Language of document : ECLI:EU:C:2010:410

E. SHARPSTON

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2010. július 8.1(1)

C‑484/07. sz. ügy

Fatma Pehlivan

kontra

Staatssecretaris van Justitie

(A Rechtbank s’‑Gravenhage [Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Az EGK–Törökország társulási megállapodás – A Társulási Tanács 1/80 határozata – Valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló családtagjainak tartózkodási joga”





1.        A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben a kérdést előterjesztő bíróság ismét az EGK–Törökország Társulási Tanács 1/80 határozata (a továbbiakban: 1/80 határozat) értelmezését kéri a Bíróságtól(2). A jelen ügyben felmerülő sajátos kérdés a török munkavállaló lányának jogállása, aki engedélyt kapott arra, hogy a valamely tagállamban lakó e munkavállalóhoz költözzön – amit meg is tett – a fenti határozat 7. cikke értelmében. Mielőtt letelt volna az a hároméves időszak, amelyet követően a munkaerőpiachoz való hozzáférés joga e cikk első bekezdésének első franciabekezdése alapján megnyílt volna, házasságot kötött egy török állampolgárral Törökországban, azonban ezen időszak alatt is a munkavállaló és annak házastársa „közös háztartásában” élt Hollandiában. E tagállam hatóságai vissza akarták vonni a tartózkodási engedélyét. Arra hivatkoznak, hogy házassága okán a fenti cikk értelmében többé nem minősül a török munkavállaló családtagjának, és emiatt elveszítette azt a jogát, hogy a fogadó tagállamban tartózkodjon.

 Jogi háttér

Az EGK–Törökország társulási megállapodás

2.        Az EGK–Törökország társulási megállapodást(3) (a továbbiakban: társulási megállapodás) 1963‑ban kötötték meg.

3.        A társulási megállapodást kiegészítő jegyzőkönyv(4) 59. cikke a következőképpen szól:

„E jegyzőkönyv hatálya alá tartozó területeken Törökország nem részesülhet kedvezőbb bánásmódban, mint amelyet a Közösséget létrehozó szerződés alapján a tagállamok egymásnak biztosítanak.”

4.        Az 1/80 határozat II. fejezete a „Szociális rendelkezések” címet viseli. E fejezet 1. részének elnevezése „A foglalkoztatásra és a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó rendelkezések”. Ez a határozat 6–16. cikkeit foglalja magában.

5.        A 6. cikk (1) és (2) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„(1) A családtagok szabad munkavállalásra való jogosultságáról szóló 7. cikk sérelme nélkül, valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló ebben a tagállamban:

–        egy év rendes foglalkoztatás után jogosult arra, hogy munkavállalási engedélyét ugyanannál a munkáltatónál megújítsa, amennyiben munkaviszonyban áll;

–        három év rendes foglalkoztatás után – és a közösségi tagállamok munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel – jogosult arra, hogy ugyanazon foglalkozás vonatkozásában a választása szerinti munkáltatónál jelentkezzen bármely, rendes feltételek mellett meghirdetett és e tagállam munkaügyi hatóságánál bejelentett állásajánlatra;

–        négy év rendes foglalkoztatás után jogosult a választása szerinti bármely munkaviszonyban történő munkavállalásra.

(2) Az éves szabadság és az anyaság, a munkahelyi baleset vagy a rövid betegség miatti távollét beleszámít a rendes foglalkoztatás idejébe. Az önhibán kívüli munkanélküliség időtartama, amelyet a hatáskörrel rendelkező hatóságok szabályosan megállapítottak, valamint a hosszabb betegség miatti távollét nem számít ugyan bele a rendes foglalkoztatás idejébe, de nem érinti a korábbi foglalkoztatási időtartam alatt megszerzett jogokat.”

6.        Az 1/80 határozat 7. cikke kimondja:

„Valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló családtagja, aki engedélyt kapott arra, hogy a munkavállalóhoz költözzön:

–        jogosult – a Közösség tagállamai munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel – bármely állásajánlatra jelentkezni, amennyiben ott már legalább három éve jogszerűen lakóhellyel rendelkezik;

–        jogosult a választása szerinti bármely munkaviszonyban történő szabad munkavállalásra, amennyiben ott legalább öt éve jogszerűen lakóhellyel rendelkezik.

A török munkavállaló gyermeke, aki a fogadó államban szakmai képesítést szerzett, az érintett tagállamban való tartózkodásának időtartamától függetlenül jelentkezhet bármely állásajánlatra, amennyiben egyik szülője az érintett tagállamban legalább három évig jogszerűen munkaviszonyban állt.”

7.        Az 1/80 határozat 14. cikkének (1) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„E szakasz rendelkezéseit a közrend, a közbiztonság és a közegészség miatt indokolt korlátozásokra is figyelemmel kell alkalmazni.”

 Nemzeti jog

8.        A 2000. november 23‑i Wet tot algehele herziening van de Vreemdelingenwet (a külföldiekről szóló törvény átfogó reformjáról szóló holland törvény, a továbbiakban: 2000. évi Vw) 2001. április 1‑jén lépett hatályba.

9.        Ugyanezen a napon szintén hatályba lépett az e törvény alapján elfogadott 2000. évi Vreemdelingenbesluit (a külföldiekről szóló holland rendelet, a továbbiakban: 2000. évi Vb) és a Voorschrift Vreemdelingen (a külföldiekről szóló holland tárcaközi rendelet). A 2000. évi Vreemdelingencirculaire‑ben (a külföldiekről szóló holland körlevél, a továbbiakban: 2000. évi Vc) a Staatssecretaris van Justitie (igazságügyi államtitkár) – az alapeljárás alperese – meghatározta a 2000. évi Vw‑ben és a 2000. évi Vb‑ben számára biztosított jogkörök gyakorlásának módját.

10.      A 2000. évi Vw 14. cikkének (1) bekezdése értelmében a holland nemzeti hatóságok hatáskörrel rendelkeznek többek között arra, hogy a külföldiek határozott időtartamú tartózkodási engedélyek kiadására és meghosszabbítására vonatkozó kérelmeit elbírálják, és hogy ezen engedélyeket módosítsák. A 14. cikk (2) bekezdése az ilyen engedélyek kiadását bizonyos korlátozásokkal vagy feltételekkel teszi lehetővé.

11.      A 2000. évi Vw 18. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a határozott időtartamú tartózkodási engedély meghosszabbítása iránti kérelem elutasítására különböző okokból kerülhet sor. Ide tartozik az az eset, amikor (1) a kérelmező valótlan adatokat szolgáltatott vagy adatokat tartott vissza, holott ezen adatok ismerete a kiállítás vagy meghosszabbítás iránti eredeti kérelem elutasítását eredményezte volna, és (2) a kérelmező az engedély kiállításának feltételét nem teljesítette vagy az engedélyhez kapcsolódó előírásnak nem tett eleget.

12.      A 2000. évi Vw 19. cikke feljogosítja a nemzeti hatóságokat a tartózkodási engedély bizonyos okokból való visszavonására, amely okok ismerete a meghosszabbítás iránti eredeti kérelem elutasítását eredményezte volna. Ezek a fenti 11. pontban hivatkozott eseteket foglalják magukban.

13.      A 2000. évi Vb 3.51. cikke (1) bekezdésének a) pontja előírja, hogy a határozott időre szóló tartózkodási engedély a folyamatos tartózkodással összefüggő feltétel kikötése mellett azon külföldi részére állítható ki, aki három évig tartózkodik Hollandiában olyan feltétel kikötése mellett kiállított tartózkodási engedéllyel, amely határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező személlyel történő családegyesítéssel vagy családalapítással áll összefüggésben.

14.      A 2000. évi Vc‑ben lefektetett iránymutatások olyan rendelkezéseket tartalmaznak, amelyeknek célja annak szabályozása, hogy a holland hatóságok milyen módon alkalmazzák az 1/80 határozat rendelkezéseit. A 2000. évi Vc B11/3.5 fejezetének az alapeljárás tárgyát képező határozat meghozatalának időpontjában hatályos változata a következőképpen szólt:

„[…] »családtag«: török munkavállaló házastársa és azok a lemenő ági rokonok, akik 21. életévüket még nem töltötték be, vagy a munkavállaló eltartottjai; e munkavállalónak és a munkavállaló házastársának eltartott felmenő ági rokonai […]

»jogszerű tartózkodás«: e fogalom feltételezi, hogy a családtag három, illetve öt évig megszakítás nélkül ténylegesen a török munkavállalónál lakik […] Ezen időtartam számítása során figyelembe kell venni az életközösség olyan rövid tartamú megszakításait is, amelyek az életközösség megszüntetésének szándéka nélkül történtek. Ilyen lehet például a közös lakóhelyről jogos okból ésszerű időre történő eltávozás, vagy az érintett származási országában történő, hat hónapot el nem érő kényszerű tartózkodása [...]”

15.      A 2000. évi Vc B2/8.3 fejezetének az alapeljárás tárgyát képező határozat meghozatalának időpontjában hatályos változata a következőképpen szólt:

„Tartózkodási engedély nem állítható ki, ha a nagykorú gyermek az adott időpontban nem tartozik ténylegesen a szülő családjához, vagy már a származási országban sem tartozott ténylegesen hozzá. A »ténylegesen a családhoz tartozás« azt jelenti, hogy:

–        a családi kötelékek már külföldön is fennálltak;

–        a szülőtől való erkölcsi és anyagi függés áll fenn, amelynek már külföldön is fenn kellett állnia; és

–        a külföldi a jövőben a szülőnél (szülőknél) lakik.

A nagykorú gyermek ténylegesen nem tartozik többé a családhoz, ha a tényleges családi kötelékek felbomlottnak tekinthetők. A családi kötelékeket mindenképpen felbomlottnak kell tekinteni, ha az alábbi körülmények közül egy vagy több fennáll:

[…]

–        a külföldi házasság vagy kapcsolat kialakítása révén maga is családdal rendelkezik;

–        a külföldi (házasságon kívüli) gyermeket, nevelt vagy örökbefogadott gyermeket vagy más tartásra jogosult családtagot tart el vagy tekintetükben tartási kötelezettség terheli.

[…]”

16.      Ami az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének első franciabekezdésében hivatkozott hároméves időszakot kitöltő családtag tartózkodási jogát illeti, a 2000. évi Vc B11/3.5.1 fejezete a következőképpen rendelkezett:

„[…] a munkaerőpiacon való szabad részvétel az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második franciabekezdése alapján már három évi jogszerű tartózkodás fennállását követően biztosított. Ez a török munkavállalók családtagjai számára kedvezőbb előírás eltér az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének első franciabekezdésében foglaltaktól. E kedvezőbb előírás mindig alkalmazandó.

[…]

A jogszerű tartózkodás három évi fennállását követően a családtag tartózkodási engedélye az 1/80 határozat 7. cikke alapján többé nincs feltételekhez kötve. […]”

 Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

17.      Az alapeljárás felperese F. Pehlivan 1979. augusztus 7‑én született török állampolgár. 1999. május 11‑én érkezett Hollandiába. 1999. augusztus 9‑én a Staatssecretaris van Justitie határozott időre szóló rendes tartózkodási engedélyt állított ki részére a „szülőkkel történő bővített családegyesítés” feltétel kikötése mellett. Ezen engedélyt utolsó alkalommal 2003. július 24‑ig hosszabbították meg.

18.      2000. december 22‑én F. Pehlivan Törökországban házasságot kötött Ekrem Pehlivan török állampolgárral. 2002. március 30‑án e házasságból fiúgyermek született. Noha minden bizonnyal házasságkötéséről annak időpontjában vagy röviddel azután köteles volt tájékoztatni a holland hatóságokat, ezt F. Pehlivan csak 2002. május 3‑án tette meg.

19.      Röviddel fiúgyermeke születése előtt, 2002. március 19‑én F. Pehlivan kérelmet terjesztett elő a részére kiállított tartózkodási engedélyben foglalt feltétel módosítása iránt a „folyamatos tartózkodással” összefüggő feltétel tekintetében. 2003. október 13‑án hozott határozatával (a továbbiakban: a megtámadott határozat) a Staatssecretaris van Justitie 2000. december 22‑ével visszavonta az F. Pehlivan részére kiállított tartózkodási engedélyt, és egyidejűleg elutasította a feltétel módosítása iránti kérelmét.

20.      A tartózkodási engedély visszavonásáról szóló határozat indokolása azt tartalmazta, hogy a tényleges családi kötelékek felbomlottnak tekintendők, mivel F. Pehlivan 2000. december 22‑én házasságot kötött. A visszavonás erre a dátumra visszamenőleges hatályú volt.

21.      99. augusztus 12‑től 2005. április 1‑jéig(5) F. Pehlivan Hollandiában élt a szüleivel. Ezt házassága ellenére továbbra is így tette. F. Pehlivan e tagállam igazgatási bizottsága előtt tett nyilatkozata szerint férje Hollandiába költözött, és 2002 júniusától kilenc hónapon keresztül a felperesnél és a felperes szüleinél lakott. A tartózkodási engedély iránti kérelmének elutasítását követően a férjet kitoloncolták. Egy török bíróság ítéletével a házasságot 2004. február 10‑én felbontotta.

22.      Mivel F. Pehlivan nem tartotta elfogadhatónak a tartózkodási engedélyét visszavonó és az ezen engedéllyel összefüggő feltétel módosítása iránti kérelmét elutasító határozatot, a megtámadott határozat ellen 2003. november 7‑én panaszt terjesztett elő. 2005. december 12‑én hozott határozatával a Staatssecretaris van Justitie elutasította a fenti panaszt.

23.      2005. december 29‑én F. Pehlivan keresettel támadta meg a fent említett határozatot a Rechtbank s’‑Gravenhage (Hágai Kerületi Bíróság) előtt.

24.      Mivel úgy ítélte meg, hogy az alapeljárásban az ítélet meghozatalához az 1/80 határozat 7. cikkének értelmezése szükséges, a nemzeti bíróság úgy határozott, hogy az alapeljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1.a      Úgy kell‑e értelmezni [az 1/80 határozat] 7. cikke első bekezdésének első franciabekezdését, hogy az már akkor is alkalmazható, ha a családtag a török munkavállalóval három évig ténylegesen együtt lakott, anélkül hogy e családtag tartózkodási jogát a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező nemzeti hatóságok e három év során vitatták volna?

1.b      Kizárja‑e [az 1/80 határozat] 7. cikke első bekezdésének első franciabekezdése azt, hogy valamely tagállam e három év során előírhassa, hogy az engedélyt kapott családtag házasságkötése esetén akkor sem szerzi meg az e rendelkezésből eredő jogokat, ha továbbra is a török munkavállalónál lakik?

2.      Kizárja‑e a 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdése vagy akár más európai jogi rendelkezés, vagy más európai jogi jogelv azt, hogy a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatóságok a három év leteltét követően az érintett külföldi tartózkodási jogát a nemzeti jogszabályok alapján visszaható hatállyal vitassák abból a szempontból, hogy családtagról van‑e szó és/vagy e három év során a jogszerű tartózkodás fennállt‑e?

3.a      A fenti kérdések megválaszolása szempontjából releváns‑e az is, hogy a külföldi – szándékosan vagy nem szándékosan – visszatartott a tartózkodási jog tekintetében a nemzeti jogszabályok szerint releváns egyes adatokat? Ha igen: milyen értelemben?

3.b      Jelent‑e bármiféle különbséget, hogy ezek az adatok a korábban említett hároméves időszakon belül vagy csak annak lejártát követően váltak ismertté? E szempontból figyelemmel kell lenni arra, hogy a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező nemzeti hatóságoknak ezen adatok megismerését követően vélhetően újabb (pontosabb) vizsgálatot kell folytatniuk a döntéshozatalt megelőzően. Ha igen: milyen értelemben?”

25.      F. Pehlivan, a német, az olasz és a holland kormány, valamint az Európai Bizottság írásbeli észrevételeket terjesztettek elő. A 2010. április 15‑én megtartott tárgyaláson F. Pehlivan, a holland kormány és a Bizottság szóbeli észrevételeket terjesztettek elő.

 Értékelés

26.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések számos problémát vetnek fel. Ezek közül a legfontosabb az 1.b kérdésben található, amely azt a lényegi kérdést érinti, hogy a házasságnak milyen hatása van az 1/80 határozat 7. cikke (a továbbiakban: 7. cikk) értelmében vett tartózkodási jogra. Elsőként ezzel a kérdéssel foglalkozom. Ezt követően megvizsgálom az 1.a és 2. kérdéseket, amelyek a tagállam azon hatáskörét érintik, hogy a fenti cikk alapján állítólagosan megszerzett jogosultságokat vitassák, és amelyeket érdemes együttesen vizsgálni. Mivel a 3.a és 3.b kérdések olyan problémákra vonatkoznak, amelyek a többi kérdésre adott válaszokból következnek, ezekkel foglalkozom legutoljára.

 1.b kérdés

27.      A kérdést előterjesztő bíróság e kérdésével lényegében megkérdőjelezi azon nemzeti jogszabály érvényességét, amely úgy rendelkezik, hogy amennyiben egy tagállamba jogszerűen belépő, majd ott a 7. cikk alapján lakóhelyet létesítő személy, mint például F. Pehlivan, a 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdése szerinti hároméves időszak alatt megházasodik, úgy többé nem élvezi a 7. cikkből eredő jogosultságokat.

28.      A Bírósághoz észrevételt benyújtott összes tagállam álláspontja szerint az ilyen nemzeti jogszabály érvényes. Álláspontjuk szerint a megtámadott határozat, mely szerint F. Pehlivan házasságkötése miatt hollandiai tartózkodási joga megszűnt, teljes mértékben jogszerű. F. Pehlivan és a Bizottság álláspontja szerint a határozatot nem szabadott volna meghozni, és F. Pehlivan tartózkodási jogosultságának házasságkötésétől függetlenül továbbra is fenn kellene állnia. F. Pehlivan írásbeli észrevételeiben, valamint a tárgyaláson is állította, hogy nem tartott vissza adatokat a hatóságok elől csalárd vagy tisztességtelen módon.

 Előzetes észrevételek

29.      Először is meg kell vizsgálni a 7. cikk meghozatalának körülményeit.

30.      A társulási megállapodás célját annak 2. cikkének (1) bekezdése állapítja meg. Ez úgy rendelkezik, hogy a megállapodás célja a Szerződő Felek közötti kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok folyamatos és kiegyensúlyozott megerősítésének elősegítése. A megállapodás 12. cikke alapján a Szerződő Felek megállapodnak abban, hogy magukra nézve kötelezőnek ismerik el a jelenleg az Európai Unió működéséről szóló szerződés 45., 46. és 47. cikkében meghatározott, a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseket.

31.      A Társulási Tanács 2/76 határozata(6) számos intézkedést határozott meg, melyek célja a megállapodás munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatos rendelkezéseinek végrehajtása. Közelebbről: a 2. cikk felruházta a valamely tagállamban alkalmazott török munkavállalókat bizonyos korlátozott jogokkal az adott tagállam munkaerőpiacához való hozzáférésre vonatkozóan háromévnyi, a tagállamban fennálló jogszerű foglalkoztatás után. Öt év foglalkoztatás után e munkavállalók jogosulttá váltak a választásuk szerinti bármely munkaviszonyban történő munkavállalásra az adott tagállamban. A 3. cikk kimondta, hogy az adott tagállamban szüleikkel „jogszerűen tartózkodó” török gyermekek számára biztosítani kell az általános tanulmányokhoz való hozzáférést. Mindazonáltal e gyermekeket nem jogosították fel annak a tagállamnak a munkaerőpiacához való hozzáférésre, amelyben szüleik dolgoztak.

32.      Az 1/80 határozat hatályon kívül helyezte a 2/76 határozatot. Az 1/80 határozat harmadik preambulumbekezdése szükségesnek tartja „javítani a munkavállalókra és azok családtagjaira vonatkozó szabályozást” a 2/76 határozatban lefektetett rendelkezéseknek megfelelően.

33.      Az 1/80 határozat 6. cikke kiterjesztette a 2/76 határozat 2. cikkének rendelkezéseit. Többek között a „valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó” török munkavállaló egy év rendes foglalkoztatás után jogosult bizonyos fokú foglalkoztatási biztonságra olyan formában, hogy munkavállalási engedélyét ugyanannál a munkáltatónál megújíthatja, amennyiben munkaviszonyban áll. A rendes foglalkoztatásra vonatkozó ötéves időszak, amelyet követően a 2/76 határozat alapján a munkavállaló jogosulttá vált a választása szerinti bármely munkaviszonyban történő munkavállalásra az adott tagállamban, négy évre csökkent.

 7. cikk

34.      Az 1/80 határozat 7. cikke jelentősen kiterjesztette az alapeljárás tárgyát képező, a török munkavállaló családtagjaival összefüggő rendelkezéseket. Közelebbről: a cikk első bekezdése arról rendelkezik, hogy a valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló családtagja, aki engedélyt kapott arra, hogy a munkavállalóhoz költözzön, jogosult a tagállam munkaerőpiacához való korlátozott hozzáférésre, amennyiben ott már legalább három éve jogszerűen lakóhellyel rendelkezik. Amennyiben ott legalább öt éve jogszerűen lakóhellyel rendelkezik, jogosult a választása szerinti bármely munkaviszonyban történő szabad munkavállalásra. A 7. cikk szociálpolitikai indoka egyértelmű. Azon rendelkezés, amely lehetővé teszi a 6. cikk által biztosított jogosultságokat élvező török munkavállaló számára, hogy családtagjai hozzá költözzenek, a munkavállaló fogadó tagállambeli tartózkodását gazdagítja. Ennek eredménye javára válik mind a munkavállalónak (javuló életminőség tekintetében), mind a fogadó tagállamnak (megnövekedett munkaerő‑stabilitás tekintetében). Az Európai Unió szociálpolitikájának tekintélyes része ilyen kölcsönös előnyökkel járó megfontolásokon alapul.

35.      A Bíróság az 1/80 határozat 6. és 7. cikkének értelmezéséről számos alkalommal állást foglalt, és meghatározott bizonyos általános alapelveket a török munkavállaló családtagjával összefüggésben. Elsősorban a 7. cikknek közvetlen hatállyal kell rendelkeznie a tagállamokban, amelynek eredményeképpen a feltételeknek eleget tevő török állampolgár közvetlenül hivatkozhat a cikk által biztosított jogosultságaira(7). Ebből következik, hogy a családtag jogosultságai az Európai Unió joga szerinti jogosultságok, nem pedig valamely később „európai” jogosultsággá váló nemzeti jog szerinti jogosultságok. Ide tartozik a családtag tartózkodási joga, miután engedélyt kapott a fogadó tagállamba való belépésre, és miközben a 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdése szerinti munkavállalási jog megszerzése függőben van. Mindebből következően e jogosultsághoz fűződő feltételek meghatározása az Európai Unió jogára, nem pedig a nemzeti jogra tartozik.

36.      Másodsorban: az 1/80 határozat nem határozza meg, hogy kit kell „családtag” alatt érteni. A Bíróság megállapította, hogy a „családtag” fogalmát a tagállamokban történő egységes alkalmazás biztosítása érdekében közösségi szinten azonosan kell értelmezni(8). Ez elkerülhetetlen következménye azon ténynek, hogy a 7. cikk közvetlen hatállyal bír.

37.      Harmadsorban: nem szerezhető jogosultság hamis nyilatkozatok alapján. Ilyen például a színlelt házasság alapján szándékosan szerzett tartózkodási jog(9). Hangsúlyoznom kell ugyanakkor, hogy jelen esetben az érdekházasság lehetősége nem merül fel.

38.      Negyedsorban: a családtag tagállamba való belépését, és ott a török munkavállalónál való tartózkodását engedélyező eredeti döntés az adott tagállam belügye(10). A fogadó tagállam jogosult e belépésre és tartózkodásra vonatkozóan feltételeket szabni, és így a családtag tartózkodását szabályozni azon időpontig, amíg a családtag jogot szerez arra, hogy bármely állásajánlatra jelentkezzen(11).

 A 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdése szerinti hároméves időszak alatt a tagállam által a tartózkodási jogra vonatkozóan előírható feltételek

39.      Milyen feltételeket írhat egy tagállam elő azzal a követelménnyel kapcsolatban, hogy a 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdése szerinti jogosultságok megszerzéséhez a családtagnak legalább három évig „jogszerűen kell tartózkodnia” a tagállamban?

40.      A német és az olasz kormány írásbeli észrevételeiben azzal érvel, hogy a valamely tagállam által a családtag belépéséhez és tartózkodásához fűzhető feltételek korlátlanok. A holland kormány árnyaltabban foglal állást. Elfogadja, hogy fennállnak bizonyos korlátozások az előírható feltételek jellegére vonatkozóan. Mindazonáltal az F. Pehlivannal szemben alkalmazott, a házassághoz kapcsolódó feltétel megfelel e korlátozásoknak.

41.      Én eltérő álláspontot képviselek.

42.      A Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján egyértelmű, hogy a tagállamok feltételszabási jogosultsága e körülmények között nem korlátlan. A Bíróság a Kadiman‑ügyben(12) kimondta, hogy a tagállamra ruházott hatáskör alapján az „jogosult azonban e tartózkodási jogot olyan feltételekhez kötni, amelyek révén biztosítható, hogy a családtag e tagállam területén történő tartózkodása az 1/80 társulási határozat 7. cikke első bekezdésének szellemével és szabályozási céljával összhangban álljon”(13).

43.      Mi a 7. cikk első bekezdésének „szelleme és szabályozási célja”?

44.      Általánosságban a Bíróság megállapította, hogy e rendelkezés célja az, hogy „elősegítse a tagállam munkaerőpiacán jelen lévő török munkavállalók foglalkoztatását és tartózkodását azzal, hogy biztosítja a családi kötelékek tagállamban való fennmaradását”(14). Hasonlóképpen megállapította, hogy „az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése által létrehozott rendszer kedvező feltételeket teremt a fogadó tagállambeli családegyesítéshez azáltal, hogy először lehetővé teszi a családtagok számára azt, hogy együtt legyenek a migráns munkavállalóval, majd biztosítja számukra azt a jogot, hogy e tagállamban munkát vállalhassanak megerősítve helyzetüket”(15). Az Eyüp‑ügyben(16) a Bíróság a „fogadó tagállambeli de facto családi egység” kifejezést használta(17).

45.      A Bíróság e célokat a gyakorlatba is átültette azáltal, hogy „a családegyesítést” lehetővé tevő feltételekre, valamint azon követelményre hivatkozik, „hogy a családi egység, amely jogcímen a török munkavállaló családtagja az érintett fogadó tagállam területére belépett, e munkavállaló háztartásában meghatározott ideig fennálló tényleges együttélésben nyilvánuljon meg, amíg az érintett nem teljesíti maga is az e tagállam munkaerőpiacára való belépés feltételeit”(18). Tömörebben fogalmazva megállapította, hogy a munkavállalónak és az érintett családtagnak „valóban egy háztartásban és családi közösségben kell élniük”(19).

46.      Befolyásolja‑e F. Pehlivan helyzetét a szóban forgó hároméves időszak alatt történt házasságkötése? Más szóval: ki lehet‑e jelenteni, hogy e tény alapján megszűnt a „török munkavállaló családtagjának” lenni, és ezáltal elveszítette egyébként fennálló jogosultságait?

47.      Véleményem szerint téves e kérdést egy egyszerű „igen” vagy „nem” válasszal megválaszolhatóként értelmezni. A valódi kérdés nem az, hogy „megházasodott‑e az érintett személy”. Álláspontom szerint nem létezhet olyan megdönthetetlen vélelem, miszerint a házasságkötés elkerülhetetlenül a 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdésében biztosított jogok elvesztéséhez vezetne. A kérdés inkább az, hogy „a házasságkötés a török munkavállalóhoz fűződő családi kötelékek megszakadását eredményezte‑e”.

48.      E tekintetben véleményem szerint teljességgel lehetséges, hogy a családi kötelékek a házasságkötés után is fennmaradjanak. Végtére is tény, hogy jelentős számú házaspár él együtt családjával házasságkötésüket követően. Nem szokatlan, hogy három vagy akár négy generáció él együtt egy háztartásban. Az erre irányuló döntésekben valószínűsíthetően központi jelentőségűek az érintettek szociális és/vagy gazdasági körülményei. A nem saját országukban boldogulni igyekvő családok esetében gyakran e szempontok együttese irányítja a döntést. A családi kötelékek várhatóan erősek, míg a megélhetés gyakran szűkös. Álláspontom szerint nem létezhet kötelező erejű jogszabály arra vonatkozóan, hogy mi képez különálló családot. Az, hogy a családi kötelékek fennmaradnak‑e a házasságkötést követően, olyan ténykérdés, amelyet eseti alapon kell elbírálni. Minden lényeges tényezőt gondosan mérlegelni kell.

49.      Noha végül a nemzeti bíróság feladata lesz annak megállapítása, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban nem található arra utaló tény, hogy F. Pehlivan esetében a családi kötelékek nem maradtak volna fenn. A határozat megállapítja, hogy F. Pehlivan 1999. május 11‑én érkezett Hollandiába, és 1999. augusztus 12‑étől szüleivel élt ott. Noha 2000. december 22‑én Törökországban megházasodott, és férje vele élt F. Pehlivan szüleinek hollandiai tartózkodási helyén, ez mindössze kilenc hónapon át tartott (2002 júniusától), mielőtt férjét kitoloncolták. Egy évvel később, 2004. február 10‑én a házasság felbomlott. F. Pehlivan továbbra is szüleivel élt (különböző lakcímeken) 2005. április 1‑jéig(20), amikor fiával együtt elköltöztek. A 7. cikk szerinti jogosultságok megszerzéséhez szükséges hároméves időszak alatt F. Pehlivan mindvégig egy háztartásban élt szüleivel Hollandiában.

50.      Álláspontom szerint az általam javasolt megközelítés a kapcsolódó ítélkezési gyakorlatot tükrözi. Az Eyüp‑ügy, a jelen ügyhöz hasonlóan, érintette a házasságkötésnek a 7. cikk szerinti jogosultságokra gyakorolt hatását(21). Az említett ügyben érintett volt egy Ausztria rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló felesége, aki a tagállamban a munkavállalóhoz költözött. Két évvel később a házaspár elvált egymástól, de továbbra is együtt éltek, amelyet az is alátámaszt, hogy a válás után négy gyermekük született. Noha ezt követően újra összeházasodtak, ezt csak jóval a 7. cikk szerinti jogosultságok megszerzéséhez szükséges hároméves időszak letelte után tették. A Bíróság azon megállapításával, hogy a feleség nem vesztette el a 7. cikk szerinti jogosultságait, lényegében figyelmen kívül hagyta a válásnak a feleség adott tagállamban maradáshoz való jogára gyakorolt hatását. A Bíróság megállapította, hogy a pár magatartása „mindvégig összhangban volt a [7. cikk] céljával, nevezetesen a fogadó tagállambeli de facto családi egységgel”(22).

51.      Ezen érvelést egy F. Pehlivan helyzetében levő személyre alkalmazva nem gondolom, hogy a családi állapotában beállt változás bármilyen hatással van a 7. cikk szerinti jogaira.

52.      Való igaz, mint arra a holland kormány is rámutat írásbeli észrevételeiben, hogy az Eyüp‑ügyben a Bíróság is megjegyezte, hogy az illetékes nemzeti hatóságok nem vitatták a feleség tartózkodási jogát az együttélés ideje alatt(23). Mindazonáltal értelmezésem szerint e megjegyzést mellékesen tették, és nem a célból, hogy az a Bíróság lényegi érvelésének részét képezze, mely érvelés az érintett pár folyamatos együttélésén alapult.

53.      Mindezen megfontolások alapján úgy vélem, hogy valamely, az 1.b kérdésben foglalthoz hasonló feltétel, miszerint a nemzeti hatóságok automatikusan visszavonhatják a 7. cikk szerinti jogosultságok megszerzéséhez szükséges hároméves időszak alatt házasságot kötött családtag tartózkodási engedélyét, nem írható elő érvényesen.

54.      Létezik‑e bármilyen körülmény, amely miatt el kell zárkóznom vagy el kell térnem e véleménytől?

55.      Elsősorban: érinti‑e az általam fentebb kifejtett érvelést az a tény, hogy a Bíróság megállapította, hogy az 1612/68 rendelet(24) rendelkezéseit a 7. cikk(25) értelmezésekor figyelembe lehet venni?

56.      Nem hiszem, hogy érinti.

57.      E rendelet 10. cikke szerint azon családtag jogosult az olyan munkavállalóval „letelepedni”, aki valamely tagállam állampolgára, és aki más tagállam területén áll alkalmazásban, amely családtag a) a munkavállaló házastársa és azok a lemenő egyenes ági rokonai, akik 21 évnél fiatalabbak vagy a munkavállaló eltartottjai, valamint b) a munkavállaló és házastársa felmenő egyenes ági, eltartott rokonai. A 11. cikk szerint, ha valamely tagállam állampolgára foglalkoztatottként vagy önálló vállalkozóként tevékenységet folytat más tagállam területén, házastársa és „21 év alatti vagy eltartott gyermekei” jogosultak ugyanannak az államnak a területén foglalkoztatottként bármely tevékenységet vállalni. E cikkek rendelkezéseit az 1/80 határozat 7. cikke értelmezésére alkalmazva az olasz kormány úgy érvel, hogy a 21 éves vagy idősebb személy nem tekintendő családtagnak, hacsak nem az említett munkavállaló eltartottja(26).

58.      Jóllehet a Bíróság az 1/80 határozat 7. cikkének értelmezésekor tekintettel volt az 1612/68 rendeletre, arra is rámutatott, hogy a 7. cikk értelmezésében e rendelet felhasználhatósága korlátozott(27). Így különösen a rendelet 10. cikke feltétel nélkül felruházza a valamely tagállam állampolgárának családtagját a más tagállamban munkát vállaló szülőnél való letelepedés jogával. Ezzel ellentétben a 7. cikk csupán korlátozott jogosultságot biztosít, amely megszerzéséhez legalább az érintett tagállam nemzeti hatóságai által kiállított belépési és tartózkodási engedély szükséges. Míg a rendelkezés 11. cikke lehetővé teszi a családtag számára a megérkezést követő azonnali munkavállalást, a 7. cikk szerinti megfelelő jogosultságot a tagállamban való hároméves előzetes tartózkodás követelménye korlátozza. Noha az e jogszabályok értelmezéséhez szükséges általános körülmények hasonlóak lehetnek a vizsgált esetekben, a különleges körülmények eltérőek.

59.      Megjegyzem továbbá, hogy amikor a Bíróságnak a Diatta‑ügyben a rendelet 10. cikkében foglalt „letelepedni” kifejezés jelentését kellett vizsgálnia, határozottan megállapította, hogy „az a követelmény, miszerint a családnak megszakítatlanul közös háztartásban kell élni, nem olvasható ki [a rendeletből]”(28), míg a 7. cikk alapján jogosultságot igénylő török munkavállaló családtagjának esetében a Bíróság pontosan e feltételt alkalmazta.

60.      Álláspontom tehát az, hogy az 1612/68 rendelet 10. és 11. cikke, valamint az 1/80 határozat 7. cikke közti szöveg‑, cél‑ és értelmezésbeli különbségek olyan mértékűek, hogy az előbb felsorolt cikkek alapján jelen ügyben nem lehet használható útmutatást kapni az utóbbi cikk értelmezésére vonatkozóan.

61.      Másodsorban az olasz kormány úgy érvel, hogy a 7. cikknek az 1612/68 rendelet rendelkezéseit pontosan nem tükröző módon való értelmezése a 7. cikk által kedvezményezetteket kedvezőbb bánásmódban részesítené, mint a hasonló helyzetben lévő uniós polgárokat. Ezt az eredményt a kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikke tiltja.

62.      Nem osztom ezt az álláspontot.

63.      A Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján egyértelmű, hogy a kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkét nem lehet megszorítóan értelmezni. Ahelyett hogy a török állampolgárok és az Unió polgárai számára biztosított jogosultságok közötti pontos egyezőséget keresnénk, tekintettel kell lenni az átfogó helyzetre(29). Az előbbieknek az 1/80 határozat szerinti jogosultságai számos tekintetben korlátozottabbak, mint az utóbbiaknak az Európai Unió joga által biztosított általános jogosultságai(30). Ebből a nézőpontból szemlélve nem tekintem a 7. cikk általam javasolt értelmezését az 59. cikket sértőnek.

64.      Harmadsorban a holland kormány hivatkozik a 2003/86 irányelvre(31). Megjegyzi, hogy ezen irányelv 4. cikke (2) bekezdése b) pontjának és 4. cikke (3) bekezdésének rendelkezései, miszerint a tagállamok engedélyezhetik a családtag területükre való belépését és ott tartózkodását, nem terjednek ki a családegyesítő házas gyermekeire(32). A holland kormány szerint ez azt jelenti, hogy a jogalkotó azáltal, hogy meghozza ezen irányelvet, és ez alapján általánosságban is, azt az álláspontot képviseli, hogy a családegyesítés nem vonatkozik a házas gyermekekre.

65.      Újfent a közösségi jogi szabályozás e rendelkezéseiből nem tudok használható útmutatásra szert tenni. Mivel e rendelkezés a tagállam területén tartózkodó harmadik ország állampolgárának családegyesítéshez való általános joga gyakorlásával foglalkozik(33), hatálya jóval tágabb, mint a 7. cikké. Ez alapján pedig várható, hogy ennek alkalmazhatósága szűkebb lehet. Továbbá az irányelv 3. cikkének (4) bekezdése határozottan kimondja, hogy ez az irányelv többek között nem sérti a következőkben foglalt előnyösebb rendelkezéseket: „egyrészről a Közösség vagy a Közösség és tagállamai, másrészről harmadik országok közötti kétoldalú […] megállapodások”. Nyilvánvalóan az ilyen kétoldalú megállapodások közé tartozik a társulási megállapodás és az 1/80 határozat. Ha az utóbbi rendelkezései kedvezőbbek, azok lesznek irányadók.

66.      Negyedsorban: hatással van‑e az álláspontomra az, hogy – mint arra a német kormány írásbeli észrevételeiben rámutatott – a Bíróság az egy háztartásban élés követelményét oly módon értelmezte, amely helyt ad bizonyos kivételeknek az egy helyen történő tényleges együttélésre vonatkozóan?

67.      Nem gondolom így.

68.      Igaz, hogy a Bíróság a Kadiman‑ügyben(34) úgy határozott, hogy az olyan objektív körülmények, mint a családtag és a munkahelye vagy szakképzésének helye közti távolság, indokolhatják az egy háztartásban élés meghiúsulását(35). Ugyanakkor értelmezésem szerint ez nem jelent a lehetőségek és a megvalósíthatóság keretein belüli tényleges együttélés követelményétől való eltérést. Ezt inkább arra vonatkozó jelként értelmezem, hogy a Bíróság ezt a fogalmat milyen tágan közelíti meg. Más szavakkal: amennyiben lehetséges, a szellemiség legyen hangsúlyos az előírás szövegével szemben.

69.      Végül a teljesség megköveteli, hogy foglalkozzam azzal a kérdéssel, hogy milyen feltételeket szabhat valamely tagállam azzal kapcsolatban, hogy a családtag a 7. cikk szerint jogszerűen tartózkodónak legyen tekinthető. A tárgyaláson a Bíróság által feltett kérdésre válaszolva a Bizottság úgy érvelt, hogy amennyiben már meghozták a belépést engedélyező határozatot, úgy az egyetlen feltétel, amelyet a fogadó tagállam a jogszerű tartózkodással kapcsolatban szabhat (a tisztán adminisztratív feltételeket nem számítva), az együttélés feltétele.

70.      Ezzel nem értek egyet.

71.      Természetesen a fogadó tagállam megkövetelheti, hogy a családtag egy háztartásban éljen a török munkavállalóval, akihez odaköltözött. Ez a nyilvánvaló lényegi feltétel előírható, és szükségszerűen következik a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatából(36). Mivel a 7. cikk szerinti munkavállalási jogosultság csupán a hároméves időszak végén keletkezik, szükséges, hogy a nemzeti hatóságok szabadon érvényesíthessék a lényegi feltételt, miszerint az átmeneti időszak alatt nem folytatható kereső tevékenység.

72.      Ebből következően a tagállam megkövetelheti, hogy a családtag eleget tegyen a két lényegi feltétel – az együttélés megléte, valamint hogy a családtag nem vállal munkát – teljesülésének figyelemmel kísérése és ellenőrzése célját szolgáló adminisztratív feltételeknek. Véleményem szerint továbbá a tagállam megfelelő időközönként szabadon ellenőrizheti, hogy a belépés és a tartózkodás engedélyezésének alapjául szolgáló körülmények valóban kezdetektől fogva teljesültek, valamint hogy továbbra is teljesülnek‑e. Valamely, a házastársához költözés alapján a tagállamba belépési engedélyt kapott személy esetén (ami természetesen nem áll fenn a jelen esetben) álláspontom szerint a tagállam jogszerűen szabhat olyan feltételeket, amelyek célja az érdekházasság kizártságának megállapítása(37). Valamely adminisztratív feltétel, amely belépéskor megköveteli a megfelelő hatóságoknál való bejelentkezést, valamint a bejelentkezés ismétlődő megújítását, szintén nem lenne jogszerűtlen. Valamely, a családtag tartózkodási engedélyének lejártakor annak megújítását megkövetelő feltétel nyilvánvalóan jogszerű.

73.      Véleményem szerint valamely tagállam jogszerűen írhat elő úgymond „közrendi feltételt”, miszerint a családtagnak eleget kell tennie a közrendre, közbiztonságra és közegészségügyre vonatkozó jogszabályoknak az ott‑tartózkodásuk alatt. Ez tükrözi az 1/80 határozat 14. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseit, miszerint a határozat I. szakaszának rendelkezéseit „a közrend, a közbiztonság és a közegészség miatt indokolt korlátozásokra is figyelemmel kell alkalmazni”.

74.      A fenti megfontolások fényében azt javaslom, hogy az 1.b kérdésre a Bíróság azt a választ adja, hogy az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének első franciabekezdését úgy kell értelmezni, hogy az tiltja a tagállamok számára az e rendelkezésben meghatározott hároméves időszak alatt annak előírását, hogy ha a befogadott családtag házasságot köt, akkor többé nem illetik meg az e rendelkezésben előírt jogosultságok, még abban az esetben sem, ha a családtag továbbra is a török munkavállalóval él egy háztartásban.

 1.a és 2. kérdés

75.      Az 1.b kérdésre javasolt válaszom egymagában elégséges ahhoz, hogy a nemzeti bíróság döntsön F. Pehlivan hollandiai tartózkodási jogának ügyében. A teljesség kedvéért az 1.a és a 2. kérdéssel is foglalkozom.

76.      E kérdésekkel a nemzeti bíróság lényegében azt kérdezi, hogy az illetékes nemzeti hasonlóságok vitathatják‑e a 7. cikk alapján szerzett tartózkodási jogosultságot, ha az e cikk szerinti jogosultságok megszerzéséhez szükséges hároméves időszak lejárt.

 A 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdése által hivatkozott hároméves időszak lejárta előtti állapot

77.      Az 1.a és a 2. kérdés csak közvetetten veti fel azon körülmények kérdését, amelyek esetén a fogadó tagállam kiutasíthat valamely családtagot, aki már megkapta a családtagként tagállamba való belépési engedélyt, de még nem szerezte meg a 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdése szerinti jogokat. Ugyanakkor a kérdéskört már kimerítően tárgyalták mind F. Pehlivan írásbeli észrevételei, mind pedig a tárgyalás során. Ennélfogva tömören foglalkozom a kérdéssel.

78.      Az érvek ez ügyben ugyancsak ellentétesek voltak. A Bizottság, amikor a tárgyaláson felkérték arra, hogy pontosítsa álláspontját, azt állította, hogy attól kezdve, hogy a családtag a 7. cikk alapján jogosultságot nyert valamely tagállamba való belépésre, már semmilyen körülmények között nem utasíthatja ki őt a tagállam. Egyedül adminisztratív természetű szankció szabható ki. A tagállamok kormányai ellentétes álláspontot képviselnek, fenntartva, hogy a tagállam által érvényesen megszabott bármely feltétel megszegése kiutasításhoz vezethet.

79.      Ezen álláspontok egyikével sem tudok egyetérteni.

80.      A fenti 71–73. pontban pontosítottam azokat a feltételeket, amelyeket a fogadó tagállam által érvényesen előírhatónak tekintek. Ezeket három kategóriába soroltam: lényegi, adminisztratív és közrendi.

81.      Nem látom indokát, hogy valamely tagállam miért ne utasíthatna ki egy családtagot, aki nyilvánvalóan és orvosolhatatlanul megszeg valamely lényegi feltételt. E személy megmutatta, hogy nyilvánvalóan képtelen a tartózkodási jog alapjául szolgáló egyezség őt kötelező részének betartására. Mindazonáltal ez esetben is tiszteletben kell tartani az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakat(38). F. Pehlivan javára elhangzott, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatot e tekintetben megszegő kiutasítás nem lehet érvényes. Ezzel egyetértek.

82.      Az adminisztratív feltételek esetében a szabályszegéshez kapcsolódó szankciónak arányosnak kell lennie. Így az Ergatügyben(39) a Bíróság megállapította, hogy „[a tagállamok adminisztratív kötelezettségek megszegése esetén büntetés kiszabására vonatkozó hatáskörével kapcsolatban] a Közösségi jog által biztosított jogvédelmet élvező személy tartózkodási jogának megszerzéséhez megkövetelt alaki követelmények megsértéséhez kapcsolódó állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy noha a tagállamok jogosultak arra, hogy e rendelkezések megsértése esetére a saját állampolgáraik által elkövetett kisebb jogsértésekhez kapcsolódó büntetésekhez hasonló szankciót írjanak elő, nem jogosultak olyan aránytalan büntetést kiszabni, amely a tartózkodási jog akadályát képezné […]”. A Bíróság megállapította továbbá azt is, hogy „ez különösen a szabadságvesztésre, és még inkább a kitoloncolásra érvényes, amely épphogy az 1/80 határozat által biztosított tartózkodási jog megtagadása […]”.

83.      Ami a közrendi feltétel megszegését illeti, az 1/80 határozat 14. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó. A Bíróság ítélkezési gyakorlatának a feltétel alkalmazásával kapcsolatos kikötéseit be kell tartani(40). Továbbá e tekintetben is tiszteletben kell tartani az arányosság elvét. Egy egyszerű példával élve: ha valamely családtagot viszonylag kisebb mértékű gyorshajtásért bűnösnek találnak, teljességgel aránytalan lenne ennek eredményeként a kiutasításához folyamodni.

84.      A teljesség megköveteli azt is, hogy e szakaszban foglalkozzam a jogbiztonság kérdésével. Ezen elv megköveteli, hogy a jogszabályok egyértelműek, pontosak és kiszámíthatóak legyenek, különösen, ha hátrányos következményekkel járhatnak az egyénre nézve. A tárgyalás érintette e kérdést, és mindenképpen válaszra érdemes.

85.      Annak ellenére, hogy házasságkötéséről azonnal értesítenie kellett volna a nemzeti hatóságokat, F. Pehlivan ezt csak 2002 májusában, vagyis körülbelül 16 hónappal az esemény bekövetkezte után tette meg(41).

86.      A tárgyaláson F. Pehlivan azt állította, hogy ha a Hollandiába való belépési jogosultsága a családi állapotán alapult volna, akkor az egyértelműen fel lett volna tüntetve a belépéskor kiállított tartózkodási engedélyén. Ez esetben egyértelmű lett volna, legalábbis szükségszerű következtetés alapján, hogy a családi állapotában beálló bármely változásról értesítenie kell az illetékes hatóságokat. Mindazonáltal úgy értelmezem F. Pehlivan álláspontját (és tudomásom szerint a tárgyaláson semelyik másik fél sem érvelt másként), hogy annak jelentősége, hogy családi állapota: egyedülálló, nem volt feltüntetve a számára a Hollandiába való belépéskor kiállított tartózkodási engedélyén.

87.      Inkább úgy tűnt, hogy F. Pehlivan családi állapotában beálló változásra vonatkozó bejelentési kötelezettsége a 2000. évi Vc‑ből fakad, különösen annak B2/8.3 fejezetéből(42). Valóban, ezen iratból kitűnik, hogy hasonló helyzet áll fenn, ha az érintett személy gyermeket szül, mint azt F. Pehlivan tette a szóban forgó hároméves időszak alatt. A 2000. évi Vc terjedelmes irat. Nem képezi a nemzeti jog tartózkodási jogot szabályozó részét. A tárgyaláson a holland kormány a hivatalnokoknak szóló jogalkalmazással kapcsolatos eljárási útmutatást tartalmazó „adminisztratív iratként” jellemezte. Tudtommal nem hangzott el cáfolat arra nézve hogy nagyon nehéz, sőt akár lehetetlen lenne egy laikus, mint például F. Pehlivan számára a tartalmához való hozzáférés és annak megértése.

88.      Ez alapján nem értem, hogy lehet azt állítani, hogy F. Pehlivannak fel kellett volna ismernie, hogy értesítenie kellett volna a holland hatóságokat a házasságkötéséről. A házasságkötés bejelentésére vonatkozó kötelezettségéről való egyértelmű tájékoztatás elmulasztása nyilvánvalóan sérti a jogbiztonság követelményét. Egy F. Pehlivan helyzetében levő laikus számára gyakorlati okok miatt elérhetetlen irat (a 2000. évi Vc) tartalma nem lehet sem egyértelmű, sem pontos. A jogbiztonság elve következésképpen minden bizonnyal sérült ebben a tekintetben.

 A 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdése által hivatkozott hároméves időszak lejárta utáni állapot

89.      E kérdéssel az összefoglalásban foglalkozom. Kialakított álláspontom alapján ez nem befolyásolja F. Pehlivan helyzetét. Tegyük fel, hogy a 7. cikk első bekezdésének első franciabekezdése által hivatkozott hároméves időszak lejárt. Az érintett családtag megszegte az egyik, tartózkodására vonatkozó feltételt, de a fogadó tagállam csak később értesül erről. Tehet‑e visszamenőleges intézkedéseket a tagállam a feltételszegéssel kapcsolatban? Különösen, kiutasíthatja‑e a fogadó tagállam az érintett személyt? Van‑e létjogosultsága azon érvelésnek, hogy a tagállam túl későn intézkedik?

90.      Az írásbeli észrevételt benyújtó összes tagállam egyetért abban, hogy a nemzeti hatóságok általi vitatás időpontja lényegtelen.

91.      F. Pehlivan és a Bizottság ellentétes álláspontot képvisel. Ha a hároméves időszak lejárt, az érintett családtag a 7. cikk szerinti jogosultságokkal bír, amelyek sajátjai, és többé nem vitathatóak.

92.      Nem hiszem, hogy ez helyes.

93.      A 7. cikk első franciabekezdése megköveteli, hogy az érintett családtag „legalább három éve jogszerűen lakóhellyel rendelkezik az adott tagállamban”. Ebből következik, hogy a vizsgálat tárgya nem a kérdéses személy ott‑tartózkodása, hanem a jogszerű ott‑tartózkodása. Értelmezésem szerint e kifejezéssel az 1/80 határozat alkotóinak szándéka szerint a személynek eleget kellett tennie a tartózkodási jogához fűződő lényegi feltételeknek mind a tagállam területére való belépéskor, mind pedig a tartózkodási jog bármely következő megújításakor. Nem lehetséges az, hogy pusztán a tagállam területén tartózkodással, egyéb körülmények hiányában, a személy jogosultságokat szerezhet.

94.      A Bíróság nem hozott döntést e kérdésben a 7. cikkel kapcsolatban. Mindazonáltal hasonló kérdés merült fel a Kol‑ügyben(43), az 1/80 határozat 6. cikkével összefüggésben, ahol az e cikk szerinti „rendes foglalkoztatás” fogalmának értelmezése volt kérdéses. A Bíróság megállapította, hogy a munkavállaló nem szerezhet e cikk szerinti jogosultságokat olyan időszakban, amelyben hamis nyilatkozatot tett. A tartózkodási engedélye következésképpen valószínűleg visszavonásra került, amikor a hamis nyilatkozat tényére fény derült(44).

95.      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban azonban nem található arra utaló tény, hogy csalás állna fenn F. Pehlivan ügyében. Pontosabban: semmi nem utal arra, hogy a házasság színlelt volna. Továbbá, a 88. pontban fentebb kifejtett álláspontom alapján kijelenthető, hogy az értesítési kötelezettség elmulasztása sem áll fenn. Megjegyzéseiben a német kormány azt állítja, hogy az értesítés elmulasztása bizonyíték a csalárdságra. Nem látom alapját ezen állításnak, következésképp elutasítom azt.

96.      F. Pehlivan azt állítja, hogy a bizalomvédelem elve megtiltja valamely tagállam számára a tartózkodási jog hároméves időszak lejárta utáni visszavonását. Mindazonáltal egy családtag jogosan azt várhatja el, hogy három év jogszerű tartózkodás után megszerzi az e cikk első franciabekezdése szerinti jogosultságokat. Ezért F. Pehlivan állítása számomra tévesnek tűnik.

97.      A 2. kérdés arra vár választ, hogy létezik‑e „más európai jogi rendelkezés vagy más európai jogi jogelv”, amely megakadályozná az illetékes nemzeti hatóságokat a 7. cikk szerint megszerzett tartózkodási jog vitatásában a cikk szerinti jogosultságok megszerzéséhez szükséges hároméves időszak lejárta után.

98.      Fentebb már hivatkoztam az Emberi Jogok Európai Egyezményének való megfelelés követelményére, valamint az arányosság, a jogbiztonság és a bizalomvédelem alapvető elveire. Ezek mindegyike korlátozhatja a nemzeti hatóságok azon szabadságát, hogy bizonyos körülmények esetén bizonyos intézkedéseket foganatosítsanak. Álláspontom szerint nem befolyásolják azt az elvet, hogy a kérdéses tartózkodási jog a hároméves időszak lejárta után vitatható.

99.      Mint azt a fenti 75. pontban kifejtettem, úgy vélem, hogy az 1.b kérdésre javasolt válaszom elégséges ahhoz, hogy a nemzeti bíróság határozzon F. Pehlivan hollandiai tartózkodási jogának ügyében. Mindazonáltal amennyiben a Bíróság szükségesnek találja az 1.a és a 2. kérdés tárgyalását, úgy a javasolt válaszom az, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése nem akadályozza az illetékes nemzeti hatóságokat abban, hogy az állítólagosan megszerzett 7. cikk szerinti tartózkodási jogosultságot az annak megszerzéséhez szükséges hároméves időszak lejárta után vitassák.

 3.a és 3.b kérdés

100. Az 1. és 2. kérdésre javasolt válaszok ismeretében nem szükséges foglalkozni e kérdésekkel.

 Végkövetkeztetések

101. Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság a Rechtbank ’s‑Gravenhage által előterjesztett kérdésekre a következő válaszokat adja:

(1)      Az 1.b kérdésre a válasz az, hogy az EGK–Törökország Társulási Tanács 1/80 határozata 7. cikke első bekezdésének első franciabekezdését úgy kell értelmezni, hogy az tiltja a tagállamok számára az e rendelkezésben meghatározott hároméves időszak alatt annak előírását, hogy ha a befogadott családtag házasságot köt, akkor többé nem illetik meg az e rendelkezésben előírt jogosultságok, még abban az esetben sem, ha a családtag továbbra is a török munkavállalóval él egy háztartásban.

(2)      Amennyiben a Bíróság szükségesnek találja az 1.a és a 2. kérdés tárgyalását, úgy a válasz e kérdésekre az, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése nem akadályozza az illetékes nemzeti hatóságokat abban, hogy az állítólagosan megszerzett 7. cikk szerinti tartózkodási jogosultságot az annak megszerzéséhez szükséges hároméves időszak lejárta után vitassák.

(3)      Nem szükséges foglalkozni a 3.a és a 3.b kérdéssel.


1 – Eredeti nyelv: angol.


2 – Az Európai Gazdasági Közösség és Törökország közötti társulás létrehozásáról szóló, 1963. szeptember 12‑én Ankarában aláírt megállapodással létesített Társulási Tanács által elfogadott, a társulás fejlesztéséről szóló, 1980. szeptember 19‑i 1/80 határozat.


3 – Az EGK és Törökország közötti társulás létrehozásáról szóló, 1963. szeptember 12‑én Ankarában aláírt megállapodás.


4 – Az 1970. november 23‑án Brüsszelben aláírt és a Közösség nevében az 1972. december 19‑i 2760/72/EGK tanácsi rendelettel megkötött, jóváhagyott és megerősített társulási megállapodáshoz fűzött kiegészítő jegyzőkönyv (HL L 293., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 41. o.).


5 – Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban ez a dátum szerepel. Noha a holland kormány írásbeli észrevételeiben ennek hitelessége kapcsán kétségeit fejezte ki, nem tűnik vitásnak, hogy F. Pehlivan legalább három éven át élt a szüleivel tartózkodási engedélye kiadását követően.


6 – A társulási megállapodás 12. cikkének végrehajtásáról szóló, 1976. december 20‑i 2/76 társulási tanácsi határozat.


7 – Lásd többek között a C‑325/05. sz. Derin‑ügyben 2007. július 18‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑6495. o.) 47. pontját.


8 – A C‑275/02. sz. Ayaz‑ügyben 2004. szeptember 30‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑8765. o.) 38. és 39. pontja.


9 – Lásd a C‑285/95. sz. Kol‑ügyben 1997. június 5‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑3069. o.) 25. pontja.


10 – A C‑351/95. sz. Kadiman‑ügyben 1997. április 17‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑2133. o.) 31. és 32. pontját.


11 – Uo. 32. pont.


12 – Uo. 33. pont.


13 – Kiemelés tőlem.


14 – Lásd a fenti 10. lábjegyzetben hivatkozott Kadiman‑ügyben hozott ítélet 34. pontját.


15 – Lásd a fenti 10. lábjegyzetben hivatkozott Kadiman‑ügyben hozott ítélet 36. pontját; a fenti 8. lábjegyzetben hivatkozott Ayaz‑ügyben hozott ítélet 41. pontját és a C‑467/02. sz. Cetinkaya‑ügyben 2004. november 11‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑10895. o.) 25. pontját.


16 – A C‑65/98. sz. ügyben 2000. június 22‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4747. o.)


17 – 34. pont.


18 – Lásd többek között a fenti 10. lábjegyzetben hivatkozott Kadiman‑ügyben hozott ítélet 35,. 37. és 40. pontját és a fenti 16. lábjegyzetben hivatkozott Eyüp‑ügyben hozott ítélet 28. pontját.


19 – Lásd a fenti 10. lábjegyzetben hivatkozott Kadiman‑ügyben hozott ítélet 42. pontját.


20 – Legalábbis az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint. Lásd a fenti 5. lábjegyzetet.


21 – Hivatkozás a fenti 16. lábjegyzetben.


22 – 34. pont


23 – Uo. 35. pont.


24 – A Tanács 1968. október 15‑i 1612/68/EGK rendelete a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról (HL L 257., 2. o.) és annak módosításai. E rendelet 10. és 11. cikkeit 2006. április 30‑i hatállyal hatályon kívül helyezte az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.).


25 Lásd a fenti 8. lábjegyzetben hivatkozott Ayaz‑ügyben hozott ítélet 45. pontját.


26 – F. Pehlivan írásbeli észrevételeiben úgy érvel, hogy a vonatkozó időszakokban mindvégig szüleinek eltartottja volt. Csak 2005. április 1‑jén költözött külön lakóhelyre, és részesült társadalombiztosítási ellátásban. Mivel a nemzeti bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban nem tárgyalja F. Pehlivan eltartotti minőségét, valamint tekintettel az 1612/68 rendelet előterjesztett kérdésekre való alkalmazhatósága tekintetében kifejtett álláspontomra, ezt a kérdést a továbbiakban nem tárgyalom.


27 Lásd a fenti 7. lábjegyzetben hivatkozott Derin‑ügyben hozott ítélet 68. pontját.


28 – A 267/83. sz. ügyben 1985. február 13‑án hozott ítélet (EBHT 1985., 567. o.) 18. pontja.


29 – Lásd e tekintetben a fenti 7. lábjegyzetben hivatkozott Derin‑ügyben hozott ítélet 69–71. pontját.


30 – Lásd a C‑373/03. sz. Aydinli‑ügyben 2005. július 7‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑6181. o) 31. pontját. A Kiegészítő Jegyzőkönyv 59. cikkének a 7. cikk értelmezésében betöltött szerepének részletesebb elemzéséhez lásd a C‑303/08. sz. Bozkurt‑ügyre vonatkozó, jelen indítvánnyal egyidejűleg ismertetett indítványom 48. és azt követő pontjait.


31 – A családegyesítési jogról szóló, 2003. szeptember 22‑i 2003/86/EK tanácsi irányelv (HL L 251., 12. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 224. o.).


32 – A 2003/86 irányelv 2. cikkének c) pontjában meghatározottak szerint „családegyesítő egy harmadik országnak egy tagállamban jogszerűen tartózkodó állampolgára, és aki vagy akinek családtagjai az együttélés érdekében családegyesítésért folyamodnak”.


33 – A 2003/86 irányelv 1. cikke.


34 – Hivatkozás a fenti 10. lábjegyzetben.


35 – Lásd a 42. pontot.


36 – Lásd a 44. és azt követő pontokat.


37 – Nem kívánok egyéb uniós jogszabályokból meríteni, mivel úgy vélem, hogy helytelen lenne úgy tekinteni, hogy a jogi szabályozás megközelítése korlátozó, de e tekintetben megjegyzem, hogy a 2003/86 irányelv 16. cikkének (4) bekezdése feljogosítja a tagállamokat arra, hogy „különleges ellenőrzéseket és vizsgálatokat végezhetnek, amennyiben indokoltan gyanítható, hogy csalás vagy – a (2) bekezdésben meghatározottak szerinti – névleges házasság, élettársi kapcsolat vagy örökbefogadás jött létre. Különleges ellenőrzéseket lehet végezni a családtagok tartózkodási engedélyének megújítása alkalmával is”.


38 – F. Pehlivan az egyezmény családi élet tiszteletben tartásáról szóló 8. cikkére, és különösen az Emberi Jogok Európai Bíróságának a 31465/46. sz., Sen kontra Hollandia ügyben 2001. december 21‑én hozott ítéletére hivatkozott. Egyetértek azzal, hogy azon Bíróság erre vonatkozó ítélkezési gyakorlata lényeges az ő helyzetében lévő személyekre nézve.


39 – A C‑329/97. sz. ügyben 2000. március 16‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1487. o.), 56. és 57. pontja.


40 – Az 1/80 határozat 14. cikke (1) bekezdésének teljesebb körű elemzése és az arra vonatkozó ítélkezési gyakorlat tekintetében lásd a C‑303/08. sz. Bozkurt‑ügyre vonatkozó, jelen indítvánnyal egyidejűleg ismertetett indítványom pontjait.


41 – Lásd a fenti 18. pontot.


42 – Hivatkozás a fenti 15. pontban.


43 – Hivatkozás a fenti 9. lábjegyzetben.


44 – 26. pont.