Language of document : ECLI:EU:T:2022:513

A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (negyedik tanács)

2022. szeptember 7.(*)

„Közszolgálat – Felvétel – EPSO/AD/378/20 (AD 7) nyíltversenyvizsga‑felhívás – Horvát nyelvű jogász‑nyelvészek az Európai Unió Bíróságán – A vizsgabizottság azon határozata, amely megtagadta a felperesnek a versenyvizsga következő szakaszába bocsátását – A versenyvizsga következő szakaszába bocsátás feltételei – Befejezett felsőoktatási tanulmányoknak megfelelő horvát jogi végzettségre vonatkozó feltétel – Francia jogi diplomával rendelkezés – A munkavállalók szabad mozgása – Megsemmisítés iránti kereset”

A T‑713/20. sz. ügyben,

OQ (képviseli: R. Štaba ügyvéd)

felperes

az Európai Bizottság (képviselik: D. Milanowska, R. Mrljić és L. Vernier, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács),

tagjai: S. Gervasoni elnök, L. Madise (előadó) és J. Martín y Pérez de Nanclares bírák,

hivatalvezető: E. Coulon,

tekintettel az írásbeli szakaszra,

tekintettel arra, hogy a felek az eljárás írásbeli szakaszának befejezéséről való értesítést követő háromhetes határidőn belül nem kérték tárgyalás tartását, és mivel ennek nyomán a Törvényszék az eljárási szabályzata 106. cikkének (3) bekezdése alapján úgy határozott, hogy a keresetről az eljárás szóbeli szakaszának mellőzésével határoz,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az EUMSZ 270. cikken alapuló keresetében a felperes OQ a versenyvizsga‑bizottság (a továbbiakban: vizsgabizottság) 2020. szeptember 3‑i azon határozatának megsemmisítését kéri, amely megtagadta a felperesnek az Európai Unió Bírósága számára horvát nyelvű jogász‑nyelvészek tartaléklistájának összeállítására irányuló EPSO/AD/378/20 nyílt versenyvizsga következő szakaszába bocsátását. A felperes kéri egyúttal a vizsgabizottság 2020. október 12‑i, az említett határozat felülvizsgálata iránti kérelmét elutasító határozat megsemmisítését.

 A jogvita előzményei

2        A horvát állampolgárságú felperes a felsőfokú jogi tanulmányait Olaszországban és Franciaországban végezte. Ez utóbbi országban 2012‑ben „jog, gazdaság és üzleti igazgatás, magánjog szak, jogász‑nyelvész szakirány” mesteroklevelet szerzett a poitiers‑i egyetemen, amelyet Horvátországban munkavállalás céljából „szakmai célú elismerés” címén elismertek. A felperes valamivel több mint három éven át – 2013 végétől 2017 elejéig – fordítóként dolgozott az Európai Parlament horvát nyelvi osztályán, majd 2018 őszétől ügyvédjelöltként helyezkedett el Horvátországban, és ezt a munkakört töltötte be akkor is, amikor 2020 áprilisában az 1. pontban említett nyíltversenyvizsga‑felhívásra jelentkezett. Mindezeket a tényezőket feltüntette az említett nyílt versenyvizsgára benyújtott jelentkezésében.

3        A felperes által megpályázott versenyvizsgára vonatkozó versenyvizsga‑felhívásban (HL 2020. C 72 A., 1. o.; a továbbiakban: versenyvizsga‑felhívás) a felvétel speciális feltételei között szerepelt különösen, hogy szakmai tapasztalat nem szükséges, a „keresett képesítések” terén pedig – amely rendelkezések úgy a nyelvismeretre, mint a megszerzett képesítésekre vonatkoztak –, hogy e szempont tekintetében a követelmény „az alábbi oklevelek egyikével igazolt, befejezett felsőoktatási tanulmányoknak megfelelő horvát jogi végzettség: Diploma iz hrvatskog prava stečena na sveučilišnom studiju (magistar/magistra prava ili diplomirani pravnik/diplomirana pravnica)”. A versenyvizsga‑felhívás pontosította, hogy a vizsgabizottság az oklevél megszerzésekor hatályban lévő szabályok alapján dönti el, hogy a pályázó valóban rendelkezik‑e befejezett felsőoktatási tanulmányoknak megfelelő végzettséggel.

4        2020. szeptember 3‑i határozatában a vizsgabizottság a következőket közölte a felperessel:

„A jelentkezésében megadott adatok alapján Ön a versenyvizsgára bocsátás képesítéssel kapcsolatos feltételeinek nem felel meg: nem rendelkezik a [megjelölt] oklevelek egyikével igazolt, befejezett felsőoktatási tanulmányoknak megfelelő horvát jogi végzettséggel.”

5        Felülvizsgálati kérelmében a felperes arra hivatkozott, hogy Horvátországban a francia mesteroklevelét a hatáskörrel rendelkező hatóság – a felperes kérelméhez mellékelt – végzésében a horvát 2‑es szintű mesterképzéssel egyenértékűnek ismerte el. Az ilyen végzés hatályát a horvát jogrendben az Ustavni sud (alkotmánybíróság, Horvátország) és a Vrhovni sud (legfelsőbb bíróság, Horvátország) a felperes által csatolt határozatai pontosították. A felperes a 2017. október 13‑i Brouillard kontra Bizottság ítéletre (T‑572/16, nem tették közzé, a továbbiakban: „Brouillard III” ítélet, EU:T:2017:720) hivatkozva azt állította, hogy a vizsgabizottság köteles lett volna figyelembe venni a fent említett végzés joghatásait, vagyis hogy a horvát jog szerint a francia mesteroklevelének hatálya megegyezik egy Horvátországban szerzett 2‑es szintű mesteroklevél hatályával.

6        2020. október 12‑i határozatában a vizsgabizottság azzal az indokkal utasította el a felülvizsgálati kérelmet, hogy a vizsgabizottságot köti a betöltendő álláshoz szükséges képességeket meghatározó versenyvizsga‑felhívás, valamint hogy e felhívásra tekintettel az összes jelentkezést ugyanolyan módon vizsgálták meg. A vizsgabizottság hangsúlyozta, hogy az Európai Unió Bírósága jogász‑nyelvészeinek képesnek kell lenniük arra, hogy legalább két másik nyelvről fordítsanak gyakran összetett jogi, illetve jogalkotási szövegeket a „versenyvizsga nyelvére”, ami a jelen esetben szükségessé tette a horvát jogrendszer alapos ismeretét, amit – mint már kifejtette – kizárólag a horvát jogból szerzett egyetemi oklevéllel lehet biztosítani. A vizsgabizottság e tekintetben kiemelte, hogy a felperes tanulmányai nem terjedtek ki a horvát jogra. Az sem bizonyítja továbbá a horvát jogrendszer és terminológia ismeretét, hogy a felperes francia oklevelét horvátországi munkavállalás céljából elismerték.

 A felek kérelmei

7        A felperes a vizsgabizottság 2020. szeptember 3‑i és október 12‑i határozatának megsemmisítését, valamint az Európai Bizottságnak a költségek viselésére való kötelezését kéri.

8        A Bizottság a kereset elutasítását és a felperesnek a költségek viselésére való kötelezését kéri.

 A jogkérdésről

9        Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Közösségek Személyzeti Felvételi Hivatalának létrehozásáról szóló, 2002. július 25‑i 2002/620/EK európai parlamenti, tanácsi, bizottsági, bírósági, számvevőszéki, gazdasági és szociális bizottsági, régiók bizottságai és európai ombudsmani határozat (HL 2002. L 197., 53. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 4. kötet, 46. o.) 4. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A személyzeti szabályzat 91a. cikkével összhangban, az e határozat 2. cikkének (1) és (2) bekezdése alapján átruházott hatáskör gyakorlásával összefüggő kérelmeket és panaszokat a Hivatalnak kell benyújtani. Bármely, e területekre vonatkozó fellebbezést [helyesen: keresetet] a Bizottság ellen kell benyújtani.”

10      Ez az oka annak, hogy a jelen ügy alperese annak ellenére a Bizottság, hogy az Európai Személyzeti Felvételi Hivatal (EPSO) által az Európai Unió Bírósága nevében szervezett versenyvizsga vizsgabizottságának határozatáról van szó. A Törvényszék kérdésére válaszolva a felperes jelezte, hogy valójában a Bizottság mint alperes ellen indít keresetet, noha a keresetlevélben eredetileg az EPSO‑t jelölte meg (lásd ebben az értelemben: 2013. október 16‑i Olaszország kontra Bizottság ítélet, T‑248/10, nem tették közzé, EU:T:2013:534, 25. és 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

11      Emlékeztetni kell arra is, hogy amikor a versenyvizsga valamely pályázója – a versenyvizsga‑felhívásban foglalt szabálynak megfelelően – a vizsgabizottság által hozott határozat felülvizsgálatát kéri, mint a jelen esetben is, akkor a vizsgabizottság által a pályázó helyzetének újbóli megvizsgálását követően hozott határozat a vizsgabizottság eredeti határozatának a helyébe lép, és az minősül a sérelmet okozó aktusnak (1987. december 16‑i Beiten kontra Bizottság ítélet, 206/85, EU:C:1987:559, 8. pont; 1992. február 11–i Panagiotopoulou kontra Parlament ítélet, T‑16/90, EU:T:1992:11, 20. pont; 2018. szeptember 5‑i Villeneuve kontra Bizottság ítélet, T‑671/16, EU:T:2018:519, 24. pont).

12      Következésképpen a jelen ügyben úgy kell tekinteni, hogy a megsemmisítés iránti kérelem kizárólag a sérelmet okozó határozat, azaz a vizsgabizottság 2020. október 12‑i határozata (a továbbiakban: megtámadott határozat) ellen irányul, amelyet a 2020. szeptember 3‑i határozatának felülvizsgálata iránti felperesi kérelemre válaszul fogadott el, és amely e korábbi határozat helyébe lépett.

13      A felperes megsemmisítési jogalapként hivatkozik a vizsgabizottság hatáskörének túllépésére, amikor nem vette figyelembe a francia diplomájának Horvátországban való elismerését, és a vizsgabizottság nyilvánvaló értékelési hibájára, különösen azért, mert figyelmen kívül hagyta a felperes szakmai tapasztalatát.

14      Első jogalapjában a felperes azt állítja, hogy a vizsgabizottság megsértette azon horvát hatóságok hatáskörét, amelyek a külföldi felsőfokú diplomák horvátországi munkavállalás céljából történő elismerése címén a francia diplomáját horvát diplomával egyenértékűnek ismerték el. Az ilyen elismerési eljárás kizárólag a megszerzett ismeretek, képességek és készségek szintjét veszi figyelembe az oktatási programok összehasonlítása nélkül, következésképp a felperes szerint jelentkezésének elutasítása érdekében a vizsgabizottság nem alapíthatta volna álláspontját sem arra, hogy ebben az eljárásban nem hasonlították össze a felperes francia oklevelét, illetve a versenyvizsga‑felhívásban megjelölt horvát okleveleket eredményező oktatási programokat, sem arra, hogy a horvát hatóságok a felperes horvát jogból szerzett ismereteit nem ellenőrizték. A felperes számára lehetővé tette a francia oklevele, hogy Horvátországban az ügyvédi szakmában helyezkedjen el, és zágrábi (Horvátország) ügyvédi kamarai névjegyzékben szereplő ügyvédjelöltként járjon el egymást követően két ügyvédi irodában, noha mindennek egyik alapvető feltétele az lenne, hogy Horvátországban befejezett jogi egyetemi tanulmányokkal rendelkezzen. Ez azt mutatja, hogy a horvát jog értelmében a felperes jogi diplomája teljes mértékben megfeleltethető a Horvátországban szerzett, azonos szintű jogi diplomának. A felperes azt állítja, hogy e tényezők – a jelentkezésében részletezett szakmai tapasztalatát ideértve – azt bizonyítják, hogy mind tárgyi, mind formai szempontból teljes mértékben azonos képzettségi szinttel rendelkezik, mint a versenyvizsga‑felhívásban megjelölt oklevelek által tanúsított szint. Következésképp a vizsgabizottság határozata sérti az Európai Unió Alapjogi Chartájában rögzített, az Európai Unió polgáraként őt megillető alapvető jogait, különösen a munkához való jogot és az egyenlőséghez való jogot, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmát.

15      Második jogalapjában a felperes azt állítja, hogy mivel a vizsgabizottság e tényezőket nem vette figyelembe, nyilvánvalóan tévesen értékelte a tényeket, különösen a horvát jogról szerzett ismereteinek szintjét illetően. E hiba elkövetésével a vizsgabizottság figyelmen kívül hagyta a felperes tapasztalatának hozzáadott értékét mind a horvát jog, mind a fordítás terén. A felperes továbbá jelzi, hogy néhány hónappal a jelentkezés benyújtását követően sikeresen teljesítette azt a „jogi szakvizsgát”, amelyre az ügyvédjelöltek 18 hónap után jelentkezhetnek, és amely lehetővé teszi számukra bármilyen ügyvédi feladatkör gyakorlását. Ez a posteriori bizonyítja, hogy valóban rendelkezik a versenyvizsga‑felhívásban megkövetelt ismeretekkel a horvát jogrendszer és terminológia terén. E tekintetben lényegében azt kifogásolja, hogy ellentmondás áll fenn a jelentkezésének elutasítása és a horvát jogról csak elméleti ismeretekkel rendelkező személyek jelentkezésének elfogadása között.

16      A felperes válaszában úgy felel a Bizottságnak, hogy érveit nem kapcsolja össze a megsemmisítési jogalapok egyikével sem, amennyiben a Bizottság az ellenkérelemben maga is együttesen reagált e jogalapokra azzal az indokkal, hogy azok nagymértékben fedik egymást. A felperes arra hivatkozik, hogy a vizsgabizottság megsértette az Európai Unió tisztviselőinek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 5. cikke (3) bekezdése c) pontját és 27. cikkét, amelyek a tisztviselők képzettségének minimális szintjére, illetve a felvételükre vonatkozó elvekre vonatkoznak. Általánosabban úgy érvel, hogy a versenyvizsgán való részvétel feltételei nem lehetnek ellentétesek az uniós szabályozással, és hogy a vizsgabizottság nem rendelkezhet korlátlan mérlegelési jogkörrel annak megállapítása tekintetében, hogy a pályázók képzettsége és szakmai tapasztalata megfelel‑e a versenyvizsga‑felhívásban előírt szintnek. Kifejti, hogy a vizsgabizottság által alkalmazandó normák hierarchiája a következő: az alapító szerződések, a személyzeti szabályzat és a versenyvizsga‑felhívás. E tekintetben azt állítja, hogy a vizsgabizottság megsértette a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról szóló EUMSZ 45. cikket, amely mind az uniós intézményeken belüli, mind a tagállamokon belüli munkaerő‑felvételre alkalmazandó. Ennek alapján a felperes úgy véli, hogy a vizsgabizottságnak a 2015. október 6‑i Brouillard ítéletben (C‑298/14, a továbbiakban: „Brouillard I” ítélet, EU:C:2015:652) lefektetett elveket kellett volna alkalmaznia, azaz figyelembe kellett volna vennie valamennyi oklevelét, bizonyítványát és képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítványát, valamint a vonatkozó szakmai tapasztalatát, összehasonlítva az e dokumentumokkal igazolt képesítéseket a versenyvizsga‑felhívásban előírtakkal.

17      Az ügy érdeme tekintetében a Bizottság a vizsgabizottság 2020. szeptember 3‑i határozatában és a megtámadott határozatban foglaltakon túlmenően jelzi, hogy a versenyvizsga‑felhívás – tekintettel az Európai Unió Bíróságánál a horvát nyelvű jogász‑nyelvész munkakörök betöltésének követelményeire – világosan és pontosan meghatározta a versenyvizsgán való részvételre vonatkozó képesítési követelményeket: az egyetemi tanulmányi szintet, a tanulmányok tartalmát, nevezetesen a horvát jogot, és a képesítéseket, nevezetesen az említett horvát jogi diplomák valamelyikét. Viszonválaszában a Bizottság kifejti, hogy a versenyvizsga‑felhívás nem követelte meg, hogy a tanulmányok egészét Horvátországban végezzék. A felperes nem teljesítette a fent említett második és harmadik követelményt. Márpedig, amint azt a Törvényszék már több alkalommal megállapította, a versenyvizsga‑bizottság a versenyvizsga‑felhívás szövege alapján köteles eljárni. A felperes francia mesteroklevelének Horvátországban való elismerése horvátországi munkavállalás céljából, akár ügyvédjelöltként az ottani ügyvédi pályára lépés érdekében, nem teszi e mesteroklevelet az azon versenyvizsgán való részvételhez szükséges horvát jogi oklevelek egyikévé, amelyen a felperes a szóban forgó jogász‑nyelvészi feladatok – nem pedig horvátországi feladatok – ellátása érdekében vett részt. A vizsgabizottság e tekintetben nem sértette meg a horvát hatóságok hatáskörét. Ami a pályázó szakmai tapasztalatát illeti, annak nincs jelentősége, mivel a versenyvizsga‑felhívás szerint nem szükséges szakmai tapasztalat. Ha a vizsgabizottság figyelembe vette volna a szakmai tapasztalatot, akkor nem tartotta volna be a versenyvizsga‑felhívást.

18      Egyébiránt a Bizottság viszonválaszában a felperes által a válasz szakaszában a személyzeti szabályzat 5. cikke (3) bekezdésének c) pontjára és 27. cikkére, valamint az EUMSZ 45. cikkre tett hivatkozás elfogadhatatlanságára utal. Álláspontja szerint a felperes az eljárás során új jogalapokat hozott fel, megsértve a Törvényszék eljárási szabályzata 84. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseit.

19      A Törvényszék a továbbiakban együttesen vizsgálja a keresetlevélben megsemmisítési jogalapként felhozott két kifogást. Amint arra a Bizottság rámutatott, ezek nagymértékben fedik egymást. Továbbá „hatáskörtúllépés” és „nyilvánvaló értékelési hiba” megjelöléssel valójában különböző jogalapokat és érveket foglalnak magukban, amelyeket a Törvényszék szükség esetén vizsgál meg.

20      Amint azt a Bizottság hangsúlyozza, a versenyvizsga‑bizottságot köti e versenyvizsga‑felhívás szövege. A személyzeti szabályzat versenyvizsga‑eljárásra vonatkozó III. melléklete 5. cikkének első bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[ezen anyagok] megvizsgálása után a felvételi bizottság [helyesen: vizsgabizottság] összeállítja azon pályázók listáját, akik megfelelnek a versenyvizsgáról szóló kiírásban előírt követelményeknek”. E rendelkezés célja, hogy biztosítsa a versenyvizsga‑felhívás által a személyzeti szabályzat értelmében betöltött alapvető szerep tiszteletben tartását, amely szerep éppen abban áll, hogy a lehető legpontosabban tájékoztassa az érintett személyeket a szóban forgó állás betöltéséhez szükséges feltételek jellegéről, hogy egyrészt meg tudják ítélni, hogy jelentkezzenek‑e, másrészt pedig arról, hogy melyek azok az igazoló dokumentumok, amelyek fontosak a vizsgabizottság munkája szempontjából, és amelyeket ezért a jelentkezési laphoz csatolni kell (lásd ebben az értelemben: 1979. június 28‑i Anselme és Constant kontra Bizottság ítélet, 255/78, EU:C:1979:175, 9. pont; 1991. november 28‑i Van Hecken kontra ESC ítélet, T‑158/89, EU:T:1991:63, 23. pont). A vizsgabizottság tehát a versenyvizsga‑felhívásban szereplő kiválasztási feltételeket nem egészítheti ki – amint azt az e pontban említett két ítélet alapjául szolgáló ügyekben megállapították –, és azokból nem is vehet el semmit (lásd ebben az értelemben: 2018. december 14‑i UR kontra Bizottság ítélet, T‑761/17, nem tették közzé, EU:T:2018:968, 67. pont).

21      A jelen ügyben a fenti 3. pontban kifejtettek szerint a versenyvizsga‑felhívás a képesítések tekintetében a következőket írta elő: „az alábbi oklevelek egyikével igazolt, befejezett felsőoktatási tanulmányoknak megfelelő horvát jogi végzettség: Diploma iz hrvatskog prava stečena na sveučilišnom studiju (magistar/magistra prava ili diplomirani Pravnik/diplomirana pravnica)”. A vizsgabizottság ezt a – kifejezetten horvát jogi oklevelekre utaló – rendelkezést nem értelmezhette úgy, hogy a versenyvizsga‑felhívásnak megfelelve lehetősége van arra, hogy az említett diplomákkal való egyenértékűséget ismerjen el. Egyébként 2020. szeptember 3‑i határozatában a vizsgabizottság éppen ezt állapította meg, jelezve a következőket:

„A jelentkezésében megadott adatok alapján Ön a versenyvizsgára bocsátás képesítéssel kapcsolatos feltételeinek nem felel meg: nem rendelkezik a [megjelölt] oklevelek egyikével igazolt, befejezett felsőoktatási tanulmányoknak megfelelő horvát jogi végzettséggel.”

22      Helyénvaló tehát megállapítani, hogy a felperes azt rója fel a vizsgabizottságnak, hogy jogellenes versenyvizsga‑felhívás szerint járt el. Más szóval úgy kell tekinteni, hogy a felperes – többek között a fenti 14‑16. pontban kifejtett jogalapokkal és érvekkel – az EUMSZ 277. cikk értelmében vett jogellenességi kifogást emel a versenyvizsga‑felhívásban az előírt képesítésekre és oklevelekre vonatkozó rendelkezésekkel szemben, különösen az EUMSZ 45. cikk megsértése miatt.

23      E tekintetben az uniós jog nem írja elő alakszerű jogellenességi kifogás emelését. Jogellenességi kifogás ugyanis hallgatólagosan is emelhető, amennyiben a keresetlevélből viszonylag egyértelműen kitűnik, hogy a felperes valójában ilyen kifogást fogalmaz meg (lásd: 2018. november 27‑i Movement for a Europe of Nations and Freedoms kontra Parlament ítélet, T‑829/16, EU:T:2018:840, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

24      Továbbá, ellentétben a Bizottság a viszonválaszban közölt állításával, a válasz szakaszában a felperes az EUMSZ 45. cikkre – különösen a „Brouillard I” ügyben adott értelmezéssel összefüggésben – tett hivatkozása a jelen eljárásban nem elkésett, és ezért nem elfogadhatatlan az eljárási szabályzat 84. cikkének (1) bekezdése alapján, amely tiltja az új jogalapok felhozását az eljárásban, kivéve ha azok olyan jogi és ténybeli helyzetből származnak, amelyek az eljárás során merültek fel. Amint a fenti 16 pontból kitűnik, a válaszban az EUMSZ 45. cikkre való hivatkozás csupán a keresetben kifejezetten előadott jogalapok kiegészítése, mivel a felperes a keresetlevélben lényegében azt kifogásolta, hogy nem vették figyelembe francia oklevelének horvátországi elismerését és a – részben Horvátországon kívül szerzett – szakmai tapasztalatát, amelyek olyan tényezők, amelyek a „Brouillard I” ügyben értelmezett rendelkezésből eredő követelmények fényében közvetlenül relevánsak lehetnek egy jogi aktus értékelése szempontjából (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 1983. május 19‑i Verros kontra Parlament ítélet, 306/81, EU:C:1983:143, 9. és 10. pont; 2016. február 26‑i Bodson és társai kontra BEI ítélet, T‑240/14 P, EU:T:2016:104, 30. pont). Ami közelebbről a „Brouillard I” ítéletre való hivatkozást illeti, pontosítani kell, hogy semmi nem akadályozza meg a felperest abban, hogy az eljárás során további példákat terjesszen elő az ítélkezési gyakorlatból, amennyiben azok magának a jogalap elfogadhatóságának az alátámasztására szolgálnak.

25      Ezzel szemben a Bizottság jogosan hivatkozik a válaszban előadott, a személyzeti szabályzat 5. cikke (3) bekezdése c) pontjának és 27. cikkének megsértésére alapított jogalapok elfogadhatatlanságára. A keresetlevél érvelése ugyanis nem kapcsolódik kellően közvetlen és nyilvánvaló módon annak bizonyításához, hogy e rendelkezéseket megsértették, és semmilyen új elem nem merült fel az eljárás során, amely igazolná ezen új jogalapoknak a válasz szakaszában történő előterjesztését.

26      E tényezők pontosítását követően először is azt a jogalapot kell megvizsgálni, amely szerint a versenyvizsga‑felhívás arra vezette a vizsgabizottságot, hogy megsértse azon horvát hatóságok hatáskörét, amelyek a felperes francia oklevelét a horvát oklevelekkel egyenértékűnek ismerték el a külföldi felsőfokú diplomák horvátországi munkavállalás céljából történő elismerése címén.

27      E jogalapot el kell utasítani. A vizsgabizottság nem vitatta a versenyvizsga‑felhívás alapján, hogy a felperes francia oklevelét a hatáskörrel rendelkező horvát hatóság határozata értelmében a külföldi felsőoktatási diplomák horvátországi munkavállalás céljából történő elismerése címén a horvát diplomával egyenértékűnek ismerik el. Az e célból történő nemzeti elismerés azonban nem jelenti azt, hogy e francia oklevelet a valamely uniós intézményben történő felvételi versenyvizsgán automatikusan egyenértékűnek kell elismerni a versenyvizsga‑felhívásban megjelölt horvát oklevelekkel. A horvát hatóságok ugyanis nem rendelkeznek hatáskörrel az ilyen intézménybe való felvétel feltételeinek meghatározására. Ennélfogva a jelen ügyben a versenyvizsga‑felhívás nem vezethette a vizsgabizottságot arra, hogy megsértse a horvát hatóságok hatáskörét. Mindazonáltal rögtön pontosítani kell, hogy e megállapítás nem jelenti azt, hogy az ilyen nemzeti elismerést a felvételi versenyvizsgát szervező uniós intézmény a jelentkezések elbírálásakor semmilyen módon nem veheti figyelembe.

28      Ezt követően meg kell vizsgálni azt a jogalapot, amely szerint a jelen ügyben az Európai Unió Bírósága nevében közzétett versenyvizsga‑felhívás a felperesnek a jelentkezésében előadott helyzetére tekintettel ellentétes az EUMSZ 45. cikkel.

29      Az EUMSZ 45. cikk többek között úgy rendelkezik, hogy az Unión belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását, és az magában foglalja azt a jogot is, hogy a munkavállaló – a jelen ügyben nem releváns korlátozások és feltételek mellett – tényleges állásajánlatokra jelentkezzen, e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon és munkavállalás céljából valamely tagállamban tartózkodjon.

30      Amennyiben a munkavállaló él a tagállamok közötti szabad mozgáshoz való jogával, az EUMSZ 45. cikkre – e rendelkezés alkalmazása feltételeinek teljesülése esetén – ugyanúgy hivatkozhat az Unió valamely intézménye előtt, mint a tagállamok hatóságai előtt (lásd ebben az értelemben együttesen: 1989. március 15‑i Echternach és Moritz ítélet, 389/87 és 390/87, EU:C:1989:130, 11. pont; 2016. október 6‑i Adrien és társai ítélet, C‑466/15, EU:C:2016:749, 25. pont; 2015. szeptember 14‑i Brouillard kontra Bíróság ítélet, T‑420/13, nem tették közzé, a továbbiakban: „Brouillard II” ítélet, EU:T:2015:633, 93. pont).

31      A jelen ügyben a felperes, aki egyetemi tanulmányait az állampolgársága szerinti tagállamtól – azaz Horvátországtól – eltérő tagállamban végezte, hivatkozhat az EUMSZ 45. cikkre az uniós intézményben történő foglalkoztatáshoz való hozzáférés folyamatában, amennyiben az intézmény e célból nem kezeli egyformán az általa Franciaországban szerzett jogi diplomát és a versenyvizsga‑felhívásban megjelölt ugyanolyan szintű, Horvátországban kibocsátott jogi diplomákat. A tagállamok állampolgárainak az Európai Unió működéséről szóló szerződésben biztosított szabad mozgása nem valósulna meg teljes mértékben, ha megtagadhatnák az említett rendelkezés által biztosított kedvezményeket azon állampolgároktól, akik éltek az uniós jog által meghatározott könnyítésekkel, és akik e könnyítéseknek köszönhetően az állampolgárságuk szerinti tagállamtól eltérő tagállamban szereztek szakmai és tudományos képesítést (lásd ebben az értelemben: 1993. március 31‑i Kraus ítélet, C‑19/92, EU:C:1993:125, 16. és 17. pont; „Brouillard I” ítélet, 27–29. pont).

32      Ezt követően meg kell állapítani, hogy az a versenyvizsga‑felhívás, amely a képesítés terén „az [alábbi] oklevelek egyikével igazolt, befejezett felsőoktatási tanulmányoknak megfelelő [horvát jogi] végzettség” követelményt jelölte meg, e tekintetben hasonló kifejezéseket tartalmaz, mint a „Brouillard III” ítélet alapjául szolgáló ügyben szereplő versenyvizsga‑felhívás. Márpedig ezen ítéletben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy ez a megfogalmazás kétségtelenül azt jelzi, hogy az említett jogi diplomák egyikének birtoklása szükséges, nem pedig egy meghatározott tanulmányi szak elvégzése vagy több meghatározott tantárgy elsajátítása az e diplomák egyikének megszerzéséhez vezető képzés során („Brouillard III” ítélet, 49. és 50. pont). A Törvényszéknek a jelen ügyben nincs oka eltérni ettől az értelmezéstől, amelyet a Bizottság a fenti 17. pontban foglaltak szerint megerősít. Azokat a jelentkezőket tehát, akik tanulmányaik egy részét Horvátországon kívül végezték, önmagában emiatt nem zárták ki a jelen ügy tárgyát képező versenyvizsgából.

33      Azt is meg kell állapítani, hogy az EUMSZ 46. cikk alapján e célból hozott harmonizációs intézkedések hiányában az EUMSZ 45. cikk nem kötelez valamely szervezetet arra, hogy amennyiben azon előírással végzi a munkavállaló felvételét, hogy a pályázó rendelkezzen egy adott oklevéllel, automatikusan fogadja el ezen oklevéllel egyenértékűnek a más tagállamokban kiállított okleveleket, még akkor sem, ha ez utóbbi oklevelek ugyanazon a területen, ugyanolyan szintű végzettséget igazolnak.

34      Az említett harmonizáció hiányában az ilyen szervezet jogosult meghatározni az érintett munkakör betöltéséhez szükséges konkrét ismereteket és képesítéseket, és megkövetelni az ilyen ismeretek és képesítések meglétét igazoló diploma bemutatását (lásd ebben az értelemben: 1991. május 7‑i Vlassopoulou ítélet, C‑340/89, EU:C:1991:193, 9. pont; „Brouillard I” ítélet, 48–50. pont). Közelebbről, valamely uniós intézmény – a személyzeti szabályzatban meghatározott minimumkövetelményekre is figyelemmel – széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a betöltendő beosztáshoz szükséges alkalmassági feltételek meghatározása tekintetében (1975. október 16‑i Deboeck kontra Bizottság ítélet, 90/74, EU:C:1975:128, 29. pont; 2006. szeptember 27‑i Blackler kontra Parlament ítélet, T‑420/04, EU:T:2006:282, 45. pont). Egyébiránt a jelen ügyben a felperes nem vitatja annak szükségességét, hogy az Európai Unió Bírósága horvát nyelvű jogász‑nyelvészeinek felvételére irányuló azon versenyvizsgán, amelyen ő is részt vett, a jelentkezők alapos ismeretekkel rendelkezzenek a horvát jogrendszer és terminológia területén, amit a megjelölt horvát jogi diplomákkal kellett tanúsítani.

35      Bár az EUMSZ 45. cikk alapján figyelembe kell venni a más tagállamokban kiállított, a jelentkezők által benyújtott egyéb diplomákat, összehasonlítva egyfelől az ezen oklevelekkel igazolt képzettséget, másfelől az említett jogalany által megjelölt diplomákkal igazolt képzettséget (lásd ebben az értelemben: 1991. május 7‑i Vlassopoulou ítélet, C‑340/89, EU:C:1991:193, 16–19. pont; „Brouillard I” ítélet, 54. és 55. pont), e rendelkezés nem írja elő az e különböző oklevelek közötti egyenértékűség automatikus elismerését.

36      Tehát az a versenyvizsga‑felhívás, amelyre a felperes jelentkezett, nem sérti az EUMSZ 45. cikket önmagában amiatt, hogy nem írta elő a Horvátországtól eltérő tagállamokban kiállított és a megjelölt horvát oklevelekkel azonos szintű végzettséget tanúsító jogi oklevelek – ideértve azokat, amelyeket a horvát hatóságok a megjelöltekkel egyenértékűnek ismertek el – automatikusan egyenértékűnek elismerését e versenyvizsga keretében.

37      Mindazonáltal az, ha nem veszik figyelembe a munkára jelentkező által a tagállamok közötti szabad mozgáshoz való, az EUMSZ 45. cikkben biztosított joggal élve elvégzett, oklevéllel igazolt tanulmányokat és megszerzett szakmai tapasztalatot, az EUMSZ által biztosított alapvető szabadság terjedelmének korlátozásához vezetne (lásd ebben az értelemben: 1993. március 31‑i Kraus ítélet, C‑19/92, EU:C:1993:125, 32. pont; 2009. december 10‑i Peśla ítélet, C‑345/08, EU:C:2009:771, 36. pont). E tekintetben a jelen ügyben a felperes különösen a „Brouillard I” ítélet alapjául szolgáló ügyre hivatkozik.

38      A „Brouillard I” ítélet alapjául szolgáló ügyben egy belga állampolgár, A. Brouillard Belgiumban kezdte meg felsőfokú tanulmányait, majd ezután Franciaországban a poitiers‑i egyetemen ugyanazt a mesterképzést végezte el, mint a jelen ügy felperese, azaz a „jog, gazdaság és üzleti igazgatás, magánjog szak, jogász‑nyelvész szakirány” mesterképzést. 2011‑ben, miközben már a Cour de cassation (semmítőszék) szervezeti egységeinél dolgozott, az e bíróság mellett működő jogi referensek versenyvizsgájára jelentkezett. Pályázatát elfogadhatatlannak nyilvánították azzal az indokkal, hogy belga egyetemen megszerzett jogászdoktori, jogi alapképzésben vagy jogi mesterképzésben szerzett oklevél szükséges, ami tanúsítja a munkakörre való alkalmasságát. A francia mesteroklevele egyenértékűségének elismerése iránti kérelmét ezt követően a hatáskörrel rendelkező belga hatóság elutasította azzal az indokkal, hogy a külföldön végzett tanulmányai nem feleltek meg a belgiumi, a hallgatókat a belga jogrendbeli jogászi foglalkozásokra felkészítő jogi egyetemek követelményeinek. Közelebbről, az érdekelt bizonyos belga jogi készségeket nem szerzett meg tanulmányai során. Azt követően, hogy A. Brouillard keresetet nyújtott be a jelentkezését elutasító határozattal szemben, a belga Conseil d’État (államtanács) több előzetes döntéshozatali kérdést terjesztett a Bíróság elé.

39      A „Brouillard I” ítélet 47. pontjában a Bíróság a következőképpen foglalta össze a releváns kérdéseket:

„[…] a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az EUMSZ 45. cikket úgy kell–e értelmezni, hogy azzal ellentétes az, hogy a valamely tagállam bírósága mellett működő jogi referensek versenyvizsgájának felvételi bizottsága az e tagállam állampolgára általa benyújtott, e versenyvizsgán való részvétel iránti kérelem vizsgálata során e részvételt az említett tagállam jogszabályai által megkívánt oklevelekkel való rendelkezéshez vagy a valamely másik tagállam egyeteme által kiállított mesteroklevél akadémiai egyenértékűségének elismeréséhez köti, anélkül hogy figyelembe vennék az érintett okleveleinek, bizonyítványainak és egyéb tanúsítványainak összességét, valamint releváns szakmai tapasztalatát, összehasonlítva az ezek által igazolt szakmai képesítést az e jogszabályok által megkívánt szakmai képesítéssel.”

40      E megfogalmazással a Bíróság különbséget tett egyrészt a más tagállamban kiállított oklevél valamely tagállamban való egyenértékűségének általában vett elismerése, vagy el nem ismerése, másrészt pedig a versenyvizsga‑bizottság által a tagállamok közötti szabad mozgáshoz való jogával élő jelentkező által – többek között szakmai tapasztalat útján – szerzett képesítések a versenyvizsgán való részvételhez szükséges képesítésekhez viszonyított megfelelőségének konkrét értékelése között. A „Brouillard I” ítélet 50. pontjában a Bíróság pontosította, hogy a szóban forgó ügyben az érintett tagállam szabadon határozhatja meg az említett feladatok ellátásához szükségesnek ítélt ismereteket és képesítéseket.

41      A „Brouillard I” ítélet 53. és 54. pontjában a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a képesítési feltételeket előíró nemzeti szabályoknak, akkor is, ha állampolgárság tekintetében történő hátrányos megkülönböztetés nélkül alkalmazzák őket, az lehet a hatásuk, hogy akadályozzák a munkavállalók szabad mozgásának gyakorlását, ha a szóban forgó nemzeti szabályok nem veszik figyelembe az érintett által valamely másik tagállamban megszerzett ismereteket és képesítéseket. A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy a tagállami hatóságoknak, amikor uniós tagállam állampolgára nyújt be hozzájuk olyan szakma gyakorlásának engedélyezésére irányuló kérelmet, amelynek a megkezdése a nemzeti jogszabályok szerint oklevélhez, szakmai képesítéshez, illetve gyakorlati tapasztalati időtartamhoz van kötve, figyelembe kell venniük az érintett okleveleinek, bizonyítványainak és egyéb tanúsítványainak összességét, valamint releváns szakmai tapasztalatát, összehasonlítva egyfelől az ezen okiratok és e tapasztalat által igazolt képzettséget, másfelől a nemzeti jogszabályok által megkívánt ismereteket és képesítéseket.

42      A „Brouillard I” ítélet 57. pontjában a Bíróság emlékeztetett arra, hogy abban az esetben, ha a más tagállamokban szerzett okleveleknek a megkövetelt nemzeti oklevelekkel való összehasonlítása annak megállapításához vezetne, hogy az e különböző oklevelek által tanúsított képesítések csupán részlegesen feleltethetők meg egymásnak, különösen a tagállamok jogrendjének különbségeire tekintettel, a hatáskörrel rendelkező hatóság jogosult az érdekeltet arra kötelezni, hogy bizonyítsa, megszerezte a hiányzó ismereteket és képesítéseket.

43      A „Brouillard I” ítélet 58. és 59. pontjában a Bíróság ezzel kapcsolatban kimondta, hogy a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok feladata annak megítélése, hogy a fogadó tagállamban akár tanulmányok útján, akár gyakorlati tapasztalat során megszerzett ismeretek és képesítések elegendőek‑e a hiányzó ismeretek meglétének igazolására, és amennyiben a kapcsolódó tevékenységek gyakorlása során szerzett bármely gyakorlati tapasztalat növelheti a jelentkező ismereteit, a hatáskörrel rendelkező hatóságnak figyelembe kell vennie minden olyan gyakorlati tapasztalatot, amely hasznos a megpályázott szakma gyakorlásához. A Bíróság hozzátette, hogy azt, hogy e tapasztalatnak pontosan milyen értéket kell tulajdonítani, a hatáskörrel rendelkező hatóság az egyes ellátott feladatok, az e feladatok gyakorlása során megszerzett és alkalmazott ismeretek, valamint a szóban forgó érintettre rótt felelősség és e személy önállóságának mértéke fényében határozza meg.

44      A „Brouillard I” ítélet 65. pontjában a Bíróság többek között megjegyezte, hogy A. Brouillard szakmai tapasztalata, nevezetesen a Cour de cassation (semmítőszék) szolgálatainál szerzett szakmai tapasztalat releváns lehetett.

45      A Bíróság ezért jelezte a kérdést előterjesztő bíróságnak, hogy az EUMSZ 45. cikket úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az, hogy az alapeljárásban szóban forgó körülményekhez hasonló körülmények között a valamely tagállam bírósága mellett működő jogi referensek versenyvizsgájának felvételi bizottsága az e tagállam állampolgára általa benyújtott, e versenyvizsgán való részvétel iránti kérelem vizsgálata során e részvételt az említett tagállam jogszabályai által megkívánt oklevelekkel való rendelkezéshez vagy a valamely másik tagállam egyeteme által kiállított mesteroklevél akadémiai egyenértékűségének elismeréséhez köti, anélkül hogy figyelembe vennék az érintett okleveleinek, bizonyítványainak és egyéb tanúsítványainak összességét, valamint releváns szakmai tapasztalatát, összehasonlítva az ezek által igazolt szakmai képesítést az e jogszabályok által megkívánt szakmai képesítéssel.

46      Amennyiben a fenti 30. pontban foglaltak szerint az Unió intézményeit – a tagállamok hatóságaihoz hasonlóan – kötik az EUMSZ 45. cikkből eredő alapelvek az e cikk hatálya alá tartozó esetekben, a felperes által hivatkozott „Brouillard I” ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló helyzet és a jelen ügy alapjául szolgáló helyzet között nagyon közeli hasonlóságot kell megállapítani.

47      Következésképpen, amint azt a felperes állítja, a nyílt versenyvizsgára benyújtott jelentkezését a vizsgabizottság nem utasíthatta volna el önmagában amiatt, hogy a felperes nem rendelkezett a versenyvizsga‑felhívásban megjelölt horvát jogi diplomák valamelyikével, amennyiben jelentkezésében nem csupán a megjelöltekkel azonos szintű, Horvátországban az ügyvédi hivatás végzéséhez nyilvánvalóan elismert francia mesteroklevél meglétét említette, hanem az Európai Parlament horvát nyelvi osztályán fordítóként eltöltött valamivel több mint hároméves, valamint a Horvátországban ügyvédjelöltként szerzett 18 hónap szakmai tapasztalatot is. Ezek az elemek alkalmasak voltak annak bizonyítására, hogy a felperes ugyanolyan képesítéssel rendelkezik, mint amelyet a megjelölt horvát jogi diplomák igazolnak, csupán máshol szerezte azt, különösen az Unión belüli szabad mozgásának gyakorlása során, amit a vizsgabizottságnak tudnia kellett volna ellenőrizni. Amint azonban a fenti 6. pontból kitűnik, a 3. pontban említett versenyvizsga‑felhívás szövegére tekintettel a vizsgabizottság a felperes jelentkezésének vizsgálata során nem tudott túllépni azon a megállapításon, hogy a felperes nem rendelkezik a megjelölt horvát diplomák egyikével sem, és azon sem, hogy a francia oklevele, illetve annak a horvátországi munkavállalás céljából történő elismerése nem bizonyítja a horvát jogrendszer és terminológia ismeretét. Következésképpen a vizsgabizottság nem tudta megvizsgálni a felperes francia oklevele elismerésének tényleges jelentőségét a horvátországi jogi tevékenység gyakorlását illetően, és azt sem, hogy ez az elem a szakmai tapasztalatával együtt a horvát jogrendszer és terminológia olyan szintű ismeretét igazolja‑e, mint amelyet a megjelölt horvát jogi diplomákkal rendelkezés tanúsít.

48      Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság állításával ellentétben a versenyvizsga‑felhívásban, a felvétel speciális feltételei között szereplő azon rendelkezés, miszerint szakmai tapasztalat nem szükséges – amely egyébként ellentétben áll azzal a másik rendelkezéssel, miszerint e tapasztalat az esetleges, úgynevezett „képesítés szerinti”, „Talent Screener” elnevezésű azon kiválasztás egyik kritériumát képezi, amely a jelentkezési lapon megadott információk alapján szükség esetén a vizsgára bocsátott pályázók számát a sikeres pályázói létszám húszszorosára csökkenti –, nem akadályozza a szakmai tapasztalat figyelembevételét annak ellenőrzésekor, hogy az EUMSZ 45. cikknek az ítélkezési gyakorlatban adott értelmezése alapján rendelkezik‑e a versenyvizsga‑felhívásban megjelölt nemzeti diplomák révén igazolt képesítésekkel valamely más módon az a pályázó, akinek ilyen diplomája nincs, és aki az EUMSZ 45. cikk rendelkezéseire hivatkozhat.

49      A fentiekből következik, hogy – a felperes helyzetére tekintettel – a versenyvizsga‑felhívás jogellenes, mivel nem tette lehetővé a vizsgabizottság számára, hogy a felperes jelentkezését az EUMSZ 45. cikkből eredő alapelveknek megfelelően vizsgálja, amennyiben a versenyvizsga‑felhívásnak a képesítésre vonatkozó rendelkezése e jelentkezés elutasítását eredményezte önmagában amiatt, hogy a felperes nem rendelkezett az e felhívásban megjelölt horvát jogi diplomák valamelyikével. Mivel a vizsgabizottság a megtámadott határozatot a versenyvizsga‑felhívás e rendelkezésére alapította, amelyet az EUMSZ 277. cikk értelmében a felperesre alkalmazhatatlannak kell nyilvánítani, a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni, a felek érvelésének ezt meghaladó részét pedig nem szükséges vizsgálni.

 A költségekről

50      Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék megsemmisíti a vizsgabizottság 2020. október 12i, OQ felülvizsgálat iránti kérelmét elutasító és az Európai Unió Bírósága számára „horvát nyelvű (HR) jogásznyelvész (AD 7)” tartaléklista összeállítására irányuló EPSO/AD/378/20 nyílt versenyvizsga következő szakaszába bocsátását megtagadó határozatát.

2)      Az Európai Bizottság maga viseli saját költségeit, valamint az OQ részéről felmerült költségeket.

Gervasoni

Madise

Martín y Pérez de Nanclares

Kihirdetve Luxembourgban, a 2022. szeptember 7‑i nyilvános ülésen.

Aláírások


* Az eljárás nyelve: horvát