A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (ötödik tanács)
2019. november 7.(*)
„Előzetes döntéshozatal – A szennyező fizet elve – 2000/60/EK irányelv – A 9. cikk (1) bekezdése – A vízszolgáltatások költségeinek megtérülése – A villamos energia belső piacára vonatkozó közös szabályok – 2009/72/EK irányelv – A 3. cikk (1) bekezdése – A hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve – Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése – Állami támogatás – Szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díj – Kizárólag a több autonóm közösségre kiterjedő vízgyűjtő kerületekben működő, vízenergiát hasznosító villamosenergia‑termelőkre kivetett díj”
A C‑105/18–C‑113/18. sz. egyesített ügyekben,
az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelmek tárgyában, amelyeket a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) a Bírósághoz 2018. február 13‑án érkezett, 2017. június 27‑i határozatával (C‑105/18–C‑106/18, C‑108/18–C‑110/18 és C‑111/18) és 2018. július 18‑i határozatával (C‑107/18 és C‑113/18), 2018 július 4‑i határozatával (C‑109/18), valamint 2017. július 11‑i határozatával (C‑112/18) terjesztett elő
az Asociación Española de la Industria Eléctrica (UNESA) (C‑105/18),
az Energía de Galicia (Engasa) SA (C‑106/18),
a Duerocanto SL (C‑107/18),
a Corporación Acciona Hidráulica (Acciona) SLU (C‑108/18),
az Associació de Productors i Usuaris d’Energia Elèctrica (C‑109/18),
José Manuel Burgos Pérez,
María del Amor Guinea Bueno (C‑110/18),
az Endesa Generación SA (C‑111/18),
az Asociación de Empresas de Energías Renovables (APPA) (C‑112/18),
a Parc del Segre SA,
az Electra Irache SL,
a Genhidro Generación Hidroeléctrica SL,
a Hicenor SL,
a Hidroeléctrica Carrascosa SL,
a Hidroeléctrica del Carrión SL,
a Hidroeléctrica del Pisuerga SL,
a Hidroeléctrica Santa Marta SL,
a Hyanor SL,
a Promotora del Rec dels Quatre Pobles SA (C‑113/18)
és
az Administración General del Estado
között,
az Iberdrola Generación SAU,
a Hidroeléctrica del Cantábrico SA
részvételével folyamatban lévő eljárásokban,
A BÍRÓSÁG (ötödik tanács),
tagjai: E. Regan tanácselnök, I. Jarukaitis. Juhász E., M. Ilešič és C. Lycourgos (előadó) bírák,
főtanácsnok: M. G. Hogan,
hivatalvezető: L. Carrasco Marco tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2019. február 28‑i tárgyalásra,
figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:
– az Asociación Española de la Industria Eléctrica (UNESA) képviseletében J. C. García Muñoz abogado, segítője: M. C. Villaescusa Sanz procuradora,
– az Energía de Galicia (Engasa) SA képviseletében F. Plasencia Sánchez és B. Ruiz Herrero abogados, segítőjük: P. Ortiz‑Cañavate Levenfeld procuradora,
– a Corporación Acciona Hidráulica (Acciona) SLU képviseletében F. Plasencia Sánchez, segítője: A. Lázaro Gogorza procuradora,
– az Associació de Productors i Usuaris d’Energia Elèctrica képviseletében J. C. Hernanz Junquero abogado és D. Martín Cantón procuradora,
– az Endesa Generación SA képviseletében J. L. Buendía Sierra, F. J. López Villalta y Peinado, E. Gardeta González, J. M. Cobos Gómez és A. Lamadrid de Pablo abogados,
– a Parc del Segre SA és társai képviseletében P. M. Holtrop abogado, segítője: F. S. Juanas Blanco procurador,
– az Iberdrola Generación SAU képviseletében J. Ruiz Calzado és J. Domínguez Pérez abogados, segítőjük: M. L. Martín Jaureguibeitia procurador,
– a spanyol kormány képviseletében A. Rubio González és V. Ester Casas, meghatalmazotti minőségben,
– a német kormány képviseletében T. Henze és J. Möller, meghatalmazotti minőségben,
– az Európai Bizottság képviseletében O. Beynet, P. Němečková, G. Luengo és E. Manhaeve, meghatalmazotti minőségben,
a főtanácsnok indítványának a 2019. május 8‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdésének, a vízpolitika terén a közösségi fellépés kereteinek meghatározásáról szóló, 2000. október 23‑i 2000/60/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2000. L 327., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 5. kötet, 275. o.) 9. cikke (1) bekezdésének, a villamos energia belső piacára vonatkozó közös szabályokról és a 2003/54/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2009. július 13‑i 2009/72/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2009. L 211., 55. o.) 3. cikke (1) bekezdésének, valamint az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének értelmezésére irányul.
2 E kérelmeket az Asociación Española de la Industria Eléctrica (UNESA) (spanyol villamosenergia‑ipari egyesület), illetve több más, vízenergiát hasznosító spanyol villamosenergia‑termelő és az Administración General del Estado (központi kormányzat, Spanyolország) között a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználására kivetett díj jogszerűsége tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.
Jogi háttér
Az uniós jog
A 2000/60 irányelv
3 A 2000/60 irányelv (13) preambulumbekezdése a következőképpen szól:
„A Közösségen belüli eltérő adottságok és szükségletek különböző, egyedi megoldásokat tesznek szükségessé. Ezt a különbözőséget figyelembe kell venni azoknak az intézkedéseknek a tervezésénél és végrehajtásánál, amelyek a víz védelmét és fenntartható használatát biztosítják egy vízgyűjtő határain belül. A döntéseket a lehető legközelebb kell meghozni azokhoz a helyekhez, ahol a vízre hatást gyakorolnak, vagy azt használják. A tagállamok felelősségi körébe tartozó tevékenységeknek prioritást kell biztosítani a regionális és helyi feltételekhez alkalmazkodó intézkedési programok kidolgozásánál.”
4 Ezen irányelv 4. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) A vízgyűjtő‑gazdálkodási tervekben előírt intézkedési programok átültetésére az alábbiak vonatkoznak:
a) a felszíni vizek
i. a tagállamok a (6) és (7) bekezdésre is figyelemmel, a (8) bekezdés sérelme nélkül végrehajtják a szükséges intézkedéseket, hogy megakadályozzák az összes felszíni víztest állapotának romlását;
ii. a tagállamok védik, javítják, és helyreállítják az összes felszíni víztestet, figyelemmel a mesterséges és jelentősen módosított víztestekre vonatkozó iii. pont rendelkezéseire is, azzal a céllal, hogy legkésőbb az ezen irányelv hatálybalépését követő 15 éven belül elérjék a jó állapotot, az V. mellékletben foglalt előírásoknak megfelelően, figyelemmel a (4) bekezdés szerinti hosszabbításokra, és az (5), (6) és (7) bekezdés alkalmazására is, a (8) bekezdés sérelme nélkül;
iii. a tagállamok védik és javítják az összes mesterséges és jelentősen módosított víztestet, a jó ökológiai potenciál és jó kémiai állapot elérésének céljából, legkésőbb 15 éven belül ezen irányelv hatálybalépését követően az V. mellékletben foglalt előírásoknak megfelelően, figyelemmel a (4) bekezdés szerinti hosszabbításokra, és az (5), (6) és (7) bekezdés alkalmazására is, a (8) bekezdés sérelme nélkül;
iv. a tagállamok végrehajtják a szükséges intézkedéseket a 16. cikk (1) és (8) bekezdésének megfelelően az elsőbbségi anyagok általi szennyezések fokozatos csökkentésének céljából és az elsőbbségi veszélyes anyagok kibocsátásainak, bevezetéseinek és veszteségeinek megszüntetésére vagy kiiktatására
az 1. cikkben említett vonatkozó nemzetközi egyezmények sérelme nélkül az érintett tagállamok vonatkozásában;
[…]”
5 Az említett irányelv 9. cikke az alábbiak szerint rendelkezik:
„(1) A tagállamok figyelembe veszik a vízszolgáltatások megtérülésének [helyesen: költségei megtérülésének] elvét, beleértve a környezeti és a vízkészletekkel összefüggő költségeket, tekintettel a III. melléklet szerint elvégzett gazdasági elemzésekre és különösen a szennyező fizet elvének megfelelően.
A tagállamok 2010‑ig biztosítják,
– hogy a vízzel kapcsolatos árpolitika biztosítson megfelelő késztetést a vízhasználók számára, hogy a vízkészleteket hatékonyan használják, és ezáltal járuljon hozzá ezen irányelv célkitűzéseihez,
– a különböző vízhasználatok megfelelő hozzájárulását a vízszolgáltatások költségeinek megtérüléséhez, legalább ipari, mezőgazdasági és háztartási bontásban, a III. melléklet szerint végzett gazdasági elemzések alapján és figyelembe véve a szennyező fizet elvet.
A tagállamok ennek során tekintettel lehetnek a költségek megtérítésének szociális, környezeti és gazdasági hatásaira, továbbá az érintett régió vagy régiók földrajzi és éghajlati jellemzőire.
(2) A tagállamok a vízgyűjtő‑gazdálkodási tervekben beszámolnak az (1) bekezdés alkalmazásának irányában tervezett lépésekről, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy teljesüljenek ezen irányelv környezeti célkitűzései, továbbá a különböző vízhasználatok hozzájárulásáról a vízszolgáltatások költségeinek megtérüléséhez.
(3) Az e cikkben foglaltak nem akadályozzák az ezen irányelv célkitűzéseinek elérése érdekében tett megelőző vagy helyreállító intézkedések finanszírozását.
[…]”
6 Ugyanezen irányelv 11. cikke a következőket írja elő:
„(1) Minden tagállam biztosítja intézkedési program kialakítását valamennyi vízgyűjtő kerületre, vagy a nemzetközi vízgyűjtő kerület országának területére eső részére a 4. cikkben megállapított célkitűzések elérése érdekében, figyelembe véve az 5. cikk által megkívánt elemzések eredményeit. Ezek az intézkedési programok hivatkozhatnak olyan nemzeti szinten elfogadott jogszabályokból következő intézkedésekre, amelyek a tagállam egész területére vonatkoznak. Adott esetben a tagállam elfogadhat az összes vízgyűjtő kerületre, illetve a nemzetközi vízgyűjtő kerületek országa területére jutó hányadára alkalmazható intézkedéseket.
(2) Minden intézkedési program tartalmaz a (3) bekezdésben meghatározott »alapintézkedéseket«, és ahol szükséges, »kiegészítő intézkedéseket«.
(3) »Alapintézkedések« a minimálisan teljesítendő követelmények, amelyek tartalmazzák:
[…]
b) a 9. cikk teljesítéséhez megfelelőnek tekintett intézkedéseket;
[…]”
7 A 2000/60 irányelv „Gazdasági elemzés” című III. melléklete a következőképpen fogalmaz:
„A gazdasági elemzésnek elegendő és kellően részletes adatokat kell tartalmaznia (figyelembe véve a megfelelő adatok összegyűjtésével járó költségeket is) ahhoz, hogy
a) elvégezzék a vonatkozó számításokat, amelyek szükségesek a vízszolgáltatások költségtérítése elvének [helyesen: költségei megtérülése elvének] a 9. cikk szerinti figyelembevételéhez, tekintetbe véve a hosszú távú vízigény‑ és vízellátási előrejelzéseket a vízgyűjtő kerületben és, ahol szükséges, figyelembe véve:
– a vízszolgáltatásokkal kapcsolatos mennyiség, árak és költségek becsléseit, és
– a szükséges beruházás, beleértve az ilyen beruházások előrejelzéseit, becsléseit;
b) a 11. cikk szerinti intézkedési programba felveendő intézkedések a vízhasználat figyelembevételével leginkább költséghatékony kombinációit, az ilyen intézkedések potenciális költségeinek becslésére alapozva meg lehessen ítélni.”
A 2009/72 irányelv
8 A 2009/72 irányelv „Tárgy és hatály” című 1. cikke szerint:
„Ez az irányelv közös szabályokat állapít meg a villamos energia termelésére, átvitelére, elosztására, a villamosenergia‑ellátásra, valamint a fogyasztóvédelmi szabályokra vonatkozóan, annak érdekében, hogy a Közösségen belül fejlessze és integrálja a versenyképes villamosenergia‑piacokat. Ez az irányelv meghatározza a villamosenergia‑ágazat szervezetével és működésével, a szabad piaci hozzáféréssel, a versenytárgyalási eljárásoknál alkalmazandó feltételekkel és eljárásokkal, valamint az engedélyek kiadásával és a rendszerek működésével összefüggő szabályokat. Meghatározza továbbá az egyetemes szolgáltatási kötelezettségeket és az áramfogyasztók jogait, valamint egyértelművé teszi a versenyre vonatkozó kötelezettségeket.”
9 A 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„(1) A tagállamok intézményi szervezetükre építve és a szubszidiaritás elvét figyelembe véve gondoskodnak arról, hogy a villamosenergia‑ipari vállalkozásokat ennek az irányelvnek az elvei szerint működtessék a (2) bekezdés sérelme nélkül, azzal a céllal, hogy versenyző, biztonságos és környezeti szempontból fenntartható villamosenergia‑piac alakuljon ki, továbbá nem alkalmaznak megkülönböztetést ezekkel a vállalkozásokkal szemben sem a jogok, sem a kötelezettségek tekintetében.
(2) A Szerződés vonatkozó rendelkezéseinek – különös tekintettel annak 86. cikkére – teljes tiszteletben tartásával a tagállamok a villamosenergia‑ágazatban működő vállalkozások számára általános gazdasági érdekből előírhatnak olyan közszolgáltatási kötelezettségeket, amelyek a biztonságra – az ellátás biztonságát is beleértve–, az ellátás folyamatosságára, minőségére és árára, valamint a környezetvédelemre – beleértve az energiahatékonyságot, a megújuló forrásokból származó energiákat és az éghajlat védelmét – vonatkoznak. Ezeket a kötelezettségeket világosan meg kell határozni, azoknak átláthatóknak, megkülönböztetéstől menteseknek és ellenőrizhetőknek kell lenniük, továbbá a közösségi villamosenergia‑ipari vállalkozások számára garantálniuk kell, hogy a nemzeti fogyasztókhoz egyenlő módon hozzáférjenek. Az ellátás biztonsága, az energiahatékonysági/keresletoldali szabályozás és a környezetvédelmi, valamint a megújuló forrásokból származó energiára irányuló célok teljesítése vonatkozásában – ahogy arra ez a bekezdés is hivatkozik – a tagállamok hosszú távú tervezést vezethetnek be, figyelembe véve annak lehetőségét, hogy harmadik fél is kérhet hozzáférést a rendszerhez.”
A spanyol jog
Az energiaadóról szóló törvény
10 A 2012. december 27‑i Ley 15/2012 de medidas fiscales para la sostenibilidad energética (az energetikai fenntarthatóságra irányuló adójogi intézkedésekről szóló 15/2012 törvény, a BOE 2012. december 28‑i 312. száma, 88081. o.; a továbbiakban: energiaadóról szóló törvény) preambuluma szerint:
„E törvény célja, hogy adórendszerünket a hatékonyabb és környezetbarátabb felhasználás, valamint a fenntartható fejlődés követelményéhez igazítsa, mivel ezen adóreform alapjául ezek az értékek szolgálnak, és így az összhangba kerüljön azon alapelvekkel, amelyek az Európai Unió adó‑ és energiaügyi, valamint természetesen környezetvédelmi politikáját is irányítják. […]
[…]
Következésképpen a jelenlegi adóreform egyik tengelyét a villamosenergia‑termelésből […] eredő környezetvédelmi költségek beépítése képezi.
Ezáltal [e] törvény az energiahatékonyság szintjének növelését ösztönzi, ugyanakkor fokozza a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás hatékonyságát és a fenntartható fejlődés új modelljét gazdasági, szociális, valamint környezetvédelmi szempontból is tovább erősíti.
A jelen reform továbbá hozzájárul a környezetvédelmi politikáknak az adórendszerünkbe történő integrációjához […].
E törvény ezért három új adót szabályoz: […]; bevezeti a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználására kivetett díj. […]
Végezetül a jelen törvény IV. címe módosítja a Real Decreto Legislativo 1/2001 de 20 de julio (2001. július 20‑i 1/2001 királyi törvényerejű rendelet, a továbbiakban: vízügyi törvény) által jóváhagyott vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegét.
Az említett cím különösen a köztulajdonban álló vízkészletek felhasználásához szükséges gazdasági‑pénzügyi rendszert szabályozza. Így előírja, hogy a hatáskörrel rendelkező igazgatási szerveknek a költségmegtérülés elvénél fogva, és figyelembe véve a hosszú távú gazdasági előrejelzéseket, megfelelő mechanizmusokat kell létrehozniuk arra, hogy a vízgazdálkodással kapcsolatos szolgáltatások költségeit, így a környezetvédelmi és erőforrásbeli költségeket is, továbbhárítsák a különböző végfelhasználókra.
A [vízügyi törvény] 112. és 114. cikke négy különböző adót ír elő a vizekkel kapcsolatban: köztulajdonban álló javak használata után fizetendő díj, köztulajdont képező vízkincsbe történő kibocsátás után fizetendő kibocsátási díj, a szabályozási díj, amely [az állam által végzett szabályozási tevékenységet követően] szerzett magánnyereséget terheli, és a vízhasználati díj, amely az állam által végzett, szabályozáson kívüli munkálatokat követően szerzett magánnyereséget terheli.
[…]
A spanyol szárazföldi vizek jelenlegi általános minőségére tekintettel azokat mint a társadalom szükséges természeti erőforrásainak egyikét védeni kell. A köztulajdonban álló vízkészletek védelmére irányuló politikákat ilyen értelemben meg kell erősíteni. Ennek érdekében az ehhez szükséges forrásokat azoknak kell biztosítaniuk, akik a víz magáncélra történő felhasználásából vagy a villamosenergia‑termelésre történő sajátos hasznosításból előnyt szereznek.
E módosítás célja tehát a [vízügyi törvény] 2. cikkének a) pontjában meghatározott, köztulajdonban lévő javakra vonatkozó, vagyis a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelés céljából történő használatát vagy hasznosítását terhelő új díj megállapítása.”
11 Az energiaadóról szóló törvény 29. cikk módosítja a vízügyi törvényt, ahhoz egy 112 bis cikket fűzve, amely az alábbiak szerint rendelkezik:
„112 bis cikk A szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díj
(1) Az e törvény 2. cikkének a) pontjában hivatkozott közjavak erőművekben történő villamosenergia‑termelés során való felhasználása és hasznosítása után díjat kell fizetni, amelyet a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díjnak neveznek, és e díj a köztulajdonban álló vízkészletek védelmére és fejlesztésére szolgál.
(2) A díj a vízerőművekre vonatkozó koncessziók első ízben történő megadásának és éves meghosszabbításának időpontjában kerül felszámításra, az említett koncesszió vagy engedély feltételeiben megállapított összeg erejéig, és az a megjelölt határidőig követelhető.
(3) A díjfizetésre kötelezettek a koncesszió jogosultjai vagy adott esetben a jogutódok.
(4) A díj adóalapját a vízgyűjtő területekért felelős szervezet határozza meg, és az a koncesszió jogosultja által a köztulajdonban álló vízkészlet felhasználásával és hasznosításával a vízerőművekben adóévenként hidroelektromos úton előállított, az erőmű gyűjtősínénél mért energiának a költségei szerint meghatározott gazdasági értékének felel meg.
(5) Az adó éves mértéke az adóalap értékének 22%‑a, és a díj teljes összege az adókulcsnak az adóalapra vetítéséből eredő összegnek felel meg.
(6) Díjmentes a köztulajdonban álló vízkészletek kezelése céljából közvetlenül az illetékes közigazgatási szervek által végzett vízenergia‑hasznosítás.
(7) A díj 90%‑kal csökken a legfeljebb 50 MW teljesítményű vízerőmű létesítmények és a szivattyús tározós technológiával villamos energiát termelő, 50 MW‑ot meghaladó teljesítményű létesítmények esetén, az általános energiapolitikai indokokból ösztönzést igénylő termelési módok, illetve létesítmények tekintetében rendeleti úton meghatározott eljárás szerint.
(8) A díj kezelése és beszedése a vízgyűjtő területekért felelős illetékes szervezet vagy az előbbivel létrejött megállapodás alapján az állami adóhivatal feladata.
Az Agencia Estatal de Administración Tributariával (állami adóhivatal) létrejött megállapodás esetén a hivatal megkapja az Organismo de Cuencától (vízgyűjtő területekért felelős szervezet) a kezelésüket segítő releváns adatokat és kimutatásokat, és a hivatal rendszeres időközönként tájékoztatást nyújt a szervezetnek a rendeletben meghatározott módon. Ennek érdekében a Comisión Nacional de Energía (nemzeti energiaügyi bizottság, Spanyolország) és az Operador del Sistema eléctrico (a villamosenergia‑rendszer üzemeltetője, Spanyolország) köteles az Organismo de Cuenca (vízgyűjtő területekért felelős szervezet) vagy az adóhivatal részére azokat az adatokat és jelentéseket átadni, amelyek a Ley 58/2003, de 17 de diciembre (2003. december 17‑i 58/2003 törvény) 94. cikke értelmében szükségesek.
A beszedett díj 2%‑a az Organismo de Cuenca (vízgyűjtő területekért felelős szervezet) bevételének tekintendő, a további 98%‑ot pedig a beszedést végző szervezet fizeti be az államkincstárba.”
12 Az energiaadóról szóló törvénynek a villamosenergia‑rendszer költségeivel kapcsolatos második kiegészítő rendelkezése a következőképpen rendelkezik:
„Az állami általános költségvetési törvényekben a villamosenergia‑rendszer számára a Ley 54/1997, de 27 de noviembre, del Sector Eléctricóban (a villamosenergia‑ágazatról szóló, 1997. november 27‑i 54/1997 törvény) meghatározott költségek fedezése céljából minden évben a következőknek megfelelő pénzösszegeket különítik el:
a) a jelen törvényben foglalt adókból és díjakból származó, az államot illető becsült adóbevétel;
b) az üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek árverés útján történő értékesítéséből eredő becsült bevétel, legfeljebb 500 millió euró összeg erejéig.”
A 198/2015 királyi rendelet
13 A 2015. március 23‑i Real Decreto 198/2015, por el que se desarrolla el artículo 112a del texto refundido de la Ley de Aguas y se regula el canon por utilización de las aguas continentales para la producción de energía eléctrica en las demarcaciones intercomunitarias (az egységes szerkezetbe foglalt vízügyi törvény 112 bis cikkének végrehajtásáról és a több autonóm közösséghez tartozó vízgyűjtő kerületekben a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díj szabályozásáról szóló, 198/2015 királyi rendelet; a BOE 2015. március 25‑i 72. száma, 25674. o.; a továbbiakban: 198/2015 királyi rendelet) 12. cikke a következőket írta elő:
„A beszedett díjakból származó bevételek
(1) A […] vízügyi törvény […] 112 bis cikkének rendelkezése értelmében a beszedett díjakból származó bevétel összege a vízgyűjtő területekért felelős szervezetet illeti.
[…]
(3) A beszedett díjból származó nettó bevétel 2%‑a a vízgyűjtő területekért felelős szervezet bevételének tekintendő.
(4) A beszedett díjból származó nettó bevétel 98%‑át az államkincstár számára kell befizetni. A 14. cikk rendelkezései értelmében az általános állami költségvetésben legalább az előírt összegnek megfelelő összeget a köztulajdonban álló vízkészletek védelmére és fejlesztésére irányuló tevékenységekre kell fordítani. Ennek érdekében a köztulajdonban álló vízkészletek védelmét és fejlesztését biztosító beruházási projekteket az állami általános költségvetési törvényekben évente meg kell határozni.
(5) A díjbeszedést követő hónapban a vízgyűjtő területekért felelős szervezet kiszámítja a zárómérleget, és a megfelelő összeget befizeti az államkincstárba, az Agencia Estatal de Administración Tributaria [spanyol adóhivatal] számára bemutatva a mérleget igazoló bevéte‑ és költségszámlákat.”
14 E királyi rendelet 13. cikke értelmében:
„A közkincsek védelmének biztosítása
A [2000/60] irányelvben, valamint a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének 98. cikkében és azt követő cikkeiben meghatározott környezetvédelmi célkitűzéseknek való megfelelés biztosítása érdekében, továbbá a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének 111 bis cikkében meghatározott költségmegtérülés elve értelmében az általános állami költségvetés a 14. cikkben foglaltakkal összhangban legalább az előző 13. cikk 4. pontjában meghatározott összegnek megfelelő összeget elkülönít a köztulajdonban álló vízkészletek és a hidroelektromos fejlesztések által érintett víztestek védelmére és fejlesztésére irányuló tevékenységekre.”
15 Az említett királyi rendelet 14. cikke kimondja:
„A köztulajdonban álló vízkészletek védelme és fejlesztése
(1) A jelen királyi rendelet alkalmazásában a köztulajdonban álló vízkészletek védelme és fejlesztése alatt a több autonóm közösségre kiterjedő vízgyűjtő területekért felelős központi kormányzati szerv által elvégzendő tevékenységek értendők, amely tevékenységek célja hármas: a víztesteket ért, emberi tevékenységek által előidézett káros hatások meghatározása, a víztestek állapotának javítása és a vízkincs hanyatlásának megakadályozása, valamint a köztulajdonban álló vízkészletek ellenőrzésének és felügyeletének, illetve a vízügyi hatósági feladatoknak megfelelő módon történő végrehajtása.
(2) Azok a tevékenységek, amelyek a köztulajdonban álló vízkészletek használatának racionalizálásával lehetővé teszik az erőforrással történő hatékonyabb és fenntarthatóbb gazdálkodást, az (1) bekezdésben felsorolt tevékenységek közé tartoznak.
(3) Az (1) és (2) bekezdésben szereplő célok elérésére irányuló tevékenységek közé tartoznak többek között:
a) A koncessziók keretében biztosított és a vízjegyzékbe vagy a Catálogo de Aguas Privadasba [(magán vízgazdálkodási jegyzék)] bejegyzett vízfogyasztások mérése, elemzése és ellenőrzése.
b) A magánszemélyek által az engedélyezési és a megfelelőségi nyilatkozati rendszer keretében a köztulajdonban álló vízkészletek használatát lehetővé tevő vízgazdálkodási tevékenységek.
c) A vízjegyzék korszerűsítése, fenntartása és frissítése.
d) A vízre vonatkozó engedélyek és koncessziók naprakésszé tételét és felülvizsgálatát lehetővé tevő programok létrehozása és fejlesztése.
e) A köztulajdonban álló vízkészletekre vonatkozó koncessziós és engedélyezési rendszer, különösen pedig az egyes esetekben előírt feltételek tiszteletben tartásának felügyelete és figyelemmel kísérése, ami a vízügyi hatóságnak nyújtott támogatási feladatokban nyilvánul meg.
f) A víztestek minőségi és mennyiségi állapotának felügyelete és ellenőrzése. Ez az ellenőrzés a felszín alatti és a felszíni vizek ellenőrzésére, a víztestek állapotát vizsgáló ellenőrzési rendszer fenntartására és kihasználására irányuló programok, valamint a szennyvíz kezelésére szolgáló különböző tervek és programok figyelemmel kísérése útján történik.
g) Azok a technikai intézkedések, amelyek lehetővé teszik a köztulajdonban álló vízkészletek részét képező folyómedrek, az azokhoz kapcsolódó területek, illetve árterek térképének meghatározását és behatárolását, valamint a vízügyi hatóságok hatáskörébe tartozó, az árvízkockázatok kezelésére szolgáló intézkedések végrehajtása.
h) A köztulajdonban álló vízkészletek részét képező folyómedrek megőrzésére és fejlesztésére irányuló cselekvések a vízfolyások folytonosságának javításával, a rendszereknek a halfauna vándorlásához és a lerakódott üledékek szállításához igazításával, a folyami területeken és a part menti sávokon a folyómeder helyreállításával, valamint a víztest állapotának romlását eredményező invazív fajok elleni küzdelemmel.
i) A kerület vízgazdálkodási terveinek naprakésszé tétele és felülvizsgálata valamennyi szakaszban, ha ezek a köztulajdonban álló vízkészletek védelme és fejlesztése terén alapvetőnek minősülnek, tekintettel arra, hogy a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövege 92 bis cikkében leírt környezetvédelmi célok elérésére irányulnak.”
Az alapeljárások és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
16 Az alapeljárás felperesei keresetet nyújtottak be a Tribunal Supremóhoz (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) a 198/2015 királyi rendelet megsemmisítése iránt, amely rendelet a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének 112 bis cikkét hajtja végre, és szabályozza a több autonóm közösséghez tartozó, vagyis több autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületekben a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díjat.
17 Az ezt a díjat bevezető 112 bis cikket az energiaadóról szóló törvény 29. cikke vezette be a vízügyi törvény módosítása következtében.
18 A kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak afelől, hogy ez a 29. cikk összeegyeztethető‑e a 2000/60 irányelvvel összefüggésben értelmezett EUMSZ 191. cikk (2) bekezdésében rögzített szennyező fizet elvével, a 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében rögzített hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével, valamint a versenyjoggal, e tekintetben pedig azt kérdezi, hogy az említett díj az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak tekinthető‑e.
19 A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy amennyiben az energiaadóról szóló törvényt az uniós joggal összeegyeztethetetlennek kell tekinteni, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díjat végrehajtó és az alapügyben benyújtott kereset tárgyát képező 198/2015 királyi rendelet nem rendelkezik jogalappal, következésképpen azt meg kell semmisíteni.
20 Ami először is e díjnak az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdése értelmében vett szennyező fizet elvével és a 2000/60 irányelvvel való összeegyeztethetőségét illeti, e bíróság hangsúlyozza, hogy bár az energiaadóról szóló törvény indokolásából kitűnik, hogy a vízenergiát hasznosító villamosenergia‑termelés után fizetendő díj bevezetése környezetvédelmi okokkal, nevezetesen a köztulajdonban álló vízkészletek védelmével és fejlesztésével igazolható, e díj alapvető jellemzői, és maga a szerkezete is azt mutatja, hogy a díj valójában tisztán gazdasági célkitűzést követ, amennyiben arra szolgál, hogy az állam bevételt szerezzen a villamosenergia‑hálózat árdeficitjének fedezésére, mivel a deficit a spanyol villamosenergia‑vállalkozások fogyasztóktól származó bevételeinek és a villamosenergia‑ellátás nemzeti szabályozásban elismert költségei közötti különbözetnek felel meg.
21 A kérdést előterjesztő bíróság szerint ugyanis egyrészt e díj adóalapja a termelt villamos energia értékétől függ, amelyet a villamosenergia‑hálózatba bevezetett energia révén szerzett teljes bevétel alapján kell kiszámítani. Az említett díjnak a tényállás időpontjában hatályos kulcsa 22% volt, míg a vízügyi törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének 112 bis cikke csak 5%‑os díjkulcsot írt elő a természetes, állandó vagy időszakos vízellátással rendelkező vízfolyamok, valamint a tavak és lagúnák medreinek, valamint a köztulajdonban álló vízfolyamok felszíni tárolói medreinek a használatáért. Másrészt a kivetett díj összegének csupán 2%‑a fedezi az Organismo de cuenca (a vízgyűjtő területekért felelős szervezet, Spanyolország) beavatkozását, a fennmaradó 98%‑ot pedig az államkincstárba fizetik be, és ezért a villamosenergia‑rendszer további bevételének minősül. A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy e díj összegét teljes egészében a közkincs védelmére és fejlesztésére kellett volna fordítani, és hogy a 198/2015 királyi rendelet ezen inkoherenciát igyekezett orvosolni, előírva, hogy az általános állami költségvetésből az említett díjból származó bevételek legalább 98%‑ának megfelelő összeget kell elkülöníteni a vízkincs védelmére és fejlesztésére irányuló intézkedésekre. A kérdést előterjesztő bíróság ugyanakkor megjegyzi, hogy ezt az elkülönítést nem vették figyelembe a 2016. évre vonatkozó általános állami költségvetésben, amely az ugyanezen díjból származó bevételeket a villamosenergia‑rendszer hiányának finanszírozására fordította.
22 Így a 2000/60 irányelv előírásaival ellentétben a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díj sérti a vízszolgáltatások költségei – beleértve a környezetvédelmi költségeket – megtérülésének elvét, nem határozza meg, hogy melyek a környezeti károk, és csak a szárazföldi vizek felhasználásának egyetlen típusára vonatkozik, mégpedig a villamosenergia‑termelésre szánt vizek felhasználására, e vizek megújuló jellegét, és azon tényt figyelmen kívül hagyva, hogy a felhasznált víz nem minősül elfogyasztott víznek. A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy ez a díj valójában olyan illeték, amely semmilyen kapcsolatban nem áll a közkincs birtoklásával, sem pedig az e birtokláshoz kapcsolódó tevékenység környezeti hatásaival.
23 Másodszor, ami a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díjnak a 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében rögzített hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével való összeegyeztethetőségét illeti, a kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy ez a díj csak a hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőit terheli, az eltérő technológiát alkalmazó villamosenergia‑termelőket azonban nem, akik régióközi, tehát nem az egy autonóm közösségen belüli vízgyűjtők – vagyis a több, nem pedig csak egy autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtők – területén rendelkeznek közigazgatási koncesszióval.
24 Harmadszor a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az említett díj aszimmetrikus jellege miatt az általa megvalósított eltérő bánásmód hatással van a villamos energia piacán a versenyre, és azt úgy kell tekinteni, hogy azok a díjfizetési kötelezettség hatálya alá nem tartozó villamosenergia‑termelők javára nyújtott állami támogatásnak minősülnek.
25 E körülmények között a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő, a C‑105/18–C‑108/18. és C‑110/18–C‑113/18. sz. ügyekben azonos kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) Úgy kell‑e értelmezni az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdésében foglalt »szennyező fizet« környezetvédelmi elvét és a 2000. október 23‑i 2000/60/EK irányelv 9. cikkének (1) bekezdését, amely megállapítja a vízszolgáltatás költségei megtérülésének elvét, valamint a vízhasználat megfelelő gazdasági mérlegelését, hogy azzal ellentétes a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett, a jelen ügyben vitatotthoz hasonló olyan díj bevezetése, amely nem ösztönzi a hatékony vízfelhasználást, és nem állapít meg olyan mechanizmusokat, amelyek a köztulajdont képező vízkészletek megőrzésére és védelmére irányulnak, és amely díj mértékének meghatározása teljesen független a köztulajdont képező vízkészleteket érintő károkozási képességtől, valamint egyedül és kizárólag a termelők bevételteremtő képességére összpontosít?
2) Összeegyeztethető‑e az üzemeltetők hátrányos megkülönböztetésének a [2009/72] irányelv 3. cikke (1) bekezdésében foglalt tilalmával az olyan adó, mint az eljárás tárgyát képező, vízerőműveket terhelő díj, amely az autonóm közösségek területén belüli vízgyűjtőkkel kapcsolatos koncessziók jogosult termelőivel szemben kizárólag a több autonóm közösség területéhez tartozó vízgyűjtő területeken működő, vízerőműben előállított villamos energia termelőkre vonatkozik, illetve a hidroelektromos technológiát alkalmazó termelőket érinti az egyéb energiatechnológiát alkalmazó termelőkkel szemben?
3) Úgy kell‑e értelmezni az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését, hogy a vitatotthoz hasonló, vízerőműveket terhelő díj alóli mentesség az autonóm közösségek területén belül működő, hidroelektromos energia termelői rovására történő tiltott állami támogatásnak minősül azzal, hogy ugyanazon technológia területén aszimmetrikus adózást előíró szabályozást vezet be az erőmű elhelyezkedésétől függően, és a más forrásokból származó energiát termelőkkel szemben azt nem követelik meg?”
26 A C‑109/18. sz. ügyben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első két kérdés lényegében megegyezik az előző pontban hivatkozott ügyekben előterjesztett első két kérdéssel, míg a harmadik kérdés szövege a következő:
„3) Úgy kell‑e értelmezni az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését, hogy tiltott állami támogatásnak minősül az autonóm közösségek területén belüli vízgyűjtő területén történő hidroelektromos energiatermelésre, valamint a víz [fogyasztási célú] egyéb felhasználására vonatkozó, vízerőműveket terhelő díj alóli mentesség, ha csak a villamosenergia‑termelésre irányuló használatot terheli adó?”
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Az első kérdésről
27 Az első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdését és a 2000/60 irányelv 9. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett, az alapügyekben szóban forgóhoz hasonló olyan díj, amely nem ösztönzi a hatékony vízfelhasználást, és nem állapít meg olyan mechanizmusokat, amelyek a köztulajdont képező vízkészletek megőrzésére és védelmére irányulnak, és amely díj mértékének meghatározása teljesen független a köztulajdont képező vízkészleteket érintő károkozási képességtől, valamint egyedül és kizárólag a vízenergiát hasznosító villamosenergia‑termelők bevételteremtő képességére összpontosít.
28 Emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdése előírja, hogy az Unió környezetpolitikájának célja a magas szintű védelem, és az többek között a szennyező fizet elvén alapul. E rendelkezés így az Unió általános céljainak meghatározására korlátozódik a környezetvédelem területén, mivel az EUMSZ 192. cikk az Európai Parlamentre és az Európai Unió Tanácsára bízza, hogy rendes jogalkotási eljárás keretében határozzanak arról, hogy milyen lépéseket kell tenni e célok elérése érdekében (2015. március 4‑i Fipa Group és társai ítélet, C‑534/13, EU:C:2015:140, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
29 Következésképpen, mivel az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdése, mely a szennyező fizet elvét megfogalmazza, uniós fellépésről szól, a magánszemélyek nem hivatkozhatnak önmagában e rendelkezésre a környezetpolitika releváns területére vonatkozó nemzeti szabályozás alkalmazásának a kizárása céljából, amennyiben nem alkalmazandó semmiféle, az EUMSZ 192. cikk alapján elfogadott és kimondottan az érintett helyzetre vonatkozó uniós szabályozás (lásd ebben az értelemben: 2015. március 4‑i Fipa Group és társai ítélet, C‑534/13, EU:C:2015:140, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
30 Ebből következik, hogy mivel a szennyező fizet ezen elvét a 2000/60 irányelv 9. cikkének (1) bekezdése kifejezetten említi, és mivel ezt az irányelvet az EK 175. cikk (1) bekezdése (jelenleg az EUMSZ 192. cikk) alapján fogadták el, e 9. cikk (1) bekezdése alapján kell megvizsgálni, hogy az említett elv alkalmazandó‑e az alapügyekben.
31 E tekintetben a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi (2019. május 16‑i Conti 11. Container Schiffahrt ítélet, C‑689/17, EU:C:2019:420, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
32 Először is a 2000/60 irányelv 9. cikke (1) bekezdése első albekezdésének megszövegezéséből kitűnik, hogy a tagállamok figyelembe veszik a vízszolgáltatások költségei megtérülésének elvét, beleértve a környezeti és a vízkészletekkel összefüggő költségeket, tekintettel ezen irányelv III. melléklete szerint elvégzett gazdasági elemzésekre és különösen a szennyező fizet elvének megfelelően.
33 Mivel ez az első albekezdés nem határozza meg azt a keretet, amelyen belül a tagállamoknak figyelembe kell venniük a vízszolgáltatások költségei megtérülésének elvét, ebből az következik, hogy e rendelkezés célja, hogy a tagállamok dolgozzák ki az e költségek visszatéríttetésére irányuló általános politikát, különös tekintettel a szennyező fizet elvére.
34 Ezenkívül ezen 9. cikk (1) bekezdésének második albekezdéséből kitűnik, hogy a tagállamoknak a 2000/60 irányelv elfogadásának időpontjától 2010‑ig kellett biztosítaniuk egyrészt azt, hogy a vízzel kapcsolatos árpolitika biztosítson megfelelő késztetést a vízhasználók számára, hogy a vízkészleteket hatékonyan használják, és ezáltal járuljon hozzá ezen irányelv környezetvédelmi célkitűzéseihez, másrészt pedig a különböző vízhasználatok megfelelő hozzájárulását a vízszolgáltatások költségeinek megtérüléséhez, legalább ipari, mezőgazdasági és háztartási bontásban, a III. melléklet szerint végzett gazdasági elemzések alapján és figyelembe véve a szennyező fizet elvet.
35 E tekintetben az, hogy e 9. cikk (1) bekezdésének második albekezdése megnevezi a különböző gazdasági ágazatokat, amelyeknek megfelelő módon hozzá kell járulniuk a vízszolgáltatások költségei megtérüléséhez, megerősíti, hogy ezen elv figyelembevételére vonatkozó kötelezettség a tagállamok e szolgáltatásokra vonatkozó általános politikája keretében érvényesül. Ezt az értelmezést egyébként megerősíti az említett 9. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése is, amely szerint a tagállamok ennek során tekintettel lehetnek a költségek megtérítésének szociális, környezeti és gazdasági hatásaira, továbbá az érintett régió vagy régiók földrajzi és éghajlati jellemzőire, ezáltal mérlegelési mozgásteret hagyva a tagállamok számára a költségek megtérülése elvének alkalmazását illetően.
36 Ily módon a 2000/60 irányelv 9. cikke (1) bekezdésének szövegéből az következik, hogy csupán a vízszolgáltatást szabályozó intézkedési programokat végrehajtó releváns nemzeti szabályok összességére tekintettel ellenőrizhető, hogy valamely tagállam figyelembe vette‑e az e szolgáltatások költségei megtérülésének elvét. Ebből következik, hogy e 9. cikk (1) bekezdésének tiszteletben tartása nem értékelhető elszigetelten a vízkészlet felhasználóira vonatkozó nemzeti intézkedés fényében.
37 Másodszor meg kell jegyezni, hogy az a szövegösszefüggés, amelybe e rendelkezés illeszkedik, megerősíti a rendelkezés szövegének értelmezését. Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy a 2000/60 irányelv az EK 175. cikk (1) bekezdése (jelenleg az EUMSZ 192. cikk) alapján elfogadott keretirányelv. Közös elveket állapít meg, és átfogó intézkedési keretet határoz meg a vízvédelem területén, emellett biztosítja a koordinációt, az integrációt, valamint hosszabb távon az általános elvek, és azon struktúrák kidolgozását, amelyek lehetővé teszik az Európai Unióban a víz védelmének és felhasználásának ökológiai szempontból járható útját. Ezen elveket és e keretet a továbbiakban a tagállamoknak kell kidolgozniuk egyedi intézkedések elfogadásán keresztül (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 11‑i Bizottság kontra Németország ítélet, C‑525/12, EU:C:2014:2202, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
38 Ezt meghaladóan ezen irányelv 11. cikkének (1) bekezdése arra kötelezi az egyes tagállamokat, hogy biztosítsák intézkedési program kialakítását valamennyi vízgyűjtő kerületre, vagy a nemzetközi vízgyűjtő kerület országának területére eső részére a 4. cikkben megállapított környezetvédelmi célkitűzések elérése érdekében. Ugyanezen irányelv 11. cikkének (3) bekezdése pontosítja, hogy e program alapintézkedései tartalmazzák a 9. cikk teljesítéséhez megfelelőnek tekintett intézkedéseket, ami megerősíti azt, hogy az utóbbi által előírt kötelezettség egy sor olyan intézkedés elfogadására vonatkozik, amelyek összességükben véve „megfelelőek” a vízszolgáltatások költségei megtérülésének elve tiszteletben tartásának biztosításához.
39 Harmadszor, meg kell jegyezni, hogy ez az értelmezés megfelel a 2000/60 irányelv célkitűzéseinek. Ez az irányelv ugyanis nem írja elő a tagállamok szabályozásainak teljes harmonizációját a vízügy területén (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 11‑i Bizottság kontra Németország ítélet, C‑525/12, EU:C:2014:2202, 50. pont; 2015. július 1‑jei Bund für Umwelt und Naturschutz Deutschland ítélet, C‑461/13, EU:C:2015:433, 34. pont).
40 A 2000/60 irányelv 1. cikkének a) pontja szerint ezen irányelvnek az a célja, hogy olyan keretet adjon a szárazföldi felszíni vizek, az átmeneti vizek, a parti tengervizek és a felszín alatti vizek védelmének, amely megakadályozza a vízi ökoszisztémák, és a vízi ökoszisztémáktól közvetlenül függő szárazföldi ökoszisztémák további romlását, védi és javítja azok állapotát.
41 A 2000/60 irányelv lényegében a következő elvekre épül: a vízgyűjtőn alapuló vízgazdálkodás, a célkitűzések víztestenkénti rögzítése, a tervezés és programozás, a víz árképzési módozatainak gazdasági elemzése, a költségek megtérülése, valamint az érintett régió vagy régiók földrajzi és éghajlati adottságai szociális, környezeti és gazdasági hatásainak figyelembevétele (2014. szeptember 11‑i Bizottság kontra Németország ítélet, C‑525/12, EU:C:2014:2202, 53. pont).
42 Ezen irányelv rendelkezéseiből az következik, hogy a vízszolgáltatások költségeinek megtérülésével kapcsolatos intézkedések azon eszközök közé tartoznak, amelyek a tagállamok rendelkezésére állnak a készletek hatékony felhasználására irányuló, minőségi vízgazdálkodáshoz (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 11‑i Bizottság kontra Németország ítélet, C‑525/12, EU:C:2014:2202, 55. pont).
43 Amint arra a főtanácsnok az indítványának 32. pontjában lényegében rámutatott, amennyiben – mint az alapügyekben – valamely tagállam a köztulajdonban álló vízkészletek használóival szemben díjfizetési kötelezettséget ír elő, a vízszolgáltatások költségei megtérülésének a 2000/60 irányelv 9. cikke (1) bekezdésében foglalt elve nem követeli meg, hogy minden egyes díj az említett költségekhez képest arányos legyen.
44 E körülmények között nincs jelentősége annak, hogy az alapügyekben, amint azt az ezen ügyekben alkalmazandó nemzeti jog értelmezésére kizárólagos hatáskörrel rendelkező kérdést előterjesztő bíróság megjegyezte, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díj – figyelembe véve az alapvető jellemzőit és szerkezetét – nem környezetvédelmi, hanem kizárólag gazdasági célkitűzést követ, és így az a spanyol villamosenergia‑rendszer olyan bevételének minősül, amely e rendszer árdeficitének fedezésére szolgál, anélkül hogy kapcsolatban állna a vízkincs birtoklásával vagy akár az e birtoklással kapcsolatban álló tevékenység által okozott környezeti következményekkel.
45 A fenti megfontolásokra tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdését és a 2000/60 irányelv 9. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett, az alapügyekben szóban forgóhoz hasonló olyan díj, amely nem ösztönzi a hatékony vízfelhasználást, és nem állapít meg olyan mechanizmusokat, amelyek a köztulajdont képező vízkészletek megőrzésére és védelmére irányulnak, és amely díj mértékének meghatározása teljesen független a köztulajdont képező vízkészleteket érintő károkozási képességtől, valamint egyedül és kizárólag a vízenergiát hasznosító villamosenergia‑termelők bevételteremtő képességére összpontosít.
A második kérdésről
46 A második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy úgy kell‑e értelmezni a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében előírt elvét, hogy azzal ellentétes az alapügyekben szóban forgó, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díjhoz hasonló olyan díj, amely kizárólag a több autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületekben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőit terheli.
47 A feltett kérdés megválaszolása érdekében meg kell tehát vizsgálni a 2009/72 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének hatályát.
48 E rendelkezés értelmében a tagállamok intézményi szervezetükre építve és a szubszidiaritás elvét figyelembe véve gondoskodnak arról, hogy a villamosenergia‑ipari vállalkozásokat ennek az irányelvnek az elvei szerint működtessék az e cikk (2) bekezdésének sérelme nélkül, azzal a céllal, hogy versenyző, biztonságos és környezeti szempontból fenntartható villamosenergia‑piac alakuljon ki, és nem alkalmaznak megkülönböztetést ezekkel a vállalkozásokkal szemben sem a jogok, sem a kötelezettségek tekintetében.
49 Meg kell jegyezni, hogy e 3. cikk (1) bekezdése a villamos energia belső piacának terén az uniós jog általános elveinek szerves részét képező hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános elvét fejezi ki. Márpedig a Bíróság már megállapította, hogy ez az elv köti a tagállamokat, amennyiben az alapügyben szereplő nemzeti tényállás az uniós jog hatálya alá tartozik (lásd, ebben az értelemben: 2006. július 11‑i Chacón Navas ítélet, C‑13/05, EU:C:2006:456, 56. pont; 2010. január 19‑i Kücükdeveci ítélet, C‑555/07, EU:C:2010:21, 21. és 23. pont).
50 A jelen ügyben hangsúlyozni kell, hogy mivel a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik egyrészt az, hogy az alapügyben szóban forgó helyzetek tisztán belső jellegűek abban az értelemben, hogy hiányoznak a határokon átnyúló elemek, másrészt pedig az, hogy a szóban forgó, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díj adójogi jellegű intézkedésnek minősül, a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében foglalt elve csak akkor alkalmazandó e díjra, ha ez az irányelv a tagállamok adójogi rendelkezéseinek közelítésére irányul.
51 A 2009/72 irányelvnek a villamos energia belső piacának megteremtésére irányuló célját illetően az EK 95. cikk (1) bekezdésében (jelenleg az EUMSZ 114. cikk (1) bekezdése) előírt rendes jogalkotási eljárást alkalmazta a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítésére irányuló, a belső piac megteremtésére és működésére vonatkozó intézkedések elfogadásához.
52 Ugyanakkor az EK 95. cikk (2) bekezdésének (jelenleg az EUMSZ 114. cikk (2) bekezdése) megfelelően az említett 95. cikk (1) bekezdése (jelenleg az EUMSZ 114. cikk (1) bekezdése) nem vonatkozik az adójogi rendelkezésekre.
53 Mivel a 2009/72 irányelv nem minősül a tagállamok adójogi rendelkezéseinek közelítésére vonatkozó intézkedésnek, meg kell állapítani, hogy a 3. cikkének (1) bekezdése szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve nem vonatkozik az alapügyekben szóban forgó, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díjhoz hasonló díjra.
54 A fenti megfontolásokra tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a 2009/72 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében előírt elvét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az alapügyekben szóban forgó, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díjhoz hasonló olyan díj, amely kizárólag a több autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületekben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőit terheli.
A C‑105/18–C‑108/18. és C‑110/18–C‑113/18. sz. egyesített ügyekben, valamint a C‑109/18. sz. ügyben előterjesztett harmadik kérdésről
55 A harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az alapügyekben szóban forgó, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díj e rendelkezés értelmében állami támogatásnak minősül amiatt, hogy e díjat egyrészt a csak egy autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőinek, másrészt a vízenergiától eltérő más forrásokat felhasználó villamosenergia‑termelőknek, harmadrészt pedig a vízfogyasztással járó egyéb felhasználások kapcsán nem kell megfizetni.
56 Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a C‑109/18. sz. ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozat nem tartalmaz olyan információt, amely lehetővé tenné a Bíróság számára, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára hasznos választ adjon arra vonatkozóan, hogy a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díj adott esetben az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdés értelmében vett állami támogatásnak minősül‑e amiatt, hogy azt az olyan létesítményeknek nem kell megfizetniük, amelyek a vizet a hidroelektromos úton előállított villamosenergia‑termeléstől eltérő célra használják fel.
57 A C‑109/18. sz. ügyben előterjesztett harmadik kérdés ezen részét, amennyiben az ilyen létesítményekre vonatkozik, elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.
58 A valamennyi egyesített ügyben előterjesztett harmadik kérdés elfogadható részének érdemére vonatkozó választ illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ahhoz, hogy valamely nemzeti intézkedés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdés értelmében vett „állami támogatásnak” minősüljön, valamennyi alábbi feltétel teljesülése szükséges. Először állami intézkedésnek kell lennie vagy állami forrásból kell származnia. Másodszor, ennek a beavatkozásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet. Harmadszor, kedvezményezettje számára szelektív előnyt kell biztosítania. Negyedrészt torzítania kell a versenyt, vagy azzal kell fenyegetnie (lásd különösen: 2019. július 29‑i Azienda Napoletana Mobilità ítélet, C‑659/17, EU:C:201:633, 20. pont).
59 Mivel valamely intézkedés e rendelkezés értelmében vett „állami támogatásnak” minősüléséhez e négy feltétel mindegyikének teljesülnie kell, hiszen kumulatív jellegűek, és mivel a kérdést előterjesztő bíróság csak a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díj szelektív jellegére vonatkozó feltételről kérdezi a Bíróságot, először is ez utóbbi feltételt kell megvizsgálni.
60 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a valamely nemzeti intézkedés által a kedvezményezetteknek nyújtott előny szelektív jellegének értékeléséhez azt kell meghatározni, hogy az adott jogi szabályozás keretén belül ez a nemzeti intézkedés alkalmas‑e arra, hogy „bizonyos vállalkozások[at] vagy bizonyos áruk termelés[ét]” előnyben részesítse olyan vállalkozásokkal vagy áruk termelésével szemben, amelyek az említett szabályozás által követett célra tekintettel összehasonlítható ténybeli és jogi helyzetben vannak, és amelyek ily módon – lényegében hátrányosan megkülönböztetőnek minősíthető – eltérő bánásmódban részesülnek (2018. április 26‑i ANGED‑ítélet, C‑233/16, EU:C:2018:280, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
61 Ahhoz, hogy valamely adóintézkedést „szelektívnek” lehessen minősíteni, először is azonosítani kell az érintett tagállamban alkalmazandó általános vagy „normál” adórendszert, ezt követően pedig bizonyítani kell, hogy a vizsgált adóintézkedés eltér az említett általános rendszertől, mivel különbséget tesz az ezen általános rendszer által kitűzött célra tekintettel összehasonlítható ténybeli és jogi helyzetben lévő gazdasági szereplők között (2018. április 26‑i ANGED‑ítélet, C‑233/16, EU:C:2018:280, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
62 E tekintetben a viszonyítási alap meghatározása különösen fontos az adóintézkedések esetében, mivel az előny fennállását csupán egy ún. „általános” adóztatáshoz viszonyítva lehet megállapítani (lásd ebben az értelemben: 2006. szeptember 6‑i Portugália kontra Bizottság ítélet, C‑88/03, EU:C:2006:511, 56. pont; 2016. december 21‑i Bizottság kontra Hansestadt Lübeck ítélet, C‑524/14 P, EU:C:2016:971, 55. pont).
63 Először is, ami az alapügyben szóban forgó intézkedés abból eredő esetleges szelektív jellegének vizsgálatát illeti, hogy a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díjat azoknak a villamosenergia‑termelőknek nem kell megfizetniük, akik a villamosenergia‑termelésre nem vízenergiát hasznosítanak, meg kell jegyezni, hogy bár az e díj kiszabására vonatkozó, a villamosenergia‑termeléshez alapul vett forrásra vonatkozó szempont nem a referenciaként szolgáló adott jogi kerettől való eltérésként jelenik meg, mindazonáltal azt eredményezi, hogy kizárja e villamosenergia‑termelőket az említett díj hatálya alól.
64 Mivel az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése az állami beavatkozásokat hatásaik alapján, az alkalmazott módszerektől függetlenül határozza meg, nem zárható ki eleve, hogy a szárazföldi vizek hidroelektromos úton előállított villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díj kiszabásának feltétele gyakorlatilag lehetővé teszi „bizonyos vállalkozások[nak] vagy bizonyos áruk termelés[ének]” előnyben részesítését az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében, azáltal, hogy enyhíti terheiket azon más vállalkozások terheihez képest, amelyekre e díjfizetési kötelezettség vonatkozik (lásd ebben az értelemben: 2018. április 26‑i ANGED‑ítélet, C‑233/16, EU:C:2018:280, 47. és 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
65 Következésképpen meg kell határozni, hogy az alapügyben szóban forgó díj megfizetésére köteles, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelői, és az olyan villamosenergia‑termelők, akik a villamosenergia‑termelésre nem vízenergiát használnak, az alapügyekben szóban forgó díj által követett célra tekintettel összehasonlítható helyzetben vannak‑e.
66 E tekintetben a nemzeti jognak az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokban szereplő bemutatásából, és különösen a vízügyi törvény 112 bis cikkének (1) bekezdéséből, valamint a 198/2015 királyi rendelet 12–14. cikkéből kitűnik, hogy a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való használata után fizetendő díj célja a vízkincs védelme és fejlesztése. Márpedig nem vitatott, hogy csak a hidroelektromos úton előállított villamos energia termelői hasznosítják a vízkincset a villamosenergia‑termelés forrásaként, ami ezen vízkincsre nézve környezeti hatással járhat.
67 Így meg kell állapítani, hogy a vízenergiát hasznosító termelőkön kívüli villamosenergia‑termelők, akikre a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való használata után fizetendő díj nem vonatkozik, az e díj által elérni kívánt célra tekintettel nincsenek a vízenergiát hasznosító villamosenergia‑termelőkkel összehasonlítható ténybeli és jogi helyzetben.
68 Bár a kérdést előterjesztő bíróság – amely a nemzeti jog értelmezésére kizárólagos hatáskörrel rendelkezik – arra hivatkozik, hogy ez a díj a vízügyi törvény 112 bis cikke, valamint az említett díjat végrehajtó 198/2015 királyi rendelet rendelkezései megfogalmazásának ellenére e díj alapvető jellemzőire és szerkezetére tekintettel tisztán gazdasági célt követ, emlékeztetni kell arra, hogy az e területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában a tagállamok adóztatási hatáskörébe tartozik az adóalap meghatározása és az adóteher különböző termelési tényezők és különböző gazdasági ágazatok közötti megosztása (lásd ebben az értelemben: 2018. április 26‑i ANGED‑ítélet, C‑233/16, EU:C:2018:280, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
69 Így a villamosenergia‑termelés forrásához kapcsolódó adóalanyiság kritériuma főszabály szerint lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy olyan díjat vezessenek be, mint az alapügyekben szóban forgó díj, amely kizárólag azon villamosenergia‑termelőket terheli, akik a villamosenergia‑termeléshez vízenergiát hasznosítanak.
70 Másodszor, ami az alapügyekben szóban forgó intézkedés esetlegesen abból eredő szelektív jellegének vizsgálatát illeti, hogy a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díjat az egy autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőinek nem kell megfizetniük, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint valamely intézkedés szelektív jellegének értékelésekor referenciaként szolgáló jogi keretet nem kell szükségképpen az érintett tagállam területi korlátain belül meghatározni, hanem e keret azon terület jogi kerete is lehet, amely területen valamely regionális vagy helyi hatóság az alkotmány vagy törvény által ráruházott hatáskörét gyakorolja. Erről van szó akkor, ha e testület de jure és de facto olyan jogállással rendelkezik, amely a tagállam központi kormányával szemben kellő autonómiát biztosít számára ahhoz, hogy az általa elfogadott intézkedések révén ez a testület, nem pedig a központi kormány játszik meghatározó szerepet azon politikai és gazdasági környezet kialakításában, amelyben a vállalkozások működnek (lásd ebben az értelemben: 2018. április 26‑i ANGED‑ítélet, C‑233/16, EU:C:2018:280, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
71 Ezen ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a referenciaként szolgáló jogi keret a szóban forgó intézkedést elfogadó hatóság hatáskörének terjedelmétől függ.
72 Ugyanebben az értelemben a 2016. december 21‑i Bizottság kontra Hansestadt Lübeck ítéletből (C‑524/14 P, EU:C:2016:971, 61. és 62. pont) az következik, hogy az intézkedés szelektív jellegének vizsgálata szempontjából releváns referenciakeret az adott jogalany által saját hatáskörének korlátain belül elfogadott jogi szabályozásként határozható meg.
73 Valamely intézkedés szelektív jellege ugyanis nem vizsgálható meg az ezen intézkedést elfogadó hatóság hatáskörét körülvevő jogi korlátok figyelembevétele nélkül.
74 A jelen ügyben a spanyol kormány mind az írásbeli észrevételeiben, mind pedig a Bíróság előtti tárgyaláson előadta, hogy azt a tényt, hogy a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díjat kizárólag a több autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtőket hasznosító, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőinek kell megfizetniük, igazolja a spanyol állam területi felépítése és az egyes közigazgatási szervek hatáskörei, valamint a központi kormányzat, illetve az autonóm közösségek hatáskörei, amelyek a köztulajdonban álló vízkészletek tekintetében saját jogi szabályozásokat dolgoznak ki.
75 A nemzeti jogalkotó – kizárólag e vízgyűjtőkre korlátozódó hatáskörét gyakorolva – ily módon elfogadta az e díjat bevezető nemzeti szabályozást, amely csak a több autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtőkre vonatkozó közigazgatási koncesszió jogosultjait terheli.
76 E körülmények között – a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő, a hatáskörmegosztásra vonatkozó vizsgálat szükségességét fenntartva – úgy tűnik, hogy az esetleges támogatás szelektív jellegének vizsgálata szempontjából releváns referenciakeretet a több autonóm közösségre kiterjedő vízgyűjtőket hasznosító, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelését sújtó adóztatás jelenti.
77 Tekintettel az így körülhatárolt referenciakeretre, meg kell állapítani, hogy a kizárólag egy autonóm közösségen belüli vízgyűjtő kerületben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelői nincsenek összehasonlítható helyzetben a több autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületekben működő villamosenergia‑termelőkkel.
78 Ebből következik, hogy a szóban forgó intézkedés szelektív jellegére vonatkozó feltétel nem teljesül, következésképpen a jelen ítélet 58. pontjában szereplő további feltételeket nem kell megvizsgálni.
79 A fenti megfontolásokból következik, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy nem minősül az e rendelkezés értelmében vett, a termelőknek nyújtott állami támogatásnak az, hogy az alapügyekben szóban forgó, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díjat egyrészt a csak egy autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőinek, másrészt a vízenergiától eltérő más energiaforrásokat felhasználó villamosenergia‑termelőknek nem kell megfizetniük, mivel e termelők – a releváns referenciakeretet és a díj által követett célt figyelembe véve – nincsenek összehasonlítható helyzetben a díjfizetési kötelezettség hatálya alá tartozó, több autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületekben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőivel.
A költségekről
80 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (ötödik tanács) a következőképpen határozott:
1) Az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdését és a vízpolitika terén a közösségi fellépés kereteinek meghatározásáról szóló, 2000. október 23‑i 2000/60/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 9. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett, az alapügyekben szóban forgóhoz hasonló olyan díj, amely nem ösztönzi a hatékony vízfelhasználást, és nem állapít meg olyan mechanizmusokat, amelyek a köztulajdont képező vízkészletek megőrzésére és védelmére irányulnak, és amely díj mértékének meghatározása teljesen független a köztulajdont képező vízkészleteket érintő károkozási képességtől, valamint egyedül és kizárólag a vízenergiát hasznosító villamosenergia‑termelők bevételteremtő képességére összpontosít.
2) A hátrányos megkülönböztetés tilalmának a villamos energia belső piacára vonatkozó közös szabályokról és a 2003/54/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2009. július 13‑i 2009/72/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében előírt elvét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az alapügyekben szóban forgó, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után fizetendő díjhoz hasonló olyan díj, amely kizárólag a több autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületekben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőit terheli.
3) Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy nem minősül e rendelkezés értelmében vett, a termelőknek nyújtott állami támogatásnak az, hogy az alapügyekben szóban forgó, a szárazföldi vizek villamosenergia‑termelésre való felhasználása után kivetett díjat egyrészt a csak egy autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőinek, másrészt a vízenergiától eltérő más energiaforrásokat felhasználó villamosenergia‑termelőknek nem kell megfizetniük, mivel e termelők – a releváns referenciakeretet és a díj által követett célt figyelembe véve – nincsenek összehasonlítható helyzetben a díjfizetési kötelezettség hatálya alá tartozó, több autonóm közösség területére kiterjedő vízgyűjtő kerületekben működő, hidroelektromos úton előállított villamos energia termelőivel.
Aláírások