C‑55/18. sz. ügy
Federación de Servicios de Comisiones Obreras (CCOO)
kontra
Deutsche Bank SAE
(az Audiencia Nacional [Spanyolország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
A Bíróság ítélete (nagytanács), 2019. május 14.
„Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – Az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdése – 2003/88/EK irányelv – 3. és 5. cikk – Napi és heti pihenőidő – 6. cikk – A maximális heti munkaidő – 89/391/EGK irányelv – A munkavállalók munkahelyi biztonsága és egészségvédelme – Az egyes munkavállalók által teljesített napi munkaidő tartamának mérését lehetővé tévő rendszer létrehozására vonatkozó kötelezettség”
1. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A munkaidő felső határának korlátozásához, valamint a napi és heti pihenőidőhöz való jog – Az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdésében biztosított alapvető jog – A 2003/88 irányelvnek az említett jog fényében való értelmezésére vonatkozó kötelezettség
(EUSZ 6. cikk, (1) bekezdés; az Európai Unió Alapjogi Chartája, 31. cikk, (2) bekezdés; 2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 3., 5. és 6. cikk)
(lásd: 30., 31. pont)
2. Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A munkaidő felső határának korlátozásához, valamint a napi és heti pihenőidőhöz való jog – Nemzeti szabályozás, amely a nemzeti ítélkezési gyakorlat szerint nem ír elő a munkáltatók számára arra vonatkozó kötelezettséget, hogy létrehozzanak az egyes munkavállalók által teljesített napi munkaidő tartamának mérését lehetővé tévő rendszert – Megengedhetetlenség – A nemzeti bíróságok kötelezettségei – A nemzeti szabályozás uniós joggal összhangban álló értelmezésének kötelezettsége
(Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 31. cikk, (2) bekezdés; 2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 3., 5. és 6. cikk; 89/391 tanácsi irányelv, 4. cikk, (1) bekezdés, 11. cikk, (3) bekezdés, és 16. cikk, (3) bekezdés)
(lásd: 47–50., 53–60., 69–71. pont és a rendelkező rész)
Összefoglalás
A tagállamoknak kötelezniük kell a munkáltatókat arra, hogy hozzanak létre a napi munkaidő tartamának mérését lehetővé tévő rendszert
A Bíróság nagytanácsa a 2019. május 14‑i CCOO ítéletében (C‑55/18) azon intézkedésekről foglalt állást, amelyeket a tagállamoknak kell meghozniuk a munkavállalóknak a maximális munkaidő korlátozására és a napi és heti pihenőidőkre vonatkozó joga tényleges tiszteletben tartásának biztosítása érdekében, és különösen arról a kérdésről, hogy az egyes munkavállalók által teljesített napi munkaidő tartamának mérését lehetővé tévő rendszer bevezetése szükséges‑e ezen jog tiszteletben tartásához. Ezt az ítéletet egy munkavállalói szakszervezet és egy munkáltató közötti olyan jogvita keretében hozták, amelyben ez utóbbi arra vonatkozó kötelezettségének megállapítását kérték, hogy hozzon létre a személyzetének tagjai által teljesített napi munkaidőre vonatkozó nyilvántartási rendszert, amely lehetővé teszi egyrészt az előírt munkaidő tiszteletben tartásának ellenőrzését, másrészt a havi szinten teljesített túlórákra vonatkozó információk szakszervezeti képviselők részére való közlésére irányuló kötelezettség teljesítését.
E körülmények között a Bíróság azt állapította meg, hogy a 2003/88 irányelv(1) 3., 5. és 6. cikkével – az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdésével, valamint a 89/391 irányelv(2) 4. cikkének (1) bekezdésével, 11. cikkének (3) bekezdésével és 16. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben – ellentétes egy olyan szabályozás, amely, annak a nemzeti ítélkezési gyakorlatbeli értelmezése szerint, nem ír elő a munkáltatók számára arra vonatkozó kötelezettséget, hogy hozzanak létre az egyes munkavállalók által teljesített tényleges napi munkaidő mérését lehetővé tévő rendszert.
A Bíróság e tekintetben mindenekelőtt emlékeztetett arra, hogy a 2003/88 irányelv rendelkezései pontosítják a valamennyi munkavállalót megillető, a maximális munkaidő korlátozásához és a napi, valamint heti pihenőidőhöz való, az Alapjogi Charta 31. cikkének (2) bekezdésében kifejezetten biztosított alapvető jogot, azokat tehát e jog fényében kell értelmezni.
Az egyes munkavállalók által teljesített napi munkaidő tartamának mérését lehetővé tévő rendszer bevezetését illetően a Bíróság ezt követően megállapította, hogy ilyen rendszer hiányában nem lehet objektív és megbízható módon meghatározni sem a munkavállaló által ekként teljesített órákat és azok időbeni eloszlását, sem a rendes munkaidőn túl, túlmunkaként teljesített órák számát. A Bíróság szerint ilyen körülmények között különlegesen nehéznek, ha ugyan a gyakorlatban nem lehetetlennek tűnik, hogy a munkavállalók érvényesítsék azokat a jogokat, amelyeket az uniós jog biztosít a számukra annak érdekében, hogy ténylegesen részesüljenek a heti munkaidő korlátozásában, valamint az ezen irányelv által előírt minimális napi és heti pihenőidőkben.
A napi és heti munkaórák számának objektív és megbízható meghatározása ugyanis alapvető fontosságú egyrészt annak megállapításához, hogy a 2003/88 irányelv 6. cikkében meghatározott maximális heti munkaidőt, amely e rendelkezés értelmében a túlórát is magában foglalja, tiszteletben tartották‑e az ezen irányelv 16. cikkének b) pontjában vagy 19. cikkében előírt referencia‑időszakban, másrészt hogy a minimális napi és heti pihenőidőt, amelyet az említett irányelv 3., illetve 5. cikke határoz meg, tiszteletben tartották‑e valamennyi 24 órás időszakban a napi pihenőidő vonatkozásában, vagy az ugyanezen irányelv 16. cikkének a) pontjában előírt referencia‑időszak folyamán a heti pihenőidő vonatkozásában.
A Bíróság kimondta, hogy tekintettel arra, hogy a tagállamoknak meg kell hozniuk minden ahhoz szükséges intézkedést, hogy biztosítsák e minimális pihenőidők tiszteletben tartását, és a 2003/88 irányelv teljes érvényesülésének biztosítása érdekében megakadályozzák a maximális heti munkaidő bármely túllépését, egy olyan nemzeti szabályozás, amely nem ír elő kötelezettséget olyan eszköz alkalmazására, amely lehetővé teszi a napi és heti munkaórák objektív és megbízható meghatározását, nem alkalmas arra, hogy garantálja az Alapjogi Charta 31. cikkének (2) bekezdésében és az ebben az irányelvben biztosított jogok hatékony érvényesülését, amennyiben megfosztja mind a munkáltatókat, mind a munkavállalókat attól a lehetőségtől, hogy megbizonyosodjanak afelől, hogy e jogaikat tiszteletben tartják‑e, ekként alkalmas az említett irányelv céljának veszélyeztetésére, amely nem más, mint a munkavállalók biztonsága és egészsége magasabb szintű védelmének a biztosítása.
A Bíróság végezetül hozzátette, hogy e tekintetben nincs jelentősége annak a ténynek, hogy a munkavállaló a nemzeti eljárásjogi szabályok értelmében folyamodhat más bizonyítási eszközökhöz, mint amilyen például a tanúvallomás, elektronikus levelek benyújtása vagy a mobiltelefon, illetve számítógép vizsgálata, amelyek jelzésül szolgálhatnak arra, hogy e jogait megsértették, és ezzel a bizonyítási teher megfordulását eredményezik. A Bíróság szerint ugyanis az ilyen bizonyítási eszközök nem támaszthatják alá objektív és megbízható módon a munkavállaló által teljesített napi és heti munkaórák számát. A tanúvallomás általi bizonyítás tekintetében a Bíróság kiemelte a munkavállalónak a munkaviszony keretében fennálló gyengébb helyzetét. A Bíróság egyébiránt azt is megállapította, hogy nem jelent alternatívát az egyes munkavállalók által teljesített napi munkaidő tartamának mérését lehetővé tévő, fent említett rendszerhez képest a nemzeti jogszabályok által a nemzeti felügyeleti szervekre, mint amilyen a munkaügyi felügyelőség, ruházott vizsgálati és szankcionálási jogkör, amennyiben egy ilyen rendszer hiányában e hatóságok maguk is meg vannak fosztva egy hatékony eszköztől, amellyel az egyes vállalatok munkavállalói által teljesített munkaidő hosszára vonatkozó objektív és megbízható adatokat nyerhetnek, ami szükségesnek bizonyulhat felügyeleti feladatuk gyakorlásához és adott esetben szankció kiszabásához.
A Bíróság azt is pontosította, hogy a tagállamok mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek e rendszer bevezetése részletes szabályainak, különösen a formájának a meghatározására, mégpedig adott esetben figyelembe véve az egyes érintett tevékenységi ágazatok jellemzőit vagy akár bizonyos vállalatok különleges sajátosságait, például a méretét.