AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (negyedik tanács)

2006. szeptember 27.(*)

„Verseny – EK 81. cikk – Megállapodás a pénzváltási tevékenység árának rögzítéséről és számlázásának feltételeiről – Németország – A jogsértés bizonyítékai – Ellentmondás”

A T‑44/02. OP., T‑54/02. OP., T‑56/02. OP., T‑60/02. OP. és T‑61/02. OP. sz. egyesített ügyekben,

a Dresdner Bank AG (székhelye: Frankfurt am Main [Németország], képviselik: M. Hirsch és W. Bosch ügyvédek),

a Bayerische Hypo- und Vereinsbank AG, korábban Vereins- und Westbank AG (székhelye: München [Németország], képviselik kezdetben: J. Schulte, M. Ewen és A. Neus, később: W. Knapp, T. Müller-Ibold és C. Feddersen ügyvédek),

a Bayerische Hypo- und Vereinsbank AG (székhelye: München, képviselik kezdetben: W. Knapp, T. Müller-Ibold és B. Bergmann, később: W. Knapp, T. Müller-Ibold és C. Feddersen ügyvédek),

a DVB Bank AG, korábban Deutsche Verkehrsbank AG (székhelye: Frankfurt am Main, képviselik: M. Klusmann és F. Wiemer ügyvédek),

a Commerzbank AG (székhelye: Frankfurt am Main, képviselik: H. Satzky és B. Maassen ügyvédek)

felpereseknek

az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: T. Christoforou, A. Nijenhuis és M. Schneider meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

az Elsőfokú Bíróság T‑44/02. sz., Dresdner Bank kontra Bizottság (az EBHT-ban nem tették közzé), a T‑54/20. sz., Vereins- und Westbank kontra Bizottság (az EBHT-ban nem tették közzé), a T‑56/02. sz., Bayerische Hypo- und Vereinsbank kontra Bizottság (EBHT 2004., II‑3495.o.), a T‑60/02. sz., Deutsche Verkehrsbank kontra Bizottság (az EBHT-ban nem tették közzé), valamint a T‑61/02. sz., Commerzbank kontra Bizottság ügyekben (az EBHT-ban nem tették közzé) 2004. október 14‑én hozott mulasztási ítéleteivel szembeni bizottsági ellentmondással kapcsolatos keresete tárgyában,

AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA
(negyedik tanács),

tagjai: H. Legal elnök, P. Lindh és V. Vadapalas bírák,

hivatalvezető: K. Andová tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2006. május 31‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 Az eljárás előzményei

1        A jelen ügy az [EK 81. cikk] alapján megindított eljárással (COMP/E‑1/37 919. [korábban 37 391.] sz. ügy – Az euróövezet pénznemei átváltásának banki költségeiről – Németország [HL 2003. L 15., 1. o.]) kapcsolatos, 2001. december 11‑i 2003/25/EK bizottsági határozatra (HL 2003. L 15., 1. o., a továbbiakban: a megtámadott határozat) vonatkozik.

2        A devizaváltási szolgáltatások között meg kell különböztetni egyfelől a számlapénzek átváltását, másfelől a bankjegyek és pénzérmék, azaz a „készpénz átváltását”. Ez utóbbi szolgáltatás – a jelen eljárás szempontjából csupán ez releváns – további két kategóriára osztható: az egyik a nagykereskedelmi pénzváltási tevékenység, amely lehetővé teszi, hogy a bankok nagy mennyiségű bankjegyet váltsanak át (a továbbiakban: bankközi készpénzátváltási szolgáltatás), a másik pedig a kiskereskedelmi pénzváltási tevékenység, amely a magánszemélyeknek nyújtott, kis mennyiségű bankjegyekre vonatkozó szolgáltatás.

3        Az euró bevezetése előtt Németországban a pénzváltási tevékenység díjazásához általában nem kapcsolódott elkülönült számlázás: ezen szolgáltatások árát az az árfolyam tartalmazta, amelyen a hitelintézetek és a pénzváltó irodák a devizát az ügyfeleiknek eladták, vagy tőlük megvették. Vételkor az alkalmazott árfolyam alacsonyabb volt, mint a piaci referenciaárfolyam, míg eladáskor magasabb volt annál (a megtámadott határozat (38) preambulumbekezdése). Ezt a piaci referenciaárfolyamhoz képesti eltérést a továbbiakban árfolyamrésnek hívjuk.

4        1999 elején a Bizottság vizsgálati eljárást indított hét tagállam, nevezetesen Belgium, Németország, Írország, Hollandia, Ausztria, Portugália és Finnország körülbelül 150 bankja, köztük a felperesek ellen. A Bizottság arra gyanakodott, hogy ezek a bankok az 1999. január 1‑je – az euró mint közös valuta bevezetése – és 2002. január 1‑je – az euró pénzként történt bevezetése – közötti átmeneti időszak (a továbbiakban: az átmeneti időszak) tekintetében megállapodtak egymással, hogy az átmeneti időszakban egyes, az euróövezetben részt vevő tagállamok valutájához rögzítik a pénzváltási tevékenység árát. Bár a Bizottság kezdetben egyetlen ügyszám alatt indított eljárást, vizsgálatát további, a különböző tagállamokban felmerülő kartellek fennállására vonatkozó külön eljárásokat indítva folytatta.

5        A Bizottság 1999. február 8-tól kezdve a Szerződés 85. és 86. cikkének [EK 81., illetve EK 82. cikk] végrehajtásáról szóló első, 1962. február 21‑i 17. tanácsi rendelet (HL L 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 11. cikke alapján három német bankszövetségtől információkat kért, főleg a pénzváltási szolgáltatások díjazásával kapcsolatosan.

6        A Bizottság 1999. február 16‑án és 17‑én vizsgálatot tartott a Dresdner Bank és a Deutsche Bank (Frankfurt am Main-i) székhelyén.

7        1999. október 19‑én a Bizottság kérdőívet juttatott el az eurózóna körülbelül 240 bankjához, amelyben – a 17. számú rendelet 11. cikkének megfelelően – az euró bevezetése előtt és után kiszámlázott átváltási jutalékra vonatkozó adatszolgáltatást kért. Ezt a kérdőívet 42 német banknak küldték el, köztük a megtámadott határozat címzettjeinek is (a megtámadott határozat (22)–(24) preambulumbekezdése).

8        1999. október 20-án és 21-én a Bizottság vizsgálatot tartott GWK Bank (a továbbiakban: GWK) hollandiai székhelyén (a megtámadott határozat (21) preambulumbekezdése).

9        A Bizottság 2000. augusztus 3‑i és 10‑i levelében kifogásközlést küldött a következő bankoknak:

–        Commerzbank;

–        Deutsche Verkehrsbank (DVB);

–        Bayerische Hypo- und Vereinsbank (HVB);

–        Reisebank;

–        Dresdner Bank;

–        Vereins- und Westbank (VUW);

–        Bayerische Landesbank Girozentrale;

–        SEB Bank (korábban BfG);

–        Hamburgische Landesbank Girozentrale;

–        Westdeutsche Landesbank Girozentrale (West LB);

–        Landesbank Hessen Thüringen Girozentrale;

–        GWK és anyavállalatai: a Fortis NV, a Fortis Services Nederland NV és a Fortis Bank Nederland NV.

10      2001. február 1‑jén és 2‑án a meghallgatási tisztviselő meghallgatta a kifogásközlés címzettjeit.

11      2001. december 11‑én a Bizottság meghozta a megtámadott határozatot.

12      A megtámadott határozat szerint ((2) preambulumbekezdés) azok a bankok, amelyek 1997. október 15‑én részt vettek a DVB Frankfurt am Main-i székhelyén tartott találkozón (a továbbiakban: az 1997. október 15‑i találkozó), megállapodtak abban, hogy az átmeneti időszakban körülbelül 3% jutalékot számítanak fel az euróövezetbe tartozó bankjegyek adásvétele során.

13      E találkozó kezdeményezése a GWK-nak tudható be. A megtámadott határozat megállapítja, hogy a GWK egy 1997. április 29‑i találkozó során arra ösztönözte a Reisebankot, hogy kezdjen megbeszéléseket más német bankokkal annak biztosítása céljából, hogy a német központi bank – a Deutsche Bundesbank – ne nyújtson ingyenes pénzváltási tevékenységet a fogyasztóknak (a megtámadott határozat (60) és (63)–(68) preambulumbekezdése).

14      A megtámadott határozat szerint a jogsértés okirati bizonyítékait ((62) preambulumbekezdés) a találkozókról és a telefonmegbeszélésekről szóló beszámolók szolgáltatják – így különösen a GWK egyik alkalmazottja által (a továbbiakban: a GWK-beszámoló), valamint a Commerzbank egyik alkalmazottja által (a továbbiakban: a Commerzbank-beszámoló) az 1997. október 15‑i találkozóról készített beszámolók –, amelyeket a Bizottság a GWK helyiségeiben folytatott vizsgálat során talált meg.

15      A megtámadott határozatban a Bizottság először azt állapította meg, hogy a felek megállapodtak abban, hogy értesítik a Deutsche Bundesbankot, hogy 1999. január 1‑jétől kezdődően „az euróövezet bankjegyeinek átváltását rögzített átváltási árfolyamon végzik, és ezért kifejezetten jutalékot fognak felszámítani” (a megtámadott határozat (88) preambulumbekezdése).

16      A Bizottság megállapította továbbá (a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdése), hogy mivel az 1997. október 15‑i találkozó résztvevői nem tudtak megállapodni az egységes díjszabás elvében, „közös célkitűzésként azt rögzítették, hogy az árfolyamrést százalékos jutalékkal helyettesítik oly módon, hogy a pénzváltási tevékenységből származó teljes bevételnek a 90%‑át be tudják szedni, ami összesen körülbelül 3%‑os jutalék alkalmazását jelenti”. A Commerzbank-beszámoló alapján a Bizottság azt állítja, hogy „az euróövezet valutáira vonatkozóan megállapodás történt a rögzített átváltási árfolyam alkalmazásáról (azaz nem alkalmazzák a vételi és eladási árfolyamot), mégpedig olyan költséggel, amely százalékosan kifejezett jutalék formájában kerül kiszámításra” (a megtámadott határozat (95) preambulumbekezdése).

17      Végül a Bizottság úgy vélte, hogy mind a GWK-, mind a Commerzbank-beszámoló tartalmazott arra vonatkozó megállapodást, hogy a pénzváltási tevékenység díjazása az átváltott összeg bizonyos százalékában kifejezett jutalék formájában történik. A Commerzbank-beszámoló nem említi e jutalék mértékét, a GWK-beszámoló viszont nagyjából 3%-os összeget említ. Ugyanakkor a Bizottság figyelembe vette azt a tényt, hogy a 2001. február 1‑jei és 2‑i meghallgatáson a Bayerische Landesbank Girozentrale kijelentette, hogy képviselője, aki részt vett az 1997. október 15‑i találkozón, emlékezett arra, hogy „egyes bankok képviselői 2 és 4% közötti számokat említettek”, bár ő maga nem emlékezett 3%‑os összegre (a megtámadott határozat (96) preambulumbekezdése).

18      E tények alapján a Bizottság úgy ítélte meg, hogy „az 1997. október 15‑i találkozón részt vett bankok arról állapodtak meg, hogy 1999. január 1-jét követően (bevételeik 90%-ának beszedése érdekében) körülbelül 3%‑os összesített jutalékot vezetnek be”, és hogy e megállapodásnak „egyszerre volt célja és hatása a közös piacon belüli verseny korlátozása” (a megtámadott határozat (120) és (128) preambulumbekezdése). Ezt a megállapodást az átmeneti időszakra kötötték (a megtámadott határozat (173) preambulumbekezdése).

19      A megtámadott határozat 1. cikke szerint a Commerzbank, a Dresdner Bank, a HVB, a DVB és a VUW megszegték az EK 81. cikket azzal, hogy „olyan megállapodásban vettek részt, amelynek célja az volt, hogy az átmeneti időszak során meghatározzák a) az euróövezetbe tartozó valutákra vonatkozó pénzváltási tevékenység költségének számlázási módszereit (azaz egy százalékban kifejezett jutalékot), illetve b) e költségre a nagyjából 3%-os célösszeget (az árfolyam különbségekből származó bevételeik 90%-ának beszedése érdekében)”.

20      Tekintve, hogy olyan súlyos jogsértésről volt szó, amely körülbelül négy évig tartott, a Bizottság az alábbi pénzbírságokat szabta ki (a megtámadott határozat 3. cikke):

Commerzbank	28 000 000 euró
Dresdner Bank	28 000 000 euró
HVB	28 000 000 euró
DVB	14 000 000 euró
VUW	2 800 000 euró

 Eljárás

21      A Dresdner Bank, a VUW, a HVB, a DVB és a Commerzbank az Elsőfokú Bírósághoz 2002. február 26‑a és március 1‑je közötti időszakban benyújtott különböző keresetlevelével eljárást indított a megtámadott határozat ellen (T‑44/02., T‑54/02., T‑56/02., T‑60/02. és T‑61/02. sz. ügy).

22      A Bizottság e keresetlevelek szabályszerű kézbesítését követően elmulasztotta a részére előírt határidőn belül előterjeszteni az ellenkérelmét. A 2002. június 25‑e és július 2‑a között az Elsőfokú Bíróság Hivatalához benyújtott beadványaikban a felperesek azt kérelmezték az Elsőfokú Bíróságtól, hogy kérelmeiknek adjon helyt, az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 122. cikke 1. §‑ának megfelelően.

23      Az Elsőfokú Bíróság 2004. október 14‑én hozott mulasztási ítéleteiben (a továbbiakban: a mulasztási ítéletek) a felpereseket érintő részeiben megsemmisítette a megtámadott határozatot. Az Elsőfokú Bíróság a kereseti kérelmek alapján úgy ítélte meg, hogy a Bizottság nem szolgáltatott jogilag megfelelő bizonyítékot sem a pénzváltási szolgáltatások árának rögzítésére, sem az e szolgáltatások számlázási módszereire vonatkozó állítólagos megállapodás meglétére. Az Elsőfokú Bíróság a kereset – a ténymegállapítások pontatlanságával kapcsolatos jogalapokat és a felpereseket terhelő jelzések bizonyító jellegének hiánya miatt – a kereset egyéb jogalapjainak vizsgálata nélkül megalapozottnak ítélte.

24      A Bizottság az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2004. november 27‑én, illetve december 4‑én benyújtott beadványaiban az eljárási szabályzat 122. cikke 4. §‑ának értelmében ellentmondást terjesztett elő a mulasztási ítéletek ellen.

25      2005. január 14‑én a VUW összeolvadt a HVB-vel, és az utóbbi így a T‑54/02. OP. sz. ügyben a VUW jogutódjává vált.

26      A felperesek az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. február 11‑én, illetve 21‑én benyújtott beadványaikban az eljárási szabályzat 122. cikke 5. §‑ának értelmében előterjesztették az ellentmondással kapcsolatos észrevételeiket.

27      Az Elsőfokú Bíróság a felek meghallgatását követően 2005. július 12‑i végzésével az eljárási szabályzat 50. cikke értelmében a szóbeli szakasz lefolytatása céljából elrendelte a T‑44/02. OP., a T‑54/02. OP., a T‑56/02. OP., a T‑60/02. OP. és a T‑61/02. OP. sz. ügy egyesítését.

28      Az előadó bíró jelentésére az Elsőfokú Bíróság (negyedik tanács) a szóbeli szakasz megnyitásáról határozott, és a pervezető intézkedések keretében arra hívta fel a feleket, hogy a tárgyalás előtt írásban válaszoljanak bizonyos kérdésekre. A felek eleget tettek ennek a felhívásnak.

29      Az Elsőfokú Bíróság a 2005. május 31‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előterjesztéseit és az általa feltett kérdésekre adott válaszait.

 A felek kérelmei

30      A Bizottság az összes ügyben azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        helyezze hatályon kívül a mulasztási ítéleteket;

–        a kereseteket egészében utasítsa el;

–        kötelezze a felpereseket a költségek viselésére, ideértve az ellentmondás alapján indult eljárással kapcsolatosan felmerült költségeket.

31      A T‑44/02. OP. sz. ügyben a Dresdner Bank azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        utasítsa el az ellentmondást, és hagyja helyben a mulasztási ítéletet;

–        kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére, ideértve az ellentmondás alapján indult eljárással kapcsolatosan felmerült költségeket.

32      A T‑54/02. OP. és a T‑56/02. OP. sz. ügyben a HVB azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        hagyja helyben a mulasztási ítéleteket;

–        utasítsa el az ellentmondásokat;

–        kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére, ideértve az ellentmondás alapján indult eljárásokkal kapcsolatosan felmerült költségeket.

33      A T‑60/02. OP. sz. ügyben, miután a beadványaiban foglaltak értelmezését a tárgyaláson tisztázta, a DVB azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        utasítsa el az ellentmondást, mint részben elfogadhatatlant;

–        utasítsa el az ellentmondást, mint megalapozatlant;

–        kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére, ideértve az ellentmondás alapján indult eljárással kapcsolatosan felmerült költségeket.

34      A T 61/02. OP. sz. ügyben a Commerzbank azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        utasítsa el az ellentmondást;

–        kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

I –  Az ellentmondás alapján indult eljárásról

35      A Bizottság a mulasztási ítéletek megsemmisítésére irányuló kérelmének alátámasztására több kifogást emelt azon körülményekkel szemben, amelyek alapján az Elsőfokú Bíróság élt felülvizsgálati jogával, különösen a bizonyítási eljárásra vonatkozóan.

36      A T‑54/02. OP. és a T‑56/02. OP. sz. ügyben a HVB azt kifogásolja, hogy a Bizottság az ellentmondás alapján indult eljárás jellegét illetően téved, mivel annak nem tárgya a mulasztási ítéletet érintő jogban való tévedés kiküszöbölése.

37      A Bizottság, miután az Elsőfokú Bíróság felhívta beadványa terjedelmének pontosítására, azt kérte, hogy a mulasztási ítéletek megsemmisítésére irányuló kérelmét az Elsőfokú Bíróság úgy értelmezze, miszerint e kérelemben arra kéri az Elsőfokú Bíróságot, hogy ezen ítéleteket az ellentmondási kérelmei alapján értékelje újra. A felperesek meghallgatását követően az Elsőfokú Bíróság tudomásul vette ezt a kiegészítést.

38      Miután a Bizottság tisztázta beadványai értelmét, az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy nem szükséges a HVB-nek az ellentmondás alapján indult eljárás tárgyával kapcsolatos kifogásairól határozni.

39      Egyébiránt a DVB és a Commerzbank fenntartja, hogy az ellentmondás részben elfogadhatatlan. A Bizottság ugyanis az eljárás tárgyának kiterjesztésére tett kísérletet azzal, hogy nem azokra a jogalapokra adott választ, mint amelyek kapcsán az Elsőfokú Bíróság a mulasztási ítéleteket meghozta. Úgy vélik, hogy az ellentmondásnak a mulasztási ítéletekben tágyalt jogalapok megcáfolására kell szorítkoznia.

40      A DVB és a Commerzbank azt állítja egyrészt, hogy a mulasztó fél minden olyan jogalapja késedelmes, amely nem tartja be e korlátozást, és ennek következében – az eljárási szabályzat 48. cikkének 2. §‑a értelmében – elfogadhatatlan.

41      Másrészt úgy vélik, hogy a mulasztási eljárás és az ellentmondás alapján indult eljárás célja a mulasztó fél szankcionálása, és nem az, hogy e fél „második esélyt” kapjon. E tekintetben a DVB megjegyzi, hogy amennyiben az Elsőfokú Bíróság a mulasztási ítélet megsemmisítéséről határozna, a mulasztó fél e jogalapokkal kapcsolatos érveléseit figyelmen kívül hagyva kellene megvizsgálnia a kereseti kérelem egyéb jogalapjait is. Minden más megoldás azzal járna, hogy előnyben részesítené a mulasztó felet, mivel jelentős időt biztosítana számára ahhoz, hogy az Elsőfokú Bíróság álláspontjának megismerését követően előkészítse védelmét.

42      A Bizottság a tárgyalás során vitatta ezt az értelmezést.

43      Az Elsőfokú Bíróság hangsúlyozza, hogy az eljárási szabályzat 122. cikkének 4. §‑ában meghatározott ellentmondás alapján indult eljárás tárgya az, hogy lehetőséget biztosítson a bíróságnak, hogy az eljárás jogcímét kontradiktórius eljárásban újra megvizsgálja anélkül, hogy a mulasztási ítélet megállapításai kötnék. Az eljárási szabályzat ezzel ellentétes rendelkezésének hiányában az ellentmondó fél elvileg szabadon érvelhet anélkül, hogy a mulasztási ítélet indokolásának megdöntésére kellene szorítkoznia.

44      Az ellentmondás alapján indult eljárás céljára tekintettel az eljárási szabályzat 48. cikkének 2. §‑ában előírt, az eljárás során új jogalapok felajánlására vonatkozó tiltás – a DVB és a Commerzbank által állítottakkal ellentétben – nem értelmezhető úgy, hogy az megtiltja az ellentmondó félnek, hogy olyan jogalapokat terjesszen elő, amelyekre már a védekezés szakaszában is hivatkozhatott volna. Amint azt a Bizottság jogosan hangsúlyozta, az eljárási szabályzat 48. cikke 2. §‑ának effajta értelmezése értelmetlen, mivel eljárási zsákutcába vezetne, amennyiben az ellentmondás megalapozott: ha az Elsőfokú Bíróság azt állapítja meg, hogy nem hagyhatja helyben a mulasztási ítéletben szereplő megállapítást, miszerint valamelyik jogalap megalapozott, később nem tud – a kontradiktórius eljárás szabályait betartva – a kereset többi jogalapjáról határozatot hozni.

45      Az ellentmondás tehát elfogadható.

II –  A kereset jogalapjainak összefoglaló leírása

46      A felperesek elsődlegesen vitatják, hogy megsértették az EK 81. cikket. Tagadják, hogy létezne egy, az árrögzítésre és a pénzváltási jutalékok rendszerére vonatkozó megállapodás, és a Bizottság ténybeli megállapításaiban felmerült különböző anyagi jogi hibákra és pontatlanságokra, különösen a szándékegység ezzel kapcsolatos hiányára hivatkoznak.

47      A felperesek fenntartják továbbá, hogy nem teljesülnek az EK 81. cikk alkalmazási feltételei, mivel az állítólagos megállapodás nem lenne versenyellenes hatású, és nem lenne hatással a tagállamok közötti kereskedelemre.

48      A felperesek a közigazgatási eljárás lefolyásának mikéntjét is vitatják. E tekintetben a védelemhez való jog különböző módokon való megsértésére, különösen a meghallgatáshoz való jog megsértésére hivatkoznak. Úgy vélik, hogy a Bizottság az ártatlanság vélelmének megsértésével kizárólag a terhükre folytatta le a vizsgálatot.

49      A T‑54/02. OP., a T‑56/02. OP. és a T‑60/02. OP. sz. ügyben a HVB és a DVB fenntartja, hogy a Bizottság hatáskörrel való visszaélést követett el.

50      A T‑56/02. OP. sz ügyben a HVB vitatja azon körülményeket, amelyek alapján a Bizottság neki tudta be a VUW magatartásáért való felelősséget.

51      A felperesek kifogásolják, hogy a Bizottság a kifogásközlés bizonyos címzettjeivel – különösen az 1997. október 15‑i találkozó kezdeményezőjével – szemben felhagyott a vizsgálattal, a díjcsökkentéssel kapcsolatos kötelezettségvállalásuk ellenében. Egyes felperesek kétségbe vonják, hogy a Bizottság jogosult ilyen határozatot hozni, és ezenkívül azzal érvelnek, hogy a Bizottság átláthatatlan, önkényes és diszkriminatív módon járt el.

52      Végül, másodlagosan a felperesek a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az ESZAK-Szerződés 65. cikkének (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló iránymutatás (HL 1998. C 9., 3–5. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. kötet, 1. fejezet, 171. o.) megsértésére, valamint az arányosság elvének megsértésére hivatkozva a bírságok megsemmisítését, illetve a bírságok összegének csökkentését kérik.

III –  A versenyellenes megállapodás létezéséről

A –  Előzetes észrevételek

53      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodáshoz szükséges és elegendő, hogy a szóban forgó vállalkozások kifejezzék azon közös szándékukat, hogy meghatározott piaci magatartást kívánnak tanúsítani (az Elsőfokú Bíróság T‑7/89. sz., Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben 1991. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., II‑1711. o.] 256. pontja és a T‑41/96. sz., Bayer kontra Bizottság ügyben 2000. október 26‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑3383. o.] 67. pontja; lásd még e tekintetben a Bíróság 41/69. sz., ACF Chemiefarma kontra Bizottság ügyben 1970. július 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1970., 661. o.] 112. pontját és a 209/78–215/78. sz. és 218/78. sz., Van Landewyck és társai kontra Bizottság ügyben 1980. október 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1980., 3125. o.] 86. pontját).

54      Ami az említett közös szándék kifejezési módját illeti, elegendő, hogy kikötés formájában kifejezésre kerüljön a felek arra vonatkozó szándéka, hogy ennek megfelelően viselkednek a piacon (a Bayer kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 68. pontja; lásd még e tekintetben az ACF Chemiefarma kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 112. pontját, valamint a Van Landewyck és társai kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 86. pontját).

55      Az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodás ítélkezési gyakorlat által értelmezett fogalma legalább két fél közötti szándékegységet feltételez, amelynek kifejezési formája nem lényeges, feltéve, hogy hűen tükrözi a felek szándékát (a Bayer kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 69. pontja).

56      A jelen ügyben azt kell megvizsgálni, hogy a felperesek meg tudják‑e cáfolni a Bizottság arra vonatkozó megállapításait, hogy az 1997. október 15‑i találkozón a résztvevőknek fennállt a pénzváltási jutalékok összegének és számlázási módszereinek rögzítésével kapcsolatos szándékegysége.

B –  A bizonyítási eljárásról és a bírósági felülvizsgálat terjedelméről

57      A felperesek fenntartják, hogy az 1997. október 15‑i találkozón semmiféle, a pénzváltási jutalékok mértékére és rendszerére vonatkozó megállapodást nem kötöttek. Úgy vélik, hogy a Bizottság nem bizonyította azon tényeket, amelyek alapján a jogsértés meglétét megállapította.

58      A Bizottság fenntartja, hogy az EK 81. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásában hozott határozat értelmezése során az Elsőfokú Bíróság a hatékony érvényesülés elvének megfelelően nemcsak e rendelkezés megfogalmazását köteles figyelembe venni, hanem annak hátterét és célkitűzéseit is (a Bíróság 337/82. sz., St. Nikolaus Brennerei ügyben 1984. február 24‑én hozott ítéletének [EBHT 1984., 1051. o.] 10. pontja; a C‑84/95. sz. Bosphorus-ügyben 1996. július 30‑án hozott ítéletének [EBHT 1996., I‑3953. o.] 11. pontja, valamint a C‑151/98. P. sz., Pharos kontra Bizottság ügyben 1999. november 18‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑8157. o.] 19. pontja). Ez a követelmény annál is inkább jelentős, hogy az EK 81. cikk által tiltott kartellek gyakran titkosak, és emiatt létezésükre csupán számos jel együttes vizsgálata alapján lehet következetni (a Bíróság C‑204/00. P. sz., C‑205/00. P. sz., C‑211/00. P. sz., C‑213/00. P. sz., C‑217/00. P. sz. és C‑219/00. P. sz., Aalborg Portland és társai kontra Bizottság ügyben 2004. január 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑123. o.] 55. pontja, valamint Colomer főtanácsnoknak a Bíróság C‑338/00. P. sz., Volkswagen kontra Bizottság ügyben 2003. szeptember 18‑án hozott ítéletére vonatkozó indítványa [EBHT 2003., I‑9189. o., I‑9193. o.]). Az Elsőfokú Bíróság tehát nem várhatja el, hogy a megtámadott határozatban felhozott okirati bizonyítékok valamely jogsértés „megdönthetetlen bizonyítékát” képezzék. Az ítélkezési gyakorlat csupán a megfelelő bizonyítékokat követeli meg (az Elsőfokú Bíróság T‑337/94. sz., Enso-Gutzeit kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1571. o.] 94. és 153. pontja). A nyilvánvaló hiba fennállása kizárt, amennyiben a Bizottság által feltárt tények értékelése valószínűbb a felperesek által hivatkozottnál.

59      Az Elsőfokú Bíróság az EK 81. cikk megsértésére vonatkozó bizonyítási eljárás kapcsán emlékeztet arra, hogy a Bizottság kötelezettsége bizonyítani az általa megállapított jogsértést, és olyan bizonyítékokat előterjeszteni, amelyek a jogilag megkövetelt módon igazolják a jogsértést megvalósító körülmények fennállását (a Bíróság C‑185/95. P. sz., Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑8417. o.] 58. pontja és a C‑49/92. P. sz., Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4125. o.] 86. pontja).

60      A bíróságban felmerülő bárminemű kétely annak a vállalkozásnak a javát kell, hogy szolgálja, amely a jogsértést megállapító határozat címzettje. A bíróság tehát nem állapíthatja meg, hogy a Bizottság jogilag megkövetelt módon bizonyította a kérdéses jogsértés fennállását, amennyiben – különösen a bírságot kiszabó határozat megsemmisítésére irányuló eljárás során – a bíróságnak még bármiféle kételye van e kérdéssel kapcsolatosan.

61      Az utóbbi esetben tekintettel kell lenni az ártatlanság vélelmére, amely különösen az Emberi jogok védelméről szóló európai egyezmény (ECHR) 6. cikkének (2) bekezdésén alapul, és amely az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően – amelyet az Egységes Európai Okmány preambuluma, valamint az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkének (2) bekezdése is megerősít – a közösségi jogrendszer alapvető szabadságainak egyike. A kérdéses jogsértés jellegére és a hozzá kapcsolódó szankciók súlyosságára és természetére tekintettel az ártatlanság vélelme többek között irányadó a vállalkozásokra vonatkozó versenyszabályok megsértésével kapcsolatos olyan eljárásokra, amelyek pénzbüntetés vagy kényszerítő bírság kiszabásához vezethetnek (a Bíróság C‑199/92. P. sz., Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4287. o.] 149–150. pontja és a C‑235/92. P. sz., Montecatini kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4539. o.] 175–176. pontja).

62      A Bizottságnak pontos és egymást erősítő bizonyítékokat kell nyújtania annak bizonyítására, hogy a jogsértés megtörtént (lásd e tekintetben az Elsőfokú Bíróság T‑62/98. sz., Volkswagen kontra Bizottság ügyben 2000. július 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑2707. o.] 43. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

63      Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy nem szükséges, hogy a Bizottság által előterjesztett minden egyes bizonyíték a jogsértés összes elemét tekintve eleget tegyen e feltételeknek. Elegendő, ha az intézmény által hivatkozott jelzések csoportja összességében értékelve megfelel e követelménynek (lásd e tekintetben az Elsőfokú Bíróság T‑305/94–T‑307/94. sz., T‑313/94–T‑316/94. sz., T‑318/94. sz., T‑325/94. sz., T‑328/94. sz., T‑329/94. sz. és T‑335/94. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ügyben (ún. „PVC II” ügy) 1999. április 20‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., II‑931. o.] 768–778. pontját és különösen 777. pontját, amelyet a Bíróság a fenti ítélet ellen előterjesztett fellebbezés keretében a C‑238/99. P. sz., C‑244/99. P. sz., C‑245/99. P. sz., C‑247/99. P. sz., C‑250/99. P – C‑252/99. P. sz. és C‑254/99. P. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ügyben 2002. október 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑8375. o.] 513–523. pontjában az érintett pontokban megerősített).

64      A versenyellenes megállapodások tilalmának közismert jellegére figyelemmel a Bizottságtól nem várható el, hogy olyan okirati bizonyítékot nyújtson, amely kifejezetten bizonyítja az érintett szereplők kapcsolatfelvételét. A Bizottság rendelkezésére álló töredékes és szórványos elemek mindenesetre kiegészíthetők a releváns körülmények rekonstruálására alkalmas következtetésekkel.

65      A versenyellenes gyakorlat vagy megállapodás létezésére tehát bizonyos egybeesésekből és jelekből lehet következtetni, amelyek együttes vizsgálata egyéb összefüggő magyarázat hiányában a versenyjogi szabályok megsértésének bizonyítékát nyújthatják (az Aalborg Portland és társai kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 55–57. pontja).

66      A bírósági felülvizsgálat terjedelmével kapcsolatosan hangsúlyozni kell, hogy lényeges különbség áll fenn a ténybeli megállapítások – amelyek esetleges pontatlanságát a bíróság az elé terjesztett érvek és bizonyítékok tükrében feltárhatja – és a gazdasági értékelések között (az Elsőfokú Bíróság T‑210/01. sz., General Electric kontra Bizottság ügyben 2005. december 14‑én hozott ítéletének [az EBHT-ban még nem tették közzé] 62. pontja).

67      Bár az Elsőfokú Bíróság a Bizottság gazdasági értékelését nem helyettesítheti a sajátjával, az Elsőfokú Bíróság nemcsak a felhozott bizonyítékok ténybeli hitelességét, megbízhatóságát és koherenciáját köteles vizsgálni, hanem azt is, hogy e tényezők olyan releváns adatok összességét alkotják‑e, amelyek valamely összetett helyzet értékelésénél figyelembe vehetők, illetve hogy e tényezők alkalmasak‑e az ezekből levont következtetések alátámasztására (a Bíróság C‑12/03. P. sz., Bizottság kontra Tetra Laval ügyben 2005. feburár 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑987. o.] 39. pontja).

C –  Az átváltási jutalékok összegére vonatkozó megállapodásról

1.     A felek érvei

68      A felperesek tagadnak bármiféle, az 1997. október 15‑i találkozó során a kiskereskedelmi pénzváltási tevékenység jutalékának árára vonatkozó egyeztetést, és vitatják a Bizottság által ezzel kapcsolatosan felhozott tényezők bizonyító erejét. Fenntartják, hogy a találkozó célja az euróra való áttéréshez kapcsolódó bizonyos jogszabályi és technikai bizonytalanságok megszüntetése volt, és a találkozó főként a bankközi pénzváltási tevékenységet érintette. Fenntartják továbbá, hogy a Bizottság által említett megállapodás értelmetlen lenne. Képtelenség, hogy a csekély piaci részesedést képviselő bankok a pénzváltási szolgáltatások árainak az átmeneti időszakra vonatkozó rögzítésére irányuló megállapodást kívántak volna kötni, több mint egy évvel ezen időszak kezdete előtt.

69      A Bizottság úgy véli, hogy sikerült bebizonyítania a horizontális árrögzítési megállapodás létrejöttét. Szerinte az 1997. október 15‑i találkozón részt vett bankok megállapodtak, hogy a pénzváltási tevékenységeket a vevőkkel fizettetik meg annak elkerülése érdekében, hogy egyes bankok e szolgáltatásokat ingyesenen nyújtsák. Ezért állapodtak meg e szolgáltatások díjazásának elveiről, amelyből a megtámadott határozattal érintett két megállapodás eredt. A jogsértés forrása abból a veszélyéből származott, hogy a Deutsche Bundesbank, a Deutsche Bank és egyéb kereskedelmi bankok ingyenesen nyújthatnak majd pénzváltási szolgáltatatásokat. E veszélyre reagálva próbálta a GWK meggyőzni a német bankokat arról, hogy ne nyújtsanak ingyenes pénzváltási szolgáltatásokat, és ennek érdekében vette fel a kapcsolatot a Reisebankkal (a megtámadott határozat (58)–(97) és (108)–(111) preambulumbekezdése).

70      A Bizottság a tárgyalás során kifejtette, hogy a jogsértést úgy is lehet értelmezni, hogy az négy fő német univerzális bankból háromnak az amiatti összejátszásából ered, hogy fennállt a veszély, hogy legfőbb versenytársuk, a Deutsche Bank az átmeneti időszak során ingyenesen nyújt majd pénzváltási szolgáltatásokat. Tekintettel e négy bank német piacon fennálló gazdasági súlyára és jelentőségére, a Dresdner Bank, a HVB és a Commerzbank között a pénzváltási tevékenységek ingyenességének kizárására vonatkozó megállapodás e téren olyan jelzés lett volna, amely ugyanilyen piaci magatartásra késztette volna a többi piaci szereplőt.

71      A bankok tehát megállapodtak e szolgáltatások díjazásának elvéről, amelyből a megtámadott határozattal érintett két megállapodás eredt. Vagyis a díjazás elvének elfogadását követően a bankoknak nagyon is érdekében állt, hogy a számlázás módszereiről és a szolgáltatások árairól is megállapodjanak. A pénzváltási jutalékok számlázási módszereiről szóló megállapodás és e jutalékok összegének rögzítése ugyanazon versenyellenes célt foglalták magukban. Ennél fogva a kérdéses megállapodás az EK 81. cikk (1) bekezdésében foglalt tiltás hatálya alá esik, és a versenyre gyakorolt hatását nem szükséges vizsgálni.

72      Az 1997. október 15‑i találkozó során folytatott tárgyalásokkal kapcsolatos okirati bizonyítékokon felül e megállapodás létrejötte a találkozó lefolyásának általános hátteréből is kikövetkeztethető. A Bizottság megjegyzi, hogy az 1997. október 15‑i találkozó előkészítő munkálataival kapcsolatos bizonyítékoknak nagy jelentőséget kell tulajdonítani. A jogszabályi környezettel kapcsolatosan úgy véli, hogy az esetlegesen fennálló bizonytalanságok bizonyos – az euró bevezetése által előidézett – technikai kérdéseket érintettek. Mindemellett e bizonytalanságok egyike sem igazolhatja az árak mértékére vonatkozó megállapodás létrejöttét.

73      A felperesek azt kifogásolják, hogy a megtámadott határozat nem tartalmazza a pénzváltási szolgáltatások díjazásának elveiről szóló megállapodás elméletét, és azt a Bizottság először az ellentmondási kérelmében fejtette ki, és a tárgyalás során pontosította. A Bizottság nem jogosult ily módon utólagosan módosítani a megtámadott határozatot. A HVB (a T‑54/02. OP. és a T‑56/02. OP. sz. ügyben) és a DVB (a T‑60/02. OP. sz. ügyben) úgy vélik, hogy ez esetben új érvről van szó, amely ennél fogva elfogadhatatlan.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

a)     A megtámadott határozat értelmezéséről és a pénzváltási szolgáltatások ingyenessége kizárásának elvére vonatkozó megállapodás létezéséről

74      A Bizottság szerint azt kell meghatározni, hogy a megtámadott határozat vajon nemcsak a pénzváltási jutalékok összegének és számlázási módszereinek rögzítésével kapcsolatos megállapodásra vonatkozik‑e, hanem az első megállapodásból származó másik megállapodásra is, amelynek a célja az, hogy a résztvevők között kizárja a pénzváltási szolgáltatások átmeneti időszak alatti ingyenességét.

75      A megtámadott határozat 1. cikke értelmében a megállapított jogsértést a felperesek azzal követték el, hogy olyan megállapodásban vettek részt, amelynek célja az volt, hogy az átmeneti időszak során meghatározzák a) az euróövezetbe tartozó valutákra vonatkozó pénzváltási tevékenység költségének számlázási módszereit (azaz egy százalékban kifejezett jutalékot), illetve b) e költségre a nagyjából 3%-os célösszeget (az árfolyam különbségekből származó bevételeik 90%-ának beszedése érdekében)”. A megtámadott határozat rendelkező része tehát egyáltalán nem utal a díjazás elvére, illetve pontosabban a pénzváltási szolgáltatások ingyenessége kizárásának elvére.

76      Továbbá a megtámadott határozat indokolása nem tartalmaz semmiféle olyan elemzést, amely arra engedne következtetni, hogy a Bizottság úgy ítélte volna meg, hogy az ilyen célú megállapodás megsérti az EK 81. cikket. Beadványában mindemellett a Bizottság hangsúlyozta, hogy a kérdéses megállapodás jogsértő jellege abból származik – amint az a megtámadott határozat (115) preambulumbekezdéséből világosan kiderül –, hogy az 1997. október 15‑i találkozón részt vett bankok arról állapodtak meg, hogy százalékos formában kifejezve számlázzák majd ki a jutalékot. A fenti preambulumbekezdés a következőképpen hangzik:

„[Nem volt] sem természetes, sem logikus, hogy az árfolyamrésen alapuló rendszert minden bank egyedileg alakítsa át százalékos formában kifejezett jutalékos rendszerré. Valójában úgy tűnt, hogy a Deutsche Bank kezdetben ingyenes szolgáltatásnyújtást fontolgatott. Mindenesetre a kérdés nem az, hogy gazdaságilag melyek lehetnek – vagy nem lehetnek – a legracionálisabb költségszámlázási módszerek, hanem az, hogy a bankok megállapodtak‑e ezekről a módszerekről.”

77      Meg kell állapítani, hogy ezek az indokok egyáltalán nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy az indokok az ingyenesség kizárásának elvére vonatkozó megállapodásra irányulnak. A Bizottság egyébiránt a tárgyalás során nem tudta megjelölni, melyek voltak a megtámadott határozat azon esetleges indokai, amelyek alátámasztották volna egy ilyen megállapodás létezését. Még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság a megtámadott határozatba hallgatólagosan bele akarta foglalni az ingyenesség kizárására vonatkozó megállapodás elméletét, meg kell állapítani, hogy az EK 253. cikk értelmében a megtámadott határozat indokolása e tekintetben mindenesetre nem megfelelő arra, hogy abból a címzettek a meghozott határozat indokolásait megismerjék, illetve arra, hogy a közösségi bíróság felülvizsgálatát gyakorolhassa.

78      A Bizottság későbbi írásbeli vagy szóbeli érvelése során nem jogosult valamely határozat tárgyát utólagosan módosítani, miközben e határozat már a közösségi bíróság előtti eljárás tárgyát képezi (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑16/91. sz., Rendo és társai kontra Bizottság ügyben 1996. december 12‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., II‑1827. o.] 45. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

79      A Bizottság tehát nem hivatkozhat olyan jogsértő megállapodás létezésére, amelyre a megtámadott határozat kifejezetten nem utalt, és amellyel kapcsolatban a felpereseknek nem volt módjuk a védelemhez való jog által megkövetelt módon nyilatkozni.

80      Egyébiránt az Elsőfokú Bíróságnak nem feladata az, hogy átvegye a Bizottság szerepét, és hivatalból vizsgálja, hogy a jelen ügyben léteznek‑e olyan tényezők, amelyek lehetővé teszik a pénzváltási szolgáltatások ingyenessége kizárásának elvére vonatkozó megállapodás létezésének bizonyítását.

81      Következésképpen a Bizottság e tárgyra vonatkozó állításait el kell utasítani.

b)     Az átváltási jutalék összegére vonatkozó megállapodás bizonyítékairól

82      Mielőtt az 1997. október 15‑i találkozó során folytatott tárgyalásokra vonatkozó közvetlen bizonyítékok tanulmányozásába, valamint a Bizottságnak a kérdéses megállapodás végrehajtására vonatkozó észrevételeinek a tanulmányozásába bocsátkoznánk, először meg kell vizsgálnunk a fenti találkozóra vonatkozó érveket és a találkozó körülményeire vonatkozó bizonyítékokat.

 Az 1997. október 15‑i találkozó hátterére vonatkozó bizonyítékok

–       Az 1997. október 15‑i találkozón részt vett bankok piaci részesedése

83      A Dresdner Bank, a Commerzbank, a VUW és a HVB lényegében azzal érvelnek, hogy még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság helyesen határozta meg az érintett piacot, az 1997. október 15‑i találkozó résztvevőinek összesített piaci részesedése jóval a GWK-beszámolóban meghatározott (és a megtámadott határozat (87) preambulumbekezdésében hivatkozott) 70–80%‑ra becsült mérték alatt marad. Mivel e bankok nem rendelkeztek a piac befolyásolásához és az árak rögzítéséhez szükséges gazdasági erővel, úgy vélik, hogy a horizontális árrögzítésre vonatkozó megállapodás elmélete értelmetlen.

84      A Bizottság azzal érvel, hogy mivel a szóban forgó megállapodás versenyellenes célt tűzött ki, nem kellett elemeznie sem a felperesek piaci részesedését, sem e megállapodás piacra gyakorolt hatását. Ennél fogva a felperesek piaci részesedésre vonatkozó érvelése nem releváns.

85      Az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy a piaci részesedések elemzésével kapcsolatos érvek a horizontális árrögzítési megállapodás fennállását is érintik, mivel a szükséges gazdasági erő hiánya e megállapodás létezését kevéssé teszi valószínűvé. Ezen érvek közvetetten a GWK-beszámoló hitelességét is érintik, amelyet a felperesek vitatnak, és amelyet az alábbiakban fogunk megvizsgálni. Következésképpen igenis indokolt ezen érvek megalapozottságát megvizsgálni, és ezeket az érveket nem lehet irrelevánsnak tekinteni.

86      A Bizottság a kifogásközlésben egyrészt saját érvelésében átvette GWK-beszámolóban található, az 1997. október 15‑i találkozó résztvevőinek piaci részesedésére vonatkozó 70–80%-os becslést (a kifogásközlés (79) preambulumbekezdése), másrészt vizsgálata alapján megállapította, hogy öt bank (a Deutsche Bank, a Hypo Vereinsbank, a Dresdner Bank, a Commerzbank és a Hamburger Sparkasse) együttesen a pénzváltási piac 65%‑át birtokolják. Miután a felperesek a közigazgatási eljárás során vitatták ezen adatokat, a megtámadott határozat nem tartalmaz konkrét becslést a megtámadott határozat címzettjeinek vagy akár az 1997. október 15‑i találkozó résztvevőinek piaci részesedésére vonatkozólag. Mindemellett a megtámadott határozat a (87) preambulumbekezdésében megemlíti a GWK-beszámolót, amely szerint „[azok] a bankok, amelyek [részt vettek az 1997. október 15‑i találkozón], a német kismennyiségű pénzváltási piac 70–80%‑át képvisel[ték]”.

87      Ezzel kapcsolatban először is kitűnik, hogy a Bizottság és a felperesek egyetértenek abban, hogy a megtámadott határozatban pontatlan a Németországban 1998‑ban átváltott készpénz mennyiségére vonatkozó értékelés. A megtámadott határozatban feltüntetett 6,8 milliárd euró helyett (a (14) preambulumbekezdéshez tartozó 7. lábjegyzet) a Deutsche Bundesbank 1998. évi statisztikái szerint az átváltott készpénz összesített mennyisége 13,203 milliárd euró volt. Ezen adatok egyébként megfelelnek az Európai Monetáris Intézet (EMI) 1997. április 23‑i jelentésében foglalt és a megtámadott határozat (75) preambulumbekezdésében feltüntetett adatoknak. A Bizottság a tárgyaláson elismerte, hogy rosszul értelmezte a megtámadott határozat 7. lábjegyzetében feltüntetett adatokat. E ténybeli pontatlanságnak kihatása van a jelen ügyre, mivel hozzájárul az 1997. október 15‑i találkozó résztvevői piaci súlyának a túlértékeléséhez. Ez az eltérés még markánsabb, ha a megtámadott határozat (14) preambulumbekezdésére utalunk, amely szerint a tizenöt tagállam „1998-ban eladott és vásárolt bankjegyeinek összesített értéke nagyjából 2,1 milliárd euró volt”.

88      Másodszor a felperesek által a Németországban (1997-ben) az összes devizára vonatkozó kiskereskedelmi pénzváltási szolgáltatások piacán birtokolt összesített részesedéseket mind a felperesek, mind a Bizottság a banki ügynökségek száma alapján 4,68%‑ra, a bankok összesített mérlegei szerint 16,46%‑ra, az átváltott készpénz mennyisége szerint pedig 15,24%‑ra teszik. Hangsúlyozni kell, hogy ezen értékelések csupán a hitelintézetek kínálatát érintik, és nem veszik figyelembe az egyéb piaci szereplők, különösképpen a pénzváltóhelyek által nyújtott szolgáltatásokat.

89      Harmadszor mind a felperesek, mind a Bizottság úgy véli, hogy az 1997. október 15‑i találkozó résztvevőinek összességéhez képest a felperesek az átváltott mennyiség döntő súlyát képviselték. A Bizottság ezért az Elsőfokú Bíróság kérdéseire adott írásbeli válaszaiban úgy ítélte meg, hogy a találkozón részt vett többi bank részesedése nem volt jelentős. A tárgyaláson a Commerzbank úgy becsülte meg, hogy a felperesek a találkozón résztvevők összessége által átváltott mennyiség legalább 90%‑át képviselték. Ezt a becslést egyik fél sem vitatta, ennél fogva ezt a becslést el kell fogadni.

90      E tényezők először is arra engednek következtetni, hogy a GWK-beszámolóban feltüntetett, és a megtámadott határozat (87) preambulumbekezdésében átvett piacirészesedés-becslés pontatlan, mivel nyilvánvalóan eltúlozza az 1997. október 15‑i találkozón részt vett bankoknak az érintett piacon fennálló gazdasági teljesítményét.

91      Ez a pontatlanság mindemellett nem elégséges az árrögzítésre vonatkozó horizontális megállapodás fennállása elméletének megcáfolására. Ugyanakkor csökkenti e megállapodás létezésének valószínűségét. Az a tény, hogy az 1997. október 15‑i találkozó résztvevői kizárólag a hitelintézetek által nyújtott szolgáltatások legfeljebb 17%‑át képviselték, kételyeket támaszthat az árrögzítésre vonatkozó horizontális megállapodás fennállásával kapcsolatosan. A megtámadott határozat egyébiránt semmiféle olyan különleges körülményről nem tesz említést, amely például az érintett piac szerkezetére vonatkozna, és amely csökkenthetné e kételyeket.

–       A jogszabályi bizonytalanságokról

92      A felperesek azt állítják, hogy az 1997. október 15‑i találkozó tárgya nem a jogellenes megállapodás megkötése volt, hanem a pénzváltási tevékenységek rendszerére vonatkozó átmeneti időszakot érintő jogi szabályozás hatásának vizsgálata. Lényegében azt állítják, hogy abban az időszakban három nagy kérdéscsoportra nem volt még végleges válaszuk.

93      Az első csoport a pénzváltási tevékenységekre vonatkozó visszavonhatatlan árfolyamok alkalmazását érintette.

94      A második kérdéscsoport a pénzváltási tevékenység díjazására vonatkozott, és különösen arra, hogy vajon a Központi Bankok Európai Rendszere és az Európai Központi Bank (EKB) alapokmányáról szóló, az EK-Szerződéshez csatolt jegyzőkönyv (a továbbiakban: a KBER alapokmánya) 52. cikkének a központi bankoknak a bankjegyek „névértéken” történő átváltásra vonatkozó rendelkezése arra kötelezte‑e a pénzintézeteket, hogy az átmeneti időszak alatt ingyenesen váltsák át a papírpénzeket.

95      A harmadik kérdéscsoport a pénzváltási tevékenység díjazásának módszereire vonatkozott, és különösen az euró bevezetésével kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló, 1997. június 17‑i 1103/97/EK tanácsi rendelet (HL 162., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 10. fejezet, 1. kötet, 81.o.) által előírt, a közvetett árjegyzésnek (1 DEM = x EUR) a közvetlen árjegyzéssel (1 EUR = y DEM) való helyettesítéséhez, és a rejtett jutalékok – árfolyamtól függetlenül feltüntetett – kifejezett jutalékkal való helyettesítéséhez kapcsolódott, különösen a bankközi pénzváltási tevékenységek tekintetében. Azt a kérdést is tárgyalták, hogy vajon az euróövezetbe tartozó összes nemzeti valuta átváltásakor ugyanazt a jutalékszintet kell alkalmazni, vagy e jutalékszint az egyes bankok kínálatától és keresletétől függően változhat.

96      A Bizottság lényegében arra hívja fel a figyelmet, hogy 1997. október 15‑ével bezárólag nem nagyon merültek fel az euróra való áttérés következményeivel kapcsolatos jogszabályi bizonytalanságok. Fenntartja, hogy 1995-től kezdődően „mindenki tudta”, hogy 1999. január 1‑jétől az [euróövezetbe] tartozó tagállamok valutái közötti átváltási árfolyamokat visszavonhatatlanul rögzített árfolyamok váltják fel, és hogy az árfolyamrésen alapuló rendszer alkalmazása nem lesz megengedett (a megtámadott határozat (139) preambulumbekezdése). 1997 elején a bankszektort nyugtalanító kérdés az volt, hogy a bankok az átmeneti időszak alatt vajon továbbra is megfizettethetik‑e [a fogyasztókkal] a részt vevő tagállamok papírpénzeinek átváltási szolgáltatásának díjazását, és ha igen, milyen módon. A jogsértés forrása abból a veszélyből származott, hogy a Deutsche Bundesbank, a Deutsche Bank és egyéb kereskedelmi bankok ingyenesen nyújthatnak majd pénzváltási szolgáltatásokat a fogyasztóknak. E veszélyre reagálva próbálta a GWK meggyőzni a német bankokat arról, hogy ne nyújtsanak ingyenes pénzváltási szolgáltatásokat, és ennek érdekében vette fel a kapcsolatot a Reisebankkal (a megtámadott határozat (58)–(97) és (108)–(111) preambulumbekezdése).

97      Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, meg kell vizsgálni, hogy az 1997. október 15‑i találkozó hátterét – amint azt a felperesek állítják – vajon az euró mint számlapénz 1999. január 1‑jei bevezetésének következményeivel kapcsolatos jogszabályi bizonytalanságok uralták, vagy a felmerült bizonytalanságok – amint a Bizottság állítja – csupán kereskedelmi jellegűek voltak, és arra vonatkoztak, hogy a Deutsche Bundesbank, a Deutsche Bank és egyéb kereskedelmi bankok ingyenesen nyújthatnak majd pénzváltási szolgáltatásokat.

98      Igaz, hogy a Tanács 1995. december 15‑én és 16‑án Madridban tartott ülése óta és különösen az 1103/97 rendelet 1997. június 17‑i elfogadása óta az átmeneti időszak alatt a visszavonhatatlan átváltási árfolyamok alkalmazása – amint az a megtámadott határozat (34)–(37) és (139) preambulumbekezdéséből kiviláglik – nem igazán hagyhatott kétségeket.

99      Ugyanakkor ebből nem következtethetünk arra, hogy semmiféle bizonytalanság nem állhatott fenn azzal kapcsolatosan, hogy a pénzváltási tevékenységet hogyan kell végezni ezen időszak alatt. Az egyes német bankok és Deutsche Bundesbank közötti konzultációk – amelyekről a megtámadott határozat (52)–(61) preambulumbekezdése számol be – bizonyítják, hogy a Deutsche Bundesbank csupán 1997. szeptember 15-től tudta világosan jelezni tárgyalófeleinek, hogy az átmeneti időszakban nem lehet fenntartani az árfolyamrés rendszerét. A megtámadott határozat szerint a GWK és a DVB ennek kapcsán határozták el, hogy e változás megtárgyalása érdekében találkozót szerveznek több bank részére (a megtámadott határozat (81)–(84) preambulumbekezdése).

100    Egyébiránt kitűnik, hogy 1997 során az egyik legfőbb megtárgyalandó kérdés a pénzváltási szolgáltatások díjazása volt, a KBER alapokmánya 52. cikkének értelmezési nehézségei miatt, amelynek értelmében „[a]z árfolyamok visszavonhatatlan rögzítését követően a Kormányzótanács megteszi a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a visszavonhatatlanul rögzített árfolyamú pénznemben denominált bankjegyeket a nemzeti központi bankok névértéken váltsák át”.

101    1997. május 15‑én a Bizottság az euró bevezetésének gyakorlati kérdéseiről szóló kerekasztal-konferencia megszervezéséről határozott. A kerekasztal-konferenciát követően a Bizottság szakértői csoportot bízott meg annak megvizsgálásával, hogy a bankok követelhetik‑e – és ha igen, akkor milyen módon – a részt vevő tagállamok valutái átváltásához kapcsolódó szolgáltatások megfizetését.

102    E szakértői csoport 1997. november 20‑án – vagyis az 1997. október 15‑i találkozót követően – tette meg megállapításait (lásd a megtámadott határozat (137) preambulumbekezdésében idézett dokumentumot, valamint az 56. lábjegyzetet). E megállapítások szerint a részt vevő tagállamok bankjegyeinek átváltását illetően a KBER alapokmányának 52. cikke kötelezi a központi bankokat arra, hogy visszavonhatatlanul rögzített árfolyamon váltsák át más részt vevő tagállamok pénzeinek bankjegyeit, azonban egyetlen rendelkezés sem tiltja a kereskedelmi bankoknak, hogy kiszámlázzák ezt a szolgáltatást. A szakértői csoport nem támogatta olyan közösségi szabályozás elfogadását, amely az átváltási tevékenységek, illetve a pénzváltási szolgáltatások díjazását határozná meg. A szakértői csoport „a bevált gyakorlat elveinek” elfogadása mellett érvelt. Úgy ítélték meg, hogy kívánatos az árak átláthatósága, amely megköveteli, hogy az összes pénzváltási tevékenységre nézve visszavonhatatlanul rögzített átváltási árfolyamot alkalmazzanak, és hogy minden felszámított díj elkülönítetten kimutatható legyen.

103    Az 1997. október 15‑i találkozót követően ezeket a megállapításokat az euróra történő átváltáshoz kapcsolódó banki költségekről szóló, 1998. április 23‑i 98/286/EK bizottsági ajánlás (HL 1998. L 130., 22. o., a továbbiakban: az 1998. április 23‑i bizottsági ajánlás) lényegében átvette, amelynek 3. cikke kimondja, hogy azoknak a bankoknak, amelyek az átmeneti időszak alatt pénzváltási tevékenységet végeznek, „a 1103/97/EK rendelet rendelkezéseinek megfelelően […] világosan fel kell tüntetniük az átváltási arány alkalmazását, és ettől elkülönítve kell feltüntetniük minden egyéb esetleg felszámított költséget”.

104    Egyébiránt a vizsgálati anyagból kitűnik, hogy egyes bankok, különösen a Reisebank késve szereztek tudomást az átmeneti időszak jogszabályi hátterére vonatkozó megbeszélésekről. A GWK által a Reisebankkal 1997. április 29‑én tartott találkozóját követően készült beszámolóból kiderül, hogy abban az időszakban ez utóbbi úgy hitte, hogy az euróra vonatkozó szabályozás csupán az átmeneti időszakot követően – vagyis az euró papírpénzként történő bevezetésekor – folytatott tevékenységeit érinti majd (a megtámadott határozat (63)–(68) preambulumbekezdése).

105    Ebből tehát az derül ki, hogy a pénzváltási szolgáltatásokra az átmeneti időszak során alkalmazandó szabályok az 1997. október 15‑i találkozó idején még egyáltalán nem voltak szilárdan rögzítve, és – többek között a Bizottság égisze alatt – még lehetőséget kínáltak a központi bankok, a bankszektor és a fogyasztói szervezetek képviselői közötti konzultációkra. Nem tagadható tehát, hogy az 1997. október 15‑i találkozó jogszabályi bizonytalanságok légkörében folyt le, és a tét az volt, hogy az átmeneti időszak alatt lehet‑e – és ha igen, hogyan – díjazást kérni a pénzváltási szolgáltatásokért.

106    Az a veszély, hogy a Deutsche Bundesbank ingyenesen nyújthat majd pénzváltási szolgáltatást, közvetlenül a KBER alapokmányának 52. cikkéből következik. Emellett meg kell állapítanunk, hogy a tények megvalósulásakor még nem állapították meg e rendelkezés végrehajtásának összes feltételét. Így például az euróra történő átváltáshoz kapcsolódó banki költségekről szóló, 1997. november 20‑i szakértői csoport jelentése (lásd a fenti 102. pontot) megjegyzi, hogy még ha a központi bankok nagy része azt tervezte is, hogy ezentúl az euróövezet többi tagállamának pénznemeit csupán saját pénznemük tekintetében váltja át ingyenesen, egyes központi bankok (például a Banque de France) elfogadták a pénznemek mindkét irányú ingyenes átváltását (B melléklet, 4. és 7. o., 2. táblázat).

107    Egyébiránt a szakértői csoport munkájából nagyobb általánosságban az derül ki, hogy a legtöbb banknak szándékában állt, hogy az átmeneti időszak alatt a pénzváltási szolgáltatásokért továbbra is költségeket számítson fel, amelyek összege – tekintettel az árfolyamkockázat megszűnésére – azonban alacsonyabb lett volna. A Deutsche Bank ezzel szemben az 1997. május 15‑i kerekasztal-konferencián (lásd a fenti 101. pontot) kijelentette, hogy a számlaátváltási tevékenységek ingyenességét az euróban denominált csekkek, valamint a „más típusú átváltások” tekintetében fontolgatta, miközben „azok tekintetében, akik nem ügyfelei, és az átmeneti időszak alatt váltanak át bankjegyeket, a bank kiszámlázná e szolgáltatást, ám e jutalékok alacsonyabbak lennének, mint a jelenleg alkalmazottak, és az ügylet bizonyos százaléka helyett inkább rögzített összegről lenne szó” (Kerekasztal-konferencia az euróra való áttérés gyakorlati kérdéseiről: Összefoglalás és következtetések. 5. o.).

108    E tények ellenére tagadhatatlan, hogy a bankok pénzváltási szolgáltatásokból származó bevételeinek időtlensége az átmeneti időszakra nézve veszélybe került egyrészt azon lehetőség miatt, hogy a központi bankok esetleg ingyenesen nyújthatják majd e szolgáltatásokat, másrészt pedig azon eshetőség miatt, hogy egyes bankok a Deutsche Bank mintájára ugyancsak ingyenesen szándékoznak ilyen szolgáltatásokat nyújtani a fogyasztóiknak. Ez a veszély még komolyabb volt azon bankok tekintetében, amelyek fő tevékenysége – mint például a GWK‑é és a Reisebanké – a pénzváltás volt, mint azok tekintetében – nevezetesen a Dresdner Bank, a HVB és a Commerzbank –, amelyek tevékenységében e szolgáltatás mellékes szerepet töltött be.

–       Az 1997. október 15‑i találkozó előkészületi megbeszéléseiről

109    A felperesek ellenzik a GWK és a Reisebank között az 1997. október 15‑i találkozót megelőző egy hónapban történt kapcsolattartásra vonatkozó egyes iratok velük szembeni terhelő dokumentumokként történő felhasználását. Arra hívják fel a figyelmet, hogy a legtöbb irat a GWK-tól származik, és ezeket csak az a GWK ellen lehet felhasználni. Úgy vélik, hogy e dokumentumok egyébként sem alkalmasak arra, hogy bizonyítsák a jogellenes árrögzítési megállapodás létezését.

110    A Bizottság úgy ítéli meg, hogy a megtámadott határozat több, az 1997. október 15‑i találkozót előkészítő megbeszélésekre vonatkozó dokumentumra támaszkodik, amelyek a jogsértés bizonyítékait, vagy legalábbis erre utaló jeleket képeznek. Bár ezek az iratok nem alkalmasak arra, hogy a megállapodás létezésére lehessen következtetni belőlük, hozzájárulnak ahhoz, hogy a Bizottság az 1997. október 15‑i találkozó versenyellenes célkitűzését bizonyítsa.

111    Az Elsőfokú Bíróság megjegyzi, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban öt dokumentumot említett, amelyekre a jelen eljárás során hivatkozott, és amelyek a következők:

–        A Reisebank és a GWK 1997. április 29‑én tartott találkozójáról szóló beszámoló (a megtámadott határozat (63)–(67) preambulumbekezdése);

–        a GWK által 1997. május 5‑én a Reisebanknak küldött telefax, amely a GWK által az EMI-nek a pénzváltásra vonatkozó közvélemény-kutatására adott válaszokat tartalmazza (a megtámadott határozat (69)–(75) preambulumbekezdése);

–        a Commerzbank, a DVB, a West LB és a Reisebank által a Landeszentralbank Hessennek küldött 1997. július 25‑i levél, amelyben fenntartásaikat fejezték ki a Deutsche Bundesbank azon kötelezettségével kapcsolatosan, hogy az euróövezet pénznemeit ingyenesen vásárolja meg (a megtámadott határozat (55) preambulumbekezdése);

–        a Reisebank, a DVB, a GWK és a Landeszentralbank Hessen 1997. augusztus 11‑én tartott találkozójáról szóló beszámoló (a megtámadott határozat (76)–(80) preambulumbekezdése);

–        a GWK és a DVB között 1997. szeptember 29‑én folytatott telefonos megbeszélésről szóló beszámoló (a megtámadott határozat (81)–(83) preambulumbekezdése).

112    A felperesek nem vitatták e dokumentumok tartalmát és értelmezését. Ennek ellenére a felperesek azt állítják, hogy azok nem használhatók fel ellenük.

113    Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy e dokumentumok mindegyike az 1997. október 15‑i találkozót megelőzően keletkezett, és ezért csupán annyiban relevánsak, hogy az állítólagos jogsértést megelőző körülményekre utaló jeleket képeznek.

114    Egyébiránt meg kell említeni, hogy ezek közül négy irat közvetlenül a GWK-tól származik, és ezért relevánsak lehetnek a GWK-nak az 1997. október 15‑i találkozón betöltött kezdeményező szerepének megállapítása tekintetében. Azonban a GWK‑n – és esetlegesen a Reisebankon – kívül az iratok a bankoknak az 1997. október 15‑i találkozón fennállt szándékára nézve nem tartalmaznak semmiféle elemet vagy felvilágosítást.

115    A Landeszentralbank Hessennek küldött 1997. július 25‑i levél relevanciája arra korlátozódik, hogy jelezze a bankok és a Deutsche Bundesbank között a már említett bizonytalanság kontextusában folytatott megbeszélések jellegét.

116    Ezek az iratok tehát – amelyek csupán a GWK kezdeményező szerepére vonatkoznak – nem tartalmaznak meggyőző jelzéseket arra nézve, hogy az 1997. október 15‑i találkozón résztvevők kötöttek‑e árrögzítési megállapodást, vagy sem.

 Az 1997. október 15‑i találkozóval kapcsolatos közvetlen bizonyítékokról

117    Bár a Bizottság hangsúlyozta, hogy a jogsértés megállapítása több okirati bizonyítékon alapszik (a megtámadott határozat (62), (120), (126), (142) és (158) preambulumbekezdése), a megtámadott határozatból az derül ki, hogy a pénzváltási szolgáltatások árának rögzítésére vonatkozó megállapodással kapcsolatosan csupán egy közvetlen bizonyíték áll rendelkezésre az 1997. október 15‑i találkozón folytatott megbeszélések tartalmára vonatkozóan, ez pedig a GWK-beszámoló. A Bizottság úgy ítélte meg, hogy e beszámolót a közigazgatási eljárás során alátámasztották az 1997. október 15‑i találkozó két másik résztvevőjének nyilatkozatai, valamint a bankok piaci magatartása, amely az árrögzítési megállapodás végrehajtásából eredt. A bizonyítékok e három csoportját egyenként kell megvizsgálni, hogy bizonyító jellegüket ellenőrizhessük.

–       A GWK-beszámolóról

118    A felperesek vitatják a GWK-beszámoló bizonyító erejét. A Dresdner Bank és a HVB (T‑54/02. OP. és T‑56/02. OP. sz. ügy) az 1997. október 15‑i találkozón részt vett személyek tanúvallomásait terjesztették elő, akik tagadják, hogy ott bármiféle, árrögzítésre vonatkozó megállapodásról szó lett volna.

119    A Bizottság fenntartja, hogy a GWK-beszámoló világosan bizonyítja, hogy a jelenlévő bankok – az euróövezet összes pénznemének tekintetében alkalmazandó egységes jutalék elvével kapcsolatos nézeteltérésük ellenére – megegyeztek a nagyjából 3%‑os jutalék elvéről. Az 1997 áprilisa és októbere között folytatott találkozóik során a bankok a pénzváltási szolgáltatások árával kapcsolatos jövőbeli politikájukra vonatkozóan még bizonytalanok voltak. Az a puszta tény, hogy egy nagyjából 3%‑os díjazásról tárgyaltak, illetve ebben egyeztek meg, nagymértékben csökkenthette ezt a bizonytalanságot. Az ilyen jellegű megbeszélések az EK 81. cikk (1) bekezdésének értelmében a versenyt korlátozó céllal bíró megállapodásnak minősülnek.

120    A Bizottság úgy ítéli meg, hogy a jelen eljárás céljából beszerzett tanúvallomások bizonyító ereje kisebb, mint a tényállással egy időben keletkezett korabeli dokumentumoké, például a GWK-beszámolóé.

121    Az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy valamely irat bizonyító erejének megítélésekor elsősorban a benne foglalt információ valószínűségét kell vizsgálni. Azaz különösen az irat eredetét, készítésének körülményeit, címzettjét kell figyelembe venni, valamint azt, hogy az irat tartalmilag értelmes és hiteles‑e (az Elsőfokú Bíróság T‑25/95., T‑26/95., T‑30/95–T‑32/95., T‑34/95–T‑39/95., T‑42/95–T‑46/95., T‑48/95., T‑50/95–T‑65/95., T‑68/95–T‑71/95., T‑87/95, T‑88/95., T‑103/95. és T‑104/95. sz., Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság ügyben (ún. „Cement”-ügy) 2000. március 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑491. o.] 1838. pontja).

122    A GWK-beszámoló azon részlete, amelyre a Bizottság támaszkodott, a következőképpen szól:

„A találkozón jelenlévő bankok kifejezték arra vonatkozó szándékukat, hogy a jelenleg az árrésből származó bevételüket felváltják a jutalékokból származó bevételekkel, körülbelül 90%‑os mértékig. A bankok szerint ez összesen mintegy 3%‑os jutalékot jelentene.”

123    Először is ez a szövegrészlet nem magyarázza meg, hogy az árak közzétételi rendszerének megváltoztatása – amely a rejtett árak (árfolyamrés) kifejezett árakkal (jutalékokkal) való helyettesítéséből áll – hogyan érinti a bankoknak az említett szolgáltatásokból származó bevételét. Egyéb magyarázatok hiányában megállapíthatjuk, hogy az árak kétfajta kifejezési módja közötti választás nem gyakorol hatást az árak szintjére. Tehát azért szükséges a GWK-beszámoló azon szakaszának egészére utalni, amelyből a Bizottság által fontosnak tartott fenti részlet származik, hogy megvizsgálhassuk annak terjedelmét.

124    A GWK-beszámoló ezen részének olvasata arra utal, hogy a visszavonhatatlan átváltási árfolyamok 1999. január 1‑jei hatályba lépését követően megszűnik az árfolyamrés rendszere. Ez a szakasz felveti azt a kérdést, hogy vajon a bankok az átmeneti időszak alatt továbbra is ki tudták volna számlázni a pénzváltási szolgáltatás díját az egyes valutákra meglévő speciális piaci jellegzetességek szerint, vagy az euró mint számlapénz 1999. január 1‑jei megjelenése egységes mértékű jutalék használatát vonja maga után minden részt vevő tagállam valutájára vonatkozóan. Ez a szakasz tehát nem a jutalék összegének meghatározására vonatkozik, hanem arra, hogy vajon egységes mértékű jutalékot kell alkalmazni minden érintett korábbi nemzeti devizára, vagy annyi jutalékszintet kell megállapítani, ahány deviza van. A GWK-beszámolóból látszik, hogy ebben a kérdésben nem volt megállapodás a felek között.

125    Másodszor: a GWK-beszámoló ezen része megjegyzi, hogy az 1997. október 15‑i találkozó résztvevői egyetértettek abban, hogy ezt a rendszert az alkalmazott visszavonhatatlan átváltási árfolyamoktól különböző és kifejezett átváltási jutalék használatával kell felváltani (lásd a megtámadott határozat (88), (93) és (95) preambulumbekezdését). E nyilatkozat alapján tehát nem lehet az árrögzítési megállapodás létezésére következtetni, mivel az árfolyamrés elhagyása nem a jelenlévő bankok szándékából következett, hanem a még folyamatban lévő jogszabályi változás nagyon valószínű eredménye, amelyet később a Bizottság 1998. április 23‑i ajánlása pontosított.

126    Harmadszor: a GWK-beszámoló kiemelt részletében található, az „árrés” rendszerből származó „bevételek” 90%‑ának fenntartására vonatkozó utalást nem lehet az 1997. október 15‑i találkozó jogszabályi hátterétől elvonatkoztatva értelmezni.

127    E tekintetben megállapítható, hogy az átváltási árfolyam visszavonhatatlan rögzítésének következményeként megszűnt az árfolyamkockázat, amely az EMI 1997. április 23‑i jelentése szerint (a megtámadott határozat (75) preambulumbekezdése) a pénzváltási tevékenység költségeinek 5–10%‑át tette ki. Az EMI úgy értékelte, hogy az átváltási árfolyam visszavonhatatlan rögzítése maga után vonhatja a pénzváltási tevékenység költségének (és ennek következtében az árainak) 5–10%‑os csökkenését.

128    Az 1997. május 15‑i kerekasztal-találkozó során (lásd a fenti 101. pontot) a bankszektor képviselői hangsúlyozták, hogy az átmeneti időszakban „az árfolyamkockázat bizonyosan megszűnik – ami körülbelül 20%‑kal csökkenti a költségeket –, de az egyéb kezelési költségek továbbra is fennmaradnak” (Kerekasztal-találkozó az euróra való áttérés gyakorlati kérdéseiről: Összefoglalás és végkövetkeztetés; a megtámadott határozat (41) preambulumbekezdésében említett adatok: lásd még a Bizottság „Report to the round table on the practical aspects of the changeover to the euro” című jelentését, II/237/97., EN rev, 4.).

129    A GWK-beszámoló kiemelt részletét, amely a bankok bevételének 90%‑os emelését helyezi kilátásba, úgy kell értelmezni, hogy az a pénzváltási költségeknek az árfolyamkockázat megszűnése miatti nagyjából 10%‑os csökkenésére utal. A költségek ilyen csökkenésének tükröződnie kellett az árak mértékében, amelynek a visszavonhatatlan átváltási árfolyamok hatálybalépése következtében ugyancsak nagyjából 10%-kal kellett csökkennie. Az áraknak az euró bevezetése következtében történő változásának a becslése nem tekinthető úgy, hogy az a találkozón jelenlévő bankok szándékából ered.

130    Negyedszer: a GWK-beszámoló azon mondatát illetően, amely közvetlenül a 3% körüli mértékű jutalékra utal („A bankok véleménye szerint ez nagyjából 3%-os összesített jutalékot tenne ki”), igaz, hogy a jövőbeli rögzített árnak a versenytárs vállalkozások találkozója során történt említése árrögzítési megállapodás létezésére enged következtetni. Ugyanakkor a jelen ügyben a felperesek azzal érvelnek, hogy ez a megjegyzés nem csupán pontatlan, hanem ráadásul csak a piaci helyzetről nyilvánosságra került, az EMI 1997. április 23‑i jelentésében is említett információkat tükrözi.

131    Bár a GWK-beszámoló kiemelt része nem világos és nem is egyértelmű, meg kell említeni – amint azt a megtámadott határozat (105) preambulumbekezdése teszi –, hogy a beszámoló azt jelzi, hogy az a kilátás, hogy a Deutsche Bank ingyenesen nyújthat majd pénzváltási szolgáltatásokat, „sokkal nagyobb veszélyt jelentett, mint az, hogy a regionális központi bankok ingyenesen nyújtsanak ilyen szolgáltatásokat, mivel e bankok nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel az ilyen típusú szolgáltatások nyújtására”. A beszámoló szerint ez „alááshatja azt az álláspontot, amelyben a találkozó résztvevői megállapodtak, vagyis a nagyjából (a jelenlegi bevételek 90%‑át kitevő) 3%‑os jutalék kiszámlázását. A bizonyítékok összességének mérlegelése során figyelembe kell venni azt a tényt, hogy ez a részlet hitelt adhat a jutalékok mértékéről kötött megállapodással kapcsolatos elméletnek.

132    A GWK-beszámoló hitelességét illetően már előzőleg megjegyeztük, hogy a beszámoló nagymértékben eltúlozta a jelenlévő bankok piaci részesedését. A felperesek azt is hangsúlyozzák, hogy e beszámoló szerzője, mivel nem volt német ajkú, félreérthette a találkozón elhangzott beszélgetések értelmét. Egyébiránt mivel a GWK kezdeményezte az 1997. október 15‑i találkozót előkészítő lépéseket, e dokumentum szerzőjének személyes érdekében állhatott a tények szépítése annak érdekében, hogy főnökeinek az elvárásuknak megfelelő eredményt tudjon felmutatni. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a GWK egyik, 1997. október 20‑i belső feljegyzése (a kifogásközlés 16. melléklete), a GWK és a főbb holland bankok között 1997 májusában „az euróövezet pénznemeire vonatkozó jövőbeli pénzváltási műveletekre vonatkozó díjszabásról” szóló megállapodás megkötéséről számol be. Ez a megállapodás 3,8%-ban rögzíti a pénzváltási jutalékot. Ez az összeg pedig megegyezik azokkal a mutatókkal, amelyeket a GWK közölt az EMI-vel (a megtámadott határozat (72) preambulumbekezdése), és amelyeket azután a Reisebank is megkapott a már hivatkozott 1997. május 5‑i telefaxban. E körülmények felvetik a kérdést, hogy a GWK nem próbált‑e – a fenti belső feljegyzésben említett 1997. májusi hollandiai megállapodás példájára – Németországban is árrögzítési megállapodást kezdeményezni.

133    Végül megállapítható, hogy a GWK-beszámoló kizárólag belső használatra készült, amelyről a felperesek a közigazgatási eljárásig semmilyen formában nem szereztek tudomást, és ezért nem állt módjukban, hogy az 1997. október 15‑i találkozón felhozott témák értelmezése kétértelműségének veszélye miatt elhatárolódjanak a beszámoló tartalmától.

134    Következésképpen meg kell állapítani, hogy a GWK-beszámoló – amely 3%‑os jutalékra vonatkozó megállapodásra utal – legfeljebb olyan jelzésnek tekinthető, amely lehetővé teszi, hogy feltételezzük az 1997. október 15‑i találkozón jelen volt bankok szándékegységének fennállását. Mindemellett a fentiekben elemzett tényezőkre tekintettel ez a dokumentum jogilag nem elégséges e szándékegység fennállásának megállapításához.

–       Az egyes bankoknak a közigazgatási eljárás során tett nyilatkozatairól

135    A megtámadott határozat szerint a Commerzbanknak és a Bayerisch Landesbanknak a szóbeli meghallgatás során tett nyilatkozatai megerősítették a jutalék mértékéről szóló, a GWK-beszámolóban említett megbeszélés létezését (a megtámadott határozat (96), (107) és (118)–(120) preambulumbekezdése). A megtámadott határozat 44. lábjegyzetében a Bizottság hivatkozik a Commerzbanknak, a HVB-nek és a VUW-nak, a West LB-nek és a Hamburgische Landesbanknak a kifogásközlésre adott válaszaira is. A Bizottság ellentmondásában egyébiránt a Reisebanknak a kifogásközlésre adott, a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdésében említett válaszára utalt.

136    Az utóbbi dokumentummal kapcsolatban az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdése megjegyzi: a Reisebank elismerte, hogy „nem volt tudomása olyan fontosabb változásokról, amelyek az euróövezet pénznemeinek az átmeneti időszak során történő átváltási tevékenységeit érintenék”. Ez a nyilatkozat nyilvánvalóan nem minősül az árrögzítéssel kapcsolatos szándékegységre vonatkozó jelnek.

137    Még ha úgy tűnik is, hogy a szóban forgó bankok kijelentették például, hogy „egyes bankok képviselői 2 és 4% közötti számokat említettek” (a megtámadott határozat (107) preambulumbekezdése), ezen nyilatkozatok egyike sem elegendő a jutalék mértékének rögzítésére vonatkozó szándékegység létezését feltételező elmélet megerősítéséhez. Az kétségkívül igaz, hogy egy referenciasáv vagy egy célzott árszínvonal rögzítése képezhet jogellenes árrögzítési módot, mivel ilyen körülmények között az árak nem a piaci szereplők önálló döntéseiből, hanem e szereplők szándékegységéből erednek. Ugyanakkor a bemutatott számok („2 és 4% között”; „3% körül”; „2 és 6% között”; lásd a megtámadott határozat (107) preambulumbekezdését és a 44. lábjegyzetet) az EMI által is megállapított piaci árakat tükrözik, amint az korábban is kifejtésre került; ezek a számok nagyon eltérőek (az eltérés akár a legkisebb érték háromszorosa is lehet), és ez pontatlansághoz vezet. Következésképpen e nyilatkozatok azt bizonyítják, hogy a találkozó során egyes bankok tudomást vettek a jutalékok szintjéről, ám ennek megfogalmazásából – minden ésszerű kétségen felül – nem lehet az árak közös rögzítésére vonatkozó akarategységük létezésére következtetni.

 A pénzváltási jutalékok összegére vonatkozó megállapodás végrehajtásával kapcsolatos megállapításokról

138    Miután a Bizottság kijelentette, hogy a megállapodás célja versenykorlátozó, és ezért hatásait nem szükséges bizonyítani, úgy vélte, hogy az 1997. október 15‑i találkozó után a résztvevők az árazási gyakorlatukat hozzáigazították az állítólagos megállapodás feltételeihez. A megtámadott határozat a (147) és (148) preambulumbekezdésben felsorolja a Dresdner Bank, a Commerzbank, a HVB, a VUW, a GWK és a Reisebank által alkalmazott díjak mértékét. Ezek a díjak 3% és 4,5% közöttiek, és egyes bankok ezen felül még más meghatározott összeget is felszámítanak.

139    A felperesek úgy vélik, hogy az átmeneti időszak alatt tapasztalt árak a megállapodás hiányát bizonyítják, a Bizottság azonban ezt vitatja.

140    A díjak tényleges mértékének vizsgálatánál kell figyelembe venni, hogy a ténylegesen felszámított jutalékok egy arányos elemre és egy rögzített elemre oszthatók. Amennyiben a szóban forgó szolgáltatások nagy része 200 euró alatti összegekre vonatkozik – a kifogásközlés 70%‑os arányt említ (lásd a kifogásközlés 9. pontját) –, az 5 vagy 10 német márka (DEM) közötti átalányjutalék vagy valamilyen minimumösszeg kiszámlázása jelentős hatással van a bank által ténylegesen kiszámlázott összegre, ha azt százalékosan is megadják. Ennélfogva a Bizottság nem korlátozhatta volna kizárólag a meghirdetett jutalék mértékére a vizsgálatait, mivel az csak részben tükrözi a fogyasztóra kivetett költségeket.

141    Az Elsőfokú Bíróság a pervezető intézkedések keretében felhívta a Bizottságot az 1997. október 15‑i találkozón jelenlévő bankok által 1999-ben a 25, 50, 100 és 200 eurós mennyiségű pénzösszegek tekintetében alkalmazott jutalékok tényleges mértékére vonatkozó adatok táblázat formájában történő benyújtására. A Bizottság által vitára bocsátott táblázatból kiderül, hogy a jutalékok tényleges mértéke bankonként változó volt. Így például a 20 eurós összeg átváltásáért felszámított tényleges jutalék mértéke 3% és 30% között változott, vagyis a legmagasabb összeg akár a legalacsonyabb összeg tízszerese is lehetett. Ez a különbség az átváltott összeg mennyiségével általában arányosan csökkent. Tehát a 200 eurós összeg átváltásáért a tényleges jutalékok 2% és 4,5% között változtak, vagyis a legmagasabb összeg a legalacsonyabb összeg 2,25-szöröse volt. A felperesek nem vitatták ezeket az adatokat.

142    Meg kell állapítani, hogy pontatlan adatokon alapult a Bizottságnak a megtámadott határozat (147) és (148) preambulumbekezdésében megfogalmazott állítása, miszerint a felperesek a 3 és 4,5% közötti sávon belül egymáshoz igazították áraikat. A megtámadott határozat meghozatala idején a Bizottság rendelkezésére álló adatok nem támasztják alá azt az állítást, hogy a felperesek – az állítólagos megállapodás végrehajtásának betudhatóan – egymáshoz igazították az alkalmazott árakat.

 Végkövetkeztetés

143    Az átfogó mérlegelés értelmében e tényezőkből kiderül, hogy az 1997. október 15‑i találkozó kezdeményezője azzal a szándékkal járhatott el, hogy a Deutsche Bundesbank és a Deutsche Bank által az átmeneti időszak alatt esetleg ingyenesen nyújtott pénzváltási szolgáltatásokból esetlegesen eredő versenynyomás növekedésének kettős veszélyére válaszul árrögzítési megállapodás megkötését kezdeményezze.

144    Ugyanakkor az 1997. október 15‑i találkozóval kapcsolatos közvetlen bizonyítékok nem engednek minden ésszerű kétségen felül arra következtetni, hogy a jelen volt bankok ilyen megállapodást kötöttek volna. Még ha a Bizottság által hivatkozott tényezők bizonyítják is, hogy a jelen volt bankok a találkozó során megemlítették a jutalékok hozzávetőleges mértékét – amely végeredményben közismert volt –, e jelzések a bizonyítottság megkövetelt mértékében nem elégségesek azon elmélet alátámasztására, miszerint szándékegység állt fenn ezen árak közös rögzítésére vonatkozóan.

145    E tekintetben különös figyelmet kell szentelnünk az euró bevezetésének igen különleges hátterével kapcsolatos jogszabályi és technikai bizonytalanságoknak, valamint a bankszektor, a Bizottság, a monetáris hatóságok és a fogyasztói szövetségek közötti megbeszéléseknek. Ez a háttér nem teszi lehetővé, hogy elvessük a felperesek állításait, miszerint egyeztetéseik célja az volt, hogy megállapítsák a jogszabályi változásoknak az e bankoknak az átmeneti időszak alatt folytatott pénzváltási tevékenységeire kiható következményeit, és adott esetben figyelmeztessék a Deutsche Bundesbankot azokra a nehézségekre, amelyekkel e szektor szereplői a fenti változás miatt szembesülhetnek.

146    Ezenkívül az árrögzítésre vonatkozó megállapodás fennállásának elméletét gyengíti az a tény, hogy az 1997. október 15‑i találkozón jelen volt bankok a kizárólag hitelintézetek által nyújtott pénzváltási szolgáltatásoknak legfeljebb csupán 17%‑át képviselték.

147    Az átmeneti időszak alatt alkalmazott árakkal kapcsolatosan a Bizottság birtokába jutott adatok ellentmondanak annak a megállapításnak, miszerint az 1999-ben tapasztalt árak a megállapodás végrehajtásából erednek.

148    Ennél fogva meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem tudta jogilag megkövetelt módon bizonyítani, hogy az 1997. október 15‑i találkozó során szándékegység állt fenn az átváltási jutalékok összegének rögzítése tekintetében.

D –  Az átváltási jutalékok számlázási módszerére vonatkozó megállapodásról

149    Az átváltási jutalékok számlázási módszerére vonatkozó megállapodással kapcsolatos jogsértésről szóló részt a megtámadott határozat (95), (96), (114), (115), (132) és (184) preambulumbekezdése tartalmazza, amelyben a Bizottság elemzése nagy részét a jutalékok összege rögzítésének kérdésének szentelte. A kizárólag arányos díjazás elvéről szóló megállapodás létezésére vonatkozó bizonyítékokat illetően (a megtámadott határozat (95) prembulumbekezdése) a Bizottság ezt állapította meg:

„Ami a pénzváltási tevékenységet illeti, a [Commerzbank] beszámolója megállapítja, hogy az euróövezet valutáit illetően a rögzített átváltási árfolyam használatáról (vagyis arról, hogy nem alkalmaznak vételi és eladási árfolyamokat) olyan megállapodás született, miszerint a költségek százalékos formában kifejezett jutalékként kerülnek kiszámításra. Az e valuták átváltására vonatkozó számítási módszert minden bank egyénileg állapítja meg [...].

Ami a pénzváltási tevékenység árfolyamának/árának a GMU [Gazdasági és Monetáris Unió] 3a szakaszának idejére (1999. január 1‑jétől 2002. január 1‑jéig) történő rögzítését illeti, a résztvevők az alábbi pontokban állapodtak meg:

1) Magánszemélyeknek nyújtott szolgáltatások

[...]

–        A költségek/jutalékok az átváltott összeg százalékában kerülnek kiszámításra.

[...]”

150    A megtámadott határozat szerint a Commerzbank és a GWK beszámolója „megegyezik a tekintetben, hogy az ügyfeleknek számlázandó költségek százalékos formában kerülnek megállapításra” (a megtámadott határozat (96) preambulumbekezdése). Ezeket az elemeket a megtámadott határozat (106) preambulumbekezdése lényegében megismétli. A Bizottság a megtámadott határozat (114)–(116) preambulumbekezdésében a következőképpen válaszolt a felek érveléseire:

„A költségek átlátható és kifejezett kihirdetése egyáltalán nem kívánja meg az árak, a költségek vagy egyéb szolgáltatások számlázására vonatkozó módszerek bankszektorbeli szabványosítását. Minden egyes banknak önállóan kell meghatároznia a költségekre vonatkozó kereskedelmi politikáját. Amennyiben egyes bankok a költségeket kiszámlázzák a fogyasztónak, önállóan kell meghatározniuk az ezzel kapcsolatos politikát, beleértve a számlázás módszerét is.

Nem volt sem természetes, sem logikus, hogy az árfolyamrésen alapuló rendszert minden bank egyedileg alakítsa át a százalékos formában kifejezett jutalékos rendszerré. Valójában úgy tűnt, hogy a Deutsche Bank kezdetben ingyenes szolgáltatásnyújtást fontolgatott. Mindenesetre a kérdés nem az, hogy gazdaságilag melyek lehetnek a legracionálisabb költségszámlázási módszerek – illetve melyek nem lehetnek –, hanem az, hogy a bankok megállapodtak‑e ezekről a módszerekről.

A jelen ügyben a bankok kifejezetten megállapodtak a 3%‑os összesített jutalék alkalmazásáról annak érdekében, hogy az árfolyamrés 1999. január 1‑jei eltörlését követően kiesett bevételek 90%‑át be tudják szedni.”

1.     A felek érvei

151    A felperesek tagadják a jutalékok százalékos formában történő kifejezésére vonatkozó megállapodás létezését. Érveik két csoportba sorolhatók. Egyfelől úgy vélik, hogy a Bizottság által felhozott bizonyítékok nem elegendőek. Másfelől egy másik magyarázattal szolgálnak: az 1997. október 15‑i találkozó során az összes bank elismerte, hogy a visszavonhatatlan átváltási árfolyamok hatálybalépésének az lesz a következménye, hogy az átváltási árfolyamrést a jutalékok kifejezett kihirdetésének rendszere fogja felváltani. A találkozón tehát nem az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében vett megállapodásról volt szó, hanem a jogszabályi változások megbeszéléséről.

152    A Bizottság fenntartja, hogy a számlázási módszerekre vonatkozó megállapodás megállapítása a Commerzbank-beszámolón alapul, amelynek tartalma különösen egyértelmű: „a költségek/jutalékok az átváltott érték százalékában lesznek kifejezve”, és „külön-külön kerülnek felszámításra”. Ezt a nyilatkozatot a GWK-beszámoló megerősíti: ennek értelmében a jutalékokat „az átváltott érték százalékában” kell kiszámítani.

153    A Bizottság kijelenti továbbá, hogy a megtámadott határozat a GWK által az 1997. október 15‑i találkozót megelőzően készült beszámolóra támaszkodik. A GWK által készített, az előzőekben hivatkozott dokumentumokon kívül a Bizottság a Landesbank Hessen Thüringen Girozentralénak a kifogásközlésre adott válaszaira hivatkozik (a megtámadott határozat (113) preambulumbekezdése).

154    A felperesek ellenzik az utóbbi iratok velük szemben terhelő dokumentumként való felhasználását, mivel a Bizottság megtagadta tőlük az azokba való betekintést.

2.     Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

155    Azon kifogás tekintetében, amely azon dokumentumoknak a felperesekkel szemben való felhasználásával kapcsolatos, amelyekre nézve a Bizottság a felpereseket nem hallgatta meg, az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy védelemhez való jog tiszteletben tartása megköveteli, hogy az érintett vállalkozásnak lehetősége legyen kifejteni álláspontját a Bizottság által állított tényállás, kifogások és körülmények valószerűségéről és jelentőségéről (Bíróság 85/76. sz., Hoffmann-La Roche kontra Bizottság ügyben 1979. február 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1979., 461. o.] 11. pontja, valamint a 43/82. és 63/82. sz., VBVB és VBBB kontra Bizottság ügyben 1984. január 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1984., 19. o.] 25. pontja).

156    A kifogásközlésnek tartalmaznia kell a kifogások megfelelően egyértelműen megfogalmazott, akár összefoglaló jellegű leírását, hogy lehetővé tegye, hogy az érdekeltek ténylegesen megismerhessék azokat a magatartásokat, amelyeket a Bizottság kifogásol. A kifogásközlés ugyanis csak ennek a követelménynek a teljesítésével láthatja el a közösségi rendeletekben előírt azon feladatát, hogy a vállalkozások és a vállalkozások társulásai még a Bizottság végső határozatának meghozatala előtt megismerjék a megfelelő védekezésükhöz szükséges valamennyi tényezőt (a Bíróság C‑89/85., C‑104/85., C‑114/85., C‑116/85., C‑117/85. és C‑125/85–C‑129/85. sz., Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság ügyben 1993. március 31‑én hozott ítéletének [EBHT 1993., I‑1307. o.] 42. pontja).

157    Elviekben csupán azok a dokumentumok minősülnek elfogadható bizonyítéknak, amelyekre a kifogásközlés hivatkozik, illetve amelyeket megemlít (az Elsőfokú Bíróság T‑11/89. sz., Shell kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., II‑757. o.] 55. pontja és a T‑13/89. sz., ICI kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., II‑1021. o.] 34. pontja; lásd még e tekintetben a Bíróság C‑62/86. sz., AKZO kontra Bizottság ügyben 1991. július 3‑án hozott ítéletének [EBHT 1991., I‑3359. o.] 21. pontját).

158    Valamely irat csak akkor minősül terhelő dokumentumnak, amennyiben azt a Bizottság valamely vállalkozás által elkövetett jogsértés megállapításának alátámasztására használja fel. Annak megállapításához, hogy e vállalkozások védelemhez való jogát megsértették, nem elégséges, hogy a kérdéses vállalkozás bizonyítsa, hogy a közigazgatási eljárás során a megtámadott határozat valamely részében felhasznált dokumentummal kapcsolatban nem fejthette ki véleményét. Azt kell bizonyítania, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban e dokumentumot azon jogsértés bizonyítékaként használta fel, amelyben a vállalkozás részt vett.

159    A jelen ügyben a Bizottság megjegyezte, hogy a Landesbank Hessen Thüringen Girozentrale a kifogásközlésre adott válaszában elismerte, hogy „az 1997. október 15‑i találkozón a költségek átmeneti időszak során történő számlázásának módszerére vonatkozó megállapodást kötött” (a megtámadott határozat (113) preambulumbekezdése). Annak ellenére, hogy ez az állítólagos vallomás „A feleknek a tények értelmezésére vonatkozó érvelései” című szakaszban található, meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság terhelő dokumentumként használta fel e nyilatkozatot, és beadványaiban is ekként említette.

160    A Bizottság az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdéseire adott válaszában elismerte, hogy egyik felperes sem tekinthetett bele a kifogásközlés többi címzettjének a válaszába. Ebből következően a Bizottság megsértette a felperesek védelemhez való jogát azzal, hogy olyan iratokra támaszkodott, amelyekbe a közigazgatási eljárás során ez utóbbiaknak nem volt betekintésük. Ezért a hivatkozott dokumentumok nem használhatók fel bizonyítékként (az Elsőfokú Bíróság T‑191/98. és T‑212/98–T‑214/98. sz., Atlantic Container Line kontra Bizottság ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑3275. o.] 338. pontja; lásd még e tekintetben a Bíróság 107/82. sz., AEG kontra Bizottság ügyben 1983. október 25‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 3151. o.] 24–30. pontját, valamint a már hivatkozott Cement-ítélet 382. pontját).

161    A Bizottság által hivatkozott egyéb bizonyítékokkal kapcsolatosan meg kell állapítani, hogy az előzőekben már megvizsgáltuk őket, az árrögzítésre vonatkozó megállapodással kapcsolatos megállapítások elemzése során. Ezek a dokumentumok csupán közvetetten relevánsak az 1997. október 15‑i találkozó során folytatott megbeszélések tartalmának megállapítását illetően. Ezek a dokumentumok a találkozót megelőző időszakra vonatkoznak, és legfeljebb arra szolgálnak, hogy a GWK kezdeményező szerepét megállapíthassuk. Ezek az iratok azonban nem elégségesek annak bizonyításhoz, hogy a felperesek és a GWK között nyilvánvalóan versenyellenes célú megállapodás kötésére vonatkozó akarategység jött létre.

162    A számlázási módszerekre vonatkozó megállapodással kapcsolatos közvetlen bizonyítékokra vonatkozóan meg kell állapítani, hogy a jelen ügyeknek az euró bevezetésével kapcsolatos sajátos körülményeire tekintettel a GWK és a Commerzbank beszámolóinak a Bizottság általi értelmezése komoly kétségeket támaszt.

163    A jutalékok számlázásának módszerére vonatkozó megállapodás szorosan kapcsolódik az árrögzítési megállapodáshoz, illetve annak kiegészítő részét képezi. Mivel az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Bizottság nem bizonyította jogilag megkövetelt módon az árrögzítési megállapodás létezését, a jutalékok számlázásának módszerére vonatkozó állítólagos megállapodással kapcsolatos megállapítások és értékelések még kevésbé állják meg helyüket.

164    Mivel a megtámadott határozat a százalékban meghatározott kifejezett jutalékok alkalmazásával kapcsolatos szándékegység megállapításán alapul, emlékeztetnünk kell arra, hogy az 1997. október 15‑i találkozón jelen volt bankoktól távol állt az abban az időszakban hatályban lévő rejtett jutalékok rendszerének megszüntetése. A kifejezett jutalékok elfogadása az euró bevezetésével kapcsolatos keretszabályozásból ered. Következésképpen a Bizottságnak a Commerzbank-beszámolóban szereplő – a visszavonhatatlan átváltási árfolyam alkalmazásáról, valamint az árfolyamrés rendszerének ezzel összefüggésben történő megszűnéséről szóló bankok közötti „egyezség” – megjegyzést nem kellett volna szó szerint értelmeznie (lásd különösen a megtámadott határozat (95) és (106) preambulumbekezdését). Ezt a szövegrészt, éppen ellenkezőleg, úgy kell értelmezni, mint az euró bevezetését szabályozó jogszabályi rendelkezések által bevezetett – később a Bizottság 1998. április 23‑i ajánlása révén pontosított –változás tudomásulvételének közös kifejezését.

165    Ezenkívül az átváltott összeggel szigorúan arányos jutalékrendszerre vonatkozó megállapodás létezésének ellentmondanak a megtámadott határozatban foglalt azon megállapítások, miszerint számos bank vegyes rendszert alkalmazott, amely egy rögzített és egy arányos elemből állt (a megtámadott határozat (147) preambulumbekezdése). A Bizottság rendelkezésére álló adatok tehát azt mutatják, hogy a felperesek az átmeneti időszak alatt különböző jutalékrendszereket alkalmaztak; egyesek kizárólag arányos jutalékokat használtak, mások viszont egészen ezen időszak végéig fenntartották a vegyes rendszert.

166    Ennél fogva meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem tudta jogilag megkövetelt módon bizonyítani az 1997. október 15‑i találkozó során létrejött megállapodással kapcsolatos és a jutalékok számlázási módszerére vonatkozó szándékegységet bizonyító tények fennállását.

E –  Általános végkövetkeztetés

167    A Bizottság nem tudta jogilag megkövetelt módon bizonyítani sem az átmeneti időszakban az euróövezet valutáinak átváltási árára, sem az árak számlázási módszereinek rögzítésére vonatkozó megállapodás létezését. Ebből következik, hogy a Bizottság által tett ténymegállapítások pontatlanságával és a terhelő bizonyítékok bizonyító erejének hiányával kapcsolatos jogalapok megalapozottak.

168    A fentiekre tekintettel a keresetek kontradiktórius eljárásban történt felülvizsgálata nem vezet a mulasztási eljárás során hozott ítéletek módosításához. Ennél fogva az ellentmondást az egyéb jogalapok vizsgálatának szükségessége nélkül el kell utasítani.

 A költségekről

169    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság pervesztes lett, a felperesek kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (negyedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      Az Elsőfokú Bíróság az ellentmondást elutasítja.

2)      Az Elsőfokú Bíróság kötelezi a Bizottságot a költségek viselésére.

Legal Lindh Vadapalas

Kihirdetve Luxembourgban, a 2006. szeptember 27‑i nyilvános ülésen.

E. Coulon       H. Legal

hivatalvezető        elnök

Tartalomjegyzék

Az eljárás előzményei

Eljárás

A felek kérelmei

A jogkérdésről

I –  Az ellentmondás alapján indult eljárásról

II –  A kereset jogalapjainak összefoglaló leírása

III –  A versenyellenes megállapodás létezéséről

A –  Előzetes észrevételek

B –  A bizonyítási eljárásról és a bírósági felülvizsgálat terjedelméről

C –  Az átváltási jutalékok összegére vonatkozó megállapodásról

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

a)  A megtámadott határozat értelmezéséről és a pénzváltási szolgáltatások ingyenessége kizárásának elvére vonatkozó megállapodás létezéséről

b)  Az átváltási jutalék összegére vonatkozó megállapodás bizonyítékairól

Az 1997. október 15‑i találkozó hátterére vonatkozó bizonyítékok

–  Az 1997. október 15‑i találkozón részt vett bankok piaci részesedése

–  A jogszabályi bizonytalanságokról

–  Az 1997. október 15‑i találkozó előkészületi megbeszéléseiről

Az 1997. október 15‑i találkozóval kapcsolatos közvetlen bizonyítékokról

–  A GWK-beszámolóról

–  Az egyes bankoknak a közigazgatási eljárás során tett nyilatkozatairól

A pénzváltási jutalékok összegére vonatkozó megállapodás végrehajtásával kapcsolatos megállapításokról

Végkövetkeztetés

D –  Az átváltási jutalékok számlázási módszerére vonatkozó megállapodásról

1.  A felek érvei

2.  Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

E –  Általános végkövetkeztetés

A költségekről

* Az eljárás nyelve: német.