AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)
2009. február 11.(*)
„Állami támogatások – Energiaágazat – A meg nem térülő költségekért nyújtott kártalanítás – A támogatást a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánító határozat – A kedvezményezett vállalkozásnak a jogellenesnek nyilvánított korábbi támogatás előzetes visszafizetésére vonatkozó kötelezettsége – Állami források – Előny – Indokolási kötelezettség”
A T‑25/07. sz. ügyben,
az Iride SpA (székhelye: Torinó [Olaszország]),
az Iride Energia SpA (székhelye: Torinó)
(képviselik őket: L. Radicati di Brozolo, M. Merola és C. Bazoli ügyvédek)
felpereseknek
az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: E. Righini és G. Conte, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
az energiaágazatban a meg nem térülő költségek megtérítését célzó szubvenciók formájában az AEM Torino számára az Olasz Köztársaság által nyújtani kívánt C 11/06 (ex N 127/05) számú állami támogatásról szóló, 2006. november 8‑i 2006/941/EK bizottsági határozat (HL L 366., 62. o.) megsemmisítése tárgyában, amennyiben az egyrészről megállapítja, hogy állami támogatásról van szó, másrészről pedig a támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségét azon feltételhez köti, hogy az AEM Torino fizesse vissza az ún. „közművek” számára bevezetett program keretében nyújtott korábbi jogellenes támogatásokat,
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA
(második tanács),
tagjai: I. Pelikánová elnök (előadó), K. Jürimäe és S. Soldevila Fragoso bírák,
hivatalvezető: J. Palacio González főtanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2008. július 1‑jei tárgyalásra,
meghozta a következő,
Ítéletet
A jogvita előzményei
1 A felperesek közül az Iride SpA az elektromos és hőenergia ágazatában tevékenykedő Iride csoport holdingtársasága, az Iride Energia SpA pedig annak leányvállalata. E csoport az AEM Torino SpA és az AMGA SpA 2005. október 31‑i összefonódásából jött létre. A felperesek az AEM Torino által az összeolvadáshoz nyújtott hozzájárulások révén lettek a jelen ügyben szóban forgó intézkedések kedvezményezettjei; AEM Torino az említett intézkedések által érintett létesítmények tulajdonosa volt.
Korábbi támogatások
2 Egy 1997‑ben benyújtott panaszt követően a Bizottság 2002. június 5‑én elfogadta a többségi állami tulajdonban lévő, közszolgáltatásokat nyújtó vállalkozások számára adómentességek és kedvezményes kölcsönök formájában Olaszország által nyújtott állami támogatásról szóló, 2003/193/EK határozatot (HL L 77., 21. o., a továbbiakban: adómentességi határozat). E határozatban a Bizottság megállapította, hogy az Olasz Köztársaság által az ún. „közművek” számára nyújtott adómentességek és kölcsönök jogellenesek és a közös piaccal összeegyeztethetetlenek, és elrendelte e támogatásoknak a kedvezményezett vállalkozásoktól való visszakövetelését. A C‑207/05. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2006. június 1‑jén hozott ítéletben (az EBHT‑ban nem tették közzé) a Bíróság megállapította, hogy az Olasz Köztársaság, mivel nem hajtotta végre az adómentességi határozatot, nem teljesítette kötelezettségeit.
3 2000. július 18‑án az olasz hatóságok az EK 88. cikk (2) bekezdésének megfelelően bejelentették a Bizottságnak a villamos energia belső piacára vonatkozó közös szabályokról szóló, 1996. december 19‑i 96/92/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1997. L 27., 20. o.; magyar nyelvű különkiadás 12. fejezet, 2. kötet, 3. o.) átültetését követően az ENEL‑csoport és egyéb, az ENEL régi létesítményeit átvevő társaságok számára nyújtott, a meg nem térülő költségek megtérítésére vonatkozó állami támogatást. Az AEM Torino e társaságok egyikének, az Edipower SpA‑nak a törzstőkéjében 8%‑os részesedéssel rendelkezett. A Bizottság a meg nem térülő költségekkel kapcsolatos állami támogatások elemzési módszeréről szóló közleményét alkalmazva a 2004. december 1‑jei határozatában (a továbbiakban: ENEL‑határozat) e támogatást az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja értelmében a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánította.
Vitatott intézkedés
4 2005. március 21‑én az olasz hatóságok az EK 88. cikk (2) bekezdésének megfelelően bejelentették a Bizottságnak az AEM Torino számára nyújtott, a meg nem térülő költségek megtérítésére vonatkozó új állami támogatást (a továbbiakban: vitatott intézkedés).
5 A vitatott intézkedést egy sor nemzeti rendelkezés határozta meg. Így az ipari, kereskedelmi és kézműipari miniszternek az elektromos hálózattal kapcsolatos általános költségekről szóló 2000. január 26‑i rendelete (a GURI 2000. február 3‑i 27. száma) a 2. cikk (1) bekezdésének a) pontjában kimondja, hogy ezen általános költségek részét képezi a „termelő‑elosztó vállalkozásoknak a meg nem térülő költségek miatti kártalanítása”.
6 Ami a meg nem térülő költségek címén nyújtott kártalanítás finanszírozását illeti, az Autorità per l’energia elettrica e il gas (Elektromosenergia‑ és Gázhatóság, a továbbiakban: AEEG) a 2000. december 28‑i 238/00. sz. határozatával (a GURI 2001. január 5‑i 4. számának rendes melléklete) a villamosenergia‑ágazat kiegyenlítési alapjánál (caisse de péréquation pour le secteur de l’électricité, a továbbiakban: CCSE) külön számlát nyitott, amelybe a villamosenergia‑ár valamennyi végső fogyasztó által viselt meghatározott összetevőjének („A 6”) alkalmazásából származó bevételek folytak.
7 Végül a gazdasági és pénzügyminiszter 2005. március 10‑i rendelete a meg nem térülő költségeket az AEM Torino vonatkozásában 16 338 000 euró összegben állapította meg.
A pert megelőző eljárás
8 A vitatott intézkedés bejelentését követő hónapokban a Bizottság egy sor tájékoztatás iránti kérelmet intézett az olasz hatóságokhoz annak ellenőrzése érdekében, hogy az AEM Torino nem részesült‑e jogellenes és a közös piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásokban, és amennyiben igen, úgy az AEM Torino teljesítette‑e visszatérítési kötelezettségét. E kérelmek különösen az adómentességi határozat tárgyát képező támogatásokra hivatkoztak.
9 A Bizottság, mivel szerinte nem kapott kielégítő választ, a vitatott intézkedést illetően 2006. április 4‑i határozatával megindította az EK 88. cikk (2) bekezdésében előírt eljárást (a továbbiakban: eljárást megindító határozat). E határozatban a Bizottság először is kifejtette, hogy véleménye szerint a vitatott intézkedés az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében állami támogatást jelent, másodszor, hogy e támogatás megfelel a be nem hajtható költségekről szóló közleményben meghatározott kritériumoknak, de hogy – harmadszor – e támogatás jelenleg nem nyilvánítható a közös piaccal összeegyeztethetőnek, mivel az AEM Torino valószínűleg jogellenes és a közös piaccal összeegyeztethetetlen, még vissza nem térített állami támogatásokban részesült.
10 Az eljárást megindító határozatot 2006. május 17‑én közzétették az Európai Unió Hivatalos Lapjában (HL C 116., 2. o.). E határozatban a Bizottság felkérte az érintett feleket, hogy az e közzétételtől számított egy hónapos határidőn belül nyújtsák be észrevételeiket. Sem az olasz hatóságok, sem az AEM Torino, sem pedig érintett harmadik személyek nem nyújtottak be azonban észrevételt a Bizottságnak.
11 Az AEM Torino számára az Olasz Köztársaság által nyújtani kívánt C 11/06 (ex N 127/05) számú állami támogatásról szóló, 2006. november 8‑i 2006/941/EK határozatával (HL L 366., 62. o., a továbbiakban: megtámadott határozat) a Bizottság lezárta az EK 88. cikk (2) bekezdése szerinti eljárást. E határozatban lényegében úgy ítélte meg, hogy a vitatott intézkedés a közös piaccal összeegyeztethető támogatást jelent, de hogy a támogatás nem hagyható jóvá, amíg az Olasz Köztársaság nem nyújt be neki arra vonatkozó bizonyítékot, hogy az AEM Torino nem részesült az adómentességi határozatban említett támogatásokból, vagy adott esetben arra vonatkozó bizonyítékot, hogy az AEM Torino az említett támogatásokat késedelmi kamattal együtt visszafizette.
Eljárás és a felek kérelmei
12 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2007. január 30‑án benyújtott keresetlevelükkel a felperesek előterjesztették a jelen keresetet.
13 A felperesek azt kérik az Elsőfokú Bíróságtól, hogy:
– a megtámadott határozatot semmisítse meg azon részeiben, amelyek a vitatott intézkedést állami támogatásnak minősítik, valamint „a támogatás kifizetését [mindaddig] felfüggesztik”, amíg az Olasz Köztársaság nem szolgál arra vonatkozó bizonyítékkal, hogy az AEM Torino az adómentességi határozat tárgyát képező támogatásokat visszatérítette;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
14 A Bizottság azt kéri az Elsőfokú Bíróságtól, hogy:
– a keresetet utasítsa el;
– a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.
A jogkérdésről
15 A felperesek két, egyrészről az EK 87. cikk (1) bekezdésének megsértésére, másrészről „a támogatás kifizetése felfüggesztésének” jogellenességére alapított jogalapra hivatkoznak.
Az EK 87. cikk (1) bekezdésének megsértésére alapított első jogalapról
16 Az első jogalap két részből áll. A felperesek vitatják a vitatott intézkedés állami támogatássá minősítését, mivel az állami forrásokból való finanszírozás feltétele és a kedvezményezetteknek való előnynyújtás feltétele nem teljesül.
17 Ezenkívül a felperesek az első jogalapjuk keretében két másik kifogásra, azaz a vizsgálat hiányára és a megtámadott határozatot illetően az indokolási kötelezettség megsértésére is hivatkoznak. Mivel azonban e kifogások valójában nem kapcsolódnak az EK 87. cikk (1) bekezdésének megsértéséhez, azokat harmadik, illetve negyedik jogalapként külön vizsgálja meg az Elsőfokú Bíróság.
Az első jogalapnak az állami forrásokból való finanszírozás feltételére vonatkozó első részéről
– A felek érvei
18 A felperesek lényegében azt állítják, hogy a vitatott intézkedés nem foglal magában állami forrásokat, hanem csupán a magánszektorba tartozó gazdasági szereplők – azaz egyrészről a végső villamosenergia‑fogyasztók, másrészről pedig a villamosenergia‑elosztók – közötti átutalásokkal jár.
19 A meg nem térülő költségek fedezésének olasz rendszere ugyanis jogilag úgy jelenik meg, hogy az állam arra kötelezi a magánszemélyek egy kategóriáját, azaz a végső villamosenergia‑fogyasztókat, hogy bizonyos összegeket utaljanak át a magánszemélyek egy másik kategóriájának, azaz a meg nem térülő költségekért nyújtott kártalanítás által kedvezményezett vállalkozásoknak. A felperesek hangsúlyozzák, hogy e szempontból a szóban forgó rendszer nem tér el az előre megállapított minimálárakon való vétel kötelezettségétől, amely kikerül az EK 87. cikk hatálya alól, éspedig akkor sem, ha a jelen ügyben a pénzügyi források magánszemélyek közötti átutalására kötelezően a CCSE‑nél nyitott számla révén, nem pedig közvetlenül kerül sor.
20 A felperesek szerint a CCSE a pénzügyi kötelezettséggel terhelt magánszemélyek és a megfelelő összegek által kedvezményezett személyek között csak egyszerű számviteli közvetítő szerepet játszik, ami még rövid időszakra sem teszi lehetővé számára a befizetett összegekkel való rendelkezést.
21 A Bizottság azt állítja, hogy az átutalt összegek állami forrásokat jelentenek, mivel az azokat beszedő és újraelosztásukat biztosító CCSE közszervezet, és az állam rendelkezhet az így beszedett összegekkel.
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
22 Az EK 87. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy a közös piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet.
23 Márpedig először is a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy csak azok az előnyök tekintendők az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében támogatásnak, amelyeket közvetlenül vagy közvetve állami forrásból nyújtanak. Ugyanis az e rendelkezésben szereplő megkülönböztetés „a tagállamok által” és az „állami forrásból” nyújtott támogatás között nem azt jelenti, hogy az állam által nyújtott valamennyi előny támogatásnak minősül, függetlenül attól, hogy állami forrásokból finanszírozzák‑e, vagy sem, hanem e megkülönböztetésnek csak az a célja, hogy e fogalom vonatkozzon a közvetlenül az állam által, valamint az általa kijelölt vagy létrehozott köz‑ vagy magánszervezet által nyújtott előnyökre is (lásd a Bíróság C‑379/98. sz. PreussenElektra‑ügyben 2001. március 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2001., I‑2099. o.] 58. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
24 A jelen ügyben nem vitás, hogy a vitatott intézkedés keretében szóban forgó összegeket először is beszedték a magánszemélyektől, azaz valamennyi energiafogyasztótól, majd a CCSE‑nél nyitott számlára helyezték, és ezt követően átutalták az AEM Torino számára, amely magánvállalkozás. Nem vitás az sem, hogy a CCSE az olasz állam által arra kijelölt közszervezet, hogy a meg nem térülő költségekért nyújtott kártalanítást eljuttassa a kedvezményezett vállalkozásokhoz.
25 Másodszor az állami források fogalmát illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az EK 87. cikk (1) bekezdése minden olyan pénzügyi eszközt magában foglal, amelyet a hatóságok ténylegesen felhasználhatnak vállalkozások támogatására, anélkül hogy jelentősége lenne annak, hogy ezen eszközök állandó jelleggel az állam vagyonába tartoznak‑e, vagy sem. Következésképpen, még ha a szóban forgó intézkedésnek megfelelő összegek nincsenek is állandó jelleggel a hatóságok birtokában, azon tény, hogy folyamatosan állami ellenőrzés alatt maradnak, és így az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak, elegendő ahhoz, hogy azokat állami forrásoknak minősítsék (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑83/98. P. sz., Franciaország kontra Ladbroke Racing és Bizottság ügyben 2000. május 16‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑3271. o.] 50. pontját és a C‑482/99. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 2002. május 16‑án hozott ítélet [EBHT 2002., I‑4397. o.] 37. pontját).
26 A jelen ügyben a felperesek azt állítják, hogy a vitatott intézkedés hasonlít a fent hivatkozott PreussenElektra‑ítélet alapjául szolgáló ügyben szóban forgóhoz, amely ítéletben a Bíróság kimondta, hogy a villamosenergia‑szolgáltató magánvállalkozásokat sújtó kötelezettség, miszerint megszabott minimáláron át kell venniük a megújuló energiaforrásokból előállított elektromos áramot, nem jár együtt az állami forrásoknak az ilyen típusú villamos energiát termelő vállalkozásokra történő közvetlen vagy közvetett átruházásával (59. pont).
27 Márpedig ki kell emelni, hogy a fent hivatkozott PreussenElektra‑ítélet alapjául szolgáló ügyben a minimáláron való vételre vonatkozó jogszabályi kötelezettség bevezetésén túl az állam semmilyen szerepet nem játszott a szóban forgó pénzeszközök beszedésében és/vagy újraelosztásában: a vételárnak megfelelő összegek átutalására közvetlenül a magánszektorba tartozó gazdasági szereplők – azaz egyrészről a villamosenergia‑elosztó vállalkozások, másrészről a megújuló energiaforrásokból előállított villamos energiát termelők – között került sor. A jelen ügyben azonban a villamosenergia‑ár A 6 összetevőjének alkalmazásából származó bevételeket a CCSE – amely közszervezet – külön számlára szedi be, és így kezeli, mielőtt azokat a kedvezményezett, azaz az AEM Torino részére újra elosztják.
28 Ennélfogva a fenti 25. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel a szóban forgó összegeket állami forrásoknak kell minősíteni, mivel nemcsak hogy állandóan állami ellenőrzés alatt állnak, hanem az állam tulajdonában is vannak.
29 Először is az állami ellenőrzést illetően a Bizottság – anélkül, hogy felperesek vitatták volna – kiemelte, hogy a CCSE az A 6 számláján rendelkezésre álló összegeket felhasználhatja a többi számla negatív egyenlegének átmeneti fedezésére. Sőt a Bizottság olyan esetre is hivatkozott, amelyben az olasz hatóságok az említett számlán rendelkezésre álló összegek egy részét miniszteri rendelet alapján a befizetés céljától eltérő egyéb célokra fordították. El kell tehát utasítani a felperesek azon érvét, miszerint a CCSE csupán egyszerű számviteli közvetítői szerepet játszik, és miszerint a szóban forgó összegeknek a CCSE e számláján való elhelyezése még átmenetileg sem tette lehetővé számára az azokkal való rendelkezést. A felperesek ugyan azzal érveltek, hogy az olasz állam a jelen ügyben nem saját kezdeményezésére járt el, hanem hogy megfeleljen a közösségi rendelkezéseknek, és hogy ezen összegek felhasználási céljának az eredeti felhasználási céljukhoz képesti megváltoztatása csak annak volt a következménye, hogy lehetetlen volt azokat visszatéríteni azok számára, akik jogalap nélkül fizették be azokat. Ez azonban nem kérdőjelezi meg a Bizottság e tekintetben levont következtetését, miszerint az olasz államnak – amennyiben szükségesnek vagy célszerűnek bizonyul – lehetősége van a CCSE A 6 számláján rendelkezésre álló összegekkel való rendelkezésre, különösen úgy, hogy módosítja azok felhasználási célját.
30 Másodszor, ami a CCSE A 6 számláján elhelyezett összegek tulajdonjogát illeti, noha a felperesek tagadják, hogy azok magához a CCSE‑hez tartoznak, beadványaikban azonban nem fejtették ki, hogy azok kihez tartoznak, és csupán annak állítására szorítkoznak, hogy a szóban forgó összegek mindig a „villamosenergia‑rendszerhez” tartoznak. A tárgyaláson az Elsőfokú Bíróság által feltett kérdésre a felperesek pontosították, hogy a végső villamosenergia‑fogyasztók maradnak az említett összegek tulajdonosai.
31 Márpedig a Corte suprema di cassazione (olasz semmítőszék) a 2003. április 3‑i 11632/03. sz. ítéletében (egyesített polgári tanácsok) kimondta, hogy a CCSE nem rendelkezik az olasz államétól elkülönülő jogi személyiséggel, és hogy az utóbbit kell a CCSE‑nek befizetett összegek tulajdonosának tekinteni. Az említett ítélet 4.3–4.7. pontjában a Corte suprema di cassazione a szóban forgó területen alkalmazandó jogszabályi rendelkezések vizsgálatára, valamint az olasz jogban előfordult hasonló esetekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatra támaszkodva alaposan megvizsgálta a CCSE jogi személyiségének kérdését. Arra következtetett, hogy a CCSE állami szerv, és hogy a neki befizetett összegek – noha magánszemélyektől származnak, és magánvállalkozásoknak szánják azokat – az állam tulajdonában vannak.
32 Az ezen ítélet megalapozottságának és jelen ügyben való jelentőségének vitatása érdekében a felperesek által a válaszban előadott érvek nem meggyőzőek.
33 Először is a felperesek úgy érvelnek, hogy a Corte suprema di cassazionénak az említett ítélet alapjául szolgáló ügyben a jelen ügyben vizsgáltaktól eltérő jogi kérdésekről kellett határoznia. Szerintük ugyanis a Corte suprema di cassazione olyan jogsértés természetéről döntött, amellyel a Comitato interministeriale dei prezzi (tárcaközi árügyi bizottság, a továbbiakban: CIP) tagjai feladataik ellátása során veszélyeztették a CCSE birtokában lévő állami bevételeket. Ebben az összefüggésben az a szándék vezette, hogy mindenképpen megbüntesse a szóban forgó személyeket. A Corte suprema di cassazione által megfogalmazott elvek tehát nem alkalmazhatók absztrakt módon egyéb esetekre azon összefüggések figyelembevétele nélkül, amelyekben megfogalmazták azokat.
34 Márpedig attól függetlenül, hogy megalapozottak‑e a felpereseknek a szóban forgó ítélet indokolására vonatkozó feltevései, az ezen ítéletben foglalt, a szóban forgó források állami természetére vonatkozó megállapítások nem tarthatók azon ténytől elválaszthatatlannak, hogy a Corte suprema di cassazione a büntetőjogba tartozó ügyben, nem pedig polgári vagy közigazgatási ügyben határozott. Mivel ugyanis a büntetőjog és különösen a számviteli csalásra vonatkozó rendelkezések – amelyekről az említett ítélet alapjául szolgáló ügyben szó volt – célja a természetes vagy jogi személyeket a polgári jog vagy a közigazgatási jog alapján megillető jogok védelme, a kérdéses számlák jogosultjait mindenképpen a polgári jog vagy a közigazgatási jog alapján kell meghatározni. Ennélfogva a Corte suprema di cassazione ítéletében a CCSE jogi személyiségének hiányára és az általa kezelt számlákon elhelyezett pénzeszközök tulajdonjogára vonatkozó megállapítások általánosan, még a büntetőjog területén kívül is alkalmazandók.
35 Másodszor a felperesek azt állítják, hogy a Corte suprema di cassazione ítéletének alapjául szolgáló ügyre alkalmazandó jogi háttér időközben teljesen módosult. E tekintetben különösen az AEEG‑nek az 1995. évi törvénnyel való létrehozására hivatkoznak, amely megkapta a korábban a CIP által gyakorolt hatásköröket, valamint az AEEG 70/97. sz. határozatára, amelyben utóbbi első alkalommal tett egyértelmű különbséget a villamosenergia‑ár – ideértve annak pótdíjait is – és az állam bevételei között. A felperesek szerint az ágazat ez utóbbi módosítást magában foglaló liberalizációja előtt a villamosenergia‑ár különböző összetevői lehetővé tették az ENEL mint közszervezet költségvetésének bevétellel való ellátását, aminek következtében azokat állami forrásokként szedték be, noha az 1992‑es jogszabályi rendelkezések értelmében az ENEL‑t időközben részvénytársasággá alakították.
36 Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy ezen érveket gyengítik a Bizottság által előadottak. A CIP feladatainak az AEEG általi átvételét illetően ugyanis egyértelműnek tűnik, hogy – mivel a gyakorolt hatáskörök nem változtak – nincs jelentősége annak, hogy a villamosenergia‑ár pótdíjainak meghatározása, kezelése és felhasználása független közigazgatási hatóság, mint az AEEG, vagy tárcaközi bizottság, mint a CIP, feladata‑e. Azon tényt illetően, hogy az ENEL mint a Corte suprema di cassazione ítéletének tárgyát képező villamosenergia‑ár pótdíjainak címzettje már nem állami intézmény, ahogyan a Bizottság erre helyesen hivatkozik, meg kell állapítani, hogy az olasz legfelsőbb bíróság hangsúlyozta, hogy azon tény, hogy a szóban forgó összegeket vállalkozások kártalanítására szánják, semmilyen hatással nincs arra, hogy azok az államhoz tartoznak. Ugyanígy az említett ítéletből kitűnik, hogy azon tény, hogy az AEEG különbséget tett egyrészről az állam általános költségvetésébe szánt pótdíjak, másrészről a CCSE‑nél nyitott zárolt számlára befizetett és vállalkozások kártalanítására szánt pótdíjak között, nem zárja ki, hogy utóbbiak az állam tulajdonává váljanak, amint azokat a CCSE‑nek befizették.
37 Végül a felperesek vitatják, hogy azon tényből, hogy a CCSE az állam számviteli szabályozása alá tartozik, arra lehetne következtetni – ahogyan a Corte suprema di cassazione tette –, hogy a CCSE A 6 számláján rendelkezésre álló pénzeszközök állami pénzeszközök. A pénzeszközök jogi természete ugyanis nem függ azon szervezet köz‑ vagy magánjellegétől, amelynél azokat elhelyezték. Mindenesetre az AEEG, amely szabadon megválaszthatta azon bankintézményt, amelyet a külön számla kezelésével megbízott, egyszerű célszerűségi okokból a CCSE‑t választotta.
38 E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy nem tartozik az Elsőfokú Bíróság hatáskörébe az olasz nemzeti jog Corte suprema di cassazione általi értelmezésének megkérdőjelezése.
39 Ebből következik, hogy a CCSE A 6 számláján elhelyezett összegek az olasz államhoz tartoznak, és hogy utóbbi rendelkezhet azokkal. Ennélfogva a fenti 25. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat által megfogalmazott elveknek megfelelően azokat állami forrásoknak kell minősíteni.
40 Következésképpen az első jogalap első részét mint megalapozatlant el kell utasítani.
Az első jogalapnak az előnynyújtás feltételére vonatkozó második részéről
– A felek érvei
41 A felperesek előadják, hogy a vitatott intézkedés nem teljesíti a kedvezményezett vállalkozásnak való előnynyújtásra vonatkozó feltételt, és hogy a Bizottság a megtámadott határozatban e tekintetben semmilyen magyarázattal nem szolgált.
42 Szerintük a vitatott intézkedés azon költségek megtérülését teszi lehetővé a kedvezményezett vállalkozásoknak, amelyek a piac liberalizációja előtt az állam által előírt kötelezettségeknek megfelelően végrehajtott beruházásokra vonatkozó meghatározott költségek, és amelyeket e vállalkozások nem tudnak kizárólag a liberalizált piacon való villamosenergia‑értékesítésből elért saját bevételeikből fedezni. Ennélfogva itt nem gazdasági előnyről van szó, hanem annak elkerülését célzó intézkedésről, hogy vállalkozásokat kizárólag amiatt érjen hátrány, hogy a piac liberalizációja előtt eleget tettek a hatóságok stratégiai utasításainak, amely helyzet az olyan versenytárs vállalkozások számára való előnynyújtással egyenértékű, amelyeknek nem kellett ilyen meg nem térülő beruházásokat eszközölniük.
43 A felperesek szerint az állami támogatásokra vonatkozó közösségi ítélkezési gyakorlat értelmében a meg nem térülő költségek nem olyan költségek, amelyek rendszerint súlyosan megterhelik a vállalkozások költségvetését, mivel rendes, versenyre nyitott piaci helyzetben nem valósított volna meg egyetlen vállalkozás sem meg nem térülő költségekkel járó beruházásokat. Nem a vitatott intézkedésből eredő előnyről, hanem inkább a korábbi szabályozás alkalmazásából eredő versenyhátrány megszüntetéséről van tehát szó.
44 A felperesek tehát úgy érvelnek, hogy a Bizottságnak bizonyítania kellett volna, hogy a vitatott intézkedés túllépett a meg nem térülő költségek egyszerű fedezésén, és a kedvezményezettek számára további előnyt jelentett. Márpedig ez a jelen ügyben kizárt, mivel az általuk beszedendő összegeket a létesítmény meghatározott költségei és a villamosenergia‑értékesítésből elérhető bevételek közötti különbség alapján számították ki.
45 A Bizottság úgy érvel, hogy mivel a vitatott intézkedés keretében az AEM Torino számára 16 338 000 eurót kitevő összeget utaltak át, ami nem jelent az állam vagy az önkormányzat részére nyújtott szolgáltatásokért járó ellenszolgáltatást, hanem az említett vállalkozás által rendszerint viselendő költségek fedezésére szolgál, az állami támogatásokra vonatkozó közösségi jog értelmében vett előnyről van szó.
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
46 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint annak megállapítása érdekében, hogy valamely állami intézkedés állami támogatásnak minősül‑e, meg kell határozni, hogy a kedvezményezett vállalkozás részesül‑e olyan gazdasági előnyökben, amelyeket szokásos piaci feltételek mellett nem kapott volna meg (a Bíróság C‑39/94. sz., SFEI és társai ügyben 1996. július 11‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., I‑3547. o.] 60. pontja, és a C‑256/97. sz. DM Transport ügyben 1999. június 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑3913. o.] 22. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑204/97. és T‑270/97. sz., EPAC kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. június 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑2267. o.] 66. pontja).
47 A jelen ügyben nem vitás, hogy a vitatott intézkedés az AEM Torino számára 16 338 000 eurót kitevő összeg átutalását irányozza elő. A felmerülő kérdés tehát az, hogy ezen átutalás olyan gazdasági előnyt jelent‑e, amelyet e vállalkozás szokásos piaci feltételek mellett nem kapott volna meg, ahogyan a Bizottság állítja, vagy pedig csak arról van szó, hogy az AEM Torino számára visszaállították a szokásos piaci feltételeket azon versenytárs vállalkozásokhoz képest, amelyeknek – ahogyan a felperesek érvelnek – nem kellett meg nem térülő költségeket viselniük.
48 Az e kérdésre adandó válasz attól függ, hogy a villamosenergia‑termelés piaca liberalizációjának összefüggésében hogyan értelmezzük a „szokásos piaci feltételek” fogalmát. A Bizottság szerint az ezen összefüggésben megvalósult módosítások olyan fejlődés részét képezik, amellyel a gazdasági szereplőknek szokásos piaci feltételek mellett számolniuk kellett, vagy legalábbis az említett szereplők a fennálló szabályozási háttér fenntartásába nem vethettek semmilyen jogos bizalmat. Ezzel szemben a felperesek lényegében azt állítják, hogy a szokásos piaci feltételek magukban foglalják a szabályozási háttér stabilitását, vagy legalábbis azon bizalom védelmét, amelyet az ilyen stabilitásba vetettek, különösen amikor az állam a vállalkozásokat bizonyos beruházások eszközlésére ösztönözte, vagy akár kötelezte, ahogyan a jelen ügyben erről volt szó.
49 Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy a Bizottság véleménye a meggyőző.
50 A demokratikus államokban, ahogyan a piacgazdaságban is, a szabályozási háttér ugyanis bármikor módosulhat. Az Európai Közösség gazdaságpolitikájának általános irányvonalára tekintettel, amely a nemzeti piacok megnyitását és a tagállamok közötti kereskedelem előnyben részesítését célozza, ez még inkább igaz olyan esetekben, amikor – ahogyan a jelen ügyben is – a korábbi szabályozási háttér monopolhelyzeteket teremtve előirányozta a piac nemzeti és/vagy regionális lezárását. Ebből következik, hogy a korábban lezárt piacnak a 96/92 irányelv keretében megvalósultak szerinti megnyitása nem minősíthető a szokásos piaci feltételekhez képest rendellenességnek.
51 Meg kell tehát állapítani, hogy a villamosenergia‑ágazat szabályozási hátterének a 96/92 irányelv következtében bekövetkezett módosulása a szokásos piaci feltételek részét képezi, és hogy az AEM Torino, amikor a szóban forgó meg nem térülő költségekkel járó beruházásokat megvalósította, a jogszabályok esetleges módosításaiban rejlő szokásos kockázatokat vállalt, ahogyan a Bizottság is érvelt.
52 Igaz ugyan, hogy a jogállamba tartozó valamennyi rendszerben a vállalkozásoknak, ahogyan minden egyénnek is, joguk van jogos bizalmuk védelméhez. A jelen ügyben azonban nem szükséges megvizsgálni, hogy a felperesek jogosan hivatkozhattak‑e a villamosenergia‑ágazatra vonatkozó szabályozási háttér stabilitásába vetett bizalmuk védelmére.
53 Először is – ahogyan a Bizottság helyesen kiemelte – a felperesek ugyanis semmilyen bizonyítékkal nem szolgáltak azon állításuk alátámasztására, miszerint az olasz hatóságok arra kötelezték őket, hogy egyezzenek bele a vitatott intézkedés által célzott meg nem térülő költségekkel járó beruházásokba.
54 Másodszor a felpereseknek a villamosenergia‑ágazatra vonatkozó szabályozási háttér stabilitásába vetett bizalmának védelme a jelen ügyben de facto biztosítva volt, mivel a Bizottság a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy – csupán az adómentességi határozatban említett támogatások előzetes visszatérítésének feltétele mellett – a vitatott intézkedés főszabály szerint a közös piaccal összeegyeztethető állami támogatást jelent. A vitatott intézkedés közös piaccal való összeegyeztethetőségének ezen elfogadása a Bizottság által a meg nem térülő költségekkel kapcsolatos állami támogatások elemzési módszeréről szóló közleményében meghirdetett irányvonal részét képezi, amely közleményben a Bizottság jelezte, hogy „e támogatásokat kedvezően [ítélheti meg], amennyiben a verseny torzulását ellensúlyozza a piaci erőkkel el nem érhető valamely közösségi célkitűzés megvalósításához való hozzájárulásuk”, és hogy úgy véli, hogy „a meg nem térülő költségek kompenzálását célzó támogatások főszabály szerint részesülhetnek az [EK] 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja szerinti eltérésben”.
55 Márpedig, mivel a felpereseknek a villamosenergia‑ágazatra vonatkozó szabályozási háttér stabilitásába vetett bizalma tényleges védelmet kapott, nem igényelhetik e védelem egy bizonyos módon, nem pedig valamely más módon való nyújtását, azaz azt, hogy e védelmet a vitatott intézkedésnek az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatás fogalmából való kizárásával, és ne ezen intézkedés közös piaccal való összeegyeztethetőségének az EK 87. cikk (3) bekezdése c) pontja értelmében való megállapításával nyújtsák.
56 Ebből következik, hogy az első jogalap második részét mint megalapozatlant szintén el kell utasítani.
A vizsgálat hiányára alapított harmadik jogalapról
A felek érvei
57 A felperesek a vitatott intézkedés állami támogatássá való minősítésével kapcsolatos vizsgálat hiányára alapított jogalapra hivatkoznak.
58 A Bizottság a harmadik jogalap elfogadhatatlanságára hivatkozik.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
59 Az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 44. cikkének 1. §‑a szerint a keresetlevélnek tartalmaznia kell a felhozott jogalapok rövid ismertetését. Ennek kellően egyértelműnek és pontosnak kell lennie, hogy lehetővé tegye az alperes számára védekezésének előkészítését és az Elsőfokú Bíróság számára a keresetről való határozathozatalt, adott esetben további információ nélkül. Ennélfogva a keresetlevélben egyértelműen ki kell fejteni azt a jogalapot, amelyre a keresetet alapították, így nem felel meg az eljárási szabályzatban támasztott követelményeknek, ha csak elvontan utalnak rá (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑224/00. sz., Archer Daniels Midland és Archer Daniels Midland Ingredients kontra Bizottság ügyben 2003. július 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑2597. o.] 36. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
60 A jelen ügyben a felperesek e jogalapot sem beadványaikban, sem a tárgyaláson nem fejtették ki, úgyhogy a harmadik jogalap felperesek általi egyetlen említése az első jogalapjuk címében található elvont utalásként jelentkezik. A tárgyaláson az Elsőfokú Bíróság által feltett kérdésre ugyan előadták, hogy e jogalap kifejtése a többi jogalapra vonatkozó fejtegetéseik között található, emlékeztetni kell arra, hogy nem feladata az Elsőfokú Bíróságnak a valamely jogalap alátámasztása érdekében előadott valamennyi körülményt megvizsgálni annak eldöntése érdekében, hogy ezek a körülmények egyúttal egy másik jogalapot is alátámaszthatnak‑e (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑322/01. sz., Roquette Frères kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3137. o.] 209. pontját).
61 Ebből következik, hogy a harmadik jogalapot mint elfogadhatatlant el kell utasítani.
Az indokolási kötelezettség megsértésére alapított negyedik jogalapról
A felek érvei
62 A felperesek úgy érvelnek, hogy a megtámadott határozat jogellenes, mivel sem az, sem pedig az eljárást megindító határozat nem tartalmazza azon indokok magyarázatát, amelyek alapján a Bizottság megállapította, hogy a vitatott intézkedés az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében állami támogatást jelent. A megtámadott határozatot érintő állítólagos indokolási hiányosságokat nem ellensúlyozhatja az ENEL‑határozatra való, abban foglalt utalás. E határozat ugyanis nem ún. „közművek” javára elfogadott intézkedéseket érintett, mint amelyekről a jelen ügyben szó van.
63 Végül a felperesek úgy vélik, hogy még ha a megtámadott határozat indokolása céljából figyelembe is kívánjuk venni az ENEL‑határozatot, súlyos indokolási hibák vannak. Közelebbről a megtámadott határozat pontatlanul elemzi a meg nem térülő költségek fedezésének olasz rendszerét, és a Bizottság téves következtetéseket vont le a Bíróságnak a parafiskális járulékokra vonatkozó ítélkezési gyakorlatából.
64 Először is a Bizottság emlékeztet arra, hogy az olasz kormány mint a megtámadott határozat címzettje a vitatott intézkedést az EK 88. cikk (3) bekezdése alapján állami támogatásnak minősítve jelentette be, ahogyan az ENEL‑határozat alapjául szolgáló támogatások esetében is történt. A megtámadott határozatban a Bizottság tehát az olasz kormány által adott jogi minősítés megerősítésére szorítkozott. Másodszor a megtámadott határozatban a Bizottság az eljárást megindító határozatban levont előzetes következtetéseket összességükben erősítette meg, amely utóbbi határozattal kapcsolatban sem az Olasz Köztársaság, sem pedig az AEM Torino nem fogalmazott meg észrevételeket. Harmadszor a vitatott intézkedés jogi háttere azonos az ENEL‑határozatéval, amit a Bizottság a megtámadott határozatban kifejezetten kifejtett.
65 E körülmények között a Bizottság úgy véli, hogy a mind az olasz kormány, mind pedig az AEM Torino által jól ismert összefüggések, amelyek fényében a megtámadott határozat indokolását értékelni kell, nem csupán az eljárást megindító határozatot, hanem az ENEL‑határozatot is magukban foglalják, amelynek az indokolása lehetővé teszi az azon következtetés alapjául szolgáló érvelés egyértelmű megértését, miszerint a vitatott intézkedést állami forrásokból finanszírozták. Továbbá mivel sem az olasz hatóságok, sem az AEM Torino nem nyújtott be az eljárást megindító határozatban foglalt előzetes következtetésekre vonatkozó észrevételeket, a Bizottság úgy véli, hogy a megtámadott határozatot röviden is lehetett indokolni.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
66 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az indokolásnak az aktus természetéhez kell igazodnia, és egyértelműen ki kell tűnnie belőle a kibocsátó intézmény érvelésének oly módon, hogy lehetővé tegye az érdekeltek számára, hogy megértsék annak alapját, valamint a bíróság számára, hogy felülvizsgálja annak megalapozottságát; nem kell azonban közelebbről megjelölnie valamennyi releváns jogi és ténybeli elemet, mivel azt a kérdést, hogy az aktus indokolása eleget tesz‑e az EK 253. cikknek, az aktus szövege, valamint jogi és ténybeli háttere alapján kell megítélni (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑171/02. sz., Regione autonoma della Sardegna kontra Bizottság ügyben 2005. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑2123. o.] 73. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
67 A jelen ügyben magát a megtámadott határozatot illetően igaz, hogy abban a Bizottság a vitatott intézkedés állami támogatássá minősítését illetően egyetlen mondatra szorítkozik, miszerint „megállapította, hogy a szóban forgó intézkedést állami támogatásnak kell tekinteni”.
68 Hangsúlyozni kell azonban, hogy a megtámadott határozatot mind az olasz kormány, mind pedig a felperesek által jól ismert összefüggésekben fogadták el, és hogy az az állandó határozathozatali gyakorlat keretébe illeszkedik.
69 E tekintetben először is ki kell emelni, hogy 2005. március 21‑i bejelentésében (lásd a fenti 4. pontot) maga az olasz kormány minősítette a vitatott intézkedést állami támogatásnak.
70 Másodszor meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a megtámadott határozat jogi és ténybeli háttere az eljárást megindító határozaton túl magában foglalja az ENEL‑határozatot is, amelyre az eljárást megindító határozat 5. pontja és a megtámadott határozat (5) preambulumbekezdése kifejezetten hivatkozik. Közelebbről a Bizottság a megtámadott határozat (5) preambulumbekezdésében utalt arra, hogy a vitatott intézkedés „egy, a Bizottság által jóváhagyott hasonló intézkedésen alapul”, kifejtve, hogy az ENEL‑határozat tárgyát képező intézkedésről van szó.
71 Márpedig a Bizottság az ENEL‑határozat 3.1. pontjában részletesen kifejtette azon okokat, amelyek miatt úgy ítélte meg, hogy az annak tárgyát képező intézkedések állami támogatások. Az EK 87. cikk (1) bekezdésében foglalt minden egyes feltétel vonatkozásában kifejtette, hogy a szóban forgó intézkedést illetően miért tekinti azokat teljesültnek. E magyarázatok a szelektivitás, a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége és a kedvezményezetteknek való előnynyújtás kritériumait illetően inkább rövidek, az állami forrásból való finanszírozás kritériumát illetően azonban részletesebbek, ami azt mutatja, hogy az említett intézkedést illetően ezen egyes kritériumok értékelése különböző nehézségű. Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy e fejtegetések a fenti 66. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel önmagukban elegendő indokolást jelentenek.
72 Mivel azonban nem a vitatott intézkedésre, hanem egy másik intézkedésre vonatkozó indokolásról van szó, amely ugyan hasonló jellegű, a szóban forgó két intézkedés közötti eltérésekre figyelemmel meg kell vizsgálni ezen indokolásnak a vitatott intézkedés értékelése tekintetében való relevanciáját is. A felperesek ugyanis vitatják, hogy az ENEL‑határozatot figyelembe lehet venni a megtámadott határozat indokolása címén, mivel az nem az ún. „közművek” javára hozott intézkedéseket érinti, amelyekről a jelen ügyben szó van, hanem kizárólag más vállalkozások, azaz az ENEL‑csoporthoz tartozó vállalkozások, és az ENEL régi létesítményeit átvevő más társaságok javára hozott intézkedéseket érint (lásd a fenti 3. pontot).
73 E tekintetben meg kell állapítani, hogy az ENEL‑határozat alapjául szolgáló ügyben és a megtámadott határozat alapjául szolgáló ügyben szóban forgó intézkedések az olasz jog ugyanazon rendelkezésein alapulnak, ahogyan ez az ENEL‑határozat 2.1. pontjából és az eljárást megindító határozat 4. pontjából kitűnik. Ki kell emelni továbbá, hogy a kedvezményezett vállalkozások ugyanazon gazdasági ágazathoz, azaz a villamosenergia‑termelés és/vagy –elosztás ágazatához tartoznak, továbbá hogy az említett intézkedések mindkét esetben a 96/92 irányelv átültetését követően a villamosenergia‑piac liberalizációjával kapcsolatos meg nem térülő költségek fedezésére hivatottak, és hogy a szóban forgó összegek beszedésének és elosztásának módjai azonosak, mivel az említett összegeket mindkét esetben valamennyi végső energiafogyasztótól a villamosenergia‑ár ugyanazon A 6 összetevőjének alkalmazásával szedik be, majd azokat a CCSE külön számlán kezeli, mielőtt az intézkedés kedvezményezett vállalkozásai számára kifizetik.
74 Sőt, a két intézkedés közötti összefüggést az is tanúsítja, hogy a Bizottság az ENEL‑határozat 2.1. pontjában hangsúlyozta, hogy az ún. „közművek” – amelyek között kifejezetten említi az AEM Torinót – meg nem térülő költségei külön nemzeti szabályozás részét képezik majd, és hogy ez utóbbi későbbi bejelentés és határozat tárgyát fogja képezni. Ugyanígy az eljárást megindító határozat 5. pontjában a Bizottság kifejezetten hivatkozik arra, hogy az ún. „közműveket” érintő meg nem térülő költségek akkoriban nem képezték az ENEL‑határozat tárgyát.
75 A fentiekből következik, hogy a két intézkedés olyan fokú összefüggést és hasonlóságot mutat, hogy az egyik intézkedés állami támogatássá való minősítésével kapcsolatban adott indokolásból elég egyértelműen kitűnik a másik intézkedés állami támogatás minősítését illetően a Bizottság által kifejtett érvelés, úgyhogy az a fenti 66. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében lehetővé teszi a felperesek számára, hogy megértsék annak alapját, valamint az Elsőfokú Bíróság számára, hogy felülvizsgálja annak megalapozottságát. Kitűnik egyébként, hogy a felpereseknek lehetősége volt arra, hogy a rendelkezésükre álló dokumentumok és információk alapján előkészítsék védekezésüket, mivel a keresetlevélben teljes terjedelmében vitatják az ENEL‑határozat indokolását.
76 Végül, amennyiben a felperesek úgy érvelnek, hogy még ha a megtámadott határozat indokolása céljából figyelembe is kívánjuk venni az ENEL‑határozatot, az a meg nem térülő költségek fedezésének olasz rendszerét csak pontatlanul elemzi, és téves következtetéseket von le, emlékeztetni kell arra, hogy az indokolás hiánya vagy nem megfelelő volta a lényeges eljárási szabályok megsértésére vonatkozó jogalapot képez, amely így eltér a megtámadott határozat indokolásának pontatlanságára vonatkozó jogalaptól, amelynek a felülvizsgálata e határozat megalapozottságának vizsgálatába tartozik (az Elsőfokú Bíróság T‑84/96. sz., Cipeke kontra Bizottság ügyben 1997. november 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑2081. o.] 47. pontja). Márpedig a felperesek ezen érve csak az indokolást illető érdemi helytállóságra vonatkozik. Ennélfogva nem kérdőjelezhető meg azon tény, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban eleget tett indokolási kötelezettségének.
77 A negyedik jogalapot tehát mint megalapozatlant el kell utasítani.
A „támogatás kifizetése felfüggesztésének” jogellenességére alapított második jogalapról
78 A felperesek által felhozott második jogalap két részre oszlik, amelyek a Bíróság C‑355/95. P. sz., TWD kontra Bizottság ügyben 1997. május 15‑én hozott ítéletének (EBHT 1997., I‑2549. o.) és az Elsőfokú Bíróság T‑244/93. és T‑486/93. sz., TWD kontra Bizottság egyesített ügyekben 1995. szeptember 13‑án hozott ítéletének (EBHT 1995., II‑2265. o., a továbbiakban: Deggendorf ítélkezési gyakorlat) a jelen ügy vizsgálata során való relevanciájának hiányán, illetve a korábbi támogatások és a vitatott intézkedés halmozódásából eredő versenytorzítás értékelésének hiányán alapulnak.
A második jogalapnak a Deggendorf ítélkezési gyakorlat relevanciáját érintő első részéről
– A felek érvei
79 A felperesek lényegében azt állítják, hogy a fent hivatkozott Deggendorf ítélkezési gyakorlat értelmében valamely állami támogatás „kifizetésének felfüggesztéséhez” három feltétel együttes teljesülése szükséges: először is megállapították a kapott támogatások jogellenességét, másodszor elrendelték visszatéríttetésüket, és harmadszor a kedvezményezett társaság elmulasztotta e rendelkezés végrehajtását. Márpedig a jelen ügyben az adómentességi határozatban a Bizottság nem tett mást, mint megtiltotta a támogatási programot, anélkül hogy azonosította volna a kedvezményezett vállalkozásokat, és megállapította volna az általuk visszatérítendő pontos összegeket. Nem létezik tehát visszatérítési utasítás, amelynek a felperesek nem tettek eleget.
80 Hozzáteszik, hogy nem tehetők felelőssé azért, hogy az Olasz Köztársaság esetlegesen igazolatlanul késlekedett az adómentességi határozatban említett támogatások visszatérítésének elrendelésével. A felperesek szerint, amennyiben elfogadnánk, hogy az ilyen késedelem a Deggendorf ítélkezési gyakorlat szerint igazolhatja a közös piaccal összeegyeztethető új támogatás „kifizetésének felfüggesztését”, ezen intézkedés a bírák által egyáltalán nem kívánt, egyértelműen megtorló tartalmat kapna, éspedig mindenféle közösségi jogi jogalap hiányában.
81 A Bizottság először is úgy érvel, hogy nem a kedvezményezett vállalkozásnak a beszedési utalvánnyal kapcsolatos magatartását, hanem az érintett tagállamét kell vizsgálnia, másodszor pedig úgy vélte, hogy a jelen ügyben az AEM Torino jogellenes és a közös piaccal összeegyeztethetetlen támogatásokban részesült, amelyeket az olasz államnak vissza kell téríttetnie. A Bizottság e tekintetben emlékeztet arra, hogy a Bíróság az Olasz Köztársaságot elmarasztalta amiatt, mert az előírt határidőkön belül nem téríttette vissza az adómentességi rendszerbe tartozó támogatásokat (a fent hivatkozott Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítélet).
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
82 Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az EK 88. cikk (2) bekezdésének első albekezdése hatáskört ruház a Bizottságra, hogy a közösségi bíróság felülvizsgálata mellett végrehajtsa a tagállamok által nyújtani kívánt támogatások folyamatos vizsgálatát és ellenőrzését célzó különleges eljárást (a Bíróság C‑301/87. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 1990. február 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1990., I‑307. o.] 16. pontja és a C‑294/90. sz., British Aerospace és Rover kontra Bizottság ügyben 1992. február 4‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., I‑493. o.] 10. pontja). Közelebbről a támogatások közös piaccal való összeegyeztethetőségének az EK 87. cikk (3) bekezdése szerinti értékelése során a Bizottság széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amelynek gyakorlása gazdasági és szociális szempontok közösségi összefüggésekben történő értékelését feltételezi (a fent hivatkozott Franciaország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 49. pontja). Amikor a Bizottság az állami támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségét vizsgálja, tekintetbe kell vennie minden érdemleges körülményt, így adott esetben a valamely korábbi határozatban már értékelt összefüggéseket, valamint az e korábbi határozat folytán az adott tagállamot terhelő kötelezettségeket is (a Bíróság C‑261/89. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 1991. október 3‑án hozott ítéletének [EBHT 1991., I‑4437. o.] 20. pontja).
83 A Deggendorf ítélkezési gyakorlatban a Bizottság ebből arra következtetett, hogy a Bizottság nem lépi túl a rendelkezésére álló mérlegelési jogkört, amikor a tagállam által valamely vállalkozásnak nyújtani kívánt támogatás tervét megkapva e támogatást a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánító határozatot hoz, ezt azonban ahhoz a feltételhez köti, hogy a vállalkozás előbb térítsen vissza valamely régi jogellenes támogatást, éspedig a szóban forgó támogatások együttes hatása miatt (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1997. május 15‑én hozott ítélet 25–27. pontját).
84 A felperesek által követett érvelés a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1997. május 15‑én hozott ítélet téves értelmezésén és az állami támogatások ellenőrzésére vonatkozó eljárás jellegzetességeinek figyelmen kívül hagyásán alapszik, mivel ezen eljárást a kedvezményezett vállalkozás és a Bizottság közötti viszony szempontjából, nem pedig a tagállam és a Bizottság között e tekintetben valójában fennálló viszony szempontjából fogja fel. E téves megközelítésből kiindulva a felperesek úgy vélik, hogy az említett ítélkezési gyakorlat szerint a korábbi jogellenes támogatásokat a közös piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánító és azok visszatéríttetését elrendelő határozat tárgyát azon támogatások képezik, amelyeket a kedvezményezett vállalkozások ténylegesen megkaptak, és amelyeket nem térítettek vissza.
85 Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság által az állami támogatások terén elfogadott határozatok kizárólagos és egyedüli címzettjei az érintett tagállamok (lásd az EK 88. cikk alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 1999. március 22‑i 659/1999/EK tanácsi rendelet [HL L 83., 1. o., magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.] 25. cikkét, valamint a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1719. o.] 45. pontját). Következésképpen a Bizottság, amikor a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében figyelembe vesz minden érdemleges körülményt, ideértve a valamely korábbi határozatban már értékelt összefüggéseket, valamint az e korábbi határozat folytán valamely tagállamot terhelő kötelezettségeket (a fent hivatkozott Olaszország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 20. pontja), kizárólag az érintett tagállam e határozatban foglalt kötelezettségeit, nem pedig az e határozat folytán adott esetben a kedvezményezett társaságot terhelő kötelezettségeket vizsgálja. Ugyanígy, ahogyan a Bizottság helyesen hangsúlyozza, az állami támogatások terén a visszatéríttetési utasításokat sohasem vállalkozásokhoz, hanem mindig a tagállamokhoz intézi, amelyeknek viszont a kedvezményezett vállalkozásokkal szemben el kell rendelniük a kapott összegek visszatérítését.
86 E tekintetben a jelen ügy tényállása tehát nem különbözik a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1997. május 15‑én hozott ítélet alapjául szolgáló ügy tényállásától. Közelebbről a két ügyben a Bizottság megállapította, hogy az érintett tagállam a közös piaccal összeegyeztethetetlen támogatásokat nyújtott, anélkül hogy a Bizottság előzetes beleegyezését adta volna, és így az elrendelte a kedvezményezett vállalkozásoktól való visszatéríttetésüket, amely utasításnak a szóban forgó tagállamok nem tettek eleget.
87 A két ügy közötti egyetlen eltérés abban áll, hogy a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1997. május 15‑én hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben a korábbi jogellenes támogatás az érintett tagállamhoz címzett olyan határozat tárgyát képező egyedi támogatás volt, amely elrendelte az összegszerűen pontosan meghatározott támogatások egyetlen kedvezményezettől való visszatéríttetését, míg a jelen ügyben a szóban forgó korábbi jogellenes támogatások olyan adómentességi rendszerbe tartoztak, amely vonatkozásában az adómentességi határozatban – az olasz hatóságok együttműködésének hiányában – nem lehetett pontosan meghatározni és számszerűsíteni, hogy a kedvezményezett vállalkozások számára e rendszer pontosan milyen előnyt jelentett.
88 Márpedig e különbség nem igazolhatja a Deggendorf ítélkezési gyakorlatban követett megoldás jelen ügyben való alkalmazásának hiányát. Először is, ahogyan a Bizottság érvel, ezen ítélkezési gyakorlat megfelel azon szükségszerűségnek, hogy el kell kerülni a vissza nem térített támogatások és a tervezett támogatások együttes hatását, amely a vállalkozást olyan jogellenes versenyelőnyhöz juttatná, amely a közösségi érdekkel ellentétes mértékben torzítaná a versenyt (a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1995. szeptember 13‑án hozott ítélet 83. pontja). E szükségszerűség ugyanúgy érvényesül, függetlenül attól, hogy egyedi támogatásról vagy valamely támogatási program értelmében nyújtott támogatásról van‑e szó.
89 E tekintetben hangsúlyozni kell továbbá, hogy azon tény, hogy a Bizottság nem határozza meg pontosan a jogellenes program kedvezményezett vállalkozásait és az általuk kapott pontos összegeket, nem érinti a visszatéríttetés elrendelésének érvényességét, és nem akadályozza annak végrehajtását sem, mivel egyrészről az érintett tagállam van a legjobb helyzetben ahhoz, hogy ezen adatokat beszerezze, másrészről pedig a Bizottság az érintett tagállam együttműködése hiányában jogosult a rendelkezésére álló információk alapján határozatot hozni (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑109/01. sz., Fleuren Compost kontra Bizottság ügyben 2004. január 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑127. o.] 48–51. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
90 A jelen ügyben a Bizottság úgy érvel – és ezt a felperesek sem vitatják –, hogy az adómentességi határozat alapjául szolgáló ügyben a Bizottság ismételt kérései ellenére sem az Olasz Köztársaság, sem az AEM Torino nem ragadta meg az alkalmat arra, hogy a szóban forgó támogatások visszatéríttetését illetően az utóbbi sajátos körülményeire vonatkozó információkkal szolgáljanak. Különösen sohasem nyújtottak be arra vonatkozó információkat, hogy az AEM Torino a különleges helyzetét jellemző okok miatt nem volt köteles ilyen visszafizetésre. Következésképpen a Bizottság a rendelkezésére álló információkból arra következtetett, hogy az AEM Torino jogellenes és a közös piaccal összeegyeztethetetlen támogatásokban részesült, és hogy a visszafizetési eljárás megindult, de nem fejeződött be.
91 Továbbá, amennyiben a felperesek úgy érvelnek, hogy egyedi helyzetük elemzése szükséges előfeltétele volt annak, hogy el lehessen rendelni a korábbi támogatások visszatérítését, meg kell állapítani, hogy ez a nemzeti szintű visszatéríttetési eljárás keretében az Olasz Köztársaság feladata volt. A Bíróság ugyanis kimondta, hogy a valamely támogatási program értelmében nyújtott támogatások visszatéríttetése területén a tagállamot a visszatéríttetendő támogatások pontos összegének kiszámítására vonatkozóan terhelő kötelezettség – különösen amikor e számítás általa a Bizottsággal nem közölt információktól függ – a Szerződés állami támogatásokra vonatkozó szabályainak végrehajtása során a Bizottságot és a tagállamokat kölcsönösen terhelő jóhiszemű együttműködési kötelezettség átfogóbb keretébe illeszkedik. Ugyanígy abban az esetben, amikor valamely tagállamnak kételyei vannak a visszatéríttetési utasítások címzettjeinek személyét illetően, e problémák megvizsgálása érdekében a Bizottsághoz fordulhat (lásd ebben az értelemben a C‑382/99. sz., Hollandia kontra Bizottság ügyben 2002. június 13‑án hozott ítélet [EBHT 2002., I‑5163. o.] 91. és 92. pontját). A felpereseknek az egyedi helyzetük elemzésének hiányára vonatkozó kritikáikat tehát az Olasz Köztársasághoz, nem pedig a Bizottsághoz kellett volna címezniük.
92 Ugyanakkor az Olasz Köztársaságnak az őt e tekintetben terhelő kötelezettségek teljesítésétől való szabálytalan tartózkodása, amelyet a jelen ügyben tanúsít a Bíróságnak a fent hivatkozott Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítélete, nem akadályozhatja meg a Bizottságot abban, hogy az Olasz Köztársaság által ugyanazon vállalkozásnak nyújtani kívánt új támogatások közös piaccal való összeegyeztethetőségét illetően a rendelkezésére álló információk alapján levonja a szükséges következtetéseket. Bármilyen más megoldás ugyanis megjutalmazná a tagállamokat, amelyek jogellenes támogatásokat nyújtottak, majd a jóhiszemű együttműködési kötelezettségüket sem teljesítették, és így az állami támogatások ellenőrzési rendszerét megfosztaná a hatékonyságtól.
93 Ebből következik, hogy a második jogalap első részét mint megalapozatlant el kell utasítani.
A második jogalapnak a korábbi támogatások és a vitatott intézkedés halmozódásából eredő versenytorzító hatás értékelésének hiányára alapított második részéről
– A felek érvei
94 A felperesek lényegében azt állítják, hogy a Bizottság figyelmen kívül hagyta a korábbi jogellenes támogatások és az új támogatás halmozódása versenyre gyakorolt esetleges negatív hatásainak bizonyítására vonatkozó kötelezettségét, valamint az e hatások által érintett piac meghatározására vonatkozó kötelezettségét.
95 Szerintük a Bizottságnak kellett volna kifejtenie, hogy az új támogatások – amelyek önmagukban a közös piaccal összeegyeztethetők – milyen okokból nem fizethetők ki, mivel a vissza nem térített korábbi támogatásokkal együtt a verseny torzítását eredményezhetik. A felperesek elutasítják a Bizottság arra vonatkozó minden kísérletét, hogy a támogatások együttes hatására vonatkozó bizonyítási terhet rájuk ruházza, és így az EK 87. cikk (3) bekezdésében említett eltérések kedvezményét további feltételhez kösse. A Deggendorf ítélkezési gyakorlat értelme ugyanis nem az, hogy a támogatás engedélyezését olyan új formai feltételhez kösse, amelyet sem az EK‑Szerződés, sem a másodlagos jog nem ír elő, és amely így jogellenes.
96 A felperesek szerint nem fogadható el, hogy a Bizottság eltekint ilyen elemzés végzésétől azzal az ürüggyel, hogy e célból nem rendelkezik valamennyi szükséges információval. Azon tény, hogy a Bizottság nem tudta megállapítani az állítólagos korábbi jogellenes támogatások összegét, azon döntéséből ered, hogy nem vizsgálja meg az adómentességi határozatban érintett vállalkozások egyedi helyzetét, és absztrakt módon egy támogatási programra vonatkozó határozatot fogad el. Az ilyen határozat nemzeti szintű végrehajtásának esetleges hibái nem jogosítják fel a Bizottságot arra, hogy ezeket más támogatások vizsgálata keretében a Deggendorf ítélkezési gyakorlatra hivatkozva a kedvezményezettek terhére rója.
97 A Bizottság úgy véli, hogy a jelen ügyben megfelelően alkalmazta a Deggendorf ítélkezési gyakorlat által kialakított megoldást. Közelebbről emlékeztetett a régi támogatások és a vitatott intézkedés együttes hatásából eredő versenytorzítások kockázatára vonatkozó kételyeire, amelyeknek az eljárást megindító határozatban ezen ítélkezési gyakorlatra hivatkozva hangot adott, és megállapította, hogy e kételyeket sem az Olasz Köztársaság, sem az AEM Torino nem oszlatta el. A Bizottság szerint az Olasz Köztársaság vagy az AEM Torino által szolgáltatott ellentétes információk hiányában a megtámadott határozat elfogadásakor jogosan támaszkodott a rendelkezésére álló információkra annak megállapításakor, hogy a kérdéses támogatások együttes hatásában rejlő kockázatra vonatkozó kételyei továbbra is fennállnak.
98 A Bizottság szerint a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1997. május 15‑én hozott ítélet 26. pontjából kitűnik, hogy valamely új támogatás és a vissza nem fizetett korábbi jogellenes támogatások együttes hatásának hiánya azon általános feltételek részét képezi, amelyek lehetővé teszik a támogatások közös piaccal összeegyeztethetőségét illetően a Szerződésben foglalt valamelyik eltérésben való részesülést. Ennélfogva az állandó ítélkezési gyakorlatot kell alkalmazni, amely szerint az érintett tagállam feladata, hogy minden olyan információt rendelkezésre bocsásson, amely lehetővé teszi a Bizottság számára a kért eltérés feltételei teljesülésének ellenőrzését.
99 Továbbá a Bizottság megjegyzi, hogy ha a Deggendorf ítélkezési gyakorlatban követett megoldás alkalmazásának lehetősége azon ténytől függene, hogy a tagállamok befejezték a vizsgálati eljárásokat, és közölték a Bizottsággal a különböző kedvezményezett vállalkozások által kapott támogatások összegére vonatkozó információkat, ez az állami támogatások ellenőrzési rendszerét megfosztaná a hatékonyságtól, azon tagállamokat „jutalmazva”, amelyek nem tartják be tájékoztatási és jóhiszemű együttműködési kötelezettségüket.
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
100 Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a Szerződés szabályaitól eltérve támogatásokat nyújtani kívánó tagállamot a Bizottsággal való együttműködési kötelezettség terheli, amelynek értelmében köteles különösen valamennyi olyan adatot a Bizottság rendelkezésére bocsátani, amely lehetővé teszi ezen intézmény számára a kért eltérés feltételei teljesülésének ellenőrzését (a Bíróság C‑364/90. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 1993. április 28‑án hozott ítéletének [EBHT 1993., I‑2097. o.] 20. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑132/96. és T‑143/96. sz., Freistaat Sachsen és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1999. december 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1999., II‑3663. o.] 140. pontja, valamint a fent hivatkozott Regione autonoma della Sardegna kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 129. pontja).
101 E kötelezettséget kiterjesztették valamely tervezett támogatás potenciális kedvezményezettjére is. A közösségi bíróságok korábban kimondták ugyanis, hogy mivel az EK 88. cikk (2) bekezdése szerinti eljárást megindító határozat elegendő előzetes elemzést tartalmaz azon okokra vonatkozóan, hogy a Bizottságnak miért vannak kételyei a szóban forgó támogatások közös piaccal való összeegyeztethetőségét illetően, a tagállam és a potenciális kedvezményezett feladata minden olyan információ rendelkezésre bocsátása, amely bizonyíthatja e támogatások közös piaccal való összeegyeztethetőségét, és adott esetben az, hogy közöljék a már kifizetett támogatások visszafizetésére vonatkozó különleges körülményeket abban az esetben, ha a Bizottság követelné a visszafizetést (a fent hivatkozott Fleuren Compost kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 45. pontja; lásd továbbá ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑176/01. sz., Ferriere Nord kontra Bizottság ügyben 2004. november 18‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑3931. o.] 93. és 94. pontját, valamint analógia útján a Bíróság C‑74/00. P. és C‑75/00. P. sz., Falck és Acciaierie di Bolzano kontra Bizottság egyesített ügyekben 2002. szeptember 24‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑7869. o.] 170. pontját).
102 A felperesek úgy érvelnek, hogy a tagállam és a kedvezményezett vállalkozás azon kötelezettsége, hogy a Bizottság rendelkezésére bocsássák a javasolt támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségét bizonyító információkat, nem terjeszthető ki a korábbi jogellenes támogatások és az új támogatások együttes hatására, mivel ez utóbbi kritérium nem szerepel az EK 87. cikk (3) bekezdésében említett eltérések feltételei között.
103 Ezen érv nem fogadható el. Először is a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1997. május 15‑én hozott ítélet és a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1995. szeptember 13‑án hozott ítélet megfogalmazására tekintettel nem tekinthető úgy, hogy a Bíróság és az Elsőfokú Bíróság az állami támogatások közös piaccal való összeegyeztethetőségéhez új, az EK 87. cikk (3) bekezdésében foglaltaktól eltérő feltételt kívánt volna bevezetni. Ellenkezőleg, világosan úgy ítélték meg, hogy a vizsgált új támogatás, és a korábbi jogellenes és a közös piaccal összeegyeztethetetlen vissza nem fizetett támogatások együttes hatása hiányának kritériuma a támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségének a Bizottság által elvégzendő általános vizsgálatába tartozik, és így csupán az e rendelkezés alkalmazása keretében általa figyelembe veendő elemek egyikét jelenti. Az Elsőfokú Bíróság ugyanis a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1995. szeptember 13‑án hozott ítéletének 56. pontjában megállapította, hogy amennyiben a Bizottság egy állami támogatásnak a közös piaccal való összeegyeztethetőségét vizsgálja, minden lényeges szempontot figyelembe kell vennie, ideértve adott esetben a valamely korábbi határozatban már értékelt körülményeket, valamint a Bizottság által ez utóbbi határozatban a tagállammal szemben előírt kötelezettségeket is. Ebből arra következtetett, hogy a Bizottságnak jogában állt, hogy figyelembe vegye egyrészt a régi támogatások és az új támogatások esetleges együttes hatását, és másrészt azt a tényt, hogy a jogellenesnek ítélt régi támogatásokat nem térítették vissza. A Bíróság a fent hivatkozott TWD kontra Bizottság ügyben 1997. május 15‑én hozott ítéletének 26. pontjában hozzátette, hogy a vitatott határozatokban alkalmazandó EK 87. cikk (3) bekezdése területén a Bizottság széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amelynek gyakorlása gazdasági és szociális szempontok közösségi összefüggésekben történő értékelését feltételezi.
104 Ebből következik, hogy a tagállamot és az új támogatások által potenciálisan kedvezményezett vállalkozást terhelő azon kötelezettség, hogy a Bizottság rendelkezésére bocsássa az e támogatások közös piaccal való összeegyeztethetőségét bizonyító információkat (lásd a fenti 100. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot), kiterjed annak szükségességére is, hogy bizonyítani kell az új támogatás, és a korábbi jogellenes és a közös piaccal összeegyeztethetetlen vissza nem fizetett támogatások együttes hatásának hiányát.
105 Már csak azt kell megvizsgálni, hogy a jelen ügyben teljesül‑e az említett ítélkezési gyakorlatban megfogalmazott feltétel, megvizsgálva, hogy az eljárást megindító határozat elegendő előzetes elemzést tartalmaz‑e azon okokra vonatkozóan, hogy a Bizottságnak miért voltak kételyei a szóban forgó támogatások közös piaccal való összeegyeztethetőségét illetően.
106 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Bizottság az eljárást megindító határozat 31. és azt követő pontjaiban részletesen kifejtette azon okokat, hogy a Deggendorf ítélkezési gyakorlatban kialakított megoldást alkalmazva miért kívánta a vitatott támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségét az adómentességi rendszerbe tartozó jogellenes támogatások előzetes visszatérítéséhez kötni.
107 Az említett határozat 35. és 37. pontjában kiemelte különösen, hogy az olasz hatóságok nem tudták megjelölni az AEM Torino által visszatérítendő összegeket, sem azok fizetési feltételeit és határidejét, és hogy e körülmények között úgy ítélte meg, hogy nem tudja értékelni a régi támogatások és az új támogatás együttes hatását, valamint a közös piac adott esetben ebből eredő torzításait.
108 Az Olasz Köztársaság, valamint az AEM Torino feladata volt tehát, hogy a hivatalos vizsgálati eljárás keretében a Bizottság rendelkezésére bocsássák a régi támogatások és a vitatott intézkedés együttes hatásának hiányát és a közös piac ebből eredő torzításainak hiányát bizonyító információkat. Ennélfogva a felperesek nem róhatják a Bizottság terhére, hogy a megtámadott határozatban nem bizonyította a korábbi jogellenes támogatások és a vitatott intézkedés halmozódásának a versenyre gyakorolt esetleges negatív hatásait, mivel az Olasz Köztársaság és a felperesek együttműködésének teljes hiányában nem a Bizottság feladata volt az ilyen hatásokat bizonyító információk felkutatása.
109 A piacelemzésnek a felperesek által a Bizottság terhére rótt hiányát illetően emlékeztetni kell arra, hogy elegendő annak a Bizottság általi bizonyítása, hogy a vitatott támogatások érintik a tagállamok közötti kereskedelmet, és torzítják a versenyt, vagy azzal fenyegetnek, anélkül hogy – a felperesek állításával ellentétben – le kellene határolni a szóban forgó piacot (lásd ebben az értelemben a Bíróság 730/79. sz., Philip Morris Holland kontra Bizottság ügyben 1980. szeptember 17‑én hozott ítélet [EBHT 1980., 2671. o.] 9–12. pontját, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑298/97., T‑312/97., T‑313/97., T‑315/97., T‑600/97–T‑607/97., T‑1/98., T‑3/98–T‑6/98. és T‑23/98. sz., Alzetta és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑2319. o.] 95. pontját).
110 A jelen ügyben, ahogyan fent megállapítottuk, a Bizottság az olasz hatóságok és az AEM Torino mint a vitatott intézkedés potenciális kedvezményezettje együttműködésének hiányában nem tudta értékelni a korábbi jogellenes támogatások és az új támogatás együttes hatását, valamint a versenynek az ebből esetlegesen adódó érintettségét. Márpedig a fenti 100. és 101. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatban követett megoldás alapjául szolgáló érvelés szerint a felperesek nem támaszkodhatnak sem azon tényre, hogy az Olasz Köztársaság nem tett eleget azon kötelezettségének, hogy a Bizottság rendelkezésére bocsássa az ezen értékelés elvégzését lehetővé tevő valamennyi információt, sem pedig az ezen ügyben való saját együttműködésük hiányára annak érdekében, hogy a Bizottság terhére róják a szóban forgó piac lehatárolásának vagy elemzésének hiányát, amely alól egy ilyen értékelés mentesítette volna őt.
111 Ebből következik, hogy a második jogalap második részét el kell utasítani.
112 Mivel az Elsőfokú Bíróság a felperesek által felhozott valamennyi jogalapot elutasította, a keresetet teljes egészében el kell utasítani.
A költségekről
113 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A felpereseket, mivel pervesztesek lettek, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján
AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) Az Elsőfokú Bíróság a keresetet elutasítja.
2) Az Elsőfokú Bíróság az Iride SpA‑t és az Iride Energia SpA‑t kötelezi a költségek viselésére.
Pelikánová | Jürimäe | Soldevila Fragoso |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2009. február 11‑i nyilvános ülésen.
Aláírások