor is, ha az egyes részesedések meghatározását a Bruggnek és a KWH‑nak juttatandó piaci részesedések esetleges felosztásától tették függővé.

91      Következésképpen a Bizottság jogosan állapíthatta meg, hogy az európai piac felosztásáról szóló megállapodás elviekben az 1994. szeptember 30‑i találkozó során született meg, még ha az egyéni piaci részesedések meghatározására csak később került is sor. E tekintetben meg kell továbbá jegyezni, hogy 1995. március 20. semmi esetre sem fogadható el azon időpontként, amikor az európai piac részesedéseinek felosztása először képezte közös megállapodás tárgyát, mivel az ABB‑nek (a válaszában szereplő) és a Pan‑Isovitnak (ez utóbbinak az információkérésre 1996. június 17‑én adott válasza) az egybehangzó nyilatkozatai szerint e megállapodást az 1994. november 16‑i találkozón kötötték.

92      Meg kell állapítani végül, hogy mivel a felperesnek az európai piac felosztására irányuló átfogó megállapodásban való részvételét az 1994. szeptember 30‑i, október 12‑i és november 16‑i találkozókon való részvétele alátámasztja, hatástalan arra hivatkoznia, hogy e megállapodást a különböző nemzeti piacokon csak később hajtották végre, a nemzeti kapcsolattartó csoportokon belüli megállapodások megkötése után.

93      A fentiekből következik, hogy a felperes érveit el kell utasítani, amennyiben a határozat arra vonatkozó megállapítását kívánják vitatni, hogy a felperes felfüggesztette a kartellban való részvételét 1993 végén, majd 1994 elejétől kezdve ismét részt vett benne.

94      Ugyanakkor meg kell vizsgálni a felperes álláspontját, amennyiben a jogsértés időtartamának és folytatólagos jellegének értékelését is vitatja.

3.     A felperesnek felrótt jogsértés időtartamáról és folytatólagos jellegéről

–       A felek érvei

95      A felperes úgy érvel, hogy mivel két külön kartellről volt szó, egy folyamatos időszakban, „1990 november–decemberétől legalább 1996 március–áprilisáig”, tehát összesen 5 év 5 hónapon keresztül nem vett részt a Szerződés 85. cikke szerinti jogsértésben. Az időtartamot inkább az eredeti dán kartellt illetően 2 év 3 hónapban kellene megállapítani, a későbbi európai kartellt illetően pedig országonként eltérően, 4 hónaptól – Németország esetében – legfeljebb 16 vagy 18 hónapig terjedő időtartamban.

96      Amennyiben az alperes arra hivatkozik, hogy figyelembe vette a tényt, hogy „a megállapodások kezdetben hiányosak voltak, és a dán piacon kívül korlátozott volt a hatásuk”, a jogsértés kevésbé tág meghatározásának a jogsértés kisebb súlyának megállapításával, és nem az időtartama csökkenésével kellett volna járnia.

97      Az alperes úgy érvel, hogy a kartell inkább átfogó jogsértésnek minősül, mint számos különálló megállapodás sorának, és 1996 tavaszáig tartott, nem 1995 őszéig, valamint hogy a vége felé még erősebb volt, mint korábban.

–       Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

98      A határozat 1. cikkének második bekezdése értelmében a felperesnek felrótt jogsértés időtartama „hozzávetőleg 1990 november–decemberétől legalább 1996 március–áprilisáig» tartott.

99      Ráadásul a határozat (153) preambulumbekezdésének negyedik albekezdésében a Bizottság „úgy találta, hogy a különböző vállalkozások jogsértésben való részvételének időtartam a következő volt: a) az ABB, [a felperes], a Tarco és [a Dansk Rørindustri] esetében: hozzávetőleg 1990 novemberétől, fokozatosan kiterjesztve az egész Közösségre, legalább 1996 márciusáig vagy áprilisáig, legfeljebb hat hónapos, hozzávetőleg 1993 októberétől 1994 márciusáig tartó „szünettel”, amely időszak során a megállapodásokat felfüggesztették”.

100    Úgy tekinthető tehát, hogy a Bizottság helyesen határozta meg a felperesnek felrótt jogsértés időtartamát.

101    Először is nem vitatott, hogy a felperes részvétele „1990 november–decemberében” vette kezdetét a dán piacon, valamint hogy a felperes csak „1996 márciusában vagy áprilisában” vetett véget az európai kartellben való részvételének. Egyrészt a fenti 42–45. pontban megállapítást nyert, hogy a felperes 1990 novemberében részt vett az árak összehangolt emelésében, valamint az 1990. november 22‑i találkozón is. Másrészt a kartellben való részvételének végét illetően elegendő megállapítani, hogy a felperes elismeri, hogy részt vett az igazgatók klubjának találkozóján 1996. március 4‑én, és a német kapcsolattartó csoport találkozóin 1996. március 25‑ig.

102    Másodszor a felperes tévesen állítja, hogy a Bizottságnak két különálló kartell fennállását kellett volna megállapítania, és figyelembe kellett volna vennie, hogy a dán kartellban való részvétele 1993 áprilisában véget ért, az európai kartellban való részvétele pedig csupán 1995 márciusában kezdődött. A fenti 50–65. és 84–88. pontban megállapítást nyert, hogy a felperes 1993 augusztusában vagy szeptemberében még részt vett a német piac felosztására irányuló elvi megállapodásban, majd 1994 májusából a németországi közös árjegyzékre vonatkozó megállapodásban. A határozat (153) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság kifejezetten figyelembe vette a felperesnek felrótt jogsértés időtartamának értékelésekor a kartell megállapodásainak hozzávetőleg 1993 októbere és 1994 márciusa közötti felfüggesztését.

103    Egyébként a kartell felfüggesztési időszakának Bizottság általi figyelembevétele megerősítést nyer a felperessel szemben kiszabott bírság kiszámításának keretében. A határozat (175) preambulumbekezdésének harmadik albekezdéséből kitűnik, hogy a bírság megállapításakor meghatározott időtartam megegyezik az ABB esetében megállapítottal. Ez utóbbit illetően a határozat (170) preambulumbekezdése kifejti, hogy a Bizottság figyelembe vette az öt évnél hosszabb ideig tartó jogsértés esetében alkalmazható 1,4‑szeres szorzó meghatározásakor azon tényt, miszerint a megállapodásokat „1993 vége és 1994 eleje között” felfüggesztették, azon körülménnyel egyetemben, miszerint a megállapodások kezdetben hiányosak voltak, és a dán piacon kívül korlátozott volt a hatásuk, illetve azon ténnyel együtt, miszerint a megállapodások legtökéletesebb formájukat csupán az európai kartell 1994/1995‑ös megalakulásával érték el.

104    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a jogsértés időtartamának Bizottság általi értékelését nem érvényteleníti azon tény, miszerint a felperes kartellben való újbóli részvételének időpontja 1994 májusára tehető, míg a határozat csak „hozzávetőleg 1994 márciusáig” tartó felfüggesztést vett figyelembe, mivel a határozat (170) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a kartell meghatározott számú hónapig tartó felfüggesztése csupán egy a jogsértés időtartama – bírságszámításkor figyelembevett – következményeinek meghatározásakor tekintetbe vett tényezők közül, és ekképpen e következmények nem függnek a kartell felfüggesztése hónapjainak pontos számától.

105    Azon tényt illetően, miszerint a Bizottság figyelembe vette a kartell tevékenységeinek felfüggesztését a kartell időtartamának értékelésekor, a felperes nem hivatkozhat arra, hogy a Bizottság a szóban forgó kartellt egységes és folytatólagos jogsértésnek minősítette.

106    Meg kell állapítani, hogy a Bizottság, amennyiben a szóban forgó kartellt egységes és folytatólagos jogsértésnek minősítette, elutasította a közigazgatási eljárás során – többek között a felperes által – felhozott érvet, amely szerint a „dán” és az „európai” kartell két teljesen különálló és egymástól független jogsértést valósított meg. Ebben az összefüggésben a Bizottság kiemelte, hogy a dániai kartell kezdetétől fogva létezett hosszabb távú célként az ellenőrzés egész piacra való kiterjesztése (a határozat (140) preambulumbekezdésének harmadik albekezdése), valamint hogy az 1993 szeptembere és 1994 márciusa közötti időszakban valamennyi megszakítás a szokásos megállapodások és kapcsolatok felfüggesztésének tekinthető (a határozat (141) preambulumbekezdésének harmadik albekezdése), és nyilvánvaló folytonosság volt az 1994 végén az európai piacra vonatkozóan kötött új megállapodás és a korábbi megállapodások között a módszereket és a gyakorlatot illetően (a határozat (142) preambulumbekezdésének első albekezdése).

107    Következésképpen a Bizottság, amikor úgy találta határozatában, hogy az 1994 végén létrehozott európai kartell a távhő piacán jelenlevő gyártók közötti korábbi kartellnek csupán a folytatása, a felperes esetében nem állapított meg megszakítás nélküli kartellben való részvételt az 1990 novembere és 1996 márciusa közötti teljes időszak tekintetében. E következtetés annál is inkább érvényes, mivel a Bizottság kifejezetten úgy találta, hogy „egységes és folytatólagos jogsértésről van szó, amelynek intenzitása és hatásai időről időre változtak a szóban forgó időszak egésze alatt: fokozatosan kiterjedt (azon rövid időszak ellenére, amely alatt a megállapodásokat felfüggesztették), az 1991‑ben először Dániát érintő megállapodások más piacokra is kiterjedtek, míg 1994 körül egész Európát átfogó kartell jött létre, amely a szóban forgó termék szinte teljes értékesítésére kiterjedt” (a határozat (145) preambulumbekezdésének harmadik albekezdése).

108    Következésképpen el kell utasítani a felperesnek a jogsértés időtartamára és folytatólagos jellegére vonatkozó érveit.

109    Ennélfogva el kell utasítani a kartell 1990‑től 1996‑ig való folyamatos fennállásával kapcsolatos érv egészét.

C –  Az európai kartellben való részvételről az olasz piac tekintetében

1.     A felek érvei

110    A felperes kifogásolja, hogy a Bizottság figyelembe vette az esetében az olasz piacot, amelyen utóbbi nem is volt jelen. Nem állapítható meg a felelőssége a helyi forgalmazója, a Socologstor által e piacon elkövetett jogsértésekért, mivel csupán 49%‑os részesedéssel bír ez utóbbiban.

111    E tekintetben semmi ok másként kezelni a Socologstor helyzetét, mint a KE KELIT Kunststoffwerk GmbH‑ét (a továbbiakban: KE KELIT), amely szintén a felperes termékeinek forgalmazója, azonban vele szemben a Bizottság önálló bírságot szabott ki. Még ha a felperesnek az olasz piaccal kapcsolatos találkozókon való részvétele a versenyjog szabályainak megsértését is jelentheti, a Bizottság nem bizonyította, hogy a felperesnek módjában állt volna a Socologstorra kényszeríteni akaratát annak érdekében, hogy a versenyt valami módon korlátozza.

112    Az alperes az olaszországi kvóták valamennyi gyártó – köztük a felperes – részére történő elosztásával kapcsolatos bizonyítékokra, valamint a felperesnek az olaszországi kapcsolattartó csoport egyik találkozóján, valamint 1995. június 9‑én egy Olaszországot érintő másik találkozón való részvételére hivatkozik. A felperes nem vett volna részt ezeken, ha nem kötődött volna semmilyen tényleges érdeke Olaszországhoz. A tény, hogy a Bizottság indíthatott volna eljárás közvetlenül a Socologstor ellen is, nem mentesíti a felperest a kartellnak az Olaszországban elkövetett jogsértéseit illetően.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

113    Meg kell állapítani, hogy a felperes nem vitatja, hogy részt vett az olaszországi kapcsolattartó csoport első találkozóján 1995. március 21‑én Milánóban, valamint egy másik, Olaszországgal kapcsolatos találkozón 1995. június 9‑én Zürichben.

114    Egyébként a Bizottság által az érintett vállalkozásoktól szerzett feljegyzések némelyikéből kitűnik, hogy az olasz piacot illetően a felperes érintett volt a kvóták és projektek elosztásában (a kifogásközlés 64., 111. és 188. melléklete), amit megerősít a Pan‑Isovit (az információkérésre 1996. június 17‑én adott válaszában).

115    Következésképpen meg kell állapítani, hogy a Bizottság elégséges bizonyítékkal rendelkezett ahhoz, hogy megállapíthassa, a felperes európai kartellben való részvétele kiterjedt az olasz piacra is, anélkül hogy értékelnie kellett volna, hogy a felperes milyen mértékben gyakorolhatott ellenőrzést az ezen a piacon tevékenykedő forgalmazójának magatartására.

116    A felperes által felhozott kifogást tehát el kell utasítani.

D –  A minőségi előírásokkal kapcsolatos együttműködésről

1.     A felek érvei

117    A felperes előadja, hogy nem vett részt a vezetékgyártóknak felrótt azon jogsértésben, amely szerint a minőségi előírásokat az árak adott szinten tartására és a gazdaságosabb új technológiák bevezetésének hátráltatására használták. Épp ellenkezőleg, elszenvedője volt az ilyen, elsősorban az általa kifejlesztett technológia ellen irányuló magatartásnak.

118    E tekintetben az alperes tévesen állítja, hogy e jogsértés nem része a határozatban szankcionált magatartásnak. E jogsértést nem tartalmazzák a szankcionált jogsértés „főbb jellemzői”, azonban a határozat (2) preambulumbekezdése kifejti, hogy e magatartás külön jogsértést valósít meg, amely többek között a felperesnek tudható be. A határozat 1. cikke a szóban forgó jogsértés meghatározásakor kifejezetten a határozatban máshol kifejtett indokolásra hivatkozik.

119    Az alperes kifejti, hogy a határozat nem említi a minőségi előírások használatát a jogsértés főbb jellemzői között a rendelkező rész 1. cikkében. Annak kérdését, hogy a hatékonyabb technológiával rendelkező felperes a minőségi előírásokkal kapcsolatos együttműködés elszenvedője volt‑e, a bírság összegének meghatározásakor figyelembe vett enyhítő körülmények értékelésekor kell megvizsgálni.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

120    Meg kell állapítani, hogy a minőségi előírásoknak az árak adott szinten tartására és a gazdaságosabb új technológiák bevezetésének hátráltatására való használatát a szóban forgó jogsértés jellemzőinek egyikeként említi a határozat (2) preambulumbekezdése. A határozat későbbi részében, a (113) – (115) preambulumbekezdésben a Bizottság – a European District Heating Pipe Manufacturers Association (a továbbiakban: EuHP) szakmai szervezet kartellben betöltött szerepének vizsgálatakor – említi az ABB arra irányuló szándékát, hogy a minőségi előírásokat a költségek csökkentését, és így alacsonyabb eladási árat lehetővé tevő folyamatos gyártási eljárás felperes általi kihasználásának megakadályozására használják. Egyébként a verseny kartell általi korlátozásait között említi a határozat (147) preambulumbekezdésének utolsó albekezdése „az előírások kihasználás[át] az olyan új technológiák bevezetésének megakadályozása vagy hátráltatása céljából, amelyek valószínűleg az árak csökkenésével járnának (az EuHP tagjai)”.

121    Azonban meg kell állapítani, hogy a minőségi előírásokkal kapcsolatos együttműködés nem szerepel a kartell – a helyesbített megtámadott határozat rendelkező része 1. cikkének harmadik albekezdésében felsorolt – főbb jellemzői között. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a határozat felperesnek 1998. október 21‑én kézbesített dán nyelvű változata valóban tartalmazott rendelkező részében egy részletet, amely a kartell főbb jellemzői között említi a minőségi előírásokkal kapcsolatos együttműködést. A Bizottság az 1998. november 6‑i helyesbítő határozatában kifejezetten kizárta e részletet a rendelkező részből, egyértelműen kifejezve azon szándékát, hogy nem kívánja ezen együttműködést a felperesnek felrótt jogsértés részeként figyelembe venni.

122    Még ha bizonyos mértékű ellentmondás továbbra is fennáll, amennyiben a minőségi előírásokkal kapcsolatos együttműködés nem szerepel a határozat rendelkező részében a szóban forgó jogsértés jellemzői között, azonban több alkalommal is szerepel a határozat preambulumbekezdéseiben, a fenti helyesbítés által nyújtott pontosítást követően nem kétséges, hogy a Bizottság nem rója fel a felperesnek, hogy megsértette volna a Szerződés 85. cikkét a minőségi előírásokkal kapcsolatos együttműködésben való részvétellel.

123    Következésképpen a felperes nem kérdőjelezheti meg a határozat érvényességét arra hivatkozva, hogy nem vett részt ilyen együttműködésben.

124    E kifogást tehát el kell utasítani.

E –  A Powerpipe‑pal szembeni összehangolt magatartásról

1.     A felek érvei

125    A felperes a határozatnak a Powerpipe‑pal szembeni összehangolt magatartásban való részvételével kapcsolatos valamennyi megállapítását vitatja. Jóllehet jelen volt olyan találkozókon, amelyek során a Powerpipe‑pal szembeni intézkedések is a megbeszélések tárgyát képezték, a legcsekélyebb összehangolt fellépést sem valósított meg ez utóbbival szemben.

126    Először is a felperes előadja, hogy a 1992. júliusi billundi találkozóra és a Powerpipe svéd vállalkozás főigazgatójának felvételére Svédországnak az Európai Unióhoz való 1995. január 1‑jei csatlakozását megelőzően került sor. Ennélfogva e tények csak annyiban relevánsak, amennyiben az Európai Unión belüli versenyt érintették. E hatás azonban, ha egyáltalán létezett, jelentéktelen volt.

127    A felperes jelen volt a billundi találkozón, az ABB‑vel és a Powerpipe‑pal együtt, amely találkozó során az ABB figyelmeztette a Powerpipe‑ot. E találkozó tárgya mindamellett a Powerpipe‑nak az ABB‑nek és/vagy a felperesnek történő esetleges eladásának megbeszélése volt, és a felperes visszavonult az ABB‑vel való tárgyalásoktól, amikor ez utóbbi egyértelművé tette a Powerpipe bezárására és feldarabolására irányuló szándékát.

128    A Powerpipe főigazgatójának felvételét illetően már egy ideje tervbe volt véve egy brüsszeli lobbiiroda létrehozása, és az ABB‑nek a fenti személy e posztra való közös felvételére irányuló javaslata jó választásnak tűnt. E kérdés csak később merült fel újra, feltehetőleg 1993 őszén vagy 1994 elején. A felperes csupán akkor értesült a felvételről, amikor az ABB bemutatta a felvétellel kapcsolatos költségek számláját. A felperes úgy értette, hogy az illető személy el kívánt jönni a Powerpipe‑tól, és ő maga vette fel a kapcsolatot az ABB‑vel. Ezen összefüggésben vállalta a felvétellel járó költségek egy részének kifizetését. Nem volt tudomása az ABB‑nek a Powerpipe egyéb alkalmazottai átcsábítására irányuló semmilyen kampányáról, és abban nem is vett részt.

129    Nem vitatja, hogy 1994‑ben – a Henss ez irányú jelentős nyomásgyakorlását követően – kapcsolatba lépett a Powerpipe‑pal, azzal a céllal, hogy meggyőzze, lépjen vissza a Neubrandenburg projektből, és azt javasolva, hogy találjon békés megoldást a Henss/Isoplusszal. Azonban e megbeszélés, illetve egy második telefonos megbeszélés során sem fenyegette meg semmilyen módon a Powerpipe‑ot.

130    A Leipzig‑Lippendorf projektet illetően a felperes előadja, hogy annak ellenére, hogy a kartell keretében megállapodtak abban, hogy e projektet a három német gyártónak kell kapnia, úgy döntött, megpróbálja azt megszerezni. Kifejti, hogy el kellett ugyanakkor rendelnie, hogy a német leányvállalata visszavonja az e projekt keretében a 20 méteres vezetékekre vonatkozóan tett ajánlatát, és azt egy 18 méteres vezetékekre vonatkozó ajánlattal helyettesítse. Az eredeti ajánlat olyan jelentős befektetéseket igényelt volna az új gyártóegységében, amelyek nem lettek volna kifizetődőek. Az új ajánlat benyújtására tévedésből nem került sor. Mivel az ajánlatkérő szervezetet zavarta az első ajánlat visszavonása, a felperessel folytatott tárgyalásai ezt követően megszakadtak.

131    Az 1995. március 24‑i találkozót illetően a felperes előadja, hogy abban az időpontban tudomása szerint az ajánlatkérő szervezet még nem döntött a Leipzig‑Lippendorf projekt Powerpipe‑nak történő odaítéléséről. A felperes nem volt jelen e találkozó első részén, amikor szóba kerülhetett a Powerpipe‑pal szembeni közös fellépés. A találkozó azon részének folyamán, amelyen a felperes jelen volt, a Henss sürgette a közös fellépést. A felperes azonban arra kérte a három német gyártó konzorciumát, hogy próbáljanak inkább a Powerpipe áraihoz igazodni, és felajánlotta, hogy vezetékeket szállít számukra alvállalkozóként. A megbeszélések továbbá arról is szóltak, hogy a Powerpipe műszakilag nem képes megfelelni az ajánlatnak, különösen nem az előírt határidőn belül. A találkozó során a felperes azt javasolta az ABB‑nek, hogy magyarázza el az ajánlatkérő szervezetnek, hogy egy nem megfelelően képzett szállító választása a Turin projekt során már mekkora sérelmet okozott általánosságban a távhőszolgáltatás hírnevének. Az ABB‑nek az ajánlatkérő szervezet irányába tett lépései nem jártak sikerrel, mivel a konzorcium nem kívánta a Powerpipe‑hoz igazítani árait. Csupán 1995 áprilisában jutott a felperes tudomására, hogy a Powerpipe‑nak ítélték oda a szerződést.

132    A felperes a Powerpipe‑pal szemben semmilyen megállapodást nem hajtott végre. Tudomása szerint az ABB és az Isoplus kivételével a többi gyártó sem tett ilyet. E két vállalkozás az EuHP 1995. május 5‑i találkozóján ragaszkodott ahhoz, hogy közösen lépjenek fel a Powerpipe–pal szemben, beszerzési nehézségeket okozva ez utóbbinak. Mivel a felperes nem gyártott olyan termékeket, amelyekre a Leipzig‑Lippendorf projekt alvállalkozójának szüksége lett volna, amúgy sem tudta volna azokat szállítani Az 1995. június 13‑i találkozón nem került sor semmilyen – Powerpipe‑pal szembeni – megállapodás megerősítésére.

133    A Lymatex – a felperes alvállalkozója – esetét illetően a felperes nem írta elő semmilyen módon az előbbinek, hogy a Powerpipe‑nak kárt okozzon. Abban az időszakban a Lymatex jelentős késedelemben volt a felperes részére történő tömítésszállításokkal, a felperes pedig szerződéses kötelezettséget vállalt arra, hogy 1995‑ben valamennyi tömítésszükségletét a Lymatextől szerzi be. Ellentétben a határozat (102) preambulumbekezdésének állításaival, a felperes csupán azt sürgette, hogy a Lymatex teljesítse az irányában vállalt szerződéses kötelezettségeit. A Lymatex saját kezdeményezésére elküldte a felperesnek egy Powerpipe‑nak írt levél tervezetét, láthatólag azzal a céllal, hogy megmutassa a felperesnek, hogy törekszik a szállítási nehézségei megoldására, amely levél soha nem képezte a felperes megjegyzéseinek tárgyát.

134    Egyébként a Powerpipe által a szerződéses kötelezettségei teljesítésekor tapasztalt nehézségek a saját magatartásának tudhatóak be. Az Århus Kommunale Væerker (ÅKV) projektet illetően a Powerpipe egy irreális szerződést fogadott el, amely azon teljesíthetetlen kötelezettséget rótta rá többek között, hogy a felperesével megegyező típusú tömítéseket szállítson, méghozzá rövid határidőn belül. Amiatt, hogy a Powerpipe nem volt képes ezeket leszállítani, az ajánlatkérő szervezet végül felmondta az említett szerződést. A szerződés felmondásával kapcsolatos döntés tehát a Lymatex azon döntésétől függetlenül született, miszerint nem szállít a továbbiakban a Powerpipe‑nak. Ezt támasztja alá azon tény is, hogy a Powerpipe szállításainak felmondására vonatkozó döntést 1995. május 10‑én hozták meg, tehát ugyanazon a napon, mikor a Lymatex arról tájékoztatta a Powerpipe‑ot, hogy átmeneti szállítási nehézségei miatt nem tud újabb megrendeléseket fogadni 1995 szeptembere előtt. A szerződés vevő általi felmondásának indokai tehát függetlenek a felperes magatartásától.

135    Következésképpen a felperesnek nem volt semmilyen szerepe a Powerpipe piacról való kiszorítására irányuló kísérletekben. Teljesen jogszerűen sürgette a Lymatex szállításait, és ennek a Powerpipe‑ot érintő állítólagos következményei nem valamilyen jogellenes magatartásból fakadnak.

136    Az alperes előadja, hogy a felperes elismeri, hogy találkozók hosszú során vett részt, ahol a Powerpipe‑pal szemben hozandó intézkedéseket vitatták meg, többek között részt vett az ABB‑vel és a Powerpipe‑pal az 1992 júliusi találkozón, amelynek során ez utóbbit „figyelmeztették”. E beismerés elegendő a felperes Powerpipe‑pal szembeni összehangolt fellépésben való részvételének megállapításához. Ráadásul a felperes nem szolgáltatott olyan bizonyítékot, amely megkérdőjelezné a határozat (143) és (144) preambulumbekezdésében kifejtett megállapításokat, melyek szerint az 1995. március 24‑i találkozón való jelenlétéből következően részt vett a Powerpipe‑nak való károkozásra irányuló megállapodásban.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

137    Meg kell először is állapítani, hogy a felperes eredménytelenül próbálja megkérdőjelezni a Bizottságnak a Powerpipe kizárására irányuló tervben való közreműködésére és különösen a Powerpipe kulcspozíciót betöltő alkalmazottainak felvételére vonatkozó állításait.

138    A felperes nem vitatja, hogy részt vett a határozat (91) preambulumbekezdésében leírt 1992 júliusi billundi találkozón. Egyébként nem vitatott, hogy a felperes az ABB‑vel megállapodást kötött a Powerpipe főigazgatójának felvétele és az ehhez kapcsolódó költségek megosztása céljából, és e megállapodást végre is hajtotta.

139    E tekintetben nem fogadható el a felperes magyarázata, miszerint a felvétel költségeihez való hozzájárulásra vonatkozó megállapodásnak nem volt célja a Powerpipe‑nak való károkozás. Tekintettel arra, hogy az ABB már az 1992 júliusi találkozásukkor a felperes jelenlétében figyelmeztette a Powerpipe‑ot, a felperes tudatában kellett legyen annak, hogy az ABB‑nek a Powerpipe alkalmazottai felvételével kapcsolatos szándéka a Powerpipe‑nak való károkozásra irányuló stratégia része. Az ABB‑nek a felperessel tartandó találkozó előkészítésére írt 1993. július 2‑i feljegyzéséből kitűnik, hogy e főigazgató felvételét „a Powerpipe‑pal szembeni közös fellépésnek” tekintették (a kifogásközlés 48. melléklete). A felperes a közigazgatási eljárás során elismerte, hogy tudatában volt annak, hogy a szóban forgó személy kinevezése a Powerpipe‑pal szembeni ellenséges fellépésnek tekinthető (Bech úrnak az 1996. március 13‑i információkérésre a felperes által április 25‑én adott válasz mellékletében szereplő nyilatkozata).

140    Mindenesetre még amennyiben a felperes hivatkozhatna is arra, hogy eredetileg csupán a lobbiiroda megnyitásának lehetővé tétele végett egyezett bele a felvétel költségeihez való hozzájárulásba, e magyarázat nem igazolja azon tényt, hogy amikor kifizette a tervezett hozzájárulást, már egyértelmű volt, hogy a szóban forgó személyt az ABB nem a megbeszélt feladatok ellátására alkalmazta.

141    Másodszor nem vitatott továbbá az sem, hogy abban az időszakban, amikor a Powerpipe a Neubrandenburg projekttel kapcsolatos ajánlatát benyújtotta, a felperes megállapodott az ABB‑vel és a Henss‑szel abban, hogy nyomást gyakorolnak a Powerpipe‑ra annak érdekében, hogy ez utóbbi visszavonja ajánlatát. Még ha maga a felperes nem is fenyegette meg a Powerpipe‑ot a megbeszéléseik folyamán, nyilvánvaló, hogy a kartell többi résztvevőjével egyeztetett magatartást követte. A felperes elismeri, hogy az értékesítési igazgatója megerősítette akkoriban a Powerpipe‑nak, hogy az ágazat gazdasági szereplői között létezik egyfajta kartell.

142    A felperes által elszenvedett kényszert illetően meg kell jegyezni, hogy az a vállalkozás, amely másokkal együtt versenyellenes tevékenységben vesz részt, nem hivatkozhat arra a tényre, hogy a többi résztvevő kényszerítette a részvételre. Jelenthette volna ugyanis a kényszert a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak, és a 17. rendelet 3. cikke alapján panaszt nyújthatott volna be a Bizottsághoz az érintett tevékenységben való részvétel helyett (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑9/89. sz., Hüls kontra Bizottság ügyben 1992. május 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., II‑499. o.] 123. és 128. pontját, valamint a fent hivatkozott Tréfileurope kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 58. pontját).

143    Harmadszor a Leipzig‑Lippendorf projekt odaítélését illetően meg kell állapítani, hogy a Bizottság következtetései az 1995. március 24‑i düsseldorfi találkozó eredményein alapulnak.

144    E tekintetben először is meg kell jegyezni, hogy a felperes nem vitatja, hogy a kartell keretében született olyan megállapodás, amely szerint a Leipzig‑Lippendorf projektet az ABB, a Henss/Isoplus és a Pan‑Isovit vállalkozásoknak szánták.

145    Ebben az összefüggésben a Bizottság jogosan következtetett határozata (99) preambulumbekezdésében arra, hogy a felperes e projekttel kapcsolatban benyújtott ajánlata visszavonásának – legalábbis részben – a többi gyártó által gyakorolt nyomás volt az oka. Még ha a felperes úgy is találta, hogy az első ajánlatához szükséges befektetések nem lennének kifizetődőek, nem hihető azon állítása, mely szerint az újabb ajánlat benyújtásának elmulasztása kizárólag „tévedés” következménye, mivel tudatában kellett lennie a projekt kartellen belüli kiosztására tekintettel, hogy e magatartás megegyezik a kartell többi résztvevője által tőle elvárttal.

146    A Tarcónak az 1995. március 24‑i találkozóval kapcsolatban készített feljegyzéseiből (a kifogásközlés 143. melléklete) kitűnik, hogy a Leipzig‑Lippendorf projekt Powerpipe‑nak történő odaítélése intézkedések sorával kapcsolatos tárgyalásokra adott okot. E feljegyzések szerint:

„[a Powerpipe] a jelek szerint megkapta a Leipzig Lippendorf [projektet].

–        Egyik gyártó sem szállíthat semmilyen terméket az L L, az IKR, a Mannesmann Seiffert, és a VEAG vállalkozásoknak.

–        A projekttel kapcsolatos valamennyi információkérésről tájékoztatni kell [X‑et].

–        Alvállalkozóink egyike sem dolgozhat a [Powerpipe‑nak]; ellenkező esetben minden együttműködésnek véget vetünk.

–        Megpróbáljuk megakadályozni a [Powerpipe‑ot] például a műanyag stb. beszerzésében.

–        Az EuHP megvizsgálja, hogy emelhetünk‑e panaszt a szerződés nem megfelelően képzett vállalkozásnak történő odaítélése miatt.”

147    Emlékeztetni kell arra, hogy egy vállalkozásnak a nyilvánvalóan versenyellenes céllal tartott találkozókon való részvétele, azok tartalmától való nyilvános elhatárolódás nélkül, a többi résztvevő számára azt sugallja, hogy a találkozók eredményét elfogadja, és ahhoz tartani fogja magát (lásd a fenti 39. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ilyen körülmények között a szóban forgó vállalkozás adott összejátszásban való részvételének megállapításához elegendő, hogy azon találkozó során, amelyen részt vett, jogellenes összejátszás merült fel.

148    Mivel versenyellenes intézkedések merültek fel az 1995. március 24‑i találkozó során, az e találkozón részt vevő valamennyi vállalkozást, amely nem határolódott el nyilvánosan annak tartalmától, az ezen intézkedések által megvalósított megállapodásban, illetve összehangolt magatartásban részt vevőnek kell tekinteni.

149    E tekintetben nem releváns annak kérdése, hogy a Leipzig‑Lippendorf projektet már odaítélték‑e a Powerpipe‑nak az 1995. március 24‑i találkozó idején, vagy sem. Az 1995. március 24‑i találkozó során megvitatott intézkedések mindenesetre arra az esetre vonatkoztak, ha a Powerpipe megkapja e szerződést. Még amennyiben lehetséges is, hogy a VEAG – a szóban forgó ajánlatot kérő vállalkozás – és a Powerpipe közötti szerződést csak az említett találkozó időpontját követően írták alá, a VEAG által a projekt generálkivitelezőjének 1995. március 21‑én küldött levélből (a kifogásközlés 142. melléklete), valamint a VEAG által az információkérésekre 1995. szeptember 29‑én adott válaszból kitűnik, hogy az ajánlatkérő szervezet 1995. március 21‑én, tehát az említett találkozó időpontját megelőzően hozta meg a Powerpipe‑ra nézve kedvező határozatát.

150    Egyébként a felperes nem hivatkozhat a felelősség alóli mentesülés végett arra, hogy nem volt jelen a találkozó azon részén, amikor a Powerpipe‑pal szembeni közös fellépést esetleg megbeszélhették. Azon részt illetően, amin részt vett, a felperes elismeri, hogy a Henss „közös fellépéseket” sürgetett.

151    Ráadásul a felperes által az 1995. március 24‑i találkozó folyamán követett magatartás semmiképp sem értelmezhető azon határozattól való nyilvános elhatárolódásnak, melynek értelmében nem szállítanak a továbbiakban a Powerpipe‑nak, mivel tekintettel az összefüggésre, azaz a Powerpipe‑nak az ÅKV projekttel kapcsolatos helyzetére és a Lymatex szállítási nehézségeire, a felperes – épp ellenkezőleg – e határozatot támogató magatartást tanúsított.

152    Egyrészt a felperes nem vitatja, hogy elégedetlenségének adott hangot, amikor tudomására jutott, hogy a Powerpipe‑nak – miután megkapta a kartell által az ABB‑nek és a felperesnek szánt ÅKV projektet – sikerült a felperes svéd leányvállalatától beszereznie a szerződés végrehajtásához szükséges termékeket. E hozzáállás a felperes azon szándékát jelzi, hogy úgy kívánt tenni, hogy a Powerpipe beszerzési nehézségekkel találja magát szembe a projektjei megvalósításakor.

153    Másrészt bizonyítottnak kell tekinteni, hogy a felperes közbenjárt a Lymatexnél azért, hogy az késleltesse a Powerpipe részére történő szállításokat. A Powerpipe azon állítását, miszerint a Lymatex egyik alkalmazottja megerősítette, hogy a szállítások 1995 szeptemberéig való felfüggesztésével kapcsolatos döntés nem függött össze a Lymatex által a Powerpipe‑nak 1995. május 10‑én küldött levélben (a kifogásközlés 153. melléklete) hivatkozott gyártási nehézségekkel, alátámasztja azon tény, hogy e levél előkészítő változatát (a kifogásközlés 155. melléklete) 1995. június 28‑án, a Bizottság által végzett vizsgálatok során megtalálták a felperes igazgatójának irodájában. Azon tény, hogy a Lymatex szükségesnek találta a felperest tájékoztatni a Powerpipe megrendelésére adott válaszáról, még azelőtt, hogy e választ a Powerpipe‑nak elküldte volna, alátámasztja, hogy a Lymatex lehetőséget kívánt legalább biztosítani a beavatkozásra a felperesnek az említett megrendelésre adandó válaszát illetően. Az 1995. március 24‑i találkozón a Powerpipe‑nak történő szállítások 1995 szeptemberéig való felfüggesztésével kapcsolatos döntésre tekintettel azon tény, hogy a Lymatex válaszának előkészítő változatát megtalálták a felperesnél, nem értelmezhető másképpen, mint annak megerősítése, hogy a felperes kapcsolatban volt a Lymatexszel 1995. május 10‑én vagy azt megelőzően, és ennek során kifejezte a Powerpipe‑nak történő szállítások késleltetésére vonatkozó kívánságát. E következtetésnek nem mond ellent azon megállapítás, miszerint a Lymatex nem mondta le a Powerpipe más megrendeléseit. Egyébként e tekintetben meg kell állapítani, hogy a Lymatex nem adott a Bizottságnak hitelt érdemlő magyarázatot a választervezet felperesnek történő megküldését illetően, azt állítva, hogy a Powerpipe‑nak írt levélnek nem a tervezetet, hanem a másolatát küldte meg, és ezzel kizárólag azt kívánta bizonyítani, hogy igenis törekszik a felperessel szemben fennálló szerződéses kötelezettségeinek betartására (a kifogásközlés 157. melléklete), míg a levélnek a felperes birtokában lévő változatán található jelölésekből egyértelműen kitűnik, hogy az előkészítő változat, amelyet néhány órával a végleges változat Powerpipe‑nak történő megküldése előtt küldtek.

154    Mivel kellően bizonyított, hogy a felperes nem határolódott el a bojkottra vonatkozóan az 1995. március 24‑i találkozó folyamán hozott határozattól, nem szükséges megvizsgálni, hogy a felperes magatartása mennyiben volt a Powerpipe által – többek között az ÅKV projekt keretében – állítólag elszenvedett veszteségek közvetlen oka.

155    Következésképpen a Bizottság jogosan állapította meg, hogy a felperes részt vett a Powerpipe‑nak történő károkozásra irányuló megállapodásban, mivel a felperes nem bizonyította a szóban forgó találkozó eredményétől való elhatárolódását.

156    E következtetést nem kérdőjelezi meg a felperes azon érve, miszerint semmiképpen sem állt volna módjában a Powerpipe bojkottját végrehajtani, mivel nem gyártott a szóban forgó projekt alvállalkozója által igényelt termékeket.

157    Adott bojkott betudható egy vállalkozásnak anélkül, hogy ez utóbbinak ténylegesen részt kellene vennie, vagy részt kellene tudnia venni a végrehajtásában. Ellenkező esetben azon vállalkozások, amelyek jóváhagyták a bojkottot, de nem volt módjuk elfogadni az annak végrehajtásához szükséges intézkedést, mentesülnének a megállapodásban való részvételükért való felelősség minden formája alól.

158    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy amennyiben valamely vállalkozás egy több elemből álló versenyellenes jogsértésben olyan sajátos magatartással vesz részt, amely a Szerződés 85. cikkének (1) bekezdése értelmében vett versenykorlátozó célú megállapodásban vagy összehangolt magatartásban való részvételre enged következtetni, amelyek célja a jogsértés egészében való megvalósítása, ez a vállalkozás felelős lehet az ugyanazon jogsértés során a részvétele időtartama alatt a többi vállalkozás által tanúsított magatartásért, amennyiben bizonyítást nyer, hogy tudott a többi vállalkozás jogsértő magatartásáról, vagy azt ésszerű módon előre láthatta volna, és hajlandó ennek kockázatát elfogadni (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 203. pontját).

159    A felperes az 1995. március 24‑i találkozón való részvételéből következően tudomást szerzett a Powerpipe kereskedelmi tevékenységében való károkozásra irányulóan tervezett intézkedésekről. Mivel nem határolódott el ezen intézkedésektől, az említett találkozó többi résztvevője számára legalább azt sugallta, hogy a találkozó eredményét elfogadta, és ahhoz tartja magát, és kész vállalni a kockázatot.

160    Végül amennyiben a Bizottság olyan tevékenységekre is hivatkozott, amelyeket Svédországban annak az Európai Unióhoz 1995. január 1‑jén történő csatlakozása előtt folytattak, elegendő megjegyezni, hogy a Powerpipe tevékenységében való károkozásra irányuló intézkedéseket, amelyekért a Bizottság megállapította a felperes felelősségét, felgyorsította a Powerpipe‑nak a német piacra történő belépése, és így eredetileg is arra irányultak, hogy megakadályozzák a Powerpipe‑ot tevékenységének az Európai Unióra való kiterjesztésében. Ráadásul azzal, hogy megállapodott a Powerpipe főigazgatójának felvételéhez való hozzájárulásban, a felperes – még 1995. január 1‑je előtt, a közös piacon – ténylegesen végrehajtott egy megállapodást, amely a Powerpipe tevékenységének való károkozásra irányult. Következésképpen a Bizottság annyiban vette figyelembe a Svédországból kiinduló versenyellenes tevékenységeket, amennyiben azok ténylegesen érintették az Európai Unión belüli kereskedelmet.

161    E tekintetben a határozat (148) preambulumbekezdése világosan jelzi a következőket:

„[A] jelen eljárás céljából a Bizottság csak annyiban veszi figyelembe a Svédország Európai Unióhoz való csatlakozását (1995. január 1.) megelőzően a Powerpipe‑pal szemben tett közös fellépéseket, amennyiben azok érintették az Unión belüli versenyt (a Powerpipe német piacra való belépése), és amennyiben a Powerpipe‑nak való, ezen időpontot követő károkozásra, vagy utóbbi kizárására irányuló folyamatos terv létének közvetett bizonyítékát képezik”.

162    A fentiekből következik, hogy a Powerpipe‑pal szembeni összehangolt magatartással kapcsolatos kifogást el kell utasítani.

F –  Az ABB által gyakorolt nyomásról

1.     A felek érvei

163    A felperes úgy érvel, hogy a Bizottság alábecsülte az ABB által a felperesre gyakorolt nyomást, amely érvet az alperes vitat.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

164    Meg kell állapítani – amint azt a felperes is megjegyzi –, hogy a Bizottság a határozatában több alkalommal is hivatkozott azon tényre, hogy az ABB jelentős nyomást gyakorolt az ágazat többi vállalkozására annak érdekében, hogy meggyőzze utóbbiakat a szóban forgó versenyellenes megállapodásokhoz való csatlakozásról. Ráadásul a Bizottság az ABB‑vel szemben kiszabott bírság összegének meghatározásakor elismerte, hogy ez utóbbi „módszeresen kihasználta nagy multinacionális vállalkozás mivoltából eredő gazdasági erejét és forrásait a kartell hatékonyságának megerősítése végett, és annak biztosítása érdekében, hogy a többi vállalkozás engedelmeskedjen az akaratának” (a határozat (169) preambulumbekezdése).

165    A felperesnek felrótt jogsértést illetően elegendő arra emlékeztetni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az a vállalkozás, amely a többi résztvevő által gyakorolt kényszer hatására vesz részt versenyellenes tevékenységekben, nem hivatkozhat erre, mivel az érintett tevékenységben való részvétel helyett jelenthette volna a kényszert, amelynek elszenvedője volt (lásd a fenti 142. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

166    Mivel e kifogásnak nem lehet helyt adni, a Szerződés 85. cikke (1) bekezdésének alkalmazásakor elkövetett ténybeli hibákra alapított jogalapot egészében el kell utasítani.

II –  A második, a védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapról

A –  Az iratokhoz való hozzáférésről

1.     A felek érvei

167    A felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság lebeszélte arról, hogy az iratokhoz való hozzáférést.szorgalmazza. Így a Pan‑Isovittal szemben, aki a jelek szerint ezt kitartóan kérte, kiszabott bírságot a Bizottság együttműködés címén egy kisebb összeggel csökkentette, ellentétben a többi vállalkozással. A felperes a kényszer hatására beleegyezett a jogai egy részéről való lemondásba, abban a reményben, hogy a kartellel kapcsolatos dokumentumokat megkapja közvetlenül az ABB‑től. Azonban az ABB csupán e dokumentumok közül kiválogatott iratokat adott át, és ezen iratok ráadásul hiányosak voltak. Ebben az összefüggésben a felperes úgy érvel, hogy nem volt megfelelő megoldás a Bizottság azon választása, hogy az érintett vállalkozásokra bízta az akta dokumentumainak vállalkozások közötti megfelelő cseréjét.

168    Az alperes tagadja, hogy megakadályozta volna a vállalkozások iratokhoz való hozzáférését, és emlékeztet arra, hogy a felperes beleegyezését adta a dokumentumok érintett vállalkozások közötti cseréjének megszervezéséhez. A Pan‑Isovittal szemben kiszabott bírság összegének csökkentése egyáltalán nem függ össze e vállalkozásnak az iratokhoz való hozzáféréssel kapcsolatos magatartásával. Az ABB‑t illetően pedig nem pontos azon állítás, miszerint ez utóbbi nem nyújtott teljes körű dokumentációt.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

169    Versenyügyekben az iratbetekintésnek az a célja, hogy lehetővé tegye a kifogásközlés címzettje számára, hogy megismerje a Bizottság aktájában szereplő bizonyítékokat, azért, hogy e bizonyítékok alapján megfelelően ki tudja fejteni a véleményét azokról a következtetésekről, amelyekre a Bizottság a kifogásközlésében jutott (a Bíróság C–185/95. P. sz., Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17–én hozott ítéletének [EBHT 1998., I–8417. o.] 89. pontja; C–51/92. P. sz., Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben 1999. július 8-án hozott ítéletének [EBHT 1999., I–4235. o.] 75. pontja; az Elsőfokú Bíróság T–30/91. sz., Solvay kontra Bizottság ügyben 1995. június 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1995., II–1775. o.] 59. pontja, valamint T–36/91. sz., ICI kontra Bizottság ügyben 1995. június 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1995., II–1847. o.] 69. pontja). Az iratbetekintés ennélfogva a védelemhez való jog biztosítására és különösen – a 17. rendelet 19. cikkének (1) és (2) bekezdésében, valamint a 17. rendelet 19. cikkének (1) és (2) bekezdésében előírt meghallgatásról szóló, 1963. július 25–i 99/63/EGK bizottsági rendelet (HL 1963. 127., 2268. o.) 2. cikkében meghatározott – meghallgatáshoz való jog tényleges gyakorlására vonatkozó eljárási garanciák közé tartozik (az Elsőfokú Bíróság T–65/89. sz., BPB Industries és British Gypsum kontra Bizottság ügyben 1993. április 1–jén hozott ítéletének [EBHT 1993., II–389. o.] 30. pontja).

170    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság – annak érdekében, hogy az érintett vállalkozások, illetve vállalkozások társulásai hatékonyan meg tudják védeni magukat a kifogásközlésben megfogalmazott kifogásokkal szemben – köteles számukra betekintést nyújtani a vizsgálati iratok teljességébe, más vállalkozások üzleti titkait vagy más bizalmas információkat tartalmazó dokumentumok, valamint a Bizottság belső dokumentumai kivételével (az Elsőfokú Bíróság Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben 1991. december 17‑én hozott, fent hivatkozott ítéletének 54. pontja, valamint T–175/95. sz., BASF kontra Bizottság ügyben 1999. május 19–én hozott ítélete [EBHT 1999., II–1581. o.]).

171    A 17. rendelet által szabályozott kontradiktórius eljárás során a Bizottság nem határozhat arról egyedül, hogy melyek lehetnek a védekezésre alkalmas dokumentumok (az Elsőfokú Bíróság Solvay kontra Bizottság ügyben 1995. június 29–én hozott, fent hivatkozott ítéletének 91. pontja). A fegyveregyenlőség általános elvére figyelemmel nem elfogadható, hogy a Bizottság maga határozhasson arról, hogy valamely dokumentumot a vállalkozások ellen felhasznál‑e, vagy sem, miközben az utóbbiaknak nem volt betekintése e dokumentumokba, és ezért nem hozhattak megfelelő döntést arról, hogy e dokumentumokat védelmük érdekében felhasználják‑e, vagy sem (a fent hivatkozott Solvay kontra Bizottság ügyben 1995. június 29‑én hozott ítélet 83. pontja és a fent hivatkozott ICI kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 93. pontja).

172    E szabályok fényében meg kell vizsgálni, hogy a jelen esetben a Bizottság tiszteletben tartotta‑e a vizsgálati iratok teljességéhez való hozzáférés biztosítására vonatkozó kötelezettségét.

173    Először is meg kell állapítani, hogy a Bizottság a felperessel közölt kifogásközléshez csatolt, 1997. március 20‑i levelében kifejtette:

„Annak érdekében, hogy segítse a vállalkozásokat a nekik címzett kifogásokkal kapcsolatos észrevételeik megtételében, a Bizottság lehetővé teheti számukra az őket érintő aktába történő betekintést. A jelen esetben a Bizottság a kifogásközléshez csatolta a releváns dokumentáció teljességét, amely a [17]. rendelet 11. cikke szerinti releváns levélváltás egészét tartalmazta. Az ügytől teljesen idegen tényekre történő hivatkozásokat a Bizottság törölte a kifogásközléshez csatolt dokumentumokból.

Amennyiben meg kívánják vizsgálni a Bizottság irodáiban azon dokumentumokat, amelyekbe be lehet tekinteni, és amelyek az Önök vállalkozásával kapcsolatosak, illetve ha a jelen eljárással kapcsolatban kérdéseik merülnek fel, e levél kézhezvételét követő három héten belül legyenek szívesek felvenni a kapcsolatot [...]”.

174    A felperes az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdését követően előadta, hogy 1997. április 23‑án felvette a kapcsolatot a Bizottsággal, annak érdekében, hogy a Bizottság engedélyezze számára az akta teljességébe való betekintést. Bár nyilvánvaló, hogy e telefonbeszélgetésre sor került, a felek nem értenek egyet ennek pontos tartalmát illetően, különösen egyrészt azzal kapcsolatban, hogy a Bizottság elutasította‑e az iratokhoz való hozzáférést, kifejtve – amint azt a felperes állítja –, hogy „amilyen kevéssé kívánnak [a vállalkozások] tényleges tanúbizonyságot tenni együttműködésükről, inkább ők maguk biztosítsák a dokumentumok másolatainak cseréjét”, és másrészt azzal kapcsolatban, hogy a felperes végül kért‑e hozzáférést a teljes aktához. Ugyanakkor a felek nem vitatják, hogy e telefonbeszélgetés során szó volt a dokumentumok érintett vállalkozások közötti cseréjéről.

175    Egyértelmű, hogy 1997 áprilisában és májusában a Bizottság azt javasolta a kifogásközlés címzettjeiként szereplő vállalkozásoknak, hogy szervezzék meg a vizsgálatok során náluk lefoglalt valamennyi dokumentum egymás közötti cseréjét. Nem vitatott, hogy a Dansk Rørindustri kivételével valamennyi érintett vállalkozás beleegyezetett a dokumentumok ilyetén módon történő cseréjébe. Ezt követően a dokumentumcserében részt vevő valamennyi vállalkozás, köztük a felperes, megkapták a többi vállalkozás mindegyikétől a nála lefoglalt dokumentumokat, az érintett vállalkozás által, illetve az ABB és a Pan‑Isovit esetében kérésükre a Bizottság által készített listával együtt. A Dansk Rørindustrinál lefoglalt dokumentumok egy részét 1997. június 18‑án küldték meg a többi vállalkozásnak, a Bizottság kérésére, míg másik részét maga a Bizottság küldte meg a többi vállalkozás számára 1997. szeptember 24‑én.

176    Nyilvánvaló továbbá, hogy az 1997. április 23‑i telefonbeszélgetést követően a felperes az iratbetekintést illetően nem lépett kapcsolatba a Bizottság szervezeti egységeivel.

177    Az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdésére adott válaszában a felperes úgy érvel, hogy az említett telefonbeszélgetésből azt a következtetést vonta le, miszerint az áll az érdekében, hogy ne kérjen a Bizottság teljes aktájához való hozzáférést, annak elkerülése végett, hogy e magatartás miatt a közigazgatási eljárás alatti együttműködés hiánya legyen a terhére róható.

178    Meg kell azonban állapítani, hogy a felperes egyáltalán nem bizonyította a Bizottság olyan magatartását, amelyből ésszerűen arra a következtetésre juthatott volna abban az időszakban, hogy a vizsgálati aktához való hozzáféréssel kapcsolatos jogának gyakorlása a későbbiekben, a bírság meghatározásakor kihatna az együttműködése mértékének értékelésére. Igaz, az ABB a Bizottságnak 1997. június 6‑án küldött levelében összekapcsolta a dokumentumok cseréjére vonatkozó ajánlatát a Bizottsággal való együttműködésre irányuló szándékával, valamint igaz, hogy a Tarco a Bizottságnak 1997. június 19‑én küldött levelében kifejtette, hogy a dokumentumok cseréjében való részvételével „továbbra is kifejezi az együttműködési szándék[át] és a Bizottsággal való tényleges együttműködés[ét], még ha kockáztatja is, hogy nem tekinthet bele az akta teljességébe”. E megállapítások mindamellett az érintett vállalkozásoknak az együttműködés fenntartására irányuló szándékát fejezik ki, és nem a Bizottság magatartására vonatkoznak, amely utóbbi arra utalhatott volna, hogy az iratbetekintési kérelem a bírság növelését vonja maga után. A felperes a keresetlevélben szereplő azon állítását sem bizonyította, mely szerint „kényszer hatására” egyezett bele abba, hogy ne szorgalmazza az iratbetekintést. Ugyanez a helyzet egyébként azon állítását illetően, amely szerint a Pan‑Isovit esetében az iratbetekintési kérelem kihatott volna a bírság kiszámításakor az együttműködése értékelésére.

179    Következésképpen meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottság nyomást gyakorolt volna rá annak érdekében, hogy ne éljen a teljes vizsgálati aktába való betekintés lehetőségével. Ennélfogva feltételezhető, hogy a felperes nem kívánt élni e lehetőséggel.

180    Mindenesetre úgy kell tekinteni, hogy a Bizottság, mivel – amint a kifogásközléshez csatolt levélben kifejtette – intézkedett az aktába a helyiségeiben történő betekintésről, és megszervezte azt, teljesítette azon kötelezettségét, miszerint köteles saját kezdeményezésére, a vállalkozások részéről tett lépések kivárása nélkül biztosítani ez utóbbiak számára a vizsgálati aktához való hozzáférést.

181    E körülmények között nem róható fel a Bizottságnak, hogy meg kívánta könnyíteni a vizsgálati aktához való hozzáférést, felhíva az érintett vállalkozásokat a vizsgálatok során az egyes vállalkozásoknál lefoglalt dokumentumok egymás közötti, jogi tanácsadóikon keresztül történő cseréjére.

182    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a felperes nem hivatkozhat az aktához való hozzáférés hiányára azon az alapon, hogy a dokumentumok e cseréjének keretében az ABB olyan dokumentumokat küldött, amelyekből bizonyos részeket törölt.

183    Az ABB jogi tanácsadói által a felperes jogi tanácsadóinak küldött, 1997. június 4‑i levélből kitűnik, hogy az ABB „megrövidített” („redacted”) néhány dokumentumot, mivel azok bizalmas információkat tartalmazó belső dokumentumok voltak. Emlékeztetni kell e tekintetben arra, hogy – az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében – az aktához való hozzáférés nem terjed ki más vállalkozások üzleti titkaira vagy más bizalmas információkra (lásd a fenti 170. pontot). Ha a felperesnek bármi kétsége merült fel az ABB vagy más versenytársak által készített bizonyos dokumentumok változatait, különösen az ABB által bizonyos dokumentumokban törölt információkat illetően, vagy ha bármi kétsége merült fel a dokumentumok versenytársai által készített listáinak teljességét illetően, semmi sem akadályozta meg abban, hogy felvegye a kapcsolatot a Bizottsággal, és adott esetben a Bizottság helyiségeiben éljen a teljes aktába való betekintésre vonatkozó jogával.

184    A fentiekből következik, hogy a Bizottság, amikor azt javasolta az érintett vállalkozásoknak, hogy a dokumentumok cseréjével könnyítsék meg a dokumentumokhoz való hozzáférést, és ugyanakkor saját maga biztosította a teljes vizsgálati aktába való betekintést, kellően figyelembe vette az Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlatában kifejtett követelményeket, amelyek szerint a vállalkozások közötti dokumentumcsere semmilyen esetben sem zárhatja ki a Bizottság azon kötelezettségét, hogy a versenyjog megsértésének vizsgálata során saját maga biztosítsa az érintett vállalkozások védelemhez való jogának tiszteletben tartását. Valamely vállalkozás védelme nem függhet egy másik vállalkozás jó szándékától, amely utóbbi vállalkozás ráadásul feltehetően az előbbinek versenytársa, és amely ellen a Bizottság hasonló kifogásokat emelt, és amelynek gazdasági és eljárási érdekei gyakran ellentétesek az előbbi vállalkozás érdekeivel (a fent hivatkozott Solvay kontra Bizottság ügyben 1995. június 29‑én hozott ítélet 85. és 86. pontja, valamint a fent hivatkozott ICI kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 95. és 96. pontja).

185    Következésképpen az aktához való hozzáférés hiányára alapított kifogást el kell utasítani.

B –  Az új bizonyítékokra történő hivatkozással kapcsolatos meghallgatáshoz való jog megsértéséről

1.     A felek érvei

186    A felperes úgy érvel, hogy a Bizottság megsértette a védelemhez való jogát, amikor a kifogásközlés megküldése után a Bizottság két alkalommal, 1997. május 22‑i és október 9‑i levelében további dokumentumokat terjesztett elő elmarasztaló állításainak alátámasztása végett. A Bizottság nem támaszkodhatott volna e dokumentumokra, mivel nem jelezte egyértelműen a kifogásközlésben, hogy így szándékozik tenni.

187    Az alperes megjegyzi, hogy semmilyen eljárási szabály nem zárja ki, hogy a kifogásközlés megküldése után további bizonyítékokat terjesszen elő. A szóban forgó levelekben a Bizottság előadta, hogy a levelekhez csatolt dokumentumok a kifogásközlésben, illetve az arra tett észrevételekben kifejtett érvekre hivatkoznak. Mivel e levelek elküldésére jóval a tárgyalás előtt sor került, a felperesnek bőven volt lehetősége válaszolni ezekre, amit egyébként meg is tett.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

188    A 17. rendelet 19. cikke (1) bekezdésének és a 99/63 rendelet 2. és 4. cikkének együttes olvasatából kitűnik, hogy a Bizottság köteles közölni azokat a kifogásokat, amelyeket az érintett vállalkozásokkal és vállalkozások társulásaival szemben felhoz, és hogy a kifogások közül a határozataiban csak azokra hivatkozhat, amelyek kapcsán ez utóbbiaknak lehetőségük volt kifejteni álláspontjukat (a fent hivatkozott CB és Europay kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 47. pontja).

189    Hasonlóképpen, a védelemhez való jog tiszteletben tartása, amely a közösségi jog alapvető elvét képezi, és amelyet minden esetben, különösen olyan eljárások során, amely szankció kiszabásához vezethetnek – így közigazgatási eljárások során is –, biztosítani kell, azt követeli meg, hogy az érintett vállalkozásoknak és vállalkozások társulásainak a közigazgatási eljárástól kezdve lehetőségük legyen álláspontjuk hatékony kifejtésére a Bizottság által állított tényállás, kifogások és körülmények helytállóságát és jelentőségét illetően (a Bíróság 85/76. sz., Hoffmann‑La Roche kontra Bizottság ügyben 1979. február 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1979., 461. o.] 11. pontja és az Elsőfokú Bíróság T‑11/89. sz., Shell kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., II‑757. o.] 39. pontja).

190    Ugyanakkor semmilyen rendelkezés nem tiltja, hogy a Bizottság a kifogásközlés megküldése után olyan további bizonyítékokat terjesszen a felek elé, amelyekről úgy véli, hogy alátámasztják álláspontját, azzal a feltétellel, hogy biztosítja a vállalkozások számára az ezzel kapcsolatos álláspontjuk kifejtéséhez szükséges időt (a Bíróság 107/82. sz., AEG kontra Bizottság ügyben 1983. október 25–én hozott ítéletének [EBHT 1983., 3151. o.] 29. pontja).

191    Az 1997. május 22‑i levelet illetően meg kell jegyezni, hogy a Bizottság jelezte a X1–X9. mellékletben található dokumentumoknak az 1997. március 20‑i kifogásközléssel kapcsolatos jelentőségét, megjelölve minden egyes dokumentum esetében a kifogásközlés kapcsolódó részét. Következésképpen megfelelően tájékoztatta a felperest az említett dokumentumoknak a már közölt kifogásokkal kapcsolatos jelentőségéről.

192    Az 1997. október 9‑i levélhez csatolt dokumentumokat illetően meg kell jegyezni, hogy a kifogásközlést kiegészítő, 1‑től 18‑ig számozott dokumentumokról és bizonyos vállalkozások által az információkérésre adott válaszokról van szó, amelyekhez a mellékelt táblázatok minden egyes dokumentum esetében megjelölik az érintett tárgyat, valamint a kifogásközlés releváns részére, és adott esetben az egyes vállalkozások által a kifogásközléssel kapcsolatban tett észrevételek megfelelő részére való hivatkozást.

193    Ennélfogva a Bizottság 1997. május 22‑i és október 9‑i levele nem terjesztett elő új kifogást, hanem bizonyos olyan dokumentumokra hivatkozott, amelyek további bizonyítékokat jelentenek a kifogásközlésben kifejtett kifogások alátámasztására.

194    Mivel a Bizottság kellően pontosította, hogy a kifogásközlést követően megküldött egyes dokumentumok mennyiben kapcsolódtak a kifogásközléshez, és mivel a felperes nem állítja, hogy nem állt rendelkezésére elég idő ezzel kapcsolatos észrevételei megtételére, meg kell állapítani, hogy a felperesnek volt lehetősége álláspontja hatékony kifejtésére az e dokumentumokban kifejtett tényállás, kifogások és körülmények helytállóságát és jelentőségét illetően.

195    Ezen okokból a kifogást el kell utasítani annyiban, amennyiben az az új bizonyítékokra való hivatkozásra vonatkozik.

C –  A bírságkiszabási iránymutatás alkalmazásával kapcsolatban a meghallgatáshoz való jog megsértéséről

1.     A felek érvei

196    A felperes szerint a Bizottság megsértette a védelemhez való jogot, amikor a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló új iránymutatásra (HL 1998. C 9., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 171. o.) (a továbbiakban: új iránymutatás vagy iránymutatás) hivatkozott. Bár ez az iránymutatás alapvetően megváltoztatta az addig alkalmazott szabályokat, a Bizottság egyáltalán nem tett olyan utalást a kifogásközlésében, amely alapján azt lehetett volna gondolni, hogy új politikát fog alkalmazni a bírságok összegének kiszámításakor. Pedig általában kívánatosnak tekinthető, hogy a Bizottság a kifogásközlésben feltüntesse a kritériumokat, amelyeket a bírság összegének meghatározásakor alkalmazni szándékozik.

197    Azzal kapcsolatban, hogy a kifogásközlésben egyáltalán nem említi a bírság szintjét, az alperes emlékeztet arra, hogy erre semmi sem kötelezi.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

198    Meg kell jegyezni először is, hogy nem vitatott, hogy a Bizottság a felperessel szemben kiszabott bírságot a bírságkiszabásnak az iránymutatásban ismertetett általános módszerével összhangban határozta meg.

199    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint amennyiben a Bizottság kifogásközlésében kifejezetten feltünteti, hogy meg fogja vizsgálni, hogy az érintett vállalkozásokkal szemben helye van‑e bírság kiszabásának, valamint feltünteti azokat a fő ténybeli és jogi elemeket – mint például a feltételezett jogsértés súlya és időtartama –, amelyek bírság kiszabásához vezethetnek, valamint hogy e jogsértést „szándékosan vagy gondatlanságból” követték‑e el, teljesíti a vállalkozások meghallgatáshoz való jogának tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségét. Ezzel tudomásukra hozza azokat az elemeket, amelyek alapján nemcsak hogy a jogsértés megállapításával szemben, hanem a bírság velük szembeni megállapításával kapcsolatosan is védekezhetnek (a Bíróság 100/80–103/80. sz., Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 1825. o.] 21. pontja).

200    A bírságok összegének meghatározását illetően ebből az következik, hogy az érintett vállalkozások védelemhez való jogát a Bizottság előtt az biztosítja, hogy észrevételeket lehet tenni a kifogásolt tények időtartamával, súlyával és versenyellenes jellegével kapcsolatban. Másfelől a vállalkozások a bírságok összegének meghatározását illetően kiegészítő garanciákat kapnak, amennyiben az Elsőfokú Bíróság a korlátlan felülvizsgálati jogkörében határoz, és törölheti vagy csökkentheti a bírságot a 17. rendelet 17. cikke értelmében (az Elsőfokú Bíróság T–83/91. sz., Tetra Pak kontra Bizottság ügyben 1994. október 6–án hozott ítéletének [EBHT 1994., II–755. o.] 235. pontja).

201    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Bizottság a felperesnek küldött kifogásközlés 53. és 54. oldalán ismertette a felperessel szemben megállapítani szándékozott jogsértés időtartamát.

202    Ezt követően a kifogásközlés 57. és 58. oldalán a Bizottság ismertette azokat az okokat, amelyek alapján úgy vélte, hogy ez a jogsértés különösen súlyos, valamint a súlyosító körülményeket megvalósító tényezőket, nevezetesen az ajánlattételi eljárások manipulálását, a kartellnek – a többi résztvevőnek a megállapodások betartására való rákényszerítése érdekében történő – agresszív teljesítését, és azt, hogy kizárja az egyedüli jelentős versenytársat, amely nem vesz részt e megállapodásokban, valamint a jogsértések vizsgálatokat követő folytatását.

203    A Bizottság ugyanott kifejtette, hogy az egyes vállalkozásokra kiszabandó bírság meghatározásakor figyelembe veszi az egyes vállalkozások versenyellenes magatartásban játszott szerepét, valamennyi, a részvételük időtartamára vonatkozó lényeges különbséget, a távfűtési iparban betöltött szerepüket, a távfűtési ágazatban elért forgalmukat, a teljes forgalmukat – adott esetben azért, hogy figyelembe vegye az érintett vállalkozás méretét és gazdasági erejét, és azért, hogy kellően elrettentő hatást biztosítson –, végül pedig az összes enyhítő körülményt.

204    Majd a kifogásközlés 58. oldalán a Bizottság megjegyezte, hogy a felperes vezető szerepet játszott a kartellben, a második legnagyobb távhővezeték‑gyártó volt, és aktív szerepet töltött be a kartell valamennyi tevékenységében, még ha az az ABB‑éhez képest alárendelt szerep is volt.

205    A Bizottság közölte tehát kifogásközlésében azokat a ténybeli és jogi elemeket, amelyekre a felperesre kiszabandó bírság kiszámítása során támaszkodott, és közben kellően tiszteletben tartotta ez utóbbi meghallgatáshoz való jogát.

206    Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság – mivel megjelölte azokat a ténybeli és jogi elemeket, amelyekre a bírságszámítását alapozza – nem volt köteles meghatározni, hogy a bírság összegének meghatározásához hogyan kívánja felhasználni e tényezőket. Ugyanis azt megelőzően felvilágosítást adni a számításba vett bírságok összegére vonatkozóan, hogy a vállalkozást felhívták volna az ellene elfogadott kifogásokkal kapcsolatos észrevételei benyújtására, nem megfelelő módon előre meghatározná a Bizottság határozatát (a Bíróság fent hivatkozott Cour Musique diffusion française és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 21. pontja, és a 322/81. sz., Michelin kontra Bizottság ügyben 1983. november 9–én hozott ítéletének [EBHT 1983., 3461. o.] 19. pontja).

207    Következésképpen a Bizottságnak a közigazgatási eljárás során nem kellett tájékoztatnia az érintett vállalkozásokat az új bírságszámítási módszer alkalmazására irányuló szándékáról.

208    A Bizottság különösen nem volt köteles megjelölni a kifogásközlésben, hogy a bírság összegének mértéke kapcsán változhat a politikája, amely lehetőség a versenypolitika általános megítélésétől függ, és nincs közvetlen kapcsolatban az adott ügy egyedi körülményeivel (a fent hivatkozott Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 22. pontja). A Bizottság ugyanis nem köteles figyelmeztetni a vállalkozásokat az arról szóló előzetes értesítéssel, hogy emelni kívánja a bírságok összegének általános szintjét (a fent hivatkozott Solvay kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítélet 311. pontja).

209    Következésképpen a felperes meghallgatáshoz való joga nem kötelezi a Bizottságot arra, hogy közölje a felperessel, hogy esetében az új iránymutatást szándékozik alkalmazni.

210    Ezen okokból kifolyólag a bírságkiszabási iránymutatás alkalmazását illetően el kell utasítani a meghallgatáshoz való jog megsértésére alapított kifogást is.

III –  Az általános jogelvek megsértésére, és a bírság összegének meghatározásakor elkövetett ténybeli hibákra alapított harmadik jogalapról

A –  A visszaható hatály tilalmának megsértéséről

1.     A felek érvei

211    A felperes kifogásolja, hogy a Bizottság megsértette a visszaható hatály tilalmát, amikor a felperes esetében az új iránymutatást alkalmazta, annak ellenére, hogy a felperes úgy működött együtt a Bizottsággal, hogy nem ismerte ez utóbbinak a bírságkiszabási politikájának alapvető módosítására irányuló szándékát.

212    E tekintetben a felperes kifejti, hogy a 17. rendelet 15. cikkében meghatározott bírságok büntetőjogi jellegűek, és ennélfogva az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 7. cikkének (1) bekezdése alá tartoznak, amely tiltja a jogsértés elkövetésének idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetés kiszabását. Tehát ellentétes lenne az EJEE 7. cikkének (1) bekezdésével olyan új jogi rendelkezések visszamenőleges alkalmazása, amelyeket a Bizottság magára nézve a bírságok összegének meghatározását illetően írt elő, valamint amelyek normatív jellegűek, és kötik a Bizottságot. Még ha ezen új szabályokat nem is kell normatív jellegűnek tekinteni, hanem csupán a Bizottság gyakorlata megváltozásának, e változásból következő szabályok alkalmazása ellentétes lenne a fent említett rendelkezésben kifejtett elvekkel. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy ezen elvek a joggyakorlat változásaira is alkalmazandók.

213    A felperes elismeri, hogy a Bizottság általában előzetes figyelmeztetés nélkül is emelheti a bírságok szintjét. Azonban a jelen esetben a Bizottság teljes mértékben megváltoztatta a bírságokkal kapcsolatos politikáját és gyakorlatát, így köteles lett volna előzetes figyelmeztetést foganatosítani, különösen ha egy vállalkozás, mint a jelen esetben a felperes, anélkül szolgáltatott önkéntesen olyan magára nézve terhelő bizonyítékokat, hogy tudatában lett volna e lényegi változásnak.

214    Az iránymutatás a felperessel azonos helyzetben lévő vállalkozások esetében ténylegesen a bírságok szintjének módszeres emelkedéséhez vezet. A bírságok összegének a meghatározott abszolút összegek alapján történő kiszámításával az iránymutatás olyan számítási módot ír elő, amely egyértelműen nagyobb mértékben sújtja a kis- és középvállalkozásokat, mint egy olyan rendszer, amelyben a bírság teljesen vagy részlegesen az érintett vállalkozás forgalmától függ.

215    Az alperes azzal válaszol, hogy az új iránymutatás csupán a keretet nyújtja, amelyen belül a Bizottság a 17. rendelet 15. cikkét alkalmazni szándékozik, és egyáltalán nem módosítja e keretet. A Bizottság kiróhatta volna a felperessel szemben pontosan ugyanezen bírságot az új iránymutatás elfogadása nélkül is.

216    Ráadásul az iránymutatás a Bizottságnak a bírságkiszámítással kapcsolatos általános megközelítésében is változást jelent, ami nem feltétlenül jár adott esetben a bírság emelésével. Még ha az iránymutatás célja nagyobb összegű bírságok kiszabása is lett volna, ez teljesen összhangban lenne az ítélkezési gyakorlattal.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

217    Emlékeztetni kell arra, hogy állandó ítélkezési gyakorlat szerint az alapvető jogok azon általános jogelvek szerves részét képezik, amelyek tiszteletben tartását a közösségi bíróság biztosítja (lásd többek között a Bíróság 2/94. sz., 1996. március 28–i véleményének [EBHT 1996., I–1759. o.] 33. pontját, valamint a C–299/95. sz. Kremzow–ügyben 1997. május 29–én hozott ítéletének [EBHT 1997., I–2629. o.] 14. pontját). Ennek során a közösségi bíróság a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból, valamint az emberi jogok védelmére vonatkozó azon nemzetközi szerződések nyújtotta iránymutatásokból merít, amelyek kidolgozásában a tagállamok együttműködtek, vagy amelyekhez csatlakoztak. Az emberi jogok európai egyezménye e tekintetben különös jelentőséggel bír (a fent hivatkozott Kremzow–ügyben hozott ítélet 14. pontja, és az Elsőfokú Bíróság a T–112/98. sz., Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben 2001. február 2–án hozott ítéletének [EBHT 2001., II–729. o.] 60. pontja). Egyébként az Európai Unióról szóló Szerződés F. cikke (2) bekezdésének (jelenleg, módosítást követően EU 6. cikk (2) bekezdése) értelmében „az Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az [EJEE] biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek”.

218    Az EJEE 7. cikkének (1) bekezdése szerint „[s]enkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény”, és „nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.”

219    Meg kell állapítani, hogy a büntetőjogi rendelkezések visszaható hatálya tilalmának – az EJEE 7. cikkében alapvető jogként megfogalmazott – elve az összes tagállam jogrendszerének közös elve, és szerves része azon általános jogelveknek, amelyeknek tiszteletben tartását a közösségi bíróság biztosítja (a Bíróság 63/83. sz. Kirk‑ügyben 1984. július 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1984., 2689. o.] 22. pontja).

220    Még ha a 17. rendelet 15. cikkének (4) bekezdése ki is mondja, hogy a Bizottság versenyjogi jogsértésért bírságot kiszabó határozatai nem büntetőjogi jellegűek (a fent hivatkozott Tetra Pak kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 235. pontja), ettől még a Bizottságnak a Szerződés versenyszabályainak alkalmazása során esetleg szankció kiszabásához vezető minden közigazgatási eljárásban tiszteletben kell tartania a közösségi jog általános elveit, így a visszaható hatály tilalmát (lásd analógia útján a fent hivatkozott Michelin kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 7. pontját).

221    Ezen elv megköveteli, hogy a versenyjogi szabályok megsértése miatt valamely vállalkozással szemben kiszabott szankciók megfeleljenek a jogsértés elkövetése idején hatályban lévő szankcióknak.

222    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság által a közösségi versenyjogi szabályok megsértése miatt kiszabható szankciókat a 17. rendelet 15. cikke határozza meg, amelyet a jogsértés kezdetének időpontját megelőzően fogadtak el. Egyrészt emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottságnak nem áll jogában a 17. rendeletet módosítani, vagy attól eltérni, még a saját magára nézve megállapított általános szabályok útján sem. Másrészt amennyiben nyilvánvaló, hogy a Bizottság a felperessel szemben kiszabott bírság összegét a bírságok összege kiszámításának az iránymutatásban ismertetett általános módszerével összhangban határozta meg, meg kell állapítani, hogy ezzel a Bizottság a 17. rendelet 15. cikke által meghatározott szankciók keretén belül maradt.

223    A 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése értelmében „[a] Bizottság határozattal 1000‑től 1 000 000 elszámolási egységig terjedő, vagy annál nagyobb összegű bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy a vállalkozások társulásaira, de a bírság mértéke nem haladhatja meg a jogsértésben részt vevő egyes vállalkozások megelőző éves üzleti forgalmának 10%–át, ha a vállalkozások szándékosan vagy gondatlanságból [...] megsértik a Szerződés 85. cikkének (1) bekezdését [...]”. Ugyanezen rendelet előírja, hogy „[a] bírság összegének megállapításakor a jogsértés súlyát és időtartamát is figyelembe kell venni”.

224    Márpedig az iránymutatás az 1. pontja első bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a bírság kiszámításához a jogsértés súlya és időtartama alapján kell meghatározni az alapösszeget, amely az egyetlen, a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében elfogadott szempont.

225    Az iránymutatás szerint a Bizottság a bírságszámításkor a jogsértés súlya függvényében meghatározott összeget veszi alapul (a továbbiakban: általános kiindulópont). A jogsértés súlyának megállapításánál figyelembe kell venni a jogsértés jellegét, a piacra gyakorolt tényleges hatását, ha ez a hatás mérhető, valamint az érintett földrajzi piac méretét (1.A. pont, első bekezdés). Ennek keretében a jogsértések három kategóriára oszthatók: nevezetesen „enyhe jogsértésekre”, amelyekre a kiszabható bírság 1000 és 1 millió ECU között van, „súlyos jogsértésekre”, amelyekre a kiszabható bírság 1 millió és 20 millió ECU között van, és „különösen súlyos jogsértésekre”, amelyekre a kiszabható bírság 20 millió ECU fölött van (1.A. pont, második bekezdés, első–harmadik francia bekezdés). E kategóriákon belül – és főleg a „súlyos” és „különösen súlyos” jogsértések esetében – a bírság javasolt mértéke lehetővé fogja tenni a vállalkozásoknak az elkövetett jogsértés jellege szerinti differenciált kezelését (1.A. pont, harmadik bekezdés). Figyelembe kell venni továbbá, hogy a jogsértők milyen tényleges gazdasági lehetőségekkel rendelkeznek ahhoz, hogy más piaci szereplőknek, különösen a fogyasztóknak jelentős kárt okozzanak, és a bírságot olyan nagyságrendű összegben kell megállapítani, amely biztosan kellően elrettentő hatású (1.A. pont, negyedik bekezdés).

226    Ezt követően az a tény is figyelembe vehető, hogy a nagyobb vállalkozások rendszerint olyan jogi és gazdasági ismeretekkel, valamint infrastruktúrával rendelkeznek, amely lehetővé teszi számukra, hogy könnyebben felismerjék, hogy jogsértő magatartást folytatnak, és tudatában legyenek annak, hogy a versenyjog alapján ebből milyen következmények adódnak rájuk nézve (1.A. pont, ötödik bekezdés).

227    A három kategórián belül néhány esetben szükségessé válhat a meghatározott összegek súlyozása annak figyelembevétele érdekében, hogy az egyes vállalkozások jogsértő magatartása milyen súlyú, és így milyen tényleges hatást gyakorol a versenyre, különösen ha az azonos típusú jogsértéseket elkövető vállalkozások mérete között jelentős különbség áll fenn, és következésképpen szükségessé válhat, hogy az általános kiindulópontokat az egyes vállalkozások jellegéhez igazítsák (a továbbiakban: meghatározott kiindulópont) (1.A. pont, hatodik bekezdés).

228    Ami a jogsértés időtartamára vonatkozó tényezőt illeti, az iránymutatás megkülönbözteti a rövid időtartamú (általában egy évnél rövidebb) jogsértéseket, amelyek esetében a jogsértés súlya alapján meghatározott összeg nem emelkedik; a közepes időtartamú jogsértéseket (általában egy–öt év), amelyek esetében ez az összeg legfeljebb 50%‑kal emelhető; valamint a hosszú időtartamú (általában öt évnél hosszabb) jogsértéseket, amelyek esetén ez az összeg a súlyosság alapján legfeljebb évi 10%‑kal emelhető (1.B. pont, első bekezdés, első–harmadik francia bekezdés).

229    Ezt követően az iránymutatás példaként felsorol bizonyos súlyosító és enyhítő körülményeket, amelyek figyelembe vehetők az alapösszeg emeléséhez vagy csökkentéséhez, majd hivatkozik a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló, 1996. július 18–i bizottsági közleményre (HL 1996. C 207., 4. o.; a továbbiakban: engedékenységi közlemény).

230    Általános megjegyzések címén az iránymutatás kimondja, hogy az e módszerrel (százalékos alapon növelt vagy csökkentett alapösszeg) kiszámított végösszeg a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének megfelelően semmi esetre sem haladhatja meg a vállalkozások teljes forgalmának 10%‑át (5. pont, a) alpont). Ráadásul az iránymutatás előírja, hogy a fenti számítások elvégzését követően a körülmények függvényében bizonyos olyan tényezőkre is figyelemmel kell lenni, mint például a sajátos gazdasági összefüggések, a jogsértők által elért gazdasági vagy pénzügyi előnyök vagy a kérdéses vállalkozások különös jellemzői és a sajátos társadalmi környezetben fennálló valós fizetőképessége, és a bírságot ehhez kell megfelelően igazítani (5. pont, b) alpont).

231    Ebből következik, hogy az iránymutatásban előírt módszer értelmében a bírság kiszámítása továbbra is a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében említett két szempont alapján történik, nevezetesen a jogsértés súlya és időtartama alapján, tiszteletben tartva az ugyanezen rendelkezésében előírt, az egyes vállalkozások forgalmára vonatkozó felső korlátot.

232    Következésképpen az iránymutatást nem lehet úgy tekinteni, hogy az túllépi a fenti rendelkezésben meghatározott szankciók jogi kereteit.

233    A felperes állításával ellentétben, a Bizottság meglévő közigazgatási gyakorlatának az iránymutatással járó módosulása nem változtatja meg a kiszabható bírságokat meghatározó jogi hátteret, és ekképpen nem ellentétes az EJEE 7. cikkének (1) bekezdésében foglalt elvekkel.

234    Egyfelől a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlata nem szolgálhat a versenyjogi bírságok jogi háttereként, tekintettel arra, hogy a bírságkiszabást kizárólag a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése határozza meg.

235    Másfelől a 17. rendelet által a Bizottság számára biztosított mérlegelési mozgásteret illetően, ha ez utóbbi olyan új bírságszámítási módszert vezet be, amely egyes esetekben a bírságok összegének növelésével járhat, de eközben nem lép túl az e rendeletben meghatározott felső határon, ez nem tekinthető a 17. rendelet 15. cikkében előírt bírságok a jogszerűség és a jogbiztonság elvével ellentétes, visszaható hatályú súlyosításának.

236    E tekintetben nem releváns az arra való hivatkozás, hogy a bírság összegének az iránymutatásban kifejtett módszer szerinti– főszabály szerint a jogsértés súlya alapján meghatározott összegből kiindulva történő – kiszámítása alapján a Bizottság magasabb bírságokat szabhat ki, mint korábbi gyakorlata szerint. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogsértések súlyát sok tényező alapján kell meghatározni, mint például többek között az ügy sajátos körülményei, a háttere, a bírságok elrettentő hatása, anélkül hogy kimerítő vagy kötelező felsorolása lenne a mérlegelendő tényezőknek (a Bíróság C‑137/95. P. sz., SPO és társai kontra Bizottság ügyben 1996. március 25‑én hozott végzés [EBHT 1996., I–1611. o.] 54. pontja, a Bíróság C–219/95. P. sz., Ferriere Nord kontra Bizottság ügyben 1997. július 17–én hozott ítéletének [EBHT 1997., I–4411. o.] 33. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑295/94. sz., Buchmann kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítélet [EBHT 1998., II–813. o.] 163. pontja). Ezenkívül az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Bizottság a 17. rendeletből eredően a bírságok összegének meghatározásával kapcsolatos mérlegelési mozgástérrel rendelkezik azért, hogy a vállalkozások magatartását a versenyszabályok betartása irányába befolyásolja (az Elsőfokú Bíróság T–150/89. sz., Martinelli kontra Bizottság ügyben 1995. április 6–án hozott ítéletének [EBHT 1995., II–1165. o.] 59. pontja, a T–49/95. sz., Van Megen Sports kontra Bizottság ügyben 1996. december 11‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., II–1799. o.] 53. pontja és a T‑229/94. sz., Deutsche Bahn kontra Bizottság ügyben 1997. október 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑1689. o.] 127. pontja).

237    Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik továbbá, hogy az a tény, miszerint a Bizottság a múltban bizonyos fajta jogsértésekre bizonyos mértékű bírságokat szabott ki, nem fosztja meg attól a lehetőségtől, hogy ezt a szintet a 17. rendeletben jelzett korlátok között felemelje, ha ez a közösségi versenypolitika végrehajtásának biztosítása érdekében szükséges (a fent hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 109. pontja; a fent hivatkozott Solvay kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítélet 309. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑304/94. sz., Europa Carton kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑869. o.] 89. pontja). Épp ellenkezőleg, a közösségi versenyjog szabályainak hatékony alkalmazása megkívánja, hogy a Bizottság bármikor e politikához tudja igazítani a bírság szintjét (a fent hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 109. pontja).

238    Ezen okokból kifolyólag el kell utasítani a visszaható hatály tilalmának állítólagos megsértésére alapított kifogást.

B –  A bizalomvédelem elvének megsértéséről

1.     A felek érvei

239    A felperes úgy érvel, hogy a bírságszámítás új politikájának azok után történő alkalmazása, hogy a felperes önkéntesen szolgáltatott magára nézve terhelő bizonyítékokat, ellentétes a bizalomvédelem elvével. A felperes joggal bízhatott a Bizottság bírságszámítás tárgyában kialakított gyakorlatában, mely abban az időszakban volt hatályos, amikor a felperes felvette a kapcsolatot a Bizottsággal. A Bizottság mérlegelési mozgásterét e körülmények között korlátozta azon tény, hogy a felperes az EK‑Szerződés 85. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (IV/C/33.833. sz., ún. „kartonpapír”‑ügy) 1994. július 13–án hozott 94/601/EK bizottsági határozatban (HL L 243., 1. o.; a továbbiakban: „kartonpapír”‑határozat) és a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény tervezetében (HL 1995. C 341., 13. o., a továbbiakban: az engedékenységi közlemény tervezete) kifejtett bírságkiszabási módszer alapján működött vele együtt, amelyekre abban az időszakban mind a felperes, mind a Bizottság hivatkozott.

240    Az alperes szerint az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a versenyjogi szabályok megsértői nem „jogosultak” egy adott szintű bírságra. Ráadásul a felperes nem állíthatja, hogy amikor úgy döntött, hogy benyújt bizonyos dokumentumokat a Bizottságnak, joggal bízhatott az engedékenységi közleményben, majd később jutott tudomására, hogy az új iránymutatás módosította a bírságokra vonatkozó politikát. A Bizottság teljes mértékben tiszteletben tartotta e közlemény szövegét és szellemét, amikor a bírságot 30%‑kal csökkentette. Mivel e közlemény nem érinti a bírság alapösszegének meghatározását, a Bizottság nem nyújthatott az érintett vállalkozások számára reményt a bírságnak az e közlemény alkalmazása következtében való csökkentését megelőző mértékére vonatkozóan.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

241    Meg kell állapítani a bírságok versenyszabályok megsértéséért történő kiszabását illetően, hogy a Bizottság a 17. rendelet által ráruházott mérlegelési mozgástere keretein belül gyakorolja jogkörét. Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a gazdasági szereplők nem alapíthatnak jogos bizalmat olyan meglévő helyzet fenntartására, amely a közösségi intézmények mérlegelési jogkörének keretében módosítható (a Bíróság 245/81. sz. Edeka‑ügyben 1982. július 15‑én hozott ítélet [EBHT 1982., 2745. o.] 27. pontja, valamint a C–350/88. sz., Delacre és társai kontra Bizottság ügyben 1990. február 14‑én hozott ítélet [EBHT 1990., I–395. o.] 33. pontja).

242    Ellenkezőleg, a Bizottság jogosult arra, hogy a 17. rendeletben meghatározott korlátok között megemelje a bírságok általános mértékét, amennyiben ez szükséges ahhoz, hogy biztosítsa a közösségi versenypolitika végrehajtását (lásd a fenti 237. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

243    Ebből következik, hogy az olyan közigazgatási eljárásban érintett vállalkozások, amelynek következményeképpen bírság kiszabására is sor kerülhet, nem alapíthatnak jogos bizalmat arra a tényre, hogy a Bizottság a korábban kiszabottakhoz képest nem fogja növelni a bírságok összegét.

244    A felperes által a „kartonpapír”‑határozatra – különösen a közigazgatási eljárás során való együttműködés címén történő bírságcsökkentésre – alapított bizalmat illetően hozzá kell fűzni, hogy az a puszta tény, hogy a Bizottság a korábbi határozathozatali gyakorlatában meghatározott magatartásért bizonyos mértékű csökkentést engedélyezett, nem jár azzal, hogy valamely későbbi közigazgatási eljárás keretében hasonló magatartás elbírálásakor köteles engedélyezni ugyanezt az arányos csökkentést (lásd az enyhítő körülményt illetően az Elsőfokú Bíróság T–347/94. sz., Mayr–Melnhof kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítélet [EBHT 1998., II–1751. o.] 368. pontját).

245    Mindenesetre a Bizottság a jelen esetben nem alkalmazhatta a „kartonpapír”‑határozat meghozatalának idején fennálló politikáját, mivel azóta elfogadta az 1996. július 18‑án kiadott engedékenységi közleményt. Ezen időponttól kezdődően a Bizottság jogos bizalmat keltett a vállalkozásokban azzal kapcsolatban, hogy az említett közleményben szereplő kritériumokat alkalmazni fogja, és ennélfogva most köteles is azokat alkalmazni.

246    E tekintetben ki kell emelni, hogy a felperes egyáltalán nem hihette a Bizottsággal való kapcsolatfelvétel időpontjában, hogy ez utóbbi vele szemben az engedékenységi közlemény tervezetében meghatározott módszert fogja alkalmazni, mivel a Hivatalos Lapban közzétett szövegből egyértelműen kitűnik, hogy tervezetről van szó. A Bizottság e szöveghez magyarázatot fűzött, mely szerint szándékában állt a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló – a Bizottsággal a jogsértések kivizsgálásában és üldözésében együttműködő vállalkozások esetében alkalmazandó – közleményt elfogadni, valamint az elfogadást megelőzően felhívta az érintetteket az említett tervezettel kapcsolatos észrevételeik megtételére. E tervezet egyetlen következménye az érintett vállalkozások azzal kapcsolatos tájékoztatása lehetett, hogy a Bizottság közleményt szándékozik elfogadni e kérdésről.

247    Amennyiben a felperes érvelése azon feltételezésen alapul, hogy a Bizottság nem tartotta tiszteletben az engedékenységi közleményt, az érvelése egybemosódik az említett közlemény helytelen alkalmazásának alátámasztására előterjesztett érveléssel.

248    Következésképpen a felhozott kifogást el kell utasítani annyiban, amennyiben az a bizalomvédelem elvének megsértésére alapul.

C –  Az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének megsértéséről, valamint az iránymutatás jogszerűségéről

1.     A felek érvei

249    A felperes több érvet is előterjeszt azon feltevésének alátámasztására, mely szerint a Bizottság túlzott mértékű és diszkriminatív bírságot szabott ki vele szemben, és ezzel megsértette az egyenlő bánásmód és az arányosság elvét is.

250    Először is, amikor absztrakt összegeket vett alapul a bírság összegének kizárólag a jogsértés súlyossága alapján történő meghatározása kiindulópontjául, a Bizottság hátrányosan megkülönböztette a kis- és középvállalkozásokat. A Bizottság az érintett vállalkozásokat négy csoportba sorolta méretük szerint. Mivel az első csoportba tartozó ABB esetében a meghatározott kiindulópont alacsonyabb volt, mint e vállalkozás forgalmának 10%‑a, a számítási módszer lehetővé tette a bírság végső összegének meghatározásakor releváns valamennyi tényező figyelembevételét. Azonban a felperes és a második és harmadik csoportba tartozó, az ABB‑nél kisebb méretű többi vállalkozás esetében meghatározott kiindulópontok olyan magasak voltak, hogy az említett tényezőket nem lehetett figyelembe venni, mivel a forgalom 10%‑a alá kellett csökkentetni az összeget a 17. rendelet értelmében.

251    Következésképpen a Bizottság hátrányos megkülönböztetést alkalmazott a kis- és középvállalkozásokkal szemben, ami ellentétes az általános politikájával, mely utóbbi értelmében kevésbé szigorúan szankcionálja a főként a jogsértés által lefedett ágazatban tevékenykedő vállalkozásokat, mint azokat a multinacionális vállalkozásokat, amelyek egyidejűleg több ágazatban is tevékenykednek. A Bizottság magatartása ellentétes az EK‑Szerződés 130. cikke (1) bekezdésével (jelenleg EK 157. cikk (1) bekezdés) is, amely szerint a Bizottságnak ösztönöznie kell egy olyan környezet kialakítását, amely kedvez a kezdeményezéseknek és a vállalkozások – különösen a kis- és középvállalkozások – fejlődésének.

252    Másodszor a Bizottság által alkalmazott számítási módszer azzal járt, hogy a második és harmadik csoportba sorolt vállalkozásokkal szemben kiszabott bírságok alapösszege meghaladta forgalmuk 10%‑át, azaz a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében meghatározott korlátot. A felperes szerint e korlátot nem lehet túllépni a számítás semelyik szakaszában. Amennyiben a Bizottság e 10%‑ot meghaladó alapösszegek alapján számíthatja ki a bírság összegét, a bírság összegének Bizottság általi bármilyen hozzáigazítása csupán illuzórikus lenne, és semmilyen hatással nem bírna a bírság végső összegére, amely mindenképpen a teljes forgalom 10%‑ával lenne egyenlő.

253    Válaszában a felperes hozzáfűzi, hogy az iránymutatás 5. pontjának a) albekezdése szerint „az e módszerrel (százalékos alapon növelt vagy csökkentett alapösszeg) kiszámított végösszeg” semmi esetre sem haladhatja meg a vállalkozások forgalmának 10%‑át. Maga az iránymutatás nem tesz tehát lehetővé olyan számítást, amelynek eredménye meghaladná a forgalom 10%‑ában meghatározott korlátot.

254    A felperes úgy érvel, hogy a bírság kiszámításának az enyhítő körülmények figyelembevételét követő, és az együttműködésért való mérséklést megelőző szakaszában a forgalom 10%‑ában meghatározott korlát figyelembevétele végett a Bizottság a második és harmadik csoportba sorolt vállalkozások esetében a jog szerint lehetséges legmagasabb szintre csökkentette a bírságokat. A felperes esetében az együttműködéséért járó mérséklést megelőzően megállapított bírság 12 700 000 ECU volt, tehát forgalmának pontosan 10%‑a.

255    Harmadszor a Bizottság a bírságok összegét olyan szinten határozta meg, amely nem tükrözte az egyes vállalkozások méretét. Míg a Bizottság korábbi gyakorlatában a jogsértés tárgyát képező termékekre vonatkozó forgalmon alapultak a bírságok, a jelen esetben a Bizottság a felperessel szemben kiszabott bírságot ez utóbbi teljes forgalmának 10%‑ára csökkentette. A Bizottságnak e forgalmak mindegyikét figyelembe kell vennie a bírság összegének meghatározásakor az érintett vállalkozás méretének és különböző piacokon való jelenlétének figyelembevétele végett.

256    Ezzel kapcsolatban a felperes kifejti továbbá, hogy a Bizottság tévesen ítélte meg a felperes tényleges helyzetét, amikor úgy találta, hogy ez utóbbi alapvetően a szóban forgó termékre szakosodott vállalkozás, míg valójában a szóban forgó piacon megvalósított forgalma teljes forgalmának csupán 36,8%‑át teszi ki. A felperes helyzetének e téves értékeléséből eredően a felperessel szemben a releváns piacon megvalósított forgalmához képest aránytalan bírságot szabta ki. Az alkalmazott számítási módszer a felperesnek a harmadik csoportba sorolt vállalkozásokkal szembeni hátrányos megkülönböztetését eredményezte, amennyiben az utóbbiakkal szemben kiszabott bírság és a felperessel szemben kiszabott bírság méretbeli különbségeiket tekintve aránytalan.

257    Negyedszer a bírságok összegének a jogszerűen elfogadható felső korlátnál magasabb összegeken alapuló meghatározásával a Bizottság megfosztotta magát a jogsértés súlyának értékelésekor releváns más tényezők figyelembevételének lehetőségétől. Így a Bizottság nem az egyes érintett vállalkozások által az érintett piacon megvalósított nyereség alapján számította ki a bírságok összegét, jóllehet e tényező figyelembevételének szükségességét elismerte mind a Bíróság ítélkezési gyakorlata, mind a Bizottság saját gyakorlata, és azt a Bizottság XXI. Versenypolitikai jelentése is kimondta. A Bizottság ugyanis nem vette figyelembe azon tényt, miszerint a felperes nem tett szert rendkívüli haszonra a hivatkozott jogsértés időtartama alatt. A felperes nem érti, hogy azon egyéb tényezők, amelyekre a Bizottság a bírság összegének meghatározásakor támaszkodott, miként tükrözhetnék az egyes vállalkozások feltételezett hasznát, amint azt az alperes állítja.

258    Végül a bírság aránytalan, amennyiben a Bizottság nem vette figyelembe a felperes bírságfizetési képességét, ezért a bírság összegét olyan mértékben határozta meg, amely veszélyeztette a felperes fennmaradását. Korábbi gyakorlatában ugyanakkor a Bizottság számos alkalommal a szokásos mértéknél alacsonyabb bírságot szabott ki az érintett vállalkozások pénzügyi nehézségei miatt. Az iránymutatásban ráadásul a Bizottság kifejtette azon szándékát, hogy a vállalkozások valós fizetőképességét a sajátos társadalmi környezetben kívánja figyelembe venni a bírságok ennek megfelelő kiigazítása végett. A vállalkozásokban e szándék jogos bizalmat keltett. E tekintetben a felperes előadja, hogy az 1997. és 1998. év során súlyos veszteségek érték, amelyek a bírsággal együtt olyan veszteséget okoztak, amely meghaladta saját erőforrásai teljes nettó értékét. A csőd elkerülése és a bírság kifizetéséhez szükséges összeg megszerzése érdekében a felperesnek el kellett adnia ipari és kereskedelmi tevékenysége nagyobb részét, valamint a Løgstør Rør nevet. Még ha a felperes létezik is jogi személyként, a szóban forgó piacról ki lett rekesztve.

259    A felperes hozzáfűzi, hogy a Bizottság célja a bírságok összegének meghatározásakor elrettentő jellegűnek kell lennie, és nem a vállalkozások releváns piacról való kizárására és a szóban forgó ágazaton belüli verseny károsítására kell irányulnia. A bírságok ilyen magas szinten történő megállapítása az ABB két legfőbb versenytársának, a felperesnek és a Tarcónak a piacról való eltűnésével járhat.

260    Amennyiben a Bizottság az új iránymutatásra támaszkodott a bírságok összegének kiszámításakor a túlzott mértékű és diszkriminatív bírság meghatározása érdekében, a felperes ezen iránymutatásnak az EK‑Szerződés 184. cikke (jelenleg EK 241. cikk) szerinti jogellenességére hivatkozik. A Bizottság az iránymutatásában a bírságok kiszámításához olyan magas alapösszegeket határozott meg, amelyek megfosztják valamennyi releváns tényező – beleértve az esetleges enyhítő körülményeket – figyelembevételét illetően a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése által ráruházott mérlegelési mozgástértől.

261    Az alperes kifejti először is, hogy alaptalan azon állítás, amely szerint hátrányosan megkülönböztette volna a felperest a bírságok kiszámításának alapjául szolgáló összegek meghatározásakor.

262    A 20 millió ECU egységes összeg valamennyi jogsértő esetében kiindulópontként történő alkalmazása nem tekinthető diszkriminatívnak, amennyiben ezen összeg az egyes jogsértők és a jogsértésben való részvételük súlyának függvényében kiigazításra kerül. A Bizottság kifejezetten figyelembe vette a szóban forgó vállalkozások mérete és gazdasági ereje közötti különbségeket, többek között az ABB‑vel szemben kiszabandó bírság kezdeti összegének emelésekor. A felperessel szemben kiszabott 8,9 millió ECU bírság nem a lehető legmagasabb, hanem alacsonyabb a 17. rendelet által engedélyezett felső korlátnál.

263    Ráadásul még ha az ABB indokolatlanul részesült is kedvezményesebb bánásmódban, mint a felperes, ez nem vezetne a felperessel szemben kiszabott bírság csökkentéséhez, mivel senki sem hivatkozhat valamely harmadik személy javára elkövetett jogellenes magatartásra előnyök szerzése végett. Mindenesetre a felperes nem hivatkozhat arra, hogy középvállalkozás. A Szerződés 130. cikkét illetően, tekintettel annak általános jellegére, nehezen elképzelhető, hogy egy intézkedést e rendelkezéssel való összeegyeztethetetlensége miatt meg lehessen semmisíteni.

264    Ezt követően az alperes vitatja, hogy a bírságok kiszámításához alkalmazott összegek a számítás semelyik szakaszában sem haladhatják meg a forgalom 10%‑át. A 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében meghatározott korlátot illetően kizárólag a bírság kiszámítása végső eredményének van jelentősége, és nem a számítás során elfogadott összegeknek. A Bizottság egyébként alkalmazhatott volna a forgalom 10%‑ánál alacsonyabb kiindulópontot, és bírság végső összege ugyanez lehetett volna. Semmi sem akadályozta a Bizottságot abban, hogy amennyiben az iránymutatás feltételeinek alkalmazása a felső határnál magasabb összeget eredményez, ezt az összeget pontosan az e határnak megfelelő mértékűre csökkentse az engedékenységi közleményben meghatározott feltételek alkalmazását megelőzően. Amennyiben a felperes válaszában az iránymutatás 5. pontjának a) albekezdésére hivatkozik, ezen érvelés új és elfogadhatatlan az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 48. cikke 2. §‑ának értelmében.

265    Egyébként a forgalom 10%‑ában meghatározott korlátnak a felperes által javasolt értelmezése megalapozatlan, mivel azon kötelezettséget vonná maga után, hogy a számítást egy rendellenesen alacsony összeggel kell kezdeni e korlát számítás közbeni meghaladásának elkerülése végett, ami olyan kiindulópont rögzítésével járna, amely nem felel már meg az iránymutatásban meghatározott feltételeknek. E módszer szerint a számítás egészét visszafelé kellene elvégezni, és a kiindulópontot csak a számítás végén lehetne egyértelműen meghatározni. Az ilyen módszer önkényes lenne, és azzal járna, hogy a Bizottság nem venné figyelembe az egyes esetek sajátos körülményeit.

266    A Bizottságnak joga van a vállalkozás teljes forgalmának 10%‑át meg nem haladó bírságot kiszabni. Jóllehet a Bizottság gyakran a szóban forgó piacon megvalósított forgalmat vette figyelembe a bírságok összege kiszámításának kiindulópontjaként, nem köteles követni e korábbi gyakorlatát. A bírság összegének kiszámításakor számos tényezőt figyelembe kell venni, és nem lehet aránytalan jelentőséget tulajdonítani a forgalomnak. Mindenesetre a Bizottság korábbi gyakorlata nem volt állandó, mivel a bírságok többek között a szóban forgó piac forgalmán kívüli egyéb forgalom, illetve a jogsértés révén az elkövetők által szerzett haszon alapján kerülnek meghatározásra.

267    A határozat megállapítja, hogy a felperes egyetlen termékre szakosodott, azonban nem állítja, hogy csupán egyetlen terméket gyártott. A felperes alapvetően egyetlen termékre szakosodott vállalkozásnak való minősítése nem hibás, mivel a maga a felperes által nyújtott információk szerint az előszigetelt csövek a vizsgálat idején hozzávetőleg 80%–át tették ki teljes forgalmának. Egyébként a Bizottság e tényezőre kizárólag annak érdekében támaszkodott, hogy különbséget tegyen a felperes és az ABB között, és az előbbivel szemben kiszabandó bírság kiindulópontját 20 millió ECU‑ről 10 millió ECU‑re csökkentse.

268    A Bizottság nem köteles a jogsértésből származó haszon figyelembevételére. Általában – mint a jelen esetben is – nehéz meghatározni, hogy az egyes vállalkozások milyen hasznot húztak a jogsértésben való részvételükből. Mindenesetre a Bizottság által figyelembe vett egyéb tényezők feltehetően tükrözik az egyes vállalkozások feltételezett hasznát. A Szerződés 85. cikkének súlyos és szándékos megsértése esetén e jogsértés tekinthető kellően jelentősnek ahhoz, hogy a Bizottság ne tulajdonítson különös jelentőséget a hasznok tényleges összegének.

269    A Bizottság nem köteles továbbá figyelembe venni a bírság összegének megállapításakor egy vállalkozás rossz pénzügyi helyzetét, amennyiben e bírság a 17. rendelet által meghatározott felső határ alatt marad. A jelen esetben a felperes nem bizonyította, hogy a bírság veszélyeztetné a fennmaradását, illetve hogy tevékenységeinek eladását a bírság megfizetésére vonatkozó kötelezettség tette szükségszerűvé. Ilyen intézkedést számos okból hozhatott, és semmi esetre sem hasonlítható az adott vállalkozás releváns piacról való kizárásához.

270    Mivel a bírság nem túlzott mértékű, és nem is diszkriminatív, a felperesnek semmi oka sincs vitatni az iránymutatás jogszerűségét. Arra sem hivatkozhat, hogy a Bizottság az iránymutatás elfogadásával elkötelezte volna magát, hogy a továbbiakban nem veszi figyelembe az esetleges enyhítő körülményeket és a kartell különböző résztvevői által játszott szerepet.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

271    Meg kell állapítani, hogy a felperes az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének megsértése mellett a Szerződés 184. cikkének értelmében jogellenességi kifogásra is hivatkozik az iránymutatással kapcsolatban, amennyiben a Bizottság ez utóbbi elfogadásakor megfosztotta magát a 17. rendelet által – többek között az egyes vállalkozások méretének és jogsértésben játszott szerepének mérlegelésére vonatkozóan – ráruházott mozgástértől. Először e jogellenességi kifogást kell megvizsgálni.

–       Az iránymutatással kapcsolatos jogellenességi kifogásról

272    Először is emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Szerződés 184. cikke azon általános jogelv kifejeződése, mely valamennyi érintett fél számára biztosítja a jogot, hogy az őt közvetlenül és személyében érintő határozat megsemmisítése érdekében vitassa az intézmények megtámadott határozat alapjául szolgáló korábbi jogi aktusainak érvényességét, még ha ez utóbbiakat nem is rendelet formájában hozták, ha ezen érintett fél nem rendelkezik a Szerződés 173. cikke szerinti közvetlen keresetindítási joggal ezen aktusok tekintetében, amelyek következményeit ennélfogva azok megsemmisítésére irányuló kereset benyújtására vonatkozó jog nélkül kell viselnie (a Bíróság 92/78. sz., Simmenthal kontra Bizottság ügyben 1979. március 6–án hozott ítéletének [EBHT 1979., 777. o.] 39. és 40. pontja).

273    Mivel a Szerződés 184. cikkének nem célja, hogy lehetővé tegye a felek számára valamely általános hatályú aktus alkalmazhatóságának vitatását bármilyen kereset alátámasztására, az az általános jogi aktus, amelynek jogellenességére hivatkozás történik, közvetlenül vagy közvetetten alkalmazható kell legyen a kereset tárgyát képező esetre, és jogi összefüggés kell fennálljon a megtámadott egyedi határozat és a kérdéses általános jogi aktus között (a Bíróság 21/64. sz., Macchiorlati Dalmas e Figli kontra Főhatóság ügyben 1965. március 31‑én hozott ítélete [EBHT 1965., 227. o., különösen a 245. o.], 32/65. sz., Olaszország kontra Tanács és Bizottság ügyben 1966. július 13‑án hozott ítélete [EBHT 1966., 563. o., különösen az 594. o.], valamint az Elsőfokú Bíróság T‑6/92. és T‑52/92. sz., Reinarz kontra Bizottság egyesített ügyekben 1993. október 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1993., II‑1047. o.] 57. pontja).

274    Az iránymutatást illetően meg kell jegyezni, hogy a Bizottság annak első bekezdéseiben „[A]z itt felvázolt elveknek biztosítaniuk kell, hogy a Bizottság határozatai a vállalkozások és a Bíróság előtt átláthatóak és pártatlanok legyenek, ugyanakkor fenn kell tartaniuk a vonatkozó jogszabályok alapján a bírságok kiszabása tekintetében a [...]forgalom 10%‑ának korlátain belül a Bizottságra ruházott mérlegelési jogkört [és a] bírság összegének meghatározásánál alkalmazandó új módszer [...] a következő szabályokat követi”. Következésképpen, még ha az iránymutatás nem képezi is a vitatott határozat jogi alapját, mivel az a 17. rendelet 3. cikkén és 15. cikkének (2) bekezdésén alapul, általánosan és elvont módon meghatározza azt a módszertant, amelyet a Bizottság magára vállalt az e határozatban kiszabott bírságok összegének megállapítása végett, következésképpen garantálja a vállalkozások jogbiztonságát.

275    Ráadásul nyilvánvaló, hogy a Bizottság a felperessel szemben kiszabott bírság összegét az iránymutatásban vállalt általános módszerrel összhangban határozta meg (lásd a fenti 222. pontot).

276    Következésképpen a jelen esetben közvetlen jogi kapcsolat áll fenn a megtámadott egyedi határozat és az iránymutatás által létrehozott általános jogi aktus között. Tekintettel arra, hogy a felperes nem kérhette az iránymutatás mint általános jogi aktus megsemmisítését, ez utóbbival szemben jogellenességi kifogásnak van helye.

277    Ebben az összefüggésben meg kell állapítani, hogy – amint az a fenti 223–232. pontban megállapításra került – a Bizottság, amikor az iránymutatásában bejelentette a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése értelmében kiszabott bírságok kiszámításához alkalmazni kívánt módszert, az e rendelkezés által előírt jogi kereten belül maradt.

278    A felperes állításaival ellentétben a Bizottság a bírságok összegének a kérdéses jogsértés súlyának és időtartamának függvényében történő meghatározásakor nem köteles az érintett vállalkozások forgalmán alapuló összegek alapján kiszámolni a bírságot, és azt sem kell biztosítania, hogy amikor ugyanabban a jogsértésben érintett több vállalkozást bírságol meg, a számításai eredményeként kiszabott végső bírságösszegek az e vállalkozások közötti, a teljes forgalmuk vagy az érintett áru piacáról származó forgalmuk tekintetében fennálló minden különbséget tükrözzenek.

279    E tekintetben emlékeztetni kell az állandó ítélkezési gyakorlatra, mely szerint a jogsértések súlyát sok tényező alapján kell meghatározni, mint például többek között az ügy sajátos körülményei, a háttere, a bírságok elrettentő hatása, anélkül hogy kimerítő vagy kötelező felsorolása lenne a mérlegelendő tényezőknek (lásd a fenti 236. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

280    A valamely jogsértés súlyának mérlegelésekor figyelembe veendő tényezők között az esettől függően szerepelhet a jogsértés tárgyát képező termékek értéke és mennyisége, valamint a vállalkozás mérete és gazdasági ereje, és ennélfogva a hatás, amit a piacra tudott gyakorolni. Ebből egyrészt az következik, hogy a bírság összegének meghatározásakor figyelembe lehet venni nem csupán a vállalkozás teljes forgalmát, amely információval szolgál, ha mégoly hozzávetőleges és tökéletlen módon is, ez utóbbi méretére és a gazdasági erejére vonatkozóan, hanem e forgalomnak a jogsértés tárgyát képező termékekből származó részét is, ami így a jogsértés nagyságáról nyújt tájékoztatást. Másrészt az is következik ebből, hogy ezen adatok egyikének sem szabad aránytalan jelentőséget tulajdonítani a mérlegelendő egyéb tényezőkhöz képest, és a bírságok megállapítása nem lehet a teljes forgalomra alapozott egyszerű számítás eredménye (a fent hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 120. és 121. pontja, az Elsőfokú Bíróság T‑77/92. sz., Parker Pen kontra Bizottság ügyben 1994. július 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1994., II–549. o.] 94. pontja, és T‑327/94. sz., SCA Holding kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II–1373. o.] 176. pontja).

281    Az ítélkezési gyakorlatból következik ugyanis, hogy a Bizottság jogosult a bírságot a jogsértés súlya alapján kiszámítani, anélkül hogy figyelembe venné az érintett vállalkozások eltérő forgalmát. Ekképpen a közösségi bíróság megállapította azon számítási módszer megengedhetőségét, amely szerint a Bizottság először a kiszabandó bírságok teljes összegét határozza meg, majd ezen összeget szétosztja az érintett vállalkozások között az érintett ágazatbeli tevékenységük (a Bíróság 96/82–102/82., 104/82., 105/82., 108/82. és 110/82. sz., IAZ International Belgium és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. november 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1983., 3369. o.] 48–53. pontja) vagy a részvételük mértéke, a kartellben betöltött szerepük és valamely referencia‑időszak alatti átlagos piaci részesedésük alapján megállapított piaci jelentőségük függvényében.

282    Következésképpen a Bizottság nem tért el a 17. rendelet 15. cikkének az ítélkezési gyakorlat szerinti értelmezésétől, amikor az iránymutatásában kifejtette a bírságok összegének számítási módszerét, amely nem az érintett vállalkozások forgalmán alapul.

283    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy jóllehet az iránymutatás nem írja elő, hogy a bírság összegét az érintett vállalkozások teljes forgalma vagy a szóban forgó termék piacán megvalósított forgalma alapján számítsák ki, nem zárja ki, hogy a Bizottság a bírság összegének meghatározásakor a forgalomra vonatkozó mutatószámokat az általános elvek betartása érdekében figyelembe vegye, amennyiben a körülmények ezt megkívánják.

284    Ugyanis az iránymutatás alkalmazásakor az érintett vállalkozás forgalma számításba jöhet annak figyelembevételekor, hogy a jogsértők tényleges gazdasági lehetőségeik folytán jelentős kárt okozhatnak más piaci szereplőknek, továbbá kellően elrettentő hatású bírság biztosításának szükségességekor, valamint annak a ténynek a figyelembevételekor, hogy a nagy vállalkozások rendszerint olyan jogi és gazdasági ismeretekkel, valamint infrastruktúrával rendelkeznek, amely lehetővé teszi számukra, hogy könnyebben felismerjék, hogy jogsértő magatartást folytatnak, és tudatában legyenek annak, hogy a versenyjog alapján ebből milyen következmények származnak rájuk nézve (lásd a fenti 226. pontot). Az érintett vállalkozás forgalma szintén számításba vehető annak meghatározásakor, hogy az egyes vállalkozások jogsértő magatartása milyen súlyú, és ebből következően milyen tényleges hatást gyakorol a versenyre, különösen, ha az azonos típusú jogsértéseket elkövető vállalkozások mérete között jelentős különbség áll fenn (lásd a fenti 227. pontot). Ugyanígy a vállalkozások forgalma tájékoztatást nyújthat a jogsértők által elért gazdasági vagy pénzügyi előnyökről vagy a vállalkozások különös jellemzőiről, amelyeket a körülményeknek megfelelően figyelembe kell venni (lásd a fenti 230. pontot).

285    Ráadásul az iránymutatás úgy rendelkezik, hogy az azonos magatartásért járó azonos büntetés elve – ha a körülmények így kívánják – az érintett vállalkozások vonatkozásában eltérő összegű bírságok kiszabásához vezethet, anélkül hogy ezt a különbségtételt aritmetikai számítások szabályoznák (1.A. pont, hetedik bekezdés).

286    Ellentétben azzal, amit a felperes állít, az iránymutatás nem mehet túl azon, amit a 17. rendelet előír. A felperes úgy érvel, hogy az iránymutatás lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy a jogsértés súlya alapján a bírság kiszámításának kiindulópontjául olyan magas összeget határozzon meg, amelynek következtében – tekintettel arra, hogy a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerint a bírság összege semmi esetre sem haladhatja meg az érintett vállalkozás forgalmának 10%‑át – bizonyos esetekben az egyéb tényezők, mint például a jogsértés időtartama, az enyhítő vagy súlyosító körülmények nem gyakorolhatnak hatást a bírság mértékére.

287    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése, amely úgy rendelkezik, hogy a Bizottság olyan összegű bírságot szabhat ki, amelynek mértéke nem haladhatja meg a jogsértésben részt vevő egyes vállalkozások megelőző éves üzleti forgalmának 10%–át, megköveteli, hogy azt a bírságot, amelyet végül kiszab a vállalkozásra, csökkentse abban az esetben, ha az meghaladja a forgalma 10%–át, függetlenül a jogsértés súlyát és időtartamát figyelembe vevő közbenső számítási műveletektől.

288    Következésképpen a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése nem tiltja meg a Bizottságnak, hogy a számítása során olyan közbenső összegre hivatkozzon, amely meghaladja az érintett vállalkozás forgalmának a 10%–át, amennyiben a végső soron erre a vállalkozásra kiszabott bírság nem haladja meg ezt a felső korlátot.

289    Az iránymutatás egyébként ugyanezt írja elő, mikor kimondja, hogy „az e módszerrel (százalékos alapon növelt vagy csökkentett alapösszeg) kiszámított végösszeg a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének megfelelően semmi esetre sem haladhatja meg a vállalkozások teljes forgalmának 10%‑át” (5. pont, a) alpont).

290    Olyan esetben, amikor a Bizottság a számítása során olyan közbenső összeget alkalmaz, amely meghaladja az érintett vállalkozás forgalmának 10%–át, nem kifogásolható, hogy bizonyos, a számítása során figyelembe vett tényezők nem tükröződnek a bírság végösszegén, mivel ez a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében előírt azon tilalom következménye, hogy a bírság ne haladja meg az érintett vállalkozás forgalmának 10%–át.

291    Amennyiben a felperes az iránymutatásnak a 17. rendeletet illető jogellenességére hivatkozik, kifogását el kell utasítani.

–       Az egyenlő bánásmód elvének megsértéséről

292    Meg kell állapítani, hogy a felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság vele szemben, mint a többi kis- és középvállalkozással szemben, olyan bírságot szabott ki, amely az ABB‑vel szemben kiszabott bírsághoz képest nem vette kellőképpen figyelembe a felperes forgalmát és méretét.

293    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmód elve akkor sérül, ha hasonló helyzeteket eltérő módon kezelnek, vagy eltérő helyzeteket ugyanolyan módon kezelnek, kivéve ha ez a fajta bánásmód objektív módon igazolt (a Bíróság 106/83. sz. Sermide–ügyben 1984. december 13–án hozott ítéletének [EBHT 1984., 4209. o.] 28. pontja, C–174/89. sz. Hoche‑ügyben 1990. június 28‑án hozott ítéletének [EBHT 1990., I–2681. o.] 25. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróság T–311/94. sz., BPB de Eendracht kontra Bizottság ügyben 1998. május 14–én hozott ítéletének [EBHT 1998., II–1129. o.] 309. pontja).

294    A jelen esetben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság úgy találta, hogy ez a jogsértés különösen súlyos, amelynek esetében a kiszabott bírság rendszerint 20 millió ECU (a határozat (165) preambulumbekezdése).

295    Meg kell jegyezni ezt követően, hogy a Bizottság ahhoz, hogy figyelembe vegye a jogsértésben részt vevő vállalkozások mérete közötti különbséget, a vállalkozásokat – Közösségi piacon képviselt jelentőségük alapján – négy csoportra osztotta, fenntartva a módosítás lehetőségét, ha azt az elrettentő hatás biztosítása szükségességének figyelembevétele indokolja (a határozat (166) preambulumbekezdésének második–negyedik bekezdése). A határozat (168)–(183) preambulumbekezdéséből következik, hogy a jelentőség sorrendjében meghatározott négy csoportra kiszabott bírság összegének kiszámításához a meghatározott kiindulópont 20, 10, 5 és 1 millió ECU.

296    Ami az egyes csoportokra jellemző kiindulópontok meghatározását illeti, a Bizottság az Elsőfokú Bíróság egyik kérdésére kifejtette, hogy ezek az összegek tükrözik az egyes vállalkozásoknak az előszigetelt csövek ágazatában képviselt jelentőségét, amelynél figyelembe veszik a kartellbeli, illetve az ABB‑hez viszonyított méretüket és súlyukat. E célból a Bizottság nemcsak az érintett piacon meglévő forgalmukat vette figyelembe, hanem a kartell tagjai által az egyes vállalkozásoknak tulajdonított viszonylagos jelentőséget is, amint ez a kartellben előírt, a kifogásközlés 60. pontjában szereplő kvótákból, valamint az 1995‑ben elért és megtervezett, a kifogásközlés 169–171. pontjában szereplő eredményekből következik.

297    Ráadásul a Bizottság 50 millió euróra emelte az ABB‑vel szemben kiszabandó bírság kiszámításhoz alkalmazott kiindulópontot azért, hogy figyelembe vegye a fő európai csoportok egyikeként elfoglalt helyzetét (a határozat (168) preambulumbekezdése).

298    Ebben az összefüggésben meg kell állapítani – tekintettel a meghatározott kiindulópontok megállapításakor figyelembe vett releváns tényezők összességére –, hogy a felperes esetében megállapított kiindulópont és az ABB esetében elfogadott kiindulópont közti különbség objektíve igazolt. Mivel a Bizottságnak nem kell biztosítania, hogy az érintett vállalkozások esetében elvégzett számítás eredményeként a bírság végső összege tükrözze a forgalmuk tekintetében közöttük fennálló különbséget, a felperes nem sérelmezheti, hogy a Bizottság olyan kiindulópontot határozott meg, amely a teljes forgalmához viszonyítva arányában nagyobb bírsághoz vezetett, mint az ABB‑vel szemben kiszabott bírság.

299    Egyébként az Elsőfokú Bíróság már kimondta, hogy a Bizottság, amennyiben – mint a jelen esetben – a bírságok összegének meghatározásakor valamely vállalkozásnak az érintett piacon elért forgalmára támaszkodott, a jogsértés súlyának értékelése során nem köteles figyelembe venni a vállalkozás teljes forgalma és a jogsértés tárgyát képező termékekből származó forgalma közötti arányt (a fent hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 184. pontja). Ennélfogva a Bizottság a fortiori nem köteles a bírság összegét az érintett vállalkozások teljes forgalma alapján határozni meg a jelen esethez hasonló körülmények között, amikor úgy határozott, hogy a jogsértés súlyának és időtartamának értékelésekor és különösen a bírságok kiszámításához alkalmazott kiindulópontok meghatározásakor a releváns tényezők összességét veszi figyelembe.

300    Amennyiben a felperes esetében megállapított kiindulópont objektíven különbözik az ABB‑vel szemben megállapított kiindulóponttól, nem róható fel a Bizottságnak, hogy bizonyos, a számítása során figyelembe vett tényezők nem tükröződnek az utóbbival szemben kiszabott bírság végösszegén, mivel ez a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében előírt azon tilalom következménye, hogy a bírság ne haladja meg az érintett vállalkozás forgalmának 10%–át (lásd a fenti 290. pontot). Egyébként a felperes által a jogsértésben játszott szerepnek az ABB szerepéhez képesti kisebb súlyát illetően meg kell jegyezni, hogy – amint a határozat (171) preambulumbekezdéséből is kitűnik – az ABB sajátos szerepe súlyosító körülményként lett figyelembe véve a vele szemben kiszabandó bírság összegének emelése végett.

301    Ennélfogva a felperes nem bizonyította sem azt, hogy a Bizottság az ABB‑vel szemben kiszabott bírsághoz képest diszkriminatív bírságot szabott volna ki vele szemben, sem azt, hogy általában hátrányosan megkülönböztette volna a kis- és középvállalkozásokat az ABB‑hez hasonlóan nagyméretű vállalkozásokkal szemben.

–       Az arányosság elvének megsértéséről

302    Az arányosság elvének megsértését illetően meg kell állapítani, hogy a felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság először is nem vette kellően figyelembe a felperesnek az érintett piacon elért forgalmát, aminek következtében a harmadik csoportba sorolt vállalkozásokkal szemben kiszabott bírsághoz képest e társasággal szemben diszkriminatív bírságot szabott ki.

303    E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy a határozatból, valamint a Bizottság által az Elsőfokú Bíróság egyik írásbeli kérdésére adott válaszból kitűnik, hogy a Bizottság a bírságok összegének kiszámításakor alkalmazott meghatározott kiindulópontok megállapításakor figyelembe vette az egyes vállalkozásoknak az előszigetelt csövek ágazatában képviselt jelentőségét tükröző tényezők összességét, amelyek között szerepelt az érintett piacon megvalósított forgalom is. Nem lehet arra következtetni, hogy a Bizottság aránytalan bírságot szabott volna ki egyedül abból a tényből, hogy ebben az összefüggésben nem kizárólag az egyes vállalkozások által az érintett piacon elért forgalomra alapozott, hanem más, a vállalkozások e piacon betöltött jelentőségére vonatkozó tényezőket is figyelembe vett. Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy sem a vállalkozás teljes forgalmának, sem a jogsértés tárgyát képező termékekből származó forgalomnak nem szabad aránytalan jelentőséget tulajdonítani a mérlegelendő egyéb tényezőkhöz képest (lásd a fenti 280. pontot).

304    Ebben az összefüggésben nem lehet arra következtetni, hogy a felperessel szemben kiszabott bírság aránytalan lenne, mivel a Bizottság által az egyes vállalkozások érintett piacon elért jelentőségének értékeléséhez elfogadott szempontok fényében igazolt a vele szemben kiszabott bírság kiindulópontja. A felperes számára a kartell keretében kiosztott kvótára, és a kifogásközlés 60. és 169–171. pontjában szereplő tervezett eredményekre tekintettel a Bizottság jogosult legalább kétszer magasabb kiindulópontot meghatározni a felperessel szemben, mint a harmadik csoportba tartozó vállalkozások esetében.

305    E tekintetben a felperes nem hivatkozhat arra a tényre, hogy a Bizottság a határozata (175) preambulumbekezdésében „egyetlen termékre szakosodott vállalkozásnak” minősítette. Az említett részből kitűnik ugyanis, hogy e minősítés célja csupán a felperes esetében megállapított alacsonyabb kiindulópontnak az ABB esetében megállapítottól való megkülönböztetése volt. A felperes nem fejtette ki, hogy e minősítés – feltételezve, hogy hibás volt – mennyiben hozta hátrányos helyzetbe.

306    Amennyiben a felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem vette figyelembe az érintett piacon elért forgalmát a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében előírt, a forgalom 10%‑ában meghatározott korlát alkalmazásakor, emlékeztetni kell az állandó ítélkezési gyakorlatra, amely szerint a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerinti forgalom az érintett vállalkozás teljes forgalmára vonatkozik, amely a vállalkozás piaci jelentőségére és befolyására utaló egyetlen hozzávetőleges tényező (a fent hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 119. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑44/89. sz., Cockerill Sambre kontra Bizottság ügyben 1995. április 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑947. o.] 98. pontja és a T‑43/92. sz., Dunlop Slazenger kontra Bizottság ügyben 1994. július 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1994., II‑441. o.] 160. pontja). A 17. rendelet említett rendelkezésében előírt határt tiszteletben tartva a Bizottság megválaszthatja, hogy a földrajzi kiterjedés és az érintett áruk tekintetében melyik forgalom alapján szabja ki a bírságot.

307    Másodsorban a felperes nem hozhatja fel az arányosság elvének megsértését sem arra hivatkozva, hogy a Bizottság nem az érintett piacon elért nyeresége alapján számította ki a vele szemben kiszabandó bírságok összegét. Még ha a haszon, amelyet a vállalkozások a gyakorlatukból húzhattak, azon tényezők egyike is, amelyeket figyelembe kell venni a jogsértés súlyának értékelésekor (a fent hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 129. pontja, és a fent hivatkozott Deutsche Bahn kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 127. pontja), és még ha a Bizottságnak – amennyiben módjában áll értékelni e jogellenes nyereséget – lehetősége is van a bírságok olyan összegben történő meghatározására, amely meghaladja e nyereséget, az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a jogsértések súlyát sok tényező alapján kell meghatározni, mint például többek között az ügy sajátos körülményei, a háttere, a bírságok elrettentő hatása, anélkül hogy kimerítő vagy kötelező felsorolása lenne a mérlegelendő tényezőknek (lásd a fenti 236. pontot). A Bizottság az iránymutatásában szintúgy kifejtette, hogy a jogsértők által elért gazdasági vagy pénzügyi előnyök azon objektív tényezők közé tartoznak, amelyeket a „körülmények függvényében” figyelembe kell venni a kiszabandó bírságok összegének kiigazítása végett (lásd a fenti 230. pontot). Mindenesetre mivel a Bizottság a felperessel szemben kiszabandó bírság kiindulópontját ez utóbbinak a piacon képviselt jelentőségét tükröző tényezők összessége alapján állapította meg, nem lehet azt állítani, hogy figyelmen kívül hagyta volna a felperes által a szóban forgó jogsértésből eredően szerzett előnyöket.

308    A felperes bírságfizetési képességét illetően meg kell állapítani, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság a bírság összegének meghatározása során nem köteles figyelembe venni az érintett vállalkozás veszteséges pénzügyi helyzetét, mivel egy ilyen kötelezettség elismerése indokolatlan versenyelőnyhöz juttatná a piaci feltételekhez legkevésbé alkalmazkodó vállalkozásokat (a fent hivatkozott IAZ és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 54. és 55. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróság T–319/94. sz., Fiskeby Board kontra Bizottság ügyben 1998. május 14–én hozott ítéletének [EBHT 1998., II–1331. o.] 75. és 76. pontja, és a T–348/94. sz., Enso Española kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II–1875. o.] 316. pontja). Hasonlóképpen jóllehet az iránymutatás előírja „a sajátos társadalmi környezetben fennálló valós fizetőképesség” figyelembevételét a bírság összegének kiigazítása végett, kifejti, hogy erre csupán a „körülmények függvényében” kell figyelemmel lenni (lásd a fenti 230. pontot).

309    Amennyiben a felperes az arányosság elvének megsértésére hivatkozik, érvelését tehát el kell utasítani.

310    Következésképpen az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének megsértésére, valamint az iránymutatás jogellenes mivoltára alapított kifogást egészében el kell utasítani.

D –  A jogsértés időtartamának téves értékeléséről

1.     A felek érvei

311    A felperes szerint a Bizottság nem szorozhatja meg a bírság közbenső összegét 1,4‑del azon az alapon, hogy a kartell állítólag öt évig tartott, mivel a felperes kizárólag a dániai kartellben vett részt egy viszonylag rövid ideig, és 1993‑ban ki is lépett e kartellből, valamint egy rövid életű, nagyobb méretű kartellben vett részt, amely csupán pár hónapig tartott, majd az utóbbin belüli együttműködés teljesen megromlott. Azon tény, miszerint az ABB elismerte egy folyamatos jogsértés fennállását, nem releváns a jogsértés időtartamának felperest érintő meghatározása szempontjából.

312    Ráadásul a kartell időtartamának értékelésekor figyelemmel kellett volna lenni arra a tényre is, hogy „a megállapodások kezdetben hiányosak voltak, és a dán piacon kívül korlátozott volt a hatásuk”.

313    Az alperes megjegyzi, hogy a felperes érvelése a folytatólagos kartellben való részvétele vitatásával egyenértékű. Mindenesetre amikor a jogsértés időtartamát öt évben állapította meg a határozat (170) preambulumbekezdésében, a Bizottság figyelembe vette a Dánián kívüli megállapodások kezdetben hiányos jellegét.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

314    Mint az már a fenti 99–109. pontban megállapítást nyert, a Bizottság helyesen határozta meg a felperesnek felrótt jogsértés időtartamát.

315    Azon körülményt illetően, miszerint a kartellen belüli megállapodások kezdetben hiányosak voltak, és a dán piacon kívül korlátozott volt a hatásuk, elegendő megállapítani, hogy ezt a Bizottság kellőképpen figyelembe vette a felperesnek felrótt jogsértés időtartamának értékelésekor.

316    Ennélfogva a kifogást el kell utasítani.

E –  A súlyosító körülmények téves alkalmazásáról

1.     A felek érvei

317    A felperes vitatja a bírság alapösszegének 30%‑kal való emelését, amelyre a Bizottság által megállapított súlyosító körülmények, különösen a jogsértésben való részvételének a – többek között a Bizottság által végzett – vizsgálatokat követő szándékos folytatása, és a Powerpipe‑pal szembeni megtorló intézkedésekben a felperes által állítólag játszott aktív szerep – alapján került sor. Ekként eljárva a Bizottság egyébként a saját iránymutatása 2. pontjában felsorolt súlyosító körülmények semelyikét sem bizonyította.

318    A Bizottság tévesen növelte a bírság összegét a jogsértés vizsgálatok utáni folytatása miatt. A szóban forgó magatartásoknak a bizottsági vizsgálat kezdetét követő folytatása minden jogsértés velejárója, és nem tekinthető ekképpen súlyosító körülménynek. Ezt támasztja alá azon tény is, miszerint a Bizottság határozathozatali gyakorlatából, valamint az iránymutatásaiból kitűnik, hogy a jogsértés folytatásának hiányát enyhítő körülményként kell figyelembe venni. Ha egy jogsértés korai befejeződése enyhítő körülménynek tekinthető, nincs ok a jogsértésnek a vizsgálat kezdetét követő folytatását súlyosító körülménynek tekinteni.

319    A Powerpipe‑pal szembeni összehangolt intézkedéseket illetően a felperes megismétli, hogy nem vett részt a Powerpipe‑pal szemben semmiféle büntető fellépésben.

320    Az alperes megjegyzi, hogy a súlyosító körülmények iránymutatásban szereplő felsorolása nem kimerítő jellegű. Ennélfogva jogosan tekinthette a jogsértés folytatását súlyosító körülménynek, különösen mivel olyan súlyos jogsértésekről van szó, hogy körültekintő személy nem tekinthette e magatartást jogszerűnek. Végül a felperesnek a Powerpipe‑pal szembeni összehangolt fellépésekért való felelősségét a határozatban alátámasztotta.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

321    Először is a súlyosító körülmények iránymutatásban szereplő felsorolását illetően meg kell jegyezni, hogy az iránymutatás egyértelműen utal arra, hogy e felsorolás csupán példálózó jellegű.

322    A felperes által a Powerpipe‑pal szembeni megtorló intézkedésekben játszott aktív szerepet illetően elegendő arra emlékeztetni, hogy megállapítást nyert – amint az a fenti 139–164. pontból is kitűnik –, hogy a felperes 1992 júliusátólkapcsolatba lépett az ABB‑vel a Powerpipe tevékenységeiben való károkozás céljából; hogy 1993‑ban megegyezett az ABB‑vel a Powerpipe egyik kulcspozíciót betöltő alkalmazottjának felvételében, valamint hogy az 1995. március 24‑i találkozót követően utasította egyik szállítóját, hogy késleltesse a Powerpipe részére történő szállításokat. E körülmények között a Bizottság helyesen vette figyelembe a felperes terhére súlyosító körülményként a Powerpipe‑pal szembeni megtorló intézkedésekben játszott aktív szerepét, míg az ABB által játszott jelentős szerepet is elismerte.

323    Másodszor meg kell állapítani, hogy a felperes nem vitatja, hogy a bizottsági vizsgálatokat követően folytatta a jogsértést.

324    Ellentétben a felperes állításaival, azon tény, miszerint a jogsértésnek a Bizottság első beavatkozásaikor történő megszüntetése enyhítő körülménynek tekinthető, nem jelenti azt, hogy a jogsértésnek az ilyen helyzetben való folytatása ne lenne súlyosító körülménynek tekinthető. Ugyanis valamely vállalkozásnak a vizsgálat megindítására adott reakcióját csak az adott ügy körülményeinek figyelembevétele mellett lehet értékelni. Mivel a Bizottság főszabályként nem köteles sem a jogsértés folytatását súlyosító körülményként, sem a jogsértés megszüntetését enyhítő körülményként értékelni, azon tény, hogy adott esetben e megszüntetést enyhítő körülménynek minősítheti, nem foszthatja meg azon jogkörétől, hogy a jogsértés folytatását egy másik esetben súlyosító körülménynek minősítse.

325    Következésképpen a kifogásnak nem lehet helyt adni.

F –  Az enyhítő körülmények figyelmen kívül hagyásáról

1.     A felek érvei

326    A felperes kifogásolja, hogy a Bizottság nem vett figyelembe bizonyos tényezőket, amelyeket korábban rendszeresen enyhítő körülményeknek tekintett, többek között az adott vállalkozásra egy másik vállalkozás által gyakorolt kényszert, illetve azon tényt, hogy a vállalkozás a közösségi jognak való megfelelésre irányuló politikát vezetett be.

327    Először is a Bizottságnak figyelemmel kellett volna lennie azon körülményre, miszerint a felperes közepes méretű családi vállalkozásnak minősül, tehát nem rendelkezik olyan tőkével, mint egy csoport tagját képező vállalkozás, és ez csökkenti a bírságfizetési képességét.

328    Másodszor a felperes folyamatos erős kényszernek volt kitéve az ABB részéről, amely utóbbi rendelkezett az ágazat irányításához szükséges erővel és forrásokkal. Az ABB sosem rejtegette, hogy hosszú távú célja a felperes kevésbé költséges technológiája által jelentett fenyegetés miatt a felperes feletti irányítás megszerzése, vagy a felperesnek való károkozás. A felperes célja ennélfogva az ABB‑nek való ellenszegülés elkerülése, és az utóbbi által rákényszerített kartell tiszteletben tartása volt. Az ABB által gyakorolt kényszert tehát a felperes javára enyhítő körülményként kell figyelembe venni.

329    Ezzel kapcsolatban a felperes vitatja az alperes azon érvelését, mely szerint elegendő e körülményeket az ABB magatartása súlyának értékelésekor figyelembe venni. Az egyes vállalkozások egyéni értékelésekor a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie a valós hatást, amit az ABB kényszert kifejtő stratégiája gyakorolt a vállalkozások, és köztük a felperes magatartására. A határozatnak mindenesetre figyelemmel kellett volna lennie a felperes szerepének az ABB – a kartell vezetője – szerepéhez képest viszonylag kevésbé súlyos mivoltára.

330    Harmadszor a Bizottságnak tekintetbe kellett volna vennie azon tényt, hogy a felperes hatékonyabb technológiával rendelkezett, amely lehetővé tette számára az árak csökkentésére irányuló nyomás gyakorlását. Tehát mindvégig a piaci részesedések szerzése állt inkább érdekében, nem pedig a piaci helyzetének befagyasztása. Az EuHP‑n belül az új, gazdaságos technológiája alkalmazását ellenzőknek vált az áldozatává.

331    Az alperes azon érvelését illetően, mely szerint azon tény, hogy a felperes nem nyújtott be panaszt, nem teszi lehetővé számára e helyzet enyhítő körülményként történő értékelését, ezen érvelésnek maga az engedékenységi közlemény mond ellent.

332    Negyedszer a felperesnek a kartellban való részvétele csupán jelentéktelen hatást gyakorolhatott a piacra, mivel 1991 és 1992 során a számára kiosztottnál jelentősen nagyobb piaci részesedést szerzett Dániában. Így a felperes – az ítélkezési gyakorlat által megkívánt mértékben – elhatárolódott a többi vállalkozás által alkalmazott kvótagyakorlattól. Ki kell emelni továbbá, hogy a felperes vetett véget az első dániai kartellnek 1993 áprilisában.

333    Ötödször meg kell jegyezni, hogy a felperes 1997 végén kilépett az EuHP‑ből. A felperes szerint az EuHP‑n belüli együttműködés a határozat által szankcionált magatartás részét képezte. A Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie a felperes EuHp‑ből való kilépésének körülményeit a bírság összegének meghatározásakor.

334    Végül a felperes 1997 tavaszán a közösségi jognak való megfelelést biztosító belső programot vezetett be, dán és német alkalmazottai körében „megfelelési kézikönyv” szétosztásával, valamint a megfeleléssel kapcsolatos előadásokkal és megbeszélésekkel.

335    Az alperes előadja, hogy a keresetlevélben felsorolt körülmények egyikét sem kellett enyhítő körülményként figyelembe venni.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

336    Meg kell állapítani, hogy a jelen esetben a Bizottság jogosan állapíthatta meg, hogy a felperes esetében semmilyen enyhítő körülményt nem lehet elfogadni.

337    Először is meg kell jegyezni, hogy önmagában azon tény, miszerint a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlatában bizonyos tényezőket a bírság összegének megállapítása szempontjából enyhítő körülménynek tekintett, nem jelenti azt, hogy későbbi határozatában ugyanígy kell tennie (a fent hivatkozott Mayr Melnhof kontra Bizottság ítélet 368. pontja).

338    Meg kell jegyezni továbbá, hogy azon körülmény, miszerint a felperes közepes méretű családi vállalkozásnak minősül, egyáltalán nem jelent enyhítő körülményt. Még amennyiben az adott vállalkozás családi jellege és fizetőképessége között létezne is kapcsolat, ami egyébként nem bizonyított, az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a Bizottság nem köteles figyelembe venni az érintett vállalkozás veszteséges pénzügyi helyzetét, mivel egy ilyen kötelezettség elismerése indokolatlan versenyelőnyhöz juttatná a piaci feltételekhez legkevésbé alkalmazkodó vállalkozásokat (lásd a fenti 308. pontot).

339    Az ABB által a felperesre gyakorolt kénszert illetően pedig emlékeztetni kell arra, hogy a felperes jelenthette volna a kényszert a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak, és a 17. rendelet 3. cikke alapján panaszt nyújthatott volna be a Bizottsághoz a kartellben való részvétel helyett (lásd a fenti 142. pontot). Mindenesetre nem kifogásolható, hogy a Bizottság nem vette figyelembe e kényszert, mivel az ABB‑vel szemben kiszabandó bírság meghatározásakor az ABB által a kartellhez való csatlakozás érdekében a többi vállalkozásra gyakorolt nyomást a bírság emeléséhez vezető tényezőnek tekintette.

340    Ugyanez a helyzet azon kényszert illetően, amelyet a felperes az EuHP‑ban részt vevő többi vállalkozás részéről szenvedett el az új technológiáját illetően. Meg kell állapítani ezzel kapcsolatban, hogy éppen a felperes – mivel olyan technológia állt rendelkezésére, amely költségmegtakarítást tett lehetővé – volt erősebb helyzetben a kartell tevékenységeinek ellenzését, és amennyiben azok megakadályozták technológiája használatában, a Bizottsághoz panasz benyújtását illetően.

341    Ki kell ugyanakkor emelni, hogy sem az engedékenységi közlemény, sem az iránymutatás szövegében nem tiltja semmi, hogy a versenytárs vállalkozások által gyakorolt kényszerrel kapcsolatos panasz benyújtásának hiányában e kényszer létét ne lehetne enyhítő körülményként értékelni.

342    Végül a felperes nem hivatkozhat arra, hogy a dán kartell keretében nem mindig tartotta tiszteletben a kartellen belül megállapított kvótaelosztást. Ugyanis amint azt a határozat (36) és (37) preambulumbekezdése is említi, jóllehet a felperes a kartellből való kilépéssel fenyegetett, nem vetett véget a részvételének, hanem inkább ezzel próbálta elérni a kvótáját növelését. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a felperes elismerte, hogy abban az időszakban maga is nyújtott be a piaci részesedések szétosztásának felülvizsgálatára irányuló javaslatokat (a felperes által a kifogásközlésre adott válasz). A dán kartellből 1993 áprilisában történő kilépését illetően meg kell jegyezni – amint az a fenti 75–77. pontban megállapításra került –, hogy a dán kartell gyengülését követően a felperes még részt vett a német piac felosztására irányuló tárgyalásokban.

343    E körülmények között a Bizottság jogosan állapíthatta meg, hogy a felperes kartellben tanúsított magatartása nem tekinthető enyhítő körülménynek.

344    A felperesnek az EuHP‑ből 1997 elején történő kilépését illetően elegendő megjegyezni, hogy mivel a Bizottság a felperes esetében nem tekintette a jogsértés részét képező elemnek az EuHP‑n belüli együttműködést, és egyébként a jogsértés végét 1996 tavaszában állapította meg, nem kellett a felperes esetében enyhítő körülménynek tekintenie az EuHP‑ből való kilépését, amire ráadásul a jogsértés megállapított időszakát követően került sor.

345    Végül nem kifogásolható, hogy a Bizottság nem tekintette enyhítő körülménynek a közösségi jognak való megfelelést biztosító belső program felperes általi bevezetését. Ugyanis bár kétségkívül fontos, hogy a felperes intézkedéseket tett annak megakadályozása érdekében, hogy alkalmazottai újabb közösségi versenyjogi jogsértéseket kövessenek el, ezen intézkedések meghozatala nem változtat a megállapított jogsértés megtörténtén (a fent hivatkozott Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben 1991. december 17‑én hozott ítélet 357. pontja). Egyébként az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy jóllehet a közösségi versenyjogi szabályoknak való megfelelésre irányuló program bevezetése alátámasztja az érintett vállalkozás jövőbeni jogsértések megakadályozására irányuló szándékát, és ekképpen olyan tényezőt jelent, amely lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy jobban ellássa feladatát, amely többek között a Szerződés által meghatározott elvek versenyügyekben való alkalmazására és a vállalkozások magatartásának ebbe az irányba történő befolyásolására irányul, csupán abból a tényből, hogy korábbi határozathozatali gyakorlatában a Bizottság egyes esetekben az ilyen program bevezetését enyhítő körülményként vette figyelembe, nem következik, hogy minden hasonló esetben köteles lenne ugyanígy eljárni (az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott Fiskeby Board kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének 83. pontja és T–352/94. sz., Mo och Domsjö kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II–1989. o.] 417. pontja). Annál is inkább így van, amennyiben a szóban forgó jogsértés, mint a jelen esetben is, a Szerződés 85. cikke (1) bekezdése a) és c) pontjának nyilvánvaló megsértése.

346    Ezen okokból a kifogást el kell tehát utasítani.

G –  Az engedékenységi közlemény téves alkalmazásáról

1.     A felek érvei

347    A felperes úgy érvel először is, hogy az engedékenységi közlemény D. pontja értelmében nyújtott 30%‑os bírságcsökkentés nem tükrözi kellőképpen a Bizottsággal való együttműködésének értékét. Másodszor úgy véli, hogy a Bizottságnak az engedékenységi közlemény tervezetében szereplő elveket kellett volna alkalmaznia vele szemben, és nem e közlemény végleges változatának rendelkezéseit. Harmadszor semmilyen bírság kiszabására nem kerülhetett volna sor a vizsgálatok időpontját követő tények tekintetében.

348    Először is a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie azon tényt, hogy a felperes volt az első vállalkozás, amely arról tájékoztatta a sajtót, hogy együtt fog működni ezen intézménnyel annak vizsgálataiban. A felperes volt az első vállalkozás, amely információkat és bizonyítékokat – beleértve a kartell vizsgálatokat követő folytatásának bizonyítékait – szolgáltatott a Bizottságnak, amelyekről ez utóbbi nem tudott. A Bizottsággal való rendszeres együttműködésének keretében a felperes rugalmasnak mutatkozott, lemondott az aktába való betekintés jogáról és azon jogról, mely szerint nem köteles saját magát vádolni. A Bizottság nem alapíthatja a nagyobb mértékű bírságcsökkentés megtagadását pusztán azon tényre, hogy a felperes csak jóval a vizsgálat kezdete után kezdett együttműködni, mivel a közlemény D. pontja csak azt írja elő, hogy az együttműködésre a kifogásközlés megküldését megelőzően kerüljön sor.

349    A felperes szerint az általa tanúsított együttműködésnek a bírság több mint 30%‑os csökkentését kellett volna maga után vonnia, mivel együttműködése jelentősen meghaladta a tények nem vitatását, ami a „kartonpapír”‑határozatban például a bírság 33%‑os csökkentését vonta maga után. A jelen esetben a tények nem vitatásában megnyilvánuló hozzáállás a KE KELIT esetében a bírság 20%‑os csökkentését vonta maga után.

350    A felperes tehát a „kartonpapír”‑határozatban nyújtotthoz hasonló bírságcsökkentésben bízhatott, amelyre a Bizottság is utalt a felperessel történő első kapcsolatfelvétel során. Az ESZAK–Szerződés 65. cikke szerinti eljárásban (IV/35.814 „ötvözetfelár”–ügy) 1998. január 21–én hozott 98/247/ESZAK bizottsági határozat (HL L 100., 55. o., a továbbiakban: „ötvözetfelár”–határozat) a Bizottság 40%‑kal mérsékelte a bírság összegét bizonyítékok szolgáltatásáért, és a bizonyítékokat elsőként benyújtó vállalkozás esetében egyáltalán nem szabott ki bírságot.

351    Másodszor a Bizottságnak az engedékenységi közlemény tervezetében szereplő elveket kellett volna alkalmaznia vele szemben, és nem az engedékenységi közlemény végleges változatában szereplőket. Ugyanis mivel e végleges változat közzétételére még nem került sor, a felperes a Bizottsággal való együttműködéssel kapcsolatos döntését az engedékenységi közlemény tervezete és a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlata alapján hozta meg. Az engedékenységi közlemény tervezetében a Bizottság egyébként kifejtette, hogy tisztában van azzal, hogy e közlemény jogos elvárásokat teremt, amelyekre a vállalkozások számítanak, amikor egy kartell fennállásáról tájékoztatják.

352    Az engedékenységi közlemény tervezetének értelmében a bírság összegét legalább 50%‑kal csökkenti a Bizottság, amennyiben már lefolytatta a vizsgálatokat, és a vállalkozás megfelel három feltételnek, azaz először is elsőként működik együtt a Bizottsággal, másodszor részletesen tájékoztatja a Bizottságot, és állandó együttműködést folytat, és harmadszor, nem kényszerített egy másik vállalkozást arra, hogy részt vegyen a kartellben, és nem volt kezdeményező vagy meghatározó szerepe a jogellenes tevékenységben. Az engedékenységi közlemény tervezete tehát nem tartalmazza a végleges változatban szereplő azon feltételt, miszerint a vizsgálatok nem nyújtottak elegendő alapot a határozat meghozatalához vezető eljárás megindításának igazolásához. Az engedékenységi közlemény tervezete e tekintetben a Bizottság adott időszakban fennálló gyakorlatát tükrözte, amit többek közt a „karbonpapír”‑határozat is szemléltet, amelyben a vállalkozások a bírság kétharmadát is elérő mérséklésekben részesültek olyan bizonyítékok szolgáltatásáért, amelyek csökkentették annak szükségességét, hogy a Bizottság közvetett bizonyítékokra támaszkodjon, illetve a többi érintett vállalkozás befolyásolásáért, amelyek egyébként talán továbbra is tagadták volna a jogsértés fennállását.

353    Még amennyiben a Bizottság jogosan is alkalmazta a közlemény végleges változatát, és úgy találhatta, hogy a felperes a közlemény D. pontjában leírt csoportba tartozik, nem világos, hogy milyen okból nem részesült a lehető legnagyobb mértékű, tehát 50%‑os mérséklés kedvezményében.

354    Harmadszor semmilyen bírság kiszabására nem kerülhetett volna sor a felperessel szemben a vizsgálatokat követő jogellenes tevékenységek tekintetében, mivel a felperes volt az, aki e tevékenységekről tájékoztatta a Bizottságot, amelyekről ez utóbbinak, amint maga is elismerte, nem volt akkoriban tudomása. Az engedékenységi közleménynek mind a tervezete, mind a végleges változata B. pontjában megállapítja, hogy azon vállalkozás, amely a Bizottságot olyan kartellről tájékoztatja, amelyről ez utóbbi nem bírt tudomással, jelentős mérséklésben részesül, sőt, a közlemény tervezete szerint mentesül a bírság alól.

355    A jelen esetben a bírságmérséklés, amelyben a felperes részesült, igen korlátozott volt, mivel a Bizottság tudomására hozott tények már maguk után vonták a bírság emelését, először mivel növelték a jogsértés időtartamát, másodszor mivel a jogsértés súlyának címén a Bizottság a bírság összegét 30%‑kal emelte.

356    Az alperes előadja, hogy jogszerűen és ésszerűen élt az engedékenységi közlemény alkalmazását illetően ráruházott diszkrecionális jogkörével. Az említett közlemény D. pontjának értelmében a felperes által nyújtott segítség nem érdemelt 30%‑nál magasabb mérséklést, mivel nem kezdett együttműködni az információkérés átvételét megelőzően. Ráadásul a felperes nem hozott fel semmilyen érvet annak alátámasztására, hogy e közlemény B. vagy C. pontja lenne alkalmazandó. Mindenesetre a Bizottság nem tért el a végleges közleményétől, mivel tiszteletben kell tartania a politikát, amelyet saját maga jelentett be nyilvánosan.

357    Mivel a Bizottság széles diszkrecionális jogkörrel bír ezzel kapcsolatban, tekintettel a figyelembe veendő tényezők nagy számára, a felperes nem alapíthatott jogos bizalmat semmiféle konkrét mérséklésben való részesülés iránt korábbi ügyek – mint például a „karbonpapír”‑határozat – alapján. A felperes esete nem hasonlítható azon vállalkozások helyzetéhez, amelyek az „ötvözetfelár”–határozatban 40%‑os mérséklésben részesültek. A KE KELIT esetében nyújtott 20%‑os mérséklésre alapított érvet illetően, az kizárólag ez utóbbival szemben kiszabott bírság növeléséhez vezethetne.

358    A felperes semmi esetre sem támaszkodhat az engedékenységi közlemény B. pontjára a mentességre való hivatkozáshoz a vizsgálat megindítását követően elkövetett jogsértéseket illetően. Épp ellenkezőleg, a jogsértés e körülmények közötti folytatását kellően sokkolónak találta a Bizottság ahhoz, hogy a bírság összegét elrettentés címén felemelje.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

359    Meg kell először is jegyezni, hogy az engedékenységi közleményben a Bizottság meghatározta azokat a körülményeket, amelyek fennállása esetén a kartellügyekben folytatott vizsgálata során vele együttműködő vállalkozások mentesülhetnek a bírság alól, vagy a velük szemben egyébként kiszabható bírság csökkenthető (lásd az engedékenységi közlemény A. 3. pontját).

360    Amint azt az engedékenységi közlemény E. 3. pontja megemlíti, ez olyan jogos elvárásokat teremtett, amelyekre azok a vállalkozások hivatkoznak, amelyek valamely kartell létezéséről kívánják tájékoztatni a Bizottságot. Tekintetbe véve a jogos bizalmat, amely e közlemény alapján a Bizottsággal együttműködni kívánó vállalkozásokban kialakulhatott, a Bizottság tehát köteles volt a közleménynek eleget tenni a felperes együttműködésének értékelésekor az utóbbival szemben kiszabandó bírság összegének meghatározása során.

361    A felperes ugyanakkor nem hivatkozhat arra, hogy esetében a Bizottságnak a közlemény tervezetében meghatározott kritériumokat kellett volna alkalmaznia. Amint az a fenti 246. pontban megállapítást nyert, e tervezet – mivel figyelmeztette a vállalkozásokat, hogy a Bizottság szándékában áll a jogsértések kivizsgálásában és üldözésében együttműködő vállalkozások esetében alkalmazandó közleményt elfogadni –, nem kelthetett önmagában semmilyen bizalmat azzal kapcsolatban, hogy a benne szereplő kritériumok véglegesen elfogadottak, majd alkalmazandók lesznek. Az ellenkező eset azon nemkívánatos következménnyel járna, hogy eltántorítaná a Bizottságot attól, hogy az érintett gazdasági szereplők észrevételeinek meghallgatása céljából közlemény tervezeteket tegyen közzé.

362    Az engedékenységi közleménynek a felperes esetében történő alkalmazását illetően továbbá meg kell állapítani, hogy a felperes esete nem tartozik e közlemény B. pontjának alkalmazási körébe, amely arra az esetre vonatkozik, amikor valamely vállalkozás azelőtt fed fel valamely titkos kartellt a Bizottság előtt, hogy az utóbbi megindította volna a vizsgálatot (ez az eset a bírság összegének legalább 75%‑os mérséklését vonhatja maga után), sem a közlemény C. pontjának alkalmazási körébe, amely azon vállalkozásra vonatkozik, amely azután fedi fel a titkos kartellt, hogy a Bizottság vizsgálatot kezdett, anélkül hogy e vizsgálat kellő bizonyítékot nyújtott volna a Bizottság határozat elfogadása céljából indított eljárás megindításához (ez az eset a bírság összegének 50–75%‑os mérséklését vonhatja maga után).

363    Az engedékenységi közlemény D. pontját illetően meg kell jegyezni, hogy e rendelkezés értelmében „[a]mikor a vállalkozás együttműködik anélkül, hogy a B. és C. [pontban] ismertetett feltételek teljesülnének, kedvezményként azon bírság 10–50% közötti mérséklésében részesül, amelyet az együttműködés hiánya miatt szabtak volna ki rá.” E közlemény a következőképpen szól:

„Ilyen lehet többek között az az eset, amikor:

–        a kifogásközlés elküldése előtt a vállalkozás olyan információkat, okiratokat vagy egyéb bizonyítékokat szolgáltat, amelyek hozzájárulnak az elkövetett jogsértés fennállásának megerősítéséhez,

–        a kifogásközlés kézhezvételét követően a vállalkozás tájékoztatja a Bizottságot arról, hogy nem vitatja azoknak a tényeknek a valósságát, amelyekre a Bizottság vádjait alapítja.”

364    Meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottságnak a nyújtott 30%‑os mérséklésnél jelentősebb mérséklésben kellett volna részesítenie a felperest, ugyan a Bizottság elismerte, hogy az előbbi önként szolgáltatott olyan írásbeli bizonyítékokat, amelyek nagy mértékben hozzájárultak az ügy jelentős sajátosságainak, különösen azon ténynek a megállapításához, miszerint a kartell tagjai úgy döntöttek, a vizsgálatot követően is folytatják tevékenységüket, amit a Bizottság gyanított, azonban nem tudott bizonyítani (a határozat (177) preambulumbekezdése).

365    Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a határozat (177) preambulumbekezdésében megállapította, hogy az információkérések lehetőséget nyújtottak a felperesnek a jogsértés bizonyítékainak benyújtására. E tekintetben a határozatból kitűnik, hogy az ABB által tanúsított együttműködést illetően a Bizottság úgy találta, hogy ez utóbbi nem részesülhet a D. pont értelmében megengedett 50%‑os mérséklésben, mivel a részletes információkérés megküldéséig kellett várni az együttműködésére (a (174) preambulumbekezdés harmadik és negyedik bekezdése). Következésképpen a Bizottság nem volt hajlandó arra, hogy 50%‑os bírságcsökkentést engedélyezzen, amennyiben a szóban forgó vállalkozás nem közölt vele információkat az információkérés átvétele előtt. Márpedig nem vitatott, hogy a felperes csak akkor adta át az iratokat a Bizottságnak, miután megkapta ez utóbbi információkérését.

366    A jelen esetnek a Bizottság korábbi gyakorlatával való összehasonlítását illetően meg kell állapítani, hogy az a puszta tény, hogy a Bizottság a korábbi határozathozatali gyakorlatában meghatározott magatartásért bizonyos mértékű csökkentést engedélyezett, nem jár azzal, hogy valamely későbbi közigazgatási eljárás keretében hasonló magatartás elbírálásakor köteles engedélyezni ugyanezt az arányos csökkentést (lásd a fenti 244. pontot).

367    A felperes nem hivatkozhat azon tényre sem, hogy a KE KELIT 20%‑os bírságcsökkentésben részesült, amiért nem vitatta a neki felrótt tényeket. Feltételezve, hogy a Bizottság a kiszabott bírság túl nagy csökkentését engedélyezte e vállalkozásnak, meg kell jegyezni, hogy az egyenlő bánásmód elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvével, miszerint senki sem hivatkozhat valamely harmadik személy javára elkövetett jogellenes magatartásra előnyök szerzése végett (a fent hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 160. pontja, és a fent hivatkozott Mayr Melnhof kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 334. pontja).

368    A felperes egyébként nem követelhet nagyobb mértékű mérséklést a vizsgálat megindítását követő időszak tekintetében, amely időszak során a jogsértést folytatták, és amellyel kapcsolatban a felperes bizonyítékokat szolgáltatott a Bizottságnak. Mivel a kartell e folytatása a jogsértéstől elválaszthatatlan aspektus, a jogsértést az engedékenységi közlemény alkalmazásakor csak egészében lehetett értékelni. Mivel a felperes nem felelt meg sem e közlemény B., sem C. pontja alkalmazási feltételeinek, magatartását a D. pont szerint kellett értékelni.

369    Végül a Bizottságnak jogában állt súlyosító körülményként figyelembe venni – a jogsértés időtartamának megállapításán kívül is – a jogsértés vizsgálatokat követő folytatását, mivel az ilyen magatartás alátámasztja a kartell résztvevőinek a jogsértés folytatásával kapcsolatos különös elszántságát a velük szembeni szankció kiszabásának veszélye ellenére is.

370    E körülmények között a Bizottság nem alkalmazta tévesen a jogot, és nem követett el ténybeli hibát az engedékenységi közlemény alkalmazásakor. Ennélfogva a kifogást el kell utasítani.

IV –  A bírság összegének megállapításakor fennálló indokolási kötelezettség megsértésére alapított negyedik jogalapról

A –  A felek érvei

371    A felperes kifogásolja, hogy a Bizottság megsértette az indokolási kötelezettségét, mivel nem biztosította a bírság összegének kiszámításakor alkalmazott módszer átláthatóságát. A Bizottság nem nyújtott magyarázatot azon ténnyel kapcsolatban, miszerint a bírságot az abszolút összegekben kifejezett kiindulópontok alapján, a vállalkozások forgalmától függetlenül, a jogilag megengedett felső határnál magasabb összegben állapította meg. Nem indokolta a jogsértés súlyának az érintett kis- és középvállalkozások esetében történő értékelését sem. Többek között nem magyarázta meg azt sem, hogyan térhetett el korábbi gyakorlatától, amelynek értelmében a bírságok összegét az érintett piacon elért forgalom arányában határozta meg.

372    A felperes szerint a Bizottság azzal is megsértette az indokolási kötelezettséget, hogy – indokolás nélkül – visszamenőlegesen alkalmazta az új iránymutatását a bírságok összegének kiszámításakor.

373    Hasonlóképpen sérült e kötelezettség, amennyiben a Bizottság eltért korábbi engedékenységi gyakorlatától és a – különösen ezen engedékenységet kifejező – engedékenységi közlemény tervezetétől, amikor inkább egy másik, az engedékenységi közlemény végleges változatában kifejezésre jutó politikát alkalmazott.

374    A Bizottság megsértette az indokolási kötelezettségét továbbá, amikor figyelmen kívül hagyta a felperes által hivatkozott valamennyi enyhítő körülményt. Még amennyiben a Bizottság nem is lett volna köteles figyelembe venni a felperes által hivatkozott körülményeket, meg kellett volna indokolnia, hogy miért nem vette e tényezőket figyelembe.

375    Az alperes előadja, hogy a felperes az indokolási kötelezettséggel kapcsolatos jogalapjában egyszerűen más beállításban adja elő ugyanazokat az érveket, mint amelyeket már az állítólagos hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatban kifejtett.

376    A felperesnek az indokolás állítólagos hiányával kapcsolatos érve mindenesetre alaptalan mind az új iránymutatás „visszamenőleges” alkalmazását, mind azon körülményt illetően, mely szerint a Bizottság eltért az engedékenységi közlemény tervezetétől. Végül mivel a Bizottság nem köteles bizonyos körülményeket enyhítő körülménynek tekinteni, semmilyen indokolási kötelezettsége nem állt fent ezzel kapcsolatban.

B –  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

377    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Szerződés 190. cikkében (jelenleg EK 253. cikk) megkövetelt indokolásnak világosan és félreérthetetlenül fel kell tüntetnie a kifogásolt jogi aktust elfogadó közösségi hatóság érvelését, úgy, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, és a hatáskörrel rendelkező bíróság gyakorolhassa felülvizsgálatát. Az indokolási kötelezettséget az adott esetben fennálló körülmények alapján kell értékelni, többek között a jogi aktus tartalma, a felhozott indokok jellege, valamint a címzetteknek vagy egyéb, a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett személyeknek a magyarázatokhoz fűződő érdeke alapján (a Bíróság C‑367/95. P. sz., a Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítélet [EBHT 1998., I‑1719. o.] 63. pontja).

378    A közösségi versenyszabályok megsértése miatt több vállalkozással szemben bírságot kiszabó határozat esetében az indokolási kötelezettség terjedelmét egyebek között arra tekintettel kell meghatározni, hogy a jogsértések súlyát számos tényező függvényében kell értékelni, úgymint például az ügy sajátos körülményei, kontextusa és a bírságok elrettentő hatása, anélkül azonban, hogy létezne kötelezően figyelembe veendő szempontok kötött vagy kimerítő listája (a fent hivatkozott SPO és társai kontra Bizottság ügyben hozott végzés 54. pontja).

379    A jelen esetben a Bizottság a határozatában először a szóban forgó jogsértés súlyával kapcsolatos általános megállapításait és a kartell sajátosságait ismerteti, amelyekre azon következtetését alapította, miszerint a jelen esetben különösen súlyos jogsértésről van szó, amelynek esetében a kiszabott bírság rendszerint 20 millió ECU (a határozat (164) és (165) preambulumbekezdése). Ezt követően kifejti, hogy ezen összeget ki kell igazítani, figyelemmel arra, hogy a jogsértés elkövetői tényleges gazdasági lehetőségeik folytán jelentős kárt okozhatnak a versenynek, továbbá figyelemmel a kellően elrettentő hatású bírság biztosításának szükségességére (a határozat (166) preambulumbekezdése). Majd a Bizottság kifejti, hogy a bírság összegének meghatározásakor az engedékenységi közleményt szem előtt tartva figyelembe vette az esetleges súlyosító vagy enyhítő körülményeket, valamint az egyes vállalkozások helyzetét (a határozat (167) preambulumbekezdése).

380    A felperessel szemben kiszabandó bírságot illetően a Bizottság kifejti ezt követően, hogy figyelembe véve a felperesnek az előszigetelt csövek második európai gyártójaként betöltött jelentőségét, és azt tükrözendő, hogy alapvetően egyetlen termékre szakosodott vállalkozás, a bírságának kiindulópontját 10 millió ECU‑re igazította ki azon jogsértés súlya miatt, amelyben érintett (a határozat (175) preambulumbekezdésének első és második albekezdése). Ezt követően a Bizottság megállapítja, hogy a felperessel szemben kiszabandó bírságot a jogsértés időtartamának függvényében kell meghatároznia (a határozat (175) preambulumbekezdésének harmadik albekezdése).

381    Ezután a Bizottság előadja, hogy a felperessel szemben kiszabandó bírság alapösszegét emelni kell azon különösen súlyosító körülmény miatt, amelyet a jogsértésben való részvételének a vizsgálatokat követő szándékos folytatása jelent, valamint azon további súlyosító körülmény miatt, amelyet a felperesnek a Powerpipe‑pal szembeni megtorló intézkedésekben játszott aktív – jóllehet az ABB szerepénél csekélyebb – szerepe jelent (a határozat (176) preambulumbekezdésének első és második albekezdése). A Bizottság kifejti továbbá, hogy semmilyen enyhítő körülmény nem fogadható el, mivel még ha a felperesre nyomást is gyakorolt az ABB különböző időpontokban, a felperes igencsak eltúlozza annak mértékét, amikor azt állítja, hogy ez utóbbi az akarata ellenére vonta be a kartellbe (a határozat (176) preambulumbekezdésének harmadik albekezdése). Ráadásul a Bizottság kifejti, hogy mivel az e módszerrel kiszámított végösszeg semmi esetre sem haladhatja meg a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése értelmében a felperes teljes forgalmának 10%‑át, avégett, hogy ne haladja meg az engedélyezett korlátot, a bírságot 12 700 000 ECU‑ben állapítja meg (a határozat (176) preambulumbekezdésének negyedik albekezdése).

382    Végül a Bizottság előadja, hogy az engedékenységi közlemény értelmében a felperes 30%‑os mérséklésben részesült, mivel önként szolgáltatott olyan írásbeli bizonyítékokat, amelyek nagymértékben hozzájárultak az ügy jelentős sajátosságainak, különösen azon ténynek a megállapításához, miszerint a kartell tagjai úgy döntöttek, a vizsgálatot követően is folytatják tevékenységüket, amit a Bizottság gyanított, azonban nem tudott bizonyítani (a határozat (177) preambulumbekezdése).

383    Meg kell állapítani, hogy – a határozat egyes címzettjeire vonatkozóan tett tényállítások kifejtésének fényében – a (164)–(167) és a (175)–(177) preambulumbekezdés a felperes által elkövetett jogsértés súlyának és időtartamának meghatározásához figyelembe vett mérlegelési tényezők elegendő és helytálló ismertetését tartalmazza (a Bíróság C‑248/98. P. sz., KNP BT kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑9641. o.] 43. pontja).

384    E körülmények között nem róható fel a Bizottságnak az, hogy nem indokolta pontosabban a felperessel szemben kiszabott bírság alapösszegének és végösszegének, illetve az együttműködésért nyújtott mérséklésnek a mértékét, különösen mivel ez utóbbival kapcsolatban a határozat megállapította a felperes együttműködésének jelentőségét az engedékenységi közlemény D. pontjának fényében.

385    Még ha feltételezzük is, hogy a határozat a bírság mértékét illetően a korábbi határozatokhoz képest jelentősen megemeli ezt a mértéket, a Bizottság teljesen világosan kifejtette az érveit, amelyek a felperessel szemben a bírság összegének ilyen mértékben történő meghatározásához vezettek (lásd a Bíróság 73/74. sz., Groupement des fabricants de papiers peints de Belgique és társai kontra Bizottság ügyben 1975. november 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1975., 1491. o.] 31. pontját).

386    A felperes nem kifogásolhatja azt sem, hogy a Bizottság nem indokolta a bírság kiszámítását az előbbi által enyhítő körülményekként hivatkozott tényezők tekintetében.

387    Mivel hogy a Bizottság megindokolta határozatában, hogy nem vett figyelembe semmiféle enyhítő körülményt a felperes esetében, minden szükséges adatot megadott a felperesnek ahhoz, hogy utóbbi megtudhassa, hogy a határozat kellően megalapozott‑e, vagy esetleg tartalmaz‑e olyan hibát, amely lehetővé teszi, hogy az érvényességét vitassa.

388    Egyébként jóllehet a Bizottság a Szerződés 190. cikke értelmében köteles megindokolni határozatait azon ténybeli elemek feltüntetésével, amelyektől a határozat jogszerűsége függ, és azoknak a megfontolásoknak a felsorolásával, amelyek a határozat meghozatalára vezették, e rendelkezés nem írja elő, hogy a Bizottságnak ki kellene térnie minden jogi és ténybeli kérdésre, amelyet a felek a közigazgatási eljárás során felhoztak (a fent hivatkozott Michelin kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 14. és 15. pontja, valamint a fent hivatkozott Fiskeby Board kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 127. pontja).

389    Mindenesetre a felperes által elszenvedett kényszert illetően a Bizottság a határozat (176) preambulumbekezdésének harmadik albekezdésében kifejtette az okokat, amelyek miatt nem tekintette ezt a bírság mérsékléséhez vezető körülménynek.

390    Végül nem róható fel a Bizottságnak, hogy nem fejtette ki világosan a jelen esetre alkalmazott jogi keretet, különösen az új iránymutatás, illetve az engedékenységi közlemény alkalmazását. Az indokolásnak ugyanis nem kell megjelölnie az összes releváns ténybeli és jogi elemet, mivel azt, hogy a jogi aktus indokolása megfelel‑e a Szerződés 190. cikkében felsorolt követelményeknek, nemcsak a szövege, hanem a háttere, valamint az érintett tárgyra vonatkozó jogszabályok összessége alapján kell megítélni (a fent hivatkozott Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítélet 63. pontja). Tekintettel a Bizottság által az iránymutatás és az engedékenységi közlemény közzétételével e versenyjogi szabályok megsértéséért kiszabandó bírság összegének meghatározásakor való tiszteletben tartását illetően vállalt kötelezettségre (lásd a fenti 245. és 274. pontot), a Bizottság nem köteles kifejteni, hogy a felperessel szemben kiszabott bírság összegének meghatározásakor ezeket alkalmazta‑e, és ha igen, milyen megfontolásból.

391    Következésképpen el kell utasítani az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalapot.

V –  A bírság nem azonnali megfizetése esetén megállapított kamat túlságosan magas mivoltára alapított ötödik jogalapról

A –  A felek érvei

392    A felperes előadja, hogy a határozat 4. cikkében megállapított 7,5%‑os késedelmi kamat, azaz az Európai Központi Bank által az ECU‑műveleteire a határozat elfogadása hónapjának első munkanapján számított kamatlábnál 3,5 százalékponttal magasabb mértékű kamat rendellenesen magas. E kamat ésszerűtlen nyomást gyakorol a felperesre a bírság mielőbbi megfizetését illetően, míg a felperes úgy véli, biztos jogi alappal bír a határozat megtámadására. A kamatot ennélfogva ésszerű mértékűre kell csökkenteni.

393    E tekintetben a felperes Fennelly főtanácsnoknak a Bíróság C‑395/96. P. és C‑396/96. P. sz., Compagnie maritime belge transports és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. március 16‑án hozott ítéletéhez (EBHT 2000., I‑1365. o. és I‑1371. o.) kapcsolódó indítványára hivatkozik, amelyben a főtanácsnok kifejti, hogy a kamat nem lehet olyan magas mértékű, hogy a vállalkozásokat a bírság megfizetésére kötelezze, valamint hogy a már amúgy is magas kamat 3,5 százalékponttal – mindenféle magyarázat nélkül – való emelése nem elfogadható.

394    Az alperes megjegyzi, hogy jogában áll kellően magas kamatlábakat meghatározni avégett, hogy elrettentse a vállalkozásokat a bírság késedelmes megfizetésétől. Tekintettel a kereskedelmi bankok jelenlegi kamatlábaira, a 7,5%‑os kamat teljesen ésszerű, és kifejezetten a Bizottság mérlegelési mozgásterének korlátain belüli.

B –  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

395    A Szerződés hatékony érvényesülését biztosítja a Szerződés 85. cikkének rendelkezéseit szándékosan vagy gondatlanságból megsértő vállalkozásokkal szemben kiszabott bírságok esetében a késedelmi kamatok alkalmazása. E tekintetben a késedelmi kamatok megerősítik a Bizottság jogkörét a Szerződés 89. cikke (jelenleg EK 85. cikk) által ráruházott – a versenyjogi szabályok alkalmazásának felügyeletére vonatkozó – feladata ellátását illetően, és biztosítják, hogy a Szerződés szabályait nem hiúsítják meg a velük szemben kiszabott bírságot késedelmesen megfizető vállalkozások által egyoldalúan alkalmazott gyakorlatok. Ha a Bizottság nem rendelkezne hatáskörrel a bírságok késedelmi kamatainak kiszabását illetően, a bírságot késedelmesen megfizető vállalkozások előnyös helyzetbe kerülnének azon vállalkozásokhoz képest, amelyek a bírságaikat a számukra előírt határidőre befizetik (az Elsőfokú Bíróság T‑275/94. sz., CB kontra Bizottság ügyben 1995. július 14‑én hozott ítélet [EBHT 1995., II‑2169. o.] 48. és 49. pontja).

396    Ha a közösségi jog nem tenne lehetővé olyan intézkedéseket, amelyek valamely vállalkozás számára a bírság késedelmes befizetéséből eredő esetleges előnyök kiegyenlítésére irányulnak, az nyilvánvalóan alaptalan keresetek indítását könnyítené meg, amelyek egyetlen célja a bírság kifizetésének elhalasztása lenne (az AEG kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 141. pontja).

397    E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Bizottság az Európai Központi Bank által az ECU‑műveleteire a határozat elfogadása hónapjának első munkanapján számított kamatlábnál 3,5 százalékponttal magasabb mértékű, 7,5%‑os kamat megállapításával nem lépte túl a késedelmi kamatok kiszabását illetően őt megillető mérlegelési jogkört.

398    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy bár a kamat nem lehet olyan magas mértékű, hogy a vállalkozásokat a bírság megfizetésére kötelezze, még ha ez utóbbiak úgy is vélik, hogy alapos okuk lenne a Bizottság határozata érvényességének vitatására, a Bizottság megállapíthat a piacon az átlagos hitelező által érvényesítettnél magasabb kamatmértéket az ahhoz szükséges mértékben, hogy visszatartsa a vállalkozásokat a késedelmes fizetésre irányuló magatartástól (Fennelly főtanácsnok fent említett Compagnie maritime belge transports és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélethez kapcsolódó indítványának 190. pontja).

399    Mivel a Bizottság nem követett el mérlegelési hibát a késedelmi kamatok meghatározásakor, el kell utasítani e kamatok túlságosan magas mivoltára alapított jogalapot.

400    A fentiekből következik, hogy a keresetet egészében el kell utasítani.

 A költségekről

401    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, ezért a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (negyedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A keresetet elutasítja.

2)      A felperest kötelezi a költségek viselésére.

Kihirdetve Luxembourgban, a 2002. március 20‑i nyilvános ülésen.

H. Jung       P. Mengozzi

hivatalvezető       elnök

Tartalomjegyzék

A jogvita alapját képező tényállás

Eljárás és a felek kérelmei

Az ügy érdeméről

I –  A Szerződés 85. cikke (1) bekezdésének alkalmazásakor elkövetett ténybeli hibákra alapított első jogalapról

A –  A dán kartell keretében alkalmazott kompenzációs mechanizmusokról

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

B –  A kartell 1990 és 1996 közötti folyamatos létezéséről

1.  A dán piacon kívüli kartellben való, 1990 és 1993 közötti részvételről

–  A felek érvei

–  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

2.  A felperes kartellban való részvételének 1993‑ban történő felfüggesztéséről, majd a kartellban való 1994‑ben kezdődő részvételéről

–  A felek érvei

–  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

3.  A felperesnek felrótt jogsértés időtartamáról és folytatólagos jellegéről

–  A felek érvei

–  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

C –  Az európai kartellben való részvételről az olasz piac tekintetében

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

D –  A minőségi előírásokkal kapcsolatos együttműködésről

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

E –  A Powerpipe‑pal szembeni összehangolt magatartásról

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

F –  Az ABB által gyakorolt nyomásról

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

II –  A második, a védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapról

A –  Az iratokhoz való hozzáférésről

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

B –  Az új bizonyítékokra történő hivatkozással kapcsolatos meghallgatáshoz való jog megsértéséről

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

C –  A bírságkiszabási iránymutatás alkalmazásával kapcsolatban a meghallgatáshoz való jog megsértéséről

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

III –  Az általános jogelvek megsértésére, és a bírság összegének meghatározásakor elkövetett ténybeli hibákra alapított harmadik jogalapról

A –  A visszaható hatály tilalmának megsértéséről

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

B –  A bizalomvédelem elvének megsértéséről

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

C –  Az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének megsértéséről, valamint az iránymutatás jogszerűségéről

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

–  Az iránymutatással kapcsolatos jogellenességi kifogásról

–  Az egyenlő bánásmód elvének megsértéséről

–  Az arányosság elvének megsértéséről

D –  A jogsértés időtartamának téves értékeléséről

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

E –  A súlyosító körülmények téves alkalmazásáról

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

F –  Az enyhítő körülmények figyelmen kívül hagyásáról

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

G –  Az engedékenységi közlemény téves alkalmazásáról

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

IV –  A bírság összegének megállapításakor fennálló indokolási kötelezettség megsértésére alapított negyedik jogalapról

A –  A felek érvei

B –  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

V –  A bírság nem azonnali megfizetése esetén megállapított kamat túlságosan magas mivoltára alapított ötödik jogalapról

A –  A felek érvei

B –  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

A költségekről

* Az eljárás nyelve: angol