AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)
2009. október 14.(*)
„Közös kül- és biztonságpolitika – Az Iráni Iszlám Köztársasággal szemben az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása érdekében hozott korlátozó intézkedések – Pénzeszközök befagyasztása – Megsemmisítés iránti kereset – Bírósági felülvizsgálat – Hatáskörrel való visszaélés – Egyenlő bánásmód – Arányosság – Tulajdonjog – Védelemhez való jog – Hatékony bírói jogvédelemhez való jog – Indokolási kötelezettség – A Közösség hatásköre”
A T‑390/08. sz. ügyben,
a Bank Melli Iran (székhelye: Teherán [Irán], képviseli: L. Defalque ügyvéd)
felperesnek
az Európai Unió Tanácsa (képviselik: M. Bishop, E. Finnegan és R. Liudvinaviciute‑Cordeiro, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
támogatják:
Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága (képviseli: V. Jackson, meghatalmazotti minőségben, segítője: S. Lee barrister)
és
a Francia Köztársaság (képviselik: G. de Bergues, L. Butel és E. Belliard, meghatalmazotti minőségben)
valamint
az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: P. Aalto és E. Cujo, meghatalmazotti minőségben)
beavatkozók,
az Iránnal szembeni korlátozó intézkedésekről szóló 423/2007/EK rendelet 7. cikke (2) bekezdésének végrehajtásáról szóló, 2008. június 23‑i 2008/475/EK tanácsi határozat (HL L 163., 29. o.) melléklete B. része 4. pontjának a Bank Melli Irant és annak bankfiókjait érintő részében történő megsemmisítése iránti keresete tárgyában,
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA (második tanács),
tagjai: I. Pelikánová elnök (előadó), K. Jürimäe és S. Soldevila Fragoso bírák,
hivatalvezető: C. Kristensen tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2009. június 3‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita előzményei
1 A felperes, a Bank Melli Iran, az iráni állam tulajdonában lévő kereskedelmi bank.
Az Iráni Iszlám Köztársasággal szemben elfogadott korlátozó intézkedések
2 A jelen ügy az Iráni Iszlám Köztársasággal szemben nyomásgyakorlás céljából elfogadott korlátozó intézkedések sorába illeszkedik, amely intézkedések arra irányulnak, hogy Irán abbahagyja az atomfegyverek elterjedésének veszélyével járó tevékenységeket és az atomfegyverek célba juttatására szolgáló rendszerek fejlesztését (a továbbiakban: atomfegyverek elterjedése).
3 A szóban forgó intézkedések előzménye az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében született. 2006. december 23‑án az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa (a továbbiakban: Biztonsági Tanács) elfogadta az 1737. (2006) számú határozatot, amely határozat melléklete felsorol számos olyan személyt és jogalanyt, akik illetve amelyek közreműködnek az atomfegyverek elterjedésében, és akik, illetve amelyek pénzeszközeit és gazdasági forrásait (a továbbiakban: pénzeszközök) be kellett fagyasztani. Az 1737. (2006) számú határozat mellékletében lévő listát a későbbiekben több határozat is naprakésszé tette, többek között a Biztonsági Tanács 1747. (2007) számú határozata. Ugyanakkor a felperest nem érintették a Biztonsági Tanács által elfogadott, a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedések.
4 Az Európai Uniót illetően az 1737. (2006) számú határozatot az Iránnal szembeni korlátozó intézkedésekről szóló, 2007. február 27‑i 2007/140/KKBP tanácsi közös álláspont (HL L 61., 49. o.) hajtotta végre. E közös álláspont 5. cikke (1) bekezdésének a) pontja előírja a Biztonsági Tanács 1737. (2006) számú határozatában felsorolt személyekhez és jogalanyokhoz tartozó valamennyi pénzeszköz, valamint ezen személyek és jogalanyok tulajdonában lévő, vagy közvetve vagy közvetlenül általuk ellenőrzött valamennyi pénzeszköz és gazdasági erőforrás befagyasztását. A 2007/140 közös álláspont 5. cikke (1) bekezdésének b) pontja előírja továbbá, hogy ugyanezen intézkedések alkalmazandók azon jogalanyokra, amelyek – az Európai Unió Tanácsa megítélése szerint – az atomfegyverek elterjedésében közreműködnek, azzal közvetlen kapcsolatban állnak vagy azt támogatják. A 2007/140 közös álláspont 7. cikkének (2) bekezdése szerint a Tanács egyhangúlag alakítja ki és módosítja azon személyek és jogalanyok listáját, amelyre ezen jogszabály 5. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján a pénzeszközök befagyasztását elrendelő intézkedés vonatkozik.
5 Az Európai Közösség hatásköreit illetően az 1737. (2006) számú határozatot az EK 60. cikk és az EK 301. cikk alapján elfogadott, az Iránnal szembeni korlátozó intézkedésekről szóló, 2007. április 19‑i 423/2007/EK tanácsi rendelet (HL L 103., 1. o.) hajtotta végre, amely tartalmát tekintve lényegében megegyezik a 2007/140 közös álláspont tartalmával. Így a 423/2007 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése előírja a Biztonsági Tanács 1737. (2006) számú határozatában felsorolt személyekhez és jogalanyokhoz tartozó valamennyi pénzeszköz, valamint az ezen személyek illetve jogalanyok tulajdonában lévő vagy általuk ellenőrzött valamennyi pénzeszköz és gazdasági erőforrás befagyasztását. A rendelet 7. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy ugyanezen intézkedések alkalmazandók különösen azon jogalanyokra, amelyek – a 2007/140 közös álláspont 5. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján, a Tanács megítélése szerint – az atomfegyverek elterjedésében közreműködnek, azzal közvetlen kapcsolatban állnak vagy azt támogatják. A 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján a pénzeszközök befagyasztásával érintett jogalanyokat a jogszabály V. melléklete sorolja fel.
6 A 423/2007 rendelet 7. cikkétől eltérve a rendelet 9. és 10. cikke lényegében feljogosítja a tagállamok hatáskörrel rendelkező hatóságait arra, hogy felszabadítsák a befagyasztott pénzeszközöket annak érdekében, hogy az V. mellékletben felsorolt jogalanyok teljesíteni tudják azon kötelezettségeiket, amelyek a pénzeszközök befagyasztását elrendelő intézkedés elfogadása előtt kötött szerződések alapján rájuk hárulnak, és hogy az alapvető kiadásokat fedezni tudják.
7 A 423/2007 rendelet 15. cikkének (2) bekezdése előírja egyrészt, hogy a Tanács minősített többséggel eljárva létrehozza, felülvizsgálja és módosítja az V. mellékletben említett listát, teljes összhangban a Tanács által a 2007/140 közös álláspont 5. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján elfogadott határozatokkal, másrészt, hogy az említett listát rendszeresen, legalább 12 havonta felül kell vizsgálni.
8 A 423/2007 rendelet 15. cikkének (3) bekezdése alapján a Tanács köteles a rendelet 15. cikke (2) bekezdésének megfelelően hozott döntések egyedi és különös indokait megállapítani, és azokat az érintett jogalanyok tudomására hozni.
9 Továbbá a Biztonsági Tanács 2008. március 3‑i 1803. (2008) számú határozatának 10. pontja értelmében a Biztonsági Tanács arra kérte „valamennyi államot, hogy tanúsítsanak éberséget a területükön található pénzügyi intézmények által az Iránban székhellyel rendelkező bármely bankkal – különösen a Banque Mellivel és a Banque Saderat‑val –, valamint azok bankfiókjaival és külföldi kirendeltségeivel folytatott tevékenységgel kapcsolatban [az atomfegyverek elterjedéséhez] hozzájáruló tevékenységek elkerülése érdekében”.
A felperest érintő intézkedések
10 2008. június 23‑án a Tanács elfogadta a 2007/140 közös álláspont módosításáról szóló 2008/479/KKBP közös álláspontot (HL L 163., 43. o.). A 2008/479 közös álláspont melléklete értelmében a felperes felkerült azon jogalanyok listájára, akiket a 2007/140 közös álláspont 5. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján a pénzeszközök befagyasztása érint. A felperes pénzeszközeinek befagyasztását a 2007/140 közös álláspont módosításáról szóló, 2008. augusztus 7‑i 2008/652/KKBP tanácsi közös álláspont (HL L 213., 58. o.) fenntartotta.
11 Ugyanezen a napon a Tanács elfogadta az Iránnal szembeni korlátozó intézkedésekről szóló 423/2007 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének végrehajtásáról szóló 2008/475/EK határozatot (HL L 163., 29. o., a továbbiakban: megtámadott határozat). A megtámadott határozat melléklete B. részének 4. pontja értelmében a felperes felkerült az említett rendelet V. mellékletében szereplő listára, ami a pénzeszközei befagyasztásának következményével járt.
12 A Tanács ezt az alábbiakkal indokolta:
„Pénzügyi támogatást nyújt vagy próbál nyújtani az iráni nukleáris és rakétaprogramokban részt vevő vagy e programok számára termékeket beszerző vállalatok (AIO, SHIG, SBIG, AEOI, Novin Energy Company, Mesbah Energy Company, Kalaye Electric Company és DIO) számára. A Bank Melli Irán érzékeny tevékenységeinek segítője. Számos esetben segítette érzékeny termékek beszerzését Irán nukleáris és rakétaprogramjaihoz. Pénzügyi szolgáltatások széles skáláját nyújtotta – például akkreditívnyitás, számlavezetés – az iráni nukleáris és rakétaprogramokhoz kapcsolódó szervezetek nevében. A [Biztonsági Tanács] 1737. és 1747. számú határozata a fenti cégek közül sokat megjelölt.”
Az eljárás és a felek kérelmei
13 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2008. szeptember 18‑án benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet. Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához ugyanezen a napon benyújtott külön iratban a felperes – az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának 76a. cikke alapján – gyorsított eljárás iránti kérelmet, valamint ideiglenes intézkedés iránti kérelmet nyújtott be, ami arra irányult, hogy a megtámadott határozat melléklete B. részének 4. pontja a rá vonatkozó részében kerüljön felfüggesztésre.
14 2008. október 14‑én hozott határozatával az Elsőfokú Bíróság (második tanács) helyt adott az arra vonatkozó kérelemnek, hogy a jogvitát az eljárási szabályzat 76a. cikke alapján gyorsított eljárásban bírálja el, és engedélyezte, hogy a beavatkozó tagállamok a beavatkozási beadványukat előterjesszék.
15 2008. október 15‑i végzésével az Elsőfokú Bíróság elnöke elutasította a felperes ideiglenes intézkedés iránti kérelmét, és az eljárás költségeiről akkor nem határozott.
16 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2008. október 20‑án, november 13‑án illetve november 18‑án benyújtott beadványával Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága, a Francia Köztársaság és az Európai Közösségek Bizottsága kérelmezte, hogy a Tanács támogatása végett az ügybe beavatkozhasson. Az Elsőfokú Bíróság második tanácsának elnöke 2008. november 12‑i, december 8‑i és december 11‑i végzéseivel megengedte a beavatkozást.
17 Az ellenkérelmet 2008. november 5‑én nyújtották be. Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága, valamint a Francia Köztársaság beavatkozási beadványukat 2008. december 4‑én illetve 2009. január 5‑én nyújtották be.
18 2009. február 4‑én a felperes kérte az Elsőfokú Bíróságot, hogy engedélyezze bizonyos kiegészítő dokumentumok csatolását az ügy irataihoz, amelyek a megtámadott határozatban említett jogalanyokkal való kapcsolatára vonatkoznak, mivel a szóban forgó dokumentumokat az eljárás korábbi szakaszában nem lehetett benyújtani. Az Elsőfokú Bíróság második tanácsa 2009. február 17‑i határozatával helyt adott a kérelemnek.
19 2009. május 5‑én az Elsőfokú Bíróság második tanácsa úgy döntött, hogy előzetes bizonyításfelvétel elrendelése nélkül megnyitja a szóbeli szakaszt. Úgy döntött továbbá, hogy felhívja a felperest a kérdések írásban történő megválaszolására, amely felhívásnak a felperes az Elsőfokú Bíróság által előírt határidőn belül eleget tett.
20 A felek szóbeli előadásait és az Elsőfokú Bíróság által szóban feltett kérdésekre adott válaszait a 2009. június 3‑i tárgyaláson meghallgatták.
21 Keresetében a felperes azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– elsődlegesen semmisítse meg a megtámadott határozat melléklete B részének 4. pontját, amennyiben az rá, leányvállalataira és fióktelepeire vonatkozik;
– másodlagosan állapítsa meg a 423/2007 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének és 15. cikke (2) bekezdésének a jelen ügyben való alkalmazhatatlanságát;
– mindenesetre kötelezze a Tanácsot a költségek viselésére.
22 A tárgyaláson a felperes egyrészről visszavonta kérelmének második pontját, azzal a hivatkozással, hogy a 423/2007 rendelet 15. cikkének (2) bekezdésére és 7. cikkének (2) bekezdésére vonatkozó jogellenességi kifogást olyan kifogásként kell értelmezni, amely a megtámadott határozat jogi megalapozottság hiánya miatti megsemmisítésére irányul. Másrészről visszavonta kérelme első pontjának azt a részét, amely arra irányult, hogy a megtámadott határozat a leányvállalatai vonatkozásában kerüljön megsemmisítésére.
23 A Tanács azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– utasítsa el a keresetet;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
24 Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága és a Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság utasítsa el a keresetet.
25 A Francia Köztársaság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság utasítsa el a keresetet, és kötelezze a felperest a költségek viselésére.
A jogkérdésről
26 A felperes előadja előzetes észrevételeit az Elsőfokú Bíróságnak a megtámadott határozat jogszerűségére vonatkozó vizsgálatot illető hatásköre tárgyában. Az ügy érdemére vonatkozó kifogásait öt jogalap köré csoportosíthatjuk, amelyek közül az első az EK‑Szerződés lényeges eljárási szabályai, az alkalmazására vonatkozó jogszabályok és a 2007/140 közös álláspont 7. cikke (2) bekezdésének megsértésére, hatáskörrel való visszaélésre, valamint a megtámadott határozat jogi alapjának hiányára; a második az egyenlő bánásmód elvének megsértésére; a harmadik az arányosság elvének és a tulajdonjognak a megsértésére; a negyedik a védelemhez való jog, a hatékony bírói jogvédelemhez való jog és a 423/2007 rendelet 15. cikke (3) bekezdésének megsértésére; az ötödik a Közösség hatáskörének hiányára vonatkozik.
27 A Tanács – a beavatkozók támogatásával – vitatja a felperes által hivatkozott jogalapok megalapozottságát.
28 Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy mielőtt a felperes jogalapjaira rátérne, szükség van a felperes által 2009. február 4‑én benyújtott dokumentumok relevanciájának vizsgálatára.
A felperes által 2009. február 4‑én benyújtott dokumentumok relevanciájáról
29 A 2009. február 4‑én benyújtott dokumentumok három – a felperes ügyvezető igazgatójától, valamint a párizsi (Franciaország) és a hamburgi (Németország) fióktelepei képviselőitől származó – nyilatkozatból állnak, amelyek összegzik a felperesnek a megtámadott határozatban említett jogalanyokkal való kereskedelmi kapcsolatait. Egy, a tárgyaláson feltett kérdésre válaszul a felperes előadta, hogy ezeket a dokumentumokat először is annak megállapítása érdekében nyújtotta be, hogy a pénzeszközei befagyasztását érintő intézkedés nem volt indokolt, mivel a megtámadott határozatban említett jogalanyokkal csak korlátozott kapcsolatot tartott fenn. Továbbá, a felperes szerint, a szóban forgó nyilatkozatok a harmadik jogalapot is alátámasztják, mivel ezekből következik egyfelől, hogy a Tanács által kitűzött cél elérése érdekében a pénzeszközei befagyasztására nem volt szükség, másfelől, hogy e cél kevésbé korlátozó eszközökkel is elérhető volt. Végül, az érintett dokumentumok relevánsak a negyedik jogalap vonatkozásában is, mivel bemutatják azokat a nehézségeket, amelyekkel a felperes szembesült, amikor „negatív bizonyítékot” kellett szolgáltatnia, anélkül, hogy hozzáférhetett volna azokhoz a bizonyítékokhoz, amelyekre a Tanács hivatkozott, feltéve, hogy ezek egyáltalán léteznek.
30 Ki kell emelni, hogy a kereset nem tartalmaz olyan jogalapot, amely megkérdőjelezi a Tanács arra irányuló megállapítását, hogy a felperes az atomfegyverek elterjedéséhez pénzügyi támogatást nyújtott, noha ez a megállapítás képezi a felperest érintően a megtámadott határozat alapját, és következésképpen, az erre vonatkozó jogalapot a kereset megindításakor elő kellene terjeszteni, adott esetben annak fenntartásával, hogy további bizonyítékok kerülhetnek benyújtásra, amint rendelkezésre állnak. Feltéve továbbá – ebben az összefüggésben –, hogy az erre vonatkozó jogalapot először a tárgyaláson hozták fel, e jogalapot, mint elfogadhatatlant az eljárási szabályzat 48. cikkének 2. §‑a alapján el kell utasítani, mivel a felperes nem utalt arra, hogy a jogalap az eljárás során felmerült jogi vagy ténybeli helyzetből származik. Ilyen körülmények között a 2009. február 4‑én benyújtott dokumentumok nem vehetők figyelembe annak megítélése során, hogy a felperesnek a megtámadott határozatban említett jogalanyokkal való kapcsolata indokolja‑e a pénzeszközei befagyasztását.
31 A szóban forgó dokumentumok relevanciáját illetően ugyanerre a következtetésre jutunk a harmadik jogalap vizsgálata során is. Valójában a felperes a keresetében annak igazolására szorítkozott, hogy a megtámadott határozat aránytalan, mivel túlmutat azokon a kötelezettségeken és ajánlásokon, amelyeket a Biztonsági Tanács az 1803. (2008) számú határozatban megfogalmazott. Viszont a felperes nem használta fel ezt a kifogást arra, hogy a megnevezett jogalanyokkal fennálló kereskedelmi kapcsolatának a megtámadott határozatban meghatározott kiterjedését megkérdőjelezze. Mivel a felperes nem igazolta a tárgyaláson, hogy ezek a kifogások az eljárás során felmerült jogi vagy ténybeli helyzetből származnának, az eljárási szabályzat 48. cikkének 2. §‑ából következően ezek új jogalapot képeznek, amely mindenképpen elfogadhatatlan. Így a 2009. február 4‑én benyújtott dokumentumok nem vehetők figyelembe a harmadik jogalap vizsgálata során sem.
32 A negyedik jogalapot illetően a felperes valójában azt állította keresetében, hogy – annak érdekében, hogy keresetet indíthasson az Elsőfokú Bíróság előtt – köteles volt „negatív bizonyítékot” szolgáltatni arra vonatkozóan, hogy az atomfegyverek elterjedését nem támogatta, amit különösen nehéz, sőt lehetetlen bizonyítani. Következésképpen, a 2009. február 4‑én benyújtott dokumentumok ebben a vonatkozásban figyelembe vehetők.
A bírósági felülvizsgálat terjedelméről
A felek érvei
33 A felperes előadja, hogy a közösségi intézmények által elfogadott valamennyi jogszabály jogszerűsége – beleértve azt is, amely a Biztonsági Tanács határozatának végrehajtására irányul – a közösségi bíróság teljes körű felügyelete alatt áll az EK‑Szerződés alapján felállított teljes jogorvoslati rendszer keretében.
34 A Tanács nem vitatja az Elsőfokú Bíróságnak a megtámadott határozat jogszerűségének felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét. Emlékeztet ugyanakkor arra, hogy a Tanács széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a gazdasági és pénzügyi korlátozó intézkedések meghozatala érdekében figyelembe veendő tényezőket illetően.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
35 A bírósági felülvizsgálat terjedelmét illetően kétféle szempontrendszert kell a 423/2007 rendeleten belül megkülönböztetni. Egyfelől, a rendelet cikkei előírják azokat az általános szabályokat, amelyek meghatározzák a rendelet által bevezetett korlátozó intézkedések formáit. Másfelől a 423/2007 rendelet V. melléklete – amely felsorolja azokat a jogalanyokat, amelyeket az ugyanezen rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján elfogadott, a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedések érintenek – végrehajtási aktusok olyan összességét jelenti, amelyek a fent hivatkozott általános szabályokat egyedi jogalanyokra alkalmazzák.
36 A rendelet által bevezetett korlátozó intézkedések formáit meghatározó általános szabályok vonatkozásában megállapítható, hogy a Tanács széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a közös kül‑ és biztonságpolitika (KKBP) alapján elfogadott közös álláspontnak megfelelően, az EK 60. és EK 301. cikk alapján a gazdasági és pénzügyi szankciós intézkedések meghozatala érdekében figyelembe veendő tényezőket illetően. Mivel a közösségi bíróság különösen nem bírálhatja felül a Tanácsnak az ilyen intézkedések meghozatalának alapjául szolgáló bizonyítékokra, tényekre és körülményekre vonatkozó értékelését, az Elsőfokú Bíróság által gyakorolt felülvizsgálatnak az eljárási és indokolási szabályok betartásának, a tények tényleges hitelességének, valamint a tények értékelésében rejlő nyilvánvaló hiba és hatáskörrel való visszaélés hiányának ellenőrzésére kell korlátozódnia. E korlátozott felülvizsgálat érvényesül különösen azon célszerűségi megfontolások mérlegelése tekintetében, amelyeken az ilyen intézkedések alapulnak (lásd, analógia útján, az Elsőfokú Bíróság T‑228/02. sz., Organisation des Modjahedines du peuple d’Iran kontra Tanács ügyben 2006. december 12‑én hozott ítélet [EBHT 2006., II‑4665. o., a továbbiakban: OMPI‑ügyben hozott ítélet] 159. pontját).
37 Azon határozat jogszerűségének felülvizsgálatát illetően, amely alapján valamely jogalany a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében a rendelet V. mellékletében szereplő listára felkerül, az Elsőfokú Bíróság feladata többek között annak vizsgálata – figyelembe véve az érintett jogalany által felhozott vagy hivatalból megállapított megsemmisítésre vonatkozó jogalapokat –, hogy az adott eset megfelel‑e azon négy feltevés valamelyikének, amelyeket a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése a)–d) pontja felsorol. Ez azt vonja maga után, hogy a szóban forgó határozat jogszerűségének bírósági felülvizsgálata kiterjed a határozat indokolásaként felhozott tények és körülmények megítélésére, valamint azon bizonyítékok és információk vizsgálatára, amelyeken e megítélés alapszik. Az Elsőfokú Bíróságnak meg kell bizonyosodnia e tekintetben a védelemhez való jog és az indokolási követelmény tiszteletben tartásáról, valamint adott esetben a Tanács által annak érdekében kivételesen felhozott magasabb rendű megfontolások megalapozottságáról, hogy e kötelezettségek tiszteletben tartásától eltekintsen (lásd, analógia útján, a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 154. pontját).
38 A jelen ügyben a megtámadott határozat jogi alapjának hiányára vonatkozó kifogás tulajdonképpen a 423/2007 rendelet egyes általános szabályainak jogszerűségét vitatja. Következésképpen ennek vizsgálata során a fenti 36. pontban említett korlátozott felülvizsgálatot kell alkalmazni. Ezen túlmenően, azon határozat jogszerűségének vitatására irányuló jogalapok tekintetében, amelyik alapján a felperes a 423/2007 rendelet V. mellékletében szereplő listára felkerült, a fenti 37. pontban kifejtett megfontolások alkalmazandók.
Az EK‑Szerződés lényeges eljárási szabályai, az alkalmazására vonatkozó jogszabályok és a 2007/140 közös álláspont 7. cikke (2) bekezdésének megsértésére, hatáskörrel való visszaélésre, valamint a megtámadott határozat jogi alapjának hiányára vonatkozó első jogalapról
A felek érvei
39 A felperes azt állítja, hogy a 423/2007 rendeletnek – amelyen a megtámadott határozat alapszik – három jogi alapja van, nevezetesen az EK 60. cikk, az EK 301. cikk, valamint a 2007/140 közös álláspont. Hangsúlyozza továbbá, hogy a 423/2007 rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerint ? az ugyanezen rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján ? a pénzeszközök befagyasztásával érintett jogalanyok listáját a Tanács minősített többséggel eljárva hozza létre. Ezzel ellentétben a 2007/140 közös álláspont 7. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy azon személyek és jogalanyok listáját, akiket a 2007/140 közös álláspont 5. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján a pénzeszközök befagyasztása érint – amely valójában ugyanaz a lista, mint a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerinti – a Tanács egyhangúlag eljárva hozza létre.
40 A felperes úgy érvel ebben a vonatkozásban, hogy abban az esetben, ha egy jogi aktusnak több jogalapja is van, amelyek eltérő szavazási szabályokat írnak elő, akkor a legszigorúbb eljárást kell követni. Ebből arra következtet, hogy ha a Tanács nem tartotta be a 2007/140 közös álláspont 7. cikke (2) bekezdésében előírt egyhangúsági szabályt a megtámadott határozat elfogadása során, akkor megsértette az EK‑Szerződés lényeges eljárási szabályait és az alkalmazására vonatkozó jogszabályokat. Továbbá, a felperes szerint, ugyanezen okból a Tanács a hatáskörével is visszaélt, mivel megsértette az EU‑Szerződésben speciálisan a KKBP vonatkozásában előírt eljárást, hogy közvetlen hatállyal bíró határozatot ? vagyis az ezen a területen nem létező jogi eszközt ? fogadhasson el.
41 A felperes hozzáteszi még, hogy a 423/2007 rendelet 15. cikkének (2) bekezdése, mivel minősített többségi szavazást ír elő akkor is, ha a KKBP végrehajtásáról van szó, és mivel így nem tartja tiszteletben a 2007/140 közös álláspont által szabott eljárási feltételeket, nem lehet a megtámadott határozat elfogadható jogalapja. Továbbá, az említett rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és 7. cikkének (2) bekezdése annyiban sem lehet a megtámadott határozat elfogadható jogalapja, amennyiben ezek annak ellenére lehetővé tették a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedések elfogadását a felperest illetően, hogy ő nem szerepelt a 423/2007 rendelet (6) preambulumbekezdésében idézett 1737. (2006) számú határozatban, hanem csak az 1803. (2008) számú határozatban került említésre.
42 Végezetül a felperes azzal érvel, hogy a Bíróság C‑402/05. P. és C‑415/05. P. sz., Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 2008. szeptember 3‑án hozott ítélete (EBHT2008., I‑6351. o., a továbbiakban: Kadi‑ügyben hozott ítélet) nem releváns a jelen jogalap megítélése tekintetében, mivel a szóban forgó határozatot abban az ügyben, amelyre ez az ítélet vonatkozik, az EK 60., az EK 301. és az EK 308. cikken alapuló hármas jogi alapon, következésképpen egyhangúlag fogadták el.
43 A Tanács – a beavatkozók támogatásával – vitatja a felperes érveinek megalapozottságát, és fenntartja azt, hogy a megtámadott határozat jogi alapját képező EK 60. és EK 301. cikkben meghatározott megfelelő szavazási szabály került alkalmazásra.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
44 Előzetesen meg kell említeni, hogy ellentétben azzal, amit a felperes állít, a fenti 42. pontban hivatkozott Kadi‑ügyben hozott ítélet teljes mértékben releváns a jelen ügyben, mivel abban a Bíróság éppen az EK 60. cikk és az EK 301. cikk hatálya tekintetében határozott. Így a Bíróság szerint e rendelkezések harmadik országokkal szembeni intézkedések meghozatalát írják elő, és a harmadik országok kifejezés magában foglalhatja az ilyen ország vezetőit, valamint a hozzájuk kötődő, illetőleg általuk közvetlenül vagy közvetetten irányított személyeket vagy szervezeteket is (a fenti 42. pontban hivatkozott Kadi‑ügyben hozott ítélet 166. pontja).
45 Az EK 60. cikk és az EK 301. cikk sajátossága, hogy hidat képez a Közösség gazdasági intézkedésekre vonatkozó cselekvései, valamint az EU‑Szerződés külkapcsolatok területén – ideértve a KKBP‑t is – megfogalmazott céljai közötti (lásd ebben az értelemben a fenti 42. pontban hivatkozott Kadi‑ügyben hozott ítélet 197. pontját). Az EK 60. és az EK 301. cikk ugyanis olyan rendelkezések, amelyek kifejezetten azzal számolnak, szükségesnek bizonyulhat, hogy a Közösség cselekedjen az EU 2. cikkben kifejezetten az Unió részére előírt cél – azaz a közös kül‑ és biztonságpolitika – megvalósítása érdekében.
46 Mindazonáltal ez a körülmény nem sérti az Unió és a Közösség integrált, de egymástól elkülönített jogrendszerekként való egymás melletti létezését, valamint a pillérek alkotmányos felépítményét, amelyek a jelenleg hatályban lévő Szerződések szerzőinek szándékát tükrözik (lásd ebben az értelemben a fenti 42. pontban hivatkozott Kadi‑ügy 202. pontját). Következésképpen, annak ellenére, hogy a Közösségnek az EK 60. cikken és az EK 301. cikken alapuló cselekvése az Unió részére előírt célt valósít meg, ezt a cselekvést mégis a közösségi pillér alapján hajtják végre. Ezért az e területen elfogadott olyan aktusok jogszerűségét, mint amilyen a 423/2007 rendelet és annak végrehajtási aktusai, az ugyanezen pillér szabályai által szabott feltételek alapján kell megítélni – beleértve a megfelelő szavazási szabályt is.
47 A fentiekből következik, hogy a felperes állításával ellentétben a 2007/140 közös álláspont – amely az Unió második pillérének része – nem képezi jogalapját a 423/2007 rendeletnek és végrehajtási aktusainak, ami azt jelenti, hogy az említett közös álláspont és módosításai elfogadása során alkalmazandó szavazási szabály irreleváns. A KKBP keretében egy közös álláspont vagy egy együttes fellépés előzetes elfogadása ugyanis csupán egy, az EK 301. cikk szerinti feltétel, amely cikk meghatározza a végrehajtási aktusok elfogadása során alkalmazandó szavazási szabályt is.
48 Márpedig a jelen esetben nem vitás, hogy a 423/2007 rendelet és a megtámadott határozat – az EK 301. cikk rendelkezésének megfelelően – minősített többséggel került elfogadásra. Nem vitás az sem, hogy e rendelet elfogadását megelőzte a 2007/140 közös álláspont egyhangúlag történt elfogadása, és hogy a megtámadott határozat elfogadását megelőzte a 2008/479 közös álláspont egyhangúlag történt elfogadása, amelynek következtében a felperes felkerült azon jogalanyok listájára, akiket a 2007/140 közös álláspont 5. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján a pénzeszközök befagyasztása érint. E körülmények között megállapítható, hogy az EK 301. cikk szerinti feltételeket tiszteletben tartották.
49 Következésképpen, a felperesnek az alkalmazandó szavazási szabály megsértésére vonatkozó kifogását el kell utasítani.
50 A felperes további kifogásait illetően emlékeztetni kell arra, hogy valamely jogi aktus csak akkor jogellenes hatáskörrel való visszaélés miatt, ha objektív, releváns és egybehangzó bizonyítékok alapján nyilvánvaló, hogy azt kizárólag vagy legalábbis elsősorban a hivatkozott céltól eltérő cél elérése, vagy a konkrét tényállás kezelésére a Szerződés által kifejezetten előírt eljárás megkerülése érdekében fogadták el (lásd a Bíróság C‑210/03. sz. Swedish Match ügyben 2004. december 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑11893. o.] 75. pontját és az Elsőfokú Bíróság T‑158/99. sz., Thermenhotel Stoiser Franz és társai kontra Bizottság ügyben 2004. január 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑1. o.] 164. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Márpedig a jelen esetben a felperes nem szolgáltatott olyan bizonyítékokat, amelyek alapján arra lehetne következtetni, hogy a Tanács a megtámadott határozat elfogadásával az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásától eltérő más célt követett volna akkor, amikor az EK‑Szerződés és a 423/2007 rendelet által e célból meghatározott eljárásnak megfelelően befagyasztotta azon jogalanyok pénzeszközeit, amelyek – megítélése szerint – az atomfegyverek elterjedésében közreműködnek, azzal közvetlen kapcsolatban állnak vagy azt támogatják.
51 Végezetül – atekintetben, hogy a felperes állítása szerint a 423/2007 rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és 7. cikkének (2) bekezdése nem lehet a megtámadott határozat elfogadható jogalapja, mivel lehetővé teszik, hogy a Tanács elfogadjon a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedéseket a Biztonsági Tanács által elfogadott intézkedéseket meghaladóan is – megállapítható, hogy az EK 60. cikk és az EK 301. cikk rendelkezéseiből semmi nem utal arra, hogy az ezen rendelkezések keretében a Közösségre ruházott hatáskör a Biztonsági Tanács által elfogadott intézkedések végrehajtására korlátozódna. Így a Tanács jogosult volt nemcsak a 423/2007 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének elfogadására, amely az 1737. (2006) számú határozatot hajtja végre az ott felsorolt jogalanyok pénzeszközei befagyasztásának elrendelésével, hanem az ugyanezen rendelet 7. cikke (2) bekezdésének elfogadására is, amely lehetővé teszi olyan további jogalanyok pénzeszközei befagyasztására vonatkozó intézkedések elfogadását, amelyek – a Tanács véleménye szerint – az atomfegyverek elterjedésében közreműködnek, azzal közvetlen kapcsolatban állnak vagy azt támogatják.
52 Ebben a vonatkozásban kétségtelenül igaz, hogy a 423/2007 rendelet (6) preambulumbekezdése előírja, hogy a Tanácsnak az e rendelet 7. cikkének (2) bekezdésében rá ruházott hatásköröket „az 1737. (2006) [számú] határozat célkitűzéseire tekintettel” kell gyakorolnia. Mindazonáltal az 1737. (2006) számú határozat célkitűzéseinek szem előtt tartására vonatkozó kötelezettség egyáltalán nem jelenti azt, hogy a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése csak a Biztonsági Tanács által az e határozat értelmében elfogadott korlátozó intézkedésekkel érintett jogalanyokkal szemben lenne alkalmazandó. A Biztonsági Tanács intézkedésének hiányát, vagy egyedi álláspontja elfogadását figyelembe lehet venni egyéb releváns tényezőkkel együtt az annak meghatározására irányuló mérlegelés keretében, hogy a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésében foglalt feltételek teljesülnek‑e, vagy sem.
53 Az előzőekre figyelemmel az első jogalapot el kell utasítani.
Az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó második jogalapról
A felek érvei
54 A felperes azt állítja, hogy „önkényes és indokolatlan diszkrimináció” érte, mivel annak ellenére, hogy a Biztonsági Tanács 1803. (2008) számú határozata felhívja a tagállamokat, hogy tanúsítsanak éberséget valamennyi Iránban székhellyel rendelkező bankkal és különösen a Bank Mellivel és a Bank Saderat‑val szemben, mégis a felperes volt az egyetlen olyan iráni bank, amelyiknek a pénzeszközeit befagyasztották. Márpedig ez a teljesen azonos feltételekkel rendelkező bankok közötti egyenlőtlen bánásmód a felperesnek jelentős vagyoni és nem vagyoni kárt okozott.
55 A Tanács – a beavatkozók támogatásával – vitatja a felperes érveinek megalapozottságát, és emlékeztet arra, hogy a jelen ügyben a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó kérdéses intézkedés annak az eredménye, hogy – a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján rá ruházott hatásköre keretében elvégzett független mérlegelést követően – úgy ítélte meg, hogy a felperes hozzájárult az atomfegyverek elterjedéséhez.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
56 Az ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmód elve, mely alapvető jogelv, tiltja, hogy összehasonlítható helyzeteket különbözően kezeljenek, vagy hogy különböző helyzeteket egyenlően kezeljenek, hacsak objektíve nem igazolt az ilyen bánásmód (az Elsőfokú Bíróság T‑222/99., T‑327/99. és T‑329/99. sz., Martinez és társai kontra Parlament egyesített ügyekben 2001. október 2‑án hozott ítélet [EBHT 1999., II‑2823. o.] 150. pontja).
57 Amint a Tanács – a beavatkozók támogatásával – érvel, a 423/2007 rendelet 7. cikke (2) bekezdése a) és b) pontjának végrehajtása tekintetében a meghatározó szempont – és egyúttal az annak megítélése során alkalmazandó összehasonlító szempont is, hogy az egyenlő bánásmód elvének megsértése ténylegesen megvalósult‑e – az, hogy a szóban forgó jogalany az atomfegyverek elterjedésében közreműködött‑e, azzal közvetlen kapcsolatban áll‑e vagy azt támogatja‑e.
58 A jelen esetben a felperest a megtámadott határozatban olyan jogalanyként azonosították, aki az atomfegyverek elterjedéséhez támogatást nyújt, és – amint az a fenti 30. pontban megállapításra került – a felperes nem szolgáltatott olyan elfogadható jogalapot, amely megkérdőjelezné e megállapítás megalapozottságát.
59 Ilyen körülmények között, még ha feltételezhető is, hogy a Tanács ténylegesen elmulasztotta bizonyos, az atomfegyverek elterjedésében közreműködő, azzal közvetlen kapcsolatban álló vagy azt támogató iráni bankokkal szemben a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedések elfogadását, erre a körülményre a felperes jogszerűen nem hivatkozhat, mivel az egyenlő bánásmód elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvével, miszerint senki sem hivatkozhat valamely harmadik személy javára elkövetett jogsértésre előnyök szerzése végett (az Elsőfokú Bíróság T‑327/94. sz., SCA Holding kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1373. o.] 160. pontja; a T‑347/94. sz., Mayr‑Melnhof kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1751. o.] 334. pontja és a T‑23/99. sz., LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1705. o.] 367. pontja).
60 Ebből következik, hogy a második jogalapot el kell utasítani.
Az arányosság elvének megsértésére és a tulajdonjog megsértésére vonatkozó harmadik jogalapról
A felek érvei
61 A felperes úgy véli, hogy a megtámadott határozat aránytalan, mivel pénzeszközeinek befagyasztását írja elő, noha a Biztonsági Tanács 1803. (2008) számú határozata – amelynek végrehajtására a megtámadott határozat irányul – megelégszik azzal, hogy felhívja az államokat arra, hogy tanúsítsanak éberséget a tevékenységeivel szemben. Valójában ez a határozat nem írta elő, és nem is ajánlotta a felperes pénzeszközei befagyasztását, és nem írta elő azt sem, hogy a felperest másként kezeljék, mint a többi Iránban székhellyel rendelkező bankot. Következésképpen a megtámadott határozat – a felperes szerint – „eltúlzott”, mivel a felperesnek jelentős vagyoni és nem vagyoni kárt okoz, különösen a tulajdonjogának indokolatlan és aránytalan korlátozása révén.
62 A tárgyaláson a felperes arra hivatkozott, hogy a Tanács által kitűzött cél elérése érdekében a pénzeszközei befagyasztására nem volt szükség, és hogy e cél kevésbé korlátozó eszközökkel is elérhető lenne, mint például a végrehajtott tranzakciók utólagos vagy egy független harmadik személy általi ellenőrzésével.
63 A Tanács – a beavatkozók támogatásával – vitatja a felperes érveinek megalapozottságát, és fenntartja azt, hogy a pénzeszközök befagyasztása megfelelő és szükségszerű az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása érdekében, figyelemmel arra a támogatásra, amit a felperes az abban közreműködő vállalkozásoknak nyújtott. Továbbá, a pénzeszközök befagyasztása indokolt és arányos a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának fontosságára tekintettel is, mivel semmilyen más intézkedés nem tudja garantálni a kitűzött cél elérését.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
64 Elöljáróban a fenti 51. és 52. pontból következően megállapítható, hogy a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése önálló hatáskört biztosít a Tanácsnak, amelynek végrehajtása független attól, hogy a Biztonsági Tanács elfogad‑e korlátozó intézkedéseket az érintett jogalanyokkal szemben. Az említett rendelet 7. cikke (2) bekezdésének és az ennek alapján elfogadott megtámadott határozatnak ugyanis nem az a célja, hogy a Biztonsági Tanács atomfegyverek elterjedése tárgyában hozott határozatait végrehajtsa, hanem kizárólag az, hogy önállóan elfogadott korlátozó intézkedések révén biztosítsa a szóban forgó – nevezetesen az 1737. (2006) számú – határozat által kitűzött célok elérését.
65 Ezért a felperes állításával ellentétben sem a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése, sem a megtámadott határozat nem irányul az 1803. (2008) számú határozat végrehajtására, ami azt jelenti, hogy ez utóbbi határozat tartalma és célkitűzései nem jelentenek olyan támpontot, amelyhez viszonyítva a megtámadott határozatnak az arányosság elvével való összeegyeztethetősége megítélhető lenne.
66 Az ítélkezési gyakorlat szerint a közösségi jog általános elvei közé tartozó arányosság elvéből az következik, hogy valamely gazdasági tevékenység tilalmának jogszerűsége annak a feltételnek van alárendelve, hogy a tiltó intézkedésnek a szóban forgó szabályozás által követett jogszerű célkitűzés elérésére alkalmasnak és ahhoz szükségesnek kell lennie, beleértve, hogy amennyiben több megfelelő intézkedés kínálkozik, a kevésbé kényszerítő intézkedéshez kell folyamodni, és az okozott hátrányok a tekintetbe vett célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok (a Bíróság C‑331/88. sz., Fedesa és társai ügyben 1990. november 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1990., I‑4023. o.] 13. pontja). Ezen kritériumokra tekintettel kell tehát megvizsgálni a felperes további érveit.
67 E tekintetben először is meg kell jegyezni, hogy a 423/2007 rendelet célja az, hogy megakadályozza az atomfegyverek elterjedését és ennek finanszírozását, és hogy ezáltal nyomást gyakoroljon az Iráni Iszlám Köztársaságra annak érdekében, hogy felhagyjon az említett tevékenységekkel. Ez a célkitűzés – amely megfelel az 1737. (2006) számú határozat által követett célkitűzéseknek, és amely a nemzetközi béke és biztonság fenntartására irányuló erőfeszítések általánosabb keretébe is beleilleszkedik – jogszerű.
68 Másodszor az atomfegyverek elterjedésében közreműködő, azzal közvetlen kapcsolatban álló vagy azt támogató jogalanyok pénzeszközeinek befagyasztása a fent említett célkitűzés megvalósításának megfelelő és szükségszerű eszköze. Ez az intézkedés ugyanis egyúttal azt is biztosítja, hogy az említett jogalanyok pénzeszközeit a későbbiekben ne használják fel az atomfegyverek elterjedésének előmozdítására. Továbbá, amint az a fenti 30. és 31. pontban megállapításra került, a felperes érvei – amelyek szerint egyfelől ő nem támogatta az atomfegyverek elterjedését, és másfelől semmiképpen sem volt szükség egyedileg a felperes tekintetében a pénzeszközök befagyasztására – késedelmesen kerültek kifejtésre, és ennélfogva elfogadhatatlanok.
69 Harmadszor szintén a fenti 31. pontból következik, hogy a felperes nem hivatkozott olyan elfogadható érvre, amely szerint létezik kevésbé kényszerítő intézkedés is annak megakadályozására, hogy a felperes pénzeszközei az atomfegyverek elterjedésének előmozdítására kerüljenek felhasználásra.
70 Negyedszer a felperesnek okozott kellemetlenség, és az alapvető jogaiban – a tulajdonhoz való jogában és a gazdasági tevékenység végzéséhez való jogában – őt ért korlátozás tekintetében meg kell állapítani, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az említett jogok azon általános jogelvek szerves részét képezik, amelyek tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja. Ezért az alapvető jogok tiszteletben tartása a közösségi jogi aktusok jogszerűségének feltétele (lásd a fenti 42. pontban említett Kadi‑ügyben hozott ítélet 284. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Mindazonáltal szintén az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az alapvető jogok nem abszolút jogok, és azok gyakorlását a Közösség által kitűzött közérdekű célok korlátozhatják. Így minden gazdasági vagy pénzügyi jellegű korlátozó intézkedés fogalmilag olyan következményekkel jár, amelyek érintik a tulajdonhoz való jogot és a szakmai tevékenységek szabad gyakorlását, és ezzel kárt okoz, különösen az olyan tevékenységeket végző jogalanyoknak, amelyeket a szóban forgó korlátozó intézkedések meg akarnak akadályozni. A vitatott szabályozás célkitűzéseinek jelentősége igazolhatja a bizonyos gazdasági szereplők számára akár jelentős mértékben hátrányos következmények alkalmazását (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑84/95. sz. Bosphorus‑ügyben 1996. július 30‑án hozott ítéletének [EBHT 1996., I‑3953. o.] 21–23. pontját és a fenti 42. pontban említett Kadi‑ügyben hozott ítélet 355. és 361. pontját).
71 A jelen esetben a felperes gazdasági tevékenység végzéséhez való jogát és tulajdonhoz való jogát jelentős mértékben korlátozza a megtámadott határozat elfogadása, mivel – különleges engedély hiányában – nem rendelkezhet a Közösség területén lévő, vagy közösségi állampolgárok által birtokolt pénzeszközeivel, és az említett területen bejegyzett fióktelepei nem köthetnek új tranzakciókat az ügyfeleikkel. Mindazonáltal, tekintettel a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának kiemelkedő jelentőségére, az okozott kellemetlenségek nem aránytalanok a kitűzött célokhoz képest, annál is kevésbé, mivel egyrészről ezek a korlátozások csak a felperes eszközeinek egy részét érintik, másrészről pedig a 423/2007 rendelet 9. és 10. cikke előír bizonyos kivételeket, lehetővé téve a pénzeszközök befagyasztásával érintett jogalanyok számára, hogy alapvető kiadásaiknak eleget tegyenek.
72 Az előzőekre figyelemmel a harmadik jogalapot el kell utasítani.
A védelemhez való jog, a hatékony bírói jogvédelemhez való jog és a 423/2007 rendelet 15. cikkének (3) bekezdése által előírt indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó negyedik jogalapról
A felek érvei
73 A felperes úgy érvelt, hogy a Tanács – megsértve a Bíróság ítélkezési gyakorlatából származó szabályokat – soha nem értesítette őt a vele szemben felhozott azon bizonyítékokról, amelyek a pénzeszközei befagyasztását indokolják, mivel a Tanács nem közölte vele a megtámadott határozatot. A Tanács továbbá nem pontosította, hogy milyen formában nyújtott a felperes támogatást az atomfegyverek elterjedéséhez, vagy mi volt az ő szerepe ebben, mely termékeket érintették a szóban forgó tranzakciók, és a nyolc említett jogalanyon kívül mely jogalanyok voltak még bevonva. Így a Tanács nem tette lehetővé a felperes számára, hogy megismerje azokat az okokat, amelyek miatt a pénzeszközei befagyasztásra kerültek, annak ellenére, hogy a Biztonsági Tanács csak „egyszerű éberséget” kért az államoktól.
74 A felperes hozzáteszi, hogy nem ismerhette meg a Tanács ügyiratában lévő bizonyítékokat, és nem kapott lehetőséget meghallgatásra. Kifejti, hogy nem vette fel a kapcsolatot a Tanáccsal annak érdekében, hogy gyakorolhassa jogait. E tekintetben először is úgy érvel, hogy az alkalmazandó rendeleti intézkedések nem írják elő az iratokba való betekintés biztosítását és a meghallgatás tartását, és szerinte ez a körülmény önmagában ellentétes a védelemhez való jog tiszteletben tartásának elvével, és ennek következtében megvalósítja a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértését. Másodszor a felperes kiemeli, hogy azok az erőfeszítések, amelyeket az Egyesült Királyságban letelepedett leányvállalata, a Melli Bank plc a megtámadott határozat elfogadását megelőzően erre vonatkozóan tett a Tanácsnál és bizonyos tagállamoknál, hiábavalók voltak, ami miatt végül a jogi utat részesítette előnyben. Harmadszor úgy érvel, hogy jóllehet a bizonyítási teher a Tanácsra hárul, ez utóbbi nem hozott fel bizonyítékokat az Elsőfokú Bíróság előtt a megtámadott határozat indokolásának alátámasztására, a felperest kötelezve ezzel „negatív bizonyíték” szolgáltatására, ami különösen nehéz, sőt lehetetlen. Negyedszer a felperes azt állítja, hogy nem fejthette ki álláspontját a Tanács előtt, mielőtt a megtámadott határozatban megjelölt jogalanyokkal fennálló kapcsolatát egyenként nem ellenőrizte. Márpedig a szóban forgó ellenőrzést nem lehetett befejezni a keresetindításra előírt határidőn belül.
75 A felperes úgy véli, hogy mivel nem közölték vele a terhére rótt bizonyítékokat, továbbá nem ismerhette meg a Tanács ügyiratában lévő bizonyítékokat, és nem kapott lehetőséget meghallgatásra sem, nem volt olyan helyzetben, hogy kifejthesse saját álláspontját, ami – véleménye szerint – megvalósítja a védelemhez való joga, különösen a meghallgatáshoz való joga megsértését. Ugyanezen okból azt állítja, hogy nem gyakorolhatta megfelelő feltételek mellett az Elsőfokú Bíróság előtt a jogorvoslathoz való jogát, ezzel kifogásolva a hatékony bírói jogvédelemhez való joga megsértését. Hangsúlyozza továbbá ebben a vonatkozásban, hogy a Tanács nem igazolhatja a fenti jogsértéseket a meglepetésszerű hatás szükségességével, tekintettel arra, hogy az Egyesült Királyság miniszterelnöke már 2008. június 16‑án bejelentette a pénzeszközök befagyasztását.
76 Végezetül a felperes azt állítja, hogy a Biztonsági Tanács által megkövetelt egyszerű éberségi kötelezettséghez, és a más, Iránban letelepedett bankokkal szembeni bánásmódhoz képest a pénzeszközök befagyasztását a Tanácsnak egyedi és különös indokokkal kellett volna alátámasztania, valamint ezeket vele közölnie kellett volna, és azzal, hogy ezt elmulasztotta, a 423/2007 rendelet 15. cikkének (3) bekezdése által előírt indokolási kötelezettséget is megsértette.
77 A Tanács – a beavatkozók támogatásával – vitatja a felperes érveinek megalapozottságát. Egyfelől azzal érvel ebben a vonatkozásban, hogy a megtámadott határozatnak az Európai Unió Hivatalos Lapjában történő közzétételével – amely már a megjelenés napján elérhető az interneten – eleget tett a 423/2007 rendelet 15. cikkének (3) bekezdése által előírt indokolási kötelezettségének. A Tanács szerint ugyanis az említett rendelet nem követeli meg az egyedi értesítést, tekintve, hogy sok esetben a címek, amelyek alapján az egyedi értesítés megvalósítható lenne, nem ismertek, és ráadásul a jog nem tudása nem mentesít. Egyébként az atomfegyverek elterjedése elleni harc keretében elfogadott indokok kevésbé sérelmesek, mint azok, amelyek a terrorizmus elleni küzdelem keretében, hasonló intézkedések elfogadása során felmerülnek, amelyekről egyedileg kell az érintettet értesíteni.
78 Másfelől, a Tanács szerint, a megtámadott határozat indokolásának a Hivatalos Lapban történő közzététele következtében a felperes tudomást szerezhetett a terhére rótt indokokról, így a védelemhez való jogát és a hatékony bírói jogvédelemhez való jogát a Tanács tiszteletben tartotta. Hangsúlyozza továbbá ebben a vonatkozásban, hogy a felperes nem kérte, hogy a pénzeszközei befagyasztását vizsgálják felül, jóllehet erre a lehetőségre felhívták a figyelmét azon személyek, jogalanyok vagy szervek számára szóló értesítésben, akiket, illetve amelyeket a Tanács felvett azon személyek, jogalanyok vagy szervek listájára, akikre, illetve amelyekre a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alkalmazandó (V. melléklet) (HL 2008. C 159, 1. o.).
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
79 Először is meg kell vizsgálni a 423/2007 rendelet 15. cikkének (3) bekezdése által előírt indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó kifogást. Mivel a jelen ügyben fennálló különböző eljárási jogok egymással összefüggenek, a jelen jogalap keretében felhozott valamennyi kifogást illetően jelentősége van annak, hogy kellő időben hozták‑e a felperes tudomására a megfelelő indokolást.
80 A sérelmet okozó jogi aktus indokolási kötelezettségének – amint azt az EK 253. cikk és konkrétabban a jelen esetben a 423/2007 rendelet 15. cikkének (3) bekezdése előírja – célja egyrészt az érintettnek elegendő tájékoztatás nyújtása annak eldöntéséhez, hogy a jogi aktus megalapozott‑e, vagy hogy tartalmaz‑e esetleg az érvényességének vitatását a közösségi bíróság előtt lehetővé tévő valamilyen hibát, másrészt annak lehetővé tétele, hogy a közösségi bíróság felülvizsgálhassa ezen aktus jogszerűségét. Az így megfogalmazott indokolási kötelezettség a közösségi jog lényeges alapelvének minősül, amelytől csak kényszerítő megfontolások miatt lehet eltérni. Az indokolást tehát főszabály szerint ugyanakkor kell közölni az érdekelttel, mint a számára sérelmet okozó aktust, mivel az indokolás hiányát nem teheti szabályossá azon tény, hogy az érdekelt a közösségi bíróság előtti eljárás során megismeri a jogi aktus indokait. Az indokolási kötelezettség betartása egyébként még inkább fontos azon első határozat esetében, amellyel valamely jogalany pénzeszközeit befagyasztották, amely az egyetlen biztosíték, amely lehetővé teszi az érdekelt számára, hogy érdemben érvényesítse a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségeket az említett határozat jogszerűségének vitatása érdekében, tekintve hogy a határozat meghozatala előtt nem rendelkezik előzetes meghallgatáshoz való joggal (lásd ebben az értelemben és analógia útján a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 138–140. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
81 Ebből következően, hacsak bizonyos indokok közlése nem ellentétes a Közösség és a tagállamai biztonságával vagy a nemzetközi kapcsolataik fenntartásával összefüggő magasabb rendű megfontolásokkal (lásd analógia útján a fenti 42. pontban hivatkozott Kadi‑ügyben hozott ítélet 342. pontját), a Tanács a 423/2007 rendelet 15. cikkének (3) bekezdése alapján köteles az érintett jogalany tudomására hozni a különös és konkrét indokokat valamely olyan, a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozat meghozatala során, mint amilyen a megtámadott határozat. Így meg kell említenie azon ténybeli és jogi tényezőket, amelyektől az intézkedés jogi igazolása függ, valamint azon megállapításokat, amelyek a határozat meghozatalára indították. Amennyire lehetséges, ezen indokolást vagy a szóban forgó intézkedés elfogadásával egyidejűleg, vagy azt követően a lehető legkorábban kell az érintettel közölni (lásd ebben az értelemben és analógia útján a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 143–148. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
82 Azonban az indokolásnak a szóban forgó jogi aktus jellegéhez és elfogadásának körülményeihez kell igazodnia. Az indokolási kötelezettséget az eset összes körülményeire, így különösen a jogi aktus tartalmára, a felhívott indokok jellegére és a címzettek vagy a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett egyéb személyek magyarázathoz fűződő érdekére tekintettel kell vizsgálni. Nem követelmény, hogy az indokolás az összes releváns ténybeli és jogi elemet tartalmazza, minthogy az indokolás megfelelőségét nemcsak a szövegére, hanem a körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére figyelemmel is meg kell vizsgálni. Különösen, valamely sérelmet okozó aktus indokolása akkor megfelelő, ha az érintett előtt ismert olyan összefüggésben hozzák meg, amely lehetővé teszi számára a vele szemben hozott intézkedés jelentőségének megértését (lásd a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 141. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
83 Amint az a fenti 57. pontban kiemelésre került, a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése a) és b) pontjának végrehajtásához szükséges, hogy az érintett jogalany az atomfegyverek elterjedésében közreműködjön, azzal közvetlen kapcsolatban álljon vagy azt támogassa. Következésképpen az elfogadott intézkedés jogalapjának feltüntetésén kívül a Tanácsra háruló indokolási kötelezettség pontosan e körülményre vonatkozik. Viszont – ellentétben azzal, amit a felperes állít – a Tanács nem köteles megindokolni, hogy miért terjeszkedett túl az 1803. (2008) számú határozatban elfogadott intézkedéseken – hiszen, amint az a fenti 65. pontban megállapításra került, a megtámadott határozat nem tekinthető e határozat végrehajtásának –, továbbá nem köteles megindokolni azt sem, hogy miért kezelte a felperest a többi iráni banktól eltérően.
84 A jelen esetben a Tanács jelezte mind a megtámadott határozat címében, mind annak (2) preambulumbekezdésében, hogy az elfogadott intézkedéseket a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésére alapította. Kifejtette továbbá a megtámadott határozat melléklete B. részének 4. pontjában azokat az egyedi és különös indokokat, amelyek alapján arra a megállapításra jutott, hogy a felperes támogatást nyújtott az atomfegyverek elterjedéséhez. A Tanács ugyanis megemlítette először a felperes által nyújtott támogatási formát, nevezetesen az olyan pénzügyi szolgáltatások nyújtását, mint az akkreditívnyitás és a számlavezetés, másodszor az atomfegyverek elterjedéséhez kapcsolódó, e szolgáltatásokkal érintett tevékenységeket, nevezetesen érzékeny termékek beszerzését, és harmadszor, a felperes által nyújtott támogatás kedvezményezettjeit, nevezetesen a nyolc név szerint meghatározott jogalanyt.
85 E körülmények között az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy a megtámadott határozat indokolása a felperesre vonatkozóan, a 80–82. pontban említett ítélkezési gyakorlat és a 423/2007 rendelet 15. cikke (3) bekezdésének megfogalmazása alapján megfelelő.
86 Ezzel ellentétben Tanácsnak a beavatkozók támogatásával kifejtett azon álláspontja, amely szerint a megtámadott határozatnak a Hivatalos Lapban történő közzétételével eleget tett azon kötelezettségének, hogy az indokolást a felperessel közölje, nem elfogadható. Ugyanis egy olyan határozat, mint a megtámadott határozat, amely a 423/2007 rendelet V. mellékletének módosítását állapítja meg, erga omnes hatállyal bír, mivel általános jelleggel és absztrakt módon meghatározott címzettek összességéhez szól, akik kötelesek az említett mellékletben szereplő listán felsorolt jogalanyok pénzeszközeit befagyasztani. Mindazonáltal az ilyen határozat nem kizárólag általános hatállyal bír, mivel a pénzeszközök befagyasztása a név szerint meghatározott azon jogalanyokat érinti, akiket közvetlenül és személyükben érintenek az egyedileg, velük szemben megállapított korlátozó intézkedések (lásd ebben az értelemben és analógia útján a fenti 42. pontban hivatkozott Kadi‑ügyben hozott ítélet 241–244. pontját és a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 98. pontját). Ráadásul a pénzeszközök befagyasztása jelentős következményekkel jár az érintett jogalanyokra nézve, mivel alkalmas arra, hogy korlátozza őket az alapvető jogaik gyakorlásában. Ilyen körülmények között, tekintve, hogy szükséges az említett – anyagi és eljárási – jogok tiszteletben tartásának biztosítása – amint az a fenti 70. pontban is kifejtésre került –, megállapítható, hogy a Tanács a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedést a lehetőségekhez képest egyedi értesítéssel köteles az érintett jogalanyok tudomására hozni.
87 A Tanács által felhozott érvek nem módosítják ezt a következtetést. Először is az a tény, hogy az egyedi értesítés bizonyos esetekben lehetetlen, nem érinti a jogalanyok érdekeltségét az értesítésük tekintetében, és nem releváns abban az esetben, amikor az érintett jogalany címe ismert. Másodszor arra a szabályra, hogy a jog nem tudása nem mentesít, nem lehet hivatkozni a felperessel szemben, mivel a megtámadott határozat vele szemben egyedi jogi aktusnak minősül. Harmadszor a Tanács arra vonatkozó érve, hogy a terrorizmus elleni küzdelem keretében elfogadott, pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedések különbözőek ezen intézkedésektől, hatástalan, a felhozott jogalapok negatív jellege ugyanis kizárólag csak annyiban lehet releváns adott esetben, hogy az indokolás Hivatalos Lapban történő közzététele alkalmasságát megítéljük. Ezzel ellentétben a pénzeszközök befagyasztásáról szóló egyedi értesítésre vonatkozó elvárás abból ered, hogy ezek az intézkedések egyedileg és jelentős mértékben befolyásolják az érintett jogalanyok jogait. Mindazonáltal, mivel a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó, a 423/2007 rendelet alapján elfogadott intézkedések hatásai és a terrorizmus elleni küzdelem keretében elfogadott intézkedések hatásai összehasonlíthatók, az elfogadott intézkedéseket mindkét esetben ugyanolyan módon kell közölni az érintett jogalanyokkal.
88 A fentiek fényében meg kell állapítani, hogy a Tanács nem tartotta tiszteletben azt a 423/2007 rendelet 15. cikkének (3) bekezdéséből származó kötelezettséget, hogy a megtámadott határozat indokolását a felperes tudomására kell hozni, mivel nem tett lépéseket az egyedi értesítés érdekében annak ellenére, hogy magából az említett határozat tartalmából következik, hogy ismerte a felperes székhelyének címét.
89 Mindazonáltal, a felperes által a T‑390/08 R. számú ügyben előterjesztett ideiglenes intézkedés iránti kérelemből következik, hogy 2008. június 24‑i levelével a Commission bancaire française értesítette a felperes párizsi székhelyű bankfiókját a megtámadott határozat elfogadásáról és a Hivatalos Lapban ugyanazon a napon történt közzétételéről. Ily módon a felperessel – megfelelő időben és hivatalos módon – közölték a megtámadott határozat elfogadását, és így a felperes megismerhette e határozat indokolását a Hivatalos Lapból. Ráadásul a felperes nyilvánvalóan ténylegesen meg is nézte a tartalmát az említett határozatnak, amelynek másolatát mellékletként csatolta a keresetéhez.
90 Ilyen kivételes körülmények között azt a következtetést kell levonni, hogy az a tény, hogy a Tanács a megtámadott határozat indokolását nem hozta a felperes tudomására, nem eredményezte azt, hogy a felperest megfosztotta attól, hogy a megtámadott határozat indokolását megfelelő időben megismerje, és mérlegelje a pénzeszközei befagyasztására vonatkozó, vele szemben elfogadott intézkedés megalapozottságát. Következésképpen a Tanács mulasztása nem igazolja a megtámadott határozat megsemmisítését.
91 Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a védelemhez való jog és különösen a meghallgatáshoz való jog minden olyan eljárásban történő tiszteletben tartása, amely valamely jogalannyal szemben indult, és e jogalanyra nézve hátrányos intézkedéshez vezethet, a közösségi jog alapelvei közé tartozik, és ezt a jogot még a szóban forgó eljárásra vonatkozó szabályozás teljes hiánya esetén is biztosítani kell. (lásd ebben a vonatkozásban a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 91. pontját, és a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
92 A védelemhez való jog tiszteletben tartásának elve megköveteli, hogy az érdekelt jogalany számára sérelmes jogi aktust megalapozó, őt terhelő bizonyítékokat közöljék vele, amennyiben lehet, vagy a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó első határozat elfogadásakor, vagy azt követően a lehető leghamarabb. Mindazonáltal a Közösség és a tagállamai biztonságát és nemzetközi kapcsolatainak folytatását érintő kényszerítő megfontolások megakadályozhatják, hogy az érdekeltekkel bizonyos információkat közöljenek (lásd ebben az értelemben és analógia útján a fenti 42. pontban említett Kadi‑ügyben hozott ítélet 342. pontját és a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 93. és 137. pontját).
93 Egyébként, mivel a jogalany pénzeszközeinek befagyasztását elrendelő első határozatnak – mint amilyen a megtámadott határozat – meglepetésszerűnek kell lennie, nem követelmény, hogy a szóban forgó határozat elfogadása előtt az érintett jogalannyal közöljék a terhére rótt bizonyítékokat, és hogy a jogalanyt meghallgassák (lásd ebben az értelemben és analógia útján a fenti 42. pontban hivatkozott Kadi‑ügyben hozott ítélet 338–341. pontját és a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 128. és 137. pontját).
94 Ebben az összefüggésben rögtön el kell utasítani azt az állítást, miszerint a meglepetésszerű hatás elérésének szükségességére nem lehet hivatkozni az Egyesült Királyság miniszterelnöke 2008. május 16‑án tett bejelentése miatt. A felperes ugyanis nem igazolta ezen bejelentés megtörténtét, és még csak azt sem állította, hogy a bejelentést a Tanács vagy a Közösség nevében tették.
95 A 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése a) vagy b) pontján alapuló határozat elfogadása keretében a felrótt bizonyítékok közlésének az ügyiratok olyan pontos információira, illetve elemeire kell irányulnia, amelyek arra utalnak, hogy a rendelkezés végrehajtásának feltételei az érintett jogalany vonatkozásában teljesülnek (lásd ebben az értelemben és analógia útján a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 126. pontját).
96 Márpedig a fenti 84–90. pontban foglalt megállapításokból következik, hogy jelen esetben ez a feltétel teljesült. Mivel először is a megtámadott határozatot kellően megindokolták, másodszor a Commission bancaire française kellő időben értesítette a felperest a megtámadott határozat elfogadásáról és arról, hogy a határozatot az indoklásával együtt közzétették a Hivatalos Lapban, harmadszor pedig a felperes ténylegesen megismerte az említett határozatot, megállapítható, hogy a felperes kellően pontos információkkal rendelkezett azon bizonyítékok tekintetében, amelyek alapján a Tanács úgy vélekedett, hogy a 423/2007 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének a) és b) pontja alkalmazható a jelen esetben.
97 Erre tekintettel el kell utasítani a felperes arra vonatkozó állítását, hogy a Tanács köteles lett volna hivatalból biztosítani az iratokba való betekintést. A felperessel ugyanis közölték azokat a kellően pontos információkat, amelyek alapján az érdekelt jogalany megfelelően ismertetheti az álláspontját azokról a tényekről, amelyeket a Tanács a terhére ró, és a védelemhez való jog tiszteletben tartása alapján a Tanács nem köteles önként biztosítani az iratokba való betekintést. Csak az érdekelt fél kérelmére köteles a Tanács biztosítani az azokba a nem bizalmas jellegű adminisztratív iratokba való betekintést, amelyek a szóban forgó intézkedésre vonatkoznak (lásd ebben az értelemben és analógia útján a T‑205/99. sz., Hyper kontra Bizottság ügyben 2002. július 11‑én hozott ítélet [EBHT 2002., II‑3141. o.] 63–65. pontját és a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Az iratok önkéntes közlése túlzott elvárás lenne, tekintettel arra, hogy nem biztos, hogy a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedés elfogadásának pillanatában az érintett jogalany – az iratbetekintés útján – ellenőrizni kívánja azokat a ténybeli elemeket, amelyek alátámasztják a Tanács által terére rótt állításokat.
98 Ami a meghallgatáshoz való jogot illeti, az érintett jogalany, amelynek pénzeszközeit az első határozat befagyasztotta, jogosult arra, hogy a Tanács az érintett határozat elfogadását követően meghallgassa. Mindazonáltal, az ítélkezési gyakorlat szerint, a Tanács nem köteles hivatalból meghallgatást tartani, figyelembe véve, hogy az érintett jogalanyoknak arra is lehetőségük van, hogy azonnal keresetet nyújtsanak be az Elsőfokú Bírósághoz (lásd ebben az értelemben és analógia útján a fenti 36. pontban hivatkozott OMPI‑ügyben hozott ítélet 130. és 137. pontját). Egyébként pedig meg kell említeni, hogy a Tanács elfogadta és a Hivatalos Lapban – a megtámadott határozat közzétételének napján – közzétette az azon személyek, jogalanyok vagy szervek számára szóló értesítését, akiket és amelyeket a Tanács felvett azon személyek, jogalanyok vagy szervek listájára, akikre vagy amelyekre a 423/2007 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alkalmazandó (V. melléklet). Ez az értesítés előírja, hogy az érintett jogalanyok kérelmet nyújthatnak be az említett rendelet V. mellékletében szereplő listára történt felvételük felülvizsgálata érdekében, és ezáltal hatékonyan biztosítja számukra a meghallgatáshoz való jogot.
99 A fentiekből következik, hogy jelen esetben az iratbetekintés és a meghallgatáshoz való jog gyakorlásának az a feltétele, hogy a felperes ezt kérje a Tanácstól. Márpedig az Elsőfokú Bíróság kérdésére válaszolva a felperes elismerte, hogy elmulasztott ilyen kérelmet előterjeszteni.
100 A felperes által a mulasztása igazolása érdekében felhozott érvek nem elfogadhatók. Az az állítás, miszerint az alkalmazandó jogszabály nem írja elő az iratbetekintés és a meghallgatás eljárását, téves a meghallgatáshoz való jog vonatkozásában, amint az a fenti 98. pontból következik. Mindent egybevetve, ha igaz is, hogy az iratbetekintésre vonatkozó kifejezett eljárási szabály nem került meghatározásra, az Elsőfokú Bíróság a fenti 91. pontban emlékeztetett arra, hogy ez a körülmény nem érinti a Tanács arra vonatkozó kötelezettségét, hogy biztosítsa a védelemhez való jog tiszteletben tartását. Ezért, feltéve, hogy a felperes érvelését jogellenességi kifogásként kell értelmezni, azt el kell utasítani, mivel a kifejezett rendelkezések hiánya nem érinti a védelemhez való jog tiszteletben tartásának kötelezettségét, és különösen a terhelő bizonyítékokról való értesítéshez való jogot, amely szintén lehetővé teszi az érintett jogalany számára, hogy a hatékony jogvédelemhez való jogát gyakorolja (lásd a lenti 105. pontot).
101 A felperes Egyesült Királyságban székhellyel rendelkező leányvállalata által megtett lépések szintén nem relevánsak, tekintve, hogy a szóban forgó leányvállalat önálló jogi személyiséggel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy saját nevében, nem pedig az anyavállalata nevében fordult az intézményekhez és a tagállamokhoz. Egyébként, amint azt a felperes is elismerte, a szóban forgó lépésekre a megtámadott határozat elfogadását megelőzően került sor. Márpedig – amint az a fenti 93. pontban megállapításra került – a megtámadott határozat elfogadását megelőzően a felperes semmiképpen sem rendelkezhetett a terhére rótt bizonyítékokról való tájékoztatás jogával, sem a meghallgatáshoz való joggal.
102 Azt a tényt illetően, hogy a Tanács nem közölte önként a megtámadott határozat indokolását alátámasztó bizonyítékokat, a fenti 97. és a lenti 107. pontból következik, hogy erre nem volt köteles sem a jelen kereset megindítása előtt, sem azt követően.
103 Hasonlóképpen, a felperes nem magyarázta meg, hogy mennyiben akadályozta őt a Tanács ügyiratába való betekintés vagy a meghallgatás kérelmezésében az, hogy a megtámadott határozatban megjelölt jogalanyokkal fennálló kapcsolatát egyenként igazolni kellett. Ezzel ellentétben ezek a lépések megkönnyíthették volna az elvégzendő kutatást a megtekintett iratok vagy a kapott információk révén.
104 A fentiek fényében meg kell állapítani, hogy mivel a felperes nem terjesztett a Tanács elé ilyen irányú kérelmet, a Tanács nem volt köteles az ügy irataiba való betekintést vagy meghallgatást engedélyezni, ami azt jelenti, hogy a védelemhez való jog megsértésére vonatkozó jogalapot el kell utasítani.
105 Harmadsorban az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a hatékony bírói jogvédelem elve olyan általános közösségi jogelv, amely a tagállamok közös alkotmányos hagyományain nyugszik, és amelyet az 1950. november 4‑én Rómában aláírt, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 6. és 13. cikke állapított meg, és amely elv újra megerősítést nyert az Európai Unió Nizzában, 2000. december 7‑én kihirdetett alapjogi chartájának (HL C 364., 1. o.) 47. cikkében. A bírósági felülvizsgálat hatékonysága azt jelenti, hogy a szóban forgó közösségi hatóság köteles közölni a pénzeszközök befagyasztásának indokait az érintett jogalannyal, amennyiben lehetséges, vagy az e befagyasztásról való döntés időpontjában, vagy legalábbis, azután, hogy arra sor került, a lehető leghamarabb, hogy lehetővé tegye e címzetteknek a jogorvoslathoz való joguk határidőn belül történő gyakorlását. Az említett indokok közlésére vonatkozó ezen kötelezettség tiszteletben tartása ugyanis egyaránt szükséges ahhoz, hogy lehetővé tegye a korlátozó intézkedések címzettjeinek a jogaiknak a lehető legjobb feltételek mellett történő védelmét, és az ügy teljes ismeretében annak eldöntését, hogy hasznos‑e a közösségi bírósághoz fordulni, valamint ahhoz, hogy utóbbinak teljes mértékben lehetővé tegye a szóban forgó közösségi jogi aktus jogszerűségére vonatkozó, az EK‑Szerződés alapján őt megillető felülvizsgálat gyakorlását (lásd ebben az értelemben és analógia útján fenti 42. pontban hivatkozott Kadi‑ügyben hozott ítélet 335–337. pontját és a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
106 Márpedig a fenti 84–90. pontból és a 96. pontból kitűnik, hogy a felperes megfelelő időben kellően pontos információkkal rendelkezett a pénzeszközei befagyasztásának indokairól. Továbbá, mivel nem kérte a Tanácstól az ügyiratba való betekintést, nem jogosult arra hivatkozni, hogy a betekintésre nem kapott lehetőséget. Ezenfelül az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy teljes körűen gyakorolta a felügyeleti jogát. Ilyen körülmények között meg kell állapítani, hogy a Tanács nem sértette meg a felperesnek a hatékony bírói jogvédelemhez való jogát.
107 Azzal kapcsolatban, hogy a felperes kiemelte még ebben a vonatkozásban, hogy a Tanács az Elsőfokú Bíróság előtti eljárásban nem hozott fel egyetlen bizonyítékot sem a megtámadott határozat indokolásának alátámasztására, meg kell állapítani, hogy ilyen bizonyítékokra való hivatkozásra csak akkor lett volna szükség, ha a felperes elfogadható jogalap előterjesztésével kifogásolta volna azon állítás megalapozottságát, amely szerint hozzájárult az atomfegyverek elterjedéséhez. Ilyen körülmények között a Tanács – abból a célból, hogy a közösségi bíró azokat ellenőrizni tudja – valóban köteles – a fenti 37. pontban kifejtetteknek megfelelően – azon a bizonyítékokkal és információkkal szolgálni, amelyekre állítását alapozza, és tennie kell ezt anélkül, hogy a felperesnek cáfoló bizonyítékokat kellene szolgáltatnia. Azonban – amint az kitűnik a fenti 30. pontból – ilyen jogalapot a felperes nem terjesztett elő. Következésképpen az a tény, hogy a Tanács nem szolgáltatott bizonyítékokat, nem vezet a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértéséhez, és ezért az erre vonatkozó kifogást el kell utasítani, anélkül hogy szükséges lenne annak vizsgálata, hogy a 2009. február 4‑én bemutatott dokumentumok alátámasztják‑e azt az állítást, hogy jelen esetben a felperes köteles cáfoló bizonyítékot szolgáltatni.
108 A fentiek fényében a negyedik jogalapot el kell utasítani.
A hatáskör hiányára vonatkozó ötödik jogalapról
A felek érvei
109 A felperes azt állítja, hogy a Tanácsnak az EK‑Szerződés keretében nincs hatásköre olyan „büntetőjogi szankciók” előírására, mint amilyen a pénzeszközök befagyasztása. Következésképpen azzal, hogy a Tanács a felperes pénzeszközeit befagyasztotta a megtámadott határozat és a 423/2007 rendelet útján, amelyeket az EK‑Szerződés által rá ruházott hatáskörében fogadott el, túllépte a hatáskörét, visszaélt hatáskörével, és megsértette az említett Szerződés lényeges eljárási szabályait és előírásait.
110 A Tanács – a beavatkozók támogatásával – vitatja a felperes érveinek megalapozottságát, hangsúlyozva, hogy a pénzeszközök befagyasztása nem minősül büntetőjogi szankcióknak.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
111 Megállapítható, hogy mivel a 423/2007 rendeletben előírt korlátozó intézkedésekkel érintett jogalanyok pénzeszközei nem kerültek elkobzásra mint bűncselekmények elkövetéséből származó vagyon, hanem – megelőző jelleggel – befagyasztották azokat, ezért ezek az intézkedések nem minősülnek büntetőjogi szankciónak. Továbbá nem képeznek ilyen jellegű vádat sem (lásd analógia útján a T‑47/03. sz., Sison kontra Tanács ügyben 2007. július 11‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban nem tették közzé] 101. pontját).
112 Következésképpen a felperes érve, miszerint a pénzeszközök befagyasztása büntetőjogi szankciónak minősül, nem megalapozott. Ennélfogva a jelen jogalapot – továbbá a keresetet teljes egészében – el kell utasítani.
A költségekről
113 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, kötelezni kell a Tanács költségeinek viselésére, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárásban felmerült költségeket.
114 Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑a első bekezdésének alkalmazásában az eljárásba beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket. Ezért Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága, a Francia Köztársaság és a Bizottság maga viseli saját költségeit, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárásban felmerült költségeket is.
A fenti indokok alapján
AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A keresetet elutasítja.
2) A Bank Melli Irant kötelezi saját, valamint az Európai Unió Tanácsa költségeinek viselésére, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárásban felmerült költségeket is.
3) Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága, a Francia Köztársaság és az Európai Közösségek Bizottsága maga viseli saját költségeit, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárásban felmerült költségeket is.
Pelikánová | Jürimäe | Soldevila Fragoso |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2009. október 14‑i nyilvános ülésen.
Aláírások
Tartalomjegyzék
A jogvita előzményei
Az Iráni Iszlám Köztársasággal szemben elfogadott korlátozó intézkedések
A felperest érintő intézkedések
Az eljárás és a felek kérelmei
A jogkérdésről
A felperes által 2009. február 4‑én benyújtott dokumentumok relevanciájáról
A bírósági felülvizsgálat terjedelméről
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
Az EK‑Szerződés lényeges eljárási szabályai, az alkalmazására vonatkozó jogszabályok és a 2007/140 közös álláspont 7. cikke (2) bekezdésének megsértésére, hatáskörrel való visszaélésre, valamint a megtámadott határozat jogi alapjának hiányára vonatkozó első jogalapról
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
Az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó második jogalapról
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
Az arányosság elvének megsértésére és a tulajdonjog megsértésére vonatkozó harmadik jogalapról
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
A védelemhez való jog, a hatékony bírói jogvédelemhez való jog és a 423/2007 rendelet 15. cikkének (3) bekezdése által előírt indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó negyedik jogalapról
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
A hatáskör hiányára vonatkozó ötödik jogalapról
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
A költségekről