A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (második tanács)
2019. október 16.(*)
„Közszolgálat – Ideiglenes alkalmazottak – Nyugdíjak – A nyugdíjrendszer szabályai – Távozási díj – A személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdése – Az egyenlő bánásmód elve és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve – Jogos bizalom – A megfelelő ügyintézés elve – Gondoskodási kötelezettség”
A T‑432/18. sz. ügyben,
Peeter Palo, a Bűnüldözési Együttműködés Európai Uniós Ügynökségének (Europol) korábbi ideiglenes alkalmazottja (lakóhelye: Tallinn [Észtország], képviselik: L. Levi és A. Blot ügyvédek),
felperesnek
az Európai Bizottság (képviselik: B. Mongin és D. Milanowska, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen
egyrészt az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzata VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának és az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételeknek a módosításáról szóló, 2013. október 22‑i 1023/2013/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendeletből (HL 2013. L 287., 15. o.) eredő változata szerinti távozási díj felperes számára történő kifizetését megtagadó 2017. október 5‑i bizottsági határozat megsemmisítése iránt, és a felperes által az említett határozattal szemben benyújtott panaszt elutasító 2018. április 10‑i bizottsági határozat megsemmisítése iránt, másrészt az e határozatok miatt a felperes által állítása szerint elszenvedett vagyoni és nem vagyoni károk megtérítése iránt az EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott kérelem tárgyában,
A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),
tagjai: F. Schalin, elnökként eljárva, Berke B. és M. J. Costeira (előadó) bírák,
hivatalvezető: P. Cullen tanácsos,
tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2019. május 6‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita előzményei
1 A felperes, Peeter Palo, 2010. december 1. és 2017. augusztus 31. között a Bűnüldözési Együttműködés Európai Uniós Ügynökségének (Europol) ideiglenes alkalmazottja volt.
2 2017. június 19‑én a felperes az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzata VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának és az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételeknek a módosításáról szóló, 2013. október 22‑i 1023/2013/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendeletből (HL 2013. L 287., 15. o.; a továbbiakban: személyzeti szabályzat) eredő változata szerinti távozási díjat igényelt. Ebből a célból benyújtotta a „Személyes nyilatkozat – [A személyzeti szabályzat] VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdése szerinti eltérés” elnevezésű formanyomtatványt, amelyben egyrészt úgy nyilatkozott, hogy az Europolnál történő szolgálatba lépésétől kezdve a nyugdíjjogosultság megszerzése vagy fenntartása érdekében magán-nyugdíjbiztosítási rendszerbe teljesített befizetéseket, másrészt azt kérte, hogy az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerében szerzett nyugdíjjogosultság biztosításmatematikai egyenértékét közvetlenül a bankszámlájára utalják át. A felperes az említett nyomtatványhoz csatolta az érintett magán‑biztosítótársaság által kiállított igazolást, amely tanúsítja, hogy a 2010. november 1‑jétől 2017. augusztus 31‑ig terjedő időszak vonatkozásában a felperes 14 200 eurót fizetett számára. 2017. szeptember 19–én a felperes jelezte az Európai Bizottság Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatalának (PMO), hogy 2014. december 1‑jén újabb biztosítási szerződést kötött az említett társasággal, amelynek járulékai összesen 87 460 eurót tesznek ki.
3 2017. október 5‑i határozatával a PMO elutasította a felperes által előterjesztett kérelmet (a továbbiakban: megtámadott határozat). E határozatban a PMO többek között azt állította, hogy a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 12. cikkével létrehozott rendszer célja az volt, hogy előnyben részesítse a nyugdíj mint jövőbeli rendszeres jövedelem megszerzését, és azon helyzetek elkerülését, amelyekben a nyugdíjkorhatárt elérő személyek nem rendelkeznek megfelelő jövedelemmel, és tagállami szociális ellátást kell igénybe venniük. A PMO ezenkívül kifejtette, hogy ebből a szempontból a nemzeti nyugdíjrendszer vagy valamely magán‑biztosítótársaság számára az e melléklet 12. cikke (2) bekezdésének megfelelően „a nyugdíjjogosultság megszerzése vagy fenntartása érdekében” teljesített befizetéseknek meg kell felelniük azon fizetendő járulékok összegének, amelyekre a nemzeti nyugdíjrendszer keretében lehet számítani, vagy amelyeket ugyanezen időszak során az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerébe ténylegesen befizettek, ezért az e befizetések által biztosított jövőbeli jövedelmeknek meg kell felelniük azoknak, amelyeket a megszerzett nyugdíjjogosultságnak az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerbe való átvitele biztosít. E tekintetben a PMO hangsúlyozta, hogy a magánbiztosítási rendszerben teljesített befizetések összege (14 200 euró) nyilvánvalóan nem felel meg az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerébe fizetett járulékok összegének (65 334,95 euró), így semmiképpen sem biztosíthatott volna a felperes számára olyan jövedelmet, amely egyenértékű lenne azzal, amelyet az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerében megszerzett nyugdíjjogosultsága biztosításmatematikai egyenértéke alapján kaphatott volna. A PMO végül emlékeztetett arra, hogy a felperes ugyanakkor teljesítette az említett melléklet 12. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján a valamely más rendszerbe való átvitelre vonatkozó feltételeket, ami azt jelenti, hogy az Europolnál töltött hivatali ideje alatt szerzett uniós nyugdíjjogosultságát az utóbbi rendelkezésben foglalt feltételeknek megfelelően a nemzeti nyugdíjrendszerbe vagy az általa választott magán‑biztosítótársasághoz vagy nyugdíjalaphoz kell átvinni.
4 2017. december 11‑én a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján a felperes panaszt nyújtott be e határozattal szemben.
5 2018. április 10–i határozatával a Bizottság munkaszerződés megkötésére jogosult hatósága elutasította e panaszt. E határozatban a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság lényegében megerősítette a megtámadott határozatot, és alapvetően ugyanazt az indokolást ismételte meg, mint a PMO. A munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság ezenkívül úgy ítélte meg, hogy a második, a felperes által 2014. december 1‑jén kötött biztosítási szerződést nem lehet figyelembe venni a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének alkalmazása céljából, mivel azt nem az Europolnál való „szolgálatba lépése óta” kötötték. A munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság végül elutasította a felperesnek az egyenlő bánásmód elvére, a gondos ügyintézés elvére és a bizalomvédelem elvére alapított állításait.
Az eljárás és a felek kérelmei
6 A Törvényszék Hivatalához 2018. július 13‑án benyújtott keresetlevéllel a felperes előterjesztette a jelen keresetet.
7 A Bizottság beavatkozási beadványát 2018. október 2‑án nyújtották be a Törvényszék Hivatalához.
8 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot;
– semmisítse meg a panaszt elutasító határozatot;
– a Bizottságot kötelezze az elszenvedett vagyoni kár megtérítésére;
– a Bizottságot kötelezze az elszenvedett nem vagyoni kár megtérítésére;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
9 A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– a keresetet utasítsa el;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
A jogkérdésről
A megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló kereseti kérelemről
10 Elöljáróban rá kell mutatni, hogy a felperes a megtámadott határozat és a panaszt elutasító határozat megsemmisítését kéri. Ebben a tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a formálisan panaszt elutasító határozat ellen irányuló, megsemmisítés iránti kérelem magában foglalja azon aktus Törvényszék előtti megtámadását, amellyel szemben a panaszt benyújtották, amennyiben e határozat önmagában nem rendelkezik önálló tartalommal (1989. január 17‑i Vainker kontra Parlament ítélet, 293/87, EU:C:1989:8, 8. pont). Mivel a panaszt elutasító határozat a jelen ügyben nem rendelkezik önálló tartalommal, a keresetet olyannak kell tekinteni, mint amely a megtámadott határozat ellen irányul.
11 A felperes a megtámadott határozattal szemben irányuló megsemmisítés iránti kérelme alátámasztására két jogalapra hivatkozik. Az első jogalap a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének megsértésén alapul. A második jogalap az egyenlő bánásmód elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértésén alapul. A harmadik jogalap a bizalomvédelem elvének megsértésén alapul. A negyedik jogalap a megfelelő ügyintézés elve és a gondoskodási kötelezettség megsértésén alapul.
A személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének megsértésére alapított, első jogalapról
12 A felperes azt állítja, hogy megalapozottan hivatkozott a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdésére, mivel az abban szereplő valamennyi alkalmazási feltételt teljesítette. Ebből az következik, hogy a megtámadott határozat megsértette ezt a rendelkezést, mivel az megtagadta a felperes által igényelt távozási díjat.
13 A felperes különösen a Bizottság által hivatkozott „megfelelőségi kritériumot” vitatja, amely szerint a előzetesen meglévő nyugdíjrendszer szerinti fedezetnek legalább összehasonlíthatónak kell lennie az európai uniós intézmények nyugdíjrendszere által nyújtott fedezettel. A felperes szerint ez a kritérium egyáltalán nem tűnik ki a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdéséből, amit az Europol ügyvezető igazgatója, többek között a Bizottság Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóságának főigazgatójához intézett 2018. február 26‑i levelében megerősített. Ezenkívül a Bizottság az említett kritériumot egyáltalán nem határozta meg, és nem is számszerűsítette, ami akadályozza annak betartását.
14 Egyébiránt a felperes arra hivatkozik, hogy még ha el is fogadjuk, hogy a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdéséből levezethető a „megfelelőségi kritérium”, és hogy e rendelkezés teleologikus értelmezése azt követeli meg, hogy a magánnyugdíjrendszerbe befizetett járulékok „feleljenek meg” az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerébe a „nyugdíjjogosultságok megszerzése vagy fenntartása érdekében” befizetett járulékoknak, ami a felperes szerint nem áll fenn, a megtámadott határozat – a jogbiztonsági kötelezettségeket megsértve – nem utal arra, hogy e megfelelőségi szintnek milyennek kellene lennie. E tekintetben a „megfelelőség” nem „egyenértékűséget” jelent. Következésképpen úgy kell tekinteni, hogy a felperes által a magánbiztosítási rendszerbe befizetett járulékok megfelelőek.
15 A felperes szerint annál is inkább ezt a következtetést kell levonni, mivel 2014‑ben ugyanazon magán‑biztosítótársasággal egy másik biztosítási szerződést is kötött, amelynek járulékai összesen 87 460 eurót tesznek ki. E tekintetben a felperes azt rója fel a Bizottságnak, hogy ezt a második szerződést nem vette figyelembe a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének alkalmazása céljából, mivel azt nem a „szolgálatba lépése óta” kötötte. Márpedig a felperes vitatja ezt az értelmezést, és azt állítja, hogy a „szolgálatba lépése óta” kifejezés nem feltétlenül azt jelenti, hogy a befizetésnek „a szolgálatba lépés időpontjában” kell megtörténnie, hanem azt, hogy ez utóbbi e szolgálatba lépést követően is történhet. A felperes úgy véli, hogy az általa az említett társaság ugyanazon magánbiztosítási rendszerébe teljesített kétszeres járulékfizetést – amely összesen 101 660 euró befizetett járulékot jelent – a Bizottságnak teljes egészében figyelembe kellett volna vennie, így ezeket a járulékokat „legalábbis összehasonlíthatónak” kellett volna tekinteni az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerének járulékaival.
16 A Bizottság cáfolja a felperes érveit, és az első jogalap elutasítását kéri.
17 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 11. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„Az a tisztviselő, aki a Közösségek szolgálatából azért lép ki, hogy:
– olyan közigazgatási hatóság, illetve nemzeti vagy nemzetközi szervezet szolgálatába lépjen, amely az Unióval szerződéses viszonyban áll,
– munkavállalói vagy önálló vállalkozói minőségben tevékenykedjen, nyugdíjjogosultságot szerezve ezúton olyan rendszerben, amelynek irányító szervei az Unióval szerződéses viszonyban állnak,
jogosult az Unióval fennálló öregségi nyugdíj iránti jogosultságának az átruházás tényleges időpontjának megfelelően naprakésszé tett, biztosításmatematikai egyenértékét az adott közigazgatási hatóság vagy szervezet nyugdíjalapjára vagy arra a nyugdíjalapra átruháztatni, amelyben munkavállalói vagy önálló vállalkozói minőségében végzett tevékenység útján öregségi nyugdíj iránti jogosultságot szerez.”
18 A személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 12. cikke a következőképpen szól:
„(1) Az a nyugdíjkorhatárt el nem érő tisztviselő, akinek szolgálati jogviszonya nem elhalálozás vagy rokkantság miatt szűnik meg, és aki azonnali vagy halasztott öregségi nyugdíjra nem jogosult, a szolgálati jogviszonyának megszűnésekor az alábbiak kifizetésére jogosult:
a) amennyiben egy évnél rövidebb szolgálati időt teljesített, és nem élt a [személyzeti szabályzat VIII. melléklete] 11. cikk[ének] (2) bekezdésében foglalt rendelkezéssel, a nyugdíjjárulékai tekintetében az alapilletményéből visszatartott összegek háromszorosának megfelelő távozási díj, az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 42. és 112. cikke szerint fizetett összegek levonása után;
b) más esetekben a [személyzeti szabályzat VIII. melléklete] 11. cikk[ének] (1) bekezdésében előírt juttatásokra vagy az ilyen juttatások biztosításmatematikai egyenértékének egy általa választott magán‑biztosítótársaság vagy nyugdíjpénztár részére történő kifizetése, feltéve, hogy az ilyen társaság vagy pénztár garantálja a következőket:
i. a tőkét nem fizeti vissza;
ii. legkorábban 60, de legkésőbb 66 éves kortól havi jövedelmet fizet;
iii. rendelkezik a járulékok visszafizetéséről vagy a túlélő hozzátartozói nyugdíjról;
iv. az átruházást másik biztosítótársaság vagy pénztár részére csak akkor engedélyezi, ha az megfelel az i., ii. és iii. pontban megállapított feltételeknek.
(2) Az (1) bekezdés b) pontjától eltérve, az a nyugdíjkorhatárt el nem érő tisztviselő, aki a nyugdíjjogosultság megszerzése vagy fenntartása érdekében szolgálata megkezdése óta egy általa választott, az (1) bekezdésben meghatározott kritériumoknak megfelelő nemzeti nyugdíjrendszerbe, magán biztosítási rendszerbe vagy nyugdíjpénztárba fizetett be, és akinek szolgálati jogviszonya nem elhalálozás vagy rokkantság miatt szűnik meg anélkül, hogy a tisztviselő azonnali vagy halasztott öregségi nyugdíjra jogosult lenne, a szolgálat megszűnésekor távozási díjra jogosult, amelynek összege megfelel az intézménynél teljesített szolgálat során szerzett nyugdíjjogosultság biztosításmatematikai értékének. Ilyen esetekben az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 42. vagy 112. cikkének alkalmazásával a nemzeti nyugdíjrendszerben való nyugdíjjogosultság megszerzése vagy fenntartása érdekében történő kifizetéseket le kell vonni a távozási díjból.
[…]”
19 Rá kell mutatni, hogy a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 11. és 12. cikkének rendelkezései a személyzeti szabályzat 2004. évi reformja során jelentősen módosultak. Az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzatának, valamint az Európai Közösségek egyéb alkalmazottainak alkalmazási feltételeinek módosításáról szóló, 2004. március 22‑i 723/2004, Euratom tanácsi rendelet (HL 2004. L 124., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 2. kötet 130. o.; helyesbítések: HL 2007. L 248., 26. o.; HL 2012. L 130., 24. o.; HL 2016. L 289., 21. o.) elfogadásával ugyanis – amint az e rendelet (32) preambulumbekezdéséből kitűnik – az uniós jogalkotónak különösen az volt a szándéka, hogy „a távozási díjra vonatkozó szabályokat a nyugdíjjogosultság hordozhatóságára vonatkozó [uniós] szabályok figyelembevétele érdekében módosít[sa] […] a következetlenségek korrekciója és nagyobb fokú rugalmasság bevezetése révén […]”.
20 A személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 11. és 12. cikke az uniós jogalkotó e szándékát fejezik ki. Az uniós jogalkotó így korlátozta azokat az eseteket, amelyekben az európai uniós intézmények nyugdíjrendszeréből öregségi nyugdíjra nem jogosult – azaz a legalább 10 éves szolgálati idővel nem rendelkező – alkalmazottak távozási díjat kaphattak, és kiterjesztette a nyugdíjjogosultság más nyugdíjrendszerbe történő átvitelének lehetőségét. E rendelkezésekből ugyanis az következik, hogy főszabályként a nyugdíjjogosultság hordozhatóságát állapították meg, és a távozási díj olyan eltérést engedő és kivételes mechanizmus lett, amelyre szigorú feltételek vonatkoznak.
21 A személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 11. és 12. cikkében megállapított, a nyugdíjjogosultság hordozhatóságát előmozdító rendszer célja az öregségi nyugdíj – azaz a rendszeres jövedelem vagy a későbbiekben, a nyugdíjas korban havi jövedelem – megszerzésének előnyben részesítése. Ezáltal elkerülhetők azok a helyzetek, amelyekben korábbi alkalmazottak a nyugdíjkorhatár elérésekor nem rendelkeznek megfelelő jövedelemmel, és kénytelenek tagállami szociális ellátást igénybe venni annak ellenére, hogy az érintett nyugdíjrendszerben fennálló tagságuk alatt nyugdíjjogosultságot szereztek.
22 Ezenkívül a nyugdíjjogosultság átvitelének a fenti rendelkezésekben előírt rendszere – amely lehetővé teszi a nemzeti nyugdíjrendszerek és az európai uniós intézmények nyugdíjrendszere közötti koordinációt –, arra irányul, hogy megkönnyítse az uniós igazgatási pálya és a nemzeti köz‑ vagy magánalkalmazás közötti átjárást (lásd ebben az értelemben: 2015. október 13‑i Bizottság kontra Verile és Gjergji ítélet, T‑104/14 P, EU:T:2015:776, 77. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Hasonlóképpen, annak érdekében, hogy az uniós intézményeknek mint jövőbeli munkáltatóknak a vonzerejét fenntartsák, a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdése e melléklet 12. cikke (1) bekezdésének b) pontjától eltérően és bizonyos szigorú feltételek mellett lehetőséget biztosít az alkalmazottnak arra, hogy valamely fennálló vagy előzetesen meglévő másik nemzeti‑ vagy magánnyugdíjrendszernél jogosultságot szerezzen vagy annak megszerzését folytassa, azaz, hogy a járulék fizetése, illetve a járulékfizetés folytatása útján ahhoz csatlakozzon, illetőleg ott tag maradjon, lehetővé téve számára, hogy a szolgálati jogviszony megszűnésekor az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerében megszerzett nyugdíjjogosultságának biztosításmatematikai egyenértékét készpénzben kifizessék számára.
23 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdésében szereplő távozási díj nem végkielégítésnek minősül, amelyre az érintett alkalmazott a szerződése megszüntetésekor vagy lejártakor hivatalból jogosult lenne, hanem a személyzeti szabályzatnak a szociális biztonság területére vonatkozó rendelkezései körébe tartozó pénzügyi intézkedésnek (2016. március 2‑i FX kontra Bizottság ítélet, F‑59/15, EU:F:2016:27, 32. pont). Mivel ez a rendelkezés az uniós jog pénzbeli ellátásokra jogosító rendelkezéseinek hatálya alá tartozik, azt szigorúan kell értelmezni (lásd: 2012. május 22‑i AU kontra Bizottság ítélet, F‑109/10, EU:F:2012:66, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Továbbá, amint az az említett rendelkezés szövegéből is kitűnik, amely szerint az utóbbit e melléklet 12. cikke (1) bekezdésének b) pontjától „eltérve” kell alkalmazni, e rendelkezést szigorúan kell értelmezni.
24 A személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének szövegéből kitűnik, hogy az alkalmazott által választott nemzeti vagy magánnyugdíjrendszerbe való befizetéseket „a nyugdíjjogosultság megszerzése vagy fenntartása céljából” kell teljesíteni. Ez a rendelkezés tehát – azon helyzetek elkerülése érdekében, amelyekben az alkalmazottak a nyugdíjkorhatár elérésekor nem rendelkeznek elegendő jövedelemmel, és kénytelenek igénybe venni a tagállami szociális ellátást függetlenül attól, hogy az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerén belül megszerezték a más rendszerekbe átvihető jogosultságot – azt követeli meg, hogy ezek a befizetések az alkalmazott számára biztosítsák az öregségi nyugdíjat, azaz az általa a nyugdíjkorhatár elérésétől kapott havi jövedelmet.
25 Ebből következik, hogy a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének szigorú értelmezése megköveteli, hogy az alkalmazott által választott nemzeti vagy magánnyugdíjrendszerbe teljesített befizetéseknek alkalmasak legyenek arra, hogy a nyugdíjkorhatár elérésekor megfelelő nyugdíjjogosultságot biztosítsanak számára. Ha ugyanis e befizetések nem lennének alkalmasak arra, hogy a nyugdíjkorhatár elérésékor az érintett alkalmazott számára megfelelő jövedelmet biztosítsanak, és ha az alkalmazott utóbbi e kor elérésekor már elherdálta az e rendelkezés alapján korábban kapott távozási díjat, valószínűleg kénytelen lenne igénybe venni a tagállami szociális ellátást, ami ellentétes lenne az említett rendelkezéssel, amely előírja, hogy az említett befizetéseket „a nyugdíjjogosultság megszerzése vagy fenntartása céljából” kell teljesíteni.
26 Márpedig, ha az érintett alkalmazott a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerében megszerzett nyugdíjjogosultságának egy másik, nemzeti vagy magánnyugdíjrendszerbe történő átvitelét választja, a nyugdíjkorhatár elérésekor megfelelő nyugdíjjogosultsággal rendelkezik. Ez az átvitel ugyanis ebben az életkorban havi jövedelmet fog biztosítani számára, amely elkerülhetővé teszi a tagállamok szociális támogatásának igénybe vételét.
27 Ennélfogva a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdése szükségszerűen abból indul ki, hogy az e rendelkezés alapján az érintett nemzeti vagy magánnyugdíjrendszerbe teljesített befizetések a nyugdíjkorhatár elérésékor megfelelő fedezetet nyújtanak az alkalmazottnak, öregségi nyugdíjat biztosítva számára, amely kizárja a tagállami szociális ellátás bármilyen igénybevételét.
28 Annak megállapítása érdekében, hogy e befizetések a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdése alapján biztosíthatják‑e a öregségi nyugdíjat, amely kizárja a tagállami szociális ellátás bármilyen igénybevételét, esetenkénti értékelést kell végezni. Ezen értékelés azt jelenti, hogy figyelembe kell venni a jelen ügyre jellemző lényeges ténybeli elemeket, így különösen a szóban forgó nyugdíjbiztosítás jellegét, az érintett alkalmazott által a szolgálatba lépése óta teljesített befizetések összegét vagy az e befizetésekből származó, észszerűen előre látható jövedelmeket, amelyeket az alkalmazott a nyugdíjkorhatár elérésekor fog kapni.
29 A jelen ügyben az iratokból kitűnik (a keresetlevél A.2. melléklete), hogy az Europolnál történő szolgálatba lépése óta a felperes által az érintett magán‑biztosítótársaság részére teljesített befizetések 2017. augusztus 31‑én, azaz a szolgálati jogviszony megszűnésének napján összesen 14 200 eurót tettek ki. Ezenkívül meg kell állapítani, hogy – amint azt a felperes a tárgyaláson jelezte, anélkül azonban, hogy ezt bármilyen bizonyítékkal alátámasztotta volna – ez az összeg a tárgyalás időpontjában 22 000 euró tőkét jelentett, amelyhez folyamatosan hozzá kell adni az e tőke utáni kamatokat legalábbis azon életkorig, amelytől kezdve a felperes a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett havi jövedelemben részesül, azaz legkorábban még tíz évig.
30 Márpedig az ügy irataira és különösen a fenti 28. pontban említettekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a felperes által a szolgálatba lépése óta az érintett magán‑biztosítótársaság részére teljesített befizetések nyilvánvalóan nem alkalmasak arra, hogy olyan elegendő öregségi nyugdíjat biztosítsanak számára, amely kizárja, hogy a tagállami szociális ellátást bármilyen módon igénybe vegye. A felperes által az említett társasággal kötött első szerződés alapján befizetett 14 200 eurós teljes összeg ugyanis bizonyosan nem biztosíthat számára ilyen öregségi nyugdíjat. Mindenesetre a felperes nem bizonyította, hogy az említett befizetések biztosítanák számára az említett öregségi nyugdíjat.
31 Egyébiránt a felperes azon érvét illetően, amely szerint a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének alkalmazása érdekében a biztosítótársasággal 2014‑ben kötött második szerződést, meg kell állapítani, hogy e rendelkezés kifejezetten megköveteli, hogy az érintett befizetéseket a „szolgálatba lépés óta” teljesítsék. Márpedig a jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a felperes 2010. december 1‑jén lépett szolgálatba az Europolnál, és hogy az e második szerződésre vonatkozó befizetéseket 2014 decemberétől teljesítette, vagyis a hat év és kilenc hónapig tartó teljes hivatali ideje során közel négy évvel az Europolnál való szolgálatba lépését követően. Következésképpen e befizetések semmiképpen nem tekinthetők úgy, hogy azokat a felperes a „szolgálatba lépése óta” teljesítette.
32 Ennélfogva a fenti megfontolások összességéből az következik, hogy a megtámadott határozat nem sértette meg a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdését azzal, hogy a felperes esetében megtagadta az igényelt távozási díj megfizetését. Következésképpen az első jogalapot el kell utasítani.
Az egyenlő bánásmód elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértésén alapuló második jogalapról
33 A felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat megsértette az egyenlő bánásmód elvét és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvét. A felperes ebben a tekintetben az Unió állandó ítélkezési gyakorlatára, valamint a személyzeti szabályzat 1d. cikkére hivatkozik, amely egyrészt az Európai Unió Alapjogi Chartájában szereplő általános jogelv kifejeződésének minősülő anyagi jogi szabályt tartalmaz, másrészt egy olyan eljárási biztosítékot, amely szerint a bizonyítási kötelezettség nem terheli azt a személyt, aki valamely bizonyítékkezdeményt szolgáltat.
34 Így különösen a felperes számos dokumentumra támaszkodva (a keresetlevél A.8. melléklete) azt állítja, hogy az Europol több korábbi alkalmazottja az Europollal kötött szerződésük megszűnését követően a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdés alapján távozási díjat kapott annak ellenére, hogy a magánnyugdíjrendszerbe csak korlátozott mértékű járulékot fizettek. A felperes tehát azt állítja, hogy olyan konkrét esetekről van tudomása, amelyekben ezek a korábbi alkalmazottak megkapták az említett távozási díjat, noha az övével összehasonlítható helyzetben voltak, nevezetesen olyan esetekről, amelyekben az ilyen rendszerbe befizetett járulékokat – a Bizottság által a megtámadott határozatban elfogadott értelmezés szerint – nem lehet az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerében felhalmozott jogoknak „megfelelőnek” tekinteni.
35 A Bizottság vitatja a felperes érveit és a második jogalap elutasítását kéri.
36 E tekintetben először is meg kell jegyezni, hogy a személyzeti szabályzat 1d. cikke a jelen ügyben nem alkalmazható. E rendelkezés szerint ugyanis a hátrányos megkülönböztetés minden formája tilos, vagyis a nemen, fajon, bőrszínen, etnikai vagy társadalmi származáson, genetikai tulajdonságokon, nyelven, valláson vagy meggyőződésen, politikai vagy más nézeteken, nemzeti kisebbséghez tartozáson, tulajdonon, születésen, fogyatékosságon, koron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés. Márpedig a jelen ügyben nyilvánvalóan nem ez a helyzet, mivel a felperes nem ilyen hátrányos megkülönböztetésre hivatkozik, hanem az Europol több korábbi alkalmazottjának esetére, akik annak ellenére megkapták a távozási díjat, hogy a felperesével összehasonlítható helyzetben voltak.
37 Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmód elve megköveteli, hogy a hasonló helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy az eltérő helyzeteket ne kezeljék egyformán, kivéve ha az ilyen bánásmód objektíve igazolható (2008. október 9‑i Chetcuti kontra Bizottság ítélet, C‑16/07 P, EU:C:2008:549, 40. pont; 1994. február 9‑i Lacruz Bassols kontra Bíróság ítélet, T‑109/92, EU:T:1994:16, 87. pont).
38 Az állandó ítélkezési gyakorlatból azonban az következik, hogy az egyenlő bánásmód elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvének betartásával, amely elv szerint senki sem hivatkozhat valamely harmadik személy javára elkövetett jogsértésre előnyök szerzése végett (lásd: 1985. július 4‑i Williams kontra Számvevőszék ítélet, 134/84, EU:C:1985:297, 14. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A jelen eljárásban félként nem szereplő más alkalmazott vonatkozásában elkövetett esetleges jogellenesség miatt ugyanis az uniós bíróság nem állapíthat meg hátrányos megkülönböztetést, következésképpen a felperessel szemben elkövetett jogsértést. Az ilyen megközelítés a „jogellenességben való egyenlő bánásmód” elvének elismerését jelentené (lásd ebben az értelemben: 2006. november 16‑i Peróxidos Orgánicos kontra Bizottság ítélet, T‑120/04, EU:T:2006:350, 77. pont).
39 Ebből következik, hogy a felperes nem követelheti, hogy a távozási díj számára történő nyújtása tárgyában ugyanolyan bánásmód szerint járjanak el, mint amelyet az övével összehasonlítható helyzetben lévő más alkalmazottak esetében már tanúsítottak, ha ez a bánásmód nem felel meg a személyzeti szabályzat releváns rendelkezéseinek, azaz a jelen ügyben a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdése rendelkezéseinek, amint az az első jogalap keretében elvégzett vizsgálatból kitűnik.
40 Ennélfogva az egyenlő bánásmód elvének és a más alkalmazottakkal szembeni hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértésére alapított második jogalapot el kell utasítani.
A bizalomvédelem elvének megsértésére alapított harmadik jogalapról
41 A felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat megsértette a bizalomvédelem elvét. Álláspontja szerint arra felhatalmazott forrásokból visszatérően kapott információk alapján jogosan hihette azt, hogy esetében a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdését alkalmazhatják, amikor elhagyja az Europolt.
42 A felperes különösen arra hivatkozik, hogy az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően pontos, feltétlen és egybehangzó – az arra felhatalmazott és megbízható forrásból származó – tájékoztatás formájában pontos ígéreteket kapott arra vonatkozóan, hogy ha legalább havi 50 euró járulék befizetésével magánnyugdíjat hoz létre, a szolgálati viszonya megszűnésének időpontjában távozási díjat fog kapni. E tekintetben a felperes az Europol 2014. július 16‑ i belső közleményére hivatkozik (a keresetlevél A.7. melléklete), amely szerint az Europol arról tájékoztatta az alkalmazottait, hogy az érintett magán‑biztosítótársaság biztosítási alapjába történő havonta 50 eurós járulékfizetés elegendő ahhoz, hogy távozási díjban részesüljenek. A felperes szerint ugyanezen információkat közölték a 2010. augusztus 30‑án az Europol alkalmazottai számára az utóbbi helyiségeiben e társaság által tartott Powerpoint prezentáció (a keresetlevél A.9. melléklete) során. Az Europol és az említett társaság között 2010‑ben történt egyéb levélváltásokból is az tűnik ki, hogy az Europol alkalmazottai a magánnyugdíj‑számlájukat annak érdekében hozták létre, hogy a szerződésük megszűnésekor távozási díjat kapjanak (a keresetlevél A.10. melléklete), és hogy évente 600 euró összeg, illetve havonta 50 euró összeg befizetése elegendő a távozási díj megszerzéséhez (a keresetlevél A.11. melléklete).
43 Egyébiránt a felperes egy, az Europol ügyvezető igazgatójától származó 2018. február 26‑i levélre hivatkozik (a keresetlevél A.6. melléklete). E levélben ez utóbbinak az volt az álláspontja, hogy a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének alkalmazása 2017. szeptember óta megváltozott, és úgy vélte, hogy az alkalmazottak jogos bizalmát a lehető legnagyobb mértékben tiszteletben kell tartani, és ezen alkalmazás feltételeit nem lehet visszaható hatállyal módosítani.
44 A Bizottság cáfolja a felperes érveit, és a harmadik jogalap elutasítását kéri.
45 Ebben a tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a bizalomvédelem elve, amely az uniós jog egyik alapelve (lásd: 1981. május 5‑i Dürbeck ítélet, 112/80, EU:C:1981:94, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) azt jelenti, hogy minden tisztviselőnek vagy alkalmazottnak joga van ezen elvre hivatkozni, ha olyan helyzetben van, amelyből kitűnik, hogy az uniós adminisztráció – konkrét ígéretet téve neki – megalapozott várakozásokat keltett benne (lásd: 2010. december 16‑i Kahla Thüringen Porzellan kontra Bizottság ítélet, C‑537/08 P, EU:C:2010:769, 63. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
46 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a bizalomvédelem elvére való hivatkozás jogának fennállásához három feltétel teljesülése szükséges. Először az uniós adminisztrációnak pontos, feltételhez nem kötött és egybehangzó, valamint arra felhatalmazott és megbízható forrásokból származó ígéreteket kell tennie az érdekelt számára. Másodszor ezen ígéreteknek alkalmasnak kell lenniük arra, hogy jogos várakozást keltsenek abban a személyben, akihez azokat intézik. Harmadszor az adott ígéreteknek összhangban kell állniuk a vonatkozó szabályokkal (lásd: 2016. január 27‑i Montagut Viladot kontra Bizottság ítélet, T‑696/14 P, EU:T:2016:30, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
47 A jelen ügyben először is az Europol 2014. július 16‑i belső közleményét illetően, amely a keresetlevél A.7. mellékletében szerepel, meg kell állapítani, hogy nem vitatott, hogy e közleményt – amelyet az Europol „G 14 Public Relations & Events” („G 14 társadalmi kapcsolatok és események”) szervezeti egységéhez tartozó egyik alkalmazottja írt alá – az Europol nevében az elektronikus levélben elküldték az Europol aktív állományához tartozó összes ideiglenes és szerződéses alkalmazottnak, és az említett időpontban a felperes is ezen alkalmazottak közé tartozott.
48 Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy az Europol 2014. július 16‑i belső közleménye nem kelthetett olyan megalapozott várakozásokat a felperesben, amelyek lehetővé tehetnék számára, hogy a bizalomvédelem elvére hivatkozzon. Úgy tűnik ugyanis, hogy e közlemény aligha nyújthatott pontos, feltétlen, és még kevésbé egybevágó ígéreteket. Továbbá nem tűnik úgy, hogy az említett közlemény teljesen megbízható forrásból származna. Úgy tűnik inkább, hogy ezt a közleményt az érintett magán‑biztosítótársaság javaslatára küldték szét, amint az annak több szövegrészéből is kitűnik, így „[az érintett magán‑biztosítótársaság] tájékoztatott minket arról” kifejezést tartalmazó, félkövér betűvel írt szövegrészből, vagy lentebb a „szeretnénk továbbá felhívni a figyelmét arra a tényre, hogy [az érintett magán‑biztosítótársaság] a jelen üzenetnek valamennyi meglévő és potenciális ügyféllel való ismertetése céljából közölte velem” kifejezést említő szövegrészből, és végül a közlemény legvégén azon szövegrészből, amely az érintett magán‑biztosítótársasággal való közvetlen kapcsolatfelvételt javasolja, és az elektronikus címét is megadja az e közleménnyel kapcsolatban felmerülő bármely kérdés esetére. Ezenfelül a felperes nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a legalább 50 euró összegű havi befizetés nem hozhatja létre a megfelelő nyugdíjjogosultság megszerzésének feltételeit, amit egyébként az a tény is bizonyít, hogy szükségesnek tartotta az eredeti befizetések kiegészítését a 2014‑ben megkötött szerződés útján. Nem tűnhettek tehát számára megalapozottnak az arra vonatkozó várakozásai, hogy a „távozási díjat” megkaphatja.
49 Egyébiránt azt is meg kell állapítani, hogy az Europol 2014. július 16‑i belső közleményében szereplő esetleges ígéretek nem felelnek meg az érintett alkalmazottra vonatkozó előírásoknak. Az első jogalap keretében kifejtett megfontolásokból ugyanis az következik, hogy a felperes által a távozási díj kifizetését illetően kapott esetleges ígéretek mindenesetre sem a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdése szövegének, sem annak szellemének nem felelnek meg. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a felperes nem igényelhet célravezetően az e rendelkezés alkalmazásából következőtől eltérő eredményt (lásd ebben az értelemben: 2018. június 7‑i Winkler kontra Bizottság ítélet, T‑369/17, nem tették közzé, EU:T:2018:334, 71. pont).
50 Másodszor, az érintett magán‑biztosítótársaság által 2010. augusztus 30‑án tartott Powerpoint prezentációval kapcsolatban meg kell állapítani, hogy noha az az Europol helyiségeiben az Europol alkalmazottai előtt történt, ez a prezentáció nem valamely arra felhatalmazott és megbízható forrásból származik. A bizalomvédelemre való hivatkozás érdekében ugyanis az állítólagos ígéreteket legalábbis az uniós adminisztrációnak kellett volna nyújtania az érdekelt számára. Márpedig az említett prezentáció esetében ez nem állt fenn, így az – a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében – nem kelthetett megalapozott várakozásokat a felperesben.
51 Harmadszor, a keresetlevél A.10 és A.11. mellékletében szereplő, 2010. április és július között történt többi levélváltással kapcsolatban meg kell állapítani, hogy ezeket a leveleket nem a felpereshez intézték, ezért azok benne nem kelthettek jogos várakozást. Ugyanis nem a felperes volt címzettje az említett levélváltásnak, amely az Europol nyugdíjjogosultsági területért felelős alkalmazottai és az érintett magán‑biztosítótársaság vezetői közötti, elektronikus levelekben elküldött üzenetekből állt. Mindenesetre meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyítja, hogy a szóban forgó levélváltásról legalább a megtámadott határozatot megelőzően szerzett volna tudomást.
52 Negyedszer, ami az Europol ügyvezető igazgatójától származó, a keresetlevél A.6. mellékletében szereplő, 2018. február 26‑i levelet illeti, ez a levél egyáltalán nem kelthetett a felperesben megalapozott várakozásokat arra vonatkozóan, hogy az igényelt távozási díjat megkaphatja. Az említett levél ugyanis a megtámadott határozatot követően érkezett, és nem a jelen ügyben arra felhatalmazott és megbízható forrásból származik, hanem a felperes felettesétől, aki kifejezetten a Bizottságnál a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének alkalmazására hatáskörrel rendelkező személyeknek, azaz főként a PMO igazgatójának és a Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság főigazgatójának írt.
53 Ebből következik, hogy a bizalomvédelem elvének megsértésére alapított harmadik jogalapot el kell utasítani.
A megfelelő ügyintézés elve és a gondoskodási kötelezettség megsértésére alapított negyedik jogalapról
54 A felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat sértette a megfelelő ügyintézés elvét és a gondoskodási kötelezettséget.
55 Először is a felperes úgy véli, hogy ha megfelelően meghallgatták volna, a megtámadott határozat eltérő volna. Ugyanis a felperes többek között kifejthette volna, hogy ígéretet kapott, hogy a valamely magánbiztosítási rendszerbe történő havi 50 eurós járulékfizetés elegendő ahhoz, hogy távozási díjat kapjon.
56 Másodszor a felperes felrója a PMO‑nak, hogy az nem küldte el az Europol korábbi alkalmazottainak – köztük a felperesnek is – a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének alkalmazására vonatkozó, az Europol alkalmazottaihoz 2017. novemberében intézett közlemény szövegét. Ezenkívül a megfelelő ügyintézés elve és a gondoskodási kötelezettség megsértése további bizonyítékának minősül az, hogy megtagadták azon ok felperessel való közlését, amely miatt e szöveg elküldésére nem került sor.
57 Harmadszor a gondoskodási kötelezettség megsértését az a tény bizonyítja, hogy a megtámadott határozatban a PMO egyáltalán nem állapította meg a felperes garantált nyugdíjjogosultságát, vagy az őt a nyugdíjkorhatár elérésekor megillető bármely más jövedelmet. Ez a kötelezettségszegés egyébként a Bizottság által 2018. április 30‑án elfogadott – a távozási díj nyújtását az Europol egy másik korábbi alkalmazottja esetében megtagadó – határozatból is kitűnik, amelynek szövege majdnem azonos a felperesre vonatkozó határozattal, amelyben azonban a Bizottság egyértelműen elismerte, hogy ez az alkalmazott nemzeti nyugdíjat kap.
58 Negyedszer a felperes azt rója fel a PMO‑nak, hogy az a távozási díj nyújtásának megtagadásáról – amelyre olyan feltételek alapján került sor, amelyeknek a felperes jóhiszeműen eleget tett – csak 2017. október 5‑én tájékoztatta, vagyis amikor a szerződése már megszűnt. Ebben az időpontban azonban a személyes helyzetét még akkor sem tudta volna visszamenőlegesen helyrehozni, ha úgy dönt, hogy a PMO új követelményeit betartja.
59 A Bizottság cáfolja a felperes érveit és a negyedik jogalap elutasítását kéri.
60 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a gondoskodási kötelezettség a hatóság és annak alkalmazottai közötti viszonyokban a kölcsönös jogok és kötelezettségek egyensúlyát tükrözi. Ez az egyensúly többek között magában foglalja, hogy a hatóság a tisztviselője helyzetéről való döntéshozatal során tekintettel van a döntést befolyásoló összes körülményre, és így nemcsak a szolgálati érdeket veszi figyelembe, hanem az érintett tisztviselő érdekeit is. Ez utóbbi kötelezettséget az adminisztráció számára az Alapjogi Charta 41. cikkében foglalt megfelelő ügyintézés elve is előírja (lásd: 2018. december 13‑i UP kontra Bizottság ítélet, T‑706/17, nem tették közzé, EU:T:2018:924, 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
61 A tisztviselők jogai és érdekei védelmének azonban a hatályos szabályok tiszteletben tartása szab határt (lásd: 2006. december 5‑i Angelidis kontra Parlament ítélet, T‑416/03, EU:T:2006:375, 117. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
62 Ebből következően a felperes nem hivatkozhat célravezetően a megfelelő ügyintézés elvére és a gondoskodási kötelezettségre a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdése rendelkezései megsértésének megállapítása érdekében. Márpedig az első jogalap vizsgálatából kitűnik, hogy a Bizottság a megtámadott határozatot helyesen alapította az említett rendelkezésekre.
63 Egyébiránt a felperes által a negyedik jogalap keretében előadott érvekre a következő választ kell adni.
64 Először is meg kell állapítani, hogy a Bizottság a releváns közigazgatási eljárást teljes mértékben és szabályszerűen betartotta. A felperes ugyanis először a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdése alapján nyújtotta be a távozási díj támogatás iránti kérelmét. E tekintetben a felperesnek lehetősége volt minden általa hasznosnak vélt információt megadni. Ezután a személyzeti szabályzat 90. cikke (1) bekezdésének megfelelően a PMO a felperes által közölt összes körülmény alapján hozta meg a határozatát. Ezt követően a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján a felperes panaszt nyújtott be a munkaszerződés megkötésére jogosult hatósághoz, amelyben kifejthette azokat az okokat, amelyek miatt úgy ítélte meg, hogy az említett támogatást megkaphatja, és előterjeszthette az általa hasznosnak ítélt összes információt is. Végül a Bizottság a határozat elfogadása során az azt befolyásoló összes körülményt figyelembe vette, amelyek lényegesek lehetnek a határozat szempontjából, így különösen azokat, amelyeket a felperes ezen eljárás keretében terjesztett elő. Következésképpen a felperes nem róhatja fel a Bizottságnak, hogy az nem hallgatta meg megfelelően.
65 Másodszor meg kell állapítani, hogy a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének alkalmazására vonatkozó, 2017. novemberi közleményt a PMO azért küldte el az Europolnak, hogy az utóbbi azt az érintett személyeknek átadja. Ezt követően az Europol ezt az közleményt elküldte az aktív állományban lévő alkalmazottainak. Meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem volt köteles elküldeni az említett közleményt azon korábbi alkalmazottainak, akiknek véglegesen megszűnt a szolgálati viszonya, mivel az egyáltalán nem változtatott volna a helyzetükön. Ezenfelül ugyanezen okok miatt a Bizottság azt az indokot sem volt köteles a felperessel közölni, amely miatt a fent említett közleményt az Europol korábbi alkalmazottainak nem küldte el. Mindenesetre hangsúlyozni kell, hogy ezen igazgatási magatartás nem csorbíthatja a megtámadott határozat jogszerűségét, amelyet az említett közlemény előtt, és a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdése rendelkezéseinek megfelelően fogadtak el, amint az az első jogalap vizsgálatából is kitűnik. Ennélfogva a felperes e tekintetben nem hivatkozhat a megfelelő ügyintézés elve és a gondoskodási kötelezettség esetleges megsértésére.
66 Harmadszor a gondoskodási kötelezettség állítólagos megsértését illetően meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyítja, hogy a Bizottság nem vette figyelembe az összes olyan lényeges körülményt, amelyek a határozatot befolyásolhatja. Hasonlóképpen, a felperes nem bizonyította, hogy a távozási díj iránti kérelmének elbírálása során a Bizottság elmulasztotta figyelembe venni az érdekeit. Mindenesetre meg kell állapítani, hogy a Bizottság, a szolgálati érdek és a felperes érdekei védelmét biztosítva, a határozatát az annak befolyásolására alkalmas összes lényeges körülmény alapján hozta meg. Következésképpen a felperes nem róhatja fel a Bizottságnak, hogy az nem tett eleget a gondoskodási kötelezettségének.
67 Negyedszer, ami a felperes által hivatkozott kifogást illeti, amely szerint a távozási díj nyújtásának megtagadását csak az Europolnál fennálló szolgálati jogviszonya megszűnését követően közölték vele, meg kell jegyezni, hogy a Bizottság nem járhatott volna el másként, és ebben a tekintetben semmilyen jogsértést nem lehet vele szemben felróni. A Bizottság ugyanis csak akkor szerzett tudomást a felperes személyes helyzetéről – azaz arról, hogy a 2010‑es szolgálatba lépése óta magánnyugdíj‑biztosítási szerződéssel rendelkezik, amelybe korlátozott mértékű befizetéseket teljesít – amikor a felperes 2017. június 19‑én a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének (2) bekezdése alapján távozási díj iránti kérelmet nyújtott be. E tekintetben a Bizottsághoz hasonlóan hangsúlyozni kell, hogy a felperest semmilyen kár nem érte, mivel az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerébe fizetett hozzájárulások a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján átvihetők a felperes nyugdíjrendszerébe. Ebből következik, hogy az említett kifogást el kell utasítani.
68 Következésképpen a megfelelő ügyintézés elve és a gondoskodási kötelezettség megsértésére alapított negyedik jogalapot el kell utasítani, ennélfogva a megsemmisítés iránti kérelmet teljes egészében el kell utasítani.
A kártérítési kérelmekről
69 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék kötelezze a Bizottságot a jelen kereset megsemmisítés iránti kérelmeiben kifejtett jogellenességekkel okozott vagyoni és nem vagyoni kár megtérítésére. E tekintetben a felperes egyrészt a vagyoni kár megtérítéseként 42 737 euró megfizetését, másrészt az ideiglenesen, méltányosan 10 000 euróban meghatározott nem vagyoni kár megtérítését követeli.
70 Ami közelebbről a vagyoni kárt illeti, a felperes azt állítja, hogy az utóbbit főszabály szerint a megtámadott határozat megsemmisítése, és a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikke (2) bekezdésének alkalmazása útján kell orvosolni. Abban az esetben, ha a Törvényszék álláspontja szerint ez a rendelkezés nem alkalmazható, amit a felperes vitat, az említett kár abból áll, hogy felperes képtelen hozzáférni az érintett magánbiztosító társaságnál, illetve az európai uniós intézmények nyugdíjrendszerénél lévő pénzeszközeihez, vagyis ahhoz a 213 687 eurós összeghez, amely az utóbbi rendszerben megszerzett nyugdíjjogosultságának biztosításmatematikai egyenértékét jelenti. Mivel a felperesnek szándékában áll ezt az összeget a nyugdíjkorhatára eléréséig magánúton befektetni, a vagyoni kárát az említett összeg meghatározott százaléka képezi. Mivel a felperes magánbefektetéseinek átlagosan 15–25%‑os éves hozamuk van, ezért az éves veszteségét 213 687 euró 20%‑ában, azaz 42 737 euróban lehet megállapítani.
71 A nem vagyoni kárt illetően a felperes úgy érvel, hogy az abból az ismétlődő és igazságtalan bánásmódból ered, amely számára jelentős stresszt okozott, és amely számos álmatlan éjszakában és szorongásban nyilvánult meg. A felperes által érzett bizonytalanság mély igazságtalanságérzést okozott annak ellenére, hogy az Europol, a PMO és az érintett magánbiztosító társaság korábbi és ismételt álláspontjához hasonlóan a szabályok egyértelműek. Mivel az Europollal kötött szerződésének megszűnését követően nem volt képes teljes mértékben az új állás keresésére összpontosítani, a felperes – első alkalommal – munkanélkülivé vált, ami tovább súlyosbítja a nem vagyoni kárát. A felperes szerint a nem vagyoni kárát végső soron ideiglenesen, méltányosan 10 000 euróban kell meghatározni.
72 A Bizottság a maga részéről cáfolja a felperes érveit, és a kártérítési kérelem elutasítását kéri.
73 E tekintetben a közszolgálati tárgyú állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, ha a kártérítési kérelem szorosan összefügg a megsemmisítés iránti kérelemmel, az utóbbi elfogadhatatlanság, vagy megalapozatlanság miatti elutasítása a kártérítési kérelem elutasítását is maga után vonja (lásd: 2003. szeptember 30‑i Martínez Valls kontra Parlament ítélet, T‑214/02, EU:T:2003:254, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
74 A jelen ügyben a kártérítés iránti kérelem szorosan összefügg a megsemmisítés iránti kérelemmel.
75 Mivel a Törvényszék a megsemmisítés iránti kérelmet elutasította, a kártérítési kérelmet is el kell utasítani.
76 A fentiekből az következik, hogy a keresetet teljes egészében el kell utasítani.
A költségekről
77 A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A felperest, mivel pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a keresetet elutasítja.
2) A Törvényszék Peeter Palót kötelezi a költségek viselésére.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2019. október 16‑i nyilvános ülésen.
Aláírások