A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (harmadik tanács)
2021. október 6.(*)
„Állami támogatások – Németország által létrehozott, bizonyos nagy villamosenergia‑fogyasztók javára alkalmazott támogatási rendszer – A 2012 és 2013 közötti időszakra vonatkozó hálózati díjak alóli mentesítés – A támogatási programot a belső piaccal összeegyeztethetetlennek és jogellenesnek nyilvánító, valamint a folyósított támogatások visszatéríttetését elrendelő határozat – Megsemmisítés iránti kereset – Keresetindítási határidő – Elfogadhatóság – A támogatás fogalma – Állami források – Egyenlő bánásmód – Jogos bizalom”
A T‑745/18. sz. ügyben,
a Covestro Deutschland AG (székhelye: Leverkusen [Németország], képviselik: M. Küper, J. Otter, C. Anger és M. Goldberg ügyvédek)
felperesnek,
támogatja:
a Németországi Szövetségi Köztársaság (képviselik: J. Möller, R. Kanitz, S. Heimerl és S. Costanzo, meghatalmazotti minőségben)
beavatkozó fél,
az Európai Bizottság (képviselik: T. Maxian Rusche és K. Herrmann, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen
a Németország által az alapterhelésű fogyasztók részére a StromNEV 19. §‑a alapján végrehajtott SA.34045 (2013/cC (ex 2012/NN) állami támogatással kapcsolatos, 2018. május 28‑i (EU) 2019/56 bizottsági határozat (HL 2019. L 14., 1. o.) megsemmisítése iránt az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,
A TÖRVÉNYSZÉK (harmadik tanács),
tagjai: A. M. Collins elnök, V. Kreuschitz és Csehi Z. (előadó) bírák,
hivatalvezető: B. Lefebvre tanácsos,
tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2020. október 29‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet(1)
I. A jogvita előzményei
[omissis]
B. A szóban forgó törvényi és rendeleti rendelkezésekről
1. A hálózati díjaknak a vitatott intézkedések bevezetését megelőző rendszeréről
[omissis]
8 Az EnWG 2011 által módosított StromNEV‑rendelet (a továbbiakban: 2011. évi StromNEV‑rendelet) hatálybalépéséig az anticiklikus fogyasztókkal és az alapterhelésű fogyasztókkal szemben a BNetzA által kidolgozott „fizikai elérési út módszere” alapján kiszámított egyéni díjakat vetettek ki, amelyek figyelembe vették az e fogyasztók által előidézett hálózati költségeket, és amelyek a bejelentett általános díjak 20%‑ának megfelelő minimális díjtételnek feleltek meg (a továbbiakban: minimális díj), ami biztosította azon hálózat működtetésének díját, amelyhez a fogyasztók csatlakoztak, abban az esetben, ha a fizikai elérési út módszere alapján kiszámított egyéni díjak alacsonyabbak, vagy a nullához közeliek voltak.
2. A vitatott intézkedésekről
9 A 2011. évi StromNEV‑rendelet 19. §‑a (2) bekezdése második és harmadik mondatának megfelelően 2011. január 1‑jétől (e rendelkezés visszaható hatályának időpontja) az alapterhelésű fogyasztók egyedi díjait eltörölték, és hálózati díjak alóli teljes mentességgel (a továbbiakban: vitatott mentesség) váltották fel, amelyet az illetékes szabályozó hatóság, nevezetesen a BNetzA vagy az érintett tartomány szabályozó hatósága adott ki. Az említett mentesség az átvitelirendszer‑ vagy elosztórendszer‑üzemeltetőket terhelte azon rendszer szintjétől függően, amelyhez a kedvezményezettek csatlakoztak.
10 A 2011. évi StromNEV‑rendelet 19. §‑a (2) bekezdésének hatodik és hetedik mondata értelmében az átvitelirendszer‑üzemeltetők kötelesek voltak visszatéríteni az elosztórendszer‑üzemeltetőknek a vitatott mentességből származó bevételkiesést, és egymás között kompenzálni a mentességgel járó költségeket a 2002. március 19‑i Kraft‑Wärme‑Kopplungsgesetz (a kapcsolt hő‑és villamosenergia‑termelés előmozdításáról szóló törvény, BGBl. 2002. I., 1092. o.) 9. cikkével összhangban, oly módon, hogy a hálózatukhoz csatlakozó végfelhasználók számára biztosított villamos energia mennyisége alapján kiszámítva valamennyien ugyanolyan terhet viseltek.
11 2012‑tól a BNetzA 2011. december 14‑i határozata (BK8‑11‑024; a továbbiakban: 2011. évi BNetzA‑határozat) finanszírozási mechanizmust hozott létre. E mechanizmus szerint az elosztórendszer‑üzemeltetők a végső fogyasztóktól vagy a villamosenergia‑szolgáltatóktól pótdíjat (a továbbiakban: vitatott pótdíj) kaptak, amelynek összegét a vitatott mentesség által okozott bevételkiesés ellentételezése céljából visszatérítették az átvitelirendszer‑üzemeltetőknek.
12 A pótdíj összegét minden évben előre, az átvitelirendszer‑üzemeltetők állapították meg a BNetzA által meghatározott módszer alapján. A 2012. évre, a rendszer működésének első évére vonatkozó összeget közvetlenül a BNetzA határozta meg.
13 E rendelkezések nem érintik a 2011‑es évre vonatkozó mentesség költségeit, és következésképpen az egyes átvitelirendszer‑ és elosztórendszer‑üzemeltetőknek ezen év tekintetében viselniük kell a mentességgel kapcsolatos veszteségeket.
3. A hálózati díjaknak a vitatott intézkedéseket követő rendszeréről
14 A megtámadott határozat elfogadásához vezető közigazgatási eljárás során a vitatott mentességet először is semmisnek nyilvánította az Oberlandesgericht Düsseldorf (düsseldorfi regionális felsőbíróság, Németország) 2013. május 8‑i határozata, majd a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság, Németország) 2015. október 6‑i bírósági határozata, és ezt követően 2014. január 1‑jétől hatályon kívül helyezte a 2013. augusztus 8‑i Verordnung zur Änderung von Verordnungen auf dem Gebiet des Energiewirtschaftsrechts‑szel (az energiaügyi rendeletek módosításáról szóló rendelet, BGBl. 2013. I., 3250. o.) módosított StromNEV‑rendelet (a továbbiakban: 2013. évi StromNEV‑rendelet). Ez utóbbi rendelet a jövőre nézve a minimális díj helyett újból bevezette a fizikai elérési út módszere alapján kiszámított egyéni díjakat az általános villamosenergia‑fogyasztástól függően 10%‑os, 15%‑os és 20%‑os átalánydíjakkal (7000, 7500 és 8000 óra éves hálózatkihasználás) (a továbbiakban: átalánydíjak).
15 A 2013. évi StromNEV‑rendelet 2013. augusztus 22‑tól hatályos átmeneti szabályozást vezetett be, amely visszaható hatállyal vonatkozott azokra az alapterhelésű fogyasztókra, akik 2012‑ben és 2013‑ban még nem részesültek a vitatott mentességben (a továbbiakban: átmeneti szabályozás). A fizikai elérési út és a minimális díj módszere alapján kiszámított egyéni díjak helyett e rendszer kizárólag az átalánydíjak alkalmazását írta elő.
[omissis]
D. A megtámadott határozatról
19 2018. május 28‑án a Bizottság elfogadta a Németország által az alapterhelésű fogyasztók részére a [2011. évi] StromNEV‑rendelet 19. §‑a alapján nyújtott SA.34045 (2013/c) (ex 2012/NN) állami támogatásról szóló (EU) 2019/56 határozatot (HL 2019. L 14., 1. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat), amelyben megállapította, hogy 2012. január 1. és 2013. december 31. között a Németországi Szövetségi Köztársaság jogellenesen nyújtott állami támogatást a vitatott mentesség formájában.
20 Közelebbről, a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy az állami támogatások összege megfelel a mentességet élvező alapterhelésű fogyasztók által 2012‑ben és 2013‑ban előidézett hálózati költségeknek, illetve, ha e költségek alacsonyabbak a minimális díjnál, ez utóbbinak.
21 Ezenfelül a Bizottság megállapította, hogy a kérdéses állami támogatás nem felel meg az EUMSZ 107. cikk (2) és (3) bekezdésében előírt eltérésekre vonatkozó feltételeknek, és semmilyen okból nem tekinthető a belső piaccal összeegyeztethetőnek.
22 Ennélfogva a Bizottság a következőképpen határozott:
– a vitatott mentesség az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének értelmében vett állami támogatásnak minősül, amennyiben az alapterhelésű fogyasztók mentességet kaptak az általuk előidézett hálózati költségeknek megfelelő hálózati díjak vagy, amennyiben a hálózati költségek nem érték el a minimális díjakat, a minimális hálózati díjak fizetése alól;
– a szóban forgó állami támogatás végrehajtásával Németország megsértette az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdését, és a támogatás összeegyeztethetetlen a belső piaccal.
– a szóban forgó program szerint odaítélt egyéni támogatás nem minősül állami támogatásnak, ha a támogatás odaítélése idején megfelel a csekély összegű támogatásokra vonatkozóan az [EUMSZ 107. cikknek] és [az EUMSZ 108. cikknek] a horizontális állami támogatások bizonyos fajtáira történő alkalmazásáról szóló, 1998. május 7‑i 994/98/EK tanácsi rendelet (HL 1998. L 142., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.) 2. cikke alapján elfogadott rendeletben meghatározott feltételeknek;
– a Németországi Szövetségi Köztársaság egyrészt köteles volt visszafizettetni a kedvezményezettekkel a szóban forgó támogatási program keretében nyújtott, a belső piaccal összeegyeztethetetlen támogatásokat, beleértve a kamatokat is, másrészt pedig köteles volt megszüntetni az e program címén a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában még függőben lévő kifizetéseket.
II. Az eljárás és a felek kérelmei
23 A Törvényszék Hivatalához 2018. december 20‑án benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.
24 A Törvényszék Hivatalához 2019. április 24‑én benyújtott beadványában a Németországi Szövetségi Köztársaság kérte, hogy beavatkozhasson a jelen eljárásba a felperes kereseti kérelmeinek támogatására. 2019. június 4‑i végzésében a Törvényszék hatodik tanácsának elnöke megengedte e beavatkozást. A Németországi Szövetségi Köztársaság a megadott határidőn belül benyújtotta a beavatkozási beadványát, a többi fél pedig a megadott határidőn belül benyújtotta az arra tett észrevételeit.
25 A Törvényszék tanácsai összetételének módosulásakor az előadó bírót a harmadik tanácsba osztották be, és ezért a jelen ügyet a Törvényszék eljárási szabályzata 27. cikkének (5) bekezdése alapján e tanácsnak osztották ki.
26 Az előadó bíró javaslata alapján a Törvényszék (harmadik tanács) úgy határozott, hogy megnyitja az eljárás szóbeli szakaszát, és az eljárási szabályzat 89. cikkében meghatározott pervezető intézkedések keretében írásban kérdéseket intézett a felekhez, amelyekre az utóbbiak a megadott határidőn belül válaszoltak.
27 A Törvényszék a 2020. október 29‑én tartott tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előadásait és a Törvényszék kérdéseire adott válaszaikat.
28 A tárgyalás során a felperes elállt az első jogalaptól, amit a jegyzőkönyvben rögzítettek.
29 A Németországi Szövetségi Köztársaság által támogatott felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot;
– a Bizottságot kötelezze a felperes költségeinek viselésére.
30 A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– utasítsa el a keresetet;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
III. A jogkérdésről
A. A kereset elfogadhatóságáról
[omissis]
36 A kereset Bizottság által hivatkozott, állítólagosan késedelmes benyújtását illetően emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 263. cikk hatodik bekezdése szerint a megsemmisítés iránti eljárást esettől függően a megtámadott jogi aktus kihirdetésétől vagy a felperessel történt közlésétől, illetve ennek hiányában attól a naptól számított két hónapon belül kell megindítani, amikor arról a felperes tudomást szerzett.
37 A jelen ügyben nem vitatott, hogy a keresetet a megtámadott határozatnak a Hivatalos Lapban 2019. január 16‑án történt kihirdetésétől számított két hónap és tíznapos határidő tiszteletben tartásával nyújtották be.
38 Azon kérdést illetően, hogy a felperes a megtámadott határozatról annak közzétételét megelőzően szerzett‑e tudomást, emlékeztetni kell arra, hogy magából az EUMSZ 263. cikk hatodik bekezdésének szövegéből következik, hogy a jogi aktusról való tudomásszerzés időpontjának, mint a keresetindítás határideje kezdő időpontjának, az aktus kihirdetéséhez és az arról való értesítéshez képest másodlagos jellege van (1998. március 10‑i Németország kontra Tanács ítélet, C‑122/95, EU:C:1998:94, 35. pont; 2017. május 17‑i Portugália kontra Bizottság ítélet, C‑339/16 P, EU:C:2017:384, 39. pont; lásd még: 2003. november 27‑i Regione Siciliana kontra Bizottság ítélet, T‑190/00, EU:T:2003:316, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), és így azon aktusokra is alkalmazandó, amelyek sem közlésre, sem pedig kihirdetésre nem kerülnek (2009. július 1‑jei ISD Polska és társai kontra Bizottság ítélet, T‑273/06 és T‑297/06, EU:T:2009:233, 55. pont).
39 Igaz, hogy a jelen esetben a megtámadott határozat kihirdetése nem képezte feltételét a hatálybalépésének. Mindazonáltal az állami támogatások vizsgálatára irányuló, az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti eljárás megszüntetéséről szóló bizottsági határozatokat kihirdetik a Hivatalos Lapban az EUMSZ 108. cikk alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 2015. július 13‑i (EU) 2015/1589 tanácsi rendelet (HL 2015. L 248., 9. o.) 32. cikke (3) bekezdésének megfelelően. Ennélfogva az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a felperes jogszerűen számíthatott arra, hogy a megtámadott határozatot a Hivatalos Lapban ki fogják hirdetni (lásd ebben az értelemben: 1998. szeptember 15‑i BP Chemicals kontra Bizottság ítélet, T‑11/95, EU:T:1998:199, 48–51. pont; 2009. július 1‑jei ISD Polska és társai kontra Bizottság ítélet, T‑273/06 és T‑297/06, EU:T:2009:233, 57. pont). A keresetindítási határidő kezdő időpontjaként tehát vehette a Hivatalos Lapban való közzététel időpontját figyelembe.
40 Ezt a következtetést a Bizottság által hivatkozott ítélkezési gyakorlat sem kérdőjelezi meg.
41 Mindenekelőtt a 2017. május 17‑i Portugália kontra Bizottság ítéletben (C‑339/16 P, EU:C:2017:384, 34–40. pont) a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a felperes, azaz a Portugál Köztársaság tekintetében a keresetindítási határidő kezdő időpontja a vitatott határozatnak ez utóbbival, e határozat címzettjével való közlése volt, míg a jelen ügyben a felperes nem címzettje a Németországi Szövetségi Köztársaságnak címzett megtámadott határozatnak, és azt vele semmilyen módon nem közölték az EUMSZ 263. cikk értelmében.
42 Továbbá Campos Sánchez‑Bordona főtanácsnok Georgsmarienhütte és társai ügyre vonatkozó indítványa (C‑135/16, EU:C:2018:120) azon kérdéssel foglalkozott, hogy a bizottsági határozat tárgyát képező állami támogatás kedvezményezett vállalkozásai megtámadhatták volna‑e e határozatot, ami az 1994. március 9‑i TWD Textilwerke Deggendorf ítéletnek (C‑188/92, EU:C:1994:90) megfelelően megakadályozta volna őket abban, hogy vitassák e határozatnak a jogszerűségét a nemzeti bíróságok előtt a nemzeti hatóságok által e határozat végrehajtására hozott intézkedésekkel szemben benyújtott keresettel. Azon kereset indítására nyitva álló határidő számítását illetően, amelyet a felperes vállalkozások a vitatott határozattal szemben az európai uniós bíróság előtt indíthattak volna, a főtanácsnok arra a következtetésre jutott, hogy mivel az említett határozat közzététele nem volt az érvényesülésének feltétele, és elegendő volt, hogy a közvetlenül és személyükben érintett vállalkozásoknak hitelt érdemlő tudomásuk volt a határozatról, az említett határozat megtámadására nyitva álló határidő a határozatról való tudomásszerzés napján kezdődött meg (Campos Sánchez‑Bordona főtanácsnok Georgsmarienhütte és társai ügyre vonatkozó indítványa, C‑135/16, EU:C:2018:120, 63. pont). Márpedig meg kell állapítani, hogy a Bíróság nem vette át ezt a következtetést a fent említett ügyet lezáró ítéletben (2018. július 25‑i Georgsmarienhütte és társai ítélet, C‑135/16, EU:C:2018:582), valamint hogy nem nyert mindenesetre bizonyítást, hogy a jelen ügyben – ellentétben az említett ügyben fennálló helyzettel – a felperesnek „hitelt érdemlő” tudomása lett volna a megtámadott határozatról.
43 Végül a 2019. szeptember 5‑i Fryč kontra Bizottság végzésben (C‑230/19 P, nem tették közzé, EU:C:2019:685) a Bíróság egy bizonyos rendeletek megsemmisítésére irányuló kereset keretében megállapította, hogy mivel a vitatott jogi aktusokat a Hivatalos Lapban közzétették, és e közzététel az említett jogi aktusok hatálybalépésének feltétele, az EUMSZ 263. cikk hatodik bekezdése szerinti keresetindítási határidő kezdő időpontjának meghatározása céljából figyelembe veendő időpont e közzététel időpontja. Meg kell állapítani, hogy e megállapítás a szóban forgó jogi aktusok eltérő jellegére tekintettel nem alkalmas a Bizottság érvének alátámasztására.
44 A Bizottság által védekezésül felhozott elfogadhatatlansági kifogást tehát el kell utasítani.
B. Az ügy érdeméről
[omissis]
1. A második, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatás hiányára alapított jogalapról
[omissis]
b) A második jogalapnak az állami forrásokból nyújtott támogatás hiányára alapított második részéről
[omissis]
1) Előzetes megfontolások
[omissis]
93 Nemrégiben, a Bíróság egyrészt – tekintettel a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energia termelőinek az eladott mennyiségek (EEG‑pótdíj) arányában a végső fogyasztókat ellátó villamosenergia‑szolgáltatókra háruló teherből finanszírozott támogatásra – a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítéletben (C‑405/16 P, EU:C:2019:268) a következő körülmények között kizárta az állami források felhasználását:
– az intézkedés által generált összegek nem adóhoz hasonlítható pénzeszközök, mivel a szóban forgó intézkedés nem kötelezte az érintett gazdasági szereplőket arra, hogy a költségeket tovább hárítsak a végső fogyasztókra (az említett ítélet 65–71. pontja);
– a hatóságok nem gyakoroltak meghatározó befolyást a szóban forgó források kezelésére, és a pénzeszközök feletti rendelkezési jog hiányában azon körülmény, hogy e pénzeszközöket kizárólag a szóban forgó rendszer finanszírozására fordították, nem jelenti azt, hogy az állam rendelkezhetett e pénzeszközökkel, azaz dönthetett azok eltérő célra történő felhasználásáról (az említett ítélet 74–76. pontja), és az e pénzeszközök kezelésével megbízott szervezetek feletti állami ellenőrzés hiányában a szóban forgó rendszer megfelelő végrehajtásának egyszerű ellenőrzése nem elegendő e tekintetben (az említett ítélet 77–85. pontja).
94 Másrészt a 2019. május 15‑i Achema és társai ítéletben (C‑706/17, EU:C:2019:407) a közérdekű szolgáltatásokat nyújtó villamosenergia‑termelőket támogató olyan intézkedésre tekintettel, amelyet többek között a villamos energia végső fogyasztóival szemben kiszabott díj finanszírozott, a Bíróság elismerte, hogy az állami forrásokra vonatkozó kritérium teljesült, figyelemmel többek között az alábbi körülményekre:
– a hozzájárulás kötelező volt a végső fogyasztók és az önellátó villamosenergiatermelők számára (az említett ítélet 57. pontja), valamint a beszedésével megbízott hálózatüzemeltetők számára (az említett ítélet 64. pontja); ennek összegét közjogi szervezet állapította meg (az említett ítélet 58. pontja);
– a pénzeszközök elosztását egy közvetlenül az állam által ellenőrzött jogalany kezelte, amely a hozzájárulás kezelésével volt megbízva, és ezen alapok meghatározását és rendeltetését illetően semmilyen mérlegelési jogkörrel nem rendelkezett (az említett ítélet 59. és 66. pontja).
95 A Bíróságnak a fenti 93. és 94. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlata lényegében két fő tényezőn alapul a források állami jellegének értékelése során: egyrészt az általában „adónak”, és különösen „adójellegű díjnak” minősülő, a végső fogyasztókra vagy ügyfelekre háruló kötelező díj fennállása, másrészt pedig a rendszer irányításának állami ellenőrzése, többek között a pénzeszközök vagy az e pénzeszközök kezelői (harmadik személyek) felett gyakorolt állami ellenőrzés révén. Lényegében két olyan elemről van szó, amely egy alternatíva részét képezik.
96 Az egy alternatíva két, fent említett feltételének részét képező elemek e jellegét megerősíti a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet (C‑405/16 P, EU:C:2019:268) 72. pontja, amelyben a Bíróság, miután kizárta a „különleges adó” fennállását, úgy ítélte meg, hogy következésképpen meg kell vizsgálni, hogy a két másik elem (vagyis a pénzeszközök felett vagy a hálózatüzemeltetők felett gyakorolt állami ellenőrzés) mindazonáltal lehetővé teszi‑e annak megállapítását, hogy az EEG‑pótdíjból származó pénzeszközök állami forrásoknak minősülnek. Ezenkívül a 2019. május 15‑i Achema és társai ítéletben (C‑706/17, EU:C:2019:407) a Bíróság mindenekelőtt kimondta, hogy a villamosenergiahálózat‑üzemeltetők által a gazdasági szereplőktől és a végső fogyasztóktól kötelezően beszedett pénzeszközök állami forrásoknak tekinthetők (az említett ítélet 64. és 65. pontja), majd ezt követően, megállapította egyébiránt, és ekképpen a teljesség kedvéért, hogy e pénzeszközöket, amelyeket a rendszer kedvezményezettjei között egy állami ellenőrzés alatt álló szervezet oszt szét, amely e pénzeszközök meghatározását és rendeltetését illetően nem rendelkezik semmilyen mérlegelési jogkörrel, állami irányítás alatt állónak kell tekinteni (az említett ítélet 66. és 67. pontja).
97 Ugyanis, amint azt Jacobs főtanácsnok a PreussenElektra ügyre vonatkozó indítványában (C‑379/98, EU:C:2000:585, 165. pont) kiemelte, azon ügyek közös nevezője, amelyekben a Bíróság állami források fennállását állapította meg, az, hogy valamilyen módon az állam ellenőrzést gyakorolt a szóban forgó jövedelmek felett. Ezen ellenőrzést többek között adójellegű díjak révén lehet gyakorolni, amely a főtanácsnak szerint egy olyan mechanizmus, amelynek révén a pénz az állam tulajdonává válik, mielőtt azt a támogatott vállalkozások között szétosztanák. Következésképpen ezen értelmezés szerint az adójellegű díjak fennállása az egyik olyan helyzet, amikor a felhasznált források állami ellenőrzés alatt állnak.
[omissis]
100 A megtámadott határozat (136) preambulumbekezdésében, amely összefoglalja az eljárást megindító határozat (49)–(84) preambulumbekezdését, a Bizottság emlékeztet arra, hogy ez utóbbi határozatban a következő tényezők alapján állapította meg, hogy a vitatott mentességet állami forrásokból finanszírozták:
– a vitatott mentesség az állam politikájának felel meg;
– a vitatott mentességből eredő veszteségeket teljes mértékben kompenzálta a vitatott pótdíj, amely a hálózathasználókra hárult, és amely nem maradt a hálózatüzemeltetők terhe;
– az átvitelirendszer‑üzemeltetők feladata a mentességből és a vitatott pótdíjból eredő pénzmozgások kezelése volt, és nem használhatták önállóan a vitatott pótdíjból származó bevételt;
– a vitatott pótdíj nem minősült szolgáltatás vagy áru kifizetésének.
101 A megtámadott határozat (137) preambulumbekezdésében a Bizottság elutasítja a Németországi Szövetségi Köztársaság azon érvét, amely szerint a vitatott mentesség finanszírozására szánt források nem haladtak át az állami költségvetésen. A Bizottság szerint az állami forrás koncepciója akkor is teljesül, ha a támogatás finanszírozására magánforrásból kerül sor, amelyet az állam által előírt kötelezettség alapján kell megfizetni, és amelyet a jogszabályi rendelkezésekkel összhangban kell kezelni és szétosztani, még akkor is, ha a forrásokat nem állami hatóságok, hanem az állam által kijelölt, az állami hatóságoktól független magánvállalatok kezelik.
102 A megtámadott határozat (138) és (139) preambulumbekezdésében a Bizottság kiemeli, hogy 2012–2013. évi vitatott mentességből származó bevételkiesést az állam által előírt pótdíjból finanszírozott teljes kompenzációs mechanizmussal teljes mértékben a végső fogyasztókra terhelték.
103 A megtámadott határozat (140) és (147) preambulumbekezdésében a Bizottság a következőket fejtette ki:
– a vitatott pótdíj az állam által előírt, a végső fogyasztókra kivetett adójellegű díj volt, nem pedig általános hálózati díj;
– a hálózatüzemeltetők feladata a vitatott pótdíj beszedése és kezelése volt, és kötelesek voltak beszedni e pótdíjat, és a pótdíjból származó bevételeket csak a vitatott mentesség miatt kiesett bevételek kompenzálására használhatták fel;
– a pótdíj biztosította az ezen üzemeltetők által a vitatott mentesség miatt elszenvedett bevételkiesésnek a teljes kompenzációját, a pótdíj összegét pedig a mentesség alapján számították ki.
104 A Bizottság vizsgálata lényegében a következő két körülményen alapul: egyrészt a vitatott pótdíj „adójellegű díjnak” minősül, mivel az állam által előírt és a „végső fogyasztóktól” beszedett kötelező tehernek minősül, másrészt pedig a hálózatüzemeltetők feladata a pótdíj állam által előírt szabályok szerinti kezelése, és így az állam ellenőrzése alatt járnak el.
[omissis]
106 E tekintetben előzetesen meg kell állapítani, hogy a vitatott pótdíjat a 2011. évi BNetzA‑határozat fogadta el (lásd a fenti 10–13. pontot), következésképpen az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően (lásd a fenti 86. pontot) az az államnak tudható be, amit egyébként a felperes sem vitat.
107 E következtetés nem érinti azt a kérdést, hogy a 2011. évi BNetzA‑határozat a német jog szerint ultra vires határozatnak minősül‑e, illetve e határozat német bíróságok általi megsemmisítésének és azt követő hatályon kívül helyezésének kérdését (lásd a fenti 14. pontot), mely kérdéseket a felek az eljárás során késedelmesen terjesztettek elő, és amelyek nem kérdőjelezik meg azon tényt, hogy e határozatot ténylegesen alkalmazták a releváns időszakban (lásd a fenti 14. és 15. pontot). Amint ugyanis arra az ítélkezési gyakorlat rámutatott, az állami támogatásokra vonatkozó szabályok tényleges érvényesülése jelentősen gyengülne, ha e szabályok alkalmazásától el lehetne tekinteni amiatt, hogy a támogatást a nemzeti jogszabályok megsértésével nyújtották (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2014. szeptember 17‑i Commerz Nederland ítélet, C‑242/13, EU:C:2014:2224, 36. pont), és még ha feltételezhető is, hogy az említett határozat jogellenes, a hatályon kívül helyezéséig vagy legalábbis jogellenességének megállapításáig alkalmas joghatások kiváltására (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2005. március 3‑i Heiser ítélet, C‑172/03, EU:C:2005:130, 38. pont).
108 Ugyanez vonatkozik a felperes azon érvére, amely szerint a 2011. évi BNetzA‑határozat, amelyet 2011. december 21‑én tettek közzé a Németországi Szövetségi Köztársaság Hivatalos Lapjában, csak 2012. január 4‑én lépett hatályba, tehát még nem kötötte az átvitelirendszer‑üzemeltetőket 2011. október 15‑én, a 2012. évre vonatkozó, valamennyi hálózathasználóra kötelező és alkalmazandó díjtáblázatok közzétételének utolsó napján. Ez az első alkalommal a Törvényszék által feltett írásbeli kérdésre adott válaszban felhozott érv nem kérdőjelezi meg azt a tényt, hogy e határozatot a releváns időszakban alkalmazták.
[omissis]
2) Az állami támogatás fennállásáról
[omissis]
113 A felperes érveinek megalapozottságát illetően, annak érdekében, hogy a vitatott pótdíjat a hivatkozott ítélkezési gyakorlat fényében „adójellegű díjnak” lehessen minősíteni, meg kell vizsgálni, hogy ezen, az állam által kivetett pótdíjat jogszabályi kötelezettség teljes egészében az említett pótdíj végső fizetőire hárította‑e át.
114 E tekintetben a felek álláspontja eltér abban a kérdésben, hogy a vitatott pótdíjat kötelezően áthárították‑e a „végső fogyasztóra”, amint az a megtámadott határozatban szerepel (lásd különösen az említett határozat (135), (138), (140) és (143) preambulumbekezdését), és ekképpen a vitatott pótdíj végső fizetői azonosításának kérdését illetően.
115 A Bizottság e meghatározásba belefoglalja a hálózathasználókat, azaz a hálózathoz közvetlenül csatlakoztatott nagy villamosenergia‑fogyasztókat és a villamosenergia‑szolgáltatókat, akik kötelesek a pótdíj megfizetésére, amennyiben a hálózatüzemeltetőkkel szerződést kötnek (saját maguk számára, mint például a nagyfogyasztók, vagy ügyfeleik számára, mint például a szolgáltatók) villamos energia megvásárlása céljából, tehát a „hálózat használatával” kapcsolatos szolgáltatás „végső fogyasztói”.
116 A felperes és a Németországi Szövetségi Köztársaság e fogalomba a villamos energia végső fogyasztóit foglalja bele, nem pedig a villamosenergia‑szolgáltatókat, és úgy érvel, hogy a vitatott pótdíj, amelyet kizárólag a hálózathasználókra vetnek ki, nincs kötelezően áthárítva a villamos energia valamennyi végső fogyasztójára. Vitatja azt a tényt is, hogy a hálózatüzemeltetők kötelesek lennének a vitatott pótdíjat a hálózathasználóktól beszedni. Ezen értelmezés szerint a vitatott pótdíj lényegében nem az állami költségvetésre háruló tehernek, hanem inkább „díjnak”, vagyis olyan pénzeszköz‑átutalásnak minősül, amelyet a magánjogi jogalanyok fizetnek egymás között.
117 Meg kell tehát határozni a vitatott pótdíj végső fizetőit, és meg kell határozni, hogy e pótdíj kötelező‑e rájuk nézve.
118 A vitatott pótdíj végső fizetőivel kapcsolatban különbséget kell tenni egyrészt a hálózatüzemeltetők és a hálózathasználók (többségükben villamosenergia‑szolgáltatók, valamint nagy villamosenergia‑fogyasztók) közötti kapcsolat, másrészt pedig a villamosenergia‑szolgáltatók és a villamosenergia‑fogyasztók közötti kapcsolat között: a vitatott pótdíj csak az első, az üzemeltetők és a használók közötti kapcsolatot érinti, mivel a pótdíjat a rendszer használata, nem pedig a villamosenergia‑fogyasztás következtében vetik ki.
119 E körülmények között a felperes által felvetett kérdés (lásd a fenti 116. pontot), mely szerint a villamosenergia‑szolgáltatók a maguk részéről kötelesek voltak‑e a szóban forgó pótdíjat az ügyfeleikre áthárítani, vagyis az összes végső villamosenergia‑fogyasztóra, nem releváns, tekintettel arra, hogy e pótdíj végső fizetői a hálózat használói, vagyis maguk a szolgáltatók, valamint a hálózathoz közvetlenül csatlakozó végső fogyasztók voltak, nem pedig a többi végső fogyasztó.
120 A vitatott pótdíj kötelező jellegét illetően mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat egyértelműen azonosítja a vitatott pótdíj beszedésének és áthárításának kötelezettségét a „végső fogyasztók” tekintetében, többek között a 2011. évi BNetzA‑határozatra hivatkozva (lásd a megtámadott határozat (135), (138), (140), (141) és (143) preambulumbekezdését), amely a 3. és 5.2 pontjában e fogyasztókat a szolgáltatókkal együtt a hálózat használóiként az említett pótdíj végső fizetőiként említi. Ezt az értelmezést támasztják alá a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság) 2015. október 6‑i ítéletének 20. pontjában említett megfontolások (lásd a fenti 14. pontot), amelyre a megtámadott határozat (140) preambulumbekezdése emlékeztet, és amelyben a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság) arra a következtetésre jutott, hogy a vitatott pótdíj nem a hálózat használatának ellenértékét képezi, hanem olyan adót jelent, amelynek célja a hálózatüzemeltetők által elszenvedett bevételkiesés fedezése.
121 Egyébiránt emlékeztetni kell arra, hogy ahhoz, hogy valamely intézkedés az EUMSZ 30. vagy EUMSZ 110. cikk értelmében „adónak” minősüljön, elegendő, ha azt köztes árukra vagy szolgáltatásokra vetik ki, anélkül hogy az szükségképpen kihatna a downstream áruk vagy szolgáltatások végső fogyasztóira, mivel az ítélkezési gyakorlat megerősítette, hogy e rendelkezések alkalmazása tekintetében a díj fizetőjének minősége kevésbé lényeges, mivel a díj az árura vagy az ezzel kapcsolatos szükségszerű tevékenységre vonatkozik (lásd ebben az értelemben: 2008. július 17‑i Essent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413, 49. pont). E tekintetben a döntő tényező, amint azt a fenti 90. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat is megerősíti, azon tény, hogy e jogalanyokat az állam állami források kezelésével bízta meg, és nem csupán saját pénzügyi forrásaikból történő vásárlás kötelezettségét írta elő számukra.
122 Ezt követően meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a Bizottság, miután pontosította, hogy a vitatott pótdíjat jogilag kötelező jelleggel a 2011. évi BNetzA‑határozat rendelte el, a megtámadott határozat (143) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a 2011. évi BNetzA‑határozat arra kötelezte az elosztórendszer‑üzemeltetőket, hogy a vitatott pótdíjat minden végső fogyasztótól vagy szolgáltatótól beszedjék, és hogy e határozat azt is előírta, hogy az e pótdíjból származó bevételeket havi rendszerességgel a különböző átvitelirendszer‑üzemeltetőkhöz kell továbbítani.
123 A 2011. évi BNetzA‑határozat 5.2 pontjával összefüggésben értelmezett 3. pontja ugyanis előírja, hogy az elosztórendszer‑üzemeltetők kötelesek „valamennyi végső fogyasztótól és szolgáltatótól beszedni a vitatott pótdíjat, és azt havonta továbbítani az érintett átvitelirendszer‑üzemeltetőnek”. Azt a következtetést kell tehát levonni, hogy a közigazgatási hatóság által szabályozási intézkedés útján bevezetett vitatott pótdíj kötelező jellegű volt a végső fogyasztókra mint a hálózathasználókra nézve, mivel az említett határozat arra kötelezte az elosztórendszer‑üzemeltetőket, hogy az említett fogyasztókra hárítsák át a vitatott pótdíjhoz kapcsolódó többletköltségeket, ellentétben a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet (C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 70. pont) alapjául szolgáló helyzettel.
124 Egyébiránt egyrészt a Bizottság e következtetése a német hatóságok által a közigazgatási eljárás során adott értelmezésen alapul, amelyből egyértelműen kitűnik, hogy az elosztórendszer‑üzemeltetők kötelesek voltak beszedni a vitatott pótdíjat a végső fogyasztóktól és a szolgáltatóktól, és azt a különböző átvitelirendszer‑üzemeltetőknek kellett havonta továbbítaniuk. Másrészt, annak ellenére, hogy az eljárást megindító határozatban a Bizottság egyértelműen kijelentette, hogy a 2011. évi BNetzA‑határozat arra kötelezte az elosztórendszer‑üzemeltetőket, hogy beszedjék a vitatott pótdíjat a végső fogyasztóktól, mint a hálózat használóitól (lásd különösen: az eljárást megindító határozat 14. pontja), a német hatóságok a közigazgatási eljárás során nem hoztak fel egyetlen olyan érvet sem, amely e következtetést megkérdőjelezte volna.
125 Ezenkívül azon érvet illetően, amely szerint a 2011. évi BNetzA‑határozatnak nem volt kötelező hatálya, mivel a hálózathasználók fizetési kötelezettsége kizárólag a hálózat működtetői és használói közötti magánjogi szerződésekből eredt, és amely szerint a BNetzA nem írhatott elő olyan kötelezettséget, amelyet a jogszabály, azaz a 2011. évi StromNEV‑rendelet, és az abban hivatkozott, a kapcsolt hő‑és villamosenergia‑termelés előmozdításáról szóló, 2002. március 19‑i törvény, nem engedélyezett, és ezen érv elfogadhatóságának a válaszban felvetett kérdésétől függetlenül, meg kell állapítani, hogy a 2011. évi BNetzA‑határozat 3. pontjának szövege a vitatott pótdíj beszedésére kötelezte az elosztórendszer‑üzemeltetőket, akiknek így azt be kellett hajtaniuk az ügyfeleiken. Márpedig, amennyiben e határozat a releváns időszakban hatályban lévő szabályozás részét képezte, és kötelező joghatásokat váltott ki, amelyeket egyébként nem vontak vissza azok a rendelkezések, amelyek egymást követően hatályon kívül helyezték e rendszert (lásd a fenti 14. és 15. pontot), annyiban azt a következtetést kell levonni, hogy a vitatott pótdíjon alapuló rendszer kötelező joghatásokat váltott ki.
126 Végül a Bizottság a megtámadott határozat (39), (144) és (145) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a vitatott pótdíj mechanizmusa biztosította a hálózatüzemeltetők számára a vitatott mentesség miatt felmerülő bevételkiesés teljes kompenzációját, mivel az említett pótdíj összege a vitatott mentesség miatt megkövetelt források összegéhez igazodott.
127 A Bizottság ezen értelmezését megerősíti a 2011. évi BNetzA‑határozat 2. és 6. pontja, amelyek előírják, hogy az átvitelirendszer‑üzemeltetőknek figyelembe kell venniük a vitatott mentességből eredő bevételkiesésre vonatkozó előrejelzéseket a vitatott pótdíj kiszámítása során, valamint hogy a várhatóan kieső bevételek és a ténylegesen kiesett bevételek közötti különbséget az egyes hálózatüzemeltetők egyénileg kompenzálják.
128 A felperes többi érve nem kérdőjelezheti meg e megállapításokat.
129 Először is, azon érvet illetően, amely szerint a vitatott pótdíj összegét nem az állam, hanem az átvitelirendszer‑üzemeltetők határozzák meg, elegendő arra emlékeztetni, hogy – amint azt a Bizottság a megtámadott határozat (37) preambulumbekezdésében megállapította – a program alkalmazásának első évében a 2011. évi BNetzA‑határozat 440 millió euróban állapította meg a vitatott pótdíj kezdő összegét, amelyből az anticiklikus fogyasztók esetében alkalmazott egyedi díjakat 140 millió euróra becsülte, és a vitatott mentesség összegét 300 millió euróra, míg a program alkalmazásának második évében az említett BNetzA‑határozat igen részletes módszert állapított meg a pótdíj kiszámítására. Amint az e határozat 1. és 2. pontjából, valamint 5.2. pontjából kitűnik, az átvitelirendszer‑üzemeltetőknek meg kellett határozniuk egyrészt a mentességből eredő várható bevételkiesést a hálózathasználati díjak teljes megfizetéséhez képest, másrészt pedig a várt fogyasztást a vitatott pótdíj kilowattóránkénti összegének megállapítása érdekében, figyelembe véve az utolsó előtti év során keletkezett bevételeket. Ezenkívül, amint arra a Bizottság a megtámadott határozat (39) preambulumbekezdésében rámutatott, a 2011. évi BNetzA‑határozatnak megfelelően az átvitelirendszer‑üzemeltetőknek a vitatott pótdíj összegét évente az előző évi valós pénzügyi igények alapján kellett kiigazítaniuk.
130 Másodszor el kell utasítani azon érvet, amely szerint nem létezett semmilyen jogi mechanizmus a veszteségek teljes kompenzációjának biztosítására, többek között amiatt, hogy behajthatatlan követelések esetén lehetetlen volt a vitatott pótdíj költségeinek áthárítása. A vitatott pótdíj adójellegű díjnak minősítése ugyanis elegendő ahhoz, hogy e díj bevételeit állami forrásnak lehessen tekinteni, anélkül hogy az államnak kötelezettséget kellene vállalnia az említett pótdíj meg nem fizetése által okozott veszteségek kompenzálására, különösen behajthatatlan követelések esetén. Még ha, amint a Bizottság elismeri, a behajthatatlan követelések által okozott veszteségeket gazdaságilag az elosztórendszer‑üzemeltetők viselik is, meg kell állapítani, hogy a fizetésképtelenségből eredő bevételkiesés nem minősül bevételkiesésnek a szóban forgó rendszer értelmében, és ezt az igazolja, hogy a hálózatüzemeltetők és a vitatott pótdíj végső fizetői közötti jogviszony magánjogi jogviszony.
131 Harmadszor azon érvet illetően, mely szerint a vitatott pótdíjból származó források kizárólagos rendeltetése alapján az államnak nem volt a pénzeszközök felett semmilyen rendelkezési joga, ami a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet (C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 76. pont) értelmében kizárja, hogy a vitatott pótdíj állami források felhasználásával valósuljon meg, meg kell állapítani, hogy ezen ítélet 76. pontjában a források kizárólagos rendeltetésének fennállását a hálózatüzemeltetők feletti állami ellenőrzés vizsgálatának keretében értékelték, és nem egy adójellegű díj fennállásának keretében, mint a jelen esetben. Következésképpen ezen érv értékelésére az említett üzemeltetők feletti állami ellenőrzés vizsgálatával összefüggésben kerül majd sor (lásd a lenti 144. és 145. pontot). Mindenesetre a vitatott pótdíj adójellegű díjnak minősítését, amennyiben azt a fenti értékelés megerősíti, nem kérdőjelezi meg a források kizárólagos felhasználása. Ellenkezőleg, ez utóbbi elem megerősíti, hogy a pótdíj mechanizmusát állami rendelkezések szabályozzák.
132 A fentiek fényében meg kell állapítani, hogy a 2011. évi BNetzA‑határozat, amely az elosztórendszer‑üzemeltetők számára jogilag kötelező módon azon kötelezettséget írja elő, hogy beszedjék a vitatott pótdíjat a végső fogyasztóktól, mint a hálózat használóitól, a fenti 121. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében vett adójellegű díjnak vagy kötelező tehernek minősül, és így állami források felhasználását foglalja magában.
3) A pótdíj címén beszedett pénzösszegek feletti, illetve a hálózatüzemeltetők feletti állami ellenőrzés fennállásáról
133 A második elemet, vagyis a pótdíj címén beszedett pénzeszközök feletti állami ellenőrzést illetően, meg kell állapítani, hogy a Bizottság állításával ellentétben kétségkívül nem létezik a hálózatüzemeltetők feletti állami ellenőrzés a Bíróság által a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítéletben (C‑405/16 P, EU:C:2019:268) kialakított elveknek megfelelően, amely ítélet végeredményben ugyanezekre a német villamosenergia‑hálózat‑üzemeltetőkre vonatkozott. Azon tény ugyanis, hogy ezen üzemeltetőknek engedélyre vagy jóváhagyásra van szüksége, és koncessziók jogosultjai, nem elegendő annak megállapításához, hogy tisztán és egyszerűen állami ellenőrzés alatt járnának el. Hasonlóképpen, a Bíróság kifejtette, hogy a szóban forgó program megfelelő végrehajtásának egyszerű ellenőrzése e tekintetben nem elegendő (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 77–85. pont).
134 Mindazonáltal a hálózatüzemeltetők feletti folyamatos állami ellenőrzés hiánya a jelen ügyben nem döntő jelentőségű, amennyiben a pénzeszközök, vagyis a vitatott pótdíj beszedésének és elosztásának teljes mechanizmusa állami ellenőrzés alatt áll (lásd továbbá: a fenti 89. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
135 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2011. évi BNetzA‑határozat arra kötelezi a hálózatüzemeltetőket, hogy a hálózathasználóktól – ideértve a végső fogyasztókat is – beszedjék (a 2012. évre vonatkozóan) a BNetzA által kiszámított vagy (a 2013. évre vonatkozóan) az általa meghatározott módszerrel megállapított vitatott pótdíjat, és a beszedett bevételeket a vitatott mentességből eredő többletköltségek kompenzációjaként az átvitelirendszer‑üzemeltetőknek fizessék ki. Ezenkívül a felek nem vitatják, hogy a vitatott pótdíjból származó bevételeket a vizsgált törvényi és rendeleti rendelkezések kizárólag a rendszer céljaihoz rendelték. A fenti 129. pontban az is megállapítást nyert, hogy a 2011. évi BNetzA‑határozat szerint a hálózatüzemeltetők a vitatott mentességből eredő többletköltségeknek megfelelő összeget kaptak, mivel a vitatott pótdíj összege a vitatott mentesség miatt megkövetelt források összegéhez igazodott.
136 E körülmények között meg kell állapítani, hogy egyrészt analógia áll fenn a vitatott pótdíj és a vitatott mentességből eredő többletköltségek között, másrészt pedig a hálózatüzemeltetők egyszerű közvetítőkként jártak el a teljes egészében állami rendelkezések által szabályozott mechanizmus végrehajtása során (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2019. szeptember 20‑i FVE Holýšov I és társai kontra Bizottság ítélet, T‑217/17, nem tették közzé, fellebbezés alatt, EU:T:2019:633, 115. és 116. pont).
137 E következtetést nem kérdőjelezik meg a felperes által előadott érvek.
138 Először is, míg azon tény, hogy a vitatott pótdíjat állami célok vagy a 2011. évi BNetzA‑határozat által megvalósított állami politika végrehajtása keretében szedik be, önmagában nem döntő tényező az állami ellenőrzés fennállásának megállapítása szempontjából, ez nem változtat azon, hogy olyan elemekről van szó, amelyekből kitűnik, hogy a vitatott pótdíj beszedésének és megállapításának rendszere állami ellenőrzés alatt áll.
139 Másodszor nem meggyőző az az érv, amely szerint a hálózatüzemeltetők nem minősülnek az állam által a vitatott pótdíj bevételeinek kezelésével megbízott szervezeteknek, hanem kizárólag a rendszer végrehajtásában vesznek részt. Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis nincs szükség e tekintetben kifejezett „megbízásra”, amennyiben a fentiekben kifejtett megfontolások alapján bizonyítást nyer, hogy a vitatott pótdíj beszedésének és az ebből származó pénzeszközök elosztásának teljes mechanizmusa állami ellenőrzés alatt áll. Azokban az ügyekben ugyanis, amelyekben az ilyen állami „megbízás” hiánya döntő tényező volt a szóban forgó források állami jellegének kizárása szempontjából, vagy egyszerűen magánjogi vállalkozások számára előírt, saját pénzügyi forrásaikból történő vásárlási kötelezettségről volt szó (lásd ebben az értelemben: 2001. március 13‑i PreussenElektra ítélet, C‑379/98, EU:C:2001:160, 58–61. pont; 2017. szeptember 13‑i ENEA ítélet, C‑329/15, EU:C:2017:671, 26. és 30. pont), vagy nem állt fenn sem a végső ügyfelek tekintetében előírt kötelező teher, sem a szóban forgó díjból származó pénzeszközök feletti állami ellenőrzés (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 65–86. pont).
140 Harmadszor önmagában nem döntő jelentőségű azon körülmény, mely szerint a hálózatüzemeltetők magánjogi szervezetek, és magánjogi jogviszonyok alapján járnak el, különösen a vitatott pótdíjhoz kapcsolódó követelések behajtását illetően, anélkül hogy bármilyen végrehajtási jogkörrel rendelkeznének, ami jelentőséggel bír az az, hogy e szervezeteket az állam jelölte‑e ki állami források kezelése érdekében (lásd ebben az értelemben: 2013. december 19‑i Association Vent De Colère! és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 20. pont; 2019. szeptember 20‑i FVE Holýšov I és társai kontra Bizottság ítélet, T‑217/17, nem tették közzé, fellebbezés alatt, EU:T:2019:633, 126. pont). Egyébiránt e tekintetben nem releváns az arra alapított, és ugyan megalapozott érv, mely szerint az egyik átvitelirendszer‑üzemeltető, a TransnetBW többségi állami tulajdonban volt.
141 Negyedszer igaz, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a rendszer megfelelő végrehajtásának a hatóságok általi ellenőrzése nem elegendő annak megállapításához, hogy a szóban forgó üzemeltetők vagy pénzeszközök ellenőrzés alatt állnának (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 77. pont).
142 Mindazonáltal a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítéletben (C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 82. pont) a Bíróság nem kérdőjelezi meg azt az ítélkezési gyakorlatát, amely szerint a tagállami szabályozás által előírt kötelező terhekből fizetett, e szabályozás szerint kezelt és elosztott pénzeszközök az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében állami forrásoknak lehet minősíteni, még ha azt a hatóságtól elkülönülő jogalany is kezeli (2013. december 19‑i Association Vent De Colère! és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 25. pont), azonban kiemeli e másik ügyben két alapvető elem hiányát: tudniillik a megvásárlási kötelezettség érintett tagállam általi teljes fedezése elvének fennállást, és azon tényt, hogy a szóban forgó pénzösszegek kezelésével a Caisse des dépôts et consignations‑t bízták meg, azaz egy közjogi jogi személyt, amely állami fennhatóság alatt jár el (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 83–85. pont). Ezen érv tehát nem meggyőző, ha bizonyítást nyer, hogy – amint arra a Bizottság rámutat – az állami ellenőrzés a vitatott pótdíj beszedésének és a pótdíjból származó bevételek elosztásának teljes mechanizmusára vonatkozik, beleértve az e pótdíjból eredő többletköltségek teljes fedezését a fenti megfontolások alapján (lásd a fenti 135. pontot).
143 Ötödször, a vitatott pótdíj adójellegű díjnak való minősítése keretében el kell utasítani azon érvet, amely szerint az állam nem biztosítja az esetleges bevételkiesés fedezetét, a többletköltségeket nem háríthatják át, és a zárt elosztórendszerek üzemeltetői anélkül kötelesek a vitatott mentességet nyújtani, hogy bármilyen visszatérítésben részesülnének (lásd a fenti 130. pontot).
144 Hatodszor, az arra alapított érvet illetően, hogy a szóban forgó források kizárólagos felhasználása kizárja az államnak a vitatott pótdíjból származó pénzeszközök feletti rendelkezési jogát, igaz ugyan, hogy bizonyos körülmények között az uniós bíróság (lásd ebben az értelemben: 2008. július 17‑i Essent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413, 69. pont; 2019. május 15‑i Achema és társai ítélet, C‑706/17, EU:C:2019:407, 66. pont; 2014. december 11‑i Ausztria kontra Bizottság ítélet, T‑251/11, EU:T:2014:1060, 70. pont) úgy ítélte meg, hogy a források törvény által előírt kizárólagos felhasználása arra utal, hogy a pénzeszközök vagy azok kezelői állami ellenőrzés alatt álltak, vagyis az állami források felhasználására utal, a Bíróság azonban más körülmények között, a források kizárólagos felhasználása ellenére elutasította a hatóságok meghatározó befolyásának fennállását, és ekképpen az állami források felhasználásának fennállását a pénzeszközök feletti rendelkezési jog – azaz e pénzeszközök hatóságok általi eltérő felhasználása lehetőségének – hiányában (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 76. pont).
145 Márpedig figyelembe kell venni, hogy a 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítéletben (C‑405/16 P, EU:C:2019:268) a Bíróság – a korábbi ítélkezési gyakorlattal ellentétben – a pénzeszközök feletti állami ellenőrzés fennállásának értékelése céljából megvizsgálta ezt az elemet, egy olyan helyzetben, amelyben kizárta a teher kötelező jellegét, hozzátéve, hogy a források kizárólagos felhasználása más ellenbizonyíték hiányában inkább azt bizonyítja, hogy az állam éppen hogy nem volt abban a helyzetben, hogy e pénzeszközökkel rendelkezzen, azaz hogy döntsön a előírt céltól eltérő célra való felhasználásukról. Ennélfogva a korábbi ítélkezési gyakorlatának felülvizsgálata helyett, amelyet ráadásul nem sokkal ezt követően megerősített a 2019. május 15‑i Achema és társai ítélet (C‑706/17, EU:C:2019:407, 66. pont), a Bíróság szándékosan annak kijelentésére szorítkozott, hogy más bizonyítékok hiányában ez az elem önmagában nem döntő jelentőségű az ilyen ellenőrzés fennállásának bizonyítása szempontjából.
146 A fentiek összességére tekintettel azt a következtetést kell levonni, hogy a vitatott pótdíj a vonatkozó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően olyan adójellegű díjnak vagy kötelező tehernek minősül, amelynek összegét (a 2012. évre vonatkozóan) hatóság vagy (a 2013. évre vonatkozóan) az e hatóság által előírt, közérdekű célokat követő módszer határozta meg, amely díjat vagy terhet a hálózatüzemeltetők tekintetében objektív kritériumok szerint írtak elő, és amelyet ez utóbbiak a nemzeti hatóságok által előírt szabályok szerint szedtek be.
147 Következésképpen a vitatott mentesség állami forrásból nyújtott intézkedésnek minősül.
148 E körülmények között el kell utasítani a második jogalap második részét.
[omissis]
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (harmadik tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a keresetet elutasítja.
2) A Covestro Deutschland AG maga viseli saját költségeit, valamint az Európai Bizottság részéről felmerült költségeket.
3) A Németországi Szövetségi Köztársaság maga viseli saját költségeit.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2021. október 6‑i nyilvános ülésen.
Aláírások