A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (nyolcadik tanács)
2015. január 15.(*)
„Közösségi védjegy – Az Európai Közösséget megjelölő nemzetközi lajstromozás – MONACO szóvédjegy – Feltétlen kizáró okok – Leíró jelleg – Megkülönböztető képesség hiánya – A 207/2009/EK rendelet 151. cikkének (1) bekezdése és 154. cikkének (1) bekezdése – A 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontja, valamint 7. cikkének (2) bekezdése – Az oltalom részleges megtagadása”
A T‑197/13. sz. ügyben,
a Marques de l’État de Monaco (MEM) (székhelye: Monaco [Monaco], képviseli: S. Arnaud ügyvéd)
felperesnek
a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM) (képviseli: V. Melgar, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen
az OHIM negyedik fellebbezési tanácsának a MONACO szóvédjegy Európai Közösséget megjelölő nemzetközi lajstromozásával kapcsolatban 2013. január 29‑én hozott határozata (R 113/2012‑4. sz. ügy) ellen benyújtott keresete tárgyában,
A TÖRVÉNYSZÉK (nyolcadik tanács),
tagjai: D. Gratsias elnök, M. Kancheva és C. Wetter (előadó) bírák,
hivatalvezető: E. Coulon,
tekintettel a Törvényszék Hivatalához 2013. április 1‑jén benyújtott keresetlevélre,
tekintettel a Törvényszék Hivatalához 2013. augusztus 7‑én benyújtott válaszbeadványra,
tekintettel a 2013. november 5‑i azon határozatra, amely engedélyezte a felperes 2013. október 22‑i levelének a Törvényszék Hivatalához való benyújtását,
tekintettel az OHIM által e levél vonatkozásában a Törvényszék Hivatalához 2013. november 21‑én benyújtott észrevételekre,
tekintettel a Törvényszék tanácsai összetételének megváltozására,
tekintettel arra, hogy a felek az írásbeli szakasz lezárásáról való értesítést követő egy hónapos határidőn belül nem kérték tárgyalás megtartását, és az előadó bíró jelentése és a Törvényszék eljárási szabályzatának 135a. cikke alapján a Törvényszék által hozott azon határozatra, miszerint a kereset elbírálására a szóbeli szakasz mellőzésével kerül sor,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita előzményei
1 2010. december 1‑jén a Monacói Hercegség kormánya a Szellemi Tulajdon Világszervezetének (WIPO) Nemzetközi Irodájánál az Európai Közösséget megjelölő nemzetközi védjegyet szerzett a MONACO szóvédjegy vonatkozásában (a továbbiakban: szóban forgó védjegy). A Belső Piaci Harmonizációs Hivatalt (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM) 2011. március 24‑én értesítették e védjegy lajstromozásáról.
2 A bejelentést a védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó, felülvizsgált és módosított, 1957. június 15‑i Nizzai Megállapodás szerinti 9., 12., 14., 16., 18., 25., 28., 35., 38., 39., 41. és 43. osztályba tartozó árukkal és szolgáltatásokkal kapcsolatban tették.
3 2011. április 1‑jén, a szóban forgó védjegynek az Európai Unióra kiterjedő oltalma vonatkozásában az OHIM hivatalból ideiglenes elutasításról szóló értesítést bocsátott ki a védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló, Madridi Megállapodáshoz kapcsolódó, 1989. június 27‑én Madridban elfogadott jegyzőkönyv (HL 2003. L 296., 22. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 317. o.; a továbbiakban: Madridi Jegyzőkönyv) 5. cikkének és a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK tanácsi rendelet végrehajtásáról szóló, 1995. december 13‑i módosított 2868/95/EK bizottsági rendelet (HL L 303., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 189. o.) 113. szabályának megfelelően az Európai Közösséget megjelölő nemzetközi lajstromozás hatálya alá tartozó egyes áruk és szolgáltatások (a továbbiakban: az érintett áruk és szolgáltatások) vonatkozásában. Az utóbbiak a 9., 16., 39., 41. és 43. osztályba tartoznak, amelyek ezen osztályok tekintetében az alábbi leírásnak felelnek meg:
– 9. osztály: „Mágneses adathordozók”;
– 16. osztály: „Ezen anyagokból (papír, karton) készült termékek, amelyek nem tartoznak más osztályokba; nyomdaipari termékek; fényképek”;
– 39. osztály: „Szállítás, utazásszervezés”;
– 41. osztály: „Szórakoztatás; sporttevékenységek”;
– 43. osztály: „Időleges szállásadás”.
4 Az ezen elutasítás alapjául felhozott indokok a szóban forgó védjegy megkülönböztető képességének hiánya és leíró jellege a közösségi védjegyről szóló, 2009. február 26‑i 207/2009/EK tanácsi rendelet (HL L 78., 1. o.) 7. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontja értelmében az érintett áruk és szolgáltatások vonatkozásában.
5 Az elbíráló 2011. november 18‑i határozatával, azt követően, hogy a monacói kormány választ adott az ideiglenes elutasításról szóló értesítésben felhozott kifogásokra, az érintett áruk és szolgáltatások vonatkozásában és a korábban kifejtettekkel azonos okokból helyben hagyta a szóban forgó védjegy uniós oltalmának ideiglenes elutasítását. Ezzel szemben visszavonta az ideiglenes elutasításról szóló határozatban szereplő kifogásokat a 9. osztályba tartozó „hangok vagy képek rögzítésére, továbbítására, másolására szolgáló készülékek” vonatkozásában.
6 2012. január 13‑án a Monacói Hercegség kormánya a 207/2009 rendelet 58–64. cikke alapján fellebbezést nyújtott be az OHIM‑nál ezen határozat ellen.
7 2012. április 17‑én a felperes Marques de l’État de Monaco (MEM), monacói jog szerint létrejött részvénytársaság lépett jogutódlással a szóban forgó védjegy jogosultjaként a Monacói Hercegség kormánya helyébe.
8 2013. január 29‑i határozatával (a továbbiakban: megtámadott határozat) az OHIM negyedik fellebbezési tanácsa elutasította a fellebbezést. Különösen megállapította, hogy a felperes nem rendelkezik különös legitimitással arra, hogy az érintett védjegyre hivatkozzon az érintett áruk és szolgáltatások vonatkozásában, mivel kizárólag annak van jelentősége, hogy az utóbbi lajstromozható‑e a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontja alapján. Elutasítását először is az említett rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontjára alapította, amely az olyan leíró jellegű védjegyek lajstromozásának megtagadásához vezet, amelyek kizárólag olyan jelekből vagy adatokból állnak, amelyeket a forgalomban a földrajzi származás feltüntetésére használhatnak. E tekintetben emlékeztetett azon ítélkezési gyakorlatra, amely szerint az ilyen megjelölések és az említett védjegyekkel megjelölt áruk és szolgáltatások közötti kapcsolatnak kellően közvetlennek és konkrétnak kell lennie, amely álláspontja szerint a jelen ügyben alkalmazandó, mivel a „monaco” kifejezés az azonos elnevezésű területet jelöli, és ezért az az Unió területén bármely nyelven úgy érthető, mint amely az érintett áruk és szolgáltatások földrajzi származását vagy rendeltetését jelöli. Ezt követően megállapította, hogy a szóban forgó védjegy egyértelműen nem rendelkezik az érintett áruk és szolgáltatások vonatkozásában a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett megkülönböztető képességgel. Végül pontosította, hogy ezen indokok ugyanezen rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján is érvényesek.
A felek kérelmei
9 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– helyezze hatályon kívül a megtámadott határozatot;
– másodlagosan, „szükség esetén” terjesszen kérdést előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdése c) pontjának és 7. cikke (2) bekezdésének harmadik államok vonatkozásában történő alkalmazásáról;
– az OHIM‑ot kötelezze a költségek viselésére.
10 Az OHIM azt kéri, hogy a Törvényszék:
– a keresetet mint részben elfogadhatatlant és részben megalapozatlant utasítsa el;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
A jogkérdésről
11 A megtámadott határozat hatályon kívül helyezése iránt benyújtott keresete alátámasztására a felperes formai szempontból öt jogalapot terjeszt elő, amelyek lényegében három jogalapot fednek le, azaz elsőként az indokolás hiányát és elégtelenségét, másodszor a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdése b) pontjának és 7. cikke (2) bekezdésének, harmadszor pedig ugyanezen rendelet 7. cikke (1) bekezdése c) pontjának és 7. cikke (2) bekezdésének megsértését.
12 Az OHIM vitatja a felperes által előterjesztett jogalapokat és érveket.
13 A 207/2009 rendelet 151. cikkének (1) bekezdése szerint az Európai Közösséget megjelölő nemzetközi lajstromozásnak – a Madridi Jegyzőkönyv 3. cikkének (4) bekezdése alapján meghatározott napjától – ugyanaz a hatálya, mint a közösségi védjegybejelentésnek. Az említett rendelet 154. cikkének (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy az Európai Közösséget megjelölő nemzetközi lajstromozást a közösségi védjegybejelentésekkel azonos módon feltétlen kizáró okok alapján történő vizsgálatnak kell alávetni (2011. április 13‑i Deichmann kontra OHIM ítélet (Szaggatott vonallal szegélyezett, ék alakú szalag ábrázolása), T‑202/09, EU:T:2011:168, 24. pont).
14 A 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében a megjelölés nem részesülhet védjegyoltalomban, ha nem rendelkezik megkülönböztető képességgel. Az említett rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján a megjelölés nem részesülhet védjegyoltalomban, ha „kizárólag olyan jelekből vagy adatokból áll, amelyeket a forgalomban az áru vagy a szolgáltatás fajtája, minősége, mennyisége, rendeltetése, értéke, földrajzi származása, előállítási vagy teljesítési ideje, illetve egyéb jellemzője feltüntetésére használhatnak”. Továbbá ugyanezen rendelet 7. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az (1) bekezdését akkor is alkalmazni kell, ha a kizáró okok csak az Unió egy részében állnak fenn.
15 E megfontolásokra tekintettel kell először is megvizsgálni, hogy a fellebbezési tanács a megtámadott határozat elfogadása során tiszteletben tartotta‑e az őt terhelő indokolási kötelezettséget.
Az indokolás hiányára és elégtelenségére alapított jogalapról
16 A 207/2009 rendelet 75. cikke alapján az OHIM határozatait indokolni kell. Ezen indokolási kötelezettség terjedelme azonos az EUMSZ 296. cikkben foglalt kötelezettség terjedelmével, amely szerint az indokolásból világos és egyértelmű módon ki kell tűnnie a jogi aktus kibocsátója érvelésének. Az indokolási kötelezettségnek kettős célja van: egyrészt az, hogy lehetővé tegye az érdekeltek számára jogaik védelme érdekében a hozott intézkedés indokainak megismerését, másrészt hogy lehetővé tegye az uniós bíróság számára a határozat jogszerűségének felülvizsgálatát (2010. május 19‑i Zeta Europe kontra OHIM (Superleggera) ítélet, T‑464/08, EU:T:2010:212, 47. pont; 2014. május 21‑i Eni kontra OHIM – Emi (IP) (ENI) ítélet, T‑599/11, EU:T:2014:269, 29. pont).
17 A felperes azt állítja, hogy a fellebbezési tanács azzal, hogy nem indokolta kellőképpen a megtámadott határozatot, megsértette a 207/2009 rendelet 75. cikkét, az EUMSZ 296. cikket, és az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4‑én kelt egyezmény 6. cikkét.
18 Először is úgy véli, hogy a fellebbezési tanács a 207/2009 rendelet vonatkozó rendelkezéseinek és az azokhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlatnak az idézésére szorítkozott anélkül, hogy kifejtette volna az általa figyelembe vett ténybeli körülményeket, és ily módon megfosztotta a kérelme részleges elutasítását érintő mindennemű magyarázattól. Másodszor úgy véli, hogy a megtámadott határozat indokolása hiányzik, vagy mindenesetre elégtelen, sőt ellentmondó az oltalomnak a 9. osztályba tartozó áruk vonatkozásában való megtagadása tekintetében.
19 Az első kifogást illetően, amely szerint a fellebbezési tanács a megtámadott határozatban nem tüntette fel az e határozatot megalapozó ténybeli indokokat, először is rá kell mutatni, hogy az indokolási kötelezettség nem kötelezi a fellebbezési tanácsokat arra, hogy olyan magyarázatot adjanak, amely egyenként és kimerítően követi a felek által előttük előadott összes érvet (lásd: 2012. július 12‑i Gucci kontra OHIM – Chang Qing Qing (GUDDY) ítélet, T‑389/11, EU:T:2012:378, 16. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Elegendő tehát, ha az érintett intézmény előadja azon tényállási elemeket és jogi megfontolásokat, amelyek a határozat rendszere szempontjából alapvető jelentőséggel bírnak (ENI‑ítélet, fenti 16. pont, EU:T:2014:269, 30. pont; lásd ebben az értelemben: 1990. február 14‑i Delacre és társai kontra Bizottság ítélet, C‑350/88, EBHT, EU:C:1990:71, 16. pont).
20 E tekintetben meg kell említeni, hogy a felperes állításaival ellentétben a fellebbezési tanács azt követően, hogy a megtámadott határozat 2. pontjában felsorolta az érintett árukat és szolgáltatásokat, majd bemutatta az elbíráló határozatának indokait (a megtámadott határozat 8–13. pontja), jelezte, hogy a „monaco” kifejezést „közvetlenül” az érintett áruk és szolgáltatások „földrajzi származására vagy rendeltetésére”, azaz Monacóra „utaló, tisztán informatív kifejezésként érzékelik” (a megtámadott határozat 25. pontja). A megtámadott határozat 26–29. pontjában részletezte az egyes érintett áruk és szolgáltatások, valamint a monacói terület közötti kapcsolatot, és ennek alapján jelezte, hogy a 9. osztályba tartozó „mágneses adathordozók”, és a 16. osztályba tartozó „[e]zen anyagokból (papír, karton) készült termékek, amelyek nem tartoznak más osztályokba; nyomdaipari termékek; fényképek” esetében a szóban forgó védjegy „megfelelhet ezen áruk, így könyvek, útikalauzok, fényképek stb. tárgyának, mivel valamennyi a Monacói hercegséggel kapcsolatos” (a megtámadott határozat 26. pontja). Hasonlóképpen úgy vélte, hogy a szóban forgó védjegy, amennyiben a 39. osztályba tartozó „szállítás, utazásszervezés” szolgáltatásokra vonatkozik „egyértelműen megfelelhet e szolgáltatások rendeltetése vagy származása jelzésének” (a megtámadott határozat 27. pontja), a 41. osztályba tartozó „szórakozás, sportesemények” szolgáltatások nyújtásának helye egyértelműen Monaco (a megtámadott határozat 28. pontja), és hogy a 43. osztályba tartozó „időleges szállásadás” szolgáltatásokat a Monacói hercegség területén kínálják (a megtámadott határozat 29. pontja). A fellebbezési tanács ennek alapján megállapította, hogy a szóban forgó védjegyet az érintett áruk és szolgáltatások vonatkozásában a benne rejlő értelmében, nem pedig védjegyként érzékelik, és ezért leíró jellegű a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében (a megtámadott határozat 30 és 31. pontja).
21 A fentiekből kitűnik, hogy a ténybeli körülmények megtámadott határozatban való említésének hiányára alapított első kifogás maga nélkülözi a ténybeli alapot, ezért azt el kell utasítani.
22 A második kifogást illetően a felperes azt állítja, hogy a fellebbezési tanács az elbíráló határozatának helyben hagyására szorítkozott, ami az előbbi határozat indokolásának elégtelenségére, sőt ellentmondó jellegére tekintetettel akadályozza a 9. osztályba tartozó áruk vonatkozásában neki címzett elutasítás pontos hatályának megértését.
23 Kétségtelen, hogy az elbíráló határozata – amely tekintetében pontosítani kell, hogy a felülvizsgálata nem tartozik a Törvényszék hatáskörébe, amely csak az OHIM fellebbezési tanácsainak határozatai elleni keresetek tárgyában jár el – nehezen érthető, mivel az említett határozat a 6. oldalának tetején tartalmazza, hogy „kifogást hoztak fel a […] »hangok vagy képek rögzítésére, továbbítására, másolására szolgáló készülékek; mágneses adathordozók« vonatkozásában”, és azt „fenntartják a […] »mágneses adathordozók« vonatkozásában”. Mindazonáltal az ebből eredő kétértelműség eloszlik az elbíráló határozata 10. oldalának alján és 11. oldalának tetején, mivel azon áruk között, amelyek vonatkozásában a szóban forgó védjegy oltalmát megtagadták, szerepelnek a 9. osztályba tartozó „mágneses adathordozók” és az elfogadott áruk között szerepelnek a szintén a 9. osztályba tartozó „tudományos célra szolgáló, tengerészeti, földmérő, fényképészeti, mozgóképi, optikai, súlymérő, egyéb mérő‑, jelző‑, ellenőrző (felügyeleti), életmentő és oktatóberendezések és felszerelések; villamos áram vezetésére, elosztására, átalakítására, összegyűjtésére, szabályozására vagy vezérlésére szolgáló berendezések és felszerelések, hangok vagy képek rögzítésére, továbbítására, másolására szolgáló készülékek; mágneses adathordozók, hanglemezek; automata áruelosztó‑berendezések és szerkezetek érmebedobással működő készülékekhez; regiszteres pénztárgépek, számológépek, adatfeldolgozó berendezések és számítógépek; tűzoltó készülékek”.
24 A felperes tehát helytelenül hivatkozik arra, hogy az elbíráló határozatának elégtelen indokolása bármely módon átterjedt volna a megtámadott határozatra, mivel az előbbi határozat alapján egyáltalán nem marad kétség a 9. osztályba tartozó, elfogadott és elutasított áruk vonatkozásában. Mindenesetre kizárólag a megtámadott határozat képezi a Törvényszék által végzett jogszerűségi felülvizsgálat tárgyát.
25 Ahogyan a fenti 20. pontban szerepelt, a fellebbezési tanács a megtámadott határozat 2. pontjában jelezte, melyek az érintett áruk és szolgáltatások. E pontban a 9. osztályba tartozó áruk közül kizárólag a „[m]ágneses adathordozók” szerepelnek. Ahogyan a jelen ítélet fent említett pontjában is kiemelésre került, szó szerint említette e megjelölést a szóban forgó áruk és a Monacói Hercegség közötti közvetlen és konkrét kapcsolat vizsgálata érdekében (a megtámadott határozat 26. pontja). Ebből következik, hogy a felperes állításával ellentétben a fellebbezési tanács kellően megindokolta a megtámadott határozatot a 9. osztályba tartozó áruk vonatkozásában, és lehetővé tette a felperes számára, hogy az általa végzett vizsgálatot a Törvényszék előtt hasznosan vitassa.
26 Ezért a második kifogást el kell utasítani, és vele együtt a jogalapot teljes egészében el kell utasítani.
A 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdése c) pontjának és 7. cikke (2) bekezdésének megsértésére alapított jogalapról
27 A felperes e jogalapja valójában négy részből áll: az első azon állításon alapul, amely szerint a fellebbezési tanács megsértette a 207/2009 rendelet 5. cikkével együttesen értelmezett 7. cikke (1) bekezdése c) pontjának hatályát és ennek következtében az említett rendelet 7. cikkének (2) bekezdését, mivel nem vette figyelembe azt a körülményt, hogy a szóban forgó védjegy eredeti jogosultja az Európai Unión kívüli harmadik állam volt; a második azon téves jogalkalmazást érinti, amelyet a fellebbezési tanács követett el a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében védendő közérdek meghatározása során; a harmadik azon nyilvánvaló értékelési hibával kapcsolatos, amelyet a fellebbezési tanács az érintett vásárlóközönség meghatározása során követett el; a negyedik pedig egyrészről a szóban forgó földrajzi hely és az érintett áruk és szolgáltatások közötti kapcsolat hiányára, másrészről a földrajzi kritérium fellebbezési tanács általi nyilvánvalóan téves értékelésére vonatkozik. Jóllehet az utóbbi két részre vonatkozó érvek a szóban forgó védjegy megkülönböztető képességével, azaz a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjának a felperes szerinti téves alkalmazásával kapcsolatos szakaszban kaptak helyet, tartalmuk – ahogyan az többek között a keresetlevél 70. pontjából következik – alapvetően azon elutasítás vitatásával kapcsolatos, amelyet az említett rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján intéztek a felpereshez
– A 207/2009 rendelet 5. cikkével együttesen értelmezett 7. cikke (1) bekezdése c) pontja hatályának megsértésére alapított első részről
28 Újfent hangsúlyozni kell – ahogyan a fenti 13. pontban is szerepel –, hogy a Madridi Jegyzőkönyv 3. cikke (4) bekezdésének rendelkezései, valamint a 207/2009 rendelet 151. cikke (1) bekezdésének és 154. cikke (1) bekezdésének rendelkezései alkalmazásában az Európai Közösséget megjelölő nemzetközi lajstromozást úgy kell tekinteni, hogy arra – a lajstromozás napjától – ugyanazon rendelkezések vonatkoznak, mint a közösségi védjegybejelentésre.
29 Márpedig a 207/2009 rendelet 5. cikkének értelmében, „[k]özösségi védjegyoltalom jogosultja lehet bármely természetes vagy jogi személy, a közjogi szervezeteket is ideértve”.
30 A 207/2009 rendelet személyi hatályát szabályozó fenti rendelkezés egyértelmű szövegéből következik, hogy bármely jogi személy, a közjogi jogi személyeket is beleértve, kérheti, hogy közösségi védjegyoltalom jogosultja legyen. Ez érvényes tehát természetesen az Unión kívüli harmadik ország területén székhellyel rendelkező társaságra, de magára az említett államra is, amely noha a nemzetközi jog alanya, az uniós jog értelmében csupán közjogi jogi személynek minősül.
31 A fentiekből következik, hogy amikor a monacói állam a kormánya útján arra irányuló kérelmet nyújtott be, hogy az Uniót jelöljék meg a szóban forgó védjegy lajstromozása során, ő helyezte magát a 207/2009 rendelet hatálya alá, és ennek következtében vele szemben az említett rendelet 7. cikkében szereplő feltétlen kizáró okok bármelyikére hivatkozni lehet.
32 Más szavakkal – ellentétben azzal, amit a felperes a közösségi védjegyektől eltérő tárgyban elfogadott bizonyos nemzetközi megállapodások említésével állít –, nem az uniós jog hatálya terjed ki a Monacói Hercegség területére, hanem a Monacói Hercegség kívánta szándékosan az e jog alkalmazásából eredő előnyöket élvezni (lásd analógia útján: 1992. november 24‑i Poulsen és Diva Navigation ítélet, C‑286/90, EBHT, EU:C:1992:453, 21–28. pont; 2011. december 21‑i Air Transport Association of America és társai ítélet, C‑366/10, EBHT, EU:C:2011:864, 121–127. pont), előbb mint a 207/2009 rendelet 5. cikke szerinti közjogi jogi személy, később pedig közvetetten azzal, hogy eljárt a szóban forgó védjegyhez kapcsolódó jogoknak a felperesre történő átruházása érdekében.
33 A fellebbezési tanács tehát helyesen mutatott rá, hogy „nincs főszabály szerinti legitimitása valamely közjogi létesítménynek vagy szervezetnek, illetve kormányzati szervnek arra, hogy védjegyjogosult legyen” (a megtámadott határozat 20. pontja), ami végeredményben elegendő annak megállapításához, hogy ellentétben azzal, amit az OHIM a válaszbeadvány 12–15. pontjában állít, e kérdést valóban felhozták az említett fellebbezési tanács előtt.
34 Másodlagosan, a jelen jogalap első részének keretében a felperes „szükség esetén” arra irányuló kérelmet terjesztett elő, hogy a Törvényszék előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjessze a bíróság elé:
– a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja alkalmazandó‑e valamennyi gazdasági szereplőre, tekintet nélkül arra, hogy az harmadik államnak minősül?
– a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontjával együttesen értelmezett 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az lehetővé teszi az Unió területére vonatkozó közérdeknek valamely harmadik állam területére való kiterjesztését oly módon, hogy az közvetlenül vagy közvetetten befolyásolja annak közérdekét, figyelembe véve, hogy a bejelentett védjegy lajstromozásának részleges megtagadása korlátozza e védjegynek az említett harmadik állam, a jelen esetben a Monacói Hercegség területén fennálló oltalmát?
35 Az OHIM elfogadhatatlansági kifogást hoz fel e kérelmekkel szemben.
36 Tekintettel egyrészről a fenti 28–33. pontban szereplő megfontolásokra, másrészről pedig arra a körülményre, hogy a felperes kérelmeit csak „szükség esetén” terjesztette elő, az utóbbiaknak a Törvényszék általi vizsgálata nem elengedhetetlen.
37 Mindenesetre először is emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 267. cikkben szabályozott eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze. Ebből következik, hogy kizárólag az ügyben eljáró és határozathozatalra hivatott nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése, hogy – tekintettel az ügy különleges jellemzőire – ítélete meghozatalához szükségesnek tartja‑e az előzetes döntéshozatalt, és hogy a Bíróságnak feltett kérdései relevánsak‑e (2011. július 7‑i Agafiţei és társai ítélet, EBHT, C‑310/10, EU:C:2011:467, 25. pont).
38 Másodszor a Törvényszék hatásköreinek felsorolását az EUMSZ 256. cikk tartalmazza, és azokat az Európai Unió Bírósága alapokmányának 51. cikke és az említett alapokmány mellékletének 1. cikke pontosítja. E rendelkezések alkalmazásában a Törvényszéknek nincs hatásköre arra, hogy az EUMSZ 267. cikk alapján előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesszen a Bíróság elé. Nem kell tehát a jelen ügyet a Bíróság elé utalni a Törvényszék eljárási szabályzatának 112. cikke és a Bíróság alapokmánya 54. cikkének második bekezdése alapján azzal az indokkal, hogy az kizárólag az utóbbi hatáskörébe tartozna.
39 Harmadszor, noha az EUMSZ 256. cikk (3) bekezdése pontosítja, hogy a Törvényszék az alapokmányban meghatározott egyes ügycsoportokban hatáskörrel rendelkezik az EUMSZ 267. cikk szerinti előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések eldöntésére, meg kell állapítani, hogy az alapokmány nem rendelkezik azon tárgykörökről, amelyek tekintetében a Törvényszék hatáskörrel rendelkezik az előzetes döntéshozatali ügyekben való döntéshozatalra. A jog jelenlegi állása szerint tehát nem rendelkezik hatáskörrel e tekintetben.
40 A jelen ügyben a Törvényszék előtt az OHIM határozata ellen előterjesztett hatályon kívül helyezés iránti kereset keretében, valamely uniós tagállam bírósága előtt függőben lévő jogvita hiányában és kizárólag a felperes kezdeményezésére nyújtottak be arra irányuló kérelmet, hogy terjesszen elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bírósághoz. E kérelmeket tehát elfogadhatatlanként mindenképpen el kell utasítani.
41 A fenti 28–40. pontban szereplő megfontolásokra tekintettel tehát e kereseti jogalap első részét el kell utasítani.
– A védendő közérdek meghatározását érintő téves jogalkalmazással kapcsolatos második részről
42 A jelen jogalap második részével a felperes azt állítja, hogy a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapját képező azon közérdekű cél, amely megköveteli, hogy azokat a megjelöléseket vagy jelöléseket, amelyeket a forgalomban a védjegybejelentéssel érintett áruk vagy szolgáltatások jellemzőinek feltüntetésére használhatnak, bárki szabadon használhassa (lásd ebben az értelemben: 2006. január 12‑i Deutsche SiSi‑Werke kontra OHIM ítélet, C‑173/04 P, EBHT, EU:C:2006:20, 62. pont), eltér attól, amelyre az olyan harmadik állam, mint a Monacói Hercegség hivatkozhat.
43 E második rész ugyanazon a téves előfeltevésen alapul, mint a jelen jogalap első része: ugyanis nem az uniós jog alkalmazandó kötelező erővel a monacói területen, hanem a Monacói Hercegség igényelte valamely nemzetközi megállapodás révén az e jog alkalmazásából származó előnyöket annak érdekében, hogy az Unió teljes területén élvezze a szóban forgó védjegy oltalmából eredő jogokat. A Monacói Hercegségre, majd ezt követően a felperesre tehát – mivel a belső piacon és azon kívül a joghatásai vonatkozásában valamely közösségi védjeggyel azonosnak elismert védjegy oltalma alapján kívántak eljárni – ugyanazon közérdekű követelmények vonatkoznak, mint azon gazdasági szereplőre, aki ilyen védjegy lajstromozását kéri, vagy akivel szemben ilyen védjegyre hivatkoznak.
44 Ezek az Unió teljes területén alkalmazandó megfontolások szükségképpen annak egy részére is vonatkoznak a 207/2009 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében.
45 Következésképpen a jelen jogalap második részét is el kell utasítani.
– Az érintett vásárlóközönség meghatározásával kapcsolatos nyilvánvaló értékelési hiba fennállására vonatkozó harmadik részről
46 A felperes azt rója fel a fellebbezési tanácsnak, hogy a „Közösség vásárlóközönségét” (a megtámadott határozat 24. pontja) fogadta el érintett vásárlóközönségként, és megállapította, hogy az utóbbi aszerint, hogy az érintett áruk és szolgáltatások közül mely árukról és mely szolgáltatásokról van szó, részben az átlagfogyasztókból, részben szakértő közönségből áll. Úgy véli, hogy az „érintett fogyasztó profilja” (a kereset 73. pontja) nem került meghatározásra, különösen azon állításra tekintettel, hogy a „monaco” kifejezés „inkább az ismertség és a luxus fogalmára utal” (a kereset ugyanazon pontja).
47 Elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy azon jelek és adatok tekintetében, amelyek az Európai Közösség megjelölésével bejelentett nemzetközi védjegy árujegyzékében szereplő árukategóriák földrajzi származásának és rendeltetésének vagy az ott szereplő szolgáltatási kategóriák teljesítési helyének jelölésére szolgálhatnak, és különösen a földrajzi nevek esetén, ezek rendelkezésre állásának fenntartása közérdek, nevezetesen azon képességükből adódóan, hogy nem csupán adott esetben tájékoztatnak az érintett áru‑ vagy szolgáltatási kategóriák minőségéről vagy egyéb jellemzőiről, de különbözőképpen befolyásolják is a fogyasztók preferenciáit, például azzal, hogy az árukat vagy a szolgáltatásokat pozitív érzelmek keltésére alkalmas helyhez kapcsolják (lásd ebben az értelemben: 2005. október 25‑i Peek & Cloppenburg kontra OHIM (Cloppenburg) ítélet, T‑379/03, EBHT, EU:T:2005:373, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
48 Továbbá meg kell állapítani, hogy nem részesülhetnek védjegyoltalomban a földrajzi nevek, egyrészt amennyiben meghatározott, az érintett áru‑ vagy szolgáltatási kategória tekintetében már jó hírnévnek örvendő vagy ismert földrajzi helyeket jelölnek, és ennél fogva az érintett vásárlóközönség körében azzal kapcsolatot mutatnak, másrészt a vállalkozások által használható földrajzi nevek, amelyeket ezek számára ugyancsak hozzáférhetővé kell tenni az érintett áru‑ vagy szolgáltatási kategória földrajzi eredetjelzőiként (lásd Cloppenburg‑ítélet, fenti 47. pont, EU:T:2005:373, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
49 Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja főszabály szerint nem tiltja az olyan földrajzi nevek lajstromozását, amelyek ismeretlenek az érintett vásárlóközönség körében, vagy amelyek legalábbis földrajzi hely megjelöléseként ismeretlenek, vagy pedig amelyek vonatkozásában, az általuk jelölt hely jellemzőiből adódóan nem valószínűsíthető, hogy az érdekelt vásárlóközönség azt hinné, hogy az érintett áru‑ vagy szolgáltatási kategória arról a helyről származik, vagy onnan ered (lásd Cloppenburg‑ítélet, fenti 47. pont, EU:T:2005:373, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
50 A fentiek fényében valamely megjelölés leíró jellegének értékelését kizárólag egyrészt az érintett áruk és szolgáltatások vonatkozásában, másrészt az érintett vásárlóközönség felfogása vonatkozásában lehet elvégezni (lásd: Cloppenburg‑ítélet, fenti 47. pont, EU:T:2005:373, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
51 Ezen értékelés során az OHIM‑nak meg kell állapítania, hogy a földrajzi név ismert‑e az érintett vásárlóközönség körében valamely hely megjelöléseként. Az is szükséges továbbá, hogy a szóban forgó név az érintett vásárlőközönség szempontjából kapcsolatot mutasson a bejelentett áru‑ vagy szolgáltatási kategóriával, vagy ésszerűen feltételezhető lehessen, hogy egy ilyen név e közönség szempontjából képes lehet a fenti áru‑ vagy szolgáltatási kategória földrajzi eredetének megjelölésére. Ezen vizsgálat keretén belül tekintetbe kell venni különösen a szóban forgó földrajzi név kisebb vagy nagyobb ismertségét az érintett vásárlóközönség körében, valamint az általa megjelölt hely jellemzőit, és az érintett áru‑ és szolgáltatási kategóriákat (lásd: Cloppenburg‑ítélet, fenti 47. pont, EU:T:2005:373, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
52 A jelen ügyben a Törvényszék vizsgálatának arra a kérdésre kell korlátozódnia, hogy az érintett vásárlóközönség számára a szóban forgó védjegy kizárólag olyan jelzésből áll‑e, amely a forgalomban a jelölt szolgáltatások földrajzi eredetének leírására szolgálhat. E tekintetben kétségtelen, hogy a „monaco” kifejezés megfelel a hercegi család közismertsége, egy Formula‑1‑es nagydíj és egy cirkuszfesztivál szervezése okán – 2 km2‑es területe és 40 000 főt meg nem haladó lakossága ellenére – világszerte ismert hercegség nevének. A Monacói Hercegség ismertsége még bizonyosabb az uniós polgárok körében különösen azon okból, hogy az egyik tagállammal, Franciaországgal határos, egy másik tagállam, Olaszország közelében található, és e harmadik állam ugyanazon pénznemet, az eurót használja, mint amelyet a 28 tagállam közül 19 alkalmaz.
53 Következésképpen ellentétben a fenti 47. pontban hivatkozott Cloppenburg‑ítélet (EU:T:2005:373) alapjául szolgáló üggyel, amelyben a Törvényszék kimondta, hogy nem bizonyított, hogy az érintett vásárlóközönség, azaz a német átlagfogyasztó számára a „cloppenburg” szó bizonyossággal az említett ország egyik kisvárosára utal, nem kétséges, hogy a jelen ügyben a „monaco” szó az érintett vásárlóközönség nyelvi hovatartozásától függetlenül az azonos nevű földrajzi területet idézi fel.
54 A felperes azonban vitatja, hogy az érintett vásárlóközönség az Unió vásárlóközönsége lenne, és hogy ezen kívül az érintett áruk és szolgáltatások függvényében különbséget kellene tenni az átlagfogyasztó és a szakértő közönség között.
55 Mindazonáltal a fellebbezési tanács jogosan állapította meg az Európai Közösséget egészében megjelölő nemzetközi védjegyet illetően, hogy az érintett vásárlóközönséget az Európai Közösség vásárlóközönsége alkotja, és szintén helyesen tett különbséget a megtámadott határozat 24. pontjában a tömegfogyasztásra szánt áruk és a vásárlóközönségnek általában nyújtott szolgáltatások között, amelyek esetében az érintett vásárlóközönséget az átlagfogyasztó alkotja, valamint a speciális áruk és a szakértő közönség részére nyújtott szolgáltatások között, amelyek esetében az érintett vásárlóközönséget a szakértő közönség alkotja. Következésképpen nem követett el tévedést, amikor meghatározta az érintett vásárlóközönséget, és az érintett áruk és szolgáltatások függvényében hol közepes, hol pedig magas figyelmi szintet tulajdonított neki.
56 Ennek alapján a jelen jogalap harmadik részét el kell utasítani.
– Egyrészről a szóban forgó földrajzi hely és az érintett áruk és szolgáltatások közötti kapcsolat hiányáról, másrészről a földrajzi kritériumnak a fellebbezési tanács általi nyilvánvalóan téves értékeleléséről
57 A felperes szerint a fellebbezési tanács nem bizonyította, hogy az érintett vásárlóközönség szempontjából kapcsolat állt fenn a Monacói Hercegség és a mágneses adathordozók előállítása, a szállítás vagy az időleges szállásadás között. A sport és a szórakozás területét illetően azt kifogásolja, hogy kizárólag a Formula‑1‑es versenyek és a cirkuszi előadások ismertek, mivel szervezőik a szóban forgó védjegytől független védjegyek jogosultjai.
58 A felperes által helyesen előadott és a jelen ítélet 20. pontjában felidézett indokok alapján ki kell mondani, hogy a felperes állításával ellentétben az említett fellebbezési tanács jogilag megkövetelt módon bizonyította valamennyi áru és szolgáltatás vonatkozásában az utóbbiak és a szóban forgó védjegy között fennálló, annak megállapításához kellőképpen közvetlen és konkrét kapcsolatot, hogy a „monaco” kifejezést a forgalomban az áruk földrajzi származásának vagy rendeltetésének, vagy a szolgáltatásnyújtás helyének feltüntetésére használhatják, és hogy ezért az említett védjegy az érintett áruk és szolgáltatások vonatkozásában leíró jelleggel rendelkezik.
59 A földrajzi kritérium értékelése során állítólagosan elkövetett nyilvánvaló értékelési hiba fennállásával kapcsolatban nem fogadható el a felperes azon érve, amely szerint meg kell különböztetni az állam teljes elnevezését („Monacói Hercegség”) a rövidített elnevezéstől („Monaco”). E megkülönböztetés ugyanis nem akadálya az érintett áruk és szolgáltatások, valamint a szóban forgó terület közötti kapcsolat azonosításának. E tekintetben a felperes arra alapított érve, hogy az OHIM a szóban forgó védjeggyel azonos szóvédjegyeket fogadott el, kettős akadályba ütközik. Először is, noha az egyenlő bánásmód elvére és a megfelelő ügyintézés elvére tekintettel az OHIM köteles figyelembe venni a már meghozott határozatokat, és különösen figyelmesen kell megvizsgálnia azt a kérdést, hogy ugyanúgy kell–e határoznia, vagy sem, ezen elvek alkalmazását össze kell egyeztetni a jogszerűség elvének tiszteletben tartásával (lásd: 2014. július 17‑i Reber Holding kontra OHIM ítélet, C‑141/13 P., EU:C:2014:2089, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A jelen ügyben, ahogyan a fenti 47–58. pontból kitűnik, a fellebbezési tanács helyesen állapította meg, hogy a bejelentett védjegy a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontjára alapított kizáró okba ütközik, és ezért a felperes e megállapítás cáfolata érdekében nem hivatkozhat hasznosan az OHIM korábbi határozataira. Ezt követően az OHIM a felperes számára kedvező érvelést fogadott el a jelen ítélet 23. pontjában felsorolt, és ezentúl a szóban forgó védjegy oltalma alá tartozó számos más áru és szolgáltatás vonatkozásában.
60 Következésképpen a jelen jogalap negyedik részét, és ennélfogva a jelen jogalapot el kell utasítani.
A 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdése b) pontjának és 7. cikke (2) bekezdésének megsértésére alapított jogalapról
61 A felperes a védjegy megkülönböztető képességének fogalmát illetően azt állítja, hogy a fellebbezési tanács egyrészről tévesen alkalmazta a jogot, másrészről nyilvánvaló értékelési hibát követett el. Meg kell vizsgálni a fenti kérdések mindegyikét, amelyeket a keresetlevélben két külön jogalap alá rendeztek, de amelyeket a Törvényszék egymáshoz kapcsolódónak ítél, mivel abból erednek, hogy a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdése b) pontjának milyen értelmezést kell adni.
– Az állítólagos helytelen jogalkalmazásról
62 A felperes úgy véli, hogy a fellebbezési tanács annak jelzésével, hogy átfedés van egyrészről a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában, másrészről pedig az említett rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontjában szereplő feltétlen kizáró okok alkalmazási köre között, megsértette mind az OHIM korábbi határozathozatali gyakorlatát, mind az ítélkezési gyakorlatot.
63 E tekintetben először is emlékeztetni kell arra, hogy a fenti 59. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat alkalmazásában az OHIM határozathozatali gyakorlata nem befolyásolhatja a megtámadott határozat jogszerűségét.
64 Ezt követően meg kell említeni, hogy a megtámadott határozatban a fellebbezési tanács ahelyett, hogy a 207/2009 rendelet 7. cikkében szereplő feltétlen kizáró okok közül kettőt együttesen vizsgált volna, ahogyan azt a felperes a keresetlevélben teszi, elsőként helyesen előnyben részesítette az említett rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontján alapuló vizsgálatot, éppen azért, mert a „monaco” kifejezés az azonos nevű területet idézi fel, és ezért eleve annak vizsgálatához vezet, hogy az érintett áruk és szolgáltatások kellőképpen közvetlen és konkrét kapcsolatban állnak‑e a Monacói hercegség területi megjelölésével (a megtámadott határozat 21–31. pontja). A fellebbezési tanács csak a későbbiekben (a megtámadott határozatban e részt az „ezenkívül” fordulat vezeti be) jelezte, hogy a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjára alapított második feltétlen kizáró ok szintén alkalmazandó (a megtámadott határozat 32. és 33. pontja), annak megállapítását megelőzően, hogy átfedés van e feltétlen kizáró okok alkalmazási köre között (a megtámadott határozat 34. pontja), amit valójában az állandó ítélkezési gyakorlat is elismer (lásd ebben az értelemben: 2008. június 10‑i Novartis kontra OHIM (BLUE SOFT) ítélet, T‑330/06, EU:T:2008:185, 30. pont; 2010. október 7‑i Deutsche Behindertenhilfe – Aktion Mensch kontra OHIM (diegesellschafter.de) ítélet, T‑47/09, EU:T:2010:428, 24. pont).
65 A felperes tehát helytelenül hivatkozik arra, hogy a fellebbezési tanács tévesen alkalmazta a jogot a fenti rendelkezések alkalmazása során.
– Az állítólagos nyilvánvaló értékelési hiba vonatkozásában
66 Ahogyan a fenti 27. pontban kifejtésre került, e kifogás főként a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdése c) pontjának megsértésére alapított jogalappal kapcsolatos. A felperes azonban ezenkívül azt állítja, hogy a fellebbezési tanács nyilvánvaló értékelési hibát követett el annak megállapításával, hogy a szóban forgó védjegy nem rendelkezik megkülönböztető képességgel, különösen mivel az ismertség és a luxus fogalmára, és különösen a „luxusra vonatkozó bizonyos elképzelésre” utal (a keresetlevél 77. pontja).
67 Itt ki kell emelni, hogy az a szómegjelölés, amelyik a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében áruk vagy szolgáltatások jellemzői tekintetében leíró jellegű, e tényből kifolyólag szükségszerűen nem alkalmas a megkülönböztetésre ezen áruk és szolgáltatások vonatkozásában, ugyanezen rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében (lásd: 2010. február 11‑i Deutsche BKK kontra OHIM (Deutsche BKK) ítélet, T‑289/08, EU:T:2010:36, 53. pont; 2012. március 29‑i Kaltenbach & Voigt kontra OHIM (3D eXam) ítélet, T‑242/11, EU:T:2012:179, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
68 Márpedig ahogyan a fenti 47–60. pontban kimondásra került, a fellebbezési tanács nem alkalmazta tévesen a jogot annak megállapítása során, hogy a szóban forgó védjegy leíró jellegű az érintett áruk és szolgáltatások vonatkozásában. Ennélfogva e védjegy nem rendelkezhet sem a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett megkülönböztető képességgel, sem pedig a fenti 44. pontban kimondottaknak megfelelően az említett rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerinti megkülönböztető képességgel.
69 Ráadásul, ahogyan lényegében a fenti 64. pontban szerepelt, a fellebbezési tanács azt is jelezte, hogy a szóban forgó védjegyet az érintett vásárlóközönség alapvetően inkább információhordozóként, mintsem az érintett áruk és szolgáltatások kereskedelmi származása jelzéseként érzékeli (a megtámadott határozat 33. pontja). A Törvényszéknek magáévá kell tennie ezen elemzést, és ennek következtében ki kell mondania, hogy a szóban forgó védjegy az utóbbiak tekintetében sem rendelkezik megkülönböztető képességgel.
70 Azon állítást illetően, hogy a fellebbezési tanács megsértette az egyenlő bánásmód, a megfelelő ügyintézés és a jogbiztonság elvét, azt mint megalapozatlant el kell utasítani, mivel az iratokban szereplő adatok egyike sem teszi lehetővé ilyen kijelentés alátámasztását. Különösen az OHIM által termékenként és szolgáltatásonként – az áruk és szolgáltatások, valamint a szóban forgó védjegy közötti kapcsolat vizsgálata érdekében – elvégzett felosztás tanúskodik az aprólékos és figyelmes, a megfelelő ügyintézés és a jogbiztonság elvét tiszteletben tartó vizsgálatról. Az egyenlő bánásmód elvét illetően hangsúlyozni kell, hogy azt nem lehet megsértettnek tekinteni azon egyedüli körülmény okán, hogy a szóban forgó védjeggyel érintett bizonyos árukra és szolgáltatásokra kiterjed az oltalom, másokra pedig nem, mivel e körülmény csak azt szemlélteti, hogy az említett elvnek az eltérő bánásmód miatti megsértése azt feltételezi, hogy a hivatkozott helyzetek a rájuk jellemző valamennyi tényező szempontjából összehasonlíthatók. Márpedig ez az eset a jelen ügyben nem áll fenn.
71 Következésképpen a jelen jogalapot, és ennélfogva a keresetet teljes egészében el kell utasítani.
A költségekről
72 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.
73 A felperest, mivel pervesztes lett, az OHIM kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (nyolcadik tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a keresetet elutasítja.
2) A Törvényszék a Marques de l’État de Monacót (MEM) kötelezi a költségek viselésére.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2015. január 15‑i nyilvános ülésen.
Aláírások