A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kilencedik tanács)

2023. november 15.(*)

„Közszolgálat – Tisztviselők – Szolgálati érdekből történő újrabeosztás – Az uniós bíróság ítéletének végrehajtása keretében, visszaható hatállyal elfogadott határozat – EUMSZ 266. cikk – A személyzeti szabályzat 22a. és 22c. cikke – A pert megelőző eljárás szabálytalansága – A megfelelő ügyintézés elve – A meghallgatáshoz való jog – A pártatlanság elve – Észszerű határidő – Gondoskodási kötelezettség – Felelősség – Nem vagyoni kár”

A T‑790/21. sz. ügyben,

PL (képviseli: N. de Montigny ügyvéd)

felperes

az Európai Bizottság (képviselik: M. Brauhoff és L. Vernier, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

A TÖRVÉNYSZÉK (kilencedik tanács),

tagjai: L. Truchot elnök, H. Kanninen és M. Sampol Pucurull (előadó) bírák,

hivatalvezető: H. Eriksson tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára,

a 2023. március 15‑i tárgyalást követően,

meghozta az alábbi

Ítéletet

1        Az EUMSZ 270. cikken alapuló keresetében a felperes, PL egyrészt az Európai Bizottság 2021. február 16‑i, a felperest 2013. január 1‑jétől visszamenőleges hatállyal a Mobilitáspolitikai és Közlekedési Főigazgatósághoz (DG) való újrabeosztásáról szóló határozatának (a továbbiakban: megtámadott határozat), valamint a panaszát részben elutasító 2021. szeptember 16‑i határozat (a továbbiakban: a panaszt részlegesen elutasító határozat) megsemmisítését, másrészt pedig az általa állítólagosan elszenvedett vagyoni és nem vagyoni kár megtérítését kéri.

I.      A jogvita előzményei

2        A jelen jogvita a felperesnek a Bizottság ciszjordániai és gázai‑övezeti küldöttségétől Kelet‑Jeruzsálembe (a továbbiakban: küldöttség) történő, 2013. január 1‑jei újrabeosztására (a továbbiakban: vitatott újrabeosztás) vonatkozik, ahol a felperes 2012. február 16‑tól kezdődően, a Mobilitáspolitikai és Közlekedési Főigazgatóságon dolgozott.

3        A megtámadott határozat azt követően született, hogy az uniós bíróság megsemmisítette a vitatott újrabeosztást elrendelő két korábbi határozatot, és a Bizottság visszavont egy harmadik, ugyanilyen hatályú határozatot (a továbbiakban együttesen: az újrabeosztásról szóló első három határozat).

4        E határozatok elfogadásának ténybeli háttere a következő.

5        A felperest 2012. december 20‑án e‑mailben értesítették arról, hogy a vitatott újrabeosztást előző nap jóváhagyták (a továbbiakban: az újrabeosztásról szóló első határozat). E határozatot a felperes a Közszolgálati Törvényszék előtt megtámadta (F‑96/13. sz. ügy).

6        Az újrabeosztásról szóló első határozat elfogadásának körülményeit a 2015. április 15‑i PL kontra Bizottság ítélet (F‑96/13, a továbbiakban: F‑96/13. sz. ítélet, EU:F:2015:29) 2–14. pontja a következőképpen írja le:

„2      A felperes a Bizottság tisztviselője. A tényállás idején a felperes az AD 11 besorolási fokozatba tartozott, és eredetileg a Mobilitáspolitikai Főigazgatóságon, a Közös Erőforrások Igazgatóságán belül működő pénzügyi erőforrások egységéhez osztották be. A [kinevezésre jogosult hatóság] 2012. január 16‑i határozatával a felperest 2012. február 16‑i hatállyal áthelyezték a Nemzetközi Együttműködés és Fejlesztés Főigazgatóság (a továbbiakban: Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatóság) Szomszédság[politikai] Igazgatóságának pénzügyekkel, szerződésekkel és ellenőrzéssel foglalkozó egységéhez, és a küldöttségen […] belül részlegvezetővé nevezték ki.

3      Miközben feladatait a küldöttség pénzügyekkel, szerződésekkel és ellenőrzéssel foglalkozó részlegének vezetőjeként végezte, az Európai Számvevőszék a [bizalmas](1) elnevezésű programmal kapcsolatban ellenőrző látogatást tett a küldöttségnél. Látogatásuk végén a Számvevőszék ellenőrei arról számoltak be, hogy a program irányítása nem megfelelő. Ugyanebben az időszakban a felperes több érdekelt félnek is kifejezte a program irányítása során elkövetett állítólagos szabálytalanságokkal kapcsolatos aggályait, egy – a Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatósággal több szerződést is kötött – nemzetközi szervezet tevékenységével kapcsolatos aggodalmait, a küldöttség egyes helyi alkalmazottainak e nemzetközi szervezettel fennálló kapcsolataiból eredő összeférhetetlenség kockázatára vonatkozó kérdéseit, valamint a [bizalmas] elnevezésű uniós projektnek az említett szervezet általi végrehajtása során felmerülő korrupcióval kapcsolatos gyanúját. Egyébiránt a küldöttségnek a [bizalmas] programot irányító, pénzügyekkel, szerződésekkel és ellenőrzéssel foglalkozó részlegével szemben az Európai Csalás Elleni Hivatal […] 2011‑ben és 2013‑ban vizsgálatokat indított.

4      2012. október 15‑én [A], a küldöttség személyi állományának képviselője (a továbbiakban: személyi állomány képviselője) feljegyzést küldött a küldöttség vezetőjének, amelyet a küldöttség 21 tagja írt alá […], és amelyben arról panaszkodott, hogy a személyi állomány egy része csalódott, miután a küldöttség pénzügyekkel, szerződésekkel és ellenőrzéssel foglalkozó részlegében a felperes hét hónapja tartó vezetése alatt megváltozott a szemléletmód. A szemléletmód megváltoztatása jelentős késedelmeket okozott a projektek irányításában, sőt egyes projektek meghiúsulását, valamint hitelességük elvesztését eredményezte az uniós partnerek irányában. A személyi állomány képviselője a feljegyzésben arra is hivatkozott, hogy az előző hét hónapban a személyi állomány tagjainak szakmai feddhetetlenségét veszélyeztető, nem megfelelő cselekményekről számoltak be, és azok továbbra is előfordultak. A feljegyzés a felettesekhez intézett felhívással zárult, hogy azok gyorsan találjanak megoldást erre az elviselhetetlenné vált helyzetre.

5      2012. október 22‑én és 23‑án a Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatóság Szomszédság[politikai] Igazgatóságának pénzügyekkel, szerződésekkel és ellenőrzéssel foglalkozó egységének vezetője (a továbbiakban: a felperes egységének vezetője), aki alá a felperes is tartozott, látogatást tett a küldöttségen, és az érintett távollétében beszélt az érintett munkatársaival.

6      Azon a 2012. október 25‑én, Brüsszelben tartott megbeszélésen, amelyen többek között a felperes egységének a vezetője és a felperes is részt vett, szó volt a felperes magatartásáról, valamint a küldöttségen belül a pénzügyekkel, szerződésekkel és ellenőrzéssel foglalkozó részleg és az operatív részleg közötti kommunikációs problémákról.

7      2012. november 9‑én a személyi állomány képviselője e‑mailt küldött a felperes egysége vezetőjének, amelyben arról panaszkodott, hogy a felperes magatartása tovább súlyosbodott. A személyi állomány képviselője szerint a felperes ezúttal azt rótta fel a személyi állománynak, hogy a 2012. október 22‑i és 23‑i látogatás során beszéltek az egység vezetőjével. Ugyanebben az e‑mailben a személyi állomány képviselője azt kérte, hogy hozzanak megelőző intézkedést a személyi állomány zaklatással szembeni védelme érdekében.

8      A küldöttségvezető és a Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatóság főigazgató‑helyettese 2012. november 12‑én, illetve a felperes egységének vezetője a következő nap, november 13‑án e‑mailben figyelmeztette a felperest viselkedésének helytelen jellegére, valamint az általa és a részlege által okozott kommunikációs problémákra. A felperes felettesei szerint ezek a nehézségek a küldöttség munkáját és az Unió által a régióban fenntartott politikai kapcsolatokat érintették.

9      2012. november 20‑án a felperest telefonon tájékoztatták a központba való újrabeosztásáról, és e‑mailt kapott a Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatósághoz tartozó küldöttségek humánerőforrásügyi egységének vezetőjétől, amely »megerősítette a központba, az eredeti Főigazgatóságára[, a Mobilitáspolitikai Főigazgatóságra] történő újrabeosztását«. Ugyanebben az e‑mailben az állt, hogy »néhány napon belül, mire az eljárások lezárulnak, hivatalos értesítést fog kapni«, illetve felkérték, hogy még az év vége előtt vegye ki szabadsága fennmaradó részét, ami »azt jelenti, hogy hamarosan elhagyja a küldöttséget«.

10      2012. november 28‑i és 29‑i e‑mailjében a felperes azt kérte a küldöttség vezetőjétől, illetve az egységének vezetőjétől, hogy küldjék meg számára azon tények pontos listáját, amelyekre a november 12‑i és 13‑i e‑mailjükben utaltak, annak érdekében, hogy válaszolni tudjon azokra.

11      2012. december 4‑én a felperes tájékoztatta a Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatósághoz tartozó küldöttségek humánerőforrásügyi egységének vezetőjét, hogy készül a távozására, de még nem kapta meg a 2012. november 20‑i e‑mailjében említett, újrabeosztásról szóló határozattal kapcsolatos hivatalos értesítést, jóllehet a költözéssel kapcsolatos adminisztratív teendőket el kellene végeznie.

12      2012. december 6‑án a küldöttségvezető válaszolt a felperes november 28‑i e‑mailjére, tájékoztatva őt arról, hogy az általa hivatkozott problémák visszatérő jellegűek, és hogy nem tudta minden alkalommal rögzíteni, amikor a felperesre vonatkozó panasz érkezett.

13      2012. december 10‑én a felperes ismételten arra kérte a küldöttségvezetőt, hogy szolgáltasson számára bizonyítékokat a vele szemben felhozott kifogások alátámasztására. December 12‑én a küldöttségvezető arra kérte a felperest, hogy minden további tájékoztatással kapcsolatban forduljon az illetékes humánerőforrás‑osztályhoz.

14      2012. december 20‑án a Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság életpálya‑menedzsment és teljesítmény egységének egyik alkalmazottja e‑mailt küldött a felperesnek, amelyben tájékoztatta őt arról, hogy az életpálya‑menedzsment és teljesítmény egységhez tartozó személyzeti mozgások csoport vezetője, mint kinevezésre jogosult hatóság 2012. december 19‑én, 2013. január 1‑jei hatállyal »jóváhagyta« a »MOVE.SRD (Brüsszel)« » főigazgatósághoz [és] egységhez«, azaz a Mobilitáspolitikai Főigazgatósághoz történő újrabeosztását.

Az e‑mail szerzője azt is közölte, hogy ezen újrabeosztás jogalapja az Európai Unió tisztviselőinek személyzeti szabályzata 7. cikkének (1) bekezdése az akkor hatályos változatban […], hogy »ezt az újrabeosztást regisztrál[ták] és a ’Sys[p]er 2’ [nevű személyzeti igazgatási informatikai rendszerben] megtekinthető«, hogy az említett e‑mail egy példányát a felperes aktájába helyezik, illetve hogy »nem készül papíralapú dokumentum«.”

7        A felperest a 2013. évi előléptetési időszakban 2013. január 1‑jétől AD 12 besorolási fokozatba léptették elő.

8        2015. január 16‑án a felperest a Bizottság londoni (Egyesült Királyság) képviseletére osztották be.

9        A Közszolgálati Törvényszék 2015. április 15‑én hozott F‑96/13. sz. ítéletével megsemmisítette az újrabeosztásról szóló első határozatot, mivel a felperes védelemhez való jogát megsértették.

10      2015. október 15‑én a Bizottság és a felperes közötti többszöri egyeztetést követően találkozóra került sor az F‑96/13. sz. ítélet végrehajtásával kapcsolatban a Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság életpálya‑menedzsment és teljesítmény egységének (a továbbiakban: DG RH.B4 egység) vezetője és a felperes között, a felperes tanácsadójának és két másik egység vezetőjének jelenlétében (a továbbiakban: 2015. október 15‑i találkozó).

11      E találkozó során a DG RH.B4 egység vezetője tájékoztatta a felperest arról a szándékáról, hogy kinevezésre jogosult hatóságként az F‑96/13. sz. ítélet végrehajtásaként visszamenőleges hatállyal elrendeli a vitatott újrabeosztást. Kifejtette, hogy a találkozó célja az volt, hogy lehetőséget adjon a felperesnek észrevételei megtételére, mielőtt e határozatot meghozza.

12      A DG RH.B4 egység vezetője az akkori aktára hivatkozott, amely véleménye szerint a felperes nem megfelelő magatartását tárta fel. E tekintetben a találkozón szóba kerültek bizonyos, 2012. július 27‑én, 2012. szeptember 18‑án, 2012. október 3‑án, 5‑én és 14‑én, valamint 2012. november 12‑én és 13‑án kelt e‑mailek.

13      A felperes nyilatkozott az e‑mailek hátteréről. Kifejtette továbbá, hogy a fenti 6. pontban említett nemzetközi szervezettel kapcsolatban 2012. október 3‑án bejelentést tett feletteseinek. Azt is jelezte, hogy 2012. november 13. és 20. között olyan eseményekre került sor, amelyekről ő nem tudott, és amelyek azt eredményezték, hogy az adminisztráció elrendelte a vitatott újrabeosztást. Álláspontja szerint az újrabeosztás és a bejelentése között összefüggés állt fenn, amelyet ki kell vizsgálni. A DG RH.B4 egység vezetője által hivatkozott, az F‑96/13. sz. ítéletben szereplő indokokat elégtelennek ítélte.

14      2015. december 22‑én a DG RH.B4 egység vezetője elrendelte a vitatott újrabeosztást 2013. január 1‑jére visszaható hatállyal (a továbbiakban: újrabeosztásról szóló második határozat).

15      E határozat indokolása során a DG RH.B4 egység vezetője megállapította, hogy a felperes és kollégái között mind a küldöttségen, mind a központban »rendkívül feszült a kommunikációs helyzet«, ami véleménye szerint jelentős mértékben befolyásolhatja a küldöttség megfelelő működését. E tekintetben kifejezetten hivatkozott a 2012. szeptember 18. és november 13. között kelt e‑mailekre, amelyeket az adminisztráció a 2015. október 15‑i találkozón mutatott be a felperesnek, idézve néhány részletet.

16      A felperes a Törvényszék előtt megtámadta az újrabeosztásról szóló második határozatot. A 2018. december 13‑i PL kontra Bizottság ítélettel (T‑689/16, a továbbiakban: T‑689/16. sz. ítélet, nem tették közzé, EU:T:2018:925) e határozatot azzal az indokkal semmisítették meg, hogy azt hatáskörrel nem rendelkező hatóság fogadta el, tekintettel az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 22a. cikke által a felperes számára bejelentő személy minőségében biztosított védelemre.

17      E megsemmisítést követően a DG RH.B4 egység megbízott vezetője a 2019. június 25‑én kelt határozatával 2013. január 1‑jére visszaható hatállyal újból elfogadta a vitatott újrabeosztást (a továbbiakban: újrabeosztásról szóló harmadik határozat).

18      2020. május 18‑án benyújtott keresetlevelével (T‑308/20. sz. ügy) a felperes az újrabeosztásról szóló harmadik határozat megsemmisítését kérte, többek között a jogi aktus kibocsátója hatáskörének hiánya miatt.

19      2020. július 27‑i levelében a Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság főigazgatója (a továbbiakban: az DG RH főigazgatója) arról tájékoztatta a felperest, hogy vissza kívánja vonni az újrabeosztásról szóló harmadik határozatot, és azt a kinevezésre jogosult hatóságként általa hozott új határozattal kívánja felváltani. Kijelentette, hogy ez a határozat a vitatott újrabeosztásra vonatkozna, 2013. január 1‑jei visszamenőleges hatállyal. A DG RH főigazgatója felhívta a felperest, hogy az új határozat elfogadását megelőzően terjessze elő esetleges észrevételeit.

20      2020. augusztus 13‑i levelében a felperes azt kérte a DG RH főigazgatójától, hogy fejtse ki azokat az okokat, amelyek alapján úgy véli, hogy a DG RH.B4 egység megbízott vezetője nem az újrabeosztásról szóló döntésre hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság. Mivel – tekintettel az újrabeosztásról szóló harmadik határozat bejelentett visszavonására – továbbra is bejelentő személy minőséggel rendelkezett, a felperes előadta, hogy az új határozatot a személyzeti szabályzat 22a. cikkének tiszteletben tartásával kell elfogadni. Egyébiránt megjegyezte, hogy az újrabeosztásról szóló harmadik határozat visszavonása hatással lenne a T‑308/20. sz. ügyben benyújtott kereset elfogadhatóságára. Végül arra kérte a Bizottságot, hogy foglaljon állást ezekben a kérdésekben.

21      2020. szeptember 7‑i levelében a DG RH főigazgatója jelezte, hogy a T‑689/16. sz. ítélet indokolásának fényében úgy tűnik, hogy az újrabeosztásról szóló határozatot csak ő hozhatja meg. Azt is kijelentette, hogy az újrabeosztásról szóló harmadik határozat visszavonásának célja az, hogy az ítéletet a legkevésbé vitatható módon hajtsák végre, anélkül hogy megvárnák a T‑308/20. sz. ügyben indított eljárás kimenetelét. Ennek érdekében ismételten felhívta a felperest, hogy tegye meg észrevételeit a javasolt határozattal kapcsolatban, amint azt a 2020. július 27‑i levelében már említette.

22      2020. szeptember 17‑i levelében a felperes emlékeztetett azokra a körülményekre, amelyek között az újrabeosztásról szóló első határozatot meghozták. Különösen arra, hogy az újrabeosztást 2012. november 20‑án jelentették be neki, kevesebb mint egy hónappal azután, hogy tájékoztatta feletteseit a [bizalmas] program irányítása során elkövetett esetleges szabálytalanságokról, egy – a Nemzetközi Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatósággal (a továbbiakban: „Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatóság”) több szerződést is kötött – szervezet tevékenységével kapcsolatos aggodalmairól, a küldöttség egyes helyi és szerződéses alkalmazottainak e szervezettel fennálló kapcsolataiból eredő összeférhetetlenség kockázatára vonatkozó kérdéseiről, valamint a [bizalmas] projektnek az e szervezet általi végrehajtása során felmerülő korrupcióval kapcsolatos gyanújáról. A felperes az F‑96/13. sz. ítélet 66. és 67. pontjára hivatkozva emlékeztetett azokra az okokra is, amelyek alapján a Közszolgálati Törvényszék megsemmisítette az újrabeosztásról szóló első határozatot. Előadta továbbá, hogy a 2015. október 15‑i találkozón a Bizottság nem szolgáltatott új információkat, és nem nevezett meg semmilyen olyan sérelmet, amely 2012. november 13‑át követően merült volna fel. A felperes tehát nem tudta észrevételeit érdemben előadni. A felperes arra is emlékeztetett, hogy 2016. október 10. óta kérte, hogy a DG RH főigazgatója hallgassa meg őt a helyzetével kapcsolatban, amely szerint 2013. január 1. óta szolgálati érdekből hét újrabeosztásra került sor, kifejezetten e célból létrehozott és a távozását követően megszüntetett álláshelyekre. Az újrabeosztásról szóló harmadik határozatot szintén anélkül fogadták el, hogy a felperes érdemben előadhatta volna észrevételeit. Ha – amint azt az RH DG főigazgatója jelezte – ezt a határozatot később vissza kell vonni, a Bizottság feladata lesz, hogy közölje a felperessel a vitatott újrabeosztás pontos indokait annak érdekében, hogy lehetővé tegye számára, hogy érdemben előterjessze észrevételeit. A Bizottságnak azt is biztosítania kell, hogy az új határozatot a felperes bejelentő személy minőségét szabályozó rendelkezéseknek megfelelően hozzák meg. A 2012. évre visszanyúló ügy összetettségére tekintettel a felperes azt kérte, hogy a DG RH főigazgatója fogadja őt, hogy első lépésben informálisan megvizsgálhassák azokat a körülményeket, amelyek alapján a helyzet rendezhető lenne.

23      2020. október 9‑i levelében a DG RH főigazgatója jelezte a felperesnek, hogy a felperes rendelkezik minden olyan releváns információval, amely lehetővé teszi számára a meghallgatáshoz való jog megfelelő gyakorlását. E tekintetben megemlítette a 2015. október 15‑i találkozónak az adminisztráció és a felperes által készített jegyzőkönyveit, amelyekből szerinte kiderültek a DG RH.B4 egység vezetője által az újrabeosztásról szóló második határozat elfogadásakor figyelembe vett indokok. A DG RH főigazgatója emlékeztetett arra, hogy ezt a határozatot a Törvényszék kizárólag a kibocsátó hatáskörének hiányára alapított indokkal semmisítette meg. Ennélfogva felhívta a felperest, hogy két héten belül nyújtsa be észrevételeit, egyúttal csatolta a levélhez a jegyzőkönyveket. Ezenkívül megküldte a felperesnek az újrabeosztásról szóló harmadik határozat visszavonására vonatkozó határozatot. Kijelentette, hogy a visszavonásnak az volt a célja, hogy megszüntesse az e határozat kibocsátója hatáskörének hiányával kapcsolatban fennálló szabálytalanságot, és hogy e visszavonást – a felperes meghallgatását követően – a felperes újrabeosztásáról szóló új határozat elfogadása követi.

24      2020. október 31‑i levelében a felperes arra hivatkozott, hogy – amint az az F‑96/13. sz. ítélet 60., 61. és 66. pontjából kitűnik – felettesei 2012. november 13. után kifogásokat fogalmaztak meg magatartásával kapcsolatban, amelyeket nem volt lehetősége vitatni. Az ezen időpontot követő eseményeket nem tisztázták a 2015. október 15‑i találkozón, amelynek során a Bizottság csupán újraolvasta a felperesnek egyrészről a küldöttségvezetővel, másrészről a Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatóságnál lévő egysége vezetőjével folytatott e‑mail‑váltásait. A felperes emlékeztetett arra, hogy sikertelenül kért hozzáférést a posta által 2012. november 26‑án lebélyegzett, a küldöttségek erőforrás‑felhasználásával foglalkozó bizottság (a továbbiakban: Comdel) tagjainak címzett, őt érintő feljegyzéshez, valamint az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz, és különösen a Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatóság által 2012‑ben a Bizottság Jogi Szolgálatának küldött, illetve az utóbbi által őrzött dokumentumokhoz. A felperes szerint a Közszolgálati Törvényszék jogerősen kimondta, hogy a 2012. november 13. előtti indokok nem igazolhatják jogszerűen a vitatott újrabeosztást. Szerinte az általa a feletteseinek nyújtott információkat – anélkül, hogy azok erre reagáltak volna – az Európai Számvevőszék közölte az Európai Csalás Elleni Hivatallal (OLAF), amely négy alkalommal beidézte őt. Ugyanezen információk alapján a Bizottság felmondta a szóban forgó szervezettel a [bizalmas] program keretében kötött valamennyi közvetett irányítási szerződést. Ugyanezen tényezők késztették a Számvevőszék ellenőrzés céljából tett látogatásának vezetőjét arra, hogy az egyik találkozón kifejezetten korrupcióról, csalásról, nepotizmusról és összejátszásról tegyen említést. A küldöttség pénzügyekkel, szerződésekkel és ellenőrzéssel foglalkozó egységének vezetőjeként a felperes köteles volt megtenni az Unió érdekeinek védelmét szolgáló intézkedéseket. Az újrabeosztásról szóló esetleges új határozat indokainak, amelyek szerinte nem szerepelnek a 2020. július 27‑i levélben, ezért objektíveknek, egyértelműeknek és pontosaknak kellett volna lenniük ahhoz, hogy a felperes vitatni tudja azokat a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság előtti meghallgatáson, amely meghallgatást mint bejelentő személy kérte, hogy rendezze hivatali helyzetét, és helyreállítsa becsületét és szakmai méltóságát.

25      A 2020. november 25‑i PL kontra Bizottság végzésben (T‑308/20, nem tették közzé, EU:T:2020:571) a Törvényszék megállapította, hogy a felperes által az újrabeosztásról szóló harmadik határozattal szemben benyújtott kereset a határozat visszavonását követően okafogyottá vált. A Törvényszék a Bizottságot kötelezte az eljárás költségeinek viselésére, mivel úgy ítélte meg, hogy az újrabeosztásról szóló harmadik határozat visszavonásával hallgatólagosan elismerte, hogy az elfogadásra irányuló eljárás nem volt hibátlan.

26      2020. december 11‑i e‑mailjében a felperes megismételte a DG RH főigazgatójához intézett azon kérelmét, hogy egy találkozó keretében hallgassák őt meg.

27      2021. február 16‑án a DG RH főigazgatója elfogadta a megtámadott határozatot.

28      A megtámadott határozat első három preambulumbekezdésében a DG RH főigazgatója megállapította, hogy a felperes és felettesei között 2012‑ben – akár a brüsszeli (Belgium) Fejlesztési és Együttműködési Főigazgatóságon, akár a küldöttségen belül – folytatott különböző levélváltások szerint „a kapcsolatok helyzete […] egyre inkább tarthatatlananná vált”, és hogy a küldöttségen belüli helyzet megnyugtatása érdekében helyénvaló volt a vitatott újrabeosztásról dönteni, mivel az adminisztráció széles mérlegelési mozgástérrrel rendelkezett a szervezeti egységei megszervezésében.

29      A DG RH főigazgatója ezt követően emlékeztetett az újrabeosztásról szóló első három határozat elfogadásához vezető eljárásokra, valamint az esettől függően a határozatok uniós bíróság általi megsemmisítését vagy Bizottság általi visszavonását igazoló okokra.

30      A megtámadott határozat (12) preambulumbekezdésében a DG RH főigazgatója megállapította, hogy a felperesre a személyzeti szabályzat 22a. cikkének rendelkezései vonatkoznak, és hogy következésképpen ő volt a vitatott újrabeosztásra vonatkozó döntés tekintetében a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság.

31      Miután megállapította, hogy a felperes a fenti 19–24. pontban ismertetett levélváltások keretében gyakorolhatta a meghallgatáshoz való jogát, a DG RH főigazgatója a megtámadott határozat utolsó preambulumbekezdésében jelezte, hogy a felperes „hivatali helyzetét” 2013. január 1‑jére visszaható hatállyal „rendezni kell”, mégpedig az újrabeosztásról szóló második határozattal azonos tartalmú és a megtámadott határozat első három preambulumbekezdésében kifejtett indokok alapján hozott új határozat elfogadásával.

32      A megtámadott határozatot továbbító, szintén 2021. február 16‑i e‑mailben a DG RH főigazgatója jelezte a felperesnek, hogy az e határozat elfogadását megelőző években bőségesen volt lehetősége arra, hogy kifejtse álláspontját a vitatott újrabeosztásról és az azt igazoló okokról, így a DG RH főigazgatója és a felperes közötti kétoldalú megbeszélés nem tűnik szükségesnek.

33      2021. május 17‑én a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a megtámadott határozattal szemben, és többek között kérte a határozat visszavonását, a hatáskörrel nem rendelkező hatóságok által vele szemben hozott összes többi határozat megsemmisítését, tekintettel a bejelentő személy minőségére, valamint a Bizottság „Sysper 2” elnevezésű személyzeti igazgatási informatikai rendszeréből a 2013 és 2022 között szabálytalanul hozott valamennyi egyéb közigazgatási határozat törlését, valamint állítólagos vagyoni és nem vagyoni kár címén 100 000 euró, illetve 250 000 euró megfizetését.

34      A panaszt a személyzeti szabályzat 22c. cikkére hivatkozó formanyomtatvány kíséretében nyújtotta be, és a Bizottság Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóságának a jogorvoslatokkal és az ügyek nyomon követésével foglalkozó egységéhez (a továbbiakban: DG RH.E2 egység) kellett küldeni. A formanyomtatványt és a panaszt a felperes által a DG RH főigazgatójának címzett levél kísérte, amely szerint a panasz a személyzeti szabályzat 22c. cikkén alapul. A formanyomtatványt, a panaszt és a levelet együttesen küldték el e‑mailben a DG HR.E2 egységnek.

35      A felperesnek címzett 2021. május 31‑én kelt e‑mailben a DG RH.E2 egység visszaigazolta a 2021. május 17‑én elküldött levél átvételét, hivatkozva a „személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján benyújtott” panaszra, és csatolt egy „Személyes adatok védelméről szóló adatvédelmi nyilatkozat” című dokumentumot. Ugyanezen e‑mailben felhívták a felperest, hogy amennyiben hasznosnak tartja, tizenöt napon belül nyújtsa be a panaszával kapcsolatos valamennyi új dokumentumot.

36      2021. június 3‑i e‑mailjében a felperes azt kérte a DG RH.E2 egységtől, hogy tisztázzák a 2021. május 31‑i e‑mail bizonyos vonatkozásait, miután az DG RH főigazgatója mint hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság hagyta azt jóvá. Először is a felperes megjegyezte, hogy a panaszt a személyzeti szabályzat 22c. cikke alapján nyújtották be. Másodszor, kérte a kinevezésre jogosult hatóság belső szabályzatát az e rendelkezés szerinti panaszok kezelésére vonatkozóan. Harmadszor, kérte, hogy függesszék fel a hasznos dokumentumok benyújtására számára biztosított tizenöt napos határidőt a tisztázás iránti kérelmére adandó válaszig. Egyébiránt kérte a személyzeti szabályzat által az ilyen típusú ügyekben biztosított bizalmas jelleg tiszteletben tartását.

37      2021. június 4‑i e‑mailjében a DG RH.E2 egység egyik munkatársa pontosította, hogy a felperes által a személyzeti szabályzat 22c. cikke alapján benyújtott panasszal ez az egység fog foglalkozni, a személyzeti szabályzat 90. cikke (2) bekezdésének, valamint a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján benyújtott kérelmekről, a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján benyújtott panaszokról és a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján benyújtott segítségnyújtás iránti kérelmekről szóló, 2013. december 19‑i 79–2013. sz. igazgatási tájékoztatónak megfelelően, amely tájékoztatót mellékletként megküldték.

38      A panasz részleges elutasításáról szóló, a felperessel 2021. szeptember 16‑án közölt határozatával a Bizottság humán erőforrásokért és biztonságért felelős tagja (a továbbiakban: a DG RH‑ért felelős bizottsági tag) mint kinevezésre jogosult hatóság részben helyt adott a felperes panaszának, elfogadva, hogy a Sysper 2 aktájából eltávolítják az újrabeosztásról szóló harmadik határozatot és a személyzeti szabályzat 22a. cikkével kapcsolatos, az újrabeosztásról szóló határozatokra vonatkozó valamennyi bejegyzést. A panasz többi részét elutasították. Ami a panaszban szereplő kártérítési igényt illeti, a DG RH‑ért felelős bizottsági tag úgy vélte, hogy az nem kapcsolódik a megtámadott határozathoz, mivel az állítólagos kár véleménye szerint egy 2013 óta bekövetkezett eseménysorozatból ered. Következésképpen a panasznak ezt a részét a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése szerinti kérelemnek minősítették át. A DG RH‑ért felelős bizottsági tag jelezte, hogy nem ő a kérelem elbírálására hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság, és hogy erre tekintettel a választ egy másik határozatban fogják megadni.

II.    A felek kérelmei

39      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot, és amennyiben ez szükséges, a panaszt részben elutasító határozatot;

–        állapítsa meg, hogy a Bizottság elmulasztotta meghozni az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítéletek végrehajtására irányuló, ezen ítéletek indokolásával összhangban álló intézkedéseket, és állapítsa meg a res iudicata megsértését;

–        kötelezze a Bizottságot 250 000 euró megfizetésére a felperest ért vagyoni károk és 100 000 euró megfizetésére a nem vagyoni károk megtérítéseként;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

40      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

III. A jogkérdésről

A.      A kereset tárgyáról

41      Első kereseti kérelmével a felperes a megtámadott határozat, és „amennyiben ez szükséges”, a panaszt részben elutasító határozat megsemmisítését kéri.

42      Az eljárásgazdaságosság elvének megfelelően a bíróság dönthet úgy, hogy kifejezetten a panaszt elutasító határozattal szembeni kérelmek tárgyában nem szükséges határozni, ha azok önálló tartalommal nem bírnak, és valójában nem különíthetők el az azon határozattal szembeni kérelmektől, amely ellen a panaszt benyújtották (lásd: 2017. április 24‑i HF kontra Parlament, T‑584/16, EU:T:2017:282, 72. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43      A jelen ügyben a panaszt részben elutasító határozat megsemmisítése iránti kérelem elkülöníthető a megtámadott határozat elleni kérelemtől. Az előbbi alátámasztására ugyanis a felperes kifejezetten a személyzeti szabályzat 22c. cikkében a bejelentő személyek számára az általuk a pert megelőző eljárás keretében benyújtott panaszok kezelésére vonatkozóan biztosított garanciák megsértésére hivatkozik. Egyrészről, az első jogalap keretében a felperes azzal érvel, hogy a panaszt nem vizsgálta meg a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság. Másrészről, a harmadik jogalap első részének alátámasztása érdekében azt állítja, hogy panaszának a személyzeti szabályzat 22c. cikkében biztosított egyedi kezelését nem biztosították.

44      Márpedig a felperes számára lehetővé kell tenni, hogy az uniós bíróság a panasszal kapcsolatos eljárás jogszerűségét felülvizsgálja, amelynek az a célja, hogy lehetővé tegye és elősegítse a tisztviselők és az adminisztráció közötti esetleges jogviták egyezség útján történő rendezését, és hogy arra kötelezze a tisztviselőt alkalmazó hatóságot, hogy a szabályok betartásával a tisztviselő esetleges kifogásai alapján felülvizsgálja a határozatát (lásd ebben az értelemben: 2015. június 19‑i Z kontra Bíróság ítélet, T‑88/13 P, EU:T:2015:393, 143–146. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

45      E körülmények között nemcsak a megtámadott határozat megsemmisítése iránti kérelemről, hanem a panaszt részben elutasító határozatra vonatkozó kérelemről is határozni kell.

46      Ezenkívül meg kell jegyezni, hogy második kereseti kérelmével a felperes azt kéri, hogy a Törvényszék állapítsa meg, hogy a Bizottság elmulasztotta meghozni az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítéletek végrehajtására irányuló, ezen ítéletek indokolásával összhangban álló intézkedéseket, és állapítsa meg a res iudicata megsértését.

47      A Törvényszék által a tárgyaláson feltett kérdésre válaszolva a felperes pontosította, hogy második kereseti kérelme a harmadik kereseti kérelmében megfogalmazott kártérítési igény alapjául szolgáló jogsértések egyikére vonatkozik.

48      A második és a harmadik kereseti kérelmet ezért együttesen, egyetlen, kártérítési jellegű kereseti kérelemként kell értelmezni.

B.      A megsemmisítés iránti kérelem

49      Megsemmisítés iránti kérelmének alátámasztására a felperes három jogalapra hivatkozik, amelyek a következőkre vonatkoznak:

–        az első jogalap a panaszt elutasító közigazgatási hatóság hatáskörének hiányára;

–        a második jogalap az EUMSZ 266. cikk, a res iudicata, a visszaható hatály tilalma megsértésére, az eljárással való visszaélésre, az eljárási garanciák megsértésére, valamint a hatékony és az e jog céljával összhangban álló módon történő meghallgatáshoz való jog megsértésére;

–        a harmadik jogalap a személyzeti szabályzat 22a. cikkének megsértésére, az újrabeosztásra vonatkozó eljárás keretében a segítségnyújtási és gondoskodási kötelezettség megsértésére, a személyzeti szabályzat 22c. cikkének megsértésére, és a visszaélést bejelentő személyek védelméhez kapcsolódóan a gondossági, semlegességi, pártatlansági, objektivitási kötelezettség megsértésére, az aktája adminisztráció általi méltányos elbírálásához való jogának megsértésére és a jogos elvárásainak megsértésére, valamint az eljárással való visszaélésre.

1.      Előzetes észrevételek

50      Előzetesen emlékeztetni kell az adminisztráció kötelezettségeire, amikor a tisztviselő újrabeosztásáról dönt.

51      Az érintett tisztviselők jogainak és jogos érdekeinek védelmét illetően az újrabeosztásról szóló határozatokra a személyzeti szabályzat 7. cikkének (1) bekezdésében foglalt szabályok vonatkoznak. E rendelkezés értelmében a kinevezésre jogosult hatóság kizárólag a szolgálat érdekei szerint eljárva és állampolgárságra való tekintet nélkül kinevezéssel vagy áthelyezéssel osztja be az egyes tisztviselőket a csoportjukban a besorolási fokozatuknak megfelelő beosztásba.

52      Az intézmények tehát széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek abban a tekintetben, hogy saját szervezeti egységeiket speciális feladataiknak megfelelően alakítják ki, valamint a rendelkezésükre álló személyi állományt ennek megfelelően osztják be, azzal a feltétellel azonban, hogy e beosztásnak egyrészt szolgálat érdekében kell történnie, másrészt pedig tiszteletben kell tartania a besorolási fokozat és a munkakör egyenértékűségét (lásd: 2022. október 27‑i EK kontra Régiók Bizottsága ítélet, C‑539/21 P, nem tették közzé, EU:C:2022:840, 44. pont).

53      Amikor a belső kapcsolatokban jelentkező nehézségek a szolgálat jó működésére nézve káros feszültséget keltenek, akkor e nehézségek igazolhatják az érintett tisztviselő szolgálati érdekből, beleegyezése nélkül történő újrabeosztását, különösen akkor, ha a szolgálatot diplomáciai feladatokkal bízták meg. Az ilyen intézkedést akár a szóban forgó incidensben való felelősség kérdésétől függetlenül is meg lehet hozni (lásd: 2022. október 12‑i Paesen kontra EKSZ ítélet, T‑88/21, EU:T:2022:631, 213. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

54      Mivel a felperest a személyzeti szabályzat 22a. cikkének (3) bekezdése értelmében vett jóhiszemű bejelentő személynek tekintették, helyénvaló emlékeztetni azokra a garanciákra is, amelyekből a megtámadott határozat elfogadásával összefüggésben részesült.

55      A személyzeti szabályzat 22a. cikkének (3) bekezdése által előírt védelem ugyanis minden formai követelmény nélkül megilleti azokat a tisztviselőket, akik jóhiszeműen olyan tényekről adtak tájékoztatást, amelyek alapján jogellenes tevékenység fennállása vélelmezhető, mégpedig pusztán az említett tájékoztatás ténye alapján (lásd ebben az értelemben: 2014. december 12‑i AN kontra Bizottság ítélet, T‑512/13 P, EU:T:2014:1073, 30. és 31. pont).

56      Annak a ténynek, hogy valamely tisztviselő vagy egyéb alkalmazott számára kedvezőtlen határozat időrendben azután következik, hogy e tisztviselő vagy alkalmazott a személyzeti szabályzat 22a. cikke szerinti információkat közölt, arra kell késztetnie a Törvényszéket, hogy amennyiben e határozattal szemben keresetet nyújtanak be hozzá, különös gonddal vizsgálja meg az e rendelkezések megsértésére alapított jogalapot. Ugyanakkor emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés nem nyújt védelmet a tisztviselőnek minden, a tisztviselő számára esetlegesen sérelmet okozó határozattal szemben, hanem csak az általa eszközölt információközléssel összefüggő határozatokkal szemben (lásd ebben az értelemben: 2017. december 13‑i CJ kontra ECDC ítélet, T‑692/16, nem tették közzé, EU:T:2017:894, 109. és 110. pont).

57      A bizonyítási terhet illetően Šefčovič alelnöknek a Bizottsághoz intézett, a súlyos működési zavarok esetében történő információátadásra (whistleblowing) vonatkozó, 2012. december 6‑i közleményének (SEC(2012) 679 final) (a továbbiakban: visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatás) 3. pontja kimondja, hogy a bejelentő személlyel szemben hátrányos intézkedést hozó személynek kell bizonyítania, hogy ezen intézkedést a működési zavarok bejelentésétől eltérő okok indokolták.

58      Végül a személyzeti szabályzat 22c. cikke arra kötelezi valamennyi intézmény kinevezésért felelős hatóságát, hogy belső szabályokat állapítson meg többek között tájékoztatás nyújtásáról a személyzeti szabályzat 22a. cikkének (1) bekezdésében említett tisztviselők számára az általuk jelentett ügy intézésével kapcsolatban, a jogos érdekeik és magánéletük védelméről, valamint a panaszaik kezelésére vonatkozó eljárásról. Ez utóbbiakat bizalmasan kell kezelni, a körülmények által indokolt esetben a személyzeti szabályzat 90. cikkében meghatározott határidők lejárta előtt is.

59      E megfontolások fényében kell megvizsgálni a felperesnek a megtámadott határozat és a panaszt részben elutasító határozat megsemmisítése iránti kérelme alátámasztására előterjesztett jogalapokat.

2.      A panaszt elutasító közigazgatási hatóság hatáskörének hiányára alapított, első jogalapról

60      A felperes vitatja a DG RH‑ért felelős bizottsági tag hatáskörét a panasza elutasítására, amely panaszt szerinte a személyzeti szabályzat 22c. cikke, nem pedig a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján nyújtott be. A felperes szerint semmilyen jogszabály nem teszi lehetővé e hatáskör megállapítását. Ezt a hatáskört egyébként a felperes a panaszában sem ismerte el. Válaszában a felperes hozzáteszi, hogy a panasszal a DG RH.E2 egység foglalkozott, a DG RH‑ért felelős bizottsági tag csupán aláírta azt. Az alkalmazandó jog azonban nem rendelkezik ilyen hatáskör‑átruházásról vagy adminisztratív támogatásról.

61      A Bizottság vitatja a felperes érvelését, mivel az vagy elkésettség miatt elfogadhatatlan, vagy megalapozatlan.

62      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatot a DG RH főigazgatója mint hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság fogadta el hatáskör‑átruházás nélkül, a T‑689/16. sz. ítélet 47. és 48. pontjában felidézett szabályoknak megfelelően.

63      Márpedig a 2014. december 16‑i C(2014) 9864 bizottsági határozattal módosított, a tisztviselők személyzeti szabályzata által a kinevezésre jogosult hatóságra és a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságra ruházott hatáskörök gyakorlásáról szóló, 2013. június 4‑i (2013) 3288 bizottsági határozat (a továbbiakban: kinevezésre jogosult hatóságról / munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságról szóló bizottsági határozat) I. melléklete V. táblázatának 12. pontja értelmében valamennyi besorolási fokozatba tartozó tisztviselővel kapcsolatban hozott határozatokkal szembeni panaszokat rendszerint a DG RH főigazgatója elé terjesztik. A táblázat 12. pontjához fűzött 2. lábjegyzet azonban úgy rendelkezik, hogy amennyiben a DG RH főigazgatója hatáskör‑átruházás nélkül hozott határozatot, mint ahogyan ez itt is történt (lásd a fenti 62. pontot), az e határozat ellen benyújtott panaszra a DG RH‑ért felelős bizottsági tagnak kell válaszolnia.

64      Kétségtelen, hogy a kinevezésre jogosult hatóságról / munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságról szóló bizottsági határozat I. melléklete V. táblázatának 12. pontja a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdésén alapuló panaszokra vonatkozik, míg a felperes a személyzeti szabályzat 22c. cikkére is hivatkozik.

65      Mindazonáltal a személyzeti szabályzat 22c. cikke maga hivatkozik a tisztviselők azzal kapcsolatban tett panaszaira, hogy a 22a. cikkben előírt kötelezettségeik teljesítését követően vagy annak következtében milyen módon jártak el velük szemben, utalva többek között a személyzeti szabályzat 90. cikkére is.

66      A fentiekre tekintettel a DG RH‑ért felelős bizottsági tag rendelkezett hatáskörrel a felperes panaszának elbírálására.

67      A felperesnek a panasza DG RH.E2 egység általi kezelésére alapított kifogását illetően meg kell állapítani, hogy sem a személyzeti szabályzat 22c. cikke, sem a kinevezésre jogosult hatóságról / munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságról szóló bizottsági határozat, sem pedig a visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatás nem akadályozza meg ezen egységet abban, hogy támogatást nyújtson a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóságnak. Ezenkívül a felperes nem terjeszt elő egyetlen olyan bizonyítékot sem, amely alátámasztaná azt az érvét, amely szerint a DG RH‑ért felelős bizottsági tag csupán aláírta a szervezeti egységek által javasolt határozattervezetet. Ennélfogva, anélkül hogy szükséges lenne megvizsgálni azok késedelmes jellegét, meg kell állapítani, hogy e kifogások nem megalapozottak.

68      A fentiekből következik, hogy az első jogalapot el kell utasítani.

3.      A második, az EUMSZ 266. cikk, a res iudicata, a visszaható hatály tilalma megsértésére, az eljárással való visszaélésre és az eljárási garanciák, valamint a meghallgatáshoz való jog megsértésére alapított jogalapról

69      A második jogalap három részből áll.

70      Az első részt a felperes védelemhez és meghallgatáshoz való jogának megsértése, az igazgatási vizsgálat hiánya, a kontradiktórius eljárás és a fegyveregyenlőség elvének megsértése, az Európai Unió Alapjogi Chartája 41. cikkének megsértése és a megfelelő ügyintézéshez való jog, valamint az észszerű határidő tiszteletben tartásának megsértése alkotja.

71      A második és a harmadik rész, amelyeket a Törvényszék együttesen vizsgál meg, lényegében az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet Bizottság általi végrehajtásának módjára vonatkozó több jogsértésen alapul.

a)      A védelemhez való jogok megsértésére, a meghallgatáshoz való jog megsértésére, az igazgatási vizsgálat hiányára, a kontradiktórius eljárás és a fegyveregyenlőség elvének megsértésére, a Charta 41. cikkének megsértésére és a megfelelő ügyintézéshez való jog, valamint az észszerű határidő tiszteletben tartásának megsértésére alapított, első részről

72      Előzetesen a Bizottsághoz hasonlóan rá kell mutatni arra, hogy e rész címében a felperes a kontradiktórius eljárás és a fegyveregyenlőség elvének megsértésére hivatkozik, amelyek a védelemhez való jogok fogalmába tartoznak, amelyek szintén említésre kerültek. Ezeket a kifogásokat azonban a későbbiekben nem fejtik ki. Márpedig a Törvényszék eljárási szabályzata 76. cikkének d) pontja értelmében a keresetlevélnek tartalmaznia kell a jogvita tárgyát, a felhozott jogalapokat és érveket, valamint e jogalapok rövid ismertetését. Mivel a keresetlevél e kifogások tekintetében nem felel meg az e rendelkezésben meghatározott követelményeknek, ezeket a kifogásokat elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

73      E rész alátámasztása érdekében a felperes lényegében két kifogást hoz fel, amelyek közül az első a meghallgatáshoz való jogának, a második pedig az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 41. cikkében biztosított megfelelő ügyintézéshez való jognak az igazgatási vizsgálat hiánya és az észszerű határidő túllépése miatti megsértésén alapul.

1)      A meghallgatáshoz való jog megsértéséről

74      E kifogás alátámasztására a felperes arra hivatkozik, hogy a megtámadott határozat első három preambulumbekezdése olyan tények visszaható hatályú értelmezését tartalmazza, amely nem szerepelt az újrabeosztásról szóló első három határozatban, és amellyel kapcsolatban nem hallgatták őt meg. Ezenkívül a felperest a megtámadott határozat előtt nem tájékoztatták arról, hogy a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság figyelembe fogja venni a feletteseivel 2012‑ben folytatott levelezést.

75      A felperes hozzáteszi, hogy a DG RH főigazgatója megtagadta a találkozó megszervezését, noha a Bizottság a T‑308/20. sz. ügyben azt állította a Törvényszék előtt, hogy a megtámadott határozatot a felperes megfelelő meghallgatása után fogják meghozni. A felperes szerint e megbeszélés során a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság első alkalommal hallgathatta volna őt meg az általa a személyzeti szabályzat 22a. cikke alapján közölt, a szervezeti egységekre nézve érzékeny és bizalmas információk és az OLAF vizsgálata alá vont küldöttségnél lévő korábbi felettesei által kért, pusztán megtorló jellegű, vitatott újrabeosztása közötti kapcsolatról.

76      Márpedig a felperes kétoldalú megbeszélés során történő meghallgatása helyett a DG RH főigazgatója csupán a felperes és az adminisztráció között 2015‑ben lezajlott, a felperes felettesei által tett szemrehányásokról szóló levélváltásokat vette figyelembe egy olyan eljárás keretében, amelynek során a felperes a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság előtt nem élvezhette a személyzeti szabályzat 22a. cikke által a bizalmasság tekintetében biztosított garanciákat. A felperes nem részesülhetett e garanciákban az adminisztrációval – közvetlenül az újrabeosztásról szóló harmadik határozat visszavonását követően – folytatott levélváltás során sem.

77      Végül a felperes úgy véli, hogy a felrótt cselekmények után majdnem kilenc évvel már nem lehetett őt érdemben meghallgatni.

78      A Bizottság azt állítja, hogy a felperes érveit el kell utasítani.

79      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a meghallgatáshoz való alapvető jog tartalma magában foglalja, hogy az érintettnek lehetősége legyen a kérdéses döntéshozatali eljárás befolyásolására, ami biztosítja többek között azt, hogy a határozat a szolgálati érdek és az érintett személy személyes érdeke közötti megfelelő mérlegelés eredménye legyen (lásd: 2017. december 13‑i CJ kontra ECDC ítélet, T‑692/16, nem tették közzé, EU:T:2017:894, 80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

80      A jelen ügyben az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően az DG RH főigazgatójának mint kinevezésre jogosult hatóságnak a megsemmisítést kimondó ítéletek végrehajtása során az újrabeosztásról szóló első határozat meghozatalának időpontjára visszamenőleg kellett határozatot hoznia (lásd e tekintetben: 2017. december 13‑i CJ kontra ECDC ítélet, T‑692/16, nem tették közzé, EU:T:2017:894, 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

81      Amennyiben – mint a jelen ügyben is – a határozatot csak a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartásával lehet elfogadni, az érintettnek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az adminisztráció által kezdeményezett szóbeli vagy írásbeli egyeztetés keretében megfelelően ismertethesse a határozattervezettel kapcsolatos álláspontját, ennek bizonyítására pedig e hatóság köteles (lásd: 2019. január 10‑i RY kontra Bizottság ítélet, T‑160/17, EU:T:2019:1, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

82      Meg kell jegyezni, hogy az uniós bíróság – a fenti 6. pontban említett körülmények alapján – az F‑96/13. sz. ítéletben megállapította a felperes védelemhez való jogának az újrabeosztásról szóló első határozat elfogadása során történő megsértését. A Közszolgálati Törvényszék külön kimondta, hogy noha a felperesnek 2012‑ben tudnia kellett arról, hogy a munkatársai és a felettesei negatívan ítélik meg a magatartását, a kinevezésre jogosult hatóság által tervezett következményt, azaz a vitatott újrabeosztást nem ismertették ezen első határozat elfogadása előtt, így a felperes nem tudta kifejteni álláspontját. Egyébiránt az uniós bíróság szerint az iratokból kitűnik, hogy a felperes felettesei 2012. november 13‑át követően olyan kifogásokat fogalmaztak meg magatartásával kapcsolatban, amelyeket nem volt lehetősége vitatni.

83      A megtámadott határozatot azonban nem ilyen feltételek mellett fogadták el.

84      A megtámadott határozatban említett 2015. október 15‑i találkozó során ugyanis többek között arról tájékoztatták a felperest, hogy a 2012. szeptember 18. és november 13. közötti időszakból származó, egymást követő e‑mailekben lévő információk igazolhatják a vitatott újrabeosztást. A Bizottság nem emelt ki semmilyen, ezen időpontot követő körülményt. Amint az ezen találkozó részletes jegyzőkönyveiből kitűnik, a felperes kifejthette álláspontját az említett információkkal kapcsolatban, és elmagyarázhatta azt az összefüggést, amelyben az e‑mailek elküldésre kerültek, és amelyben szerepeltek a fenti 6. pontban említett szervezettel kapcsolatos gyanúi, valamint azok az információk, amelyeket 2012. október 3‑át követően közölt a feletteseivel.

85      A megtámadott határozat elfogadásakor a DG RH főigazgatója figyelembe vette az említett találkozók jegyzőkönyveit, amelyek során a felperes kifejtette álláspontját. Egyébiránt a DG RH főigazgatója, miután bejelentette az újrabeosztásról szóló harmadik határozat visszavonását, három alkalommal felhívta a felperest, hogy terjessze elő észrevételeit azon összefüggéssel kapcsolatban, amelyben az újrabeosztásról szóló első és második határozatot meghozták, és amely a főigazgató szerint e jegyzőkönyvekből kitűnik.

86      E tényezők fényében meg kell állapítani, hogy a fenti 79. pontban említett meghallgatáshoz való jogot tiszteletben tartották.

87      A felperes érvei nem kérdőjelezik meg ezt a következtetést.

88      Először is a felperes állításával ellentétben a megtámadott határozat első három preambulumbekezdése nem tartalmazza a vitatott tények új, visszaható hatályú értelmezését. Amint ugyanis e határozat utolsó preambulumbekezdéséből kitűnik, e három preambulumbekezdés lényegében a fenti 15. pontban leírt, az újrabeosztásról szóló második határozat tartalmának megismétlésére szorítkozik.

89      Másodszor, a Személyzeti Főigazgatóság főigazgatója 2020. október 9‑én kelt levelében megküldte a felperesnek a 2015. október 15‑i találkozó jegyzőkönyveit, amelyek megemlítik a felperes és felettesei közötti e‑mailváltásokat. E levélből lényegében kitűnik, hogy a DG RH főigazgatója figyelembe kívánta venni az említett jegyzőkönyvekben foglaltakat, amelyekkel kapcsolatban felkérte a felperest, hogy tegyen észrevételeket.

90      Harmadszor, amint az a 2020. november 25‑i PL kontra Bizottság végzésből (T‑308/20, nem tették közzé, EU:T:2020:571) kitűnik, a Bizottság a Törvényszék előtt valóban kijelentette, hogy az újrabeosztásról szóló harmadik határozat visszavonását követően meg kívánja hallgatni a felperest. Mindazonáltal, a fenti 81. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartása nem követeli meg, hogy az érdekelt a találkozó során ismertesse álláspontját, mivel az észrevételeit – amint az a jelen ügyben is történt – levélváltás formájában is megteheti.

91      Negyedszer, igaz, hogy a 2015. október 15‑i találkozón a felperest – bejelentő személy minőségében – egy hatáskörrel nem rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság hallgatta meg. Az e találkozó során megvitatott tényezőket ugyanakkor két jegyzőkönyvben részletesen rögzítették, amelyek közül az egyiket maga a felperes készítette. Így e jegyzőkönyveket a DG RH főigazgatója érvényesen figyelembe vehette a megtámadott határozat elfogadása céljából, miután lehetőséget adott a felperesnek arra, hogy további információkkal szolgáljon.

92      Ötödször, amint azt a Bizottság előadja, semmi nem akadályozta meg a felperest abban, hogy a DG RH főigazgatójának három kérésére válaszul pontosításokkal szolgáljon azokról a szabálytalanságokról, amelyeket a küldöttségen végzett munkája során bejelentett. Ezek a bejelentések, amelyeket a feletteseinek küldött e‑mailek formájában, már szóba kerültek a 2015. október 15‑i találkozón és az F‑96/13. és T‑689/16. sz. ügyekben az uniós bíróság előtt. Ezenfelül a felperes által a bejelentő személy minőségére vonatkozóan állított garanciák betartását a harmadik jogalap elemzése során vizsgáljuk a későbbiekben.

93      Végül el kell utasítani a felperes azon érvét is, amely szerint őt a tényállás után majdnem kilenc évvel már nem lehetett érdemben meghallgatni. A felperes és a Bizottság ugyanis 2013 óta kiterjedt levélváltást folytatott a vitatott újrabeosztás tárgyában, többek között az uniós bíróság előtt is. Ennélfogva az eltelt idő ellenére a felperesnek lehetősége volt arra, hogy érdemben kifejtse álláspontját a DG RH főigazgatójának az újrabeosztásról szóló első határozat elfogadásának körülményeiről.

94      A fenti megfontolásokra tekintettel meg kell állapítani, hogy a meghallgatáshoz való jog megsértésére alapított kifogás nem megalapozott, és azt el kell utasítani.

2)      A Charta 41. cikke (1) bekezdésének az igazgatási vizsgálat hiánya és az észszerű határidő túllépése miatti megsértéséről

95      Először is a felperes azzal érvel, hogy a megtámadott határozatban a DG RH főigazgatója 2021‑ben mondott véleményt a felperesnek a 2013. január 1. és 2015. január 16., azaz a Bizottság londoni képviseletére való újrabeosztásának időpontja közötti helyzetéről, anélkül, hogy a késedelem észszerűen és jogszerűen igazolható lenne, megsértve ezzel a Charta 41. cikkének (1) bekezdését. A felperes hozzáteszi, hogy a Bizottság egymást követő jogsértései nem igazolhatják e késedelmet. Álláspontja szerint utólagosan nem volt lehetséges rendezni a helyzetét, és kártérítést kellett volna kapnia.

96      Másodszor a felperes előadja, hogy a Charta 41. cikkének (1) bekezdésében előírt megfelelő ügyintézés elve megkövetelte valamennyi körülmény kellő gondossággal elvégzett, alapos, hatékony és konkrét elemzését, ami azt jelenti, hogy a Bizottságnak össze kellett volna gyűjtenie a mérlegelési jogkörének gyakorlásához szükséges valamennyi ténybeli és jogi elemet. Álláspontja szerint e kötelezettségek tiszteletben tartása megkövetelte volna, hogy a DG RH főigazgatója folytasson igazgatási vizsgálatot a kilenc évvel korábbi eseményekre vonatkozóan, ahelyett hogy következtetését egy hatáskörrel nem rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság által tartott, 2015. október 15‑i találkozó jegyzőkönyveire alapozná, amely találkozó során a felperes és felettesei közötti, 2012. november 13‑át megelőző – a bejelentő személy minőséghez kapcsolódó védelmi szabályok megsértésével történt – bizonyos, nem teljes körű levélváltásokra hivatkoztak.

97      Harmadszor, a felperes a válaszában azzal érvel, hogy a DG RH főigazgatójának egyedül, szervezeti egységei segítsége nélkül kellett volna intéznie az ügyét, és bizonyítania kellett volna, hogy a vitatott újrabeosztás egyáltalán nem függ össze sem közvetlenül, sem közvetve a felperes bejelentő személy minőségének megállapítását eredményező tényekkel. A felperes felettese az OLAF – a felperes bejelentő személy minőségében továbbított információkkal kapcsolatos – vizsgálatának tárgyát képező tényállás által érintett személy volt.

98      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék a felperes érveit utasítsa el mint elkésettség miatt elfogadhatatlanokat vagy mint megalapozatlanokat.

99      Először a felperes második és harmadik kifogását kell megvizsgálni, amelyek arra vonatkoznak, hogy a DG RH főigazgatója hogyan vizsgálta meg a felperes helyzetét, mielőtt megvizsgálnánk az észszerű határidő túllépésére vonatkozó első kifogást.

100    A felperesnek a DG RH főigazgatójának a vizsgálat lefolytatására vonatkozó kötelezettségére alapított második kifogását illetően emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog megköveteli, hogy a közigazgatási eljárásokat a Charta 41. cikkében rögzített megfelelő ügyintézés elve által biztosított garanciák tiszteletben tartásával folytassák le. E garanciák között szerepel a hatáskörrel rendelkező intézmény azon kötelezettsége, hogy gondosan és pártatlanul vizsgálja meg az adott ügy minden lényeges elemét, és összegyűjtse a mérlegelési jogkörének gyakorlásához szükséges valamennyi ténybeli és jogi elemet, valamint biztosítsa az általa végrehajtott eljárások megfelelő lefolytatását és hatékonyságát (lásd: 2019. július 11‑i BP kontra FRA ítélet, T‑888/16, nem tették közzé, EU:T:2019:493, 162. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

101    A jelen ügyben, még ha a vitatott tények 2012‑re nyúlnak is vissza, a DG RH főigazgatója rendelkezett a mérlegelési jogkörének gyakorlásához szükséges információkkal. Különösen figyelembe vette a 2015. október 15‑i találkozó részletes jegyzőkönyveit, amely találkozó során a küldöttségen belüli helyzetet vitatták meg a felperessel. Kétségtelen, hogy – amint az a fenti 91. pontban megállapításra került – erre a találkozóra egy hatáskörrel nem rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság előtt került sor. A jegyzőkönyvek azonban pontos és objektív, az újrabeosztásról szóló második határozat indokolásában szereplő tényezőket említenek, amelyekkel kapcsolatban az DG RH főigazgatója 2020. október 9‑én felkérte a felperest, hogy újból nyilatkozzon. Egyébiránt az uniós bíróság által az F‑96/13. sz. ítéletben tett megállapítások is hozzájárultak a vitatott tények megállapításához.

102    Ennélfogva nem róható fel a DG RH főigazgatójának, hogy az újrabeosztásról szóló harmadik határozat visszavonását követően nem folytatott le vizsgálatot.

103    A felperes által a válaszban előadott harmadik kifogást illetően, amely szerint a DG RH főigazgatójának a megtámadott határozatot a szervezeti egységeinek segítsége nélkül kellett volna elfogadnia, meg kell állapítani – anélkül, hogy meg kellene vizsgálni annak késedelmes jellegét –, hogy az nem a megfelelő ügyintézéshez való jog megsértésén, hanem azon garanciák megsértésén alapul, amelyekben a felperes bejelentő személy minőségében részesül. E kifogást a felperes lényegében a személyzeti szabályzat 22a. és 22c. cikkének megsértésére alapított, harmadik jogalap keretében is megfogalmazza, így azt a Törvényszék e jogalap keretében fogja vizsgálni.

104    A felperes első, arra alapított kifogását illetően, hogy a megtámadott határozat elfogadása során a Charta 41. cikkének (1) bekezdését megsértve túllépték az észszerű határidőt, emlékeztetni kell arra, hogy a közigazgatási eljárások során az észszerű határidő betartásának kötelezettsége az uniós jog általános elvének minősül, amelynek tiszteletben tartását az uniós bíróság biztosítja, és amelyet a Charta 41. cikkének (1) bekezdése a megfelelő ügyintézéshez való jog alkotóelemeként vesz át (lásd: 2020. november 11‑i AV és AW kontra Parlament ítélet, T‑173/19, nem tették közzé, EU:T:2020:535, 131. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

105    A közigazgatási eljárás időtartamának észszerű jellegét minden egyes ügy sajátos körülményei alapján kell megítélni, különösen az annak hátterét képező összefüggések, az intézmény által lefolytatott különböző eljárási szakaszok, az ügy összetettsége, valamint azon tét alapján, amelyet az eljárás jelent a különböző érdekelt felek számára (lásd: 2010. szeptember 14‑i AE kontra Bizottság ítélet, F‑79/09, EU:F:2010:99, 105. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

106    A jelen ügyben a vitatott újrabeosztásra vonatkozó megtámadott határozatnak a kifogásolt tényállást követő több mint nyolc évvel történő elfogadása elsősorban az újrabesztásról szóló első és második határozat megsemmisítésével, valamint az újrabeosztásról szóló harmadik határozat Bizottság általi visszavonásával magyarázható.

107    Amint arra a Bizottság rámutat, a visszavonás és a megtámadott határozat között csak négy hónap telt el.

108    Mindazonáltal ez csak a közigazgatási eljárás utolsó szakasza, amelyet a 2018. december 13‑án hozott T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása során a Bizottság által az újrabeosztásról szóló harmadik határozatban elkövetett hiba miatt folytatni kellett.

109    Márpedig nem észszerű, hogy több mint két év telt el a T‑689/16. sz. ítélet – amelynek végrehajtása nem volt bonyolult – és a megtámadott határozat között.

110    Ugyanez vonatkozik a kifogásolt tényállás és a 2021. február 16‑án 2013. január 1‑jére visszaható hatállyal elfogadott megtámadott határozat között eltelt több mint nyolcéves időtartamra.

111    Kétségtelen, hogy e késedelem részben a bírósági felülvizsgálatból eredő megszakításoknak, valamint a felperes és a Bizottság között az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása keretében történt számos levélváltásnak tudható be.

112    Mindazonáltal a Bizottság a tárgyaláson elismerte, hogy a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása során hozott, az újrabeosztásról szóló harmadik határozat visszavonása hozzájárult a közigazgatási eljárás lezárásának elhúzódásához. Márpedig a Bizottság által elkövetett és az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítéletben megállapított sorozatos hibák miatt ez az eljárás már így is hosszú volt.

113    Ennélfogva a megtámadott határozatot nem észszerű határidőn belül fogadták el.

114    Mindemellett emlékeztetni kell arra, hogy az észszerű határidő betartása elvének megsértése, főszabály szerint, nem igazolja a közigazgatási eljárás végén meghozott határozat megsemmisítését. Az észszerű határidő tiszteletben tartása elvének megsértése ugyanis csak abban az esetben befolyásolhatja a közigazgatási eljárás érvényességét, ha a túlzott késedelem hatással lehet magára a közigazgatási eljárás eredményeként elfogadott határozat tartalmára is (lásd: 2018. május 17‑i Bizottság kontra AV ítélet, T‑701/16 P, EU:T:2018:276, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ellenkező esetben a határozat megsemmisítése azzal a visszás gyakorlati következménnyel járna, hogy az eljárást tovább meghosszabbítanák azzal az indokkal, hogy az túl hosszú volt (lásd ebben az értelemben: 2013. október 2‑i Nardone kontra Bizottság ítélet, F‑111/12, EU:F:2013:140, 62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

115    A jelen ügyben a felperes állításával ellentétben a túlzott késedelem nem befolyásolta magát a megtámadott határozat tartalmát.

116    Amint ugyanis a fenti 93. pontban megállapításra került, a felrótt tények és a megtámadott határozat elfogadásának időpontja között eltelt idő nem akadályozta meg a felperest abban, hogy a DG RH főigazgatójának kifejtse a vitatott újrabeosztásra vonatkozó álláspontját. Hasonlóképpen, amint azt a fenti 101. pontban megállapítottuk, az idő múlása ellenére a DG RH főigazgatója rendelkezett a határozatának meghozatalához szükséges valamennyi információval.

117    Ennélfogva a Charta 41. cikkének (1) bekezdésében biztosított észszerű határidő megsértése nem indokolja a megtámadott határozat megsemmisítését.

118    Ennélfogva a második jogalap alátámasztására felhozott első részt el kell utasítani.

b)      A második jogalapnak az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtására vonatkozó, második és harmadik részéről

119    A második jogalap alátámasztására felhozott második rész a következő címet viseli: „Nem vitatott ítélkezési gyakorlat, az eljárási cél figyelmen kívül hagyásának beismerése és az eljárással való visszaélés, a gondoskodási kötelezettség és a bejelentő személy védelmére vonatkozó kötelezettség megsértése”.

120    A harmadik rész „a visszaható hatályra és a[…] jogbiztonságra vonatkozó elvek és szabályok megsértésére, az (objektív és szubjektív) pártatlanság elvének megsértésére, valamint azon szándékra vonatkozik, hogy ugyanazt a határozatot ugyanolyan hatállyal és ugyanazon indokok alapján fogadják el, ahelyett, hogy kompenzálnák a felperes eljárási jogainak időben és hatékonyan történő tiszteletben tartására vonatkozó lehetőség elvesztését”.

121    E két rész keretében, amelyeket a Törvényszék együtt vizsgál, a felperes egy sor megállapítást tesz, és több jogsértésre hivatkozik az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet Bizottság általi végrehajtásának módját illetően.

122    A két rész alátámasztása érdekében előadott érvek ismétlődő jellegűek, és – a kivételektől eltekintve – nem kapcsolódnak kifejezetten a részek címeiben hivatkozott jogsértésekhez. Mindazonáltal két érvcsoport azonosítható.

123    A felperes által előadott érvek első csoportja kapcsolódhat az eljárással való visszaéléshez, a gondoskodási kötelezettség be nem tartásához és a pártatlanság elvének megsértéséhez.

124    A második érvcsoport a visszaható hatály tilalma elvének, az EUMSZ 266. cikknek és a bejelentő személy védelmének a megsértésére hivatkozik.

125    Először ezt a második érvcsoportot kell megvizsgálni.

1)      A visszaható hatály tilalma és a jogbiztonság elvének, az EUMSZ 266. cikknek és az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása keretében a bejelentő személynek biztosított védelemnek a megsértéséről

126    A felperes lényegében azzal érvel, hogy a Bizottság nem fejtette ki azokat az okokat, amelyek miatt a megtámadott határozat elfogadásával nem tartotta be a visszaható hatály tilalmának elvét, holott a Bizottságnak már nem lett volna szabad egy ilyen régi és véglegesen lezárt helyzettel foglalkoznia, különösen a bejelentő személy minőségéhez kapcsolódó eljárási garanciák védelmének tiszteletben tartása miatt. Az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása tehát a vitatott újrabeosztásról való lemondással és a felperes kárának megtérítésével járt volna.

127    A Bizottság a felperes érveit mint elfogadhatatlanokat vagy mint megalapozatlanokat vitatja.

128    E tekintetben emlékeztetni kell az állandó ítélkezési gyakorlatra, amely szerint az intézmény a megsemmisítést kimondó ítéletnek való megfelelés és az ítélet teljes végrehajtása érdekében nem csupán az ítélet rendelkező részét köteles tiszteletben tartani, hanem indokolásának azon részét is, amely a rendelkező részt szükségképpen alátámasztva elengedhetetlen a rendelkező rész pontos értelmének meghatározásához. Az indokolás ugyanis egyrészt pontosan azonosítja a jogellenesnek minősített rendelkezést, másrészt megjelöli a rendelkező részben megállapított jogellenesség pontos indokait, amelyeket az érintett intézménynek a megsemmisített aktus felváltásakor figyelembe kell vennie. Ezenkívül az EUMSZ 266. cikk alapján az érintett intézmény köteles elkerülni, hogy a megsemmisített aktus pótlására szánt bármely aktus ugyanabban a szabálytalanságban szenvedjen, mint amelyet a megsemmisítésről rendelkező ítéletben megállapítottak. Ezen elveket még inkább alkalmazni kell, ha a megsemmisítést kimondó ítélet jogerőre emelkedett (lásd: 2010. november 10‑i OHIM kontra Simões Dos Santos ítélet, T‑260/09 P, EU:T:2010:461, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

129    Az érintett intézménynek ahhoz, hogy az EUMSZ 266. cikk alapján fennálló kötelezettségének eleget tegyen, olyan konkrét intézkedéseket kell elfogadnia, amelyek révén az érintett személlyel szemben történt jogtalanság megszüntethető. Így az ítélkezési gyakorlat szerint nem hivatkozhat olyan gyakorlati nehézségekre, amelyek részét képezik annak a kötelezettségnek, hogy visszaállítsák a felperesnek a megsemmisített aktust megelőzően fennálló jogi helyzetét, kivonva magát ezzel az említett kötelezettség alól (lásd: 2014. december 8‑i Cwik kontra Bizottság ítélet, F‑4/13, EU:F:2014:263, 79. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

130    Amennyiben a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtása komoly akadályokba ütközik, az érintett intézmény csak másodlagosan tehet eleget kötelezettségeinek a megsemmisített határozat által az érintettnek okozott hátrányok méltányos jóvátételére alkalmas határozat meghozatalával. Ilyen körülmények között az adminisztráció párbeszédet folytathat az érintettel annak érdekében, hogy az őt ért jogsértés méltányos jóvátételét biztosító egyezségre jussanak (lásd: 2014. december 8‑i Cwik kontra Bizottság ítélet, F‑4/13, EU:F:2014:263, 80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

131    Végül a fenti 80. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a határozat megsemmisítésének visszaható hatálya van, amely megköveteli, hogy a hatóság a megsemmisített határozat elfogadásának időpontjára visszamenőleg hozzon határozatot. Meg kell ugyanakkor különböztetni e kérdést a közigazgatási szerv által a megsemmisített jogi aktus felváltása érdekében hozott új határozat visszaható jellegének kérdésétől. Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az uniós jog alapelvét képező jogbiztonság elve főszabály szerint nem teszi lehetővé, hogy valamely aktus időbeli hatályának kezdő időpontját az aktus közzététele előtti időpontban állapítsák meg. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azonban ilyen időpontban állapíthatják meg olyan kivételes esetben, ha azt az elérendő cél megköveteli, és ha az érdekeltek jogos bizalmát megfelelően tiszteletben tartják (lásd: 2014. szeptember 5‑i Éditions Odile Jacob kontra Bizottság ítélet, T‑471/11, EU:T:2014:739, 102. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ez a bizalom akkor alakul ki, ha az adminisztráció az érintett személy számára olyan pontos, feltétel nélküli és egybehangzó, feljogosított és megbízható forrásokból származó ígéreteket tesz, amelyek megalapozott elvárásokat keltenek benne. Ezen túlmenően ezen ígéreteknek meg kell felelniük a személyzeti szabályzat rendelkezéseinek és általában az alkalmazandó szabályoknak (lásd: 2013. november 7‑i Cortivo kontra Parlament ítélet, F‑52/12, EU:F:2013:173, 85. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

132    A jelen ügyben a Bizottság állításával ellentétben az EUMSZ 266. cikk megsértésére alapított jogalapot a kereset kellőképpen kifejti, tiszteletben tartva az eljárási szabályzat 76. cikkének d) pontjában előírt kötelezettségeket. Ez a kifogás tehát elfogadható.

133    A fenti 128. és 129. pontban kifejtett elveknek megfelelően a Bizottságnak az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítéletet nemcsak azok rendelkező részét betartva kellett végrehajtania, hanem az azokat megalapozó és szükséges módon alátámasztó indokokat is tiszteletben tartva, a felperessel szemben elkövetett jogsértéseket kiküszöbölve, és elkerülve azt, hogy az új határozat ugyanazon szabálytalanságokban szenvedjen, mint amelyeket ezen ítéletekben megállapítottak.

134    Márpedig az F‑96/13. sz. ítéletben az uniós bíróság csak azt állapította meg, hogy a fenti 82. pontban említett körülmények között sérültek a felperes védelemhez való jogai, ami az újrabeosztásról szóló első határozat megsemmisítéséhez vezetett. A T‑689/16. sz. ítéletet illetően az uniós bíróság csak azt állapította meg, hogy a DG RH.B4 egység vezetője nem rendelkezett hatáskörrel az újrabeosztásról szóló második határozat elfogadására.

135    Az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása tehát megkövetelte, hogy a DG RH főigazgatója, mint hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság vizsgálja meg a felperes helyzetét az újrabeosztásról szóló első határozat elfogadásának időpontjában, lehetőséget adva neki, hogy kifejtse álláspontját az állítólagos feszültségekről és az abból hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóságként levonni kívánt következményekről, nevezetesen a 2013. január 1‑jei visszamenőleges hatállyal történő vitatott újrabeosztásról.

136    A felperes meghallgatását követően a DG RH főigazgatója megerősítette, hogy a küldöttségen belüli feszültségek miatt a kapcsolatok helyzete egyre tarthatatlanabbá vált, és hogy a vitatott újrabeosztás indokolt volt. Ennélfogva szerinte az újrabeosztásról szóló első határozatot meg kellett erősíteni, és a felperes hivatali helyzetét rendezni kellett. E cél megkövetelte, hogy a megtámadott határozat a fenti 131. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően visszaható hatállyal rendelkezzen.

137    Ellentétben azzal, amit a felperes sugall, anélkül hogy e célból konkrét érvekre hivatkozna, e visszaható hatály nem sértette meg a jogbiztonság elvét, mivel 2012 óta sem az uniós bíróság, sem az adminisztráció nem kérdőjelezte meg a vitatott újrabeosztás megalapozottságát, és még kevésbé tett a felperesnek olyan pontos, feltétel nélküli és egybehangzó ígéreteket, amelyek a fenti 131. pontban említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően jogos bizalmat kelthettek.

138    Következésképpen a megtámadott határozatnak a fenti 131. pontban említett kritériumoknak megfelelően visszaható hatálya lehetett.

139    Egyébiránt meg kell állapítani, hogy az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása nem ütközött a fenti 130. pontban említett ítélkezési gyakorlat értelmében vett komoly akadályokba. Ugyanis, amint az a fenti 93. és 101. pontban megállapításra került, az időmúlás nem akadályozta meg a felperest abban, hogy teljes mértékben gyakorolja a DG RH főigazgatója általi meghallgatáshoz való jogát, sem pedig azt, hogy ez utóbbi rendelkezzen az összes háttér‑információval a vitatott tényekről való határozathozatal érdekében, így a Bizottság új határozat elfogadásával orvosolhatta az ezen ítéletekben azonosított jogsértéseket, és nem volt köteles a felperest méltányos módon kártalanítani. Így a megtámadott határozatot az EUMSZ 266. cikk tiszteletben tartásával hozták meg.

140    Végül a felperes nem fejti ki azokat az okokat, amelyek miatt az, hogy az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása során ilyen régi helyzetet kell megvizsgálni, miért ne biztosítaná a bejelentő személy minőségéhez kapcsolódó eljárási garanciák védelmének tiszteletben tartását.

141    Ennek alapján el kell utasítani a felperes által a második jogalap második és harmadik részének alátámasztására előadott érvek második csoportját.

2)      Az eljárással való visszaélésről, a gondoskodási kötelezettség be nem tartásáról és a pártatlanság elvének megsértéséről

142    A fenti 123. pontban meghatározott, az eljárással való visszaéléshez, a gondoskodási kötelezettség be nem tartásához és a pártatlanság elvének megsértéséhez kapcsolódó első érvcsoport alátámasztására a felperes arra hivatkozik, hogy az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása során a Bizottságnak soha nem állt szándékában felülvizsgálni a vitatott újrabeosztásra vonatkozó álláspontját.

143    A felperes szerint a megtámadott határozat tartalmát már az azt megelőző megbeszéléseken is kezdettől fogva jelezték. A kész helyzetre tekintettel a DG RH főigazgatója ugyanezen határozat visszaható hatályú elfogadására szorítkozott, hivatalossá téve a 2013. január 1. óta fennálló jogellenes újrabeosztást. A felperesnek a megtámadott határozatban említett hivatali helyzetének „rendezésére” irányuló igényt bizonyítja az a tény, hogy az újrabeosztásról szóló első határozatot annak 2012. november 20‑i elfogadását követően hivatalossá kellett tenni, valamint a Bizottságnak a T‑689/16. sz. ügyben az uniós bíróság előtt tett azon állítása, amely szerint „valószínűtlen” volt, hogy a DG RH főigazgatója 2015‑ben a DG RH.B4 egység vezetője által hozott határozattól eltérő határozatot fogadjon el. A felperes úgy véli, hogy a kívánt visszaható hatály befolyásolta a jogi aktus hatályát, nem pedig fordítva. A Bizottság az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítéletben nem foglalkozott konkrétan az „előírt eljárási lépések” által követett céllal, többek között azzal, hogy a felperesnek valós esélye legyen arra, hogy objektív és pártatlan elemzés keretében befolyásolja a kinevezésre jogosult hatóságot. A jelen ügyben a felperes meghallgatására csupán formalitásként került sor.

144    E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy a felperes lényegében ugyanazokat az érveket terjeszti elő valamennyi állítólagos jogsértés alátámasztására, miközben a „pártatlanság”, az „eljárással való visszaélés” és a „gondoskodási kötelezettség” fogalmának terjedelme pontosan meg van határozva.

145    A pártatlanság követelménye magában foglalja egyrészt a szubjektív pártatlanságot abban az értelemben, hogy az ügyben eljáró érintett intézmény egyik tagja sem mutathat elfogultságot vagy személyes előítéletet, a személyes pártatlanságot pedig az ellenkező bizonyításáig vélelmezni kell, másrészt pedig az objektív pártatlanságot abban az értelemben, hogy az intézménynek e tekintetben megfelelő biztosítékokat kell nyújtania az összes jogszerű kétely kizárására (lásd ebben az értelemben: 2021. június 16‑i PL kontra Bizottság ítélet, T‑586/19, nem tették közzé, EU:T:2021:370, 107. és 110. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

146    A „hatáskörrel való visszaélés” azokra a helyzetekre vonatkozik, amikor egy közigazgatási hatóság hatáskörét a ráruházottól eltérő célra használja. Egy határozat csak akkor minősül hatáskörrel való visszaélésnek, ha objektív, releváns és egybevágó bizonyítékok alapján úgy tűnik, hogy a hatáskört az alapul vett céltól eltérő cél elérése érdekében használják fel (lásd: 2013. június 19‑i BY kontra EASA ítélet, F‑81/11, EU:F:2013:82, 69. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

147    Végül az adminisztrációnak az alkalmazottaival szembeni gondoskodási kötelezettsége tükrözi a kölcsönös jogok és kötelezettségek közötti egyensúlyt, amelyet a személyzeti szabályzat hozott létre a hatóság és a közszolgálat alkalmazottai közötti viszonyokban. E kötelezettség, akárcsak a megfelelő ügyintézés elve, magában foglalja többek között, hogy a tisztviselő helyzetére vonatkozó határozatai meghozatala során a hatáskörrel rendelkező hatóság minden olyan tényt figyelembe vegyen, amely a határozatát meghatározhatja, és ennek során ne csupán a szolgálati érdeket vegye figyelembe, hanem az érintett tisztviselő érdekeit is (lásd: 2003. június 25‑i Pyres kontra Bizottság ítélet, T‑72/01, EU:T:2003:176, 77. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

148    A felperes érveit ezen elvek fényében kell megvizsgálni.

149    Először is nem róható fel a DG RH főigazgatójának, hogy a fenti 19–24. pontban említett megbeszélések keretében ismertette a felperessel az általa meghozni kívánt határozat tartalmát. Az ugyanis, hogy az adminisztráció az újrabeosztásról szóló első határozat meghozatala előtt nem közölte ezt az információt, igazolta a határozatnak az uniós bíróság által az F‑96/13. sz. ítéletben való megsemmisítését a felperes védelemhez való jogának megsértése miatt.

150    Másodszor, a megtámadott határozatban a „rendezés” kifejezés használata sem az DG RH főigazgatója elfogultságára vagy személyes előítéletére, sem az eljárással való visszaélés fennállására nem utal. Az uniós bíróság által az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítéletben megállapított, az újrabeosztásról szóló első és második határozatot érintő jogsértések ugyanis nem a vitatott újrabeosztás megalapozottságára, hanem e határozatok elfogadásának feltételeire vonatkoztak. Bár az uniós bíróság ezekben az ügyekben nem zárta ki, hogy az ítéleteinek végrehajtása során eltérő határozatot hozzanak, a határozat a fenti 128. és 129. pontban említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a megállapított jogsértések orvoslásával járt.

151    Harmadszor, az újrabeosztásról szóló első határozat elfogadásának feltételei, amelyeket az F‑96/13. sz. ítélet szabálytalannak ítélt, nem érintik a megtámadott határozat feltételeit. Ez utóbbit egyébként azzal a céllal fogadták el, hogy orvosolják a megállapított szabálytalanságokat.

152    Negyedszer, a Bizottságnak a T‑689/16. sz. ügyben tett azon állítása, amely szerint valószínűtlen volt, hogy a DG RH főigazgatója 2015‑ben a DG RH.B4 egység vezetője által hozott határozattól eltérő határozatot fogadjon el, csupán a Bizottság Jogi Szolgálatának a Törvényszék előtti eljárásokban való állásfoglalásának minősül, amely egyébként nem zár ki eltérő következtetést.

153    Végül, ami a felperes azon érvét illeti, amely szerint őt a DG RH főigazgatója csupán formalitásként hallgatta őt meg, semmilyen objektív bizonyítékon nem alapul.

154    Éppen ellenkezőleg, meg kell jegyezni, hogy – amint az a fenti 85. pontban megállapításra került – a felperest három alkalommal hívták fel arra, hogy tegye meg észrevételeit a DG RH főigazgatójának azon szándékával kapcsolatban, hogy a vitatott újrabeosztás megerősítésével rendezze a felperes hivatali helyzetét.

155    A felperes által a második és harmadik rész alátámasztására előadott érvek első csoportja tehát nem megalapozott.

156    A fenti megfontolások összességére tekintettel a második jogalapot el kell utasítani.

4.      A személyzeti szabályzat 22a. cikkének, a segítségnyújtási és gondoskodási kötelezettségnek, a személyzeti szabályzat 22c. cikkének, a gondossági, semlegességi, pártatlansági, objektivitási kötelezettségnek, a felperesnek az aktája méltányos elbírálásához való jogának és a felperes jogos elvárásainak a megsértésére, valamint az eljárással való visszaélésre alapított, harmadik jogalapról

157    E jogalap négy részből áll: az első a személyzeti szabályzat 22c. cikkének megsértésére, a második a gondoskodási kötelezettség megsértésére, a harmadik a hatáskörrel rendelkező kinevezésre jogosult hatóság objektivitási, pártatlansági és semlegességi kötelezettségének megsértésére, valamint az egyenlő bánásmód elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértésére, a negyedik pedig a visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatásban szereplő, a bizonyítási teherre alkalmazandó szabályok megsértésére vonatkozik.

158    Előzetesen a Bizottsághoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy bár a segítségnyújtási kötelezettség megsértésére a jelen jogalap címében hivatkoznak, annak alátámasztására a keresetlevélben semmilyen érvet nem terjesztettek elő. E kifogás tehát nem felel meg az eljárási szabályzat 76. cikkének d) pontjában előírt követelményeknek, ezért elfogadhatatlannak kell nyilvánítani. Ugyanez vonatkozik a felperes jogos elvárásainak megsértésére alapított kifogásra is. Ez utóbbi szerepel a jogalap címében, de a keresetlevél nem fejti ki kellő egyértelműséggel.

159    E pontosításokat követően először a felperes által a harmadik jogalap alátámasztására előterjesztett első és negyedik részt kell elemezni, mielőtt a másik két részt megvizsgálnánk.

a)      A harmadik jogalapnak a személyzeti szabályzat 22c. cikkének megsértésére alapított, első részéről

160    A felperes azzal érvel, hogy a személyzeti szabályzat 22c. cikke arra kötelezi a Bizottságot, hogy fogadjon el szabályokat a bejelentő személy minőséggel rendelkező személy által benyújtott panaszok bizalmas kezelésére vonatkozóan, arra az esetre, ha e személy úgy véli, hogy megtorlás áldozatává vált. A felperes szerint e szabályoknak a személyzeti szabályzat 22c. cikkének második bekezdésében említett három szempontra kell kiterjedniük. Márpedig semmilyen, e három szempontot magában foglaló szabály nem létezik. A Bizottság által a személyzeti szabályzat 22c. cikke alapján elfogadott szabályok kizárólag az elbírálás határidejére, a bizonyítási teherre és a főigazgatónak – nem pedig a szervezeti egységeknek – a kinevezésre jogosult hatóságként való hatáskörére vonatkoznak.

161    A felperes hozzáteszi, hogy a bejelentő személy kérelmeinek a személyzeti szabályzat 22c. cikkében biztosított egyedi kezelése megköveteli, hogy a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság egyedül, a szervezeti egységek segítsége nélkül járjon el, és hogy a bejelentő személy védelemben részesüljön azáltal, hogy nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá, mint a többi tisztviselőre vagy alkalmazottra, miközben rendszeresen fel kell fednie bejelentő személy minőségét és e minőség indokát.

162    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

163    Előzetesen meg kell jegyezni, hogy nem vitatott, hogy a megtámadott határozat elfogadásakor tiszteletben kellett tartani a személyzeti szabályzat 22c. cikkét.

164    A személyzeti szabályzat 22c. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A 24. és a 90. cikk értelmében valamennyi intézmény eljárást vezet be a tisztviselők azzal kapcsolatban tett panaszainak kezelésére, hogy a 22a. vagy 22b. cikkben előírt kötelezettségeik teljesítését követően vagy annak következtében milyen módon jártak el velük szemben. Az érintett intézmény biztosítja az ilyen panaszok bizalmas kezelését, a körülmények által indokolt esetben a 90. cikkben meghatározott határidők lejárta előtt is.

Valamennyi intézmény kinevezésért felelős hatósága belső szabályokat állapít meg többek között az alábbiakról:

–        tájékoztatás nyújtása a 22a. cikk (1) bekezdésében vagy a 22b. cikkben említett tisztviselők számára az általuk jelentett ügy intézésével kapcsolatban,

–        e tisztviselők jogos érdekeinek és magánéletének védelme, valamint

–        az e cikk első bekezdésében említett panaszok kezelésére vonatkozó eljárás.”

165    A személyzeti szabályzat 22c. cikkét az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának és az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételeknek a módosításáról szóló, 2013. október 22‑i 1023/2013/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 287., 15. o.) vezette be azzal a céllal, hogy az egyes intézmények kinevezésre jogosult hatóságait arra kötelezze, hogy belső szabályokat állapítsanak meg, amelyek célja, hogy garanciákat nyújtsanak a bejelentő személyeknek, beleértve az azzal kapcsolatban tett panaszok kezelésére vonatkozó eljárást, hogy a 22a. vagy 22b. cikkben előírt kötelezettségeik teljesítését követően vagy annak következtében milyen módon jártak el velük szemben.

166    Ellentétben azzal, amit a felperes állít, a személyzeti szabályzat 22c. cikkének második bekezdése nem követeli meg, hogy a bejelentő személyekre vonatkozó valamennyi szabályt – ideértve a panaszok benyújtását is – egyetlen aktusban kelljen megállapítani.

167    Ami a Bizottságot illeti, a személyzeti szabályzat 22c. cikkében foglalt bizonyos garanciákat már e rendelkezés hatálybalépése előtt is előírták a visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatás keretében.

168    Ez az iránymutatás több, a bejelentő személy védelmére irányuló intézkedést említ, amelyek között szerepel a bejelentő személy kilétének bizalmas jellege, amelynek tiszteletben tartására a Bizottság kötelezettséget vállal. E szabály értelmében a bejelentő személy nevét nem fedik fel a büntetendő cselekményekben esetlegesen érintett személyek, illetve azok előtt, akiknek nem feltétlenül szükséges tudniuk róla, kivéve ha a bejelentő személy személyesen engedélyezi személyazonosságának felfedését, vagy ha erre a cselekményekre vonatkozó büntetőeljárás során szükség van. A fenti 57. pontban említett és a felperes által hivatkozott, a bizonyítási teherre vonatkozó szabályok szintén a bejelentő személyek védelmét szolgálják. Egyébiránt előírják, hogy ahhoz, hogy a Bizottság védelmi intézkedéseket hozhasson, az érintett alkalmazottnak bejelentő személyként jelentkeznie kell az intézménynél.

169    A fenti 63. pontban említett, a kinevezésre jogosult hatóságról / munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságról szóló bizottsági határozat szintén külön szabályokat ír elő a működési zavarokat az erre vonatkozóan előírt eljárásoknak megfelelően bejelentő tisztviselő újrabeosztásáról szóló határozatokra vonatkozóan. Amint az a T‑689/16. sz. ítélet 47. és 48. pontjából kitűnik, az ilyen határozatokat csak a DG RH főigazgatója hozhatja meg, hatáskör‑átruházás nélkül. Amint az a fenti 63. pontban megállapításra került, a kinevezésre jogosult hatóságról / munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságról szóló bizottsági határozat a DG RH‑ért felelős bizottsági tagnak a hatáskörét is meghatározza a tisztviselő által az újrabeosztásról szóló határozattal szemben benyújtott panaszok elbírálására.

170    E szabályokat kiegészíti a fenti 37. pontban említett 79–2013. sz. igazgatási tájékoztató. Ez utóbbi a DG RH.D 2 (jelenleg DG RH.E2) egységet ruházza fel azzal a hatáskörrel, hogy az összes kérelmet és panaszt megvizsgálja, beleértve a bejelentő személyek által benyújtott kérelmeket és panaszokat is, azzal a céllal, hogy a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság határozatot hozhasson. Ez a tájékoztató előírja, hogy ha a körülmények indokolják, a személyzeti szabályzat 22c. cikke alapján benyújtott panaszokra a személyzeti szabályzat 90. cikkében előírtnál rövidebb határidőn belül indokolással ellátott választ kell adni. Azt is kimondja, hogy az érzékeny témákra vonatkozó panaszokat a szervezeti egységek közötti megbeszélések során nem vitatják meg.

171    E szabályokat még kiegészítik a fenti 35. pontban említett, a személyes adatok védelmére vonatkozó titoktartási nyilatkozatban szereplő szabályok. E nyilatkozatnak megfelelően, amely szintén hivatkozik a személyzeti szabályzat 22c. cikkére, a panaszban szereplő személyes adatokhoz kizárólag azok az arra felhatalmazott alkalmazottak férhetnek hozzá, akiknek feltétlenül szükségük van ezekre az adatokra. Létrehoztak olyan, a személyes adatok védelmére szolgáló mechanizmusokat, mint a Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóságon belül működő DG RH.E2 egység merevlemezéhez való korlátozott hozzáférés. Egyébiránt emlékeztetni kell arra, hogy az egység tagjait titoktartási kötelezettség terheli.

172    Végül meg kell állapítani, hogy a bejelentő személytől származó panaszt – mint a jelen ügyben is – a személyzeti szabályzat 22c. cikkére hivatkozó formanyomtatvány útján lehet benyújtani. A panasz formanyomtatványában az e rendelkezésre való hivatkozás lehetővé teszi a DG RH.E2 egység számára, hogy a panasz érzékeny jellegét a benyújtáskor megállapítsa, és biztosítsa a fenti 165–171. pontban említett, a bejelentő személyek védelmét szolgáló intézkedések tiszteletben tartását.

173    A fentiekből következik, hogy a felperes állításával ellentétben a Bizottság a személyzeti szabályzat 22c. cikkének megfelelően elfogadott külön szabályokat a bejelentő személyek panaszainak kezelésére.

174    Ami a felperes azon érvét illeti, amely szerint a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóságnak a szervezeti egységek közreműködése nélkül kellett volna eljárnia, ilyen követelményt sem a személyzeti szabályzat 22c. cikke, sem a fenti 167–172. pontban említett belső szabályok nem írnak elő. Egyébiránt e szabályok megfelelően védik a bejelentő személy személyazonosságának bizalmas jellegét.

175    Végül, ami a felperes azon érvét illeti, amely szerint a működési zavarokat bejelentő személyek számára biztosított védelem annak elkerülésére irányul, hogy e személyek kötelesek legyenek rendszeresen felfedni a bejelentő személy minőségüket és annak okát a panaszokkal foglalkozó személyek előtt, a fenti 168–172. pontban említett szabályok nem írják elő, hogy a bejelentő személyek kötelesen leírni a panaszaikban a kifogásolt működési zavarok részleteit. Ugyanakkor, amint az a visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatásban szerepel, e személyeknek bejelentő személyként jelentkezniük kell az intézménynél, hogy a szervezeti egységek biztosítani tudják a személyzeti szabályzat 22c. cikke alapján elfogadott szabályokban előírt védelmi intézkedéseket.

176    E megfontolásokra tekintettel a harmadik jogalap első részét el kell utasítani.

b)      A harmadik jogalapnak a visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatásban szereplő, a bizonyítási teherre alkalmazandó szabályok megsértésére alapított, negyedik részéről

177    A felperes azzal érvel, hogy a visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatás 3. pontjának megfelelően a bejelentő személlyel szemben kedvezőtlen intézkedést hozó személyre hárul annak bizonyítása, hogy semmilyen összefüggés nem áll fenn a személyzeti szabályzat 22a. cikkében szereplő kötelezettségek alapján közölt információk és ezen intézkedés között. Márpedig, a Bizottság egy korábbi időszak rendezése során soha nem próbálta meg megvédeni a felperest a vitatott újrabeosztással szemben, holott az rendkívül hátrányos volt.

178    A Bizottság a felperes érveinek elutasítását kéri, mint elfogadhatatlanokat vagy megalapozatlanokat.

179    Előzetesen meg kell jegyezni, hogy a felperes nem hivatkozott olyan nyilvánvaló értékelési hiba fennállására, amely megkérdőjelezné a küldöttségen belüli, belső kapcsolatokban jelentkező nehézségeknek a megtámadott határozatban való megállapítását.

180    A felperes ezzel szemben azzal érvel, hogy a visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatásban a bizonyítási teherre vonatkozóan megállapított szabályokat megsértették, mivel a DG RH főigazgatója nem bizonyította, hogy nem áll fenn összefüggés a vitatott újrabeosztás és a felperes bejelentése között.

181    Meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem vitatja, hogy a bizonyítási teherre vonatkozó, a visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatás 3. pontjában előírt, a fenti 57. pontban említett szabályok a jelen ügyben alkalmazandók.

182    A visszaélés bejelentéséről szóló iránymutatás 3. pontja a következőképpen rendelkezik:

„A személyi állomány bármely tagja, aki súlyos szabálytalanságot jelent be, védelmet élvez a megtorlással szemben, feltéve, hogy jóhiszeműen és ezen iránymutatás rendelkezéseivel összhangban jár el. Ami a bizonyítási terhet illeti, a bejelentő személlyel szemben kedvezőtlen intézkedést hozó személynek kell bizonyítania, hogy ezt az intézkedést a működési zavarok bejelentésétől eltérő okokkal indokolták.”

183    Meg kell tehát vizsgálni, hogy a DG RH főigazgatója jogilag megkövetelt módon bizonyította‑e, hogy a vitatott újrabeosztást a felperes működési zavarokra vonatkozó bejelentésétől eltérő okokkal indokolták.

184    A panaszt részlegesen elutasító határozattal kiegészített megtámadott határozat szerint a vitatott újrabeosztást belső kapcsolatokban jelentkező nehézségek indokolták, amelyek több, 2012. szeptember 18. és november 13. között kelt e‑mailből derültek ki. A panaszra adott válaszban az szerepel, hogy a vitatott újrabeosztást nem a felperes által 2012‑ben tett bejelentések indokolták. Emellett említésre kerülnek a felperes és munkatársai közötti személyes problémák.

185    E tekintetben meg kell állapítani, hogy bár a felperes 2012. október 3‑i bejelentése megnehezíthette a felperes, felettesei és munkatársai közötti kapcsolatot, a jelen ügyben a küldöttségen belül olyan személyes és magatartásbeli problémák álltak fenn, amelyek időben megelőzték ezt a bejelentést, és amelyek a fenti 52. és 53. pontban említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően indokolhatják a vitatott újrabeosztást.

186    Amint azt a Bizottság jelezte, ezeket a problémákat többek között a küldöttségvezető által a felperesnek 2012. szeptember 18‑án küldött és a 2015. október 15‑i találkozóan megemlített e‑mail is kiemeli (lásd a fenti 12. pontot).

187    Ebben az e‑mailben a küldöttségvezető közölte a felperessel, hogy rövid időn belül ez már a második alkalom, hogy bocsánatkérésre szólította fel kollégáit. A küldöttségvezető felvetette a kérdést, hogy a munkatársak miért tesznek bizonyos megjegyzéseket, és emlékeztette a felperest arra, hogy a tisztelet kétirányú, ami arra utalt, hogy ebben a tekintetben a felperes nem volt feddhetetlen. Egyébként megvédte azt a személyt, akit a felperes bocsánatkérésre szólított fel. Így, bár az e‑mailben említett összefüggés önmagában annak elolvasása alapján nem határozható meg, lehetővé teszi a küldöttséget érintő, a bejelentést megelőző személyes problémák meglétének megállapítását.

188    Hasonlóképpen, a felperesnek címzett 2012. november 12‑i e‑mailben, amelyet a 2015. október 15‑i találkozón is megemlítettek (lásd a fenti 12. pontot), a küldöttségvezető kommunikációs problémákra, és több kolléga azon panaszára hivatkozott, hogy a felperes nem megfelelő verbális és nonverbális magatartást tanúsított. Ugyanebben az e‑mailben a küldöttségvezető arra is felszólította a felperest, hogy haladéktalanul változtasson hozzáállásán, viselkedésén és kommunikációján.

189    Ezekből az e‑mailekből világosan kitűnik, hogy az események a felperes hozzáállásához kapcsolódtak, és nem voltak elszigeteltek, valamint, hogy a felperest több alkalommal is figyelmeztették ezekre a kapcsolati nehézségekre.

190    E körülményekre támaszkodva a Bizottság eleget tett a fenti 181. és 182. pontban említett szabályok értelmében rá háruló bizonyítási tehernek, amikor megállapította, hogy a vitatott újrabeosztást a felperes által a személyzeti szabályzat 22a. cikke alapján tett, működési zavarokra vonatkozó bejelentésétől eltérő okok indokolták.

191    A harmadik jogalap negyedik része ezért megalapozatlan, és azt el kell utasítani.

c)      A harmadik jogalapnak a gondoskodási kötelezettség megsértésére alapított, második részéről

192    A felperes azt állítja, hogy csak a szolgálati érdeket vették figyelembe a számára 2013 óta létrehozott, egymást követő, a szükségleteken túlmutató álláshelyekre való újrabeosztás során, miközben személyes érdekét és a bejelentő személy minőségét is figyelembe kellett volna venni, miután meghallgatták őt a legmagasabb szintű védelem biztosítása érdekében.

193    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

194    Emlékeztetni kell arra, hogy a gondoskodási kötelezettség megsértésére a felperes a második jogalap második részében is hivatkozott, amely a hatáskörrel való állítólagos visszaéléshez és a pártatlanság elvének megsértéséhez kapcsolódik. E kifogások alátámasztására, amely kifogások elutasításra kerültek (lásd a fenti 142–155. pontot), a felperes előadta, hogy az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítélet végrehajtása során a Bizottságnak soha nem állt a legcsekélyebb szándékában sem a vitatott újrabeosztással kapcsolatos álláspontját felülvizsgálni.

195    A jelen részben a felperes a gondoskodási kötelezettség más jogcímen történő megsértésére hivatkozik, amely a személyes érdekének figyelmen kívül hagyásához kapcsolódik.

196    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy noha a gondoskodási kötelezettség alapján az illetékes hatóság a szolgálati érdek mérlegelése során köteles figyelembe venni valamennyi, a határozat kialakítására befolyást gyakorolni képes elemet – különösen az érintett alkalmazott érdekét –, a tisztviselő személyes érdekének figyelembevétele akkor sem lehet olyan mértékű, hogy megtiltsa a kinevezésre jogosult hatóság számára, hogy a tisztviselőt akarata ellenére ossza be újra, ha ez áll a szolgálat érdekében (lásd: 2004. október 28‑i Meister kontra OHIM ítélet, T‑76/03, EU:T:2004:319, 192. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

197    Amint az a második jogalap első részének elemzéséből kitűnik, a felperes többször is lehetőséget kapott arra, hogy kifejtse álláspontját a vitatott újrabeosztásról. Ez az újrabeosztás nem akadályozta meg a felperes AD 12 besorolási fokozatba való előléptetését a 2013. évi előléptetési időszakban. A szolgálati érdeket illetően a felperes nem vitatja a Bizottság által hivatkozott kapcsolati nehézségeket.

198    E megállapításokra tekintettel a harmadik jogalap második részét el kell utasítani.

d)      A hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság objektivitása, pártatlansága és semlegessége elvének, valamint az egyenlő bánásmód elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértésére alapított, harmadik részről

199    A felperes arra hivatkozik, hogy az adminisztráció elismerte, hogy kizárólag az egymást követő jogsértések orvoslása érdekében járt el, anélkül, hogy célja lett volna a bejelentő személy minősége miatt őt megillető védelem biztosítása, megsértve ezzel a semlegesség, a pártatlanság és az objektivitás kötelezettségét.

200    A felperes hozzáteszi, hogy a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóságnak konzultálnia kellett volna a Comdellel. Ha ezt a bizottságot már 2012‑ben tájékoztatták volna a vitatott újrabeosztás téves indokolásáról és a felperes bejelentő személy minőségéről, valamint a fenti 6. pontban említett szervezettel kapcsolatos korrupció gyanújáról, akkor valószínűleg más határozatot hoztak volna. A Költségvetési Főigazgatóság ugyanis tagja ennek a bizottságnak, és az ő szervezeti egységei voltak azok, amelyek hivatalosan figyelmeztetést nyújtottak be e nemzetközi szervezet ellen.

201    A Bizottság a felperes érveinek elutasítását kéri, mint elfogadhatatlanokat vagy megalapozatlanokat.

202    A semlegességre, pártatlanságra és objektivitásra vonatkozó kötelezettség megsértésére alapított kifogásokat illetően a Bizottsághoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy a felperes megismétli a második jogalap második része keretében már vizsgált és elutasított, a pártatlanság elvének megsértésére vonatkozó érveket, amelyek szerint a Bizottság a felperes hivatali helyzetének rendezésére szorítkozott, anélkül, hogy a felperes helyzetének újbóli vizsgálata lett volna a célja. A fenti 144–155. pontban kifejtett okokból e kifogások megalapozatlanok.

203    Az egyenlő bánásmód és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének az e rész címében említett megsértését illetően a Bizottság helyesen jegyzi meg, hogy a felperes semmilyen érvet nem terjesztett elő e kifogások alátámasztására, így a kereset e tekintetben nem felel meg az eljárási szabályzat 76. cikkének d) pontjában előírt követelményeknek. E kifogások tehát elfogadhatatlanok.

204    A felperes által e rész alátámasztására felhozott egyetlen érv, amely más jogalapok keretében nem képezte vizsgálat tárgyát, a Comdellel való konzultáció hiányára vonatkozik.

205    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a felperes – a Bizottsághoz hasonlóan – nem hivatkozik az uniós küldöttségek erőforrás‑felhasználásáról szóló, 2012. október 10‑i bizottsági határozat azon konkrét rendelkezésének megsértésére, amely a Comdelt és a vele való konzultációt szabályozza.

206    A Comdelre vonatkozó érvek alátámasztják az objektivitás, a pártatlanság és a semlegesség elvének megsértését a jelen részben hivatkozott, hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóság részéről. E tekintetben a felperes a válaszában pontosítja, hogy a Comdel közreműködése legalábbis a semlegesség objektív látszatát és a megtámadott határozat tárgyilagosságát biztosította volna, mivel egy harmadik személy is értékelhette volna az ügyet.

207    Feltételezve, hogy a kereset e tekintetben úgy tekinthető, mint amely megfelel az eljárási szabályzat 76. cikkének d) pontjában előírt követelményeknek, meg kell jegyezni, hogy a DG RH főigazgatójának a működési zavarokat bejelentő személyek újrabeosztására vonatkozó, a T‑689/16. sz. ítélet 48. pontjában említett hatásköre éppen arra irányul, hogy a bejelentő személyeknek a pártatlanság, az objektivitás és a semlegesség felperes által kért további garanciáit biztosítsa.

208    Nem vitatott továbbá, hogy a Comdellel konzultáltak az újrabeosztásról szóló első határozat meghozatala előtt. Az F‑96/13. sz. ítélet végrehajtása során a Bizottságnak azonban kizárólag ezt a határozatot érintő jogsértést kellett orvosolnia, amely a felperes védelemhez való jogának megsértésére vonatkozott.

209    Ráadásul, még ha úgy is gondolnánk, hogy a DG RH főigazgatójának a megtámadott határozat elfogadása előtt konzultálnia kellett volna a Comdellel, emlékeztetni kell arra, hogy az eljárási szabálytalanság csak akkor vonja maga után valamely határozat teljes vagy részleges megsemmisítését, ha megállapítható, hogy e szabálytalanság hiányában a közigazgatási eljárás más eredményre vezethetett volna, és következésképpen a megtámadott határozat tartalma más lehetett volna (lásd: 2010. március 2‑i Evropaïki Dynamiki kontra EMSA ítélet, T‑70/05, EU:T:2010:55, 103. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

210    Márpedig az ügy iratainak egyetlen eleme sem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a Comdellel való újabb konzultáció esetén az eljárás eltérő eredményre vezethetett volna. Ugyanis, amint az a fenti 184–190. pontban megállapításra került, a vitatott újrabeosztást a küldöttségen belül tapasztalt kapcsolati nehézségek indokolták, és az nem függött össze a működési zavarok bejelentésével, amelyekre a Költségvetési Főigazgatóság adott esetben reagálhatott volna a Comdel keretében.

211    Következésképpen a harmadik részt, és így a harmadik jogalapot részben mint elfogadhatatlant, részben pedig mint megalapozatlant el kell utasítani.

212    A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a megsemmisítés iránti kérelmet el kell utasítani.

C.      A kártérítés iránti kérelemről

213    A felperes azt kéri, hogy Törvényszék kötelezze a Bizottságot 250 000 euró megfizetésére a felperest ért vagyoni károk és 100 000 euró megfizetésére az állítólagos nem vagyoni károk megtérítéseként.

214    Ami a hivatkozott jogsértéseket illeti, a felperes először is az újrabeosztásról szóló első három határozatra hivatkozik, azzal érvelve, hogy azokat egymást követően azzal az indokkal semmisítették meg vagy vonták vissza, hogy jogellenesek voltak.

215    Ezt követően a felperes arra hivatkozik, hogy a megtámadott határozatot többek között a meghallgatáshoz való jogának és a védelemhez való jogának megsértésével hozták meg, anélkül hogy tiszteletben tartották volna a bejelentő személyek védelmére vonatkozó szabályokat, amely személyek minőségét, a védelem tartalmát és az időbeli korlátozás hiányát az uniós bíróság már tisztázta. A felperes szerint az újrabeosztásról szóló első három határozat ugyanazon jogsértéseken alapult. A tárgyaláson a Törvényszék által feltett kérdésre válaszolva a felperes pontosította, hogy az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítéletnek – az EUMSZ 266. cikket sértő – nem megfelelő végrehajtása szintén a kártérítési kérelme alapját képezi.

216    Végül a felperes több jogellenességi kifogást is megfogalmaz. Azt állítja, hogy 2013 óta hétszer helyezték át akarata ellenére a számára létrehozott, szükségleteken túlmutató álláshelyekre, anélkül hogy az egymást követő megsemmisítések hatályát valaha is teljes mértékben figyelembe vették volna. A Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság állítólag semmilyen támogatást nem nyújtott ezen újrabeosztások során. A DG RH főigazgatója rendszeresen megtagadta, hogy találkozzon vele, annak ellenére, hogy az uniós bíróság úgy ítélte meg, hogy az újrabeosztás állítólagos okai szubjektív jellegűek, ami arra kötelezte a hatáskörrel rendelkező, kinevezésre jogosult hatóságot, hogy maga hallgassa meg a felperest. Feketelistára került, és „pereskedőnek” bélyegezték, anélkül hogy az adminisztráció megpróbálta volna megérteni bejelentő személy minőségéből fakadó helyzetét. A segítségnyújtás iránti kérelmeit mind elutasították, miközben nem fogadtak el szabályokat a bejelentő személyek számára biztosított védelem érvényesítésére vonatkozóan. Az újrabeosztásról szóló határozatok rendszeresen megsértették személyes adatainak bizalmas jellegét. A megtámadott határozat kivételével az egymást követő újrabeosztásról szóló határozatokat hatáskörrel nem rendelkező hatóság fogadta el.

217    Az állítólagos kárt illetően a felperes egyrészt azt állítja, hogy a Törvényszék előtt 100 000 euróra értékelt, három tényezőnek betudható nem vagyoni kárt szenvedett. Először is, a felperes a jóhírnevének, személyes és szakmai méltóságának, valamint szakmai hitelességének sérelmére hivatkozik, mivel a Bizottság jogellenesen tartotta őt szabálytalan helyzetben, tagadva az egymást követő ítéletekben foglalt megállapítások jelentőségét. Másodszor, a felperes a hivatali helyzetének – az újrabeosztásról szóló, egymást követő, jogellenes határozatok miatt – több mint kilenc éve fennálló bizonytalanságára hivatkozik, amely határozatok közül kettőt a Törvényszék megsemmisített, ami – a felperes számára szorongást és stresszt okozó – hivatali visszásságot és a gondosság hiányát bizonyítja. Harmadszor, a felperes kifogásolja az álláshelyében és munkakörében az újrabeosztásról szóló első határozat óta bekövetkezett sorozatos változást, anélkül hogy bejelentő személy minősége ellenére különösebb támogatást kapott volna.

218    Másrészt a felperes azt állítja, hogy 250 000 euróra értékelt vagyoni kár érte, amely először is az újrabeosztásról szóló első határozat megsemmisítése óta, a pert megelőző, megnövekedett költségekkel magyarázható, másodszor azzal a bírósági és adminisztratív bizonytalansággal, amelyet 2013 óta a szükségleteken túlmutató álláshelyekre való beosztása okozott, ami a szakmai előmenetelének késedelméhez vezetett, illetve ahhoz, hogy felettesei zavart okozó „fekete báránynak” tekintették, harmadszor pedig azzal, hogy nem tudott a személyzeti szabályzat X. mellékletében meghatározott feltételekben és nemzetközi szakmai előmenetelben részesülni, valamint szakmai erőfeszítéseinek eredményei alapján előléptetést kapni.

219    A Bizottság a kártérítési kérelem elutasítását kéri, mint elfogadhatatlant vagy megalapozatlant.

220    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a tisztviselő vagy alkalmazott által benyújtott, kártérítés iránti kérelem keretében az Unió valamely intézménye, szerve vagy hivatala felelősségének megállapításához több feltételnek – nevezetesen a neki felrótt magatartás jogellenességének, az állítólagos kár tényleges bekövetkezésének, valamint a magatartás és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés fennállásának – a teljesülése szükséges. A felelősség megállapításának három feltétele kumulatív, ami azt jelenti, hogy amennyiben az egyik feltétel nem teljesül, az intézmény felelőssége nem állapítható meg (lásd: 2021. június 16‑i EK kontra Régiók Bizottsága ítélet, T‑355/19, EU:T:2021:369, [nem tették közzé], 142. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

221    Arra is emlékeztetni kell, hogy a kártérítési kereset tárgyában a pert megelőző eljárás eltérő lehet attól függően, hogy a kárt, melynek megtérítésére a kereset irányul, a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése szerint sérelmet okozó aktus vagy az adminisztráció határozati jelleget nélkülöző magatartása okozta. Az első esetben az érdekelt feladata, hogy a megszabott határidőn belül az adminisztrációhoz forduljon a szóban forgó aktus elleni panaszával. A második esetben azonban a közigazgatási eljárásnak a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése szerinti kártérítési kérelemmel kell kezdődnie, és ezt követheti adott esetben a kérelmet elutasító határozattal szembeni panasz benyújtása (lásd: 2012. december 13‑i A kontra Bizottság ítélet, T‑595/11 P, EU:T:2012:694, 111. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

222    Ami olyan jogerős ítélet EUMSZ 266. cikk szerinti végrehajtásával kapcsolatos kártérítési kérelmet illeti, amely azon alapul, hogy a meghozott határozatok csak részlegesen teszik jóvá az elkövetett jogsértést, a kérelmet az e határozatokkal szembeni panaszban is elő lehet terjeszteni, és ez nem függ attól, hogy nyújtottak‑e be kérelmet a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján (lásd ebben az értelemben: 2011. szeptember 13‑i AA kontra Bizottság ítélet, F‑101/09, EU:F:2011:133, 75. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

223    Végül, az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében, ha a tisztviselő a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkében előírt határidőkön belül nem indította meg a neki állítólagosan sérelmet okozó jogi aktus megsemmisítése iránti keresetet, nem orvosolhatja e mulasztást – a maga számára új keresetindítási határidőt kialakítva – az e jogi aktussal okozott kár megtérítése iránti kérelemmel. A tisztviselő e határozat állítólagos jogellenességére sem hivatkozhat a kártérítési keresetében. Általánosságban a tisztviselő kártérítési kérelem útján nem kívánhatja ugyanazt az eredményt elérni, mint amellyel a megsemmisítés iránti kereset sikeressége is járhatott volna, azonban ezt a keresetet nem terjesztette elő megfelelő időben (lásd: 2014. november 18‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑156/12, EU:F:2014:247, 96. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

224    A jelen ügyben először a fenti 216. pontban említett jogellenességi kifogásokat kell megvizsgálni, amelyek elfogadhatóságát a Bizottság vitatja, mielőtt megvizsgálnánk a felperes által hivatkozott, a fenti 214. és 215. pontban ismertetett, a vitatott újrabeosztásra vonatkozó, egymást követő határozatokat érintő jogellenességeket.

225    Válaszában a felperes kijelenti, hogy a fenti 216. pontban említett állítások csupán azon keresetek összefüggésbe helyezései voltak, amelyek az uniós bíróság általi, egymást követő megsemmisítésekhez vezettek.

226    A tárgyalás során a felperes előadta, hogy az ezekben az állításokban szereplő, arra vonatkozó leírások, hogy az adminisztráció hogyan bánt vele az újrabeosztásról szóló első határozat óta, lehetővé teszik, hogy olyan időrendi információkat szolgáltasson, amelyek hasznosak lehetnek a Törvényszék számára ahhoz, hogy a jelen ügyben az észszerű határidő tiszteletben tartását megítélje. Egyébiránt az adminisztráció által a felperes tekintetében 2013. január 1. óta hozott határozatok ugyanolyan jogellenességgel terheltek, mint a vitatott újrabeosztás, és ez abból ered, hogy nem vették figyelembe a bejelentő személy minőségét. Ráadásul, az egymást követő áthelyezések hátterében ez az újrabeosztás, illetve az a körülmény állt, hogy bejelentései miatt „fekete báránynak” tekintették.

227    A Bizottsághoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy a felperesnek a fenti 216. pontban említett állításai a fenti 221–223. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében elfogadhatatlanok. Az a kár ugyanis, amelynek megtérítését a felperes e jogellenességi kifogások miatt kéri, nem a megtámadott határozatból, vagy az F‑96/13. és T‑689/16. sz. ítélet végrehajtásából ered, hanem az adminisztráció egy sor olyan, nem határozathozatali cselekményéből és egyéb aktusokból, amelyek a megtámadott határozatot megelőzően a felperest hátrányosan érintették, és amelyeket a felperes a Törvényszék előtt nem vitatott.

228    Mindenesetre ezek a jogellenességi kifogások megalapozatlanok. A felperes állításai lényegében azon a feltevésen alapulnak, hogy a vitatott újrabeosztásról – amelyet a megtámadott határozat 2013. január 1‑jére visszamenőleges hatállyal megerősített – a bejelentései miatt döntöttek, és így az a későbbi szakmai előmenetelét befolyásolta.

229    Márpedig, amint az a fenti 190. pontban megállapításra került, a Bizottság eleget tett a rá háruló bizonyítási tehernek, és a jogilag megkövetelt módon bizonyította, hogy a vitatott újrabeosztást a felperes által tett bejelentésektől eltérő okok indokolták. Egyébiránt az uniós bíróság az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ügyben hozott ítéleteiben nem kérdőjelezte meg a vitatott újrabeosztás megalapozottságát.

230    Ami a fenti 215. pontban említett jogellenességeket illeti, azokra a felperes a megtámadott határozat és a panaszt részben elutasító határozat megsemmisítése iránti kérelem alátámasztása érdekében is hivatkozott.

231    E tekintetben elegendő emlékeztetni arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a vagyoni és nem vagyoni kártérítés iránti kérelmeket el kell utasítani, amennyiben azok szoros összefüggésben állnak olyan megsemmisítés iránti kérelmekkel, amelyeket – ahogyan a jelen ügyben is – mint elfogadhatatlanokat vagy megalapozatlanokat szintén elutasítottak (lásd: 2017. április 24‑i HF kontra Parlament ítélet, T‑570/16, EU:T:2017:283, 69. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

232    Végül a fenti 214. pontban említett, egymást követő, jogellenes újrabeosztásról szóló határozatok elfogadását illetően a Bizottság helyesen érvel azzal, hogy az F‑96/13. és a T‑689/16. sz. ítéletben megállapított, az újrabeosztásról szóló első és második határozatot érvénytelenítő jogellenességekre vonatkozó kártérítési kérelmeket az uniós bíróság ezen ítéletekben már megvizsgálta és elutasította. E kifogások tehát az ítéletek jogerejébe ütköznek, és elfogadhatatlanok.

233    Az újrabeosztásról szóló harmadik határozatnak a jogellenesség miatti, az eljárás során történő visszavonását illetően (T‑308/20. sz. ügy) a fenti 109–113. pontban szereplő elemzésből kitűnik, hogy e visszavonás hozzájárult az amúgy is hosszadalmas közigazgatási eljárás elhúzódásához, aminek következtében a megtámadott határozatot nem hozták meg észszerű határidőn belül, megsértve ezzel a Charta 41. cikkének (1) bekezdését.

234    E jogellenesség azonban nem vezetett a megtámadott határozat megsemmisítéséhez, mivel nem nyert bizonyítást, hogy a határidő túllépése a jelen ügyben hatással lehetett a határozat tartalmára (lásd a fenti 115–117. pontokat).

235    Mindazonáltal az ítélkezési gyakorlat szerint az észszerű határidő túllépése azt eredményezheti, hogy az uniós bíróság akár hivatalból is kötelezheti az adminisztrációt az e jogsértéssel okozott nem vagyoni kár megtérítésére (lásd ebben az értelemben: 2011. szeptember 14‑i A kontra Bizottság ítélet, F‑12/09, EU:F:2011:136, 225. és 226. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

236    A jelen ügyben a felperes a nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelmének alátámasztása érdekében többek között arra hivatkozik, hogy az újrabeosztásról szóló első három határozatot érvénytelenítő egymást követő hibák miatt a Bizottság olyan bizonytalan helyzetet teremtett, amely a felperest illetően hosszú időn keresztül fennállt, és ami – a felperes számára az észszerűség határain túlmenő szorongást és stresszt okozó – hivatali visszásságnak és a gondosság hiányának minősül.

237    A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék kötelezze a Bizottságot arra, hogy fizessen meg részére 100 000 eurót az összes állítólagos nem vagyoni kárért, anélkül hogy különbséget tenne közöttük.

238    Akkor is, ha a felperes nem is szolgáltatott olyan információkat, amelyek lehetővé tennék az időben elhúzódó bizonytalan helyzetéhez kapcsolódó kár pontos számszerűsítését, a Törvényszék a Bizottság állításával ellentétben úgy véli, hogy e körülmény nem képezi akadályát annak, hogy méltányossági alapon meghatározzák a kár megtérítésére alkalmas összeget, amely kár fennállása a jelen ügyben megállapítható.

239    E tekintetben figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a megtámadott határozatnak több mint nyolc évvel a tényállást követően történő elfogadásához vezető közigazgatási eljárás különösen hosszú időtartama az adminisztráció egymást követő hibáinak tudható be, amelyek bizonytalanságot és szorongás okozhattak a felperesnek a helyzetét illetően, annál is inkább, mivel a felperes a bejelentő személy minőségére hivatkozott.

240    E körülmények között a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy a felperest ért nem vagyoni kár igazságos értékelésének minősül, ha azt a jelen ügyben méltányossági alapon 3000 euróban állapítja meg.

241    A fentiekre tekintettel a kártérítési kérelemnek részben, 3000 euró összeg erejéig helyt kell adni, az ezt meghaladó részében pedig el kell utasítani.

IV.    A költségekről

242    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (3) bekezdése alapján részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viseli saját költségeit. Ha azonban az ügy körülményei alapján indokoltnak látszik, a Törvényszék határozhat úgy, hogy a fél saját költségein felül viseli a másik fél költségeinek egy részét is.

243    A jelen ügy körülményei között úgy kell határozni, hogy a Bizottság a saját költségein felül viseli a felperes költségeinek felét, és a felperes köteles saját költségei fennmaradó felének viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kilencedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék kötelezi az Európai Bizottságot, hogy PL részére 3000 euró kártérítést fizessen.

2)      A Törvényszék a keresetet az ezt meghaladó részében elutasítja.

3)      A Bizottság a saját költségein felül köteles viselni a PL részéről felmerült költségek felét, költségeinek másik felét PL maga viseli.

Truchot Kanninen Sampol Pucurull

Kihirdetve Luxembourgban, a 2023. november 15‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

*      Az eljárás nyelve: francia.

1      Kitakart bizalmas adatok.