Language of document : ECLI:EU:T:2021:574

A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (negyedik tanács)

2021. szeptember 15.(*)

„Közszolgálat – Szerződéses alkalmazottak – Díjazás – Külföldi munkavégzési támogatás – A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja – A külföldi munkavégzési támogatás nyújtásának megtagadása – Szokásos tartózkodási hely – Az alkalmazási hely szerinti államban letelepedett nemzetközi szervezetnél végzett feladatok”

A T‑466/20. sz. ügyben,

LF (képviseli: S. Orlandi ügyvéd)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: T. Bohr és A.‑C. Simon, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

a Bizottság egyéni jogosultságokat kezelő és kifizető hivatala (PMO) által 2019. szeptember 11‑én hozott, a felperestől a külföldi munkavégzési támogatást megtagadó határozat megsemmisítése iránt az EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács),

tagjai: S. Gervasoni elnök, P. Nihoul (előadó) és R. Frendo bírák,

hivatalvezető: M. Marescaux tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2021. április 23‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 Jogi háttér

1        Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 69. cikke, amely az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek (a továbbiakban: egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek) 20. cikkének (2) bekezdése és 92. cikke értelmében analógia útján a szerződéses alkalmazottakra is alkalmazandó, a következőképpen rendelkezik:

„A külföldi munkavégzési támogatás azon alapilletmény, háztartási támogatás és eltartott gyermek után nyújtott támogatás összegének 16%‑ával egyenlő, amelyre az ideiglenes alkalmazott jogosult. A külföldi munkavégzési támogatás nem lehet havi 538,87 eurónál kevesebb.”

2        A személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikke, amely az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 21. és 92. cikke értelmében analógia útján a szerződéses alkalmazottakra is alkalmazandó, a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A háztartási támogatással és az eltartott gyermek után nyújtott támogatással növelt alapilletmény 16%‑ának megfelelő külföldi munkavégzési támogatást kell folyósítani:

a)      az olyan tisztviselők részére:

–        akik nem állampolgárai, és soha nem is voltak állampolgárai annak az államnak, amelynek a területén alkalmazási helyük található, és,

–        akik a szolgálatba lépésük időpontját megelőző hat hónappal záródó ötéves időszakban nem rendelkeztek lakóhellyel, illetve nem folytattak főfoglalkozásként végzett tevékenységet azon állam európai területén. E rendelkezés alkalmazásában egy másik állam, vagy egy nemzetközi szervezet részére végzett tevékenységből származó körülményeket nem kell figyelembe venni.

b)      az olyan tisztviselők részére, akik azon állam állampolgárai vagy volt állampolgárai, amelynek területén alkalmazzák őket, de akiknek a szolgálatba lépésük napjával záródó 10 éves időtartam alatt lakóhelyük, valamely állam vagy nemzetközi szervezet szolgálatában végzett feladatok ellátásától eltérő okból az adott állam európai területén kívül volt.

[…]”

 A jogvita előzményei

3        A felperes LF belga állampolgár, Belgiumban született.

4        1982‑ben, négyéves korában családjával Franciaországba költözött, ahol 2013. március 31‑ig tanulmányokat folytatott és dolgozott, kivéve a 2002. június 1. és 2003. május 31. közötti időszakot, amelynek során Peruban dolgozott a francia külügyminisztériumnak.

5        2009. április 1. és 2013. március 30. között Párizsban (Franciaország) dolgozott a francia környezetvédelemért, a fenntartható fejlődésért és az energiáért felelős minisztériumban, 2013. április 1. és 30. között pedig álláskeresőként vették nyilvántartásba Franciaországban.

6        2013. május 1‑jén Brüsszelben (Belgium) az Európai Bizottság szolgálatába lépett IV. besorolási csoportba tartozó szerződéses alkalmazottként, a Kutatási és Innovációs Főigazgatóságon, majd a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Főigazgatóságon, több alkalommal megszakítás nélkül megújított, határozott időre szóló szerződés keretében. E szerződés 2019. április 30‑án lejárt.

7        A felperes ezen teljes időszak alatt a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján külföldi munkavégzési támogatást kapott, figyelembe véve belga állampolgárságát, és azt, hogy a Bizottságnál való alkalmazását megelőző tízéves időszakban nem tartózkodott Belgium területén.

8        2014‑ben Belgiumban összeházasodott egy francia állampolgárral, akivel két gyermekük született, 2015‑ben és 2017‑ben. Házastársa, aki Franciaországban önálló vállalkozói jogállással rendelkezett, határozatlan időre szóló szerződéssel Belgiumban dolgozott. A felperes által a tárgyaláson adott és a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzített információk szerint a felperes házastársa Belgiumban rendelkezik adóügyi illetőséggel.

9        2018. november 20‑án a Bizottság a szerződéses alkalmazottak számára nyitva álló COM/03/AD/18 belső versenyvizsga‑felhívást tett közzé, amelynek tárgya AD 6 besorolási fokozatba tartozó tisztviselők felvétele. A felperes jelentkezett e versenyvizsgára, és a nevét 2019. december 3‑án felvették a sikeres pályázók listájára.

10      A felperes továbbá 2019. január 25‑én a pályázatot nyújtott be a 2019. január 7‑én közzétett REA/INTER‑CA/2018/PA/PA/A‑B/FGIV/09 ügynökségközi álláshirdetésre, amelynek tárgya IV. besorolási csoportba tartozó szerződéses alkalmazottak felvétele a Kutatási Végrehajtó Ügynökséghez (REA). Az álláshirdetés értelmében csak az Európai Unió valamely intézményénél szolgálatot teljesítő szerződéses alkalmazottak vehettek részt az eljárásban.

11      A felperes 2019 májusában e felvétel eredményéről érdeklődött a REA‑nál. 2019. május 16‑án a REA azt válaszolta, hogy még nem hoztak rá vonatkozóan határozatot, és kérte, hogy maradjon „türelmes és elkötelezett”.

12      A 2019. június 7‑i elektronikus levelében a REA 2019. szeptember 1‑jén kezdődő egyéves időtartamra szóló, meghosszabbítható, szerződéses alkalmazotti állásra vonatkozó állásajánlatot küldött a felperesnek. A felperes június 11‑én elfogadta azt.

13      2019. május 1. és augusztus 31. között a felperest Belgiumban álláskeresőként vették nyilvántartásba, juttatásait az Unió fizette. Ezenkívül továbbra is részesült az uniós betegségbiztosítási rendszer jutatásaiból.

14      2019. szeptember 1‑jén a felperes a REA‑nál szolgálatba lépett.

15      2019. szeptember 11‑én a Bizottság egyéni jogosultságokat kezelő és kifizető hivatala (PMO) úgy határozott, hogy a felperes nem jogosult külföldi munkavégzési támogatásra (a továbbiakban: megtámadott határozat).

16      2019. december 9‑én a felperes panaszt nyújtott be a Bizottsághoz a megtámadott határozattal szemben. E panaszt a másnap közölt 2020. április 7‑i határozattal elutasították azzal az indokkal, hogy az nem felel meg a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában előírt feltételeknek.

17      A 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet (T‑273/17, EU:T:2018:480) alapján a Bizottság úgy ítélte meg, hogy nem kell semlegesíteni a 2013. május 1. és 2019. április 30. közötti időszakot, amelynek során a felperes a Bizottságnál dolgozott, hanem az alkalmazott szokásos tartózkodási helyének meghatározása céljából figyelembe kell venni azt, mivel vélelmezhetően megakadályozta a felperes és az alkalmazási helye szerinti ország közötti tartós kötelék kialakulását. Hozzátette, hogy a szokásos tartózkodási helyre vonatkozó ítélkezési gyakorlatban kialakított szempontokra, azaz a felperes szakmai tevékenységére és személyes kapcsolataira tekintettel a felperes Franciaországhoz való, általa hivatkozott kötődése nem kérdőjelezheti meg a belgiumi szokásos tartózkodási helyének valódiságát.

18      Ami a 2019. április 30., vagyis a Bizottsággal kötött szerződés lejártának időpontja, és 2019. szeptember 1., azaz a REA általi alkalmazásának időpontja közötti négy hónapos időszakot illeti, a Bizottság hangsúlyozta, hogy a felperes lakóhelyét Belgiumban házastársával és gyermekeivel ugyanabban a lakásban tartotta fenn, mint korábban, azzal a szándékkal, hogy ott maradjon.

19      2020. március 17‑én a Bizottság által szervezett COM/03/AD/18 belső versenyvizsga sikeres teljesítését követően a felperest ezen intézményben április 16‑i hatállyal tisztviselővé nevezték ki. A Bizottság szintén megtagadta tőle a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságot. E határozat a felperes által a Törvényszékhez benyújtott másik kereset tárgyát képezi, amelyet T‑178/21 számon vettek nyilvántartásba.

 Az eljárás és a felek kérelmei

20      A Törvényszék Hivatalához 2020. július 20‑án benyújtott keresetlevéllel a felperes előterjesztette a jelen keresetet. A Bizottság 2020. október 23‑án ellenkérelmet nyújtott be. A 2020. november 25‑i levelében a felperes lemondott a válasz benyújtásáról.

21      2020. július 31‑i levelében a felperes névtelenséget kért a Törvényszék eljárási szabályzatának 66. cikke alapján. A 2020. szeptember 14‑i határozatával a Törvényszék helyt adott e kérelemnek.

22      Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (negyedik tanács) az eljárás szóbeli szakaszának a megnyitásáról határozott.

23      A Törvényszék 2021. március 3‑i levelében az eljárási szabályzat 89. cikke alapján többek között a jelen ügyben álláspontjuk szerint alkalmazandó ítélkezési gyakorlattal kapcsolatos kérdéseket intézett a felekhez. E kérdésekre a felek az előírt határidőn belül válaszoltak.

24      A Törvényszék a 2021. április 23‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előadásait és a Törvényszék által feltett kérdésekre adott válaszait.

25      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg megtámadott határozatot;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

26      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

 Előzetes észrevételek

27      A személyzeti szabályzat 2. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy egy vagy több intézmény ezek bármelyikét vagy egy intézményközi testületet is megbízhat a kinevezésre jogosult hatóságra ruházott, a tisztviselők kinevezésére, előléptetésére vagy áthelyezésére vonatkozó döntéseken kívüli hatáskörök némelyikének vagy mindegyikének gyakorlásával. Ezenkívül a személyzeti szabályzat 91a. cikkének megfelelően az azon területekkel kapcsolatos kereseteket, amelyekre a 2. cikk (2) bekezdését alkalmazták, azon intézmény ellen kell benyújtani, amelynek a hatáskörök gyakorlásával megbízott kinevezésre jogosult hatóság tartozik felelősséggel.

28      Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 6. és 117. cikke alapján analógia útján alkalmazni kell a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságokra a személyzeti szabályzat 2. cikkének (2) bekezdését és 91a. cikkét.

29      A 2002. november 6‑i 2003/522/EK határozattal (HL 2003. L 183., 30. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 4. kötet, 413. o.) a Bizottság létrehozta a PMO‑t.

30      2018. december 12‑én a REA a személyzeti szabályzat 2. cikkének (2) bekezdése, valamint az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 6. és 117. cikke alapján szolgáltatási megállapodást kötött a PMO‑val, amelyből az következik, hogy a PMO határozza meg a REA szerződéses alkalmazottainak egyéni jogait, és különösen azokat, amelyek a személyzeti szabályzat 69. cikkéből és VII. mellékletéből következnek (az említett szolgáltatási megállapodás IIB. részének E szakasza). A szolgáltatási megállapodás IIA. része 5. cikkének (1) bekezdése szerint, mivel a REA a PMO‑ra ruházta át a kinevezésre jogosult hatóságot, illetve a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságot megillető hatásköröket, a személyzeti szabályzat 91. cikkén alapuló keresetet a személyzeti szabályzat 91a. cikkének megfelelően a Bizottság ellen kell megindítani.

31      A jelen ügyben tehát jogosan terjesztették elő a keresetet a Bizottság ellen.

 Az egyetlen, a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának megsértésére alapított jogalapról

32      A felperes úgy véli, hogy a PMO azzal, hogy megtagadta tőle a külföldi munkavégzési támogatást, megsértette a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontját.

33      A Bizottság vitatja e jogalapot.

34      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a külföldi munkavégzési támogatás nyújtásának feltételeit a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése tartalmazza, amely az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 20. cikkének (2) bekezdése, valamint 21. és 92. cikke értelmében analógia útján a szerződéses alkalmazottakra is alkalmazandó.

35      E rendelkezés a tisztviselő állampolgárságától függően két esetet különböztet meg.

36      Az első eset, amelyet a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja szabályoz, azokra a helyzetekre vonatkozik, amikor a tisztviselők „nem állampolgárai, és soha nem is voltak állampolgárai annak az államnak, amelynek a területén alkalmazási helyük található”. Ebben az esetben ahhoz, hogy a tisztviselő vagy alkalmazott külföldi munkavégzési támogatásban részesülhessen, az szükséges, hogy a szolgálatba lépése időpontját megelőző hat hónappal záródó ötéves időszakban ne rendelkezzen lakóhellyel, illetve ne folytasson főfoglalkozásként végzett tevékenységet az alkalmazási hely szerinti állam európai területén.

37      A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában szabályozott második eset azon tisztviselőre vonatkozik, akik „azon állam állampolgárai vagy volt állampolgárai, amelynek területén alkalmazzák őket”. Ebben az esetben a külföldi munkavégzési támogatás nyújtására a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontjában előírtaknál két okból szigorúbb feltételek vonatkoznak.

38      E feltételek a következők.

39      Egyrészt a referencia‑időszak az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárai esetében tíz év, míg az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságával nem rendelkező tisztviselők esetében öt év (lásd ebben az értelemben: 2007. július 11‑i B kontra Bizottság ítélet, F‑7/06, EU:F:2007:129, 37. pont).

40      Másrészt a lakóhelynek a tízéves referencia‑időszak alatt az alkalmazás helye szerinti országban való fenntartása – akár nagyon rövid időtartamra is – elegendő ezen ellátás elvesztéséhez vagy megtagadásához (lásd ebben az értelemben: 1976. február 17‑i Delvaux kontra Bizottság ítélet, 42/75, EU:C:1976:21, 6–11. pont; 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet, T‑273/17, EU:T:2018:480, 47. pont; 2020. október 5‑i Brown kontra Bizottság ítélet, T‑18/19, fellebbezés alatt, EU:T:2020:465, 112. pont), míg azon tisztviselők esetében, akik nem állampolgárai az alkalmazási helyük szerinti országnak, a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultság elvesztésére vagy annak megtagadására csak abban az esetben kerülhet sor, ha az érintettnek a jövőbeli alkalmazási helye szerinti országban a teljes ötéves referencia‑időszak alatt állandó lakóhelye volt (lásd ebben az értelemben: 1995. december 14‑i Diamantaras kontra Bizottság ítélet, T‑72/94, EU:T:1995:212, 48. pont; 2015. február 27‑i EGSZB kontra Achab ítélet, T‑430/13 P, EU:T:2015:122, 54. pont).

41      A jelen esetben nem vitatott, hogy mivel a felperes az alkalmazási hely szerinti állam (Belgium) állampolgárságával rendelkezik, a második eset, tehát a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának hatálya alá tartozik. A felperesre következésképpen a fenti 39. és 40. pontban említett szigorú feltételek vonatkoznak.

42      Az ítélkezési gyakorlat szerint a külföldi munkavégzési támogatást igénylő tisztviselőnek vagy alkalmazottnak kell bizonyítania, hogy megfelel a jogosultság feltételeinek, bizonyítva, hogy a teljes referencia‑időszak alatt az alkalmazási hely szerinti államon kívül tartotta fenn a szokásos tartózkodási helyét (lásd ebben az értelemben: 2000. szeptember 27‑i Lemaître kontra Bizottság ítélet, T‑317/99, EU:T:2000:218, 50. pont).

 A referenciaidőszak meghatározásáról

43      A jelen kereset azon határozat ellen irányul, amellyel a PMO azzal az indokkal tagadta meg a felperestől a külföldi munkavégzési támogatás nyújtását, hogy a felperes nem bizonyította, hogy szokásos tartózkodási helye a teljes referencia‑időszakban Belgiumon kívül volt, ellentétben azzal, amit a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja azon tisztviselők esetében megkövetel, akik azon állam állampolgárai vagy volt állampolgárai, amelynek területén alkalmazzák őket.

44      E rendelkezés alkalmazásához meg kell határozni a figyelembe veendő referencia‑időszakot.

45      E rendelkezés szerint ez az időszak a tisztviselőnek vagy alkalmazottnak az érintett intézménynél vagy ügynökségnél történő szolgálatba lépésével záródik le.

46      A jelen ügyben a felperes 2019. szeptember 1‑jén lépett a REA szolgálatába, így a tízéves referencia‑időszak 2019. augusztus 31‑én záródott le.

47      Tehát főszabály szerint 2009. szeptember 1‑jén kezdődött.

48      A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja ugyanakkor kizárja azoknak az időszakoknak a figyelembevételét, amelyek során a tisztviselő valamely állam vagy nemzetközi szervezet szolgálatában végzett feladatok ellátása céljából az alkalmazási hely szerinti államon kívül rendelkezett lakóhellyel (lásd a fenti 2. pontot).

49      Ennélfogva ilyen esetben a referencia‑időszak kezdetének meghatározásához ezen időszakokat „semlegesíteni” kell, ugyanannyi idővel meghosszabbítva azt (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 25‑i Grazyte kontra Bizottság ítélet, T‑86/13 P, EU:T:2014:815, 51. pont).

50      A jelen ügyben 2009. szeptember 1. és 2013. március 30. között, azaz három év hét hónapig a felperes Franciaországban dolgozott a francia környezetvédelemért, a fenntartható fejlődésért és az energiáért felelős minisztériumban.

51      Mivel e tevékenységet az alkalmazási helye szerinti állam területén kívül végezte, a referencia‑időszakot a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján 2006. február 1‑jéig meg kell hosszabbítani.

52      Egyébiránt a felperes 2013. május 1. és 2019. április 30. között szerződéses alkalmazottként dolgozott a Bizottságnál.

53      A referencia‑időszakot azonban emiatt nem kell meghosszabbítani, mivel – az alkalmazási hely szerinti államon kívül teljesített szolgálatnak megfelelő időszakokra vonatkozóan megállapítottaktól eltérően – a fent említett rendelkezés nem ír elő „semlegesítést” azon időszakok tekintetében, amelyek során a tisztviselő az alkalmazási helye szerinti ezen államban valamely állam vagy nemzetközi szervezet szolgálatában dolgozott (lásd ebben az értelemben: 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet, T‑273/17, EU:T:2018:480, 60. és 62. pont).

54      A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a referencia‑időszak 2006. február 1‑jén kezdődött és 2019. augusztus 31‑én záródott le.

 A felperes 2013. május 1. és 2019. augusztus 31. közötti szokásos tartózkodási helyének meghatározásáról

55      Nem vitatott, hogy 2006. február 1‑jétől 2013. április 30‑ig, azaz azon napot megelőző napon, amikor szerződéses alkalmazottként kezdett dolgozni a Bizottságnál, a felperes szokásos tartózkodási helye Franciaországban, tehát az alkalmazási helye szerinti államon kívül volt.

56      A jogvita eldöntéséhez azonban azt kell meghatározni, hogy e lakóhelyet 2013. május 1‑jét követően áthelyezték‑e Belgiumba.

57      A felek vitájukban a referencia‑időszakot a következő két részre osztották:

–        egyrészt azon időszak, amelynek során a felperes a Bizottságnál szerződéses alkalmazottként dolgozott (2013. május 1‑jétől 2019. április 30‑ig);

–        másrészt a Bizottsággal kötött szerződésének lejárta és tevékenységének a REA‑nál való megkezdése közötti időszak (2019. május 1‑jétől 2019. augusztus 31‑ig).

58      Beadványaikban a felek e második időszakra összpontosították a figyelmüket, és igyekeztek meghatározni azt az államot, ahol a felperes szokásos tartózkodási helyét kialakította. Ennek keretében a Bizottság többek között azt állította, hogy – amint azt a megtámadott határozatban kifejtette – e hely Belgiumban volt, mivel a felperes továbbra is Brüsszelben élt a házastársával és gyermekeivel együtt egy lakásában, és ott álláskeresőként volt bejegyezve. A felperes a maga részéről azzal érvelt, hogy azért nem költözött Franciaországba, mert várta az általa a REA‑hoz és a Bizottsághoz akkor benyújtott pályázatok eredményét, amikor még a Bizottság szerződéses alkalmazottja volt.

59      Ezen érvek olyan tényeken alapulnak (mint például azon körülmény, hogy a felperes a Bizottságnál fennálló szerződéses alkalmazotti alkalmazásának végén ugyanazon a helyen tartotta fenn lakóhelyét), amelyek nem követelik meg a fenti 57. pontban említett két időszak elkülönült vizsgálatát.

60      A Törvényszék előtt a felek kifejtették, hogy az ítélkezési gyakorlat mégis ilyen elkülönült vizsgálatot követel meg. Így a felperes a keresetlevél 31. pontjában jelzi, hogy a Bizottságnál a 2013. május 1. és 2019. április 30. közötti időszakban teljesített szolgálata vélelmezhetően akadályozta közte és Belgium között tartós kötelék kialakulását. A következő pontban hangsúlyozza, hogy a belgiumi tartózkodása ezen teljes időszak alatt kizárólag az említett szolgálathoz kapcsolódott. Véleménye szerint ez az álláspont a 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítéletből (T‑273/17, EU:T:2018:480) következik.

61      Ezen érvre válaszul a Bizottság ugyanezen ítélkezési gyakorlatra támaszkodva az ellenkérelem 21. pontjában megállapítja, hogy azon hat év során, amikor a Bizottságnál dolgozott, nem lehetett úgy tekinteni, hogy a felperes szokásos tartózkodási helye Belgiumban volt.

62      Ugyanezen intézmény azonban a Törvényszék által feltett kérdésre adott válaszában azt állítja, hogy a 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítéletből (T‑273/17, EU:T:2018:480, 63. pont) eredő vélelem, amely szerint a nemzetközi szervezet számára végzett tevékenység megakadályozza az érintett személy és az alkalmazási helye szerinti állam közötti tartós kapcsolat kialakulását, megdől, ha az érintett személy megszünteti tevékenységét e szervezetben, így ettől az időponttól kezdve a szokásos tartózkodási hely létesítése esetén nem tagadható az alkalmazási hely szerinti állammal fennálló kötelék.

63      Ezen eltérésekre és változatokra tekintettel tisztázni kell azt a kérdést, hogy az alkalmazási hely szerinti államban valamely nemzetközi szervezet számára végzett tevékenység mennyiben vehető figyelembe a szokásos tartózkodási helynek a referencia‑időszak alatti meghatározásakor a felpereshez hasonló olyan személy esetén, akit az állampolgársága szerinti államban található intézmény vagy ügynökség alkalmaz.

–       Az alkalmazási hely szerinti államban található nemzetközi szervezet részére az ezen állam állampolgárságával rendelkező személy által végzett tevékenységből levonandó következtetésekről

64      A felek által felvetett nehézségek vizsgálata érdekében emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja az ítélkezési gyakorlat értelmezése szerint azon tisztviselők vagy alkalmazottak esetében, akik az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárai vagy annak állampolgárai voltak, úgy rendelkezik, hogy a referencia‑időszak számítása során nem lehet figyelembe venni azt az időszakot, amelynek során az alkalmazási hely szerinti államon kívüli valamely állam vagy nemzetközi szervezet szolgálatában végzett feladatokat e személy, és ezen időszakot semlegesíteni kell (lásd a fenti 48. és 49. pontot).

65      Amint az a megfogalmazásából kitűnik, a fent említett rendelkezés ezzel szemben nem tartalmaz hasonló szabályt az alkalmazási hely szerinti államban valamely nemzetközi szervezet szolgálatában végzett feladatok ellátására, mint amiről a jelen ügyben szó van.

66      A 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet (T‑273/17, EU:T:2018:480, 63. pont) szerint azonban a felperes szokásos tartózkodási helyének meghatározásakor figyelembe kell venni valamely nemzetközi szervezetnél teljesített szolgálatot, amennyiben vélelmezhető, hogy az megakadályozza a közte és az alkalmazási helye szerinti ország közötti tartós kötelék kialakulását.

67      Kétségtelen, hogy bizonyos esetekben lehetséges, hogy a tevékenységek nemzetközi szervezetnél való gyakorlása nem könnyíti meg, vagy akár nem is teszi lehetővé ilyen kötelék kialakulását.

68      A szokásos tartózkodási hely meghatározása érdekében a Törvényszék ugyanezen 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítéletben (T‑273/17, EU:T:2018:480, 84–93. pont) ugyanakkor megállapította, hogy a felperes a referencia‑időszakban a családjával együtt élt, különösen akkor, amikor tevékenységét uniós intézményeknél vagy ügynökségeknél, tehát nemzetközi szervezetnél folytatta.

69      Az említett ügy tényállásának elemzése során a Törvényszék a fenti 66. pontban a kifejtett vélelem ellenére úgy ítélte meg, hogy a jelen ügyben a Bizottság jogosan határozott úgy, hogy a felperes szokásos tartózkodási helye a referencia‑időszakban az alkalmazási hely szerinti államban volt.

70      A szokásos tartózkodási hely meghatározása ugyanis olyan művelet marad, amelynek ténybeli elemzésen kell alapulnia, amelynek során az érintett tisztviselő vagy alkalmazott által kialakított személyes és szakmai kötelék vizsgálandó.

71      Márpedig e ténybeli elemzésben meghatározóbb szerepet játszik a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjára alapított azon vélelem, amely szerint valamely személy állampolgársága az e személy és az állampolgársága szerinti ország közötti sokrétű és szoros kapcsolatok fennállására vonatkozó komoly valószínűsítő körülménynek minősül (lásd: 2020. október 5‑i Brown kontra Bizottság ítélet, T‑18/19, fellebbezés alatt, EU:T:2020:465, 82. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

72      A fentiekre tekintettel a 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítéletet (T‑273/17, EU:T:2018:480) végeredményben úgy kell értelmezni, hogy annak értelmében valamely nemzetközi szervezetnél végzett tevékenység, amennyiben arra az alkalmazási hely szerinti államban kerül sor, figyelembe vehető az olyan tisztviselő vagy alkalmazott szokásos tartózkodási helyének meghatározásakor, aki az alkalmazási hely szerinti ország állampolgára, vagy állampolgára volt a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti referencia‑időszak alatt, még ha nem is lehet úgy értelmezni, hogy ez önmagában az ezen állammal fennálló kötelék kialakítását jelenti.

73      Ezenkívül a felperes szokásos tartózkodási helyének a jelen ügyben való meghatározása céljából semmilyen következtetés nem vonható le a 2014. szeptember 25‑i Grazyte kontra Bizottság ítéletből (T‑86/13 P, EU:T:2014:815), amely egy olasz állampolgárságot megszerző litván állampolgárt érintett, akit a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete (EIGE) alkalmazott, amely szervezetnek Vilniusban (Litvánia) van a székhelye.

74      A szóban forgó helyzetek ugyanis eltérőek, mivel az említett ügyben érintett alkalmazott az alkalmazási helye szerinti államon kívül található nemzetközi szervezetnél dolgozott, míg a jelen ügyben ugyanabban az államban székhellyel rendelkező nemzetközi szervezetnél. Ezt a különbséget nem lehet alábecsülni, mivel a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja által elérni kívánt cél az Unió intézményei, szervei és hivatalai számára a származás és az állampolgárság tekintetében a lehető legsokszínűbb felvétel biztosítása.

–       A felperes referenciaidőszak alatti szokásos tartózkodási helyének meghatározására irányuló ténybeli elemekről

75      Az alkalmazandó szabályok fenti pontosítását követően meg kell vizsgálni, hogy – amint azt a felperes állítja – a Bizottság megállapíthatta‑e, hogy a felperes szokásos tartózkodási helyét a referencia‑időszakban Belgiumba helyezte át.

76      E tekintetben a fenti 42. pontban hivatkozott bizonyítási szabályt kell alkalmazni, amely szerint a külföldi munkavégzési támogatást kérő tisztviselőre vagy alkalmazottra hárul annak bizonyítása, hogy megfelel a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdésében megállapított feltételeknek.

77      A fenti 37. pontban leírt második esetben e rendelkezés megköveteli, hogy az érintett tisztviselő bizonyítsa, hogy szokásos tartózkodási helye megszakítás nélkül, az említett rendelkezésben meghatározott teljes referencia‑időszakban az alkalmazási hely szerinti azon államon kívül volt, amelynek állampolgárságával rendelkezik.

78      Az ítélkezési gyakorlat szerint a szokásos tartózkodási hely az a hely, amelyet az érintett életvitelének állandó vagy szokásos központjaként, a tartósság szándékával kijelölt, a tartózkodási hely fogalma pedig a fizikai tartózkodáson kívül magában foglalja az életvitelből és a rendes társadalmi kapcsolatok kialakításából következő, a tartózkodás folyamatosságára irányuló szándékot (lásd ebben az értelemben: 2007. május 16‑i F kontra Bizottság ítélet, T‑324/04, EU:T:2007:140, 48. pont).

79      A szokásos tartózkodási hely megállapításához figyelembe kell venni az érintett személy magán‑ és szakmai életére vonatkozó objektív ténybeli elemeket (lásd ebben az értelemben: 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet, T‑273/17, EU:T:2018:480, 87. és 88. pont).

80      A jelen ügyben nem vitatott, hogy 2013. május 1. és 2019. augusztus 31. között:

–        a felperes megszakítás nélkül Belgiumban lakott;

–        a házastársa 2014‑ben csatlakozott hozzá;

–        ott kötöttek házasságot;

–        a házastársa határozatlan időre szóló szerződéssel ott dolgozott;

–        ott született két gyermekük;

–        az egyik gyermek ott jár iskolába, a másik pedig bölcsődébe.

81      Ebben az összefüggésben a Bizottság a panaszra adott válaszában azt állította, hogy az ítélkezési gyakorlatban kialakított szempontokra, különösen a szakmai tevékenységre és a személyes kapcsolatokra tekintettel úgy kell tekinteni, hogy a felperes szokásos tartózkodási helye Belgiumban van.

82      A felperes a maga részéről a következőkre hivatkozik annak bizonyítása érdekében, hogy a fent említettek ellenére szokásos tartózkodási helye a teljes referencia‑időszakban Franciaországban volt anélkül, hogy Belgiumba helyezte volna azt át:

–        gyermekkorában Franciaországban lakott, ezen államban folytatta tanulmányait, majd dolgozott, és esélye volt arra, hogy kinevezési folyamat révén bejusson a közszolgálatba;

–        szülei, valamint testvérei Franciaországban laknak, és ott találkozott francia állampolgárságú házastársával;

–        Belgiumba történő távozása előtt ingatlant vásárolt Franciaországban, és megtartotta azt abban az időszakban, amikor a Bizottságnál dolgozott, anélkül hogy bérbe adta volna; Franciaországban egy mobiltelefonszámot és egy bankszámlát is megtartott;

–        a Bizottságnál a szolgálat időtartama alatt csak határozott időre szóló, megújítható szerződése volt, amelynek teljes időtartama nem haladhatta meg a hat évet, és amely így bizonytalan szakmai helyzetbe hozta őt; ráadásul ugyanebben az időszakban külföldi munkavégzési támogatásban részesült.

83      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperes által ily módon szolgáltatott bizonyítékok arról tanúskodnak, hogy – amint azt hangsúlyozza – szoros kötelék fűzte Franciaországhoz.

84      Az ilyen kötelék azonban önmagában nem jelenti azt, hogy a felperes a referencia‑időszakban ténylegesen ebben az államban tartotta fenn szokásos tartózkodási helyét.

85      Ugyanis, először is, a felperes szokásos tartózkodási helyeként nem határozható meg Franciaország azzal az indokkal, hogy ebben az államban nőtt fel, tanult és a pályafutása elején, a referencia‑időszak kezdete előtt itt dolgozott. Az, hogy a felperes valamely államban nőtt fel és ott az életkorával összefüggő tevékenységeket folytatott, a személyes történetének részét képezi, azonban önmagában nem jelenti azt, hogy ott fenntartotta szokásos tartózkodási helyét.

86      Másodszor ugyanez vonatkozik arra a körülményre is, hogy a felperes hozzátartozói Franciaországban élnek. E körülmény nem bizonyítja, hogy nincsenek tartós kötelékei ezen államon kívül. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a szülő‑gyermek viszony nem szükségszerűen meghatározó a saját családot alapító személy szokásos tartózkodási helyének azonosítása szempontjából. E kapcsolat jelentőségének tagadása nélkül, az, hogy a tisztviselő vagy alkalmazott egy meghatározott államban lakik házastársával és gyermekeivel, és mindegyikük az életszakaszának megfelelő tevékenységben vesz részt (munka, iskola, bölcsőde), jelentősnek tekinthető a szokásos tartózkodási helynek a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti megállapításakor.

87      Kétségtelen, hogy a felperes azt állítja, hogy Franciaországban találkozott a házastársával. Ez a körülmény azonban nem akadályozta meg a házastársát abban, hogy 2014. augusztus 25‑én családalapítás céljából csatlakozzon a felpereshez Brüsszelben, amint azt maga is kifejtette, határozatlan időre szóló munkaszerződés keretében vállalva munkát ezen államban található adóügyi illetőséggel. Egy olyan térségben, ahol az uniós polgárok szabadon mozoghatnak, és ahol tilos az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés, a tisztviselő vagy az alkalmazott szokásos tartózkodási helyének meghatározása nem következhet házastársa állampolgárságából.

88      Ezzel kapcsolatban a felperes a Törvényszék által feltett kérdésre válaszolva hozzátette, hogy bár felesége 2014‑ben, azaz több mint egy évvel a Bizottságnál való szolgálatba lépését követően csatlakozott hozzá Brüsszelben, ez nem azért történt, mert úgy döntöttek, hogy az életvitelük központját Belgiumba helyezik, hanem azért, mert a házastárs három hónapos terhes volt, és a férjénél kívánta a terhesség időszakát eltölteni. Egyébiránt megtartott egy vállalkozást Franciaországban, amely a referencia‑időszak teljes további időtartama alatt inaktív maradt.

89      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperes e tényező említésével pontosítja azokat a személyes okokat, amelyek arra indították a házastársat, hogy 2014‑ben hozzá költözzön Brüsszelbe. Márpedig az ítélkezési gyakorlatra tekintettel e megfontolásokat nem lehet figyelembe venni a szokásos tartózkodási helynek a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti meghatározásakor. Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a Törvényszék nem határozhat azokról a szubjektív okokról, amelyek valamely személyt arra indítottak, hogy családjával egy meghatározott országban telepedjen le (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 25‑i Grazyte kontra Bizottság ítélet, T‑86/13 P, EU:T:2014:815, 56. és 57. pont).

90      Harmadszor, a felperes által előterjesztett ténybeli elemek alapján sem lehet úgy tekinteni, hogy szokásos tartózkodási helye a teljes referencia‑időszak alatt Franciaországban maradt. Így az a tény, hogy megtartott egy ingatlant ebben az államban, nem bizonyítja azon szándékát, hogy ott az életvitelének állandó vagy szokásos központját létesítse. Ezen, a szülei és testvérei lakóhelyéhez közeli ingatlan minősülhetett beruházásnak, vagy olyan másodlagos tartózkodási helynek, amelynek célja a felperes családjának hétvégéken és nyaralásokon való elhelyezése. E tekintetben szembetűnő, hogy a Compiègne‑ben (Franciaország) található, kérdéses ingatlant a felperes 2013‑ban, a Bizottságnál való szolgálatba lépésekor nem jelentette be lakóhelyként.

91      Ehhez hasonlóan annak sincs jelentősége, hogy mobiltelefonszámmal és egy bankszámlával rendelkezik Franciaországban (lásd ebben az értelemben: 2019. november 28‑i Wywiał‑Prząda kontra Bizottság ítélet, T‑592/18, EU:T:2019:820, 65. pont). A felperes Belgiumban is rendelkezhetett mobilszámmal, vagy úgy ítélhette meg, hogy a nemzetközi csatlakozási díjak eltörlésével kevésbé költséges megőrizni a francia szolgáltatónál lévő előfizetést. Egyébiránt a felperes rendelkezett Belgiumban bankszámlával. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a felperes által annak bizonyítása érdekében benyújtott dokumentumok, hogy a Franciaországban autópályadíj címén történő kifizetések valósak voltak, ezeket a vizsgált időszakban egy belga banknál nyitott számlához tartozó kártyával teljesítették.

92      Negyedszer az a tény, hogy a Bizottságnál határozott időre szóló szerződés keretében dolgozott, még akkor sem zárja ki annak megállapítását, hogy – még ha e szerződést nem is lehetett hat éven túl meghosszabbítani – a felperes azzal a szándékkal telepedett le Brüsszelben, hogy ott maradjon. Ezt bizonyítja, hogy e szerződés lejártakor Belgiumban, nem pedig Franciaországban keresett munkát az uniós intézményeknél, és ott vette magát álláskeresőként nyilvántartásba.

93      Ezenkívül annak értékelésekor, hogy a felperes a REA‑nál való alkalmazásakor jogosult‑e külföldi munkavégzési támogatásra, közömbös az, hogy az alkalmazásának ideje alatt a Bizottságtól külföldi munkavégzési támogatást kapott. A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjából ugyanis kitűnik, hogy ezt a jogot a szolgálatba lépéskor kell vizsgálni. Mivel négy hónap telt el a Bizottsággal kötött szerződés megszűnése és a REA‑val kötött szerződés kezdete között, a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságot a felperes ezen ügynökségnél való szolgálatba lépésekor újra kell vizsgálni (lásd ebben az értelemben: 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet, T‑273/17, EU:T:2018:480, 112. pont).

94      A 2019. április 30‑át követő időszakot illetően a felperes hangsúlyozza, hogy bár 2019. augusztus 31‑ig Belgiumban maradt, ennek oka az volt, hogy befejezte a Bizottsággal kötött szerződésének teljesítését, és várta a Bizottság és a REA által szervezett azon felvételi eljárások eredményeit, amelyeken e szerződés teljesítése alatt vett részt.

95      Ezen érvelés alátámasztása érdekében a felperes előadja, hogy 2019. május 16‑án, azaz a Bizottsággal kötött szerződés lejárta után körülbelül tizenöt nappal a REA‑tól biztató jelet kapott, megnyitva annak lehetőségét, hogy majd itt alkalmazzák, és hogy az ezen ügynökségtől származó ajánlatot 2019. június 7‑én, azaz kevesebb mint hat héttel szerződésének lejáratát követően megkapta. Így nagyon gyorsan biztos lehetett abban, hogy szakmai tevékenységét valamely uniós ügynökségnél folytatni tudja.

96      E körülmények között, tekintettel a REA‑nál való szolgálatba lépését megelőző időszak rövidségére, amely ráadásul nagyrészt egybeesett a nyári szabadságokkal, szükségtelennek tartotta, hogy családjával együtt Franciaországban költözzön, bár ott megtartotta szokásos tartózkodási helyét.

97      A Bizottság a maga részéről úgy véli, hogy a 2019. május 1. és augusztus 31. közötti négy hónapos időszakban a felperes szokásos tartózkodási helye Belgiumban volt. A felperes ugyanis nem bizonyította, hogy ezen időszakban a szokásos tartózkodási helye ezen országon kívül volt. Ráadásul kinyilvánította azon szándékát, hogy e lakóhelynek az életviteléből eredően folyamatosságot kíván biztosítani azáltal, hogy ugyanabban a lakásban maradt a szintén Belgiumban dolgozó házastársával, valamint a szintén Belgiumban iskolába, illetve bölcsődébe járó gyermekeivel. Végül úgy döntött, hogy Belgiumban veteti nyilvántartásba magát munkanélküliként, és ott keres állást.

98      E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a felperes által a Bizottságnál teljesített szolgálatot követő időszakra vonatkozóan előterjesztett bizonyítékok nem kérdőjelezik meg a fenti 80–93. pontban kifejtett elemzést, amelynek végén megállapításra került, hogy a referencia‑időszak során, amely magában foglalja azt az időszakot is, amikor a felperes a Bizottságnál látta el feladatait, szokásos tartózkodási helyét a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében Belgiumban alakította ki, azaz az alkalmazás helye szerint államban, amelynek egyben az állampolgára.

99      Épp ellenkezőleg, ezek ahelyett, hogy cáfolnák azt az álláspontot, amely szerint 2013. május 1. és 2019. augusztus 31. között Belgiumban létesített szokásos tartózkodási helyet, megerősítik azt, bizonyítva, hogy nem Franciaországban, hanem Belgiumban keresett munkát, ami azt mutatja, hogy ez utóbbi államban szándékozott maradni.

100    E ténybeli elemzésből következik, hogy a felperes által hivatkozott tényezők – akár együttesen, akár külön‑külön vizsgálva – nem érintik a Bizottság által a referencia‑időszakban fennálló szokásos tartózkodási hellyel kapcsolatban végzett értékelés megalapozottságát: az a tény, hogy a felperes a házastársával és gyermekeivel együtt Belgiumban lakott, és mindegyikük az életszakaszának megfelelő tevékenységet folytatott, azt mutatja, hogy – amint arra a Bizottság rámutatott – a felperes szokásos tartózkodási helye ebben az államban volt.

101    A Törvényszék határozata azonos lenne, ha – amint azt a fellebbező állította – vélelmezni kellene, hogy a 2013. május 1. és 2019. április 30. közötti időszakban a Bizottság részére végzett tevékenység nem keletkeztethetett tartós köteléket Belgiummal.

102    Ebben az esetben ugyanis meg kell állapítani, amint azt a Bizottság tette, hogy az a tény, hogy a felperes az ezen intézménnyel kötött szerződés lejárta után Belgiumban maradt feleségével és gyermekeivel, és ott – bár nagyon rövid időre – álláskeresőként nyilvántartásba vetette magát, elegendő annak bizonyításához, hogy szokásos tartózkodási helye ebben az államban volt.

103    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az a tény, hogy valaki a tízéves referencia‑időszak során nagyon rövid ideig az alkalmazási hely szerinti országban tarja fenn a tartózkodási helyét, elegendő a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultság elvesztéséhez vagy annak megtagadásához (lásd a fenti 40. pontot).

104    Így a felperes által hivatkozott vélelem, amennyiben fennállna, hatástalannak bizonyulna, mivel nem változtatna a Bizottságnak a megtámadott határozatban szereplő értékelésén, a Bizottság által felhozott bizonyítékok ugyanis elegendőek annak megállapításához, hogy a referencia‑időszak egy részében Belgium határozható meg a felperes szokásos tartózkodási helyeként.

105    Következésképpen, mivel a külföldi munkavégzési támogatást igénylő személyt terheli az alkalmazási helye szerinti országban fennálló tartós kötelék hiányára vonatkozó bizonyítási teher (lásd a fenti 42. pontot), meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a felperes nem bizonyította, hogy a szokásos tartózkodási helyét a referencia‑időszak egészében Belgiumon kívül alakította ki.

–       A jelen ügy felperese helyzetének a 2018. július 13i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet (T273/17) alapjául szolgáló ügy felperesének helyzetével való összehasonlításáról

106    A felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság állításával ellentétben helyzete eltér a Bizottság által a megtámadott határozatban hivatkozott 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet (T‑273/17, EU:T:2018:480) alapjául szolgáló ügy felperesének helyzetétől. Ellentétben ugyanis vele, az említett ügy felperese egy belga állampolgárral kötött házasságot, a referencia‑időszak teljes időtartama alatt Belgiumban tanult, lakott és dolgozott, ezen időszak alatt munkaerő‑kölcsönzés keretében, tehát belga társaság közvetítésével dolgozott a Bizottságnál, és korábban jogellenesen részesült külföldi munkavégzési támogatásban.

107    A Bizottság vitatja ezen érvelést.

108    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet (T‑273/17, EU:T:2018:480, 91. pont) alapjául szolgáló ügyben a Törvényszék elutasította azon határozat megsemmisítése iránti keresetet, amellyel a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti külföldi munkavégzési támogatást a felperestől az egyik brüsszeli uniós ügynökségnél való szolgálatba lépésekor megtagadták.

109    E határozatot azzal az indokkal hozták, hogy az említett ügyben a felperes belga állampolgársággal rendelkezett, a tízéves referencia‑időszak teljes ideje alatt megszakítás nélkül Brüsszelben lakott, Belgiumban egy belga állampolgárral kötött házasságot, akivel három, szintén Brüsszelben született gyermekük lett, és ott az uniós intézményekkel kötött két szerződés közötti időszakban a magánszférában folytatott szakmai tevékenységet.

110    A felperes állításával ellentétben a helyzete hasonló a 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet (T‑273/17, EU:T:2018:480) alapjául szolgáló ügy felperesének helyzetéhez, mivel mindketten belga állampolgárok, a referencia‑időszak egésze vagy egy része alatt Brüsszelben laktak, ott kötöttek házasságot és születtek gyermekeik, és az uniós intézményekkel és ügynökségekkel ott kötöttek ideiglenes szerződéseket, a két szerződés közötti időszakban pedig ott maradtak.

111    Igaz, hogy a 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet (T‑273/17, EU:T:2018:480) alapjául szolgáló ügyben a felperes Belgiumban találkozott a belga állampolgárságú házastársával, míg a jelen ügyben a felperes francia állampolgárságú feleségével Franciaországban találkozott, mielőtt a Bizottságnál való munkavégzés érdekében elhagyta Franciaországot. Ugyanakkor mindkét esetben az érdekeltek a referencia‑időszak egésze vagy jelentős része alatt házastársukkal és gyermekükkel az alkalmazási helyük szerinti országban éltek.

112    Az is igaz, hogy a 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet (T‑273/17, EU:T:2018:480) alapjául szolgáló ügyben a felperes az Unióval kötött két szerződés közötti időszakban belga munkaerő‑kölcsönző társaságoknál dolgozott, míg a jelen ügyben a felperes álláskeresőként vetette magát munkanélküli‑nyilvántartásba Belgiumban. E különbség azonban nem releváns a felperes szokásos tartózkodási helyének meghatározása szempontjából. Az uniós bíróság ugyanis a külföldi munkavégzési támogatásra vonatkozó jogi következményeket nem kapcsolhatja az alkalmazott azon döntéséhez, hogy ugyanabban az államban vetette magát álláskeresőként nyilvántartásba (mint a jelen ügy felperese), vagy valamely uniós intézménynél egy munkaerő‑kölcsönző társaság közvetítésével dolgozott, mivel ezt a döntést olyan szubjektív okok vezérelhetik, amelyek a magánélet körébe tartoznak, és így nem vehetők figyelembe a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának alkalmazásához (lásd a fenti 89. pontot).

113    Az sem releváns, hogy a 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet (T‑273/17, EU:T:2018:480) alapjául szolgáló ügyben a felperes korábban jogellenesen részesült külföldi munkavégzési támogatásban. Ugyanis, amint az ezen ítélet 112. pontjában megállapításra került, a felperes, valamint az Unió intézményei és hivatalai közötti különböző szerződések folytonosságának hiányában az e támogatáshoz való jogot az érintett minden új szolgálatba lépésekor újból kell értékelni. Így az a tény, hogy korábban jogellenesen részesült külföldi munkavégzési támogatásban, nem befolyásolja a későbbiekben az érintett tisztviselő vagy alkalmazott részére nyújtott támogatás tárgyában meghozandó határozatokat. E körülmények között a Törvényszék számára nem érthető, hogy e körülmény miként minősülhetne érvnek a hatóság által egy másik esetben elvégzendő értékeléshez.

114    Ezt az érvet tehát el kell utasítani.

–       Azon következményekről, amelyek a felperes szerint a Bizottság által elfogadott álláspontból erednek

115    A felperes szerint a Bizottság által elfogadott álláspont, amely megtagadja tőle a külföldi munkavégzési támogatást, kevéssé kielégítő eredményekhez vezet az Unióra, valamint a tisztviselőire és az alkalmazottjaira nézve. Álláspontja alátámasztására a felperes a következő négy érvet adja elő:

–        ahhoz, hogy a korábbi szerződés keretében külföldi munkavégzési támogatásban jogszerűen részesülő alkalmazottat megfosszák ettől a támogatástól, elegendő lenne, ha a Bizottság tetszése szerint késleltetné ezen alkalmazott szolgálatba lépését;

–        az alkalmazottak arra lennének ösztönözve, hogy egy másik államba költözzenek annak érdekében, hogy továbbra is részesülhessenek azon külföldi munkavégzési támogatásban, amelyre a korábbi felvétel alkalmával jogosultak voltak, miközben már elfogadták az ugyanazon a helyen lévő ügynökségnél azon állásajánlatot, amely néhány hónappal később lép hatályba;

–        a személyzeti szabályzat 27. cikkét sértené, amely szerint a tisztviselőket a tagállamok állampolgárai közül földrajzi szempontból a lehető legszélesebb körből kell kiválasztani, mivel az uniós intézményeknél tapasztalattal rendelkező szerződéses alkalmazottak esetében fennállna a veszélye annak, hogy lemondanak ezen intézményeknél pályafutásuk folytatásáról annak érdekében, hogy visszatérjenek származási országukba;

–        azon körülmények, amelyek között a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontját kidolgozták, az idő múlásával alapvetően megváltoztak; jelenleg egyre ritkább, hogy az uniós intézmények rögtön tisztviselőként veszik fel az alkalmazottakat.

116    A Bizottság vitatja a fenti érvelést.

117    Ezen érvelésre a következő válaszokat kell a Törvényszéknek adnia.

118    Az első két érv azon az előfeltevésen alapul, hogy a felperes nem tudott tartós köteléket kialakítani az alkalmazási hely szerinti országgal abban az időszakban, amikor a Bizottság szerződéses alkalmazottjaként dolgozott.

119    Márpedig a fenti 75–93. pontból következik, hogy egy bizonyos időpontban, amikor a felperes a Bizottságnál dolgozott, a szokásos tartózkodási helyét Belgiumba helyezte át.

120    Mivel úgy kell tekinteni, hogy a felperes szokásos tartózkodási helye Belgiumban volt azon időszakban, amikor a Bizottság szolgálatában állt, nem tarthat igényt a külföldi munkavégzési támogatásra, még akkor sem, ha 2019. május 1. és augusztus 31. között újra Franciaországban telepedett le.

121    E körülmények között az uniós intézmények és ügynökségek hasonló esetekben nincsenek arra ösztönözve, hogy késleltessék a korábbi szerződés keretében külföldi munkavégzési támogatásban jogszerűen részesülő alkalmazott szolgálatba lépését annak érdekében, hogy megfosszák őt ettől a támogatástól.

122    Mindenesetre az olyan intézmény vagy ügynökség, amely kizárólag e célból jár el, nem teljesíti azon gondoskodási kötelezettséget, amelynek a döntéseit vezérelnie kell. E kötelesség többek között magában foglalja, hogy az intézmény vagy ügynökség a tisztviselője helyzetéről való döntéshozatal során tekintettel legyen a döntést meghatározó összes körülményre, és így nemcsak a szolgálati érdeket, hanem az érintett tisztviselő érdekeit is figyelembe veszi (lásd ebben az értelemben: 1980. május 28‑i Kuhner kontra Bizottság ítélet, 33/79 és 75/79, EU:C:1980:139, 22. pont; 1994. június 29‑i Klinke kontra Bíróság ítélet, C‑298/93 P, EU:C:1994:273, 38. pont).

123    Ehhez hasonlóan felesleges lenne, hogy ezen alkalmazott viselje a másik államba való költözés költségeit, annak érdekében, hogy továbbra is részesülhessen abban a juttatásban, amelyre egy korábbi felvétel alkalmával jogosult volt.

124    A felperes által hivatkozott harmadik érvet illetően meg kell állapítani, hogy az első kettővel kapcsolatban említett okok miatt nem áll fenn annak veszélye, hogy az ezen intézményekben vagy ügynökségeknél tapasztalattal rendelkező alkalmazottak a két szerződés közötti szünetet követően lemondanak a szakmai pályafutásuk folytatásáról pusztán amiatt, hogy az új alkalmazás keretében elveszítik a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságot. Mindenesetre a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének célja az intézmények multinacionális jellegének biztosítása. Ezt az érvet tehát el kell utasítani.

125    Ugyanez vonatkozik a felperes negyedik érvére is. Még ha bizonyítást nyerne is, a tisztviselők pályafutásában megállapított változások nem befolyásolhatják azon szabályok alkalmazását, amelyek jogszerűségét nem vonták kétségbe, mivel az uniós bíróságnak nincs hatásköre arra, hogy saját kezdeményezésére módosítsa a külföldi munkavégzési támogatás nyújtásának feltételeit.

126    Így a felperesnek a fenti 115. pontban említett érveit el kell utasítani.

127    A fenti megfontolások összességére tekintettel úgy kell határozni, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében a teljes referencia‑időszakban az alkalmazási hely szerinti országon kívül rendelkezett szokásos tartózkodási hellyel.

128    Következésképpen az egyetlen jogalapot, és így a keresetet el kell utasítani.

 A költségekről

129    Az eljárási szabályzat 134. cikk (1) bekezdés alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

130    Mivel a felperes pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a saját költségein felül a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék LFet kötelezi a saját költségei, valamint az Európai Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.

Gervasoni

Nihoul

Frendo

Kihirdetve Luxembourgban, a 2021. szeptember 15‑i nyilvános ülésen.

Aláírások


*      Az eljárás nyelve: francia.