Language of document : ECLI:EU:C:2021:680

MICHAL BOBEK

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2021. szeptember 2.(1)

C117/20. sz. ügy

bpost SA

kontra

Autorité belge de la concurrence

(a Cour d’appel de Bruxelles [brüsszeli fellebbviteli bíróság, Belgium] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikke – A ne bis in idem elve – Nemzeti postai szabályozó hatóság által kiszabott bírság – Nemzeti versenyhatóság által kiszabott bírság”






I.      Bevezetés

1.        Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 50. cikke az egyetlen egységes jogi térség nemes gondolatát foglalja magában. E térségen belül senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető ugyanazért a bűncselekményért. Ezáltal a korábban tagállami szinten biztosított védelmet uniós szintre emelte.

2.        E gondolat uniós jogba történő átültetése több okból is némiképp nehézkes volt. Ezek közül hármat érdemes kiemelni. Először is egy olyan – akár horizontálisan (a tagállamok viszonyában), akár vertikálisan (a tagállamok és az Európai Unió viszonyában) – összetett jogi térségben, mint az Európai Unió e gondolat gyakorlati megvalósítása fokozottan bonyolult lesz. Egyszerűen túl sok a változó. Másodszor, a szabályozás új szegmenseit, rétegeit és alterületeit vezetik be. Azok felülvizsgálatára új szervezeteket vagy hatóságokat hoznak létre. Ez néha átfedéshez vezet a megbízások terén és zavart eredményez azzal kapcsolatban, hogy mely szerv rendelkezik hatáskörrel a vizsgálatra és a büntetésre. Harmadszor, az „Engel‑féle multiplikátor hatásról” van szó. Az eredetileg az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) által az emberi jogok európai egyezménye (kihirdette: az 1993. évi XXXI. törvény; a továbbiakban: EJEE) 6. cikkének (1) bekezdésén alapuló hatásköre kiterjesztése érdekében átvett, meglehetősen terjeszkedő jellegű kritériumokat már más összefüggésben is alkalmazzák. Ez magában foglalja annak értékelését is, hogy mi minősül a Charta 50. cikke értelmében vett „bűncselekménynek”. Ennek az a következménye, hogy számos rendszert és eljárást, amelyeket korábban fogalmilag közigazgatási jellegűnek tekintettek, immár büntető jellegűnek tekintenek.

3.        E három tényező együttesen jelentősen kiterjesztette mindazon eljárások és szankciók körét, amelyekre a ne bis in idem elve alkalmazandóvá vált. A bizonyos magatartástípusok büntetése során az alapvető jogok védelme és a jogos érdekek védelme közötti észszerű egyensúly megtalálása tehát nehéznek bizonyult az évek során. A Bíróság EJEB‑vel folytatott interakciók révén kialakított ítélkezési gyakorlatát széttagoltság és részleges inkoherencia jellemzi. Nehezen jellemezhető a (ne) bis in idemmel, az mára inkább quater vagy quinquies in idemmel jellemezhető, míg a bizonytalanság a bist is továbbra is sújtja.

4.        A jelen ügy is e bizonytalanságokat szemlélteti. A bpost társaságot, amely Belgiumban a postai szolgáltatásokat nyújtó történelmi szolgáltató, egymást követően két belga hatóság is szankcionálta. Először is, a postai szolgáltatások nemzeti ágazati szabályozó hatósága arra a következtetésre jutott, hogy a bpost által 2010‑ben alkalmazott engedményrendszer hátrányosan megkülönböztető a bpost bizonyos ügyfeleivel szemben. Ezt a határozatot a nemzeti bíróság a Bírósághoz intézett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet követően megsemmisítette.(2) A szóban forgó helyzet nem minősült a postai ágazati szabályozás szempontjából hátrányos megkülönböztetésnek. Másodszor, a bpostot a nemzeti versenyhatóság (a továbbiakban: NVH) azonos engedményrendszer 2010 januárja és 2011 júliusa közötti alkalmazása miatt erőfölénnyel való visszaélés okán szankcionálta.

5.        A bpost a ne bis in idem elvére hivatkozva vitatja e második eljárás jogszerűségét. Két bírósági felülvizsgálati eljárást követően az alapjogvita ismét folyamatban van a Cour d’appel de Bruxelles (brüsszeli fellebbviteli bíróság, Belgium) előtt. A Cour d’appel de Bruxelles (brüsszeli fellebbviteli bíróság) lényegében azt kérdezi, hogy az NVH előtti eljárás jogszerűségét az idemet versenyjogi ítélkezési gyakorlatában kialakított és a Toshiba ítéletben megerősített fogalmának tükrében kell‑e értelmezni,(3) vagy hogy azt a Menci ítéletben, a Garlsson ítéletben és a Di Puma ítéletben – az azonos napon kihirdetett ítéletek egy sorában – (a továbbiakban: Menci ítélkezési gyakorlat) megállapított jogkorlátozási záradék és mérce keretében kell megvizsgálni.(4)

6.        A kérdést előterjesztő bírósághoz hasonlóan nehezen látom be, hogy a Toshiba ítélet és a Menci ítélet hogyan lenne összeegyeztethető és alkalmazható egy és ugyanazon eljárásban. Álláspontom szerint a jelen ügy – és a Nordzucker ügyben(5) folytatott párhuzamos eljárás – egyedülálló alkalmat kínál a Bíróság számára, hogy a nemzeti bíróságok számára egységes iránymutatást adjon a Charta 50. cikke szerinti védelem tartalmát illetően, szemben azzal, ami jelenleg párhuzamos rendszerek szétaprózódott és részben ellentmondásos mozaikja.

II.    Jogi háttér

A.      Az EJEE

7.        Az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikke a következőképpen szól:

„1.      Ha valakit egy állam büntető törvényének és büntető eljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyane bűncselekmény miatt nem folytathatnak büntető eljárást, és vele szemben abban büntetést nem szabhatnak ki.

2.      Az előző bekezdés rendelkezései nem képezik akadályát annak, hogy az adott állam büntető törvényeinek és büntető eljárási törvényeinek megfelelően az eljárást újból megindítsák, ha új, vagy újólag feltárt tények, vagy az eljárás alapvető hibái természetüknél fogva kihatással vannak a meghozott ítéletre.

3.      A jelen Cikk rendelkezéseitől az Egyezmény 15. Cikkére hivatkozással nem lehet eltérni.”

B.      Az uniós jog

8.        A Chartának „A kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma” címet viselő 50. cikke úgy szól, hogy „Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték”.

9.        A Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény (a továbbiakban: SMVE)(6) 54. cikke a következőképpen szól:

„Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.”

10.      Az EUMSZ 102. cikk a következőképpen rendelkezik:

„A belső piaccal összeegyeztethetetlen és tilos egy vagy több vállalkozásnak a belső piacon vagy annak jelentős részén meglévő erőfölényével való visszaélése, amennyiben ez hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre.

Ilyen visszaélésnek minősül különösen:

[…]

c)      egyenértékű ügyletek esetén eltérő feltételek alkalmazása az üzletfelekkel szemben, ami által azok hátrányos versenyhelyzetbe kerülnek;

[…]”

11.      A közösségi postai szolgáltatások belső piacának fejlesztésére és a szolgáltatás minőségének javítására vonatkozó közös szabályokról szóló, 1997. december 15‑i 97/67/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(7) 12. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok lépéseket tesznek annak biztosítására, hogy az egyetemes szolgáltatás részét képező egyes szolgáltatások díjai megfeleljenek a következő elveknek:

[…]

–        a díjaknak átláthatónak és megkülönböztetéstől mentesnek kell lenniük,

–        amennyiben az egyetemes szolgáltató speciális díjakat alkalmaz például a vállalkozások, tömeges küldeményeket feladók vagy a különböző felhasználóktól származó postai küldemények összegyűjtői esetében, akkor az átláthatóság és a megkülönböztetésmentesség [helyesen: hátrányos megkülönböztetés tilalma] elvét kell alkalmaznia a díjakra és a kapcsolódó feltételekre egyaránt. A díjak és a kapcsolódó feltételek egyenlően alkalmazandók mind a különböző harmadik felek, mind a harmadik felek és az egyenértékű szolgáltatásokat nyújtó egyetemes szolgáltatók viszonylatában. Minden ilyen díjat elérhetővé kell tenni az olyan felhasználók – különösen az egyéni felhasználók, valamint a kis‑ és középvállalkozások – számára, akik hasonló feltételek mellett adnak fel küldeményeket.”

C.      A belga jog

12.      A 2006. szeptember 15‑én összehangolt loi sur la protection de la concurrence économique (a gazdasági verseny védelméről szóló törvény) 3. cikke az EUMSZ 102. cikk rendelkezéseihez hasonló rendelkezéseket tartalmaz.

13.      A 2002. június 10‑i 2002/39/EK irányelvvel (HL 2002. L 176., 21. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 4. kötet, 316. o.) módosított 97/67 irányelv 12. cikkét a loi du 21 mars 1991 portant réforme de certaines entreprises publiques économiques (az egyes gazdasági közvállalkozások reformjáról szóló 1991. március 21‑i törvény) 144ter. cikke ültette át a belga jogba.

III. A tényállás, a nemzeti eljárás és a feltett kérdések

14.      Belgiumban a bpost a történelmi postai szolgáltató. Többek között a postai küldemények gyűjtését, feldolgozását, szállítását és címzetteknek való átadását kínálja. A bpost e szolgáltatásokat a lakosság és az ügyfelek két sajátos kategóriája, a tömeges küldeményeket feladók (a továbbiakban: feladók) és a közvetítők számára kínálja.

15.      A feladók postai kézbesítéssel kapcsolatos szolgáltatás végső fogyasztói. Ők határozzák meg a küldemény tárgyát képező üzenetet, és tőlük származnak a postai küldemények iránti megrendelések. Maguk a közvetítők postai kézbesítési szolgáltatás segítése céljából a feladók számára előkészítési szolgáltatásokat nyújtanak. E szolgáltatások magukban foglalják a küldeményeknek a bpost számára való átadást megelőzően történő előkészítését (feldolgozás, nyomtatás, borítékba helyezés, címkézés, megcímzés és felbélyegzés), valamint a küldemények leadását (a feladóktól való összegyűjtés, csoportosítás és a küldemények postai zsákokban történő elhelyezése, szállítás és a postai szolgáltató által kijelölt helyeken történő elhelyezés).

16.      A múltban a bpost különböző díjszabásokat, köztük a bizonyos ügyfeleknek nyújtott engedményekből álló, a meghatározott forgalmat generáló feladókra és közvetítőkre is alkalmazandó különleges díjakat alkalmazott. A leggyakoribb szerződéses engedmények a mennyiségi engedmények voltak, amelyeket a referencia‑időszak során keletkezett postai küldemények mennyisége alapján nyújtottak, és a „működési engedmények”, amelyek bizonyos előkészítési műveletek díjazására irányultak, és a bpost által megspórolt költségek ellentételezésének minősültek.

A.      A nemzeti postai szabályozó hatóság előtti eljárás

17.      A bpost arról tájékoztatta az Institut belge des services postaux et des télécommunications‑t (a postai és telekommunikációs szolgáltatások belga intézete, a továbbiakban: IBPT), hogy a címzett reklámküldeményekkel és az adminisztratív küldeményekkel kapcsolatos kézbesítési szolgáltatásokra vonatkozóan a 2010‑es év tekintetében módosítja a szerződéses díjakat érintő engedményrendszerét.

18.      Ezen új engedményrendszer egy, a leadott küldemények volumenén alapuló mennyiségi engedményt tartalmazott, amely mind a feladóknak, mind pedig a közvetítőknek járt. A közvetítőknek nyújtott engedményt azonban már nem az azon feladók összességétől származó küldemények teljes mennyisége alapján számították ki, akiknek szolgáltatásaikat nyújtották, hanem az egyes feladók által egyedileg feladott küldemények mennyisége alapján (a továbbiakban: feladónkénti mennyiségi engedmény).

19.      2011. július 20‑i határozatában az IBPT 2,3 millió euró összegű bírság megfizetésére kötelezte a bpostot a feladók és a közvetítők közötti indokolatlan eltérő bánásmódon alapuló, hátrányosan megkülönböztető díjszabási rendszer miatt.

20.      Az e határozattal szemben benyújtott megsemmisítés iránti keresetet tárgyaló Cour d’appel de Bruxelles (brüsszeli fellebbviteli bíróság, Belgium; a továbbiakban: fellebbviteli bíróság) ezen eljárás keretében előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordult a Bírósághoz a 97/67 irányelv értelmezése céljából.

21.      A Bíróság a bpost ítéletében megállapította, hogy „a feladók és a közvetítők nincsenek hasonló helyzetben a feladónkénti mennyiségi engedmények rendszere által kitűzött célt, vagyis a postai szolgáltatások területén a kereslet ösztönzését illetően, mivel csak a feladókat lehet e rendszeren keresztül arra sarkallni, hogy növeljék a bpostra bízott küldemény‑mennyiségeiket, következésképpen pedig e gazdasági szereplő üzleti forgalmát”(8). Következésképpen a Bíróság megállapította, hogy az e két ügyfélkategória közötti, a feladónkénti mennyiségi engedmények rendszerének alkalmazásából adódó eltérő bánásmód nem minősül a 97/67 irányelv 12. cikke által tiltott hátrányos megkülönböztetésnek.

22.      2016. március 10‑i ítéletével a fellebbviteli bíróság megsemmisítette az IBPT határozatát.

B.      A nemzeti versenyhatóság előtti eljárás

23.      Időközben a Conseil de la concurrence (amely azóta Autorité belge de la concurrence lett) (a továbbiakban: belga versenyhatóság) 2012. december 10‑i határozatában megállapította, hogy a mennyiségi engedménnyel kapcsolatos eltérő bánásmód alkalmazása erőfölénnyel való visszaélésnek minősül. Az a közvetítőket versenyhátrányba hozza a bposthoz képest azzal, hogy a nagyobb ügyfeleket a bposttal történő közvetlen szerződéskötésre ösztönzi.

24.      E tekintetben a belga versenyhatóság megállapította, hogy a bpost 2010 januárja és 2011 júliusa között megsértette a loi du 15 septembre 2006 sur la protection de la concurrence économique (a gazdasági verseny védelméről szóló 2006. szeptember 15‑i törvény) 3. cikkét és az EUMSZ 102. cikket. Ennek alapján a bpostot 37 399 786,00 EUR összegű bírság megfizetésére kötelezte (a továbbiakban: vitatott határozat). E bírság összegének kiszámítása során figyelembe vette az IBPT által korábban kiszabott bírságot, amelyet e határozat meghozatalának időpontjában még nem vontak vissza.

25.      2013. január 9‑én előterjesztett keresetlevelével a bpost a vitatott határozat megsemmisítése iránti keresetet nyújtott be a fellebbviteli bírósághoz.

26.      2016. november 10‑i ítéletében a fellebbviteli bíróság megállapította, hogy a bpost alappal hivatkozik a ne bis in idem elvére.  Az IBPT határozatát megsemmisítő 2016. március 10‑i ítélet jogerősen és érdemben elbírálta a belga versenyhatóság keresetében szereplőhöz lényegében hasonló tényállást (a bpost 2010‑es évre vonatkozó, feladó szerint meghatározott szerződéses díjszabási rendszere). A belga versenyhatóság előtti eljárás ezen oknál fogva elfogadhatatlannak minősült, így a fellebbviteli bíróság megsemmisítette a vitatott határozatot.

27.      2018. november 22‑i ítéletével a Cour de cassation (semmítőszék, Belgium) hatályon kívül helyezte a fellebbviteli bíróság ítéletét, és az ügyet visszautalta ugyanazon – jóllehet más összetételben eljáró – bíróság elé. A Cour de cassation (semmítőszék) úgy ítélte meg, hogy a Charta 50. cikke nem akadálya az ugyanazon tényálláson alapuló büntető jellegű eljárások halmozásának – e rendelkezés értelmében –, még akkor sem, ha egyikük jogerős felmentést is eredményez, ha ezek az eljárások a Charta 52. cikkének (1) bekezdését alkalmazva, az arányosság elvére figyelemmel olyan további célokat követnek, amelyek ugyanazon jogsértő magatartás más szempontjaira irányulnak valamely általános érdekű cél megvalósítása érdekében.

28.      Az áttett ügy jelenleg a fellebbviteli bíróság előtt van folyamatban. Az alapügyben a bpost arra hivatkozik, hogy a vitatott határozat sérti a ne bis in idem elvét, mivel az IBPT által folytatott eljárás és a belga versenyhatóság által folytatott eljárás büntető jellegű volt, és azonos tényállásra vonatkozott. Ezenkívül a bpost azt állítja, hogy a kétszeres büntetőeljárás alá vonást és a kétszeres büntetést lehetővé tevő szigorú követelmények nem teljesülnek. Nem áll fenn ugyanis a „kellően szoros tárgyi és időbeli kapcsolat” a két eljárás között.

29.      A belga versenyhatóság álláspontja szerint a vitatott határozat nem sérti a ne bis in idem elvét. A Bíróság ne bis in idem elvével kapcsolatos ítélkezési gyakorlata a versenyjog terén a „védett jogi tárgy” kritériumának vizsgálatát foglalja magában. Ezenkívül a szóban forgó két eljárás azonos jogsértő magatartás különböző vonatkozásait lefedő további célokat követ. Azok eltérő jogi tárgyat védenek.

30.      Az alapügyben amicus curiae minőségben eljáró Bizottság álláspontja szerint az uniós közérdek veszélybe kerülne a jogi tárgy kritériumának elhagyása révén. Álláspontja szerint a Menci ítélet nem érinti a versenyjogot. Ezen ítélkezési gyakorlat olyan azonos jogsértés miatt indult kettős eljárásra és szankcióra vonatkozik, amely a nemzeti jog szerint kétszeres minősítés és megtorlás tárgyát képezi. Ezzel ellentétben a bpostot két különböző jogsértés miatt két külön eljárás alá vonták eltérő, de egymást kiegészítő közérdekű célokat követő jogi rendelkezések, egyrészt az ágazati szabályoknak (a hátrányosan megkülönböztető gyakorlatok tilalma és az átláthatóság követelménye, amelyeket különösen az egyes gazdasági közvállalkozások reformjáról szóló 1991. március 21‑i belga törvény 144ter. cikke tartalmazott), másrészt pedig az erőfölénnyel való visszaélés tilalmának az EUMSZ 102. cikkel és a gazdasági verseny védelméről szóló 2006. szeptember 15‑i belga törvény 3. cikkével ellentétes megsértésére tekintettel. A Bizottság álláspontja szerint a jelen ügyben a ne bis in idem elvét a Bíróság által a versenyjoggal kapcsolatos ügyekben meghatározott kritériumokra tekintettel szükséges vizsgálni. A védett jogi tárgy figyelmen kívül hagyása esetén fennállna annak veszélye, hogy a versenyjog hatálya jelentősen beszűkülne, mivel a versenyjog horizontálisan alkalmazandó.

31.      A kérdést előterjesztő bíróság úgy ítéli meg, hogy a ne bis in idem elvének az alapeljárásban történő alkalmazásához figyelembe kell venni azt a jogi tárgyat, amelynek hiányában fennáll annak kockázata, hogy a versenyjog alkalmazása hatástalanná válik. Mindemellett a kérdést előterjesztő bíróság utal a Menci ítéletre és az EJEB releváns ítélkezési gyakorlatára is, amelyet szintén meg kell vizsgálni.

32.      Ilyen körülmények között a fellebbviteli bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Úgy kell‑e értelmezni a Charta 50. cikke szerinti ne bis in idem elvét, hogy az nem akadályozza a tagállam illetékes közigazgatási hatóságát abban, hogy az európai versenyjog megsértése miatt bírságot szabjon ki olyan helyzetben, mint amely a jelen ügyben is fennáll, amelyben ugyanazon jogi személyt már jogerősen felmentették egy közigazgatási bírság megfizetése alól, amelyet ugyanazon, illetve hasonló tények alapján a nemzeti postai szabályozó hatóság szabott ki vele szemben a postai szabályozás állítólagos megsértése miatt, amennyiben a védett jogi tárgy azonosságára vonatkozó feltétel nem teljesül, mivel a jelen ügyben két különálló jogterülethez tartozó két eltérő szabályozásba ütköző két különböző jogsértésről van szó?

2)      Úgy kell‑e értelmezni a Charta 50. cikke szerinti ne bis in idem elvét, hogy az nem akadályozza a tagállam illetékes közigazgatási hatóságát abban, hogy az európai versenyjog megsértése miatt bírságot szabjon ki olyan helyzetben, mint amely a jelen ügyben is fennáll, amelyben ugyanazon jogi személyt már jogerősen felmentették egy közigazgatási bírság megfizetése alól, amelyet ugyanazon, illetve hasonló tények alapján a nemzeti postai szabályozó hatóság szabott ki vele szemben a postai szabályozás állítólagos megsértése miatt, azon oknál fogva, hogy a ne bis in idem elvének korlátozását indokolja az, hogy a versenyjogi szabályozás további közérdekű célkitűzést követ, nevezetesen azt, hogy megőrizze és fenntartsa a belső piacon a torzulásmentes verseny rendszerét, és nem lépi túl az e szabályozás által követett jogszerű cél elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket; és/vagy e más piaci szereplőknek a vállalkozás szabadságához való, a Charta 16. cikkén alapuló jogának védelme érdekében szükséges?”

33.      Írásbeli észrevételeket a bpost, a belga, a cseh, a görög, az olasz, a lett és a román kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be. A 2021. március 22‑én tartott tárgyaláson a bpost, a belga, a görög, a lett és a lengyel kormány, valamint a Bizottság szóbeli észrevételeket is előterjesztett. Közös tárgyalást tartottak ebben az ügyben és a C‑151/20. sz. Nordzucker és társai ügyben.

IV.    Értékelés

34.      A kérdést előterjesztő bíróság mindkét kérdésével lényegében annak tisztázására kéri a Bíróságot, hogy melyek a Charta 50. cikkében rögzített ne bis in idem elve alkalmazásának feltételei. E kérdések két eljárás keretében vetődtek fel. Az egyik eljárás, amely azóta lezárult, a postai szolgáltatások ágazati szabályozására és az IBPT által a bposttal szemben a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó kötelezettség megszegése miatt kiszabott, később törölt bírságra vonatkozott (a továbbiakban: ágazati eljárás). A második eljárás a versenyjogot érinti. Ez utóbbi eljárás keretében a belga versenyhatóság erőfölénnyel való visszaélés miatt bírságot szabott ki a bposttal szemben (a továbbiakban: versenyjogi eljárás).

35.      Mindkét eljárás láthatóan büntető jellegű szankciók kiszabásához vezetett. A kérdést előterjesztő bíróság tehát arra keresi a választ, hogy az idem elem értékelését a szóban forgó két szabályozási keret által védett jogi tárgytól kell‑e függővé tenni, vagy az értékelést a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében szereplő jogkorlátozási klauzulára tekintettel kell elvégezni.

36.      Másképpen megfogalmazva, a kérdést előterjesztő bíróság bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy pontosan melyik idem mércét kell alkalmaznia az ágazati és versenyjogi eljárás együttesére. A két versenyjogi eljárás együttesére vonatkozó mércét kell‑e alkalmaznia, amelyet a Bíróság a Wilhelm és társai ítéletben(9) állapított meg és azóta több alkalommal is, különösen a Toshiba ítéletben,(10) legutóbb pedig a Slovak Telecom ítéletben is megerősített?(11) Vagy a Bíróság által a közelmúltban a Menci ítéletben a büntetőeljárás és közigazgatási eljárás együttesével kapcsolatban megállapított mércét kell‑e alkalmaznia?

37.      A jelen ügyben az a döntő kérdés, hogy a „Toshiba vagy Menci” ítélkezési gyakorlatot kell‑e alkalmazni. Mindazonáltal a Charta 50. cikkével összefüggésben ez csak a közmondásos jéghegy csúcsa. El kell ismerni, hogy ennél többről van szó és sokkal több mindent kell feltárni ahhoz, hogy teljes mértékben fel lehessen mérni a jéghegy tényleges méretét, és kellő tájékoztatáson alapuló döntést lehessen hozni a helyes eljárást illetően.

38.      Ennélfogva azzal kezdem, hogy röviden ismertetem a ne bis in idem elvének az uniós jog különböző területein, gyakran az EJEB‑vel való kifejezett kölcsönhatás révén bekövetkezett fejlődését, amelyhez képest a „Toshiba vagy Menci” kérdés terjedelme és relevanciája a leginkább értelmezhető (A). Egyébiránt, figyelemmel arra, hogy a ne bis in idem elvének fejlődése meglehetősen problematikus volt, és több szétaprózódott szabályozást eredményezett, kiemelek néhány, e szétaprózódásból eredő problémát. Azt is kifejtem, hogy a Menci ítéletben meghatározott mércének a Charta 50. cikke szerinti valamennyi ügyre való kiterjesztése talán miért nem a legjobb megoldás (B). Végezetül, az említett problémákra vonatkozó megoldást ismertetek azzal, hogy a Charta 50. cikkében rögzített ne bis in idem elvének a (lehető legegységesebb) megközelítését javaslom (C).

A.      A ne bis in idem elvére vonatkozó ítélkezési gyakorlat fejlődéséről

39.      Először is, egy terminológiai megjegyzést kell tennem. A ne bis in idem elvének meglévő megközelítéseit az egyszerűség kedvéért gyakran két kategóriába sorolják, amelyeket általában idem factumnak vagy idem crimennek neveznek. E kifejezések végeredményben az elv sajátos megközelítésének kiindulópontját ragadják meg.

40.      Az idem factumon alapuló megközelítés szerint az idem feltétele akkor teljesül, ha a szóban forgó két eljárás ugyanazokra a cselekményekre vonatkozik, és nem bír relevanciával, hogy a második eljárásnak tárgya‑e más olyan jogsértés, amelyet ugyanezek a cselekmények valósítottak meg. A ténybeli azonosság elegendő ahhoz, hogy az idem feltétele teljesüljön.

41.      Az idem crimenen alapuló megközelítés annak értékeléséből áll, hogy a második eljárás nem csupán azonos cselekményekre, hanem ugyanarra a jogsértésre is vonatkozik‑e. Ha másik jogsértésről van szó, a második eljárás főszabály szerint megengedett. Ugyanakkor bizonyos fajta többféleség érvényesül annak meghatározása során, hogy mi minősül pontosan a jogsértés azonosságának. Ez utóbbi gyakran a védett jogi tárgy, a cselekménnyel érintett társadalmi javak fogalmával vagy ennél általánosabban a társadalomra hátrányos cselekmény jellegével adható vissza.

42.      Uniós szinten a ne bis in idem elve az ítélkezési gyakorlat úgynevezett egymást követő vonulatait eredményezte. Némileg leegyszerűsítve, e fejlődés az uniós versenyjog területén a védett jogi tárgyon alapuló megközelítéssel kezdődött (1). Ezt követte az SMVE‑vel kapcsolatos, az idem factum megközelítésen alapuló ítélkezési gyakorlat (2). Az SMVE keretében bekövetkező fejlemények láthatóan az EJEB ítélkezési gyakorlatának megváltoztatását ösztönözték azzal, hogy az idem crimen először kezdett közeledni az idem factumhoz.  A mércét azonban később a szoros tárgyi és időbeli kapcsolat bevezetésével finomították, ami bizonyos feltételek mellett lehetővé tett egy ugyanabban az ügyben történő második eljárást (3). Ezt követően a Bíróság tudomásul vette az EJEB előtt bekövetkező fejleményeket. Ezután pedig úgy határozott, hogy elemzésében a fókuszt a Charta 50. cikke szerinti védelem hatályáról a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében szereplő jogkorlátozási klauzulára helyezi át (4).

1.      A védett jogi tárgy az uniós versenyjogban

43.      A versenyjogi ügyekben a ne bis in idem elvére vonatkozó ítélkezési gyakorlat gyökerei a Wilhelm és társai ítéletre nyúlnak vissza.(12) Az ügy versenyellenes magatartásokra vonatkozó, párhuzamos nemzeti és szupranacionális vizsgálatokra vonatkozott. Azt rótták fel a német NVH‑nak, hogy nem rendelkezik hatáskörrel a Bizottság által egyidejűleg folytatott vizsgálat tárgyát képező egyes jogsértésekre vonatkozó vizsgálat lefolytatására. A feltett kérdések többek között arra vonatkoztak, hogy az akkor az EGK‑Szerződés 85. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartozó azonos ténybeli helyzetre alkalmazható‑e a nemzeti és közösségi versenyjog, amennyiben a Bizottság a 17. rendelet(13) alapján már eljárt, vagy a nemzeti versenyjogot alkalmazó NVH nem járhatott el a kétszeres büntetés és az összeegyeztethetetlen értékelés kockázata miatt.

44.      A Bíróság megjegyezte, hogy az 17. rendelet 9. cikkének (3) bekezdése felhatalmazta a nemzeti hatóságokat az EGK‑Szerződés akkori 85. cikke (1) bekezdésének és 86. cikkének alkalmazására. Ugyanakkor e rendelkezés nem vonatkozott az NVH‑k nemzeti jog alkalmazásával kapcsolatos hatáskörére.(14) A Bíróság hozzáfűzte, hogy „a kartellekre vonatkozó közösségi és nemzeti jog eltérő szempontból vizsgálja a kartelleket”,(15) emellett pedig egyértelművé tette, hogy a nemzeti eljárások nem sérthetik a közösségi eljárásokat.

45.      Ezen ítélet óta a ne bis in idem elvét nem tekintették a Bizottság és az illetékes NVH párhuzamos eljárása akadályának. Azon kijelentés, amely szerint a közösségi és nemzeti versenyjogi jogszabályok a verseny védelmét különböző szempontokból vizsgálják, később kiegészült a Bíróság arra vonatkozó észrevételével, hogy az uniós és nemzeti versenyjog eltérő jogi tárgyat véd. Következésképpen a jelenlegi állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a ne bis in idem versenyjogban történő védelme csak három feltétel fennállása – a tényállás azonossága, a jogsértés elkövetőjének azonossága és a védett jogi tárgy azonossága – esetén érvényesül.

46.      Ez utóbbi kritériumot alkalmazták az Európai Unión belül folytatott eljárások keretében és a kiszabott szankciókkal összefüggésben, amennyiben a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy „ugyanazon személlyel szemben ugyanazon jogellenes magatartás miatt, ugyanazon jogi tárgy védelmében egy alkalomnál többször nem alkalmazható szankció”(16). A Bíróság a védett jogi tárgy kritériumát azokban az esetekben is alkalmazta, amelyekben harmadik országban vállalkozásokat büntetőeljárás alá vontak, és velük szemben büntetést alkalmaztak,(17) és ezt a versenyjogi jogsértések szankcionálása céljainak, anyagi jogi szabályainak és jogkövetkezményeinek sajátos jellegével indokolta.(18)

47.      Ami fontos, hogy a nagytanács a Toshiba ítéletben(19) annak ellenére erősítette meg az idem három  feltételének alkalmazhatóságát, hogy Kokott főtanácsnok a Bíróságot annak mellőzésére hívta fel.(20) A főtanácsnok ugyanis azt javasolta, hogy a Bíróság igazítsa hozzá az idem értékelését a Bíróság által az SMVE 54. cikkével, az európai elfogatóparanccsal összefüggésben követett „azonos jogsértő, azonos tényállás” megközelítéshez, az EJEB Zolotukhin ítéletben tett (akkoriban közelmúltbeli) megállapítása tükrében.(21) Rámutatott arra, hogy nincs „ténybeli alapja annak, hogy a ne bis in idem elvét versenyjogi ügyekben a többitől eltérő feltételeknek vessük alá”.(22) Azt is kifejtette, hogy egy adott versenyellenes magatartás vizsgálata szükségszerűen egy meghatározott időbeli és területi kontextushoz kapcsolódik, mivel ezek azok az elemek, amelyek megkülönböztetik az adott jogsértő magatartást bármely másik jogsértő magatartástól.(23)

48.      Végső soron az, hogy a Bíróság nem vette át a főtanácsnok javaslatát, korlátozott gyakorlati jelentőséggel bírt az említett ügy megoldása szempontjából. A Bíróság és a főtanácsnok is egyetértett abban, hogy a szóban forgó két határozat, amelyek közül az egyik a Bizottságtól, a másik pedig a cseh NVH‑tól származik, eltérő területeket és időszakokat érint, ami irrelevánssá teszi a jogi tárgy kritériumának vizsgálatát.

49.      A kérdés ismételt vizsgálatának szükségessége a Powszechny Zakład Ubezpieczeń na Życie ügyben hozott ítéletben vetődött fel.(24) Ez az ügy azt a kérdést vetette fel, hogy helyesen alkalmazták‑e a ne bis in idem elvét az erőfölénnyel való visszaéléssel kapcsolatos eljárás keretében. Az ügy azonban egyetlen egy eljárásra vonatkozott, így a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a ne bis in idem elve nem alkalmazható. Mindazonáltal Wahl főtanácsnok ezt az ügyet lényegében arra használta fel, hogy javaslatot tegyen a védett jogi tárgy feltételének elhagyására.(25)

50.      Nem sokkal ezt követően, a Bíróság a Slovak Telekom ítéletben,(26) amelynek tárgyát két, láthatón eltérő tényállásokra (az adott ügyben eltérő termékpiacokra) vonatkozó eljárás képezte, ismételten megerősítette a védett jogi tárgy azonosságára vonatkozó feltételt.

51.      E fejleményekre tekintettel a következő három kérdés különösen figyelemreméltó. Először is, immár állandó ítélkezési gyakorlat, hogy a ne bis in idem elvének az uniós versenyjog keretében való alkalmazása a jogsértés elkövetője, a tényállás és a védett jogi tárgy azonosságának hármas feltételén alapul. Másodszor azonban érdekes módon a jogi tárgy feltétele csak elvontan megalapozott. Azt a gyakorlatban soha nem alkalmazták. A Bíróság álláspontja szerint az általa ez idáig elbírált, Unión belüli versenyjogi ügyek különböző cselekményeket foglaltak magukban. Következésképpen a Bíróság valójában soha nem fejtette ki részletesen, hogyan kell értékelni a védett jogi tárgyat.

52.      Harmadszor eddig három főtanácsnok kifogásolta ezt a feltételt. Kokott főtanácsnokot(27) követően Wahl főtanácsnok hasonlóképpen úgy nyilatkozott, hogy „[nehezére] esik megfelelő okot találni arra, hogy a hármas szempontrendszert a versenyjog kontextusában miért kellene továbbra is alkalmazni”(28). Végül Tanchev főtanácsnok megjegyezte, hogy „vitatott azon feltétel relevanciája, hogy a védett jogi érdeknek azonosnak kell lennie, mivel először is ez a feltétel nem alkalmazandó az uniós jog versenyjogtól eltérő területein […], másodszor pedig ez ellentétes az uniós és a nemzeti versenyjogi szabályok fokozott közelítésével, valamint az uniós versenyjogi szabályok alkalmazásának […] 1/2003/EK […]rendelet[(29)] […] által történő decentralizációjával”(30). Hasonló kétségek merültek fel a jogtudományban arra vonatkozóan, hogy a Bíróság az idem factum megközelítésnek az uniós jog más területein való elfogadása ellenére miért erősíti meg ismétlődően ezt a feltételt.(31)

2.      Az idem factum a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségben

53.      Történetileg az SMVE 54. cikke volt az uniós jog első olyan rendelkezése, amelynek szövege tartalmazta a ne bis in idem elvét. Az SMVE 54. cikkét a ne bis in idem létező nemzetközi jogi kifejeződéseitől, például az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének(32) 4. cikkétől vagy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya(33) 14. cikkének (7) bekezdésétől annak kifejezett határokon átnyúló hatálya különbözteti meg. Ami korábban egy államban vagy a részes államban volt szükséges, szélesebb jogi térségben vált alkalmazandóvá. Ezt követően a ne bis in idem elvének hasonló kifejeződését kötelező elutasítási okként(34) fogadták el a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés olyan jogalkotási aktusaiban, mint például az európai elfogatóparancsról szóló 2002/584/IB kerethatározat.(35)

54.      Megállapítást nyert, hogy az SMVE‑vel összefüggésben a védett jogi tárggyal és a jogi minősítéssel kapcsolatos megfontolások nem relevánsnak. „A történeti tényállásnak, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő konkrét körülmények együttesének az azonossága” vált az egyedüli jelentőséggel bíró kritériummá.(36)

55.      A van Esbroeck ítélet(37) ezt meglehetősen jól mutatja. Az ügy olyan belga állampolgárra vonatkozott, akit Norvégiában kábítószerek Norvégiába történő jogellenes behozatala miatt öt év szabadságvesztésre ítéltek. A büntetése egy részének letöltését követően feltételes szabadságra bocsátották, és átkísérték Belgiumba. Néhány hónappal később Belgiumban büntetőeljárás alá vonták, és az említett kábítószerek tiltott kivitele miatt egy év szabadságvesztésre ítélték. A második eljárás elfogadhatóságának megállapítása során a belga bíróságok az Egységes Kábítószer Egyezmény(38) 36. cikke (2) bekezdésének a) pontját alkalmazták, amelynek értelmében az e cikkben felsorolt bűncselekmények mindegyike külön cselekménynek tekintendő, ha azokat más‑más országban követték el.

56.      A Bíróság előtt kérdésként vetődött fel, hogy a második eljárás sérti‑e az SMVE 54. cikkét. A Bíróság megjegyezte, hogy az SMVE 54. cikkének szóhasználata magára a kérdéses történeti tényállás jellegére vonatkozik, tekintet nélkül annak jogi minősítésére.(39) A Bíróság ezt követően ezt a szóhasználatot összevetette az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyve 4. cikkének és az Egyesült Nemzetek Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikke (7) bekezdésének szóhasználatával; mindkettő a „bűncselekmény” fogalmára utal. Ez azt jelenti, hogy „az [e két utóbbi okmány] szerinti ne bis in idem elve alkalmazási feltételei között”(40) jelentőséggel bír a cselekmény jogi minősítése.

57.      A Bíróság az Európai Unión belül a nemzeti büntető igazságszolgáltatási rendszerekben fennálló kölcsönös bizalomra, a szabad mozgásra és a büntető jogszabályok harmonizációjának hiányára hivatkozva megállapította, hogy „ugyanazon tényállás két tagállamban esetlegesen eltérő jogi minősítése nem gátolhatja az SMVE 54. cikkének alkalmazását.”(41) „Ugyanezért a védett jogi tárgy azonosságának feltétele sem fogadható el, mivel a jogi tárgy az egyes részes államokban különböző lehet.”(42)

58.      A Bíróság elismerte, hogy az ugyanazon kábítószereknek kivitelében és bevitelében megnyilvánuló, és különböző részes államokban büntetőeljárás alapját képező helyzet olyan tények összességének minősülhet, amelyek jellegüknél fogva elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz, ennek értékelését azonban a nemzeti bíróságra hagyja.(43)

59.      Röviden összefoglalva, az SMVE 54. cikkére és a 2002/584 kerethatározat ezzel egyenértékű rendelkezéseire vonatkozó ítélkezési gyakorlat mindig azon az előfeltevésen alapult, hogy a védett jogi tárgy és az adott cselekmények jogi minősítése nem tartozik a ne bis in idem elvének alkalmazhatóságához kapcsolódó megfontolások körébe.

60.      Az idem crimen megközelítés elutasítása elsősorban a szöveg szerinti értelmezésen alapult. Úgy tűnik, hogy az SMVE 54. cikke különbözik abban, hogy magasabb védelmi szintet ír elő, mint az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikke. E szövegen túl az idem factum megközelítés elfogadásának szükségességét a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség mögött meghúzódó logikára való utalás is igazolta, amelynek célja a büntetőjogi jogszabályok harmonizációjának hiányában az Unió több joghatóságot felölelő hátteréből eredő esetleges akadályok leküzdése, és amely térségben a jogi érdekek és ugyanazon magatartás jogi minősítése eltérhet egymástól.

61.      Habár a jogi minősítésre való utalás meglehetősen nyilvánvaló, a (különböző) jogi érdekekre való utalás jóval kevésbé tűnik annak. Úgy tűnik, hogy a Bíróság e fogalmakat egymás szinonimájaként használta. Érveléséből az következik, hogy az adott bűncselekmény szankcionálása révén védett, a nemzeti jog által meghatározott jogi tárgy olyasmi, amely jellegénél fogva az egyes tagállamokhoz kapcsolódik. Úgy tűnik, hogy a jogi tárgy fogalma nem értelmezhető olyan társadalmi érdekként – mint például az emberi élet, egészség, szabadság, tulajdon és a többi védelme –, amelyet egy adott bűncselekmény vagy a bűncselekmények egy sajátos csoportja az érintett tagállamra tekintet nélkül védelmezni kíván. Az, hogy valójában mi minősül védett jogi tárgynak, tehát feltáratlan vagy inkább azt figyelmen kívül hagyják.

62.      Bármi is legyen a helyzet, általánosságban elfogadott, hogy a Bíróság SMVE 54. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlata befolyásolta az EJEB‑t.(44) Ez ugyanis ahhoz vezetett, hogy az EJEB a Zolotukhin ügyben úgy döntött, összehangolja a korábban az idem crimen és az idem factum megközelítés között ingadozó ítélkezési gyakorlatát, és elfogadja azt a megközelítést, amely szerint az „azonos vagy lényegében azonos tényállás”(45) fennállása meghatározó annak értékelése szempontjából, hogy a második eljárás tilos‑e.

3.      Az EJEB: az idem crimentől az idem factumon keresztül valahova máshova (de tárgyát tekintve és időben szorosan kapcsolódóan)

63.      Az EJEB ne bis in idemre vonatkozó ítélkezési gyakorlata szakaszokban fejlődött ki. Az EJEB a Zolotukhin ügyben először gondolta át azt, hogy az ítélkezési gyakorlatában hogyan közelítette meg az idem feltételét, és úgy határozott, hogy a „jogi bizonytalanság” megszüntetése érdekében az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikkében szereplő ugyanezen bűncselekmény fogalmát illetően összehangolt értelmezést fogad el(46) (a). Az EJEB azonban több évvel később ismét figyelembe vette az ítélkezési gyakorlat fejlődését az A és B ítéletben.(47) Úgy határozott, árnyalja a Zolotukhin ítéletet, kiemelve a tárgyi és időbeli szoros kapcsolat feltételét (b).

a)      Az idem crimentől az idem factumig a Zolotukhin ítéletben

64.      Az idem megközelítése a Zolotoukhin ítélet előtti ítélkezési gyakorlatban főként az idem crimenen alapult.(48) Abból az előfeltevésből indult ki, hogy ugyanaz a magatartás több olyan bűncselekményt is megvalósíthat, amelyeket jogi szempontból külön eljárások keretében bírálhatnak el. A Zolotukhin ítéletnél korábbi ítélkezési gyakorlat egyes példáit képezik az Oliveira ítélet(49) vagy a Franz Fischer ítélet.(50) Ez utóbbi esetben az EJEB a bűncselekmény azonosságának vizsgálatát a bűncselekmény lényeges elemeinek vizsgálatától tette függővé.(51)

65.      Az EJEB a Zolotukhin ítéletben elvetette az idem crimenen alapuló megközelítést.  Az ügy olyan felperesre vonatkozott, aki a kihallgatása során verbálisan bántalmazott rendőrtiszteket. A vele szemben folytatott közigazgatási eljárás keretében – amelyet az EJEB büntetőeljáráshoz hasonlított – felelősségét „kisebb rendbontás” miatt állapították meg. Néhány nappal később büntetőeljárás indult többek között „rendbontás” vádjában. E vád ugyanarra a magatartásra vonatkozott, amely miatt a felperest korábban elmarasztalták. A felperest e vád alól felmentették, de más bűncselekményekért megállapították bűnösségét.

66.      Annak megállapítását megelőzően, hogy a második eljárás sérti az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikkét, az EJEB úgy ítélte meg, hogy „[a] két bűncselekmény jogi minősítését kiemelő korábbi megközelítés túlságosan korlátozó a személy jogait illetően”, és hogy „a hetedik jegyzőkönyv 4. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az tiltja a második »bűncselekmény« miatti büntetőeljárás alá vonást vagy eljárást, amennyiben az azonos tényállásból vagy lényegében azonos tényállásból ered.”(52) Az EJEB arra a következtetésre jutott, hogy a vizsgálatnak így „olyan tényállásra kell összpontosítania, amely ugyanazt vádlottat érintő, és időben és térben egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó konkrét ténybeli körülmények összességét képezi, és amelynek fennállását az elítélés vagy büntetőeljárás megindítása érdekében bizonyítani kell.”(53)

b)      A és B: idem factum, valamint a szoros tárgyi és időbeli kapcsolat

67.      A Zolotukhin ítéletben elfogadott megközelítést (rendszerint) alkalmazták az ezt követő ítélkezési gyakorlatban.(54) Márpedig ezt a megközelítést egyetemesen nem ismerték el. Az EJEB úgy döntött, hogy újra megvizsgálja azt az A és B ügy keretében. Habár főszabály szerint fenntartotta az idem factum megközelítést, úgy ítélte meg, hogy az eljárások halmozása akkor lehetséges, ha a szóban forgó eljárások „egy koherens egészet alkotva, szervesen kapcsolódnak egymáshoz.”(55) Ilyen körülmények között az EJEB úgy véli, hogy valójában nem került sor tényleges második eljárásra.

68.      Az A és B ügy közigazgatási eljárás keretében a felperesekkel szemben jövedelemnek adóbevallásaikban történő bevallásának elmulasztása miatt kivetett adóbírságra vonatkozott. A felpereseket ugyanezen cselekmények miatt a (bizonyos mértékig) párhuzamosan folyamatban lévő büntetőeljárás keretében is elítélték. Az EJEB arra következtetett, hogy ez a helyzet nem sérti az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikkét, megállapítva, hogy „habár két különböző hatóság különböző eljárásokban különböző szankciókat szabott ki, kellően szoros kapcsolat állt fenn közöttük mind tárgyukat tekintve, mind pedig időben ahhoz, hogy a norvég jogban a bizonyos jövedelmekre vonatkozó információk adóbevallásban történő rendelkezésre bocsátásának elmulasztása, következésképpen adókülönbözet miatt a norvég jogban alkalmazott szankciók integrált rendszere részének lehessen azokat tekinteni”(56).

69.      Másképpen fogalmazva, az EJEB úgy döntött, hogy előtérbe helyezi a kellő tárgyi és időbeli kapcsolat vizsgálatát, amely kapcsolat a Zolotukhin ítéletnél korábbi ítélkezési gyakorlatában is (jóllehet nem rendszeresen) már fennállt.(57)

70.      Az EJEB kifejtette, hogy a tárgyi kapcsolat követelményének teljesülése a következő elemektől függ: i. a társadalmi kötelezettségszegés különböző szempontjaival foglalkozó mindkét eljárás által követett további célok; ii. az érintett eljárások kettőssége előre látható következménye‑e mind jogilag, mind a gyakorlatban a büntetendő cselekménynek; iii. a két releváns eljárás össze van‑e hangolva, amelyeket oly módon kell lebonyolítani, hogy elkerülhető legyen a halmozódás a bizonyításfelvétel és a bizonyítékok értékelése során, és iv. a kiszabott összbüntetések arányossága.(58)

71.      Az időbeli kapcsolat erősen meghatározatlan maradt, leszámítva azt az általános iránymutatást, amely szerint „minél gyengébb az időbeli kapcsolat, annál nagyobb teher nehezedik az államra, hogy elmagyarázza és igazolja az ilyen késedelmet”(59).

72.      Az EJEB a megközelítés megváltozásának magyarázataként arra hivatkozott, hogy a Zolotukhin ítélet nem adhat „iránymutatást azokra a helyzetekre, amelyekben az eljárások ténylegesen nem halmozódtak, hanem azok koherens egészet alkotva, szervesen kapcsolódtak egymáshoz”(60), az EJEB álláspontja szerint láthatólag ez a szóban forgó helyzet. Az EJEB azt is megjegyezte, hogy „a részes államok nemzeti rendszerei között nincs konszenzus, valamint az államok akarata változó azzal kapcsolatban, hogy alávetik‑e magukat az [EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének]”(61).

73.      Az EJEB álláspontja szerint a kellően szoros tárgyi és időbeni kapcsolat mércéje lehetővé teszi, hogy „megfelelő egyensúlyt lehessen kialakítani egyrészt a ne bis in idem elve által védett egyén érdekeinek kellő védelme, másrészt pedig a közösség azon sajátos érdekének elfogadása között, hogy az érintett területen kalibrált szabályozási megközelítést fogadhasson el”(62).

74.      Az EJEB az A és B ügyben az új mérce mindkét részét teljesítettnek tekintette. A későbbi ítélkezési gyakorlatban néhány további pontosítást tett. Mindazonáltal merész lenne azt sugallani, hogy jelenleg egyértelmű, mi minősül kellően szoros kapcsolatnak, különösen annak az időbeli vetületét illetően.(63)

4.      A Bíróság előtti kétsávos végrehajtási szabályozások: az idem factumtól  a jogkorlátozási klauzulával együttes idem factumig

75.      A Bíróság a Menci ítélkezési gyakorlathoz vezető ítéletek sorában válaszolt az EJEB megközelítésének megváltozására.(64) Ezek az ítéletek, amelyek egy meglehetősen tudományos vita középpontjában álltak,(65) egy második (büntetőjogi vagy közigazgatási) eljárásra vonatkoztak, amelyet adócsalás, piaci manipuláció és bennfentes kereskedelem bűncselekménye miatt folytattak annak ellenére, hogy ugyanazon tényállás miatt korábban már megindították a (büntető‑ vagy közigazgatási) eljárást.

76.      A Menci ítélet, amely talán e csoportban a fő esetnek minősülhetett, olyan felperesre vonatkozott, akit a héa megfizetésének elmulasztása miatt közigazgatási eljárás alá vontak. A közigazgatási eljárás az adótartozás 30%‑ának megfelelő, körülbelül 85 000 euró összegű bírság kiszabásával zárult le. Az ezen eljárásban hozott határozat jogerőre emelkedését követően a felperessel szemben ugyanazon tényállás alapján büntetőeljárás indult. Az így felmerült kérdés az volt, hogy e második eljárás a Charta 50. cikkére tekintettel elfogadható volt‑e.

77.      A Bíróság azzal a döntéssel szembesült, hogy elfogadja‑e az EJEB által az A és B ítéletben követett megközelítést, vagy fenntartsa az Åkerberg Fransson ítéletben hasonló összefüggésben elfogadott korábbi álláspontját. Ez utóbbi ügyben megállapítást nyert, hogy a ne bis in idem elvével nem ellentétes, ha valamely tagállam a héára vonatkozó kötelezettségek be nem tartásának ugyanazon tényállása miatt egymást követően adóbírságot és büntetőjogi szankciót alkalmaz, amennyiben az első szankciónak (az Engel ítéletben meghatározott feltételek alapján) nem volt büntető jellege.(66)

78.      Indítványában Campos Sánchez‑Bordona főtanácsnok azzal érvelt, hogy az EJEB új mércéjének elfogadása csökkentené a ne bis in idem elve alapján fennálló védelmet.(67) A Bíróság azonban ettől eltérő álláspontot képviselt. Úgy tűnik, hogy a Bíróság lényegében követni kívánta az EJEB‑t. Ennek érdekében azonban meglehetősen egyedi elemzési keretet választott. A Bíróság az elemzése során a hangsúlyt a Charta 50. cikkéről a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében szereplő jogkorlátozási klauzulára helyezte át.

79.      A Bíróság a második eljárást azzal a feltétellel fogadta el, hogy az eljárások halmozását előíró szabályozás az „[…] ilyen halmozásának igazolására alkalmas, általános érdekű célkitűzést szolgál, […] amelynek keretében ezek az eljárások és szankciók további célokat követnek, […] olyan szabályokat tartalmaz, amelyek biztosítják annak összehangolását, hogy az eljárások halmozása miatt az érintett személyre háruló többletteher a feltétlenül szükséges mértékre korlátozódjon, és […] olyan szabályokat ír elő, amelyek lehetővé teszik annak biztosítását, hogy a kiszabott szankciók összességének súlya az elkövetett jogsértés súlyához mérten a feltétlen szükséges mértékre korlátozódjon”(68).

80.      A Bíróság a Charta 52. cikkének (1) bekezdése alapján végzett elemzés során először is megvizsgálta, hogy a szóban forgó korlátozást törvény írta elő, és az megőrizte a Charta 50. cikkében biztosított jog lényeges tartalmát. Ez utóbbi tekintetben a Bíróság megállapította, hogy a szóban forgó szabályozás „az eljárások és szankciók halmozását csakis korlátozott feltételek mellett teszi lehetővé, és ezáltal biztosítja, hogy maga az 50. cikkben biztosított jog ne váljon kétségessé”(69).

81.      Másodszor, a Bíróság ezt követően megerősítette a közérdekű cél (a Menci ítéletben a fizetendő héa teljes összegének beszedése;(70) a Di Puma ügyben(71) és a Garlsson ügyben(72) a pénzügyi piacok integritásának és a pénzügyi eszközökbe vetett közbizalom védelme), valamint a szóban forgó két szabályozás által követett további célok fennállását. A Bíróság a Menci ítéletben úgy határozta meg, hogy e további célok egyrészt „a héabevallásra és ‑beszedésre vonatkozó szabályok – akár szándékos, akár nem szándékos – mindennemű megsértésétől” való elrettentés, illetve annak megtorlása, másrészt pedig „e szabályok olyan súlyos megsértésétől való [elrettentés, illetve annak megtorlása], amelynek társadalomra veszélyessége különösen jelentős, és amely súlyosabb büntetőjogi szankciók kilátásba helyezését indokolja”(73).

82.      Harmadszor, a Bíróság megvizsgálta a szóban forgó korlátozás arányosságát. Megvizsgálta, hogy az „ne haladja meg az e szabályozás által kitűzött jogszerű célok eléréséhez szükséges mértéket, beleértve, hogy amennyiben több megfelelő intézkedés kínálkozik, a kevésbé korlátozó intézkedéshez kell folyamodni, és az okozott hátrányok a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok”(74).

83.      E tekintetben a Bíróság megjegyezte, hogy a szóban forgó szabályozás alkalmas a kinyilvánított cél elérésére, és hogy a „feltétlen szükségesség” tekintetében egyértelmű és pontos szabályokat ír elő, amelyek lehetővé teszik a magánszemélyek számára, hogy előre lássák, mely cselekmények vagy mulasztások képezhetik eljárások halmozásának tárgyát. Azt is megjegyezte, hogy a szóban forgó szabályozás olyan koordinációt biztosít, amely az eljárások halmozásából az érintett személyeket érő további hátrányt a feltétlenül szükséges mértékre korlátozza, és biztosítja, hogy a kiszabott szankciók összességének súlya az érintett jogsértés súlyához képest feltétlen szükséges mértékre korlátozódjon.(75)

84.      A Menci ügyben fennálló helyzet tehát megfelelt az újonnan megállapított mércének. Nem ez volt a helyzet a Garlsson ítéletben, amelyben a Bíróság megállapította, hogy a közigazgatási szankció kiszabása a már büntetőjogilag elmarasztalt és azonos cselekményekért hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókkal sújtott vállalkozásokkal szemben meghaladja a feltétlenül szükséges mértéket. A Bíróság ugyanerre a következtetésre jutott a Di Puma ítéletben, amely a büntetőeljárás és az ugyanazon cselekmények miatt később lefolytatott közigazgatási eljárások keretében történő végleges felmentésre vonatkozott.

B.      A ne bis in idem jelenlegi szétaprózódott szabályozása által felvetett problémák

85.      Ahogyan az az előző részben szereplő áttekintésből kitűnik, a Bíróságnak az EJEB‑vel való szoros kölcsönhatás révén kialakított ítélkezési gyakorlata leginkább a párhuzamos szabályozások mozaikjaként írható le. E részben az ügy állásával kapcsolatban két kulcsfontosságú kérdéssel foglalkozom. Először is, ténylegesen problémát jelent‑e ez? (1) Másodszor, amennyiben e kérdésre igenlő választ kell adni, a Bíróságnak nem kellene‑e egyszerűen kiterjesztenie a Menci ítéletben nemrégiben kidolgozott mércét a Charta 50. cikkének hatálya alá tartozó valamennyi ügyre, beleértve a jelen ügyet is? (2)

1.      Fennálle probléma?

86.      Talán megállapítható, hogy nem áll fenn következetességgel kapcsolatos probléma. Ehhez azonban apró különbségtételekre van szükség, ami meglehetősen összetett feladat, mivel a fent bemutatott megközelítések mindegyike kellő okból tér el egymástól. A mércék eltérőek, mivel különböző jogszabályokon alapulnak, és eltérő szabályozási kontextusokban helyezkednek el.

87.      Először is, az SMVE 54. cikke és a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés eszközeinek azzal egyenértékű rendelkezései a tényállás azonosságára, míg a Charta 50. cikke (és az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikke) a bűncselekmény azonosságára utalnak. Ennélfogva a két rendelkezés szövegében egyértelműen eltér egymástól. Egyébiránt, szabályozási összefüggéseit illetően az SMVE a ne bis in idem elvének olyan sajátos, határon átnyúló kifejeződését tartalmazza, amely csak a schengeni rendszer keretében bekövetkező (valódi) büntetőügyekre vonatkozik. Így magyarázatot lehet adni arra, hogy miért utasították el a jogi tárgy és a jogi minősítés relevanciáját a Bíróság által a van Esbroeck ítéletben meghatározott, a szabad mozgás akadályai több joghatóságot felölelő Unión belüli leküzdésének szükségességére való hivatkozással.(76)

88.      Másodszor, a ne bis in idem EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikke szerinti alkalmazhatósága ezen egyezmény egyik részes államára korlátozódik. Ennélfogva e rendelkezés alapján valószínűleg nem vetődnek fel határokon átnyúló kérdések. Az, hogy a ne bis in idem elvének alkalmazása egyetlen államra korlátozódik, ahol egyébként a hangsúlyt inkább integrált eljárásokra és az összehangolás követelményére lehetne helyezni, adott esetben igazolhatja az A és B ítéletben elfogadott alkalmazhatósági feltételek szigorúbb megközelítését. Megjegyzem, hogy amikor a Bíróság a Menci ítéletben az A és B ítéletben meghatározott mércére reagált, azt éppen ugyanebben a tisztán egyetlen államon belüli kontextusban tette.

89.      Ezen eltérések tükrében egyszerűen el kell‑e ismerni, hogy ilyen párhuzamos szabályozások léteznek a ne bis in idem elvére vonatkozó ítélkezési gyakorlatban? Ahelyett, hogy megpróbálnánk egy bizonyos fajta egységet helyreállítani a Charta 50. cikke alapján, nem lenne inkább észszerűbb megmagyarázni az eltéréseket?

90.      Álláspontom szerint nem.

91.      Egyrészt ennek logikus korlátai vannak. Különbséget lehet tenni ugyanis a Charta 50. cikke, valamint az SMVE‑re és a 2002/584 kerethatározatra vonatkozó ítélkezési gyakorlat között a szövegük, részben pedig a kontextusuk és céljaik alapján is. A különbségtétel azonban sokkal kevésbé nyilvánvalóvá válik az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyve 4. cikkének a Charta 50. cikkével való összehasonlítása során. Bár mindkettő a „bűncselekmény” fogalmának azonosságára hivatkozik, az egyes rendelkezések alapján kidolgozott mércék eltérőek.

92.      Ezenkívül e különbségtétel nyilvánvalóan falba ütközik egyrészt a Wilhem/Toshiba ítélkezési gyakorlat jelenleg egymás mellett fennálló irányvonalai, másrészt a Menci ítélet tekintetében. Az e két ítélkezési gyakorlat által érintett helyzetek jelenleg a Charta 50. cikkének hatálya alá tartoznak, ami eléggé megnehezíti annak meggyőző kifejtését, hogy azok miért alapulnak eltérő mércéken. Természetesen a kontextust illetően továbbra is lehet törekedni a versenyjog sajátos jellegére alapított érv használatára, amely nem tartozik semmilyen más kategóriába vagy besorolásba. Mindazonáltal e tekintetben és hasonlóan minden olyan nagytudású kollégámhoz, aki a múltban állást foglalt e kérdésben,(77) egyszerűen nem vagyok meggyőzve. Önmagában és elvont értelemben sem tudok egyetérteni azzal az állásponttal, hogy napjainkban a versenyjog területe eltér a többi jogterülettől.(78)

93.      Másodszor, a mércék ebből következően kiszámíthatatlanok. Ahogyan azt a nemzeti bíróságok által az alapügyben elfogadott eltérő álláspontok is szemléltetik, amennyiben a ne bis in idem elvének két alkalmazási köre valamely ügyben átfedi egymást, nincs szabály az alkalmazandó mérce meghatározására vonatkozóan. A Wilhelm/Toshiba ítéletben megállapított mérce alkalmazható‑e a versenyjogi és a nem versenyjogi közigazgatási eljárás együttesére, ami jogi tárgy vizsgálatát foglalja magában? Vagy a Menci ügyben kialakított ítélkezési gyakorlatot és a jogkorlátozási klauzulára vonatkozó megközelítést kell alkalmazni? Vagy a Wilhelm/Toshiba ítéletben meghatározott mérce helyett a Menci ügyben kialakított ítélkezési gyakorlatot kell alkalmazni?

94.      A Menci mérce tartalma látszólagosan nem zárja ki ez utóbbi lehetőséget. A Menci ítélet a Charta 50. cikkének olyan értelmezésén alapul, amely horizontálisan érvényesül az uniós jog valamennyi területén. Márpedig a Menci ítéletet követően elbírált Slovak Telecom ügy(79) megerősíti, hogy a Wilhelm/Toshiba ítéletben meghatározott, jogi tárgyhoz kapcsolódó mérce továbbra is alkalmazandó, azonban nem fejtette ki, hogy ez miért van továbbra is így.

95.      Harmadszor, és talán, ami a legfontosabb, fogalmilag meglehetősen nehezen tartható fenn az az elgondolás, amely szerint az elsődleges jog egy és ugyanazon rendelkezése, a Charta 50. cikke, amelynek tiszteletben tartását az uniós jog hatálya alá tartozó valamennyi helyzetben biztosítani kell, eltérő tartalommal rendelkezhet az uniós jog alkalmazásával érintett területtől függően. Márpedig úgy tűnik, hogy ez az eset áll fenn akkor, ha az e rendelkezésben foglalt tilalom meghatározásának elemeit, jelesül az idemet és a bist eltérően értelmezik az uniós jog különböző területein. Ez felveti a kérdést, hogy milyen szerepet játszik a Charta 50. cikke az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló helyzetekben, amennyiben nem pusztán versenyjogi helyzetről van szó, és az nem illeszkedik a Menci ítéletben meghatározott forgatókönyvbe sem, mivel nincs (valódi) büntetőeljárás?

96.      Álláspontom szerint ez a helyzet tarthatatlan.

97.      Mindazonáltal elismerem, hogy a jelen ügyet esetlegesen a Charta 50. cikke alapján alkalmazandó mérce egységesítésére irányuló kísérlet nélkül is el lehetne bírálni. A Menci ítéletből eredő mércét esetleg ki lehetne terjeszteni az alapügy tárgyát képező helyzetre is, míg a Wilhem/Toshiba ítéletben meghatározott mérce alkalmazhatósága kizárható.

98.      A jelen ügy szigorúan véve nem követeli meg a fentiekben meghatározott valamennyi nehézség – beleértve a jogi tárgy feltételének a versenyjogban történő megtartására vagy mellőzésére vonatkozó trükkös kérdés – megoldását. Korábban a jogi tárgy kérdése egyértelműen a versenyjog Unión belüli alkalmazásának sajátos szerkezetéhez kapcsolódott, ahogyan azt jelenleg az 1/2003 rendelet, korábban pedig a 17. rendelet szabályozta. Így azzal lehet érvelni, hogy amennyiben az alapügyben a versenyjogi eljárás nem versenyjogi eljárással párosul, a jogi tárgy feltételének alkalmazása nem szükséges, mivel a helyzet nem tartozik a versenyjog Európai Unión belüli alkalmazásának sajátos kérdéskörébe.

99.      A Wilhelm/Toshiba ítélet logikájának ilyen lecsupaszítását követően azonban továbbra is fennáll az a kérdés, hogy melyik mérce alkalmazandó az alapügyben? Erre a kérdésre természetesen a Menci mérce a válasz. A Bíróság nagytanácsa a közelmúltban határozta meg ezt a mércét, amely legalábbis szövege alapján holisztikus jellegűnek tűnik. Úgy tűnik, hogy az minden olyan helyzetre vonatkozik, amelyben a Charta 50. cikke alkalmazandó. Így a Charta 50. cikke alapján a ne bis in idem helyes (és egységes) mércéjeként kifejezetten elfogadható.

100. Mindazonáltal az általam a következő részben kifejtett okok miatt a Bíróság bölcsen tenné ennek elkerülését. Álláspontom szerint a Menci ítélet problematikus határozat.

2.      Egyetlen Menci mérce valamennyi ügy elbírálására?

101. A Menci ítélet paradoxon. Az EJEB ítélkezési gyakorlatának megfelelő fokozott védelem biztosítása érdekében ezen ítélet azzal a meglepő következménnyel jár, hogy nem biztosít hatékony egyéni védelmet.

102. Elöljáróban el kell ismerni, hogy a probléma egy része már abból ered, hogy az EJEB meghatározta és alkalmazta azokat, az úgynevezett Engel feltételeket,(80) amelyek révén az EJEB meglehetősen kiterjesztő megközelítést alakított ki arról, hogy mi minősül „büntető” jellegű ügynek.(81) A „büntetőügy” fogalmának e tág értelmezését arra használta az EJEB, hogy a hatáskörébe vonjon olyan nemzeti eljárásokat, amelyek egyébként a nemzeti jogban közigazgatási ügynek történő minősítésük révén nem tartoztak az EJEE 6. cikkének hatálya alá.

103. Mindazonáltal nem elkerülhetetlen az a következtetés, amely szerint ugyanezen, egy adott kontextusban az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése szerinti joghatóság érvényesítésének céljából kidolgozott átfogó megközelítés automatikusan alkalmazandó az EJEE‑n belül található minden más „bűntetőjogi” fogalomra. Az EJEB ugyanakkor megállapította, hogy „a hetedik jegyzőkönyv 4. cikkét az [EJEE] 6. és 7. cikkében szereplő »büntetőjogi vád« és »büntetés« kifejezésre vonatkozó általános elvek tükrében kell értelmezni”(82). Az EJEB az A és B ítéletben is megerősítette ezt a megközelítést.(83)

104. A Bíróság ezt az iránymutatást követte.(84) A Charta 52. cikkének (3) bekezdésére tekintettel ugyanis aligha tehetett volna ez másként. Ez az eredeti választás azonban jelentős hatással van a következő idem mércére. Ahogyan a büntetőjoginak tekintett különböző közigazgatási eljárások és szankciók listája bővül, úgy bővül az idem értékelését igénylő eljárások és szankciók sora. Ezt követően, hacsak nem fogadjuk el azt a következtetést, amely szerint a ne bis in idem elve által nyújtott védelem magában foglal mindent, valahol döntést kell hozni: akár a „büntető” jelleg fogalma meghatározásának szakaszában, akár az idem meghatározásának szakaszában.

105. Úgy tűnik, hogy jelenleg kevéssé valószínű, hogy az Engel feltételeket felülvizsgálják. Ez ugyanakkor azt jelenti, hogy az idem meghatározásának szigorúbbnak kell lennie, kivéve ha minden második közigazgatási‑büntető jellegű eljárást elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, függetlenül az az által követett különböző céloktól és célkitűzésektől. Ellenkező esetben, ha mind a büntető kifejezés meghatározása, mind pedig az idem meghatározása túl tág, a tagállamokban a párhuzamosan fennálló közigazgatási szabályozások többsége jelentős problémákba ütközik ez utóbbiak teljesítését illetően, arról már nem is beszélve, hogy a tagállamokban vagy uniós szinten is folyhatnak párhuzamos közigazgatási eljárások.

106. E nehéz kilátással szembesülve úgy tűnik, hogy a Menci mérce alternatívát kívánt nyújtani. Az elemzés fókuszának a Charta 50. cikkéről a Charta 52. cikkének (1) bekezdésére történő áthelyezése ugyanis első ránézésre a Charta 50. cikke szerinti idem meghatározása talányának elkerülésére szolgáló elegáns módot jelenthet. Az idem meglehetősen tág (és így védelmet biztosító) értelmezését ugyanis ellensúlyozza a Charta 50. cikkében rögzített jogkorlátozás lehetősége. Ily módon az ebből eredő szabály egyensúlyt teremt. Ugyanakkor attól tartok, hogy alaposabb ránézésre több problémát vet fel, mint ahány megoldást kínál.

107. Elsősorban és mindenekelőtt – legalábbis álláspontom szerint – a Charta 50. cikkének éppen az a célja, hogy megóvja a jogalanyt a második eljárástól. A Charta 50. cikke akadályt jelent. Jogszerű alkalmazása esetén már a második eljárás megindítását is megakadályozza.(85) Az ilyen akadályt előzetesen és normatív jelleggel kell meghatározni.

108. Mindazonáltal a Menci mérce(86) szerint csak a második eljárás végén lehet megvizsgálni, hogy a mérce egyes feltételei teljesülnek‑e, így a második eljárás jogszerű‑e. Adott esetben – közérdekű cél hiányára vagy a kitűzött további célok hiányára hivatkozással – meg lehetne akadályozni, hogy egyes „második eljárások” folytatódjanak. Mindazonáltal, amennyiben e követelmények teljesülnek, az ebből eredő korlátozás arányossága attól függ, hogy a második eljárásra milyen feltételek mellett került sor, beleértve a szankció meghatározását is.

109. Másképpen fogalmazva, a ne bis in idem elve már nem alkalmazható előzetesen és normatív jelleggel meghatározott mérce alapján. Ehelyett inkább utólagos korrekciós mércéről van szó, amely adott esetben nem függ a körülményektől és a kiszabott bírságok pontos összegétől. Nem kettős veszéllyel szembeni védelemről van szó. Pusztán az együttes vagy halmozott szankciók aránytalanságával szembeni utólagos védelemről van szó.

110. Másodszor, erre tekintettel meglehetősen tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy az ily módon kialakított ne bis in idem elve hogyan védheti továbbra is a Charta 50. cikkében biztosított jog lényeges tartalmát. A kifejezetten a Menci ítéletben adott magyarázat(87) sem tisztázza jobban a kérdést. Ítéletében a Bíróság egyszerűen magától értetődő módon kijelentette, hogy a szóban forgó szabályozás „tiszteletben tartja a Charta 50. cikkének lényeges tartalmát, hiszen […] az eljárások és szankciók halmozását csakis korlátozott feltételek mellett teszi lehetővé”(88). Úgy tűnik számomra, hogy ez az állítás inkább a szóban forgó korlátozás jogszerűségének („jogszabályban előírt”) feltételére vonatkozik. Ami a jogok lényeges tartalmát illeti, nehezen látom be, hogy a ne bis in idem lényegét hogyan védi a második eljárás fennállásának a nemzeti jogban való világos és kifejezett rögzítése.(89)

111. Harmadszor, a nem az előzetes védelmet, hanem inkább az utólagos korrekciót szolgáló mérce feltételei szükségképpen a körülményektől függenek.(90) Közelebbről úgy tűnik, hogy az arányossághoz kapcsolódó elemek különösen a körülményektől függenek azzal, hogy a bejelentett, de nem mindig szükséges eljárásokat koordinálni kell és a szankció teljes összegét megállapító mechanizmus leírásának tartalmaznia kell különböző elemeket, anélkül azonban, hogy általános mércét határozna meg.

112. Még mindig feltűnő a véletlenszerű körülményektől való függés ilyen mértéke az olyan védelem keretében, amelynek minden egyén számára azonosnak kell lennie. Ugyanis az azonos hatóságok által folytatott, nagyon hasonló helyzetben lévő két személyt érintően zajló eljárások igen eltérő értékelés tárgyát képezhetik attól függően, hogy a hatóságok mennyire gyorsan bírálják el az ügyet és a bírságot hogyan számítják ki.

113. Negyedszer, a Menci mérce által nyújtott egyéni védelem tényleges mértéke meglehetősen alacsonynak tűnik. Az azonos bűncselekményre vonatkozó második büntetőeljárással szembeni védelemhez való jog lényeges tartalma megmarad pusztán amiatt, hogy a vádlott számíthatott arra, hogy másodszor is büntetőeljárás alá vonják.(91) A követett további célok pusztán azon az alapon állnak fenn, hogy – a közigazgatási eljárással ellentétben – a büntetőeljárás pusztán a „súlyos” jogsértésekre korlátozódik, ugyanakkor nyilvánvalóan ugyanazt a célt követi.(92) Feltételezhető, hogy számos párhuzamos szabályozás jelentős problémák nélkül megfelelhet az ilyen mércének.

114. Ötödször, a Menci ítéletben meghatározott követelmény szerint a halmozást a közérdekű cél megvalósításához feltétlenül szükséges mértékre kell korlátozni. Pontosabban, létezniük kell a nemzeti eljárások összehangolását biztosító szabályoknak, hogy a feltétlenül szükséges mértékre lehessen csökkenteni az ilyen eljárások halmozása következtében az érintett személyeket érő további hátrányt. Ugyanis látható e javaslat logikája és vonzereje, ha az büntetőeljárás keretében és egyetlen tagállamon belül valósul meg.(93)

115. Mindazonáltal, ha a szóban forgó eljárások együttese számos párhuzamos közigazgatási szabályozást, különösen pedig egynél több tagállamot vagy a tagállamok és az Európai Unió hatóságait érinti, az egységes eljárásokból álló rendszerek kívánatosságára vonatkozó javaslatok gyorsan elhagyhatják az ábrándozás világát és áttérhetnek a tudományos képzelet világába.

116. Kiegészítésképpen (igen realista módon) megjegyzem, hogy több évtizedet vett igénybe a Bizottság és az NVH‑k részvételével működő integrált versenyjogi hálózat létrehozása. Ennek alapján az alkalmazandó szabályok azonossága és az 1/2003 rendelet hatálybalépése ellenére számos gyakorlati végrehajtási kérdés továbbra is megválaszolatlan.(94) Úgy tűnik, a nemrégiben bevezetett, GDPR‑n(95) alapuló egyablakos ügyintézési mechanizmushoz hasonló más párhuzamos döntéshozatali rendszerek a hatáskörmegosztás tekintetében jelentős gyermekbetegségekben szenvednek.(96) Még ha ez is a jelenlegi helyzet az Európai Unió egészében a szakosodott és kifejezetten szabályozott hálózatokon belül, nem világos, hogy az összehangolás szükséges szintjét hogyan lehetne észszerűen elvárni és elérni a különböző jogterületeken, különböző szerveken belül és a különböző tagállamokban.

117. Összefoglalva, mindezen elemek együttesen a jelen rész elején említett egyáltalán nem kielégítő átfogó képet eredményezik. A Bíróság talán némi egyensúly helyreállítása érdekében a Menci ítéletben úgy határozott, hogy a Charta 52. cikkének (1) bekezdésére és a jogkorlátozásra tér át. Ezáltal azonban paradox módon olyan helyzetbe került, amelyben a Charta 50. cikke elvesztette lényegét.

C.      A javasolt megoldás

118. Miután az előző részben ismertettem a jelenlegi szabályozás által okozott problémákat, először röviden összefoglalom, hogy egy megfelelőbb megközelítésnek milyen paraméterekkel kell rendelkeznie (1). Ezt követően a védett társadalmi vagy jogi tárgy kérdésével foglalkozom (2), mielőtt a Charta 50. cikke alapján a ne bis in idem tekintetében esetlegesen egységes mércét határoznék meg (3). Ezt követően több példával fogom szemléltetni az ilyen mérce működését (4). Végül rátérek a jelen ügyre és az általam javasolt mérce alkalmazására (5).

1.      A paraméterek

119. Először is, a Charta 50. cikke szerinti védelem terjedelmének előzetesen ellenőrizhetőnek kell lennie. Valamely uniós jogi rendelkezés, különösen valamely alapvető jog normatív hatálya ugyanis nem függhet bizonytalan, tehát előre nem látható körülményektől vagy egy adott eljárás eredményétől. A Charta 50. cikke alkalmazhatóságának előre történő meghatározása esetén ugyanis a ne bis in idem biztosíthatja, hogy ne kerüljön sor második eljárás lefolytatására, adott esetben megakadályozva már a második eljárás megindítását is.

120. Másodszor, a Charta 52. cikke (3) bekezdésének megfelelően a Charta 50. cikkében biztosított védelem szintje nem lehet alacsonyabb az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikkében biztosított védelem szintjénél. Ez álláspontom szerint nem jelenti feltétlenül azt, hogy az ilyen, összhangban álló eredményre vezető mércének azonosnak kell lennie. Ez még inkább igaz azokban a helyzetekben, amelyekben a mércének egy adott rendszer sajátos jellemzőinek kell megfelelnie. A Bíróság feladata, hogy előzetesen megvilágítsa a nemzeti bíróságok számára az uniós jog alkalmazásának módját. A Bíróságnak nem feladata – legalábbis az előzetes döntéshozatal tekintetében –, hogy utólagosan határozza meg, hogy adott esetben valamely részes állam megsértett‑e valamilyen megállapodást.

121. Harmadszor, a mércének – a „büntető” ügynek minősülő ügyek tág halmaza kiindulópontjaként történő elfogadása mellett(97) – biztosítania kell, hogy az Európai Unió sajátos összetett jogi környezetében nem jut észszerűtlen eredményre. A Charta 50. cikke szerinti általános mércének nemcsak egyetlen tagállamon belül, hanem – vagy ami fontosabb – az egész Unióban, mind horizontális (a tagállamok közötti), mind pedig vertikális (a tagállamok és az Európai Unió közötti) viszonylatban működnie kell. Ezen összetett területen belül újból észszerű egyensúlyt kell teremteni az egyéni jogok hatékony védelme és a tagállamok vagy az Unió különféle védett társadalmi érdekeket egyértelműen sértő cselekmények üldözéséhez fűződő jogszerű céljai között.

122. Végül a Charta 51. cikkének (1) bekezdése szerint az uniós jog hatálya alá tartozó minden olyan helyzetben, amelyben a Charta 50. cikke alkalmazandóvá válik, a mércének azonosnak kell lennie, legalábbis az 50. cikk alapján, ha kizárólag azt alkalmazzák. E tekintetben ugyanis egyetértek azzal a javaslattal, hogy „a ne bis in idem elve mint alapjogi szintű alapvető uniós jogi elv fő jelentéséből következően annak tartalma nem különbözhet lényegesen attól függően, hogy melyik jogterület érintett”(98). Természetesen ez nem zárja ki az uniós jogon belül olyan sajátos rendszerek létezését, amelyek magasabb szintű védelmet biztosítanak. A Charta alkalmazása esetén azonban a Charta 50. cikke szerinti alapértelmezett mércének ugyanannak kell lennie.

2.      A kaméleon

123. A legjobb megoldás a szöveggel kezdeni. A Chartának „A kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma” címet viselő 50. cikke úgy szól, hogy „[s]enki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.”(99)

124. Ez a megfogalmazás eltér az SMVE 54. cikkétől, amely a „cselekmény” kifejezést használja. Ez utóbbi úgy szól, hogy „[a]z ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani”(100).

125. A „bűncselekmény” nem egyenlő a „cselekménnyel”. A „bűncselekmény” szónak tágabb jelentése van. Általában nem pusztán a releváns ténybeli elemekre vonatkozik, hanem egyes tipizált magatartások jogi minősítésére is, vagy legalábbis azokra a negatív hatásokra vagy hatásokra, amelyeket az ilyen magatartás a társadalom által védelemre érdemesnek ítélt érdekekre gyakorol.

126. Ha ugyanaz a magatartás különböző védett jogi vagy társadalmi érdekeket érint, gyakran több különböző bűncselekmény elkövetéséhez vezet (ideális verseny). Az ebből következő szankció a nemzeti jogrendszertől függően olyan sajátos elvek alapján nyer meghatározást, amelyek lényege az, hogy az elkövetett bűncselekményeket egységesen értékeljék.(101)

127. Ez általában nem lehetséges akkor, ha az elkövetett bűncselekmények olyan eltérő jogterületeket érintenek, amelyek mindegyike más szabályozó hatóság felügyelete alatt áll. Az a megállapítás, amely szerint ilyen körülmények között a második eljárás mindig elfogadhatatlan, mivel ugyanarra a tényállásra vonatkozik, valójában kizárja a különböző jogi érdekek párhuzamos védelmét.

128. Ennélfogva a szóban forgó helyzetek megkülönböztetése érdekében előbb vagy utóbb természetesen elérkezünk a védett társadalmi vagy jogi érdek kérdéséhez. Érdekes azt látni, hogy a védett jogi tárgy fogalma valójában még az idem factum megközelítés követése esetén sem tűnt soha el. Kis kaméleonhoz hasonlóan csak színt váltott, és rátapadt azokra a különböző venyigékre és ágakra, amelyek az adott időszakban az egyes ítélkezési gyakorlatokban rendelkezésre álltak.

129. Az uniós jog egyetlen olyan területe, ahol a védett jogi tárgy fogalma valóban eltűnik, az SMVE 54. cikke és a 2002/584 kerethatározat. Ezzel szemben a versenyjogban a védett jogi tárgy jelentősége mindig megerősítést nyert. Még a jogi tárgy külön feltételként való elhagyására javaslatot tevő főtanácsnokok is oda jutottak, hogy annak tartalma valójában átfedésben van a tágan meghatározott, a „tényállás azonossága” feltétellel.(102) Hasonlóképpen, a Menci ítéletben a védett jogi tárgyak közötti különbség megvitatása egyszerűen az eltérő közérdekű célok és a követett célok egymást kiegészítő jellege körébe került.(103)

130. Márpedig a védett jogi tárgy fogalma az EJEB ítélkezési gyakorlatában ölt ténylegesen kaméleoni jellemzőket. Először is úgy tűnik, hogy a Zolotukhin ítéletet megelőző időszakban a követett jogi tárgyban fennálló különbség – legalábbis az esetek többségében – az idem meghatározásának részét képezte. Ezt különösen jól szemlélteti az EJEB olyan felperesekre vonatkozó ítélkezési gyakorlata, akik gépjárműbaleseteket okoztak, amelyek miatt velük szemben büntetőjogi és közigazgatási szankciókat szabtak ki, ez utóbbiak keretében pedig bevonták a jogosítványukat. Az EJEB elismerte az ilyen kombináció lehetőségét annak ellenére, hogy a jogosítvány bevonása általában az Engel ítélet szerinti büntető jellegű intézkedésnek minősül.(104) Másodszor igaz, hogy az EJEB a Zolotukhin ítéletben tagadta a jogi tárgyak eltérésének relevanciáját. Harmadszor, néhány évvel később azonban az A és B ítéletben a védett jogi tárgyak közötti eltérés de facto ismételten megjelent. Ez alkalommal az EJEB – amint azt a Bíróság a Menci ítéletben később tette – a szóban forgó két eljárásban alkalmazott jogszabályok által követett további célokhoz kapcsolódó megfontolásokba bocsátkozott. Ugyanakkor a Bíróság által a Menci ítéletben elfogadott megközelítéssel ellentétben és fogalmi szinten némileg meglepő módon az, hogy „különböző eljárások egymást kiegészítő célokat követnek‑e, így az érintett társadalmi kötelezettségszegés különböző vonatkozásaival […] foglalkoznak‑e”, hirtelen ismételten felmerült a bis feltétel értékelésének és az arra vonatkozó kérdésnek részeként, hogy a tárgyat tekintve fennáll‑e (vagy sem) elégséges kapcsolat.(105)

131. Nem gondolom, hogy mindez egybeesés lenne. Miután az azonos tényállásra vonatkozó második eljárás engedélyezéséről szóló határozatot meghozzák annak érdekében, hogy figyelembe vegyék a jogszabályok végrehajtására nagyobb tér biztosítását szorgalmazó hangokat, vagy hogy egyszerűen elfogadják azt a tényt, hogy nem valószínű, hogy minden eljárás – legyenek ugyanazon tagállamon belül, vagy akár tagállamok között – egységes eljárás, a követett célkitűzések iránti figyelem válik a két vagy több eljárás közötti egyetlen elhatárolási eszközzé. Mivel az arányossággal kapcsolatos feltételek nyilvánvalóan az egyes ügyek sajátos körülményeitől függenek, álláspontom szerint a követett kiegészítő célok fogalma minden normatív elemzés központi elemévé válik. Azonban, amint azt már jeleztem, ez az elem pusztán más módon írja le ugyanazt az elgondolást, amely a védett jogi tárgy fogalmának középpontjában található.

3.      A mérce

132. Mindezen okokból igen egyszerű javaslatot teszek. Azt javaslom, hogy a védett jogi tárgy, így az elérni kívánt cél vizsgálata képezze részét az idem vizsgálatának.  Ez az a tényező, amely önmagában lehetővé teszi, hogy normatív, egyértelmű és közvetlen módon meg lehessen határozni azokat az okokat, amelyek miatt az adott magatartást párhuzamosan vagy a későbbi eljárásokban szankcionálják, és lehetővé teszi annak meghatározását, hogy ugyanazt a feltételezett jogsértőt azonos okokból büntetik‑e. Hacsak egy alaposabb vizsgálat nem bizonyítja a szóban forgó két jogszabályi keret által védett jogi tárgyak azonosságát, ahelyett, hogy az egyiket az Engel feltételek alkalmazásának és az idem tág meghatározásának következtében de facto elhagynák, lehetővé kell tenni azok párhuzamos szankcionálását.

133. Ennélfogva a Charta 50. cikke értelmében vett idem értékelésének három azonosságon – a jogsértés elkövetőjének, a releváns tényállásnak és a védett jogi tárgynak az azonosságán – kell alapulnia.

134. Először is a jogsértés elkövetőjének azonosságára vonatkozó feltétel meglehetősen egyértelmű, a jelen ügyben mindenesetre nem vitatott.

135. Másodszor, a releváns tényeket illetően rámutatok arra, hogy azoknak valójában azonosaknak, nem pedig pusztán „hasonlóknak” kell lenniük. Természetesen ez azzal a feltétellel van így, hogy előfordulhat, hogy a későbbi eljárás a korábbi eljárásban figyelembe vett (időbeli, érdemi) tényállásnak csak egy részére vonatkozik. A lényeg azonban az, hogy annyiban, amennyiben a tényállások ténylegesen fedik egymást, ezen átfedésen belül azonosságnak kell fennállnia.

136. Harmadszor, mi a védett jogi tárgy? Olyan társadalmi javak vagy társadalmi értékek, amelyeket az adott jogszabályi keret vagy annak egy része védelemben kíván részesíteni és fenn kíván tartani. A szóban forgó bűncselekmény ezeket a javakat vagy értékeket sérti vagy érinti.

137. A különféle védett jogi tárgyak között meglehetősen sajátos síkon történő különbségtétel a büntetőjogban vagy a szabálysértések közigazgatási jogában is kellően megalapozott gyakorlat. A nemzeti kódex ugyanis általában felsorolja, hogy mely érdekeket vagy értékeket (élet, tulajdon, testi épség vagy állam elleni bűncselekmények stb.) sértik az egyes bűncselekmények. E különbségtétel ugyanis sokkal bonyolultabbá válhat a közigazgatás különböző párhuzamos területein, valamint a nemzeti joghatósági és szabályozási területek keresztmetszetében.

138. Ugyanakkor kiemelendő, hogy a védett jogi tárgy nem azonos a nemzeti jogban meghatározott bűncselekmény objektív oldalával. Annak csak egy, elvontabban meghatározott eleme. A nemzeti jogban egyes cselekmények bűncselekménnyé minősítése révén védeni kívánt jogi tárgyak vagy jogi értékek meghatározása természetes kiindulópontnak minősül. Azonban az semmi esetre sem döntő.

139. A védett jogi tárgynak a Charta 50. cikke értelmében vett meghatározása adott esetben nem vesz át nemzeti címkéket és nemzeti jogi sajátosságokat. A tagállamok gyakorlatilag nem kerülhetnek ki a ne bis in idem elvének hatálya alól azáltal, hogy a nemzeti jogrendjükbe meglehetősen szokatlan bűncselekményeket vezetnek be. Ilyen helyzetekben a ne bis in idem elvének alkalmazása céljából a ténylegesen védett jogi tárgyat – figyelembe véve az állítólagosan elkövetett bűncselekmény tényállását – az absztrakció megfelelő szintjén újból rögzíteni kell. Ez a törekvés bizonyos szempontból hasonló a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés különböző rendszerei szerinti kettős büntethetőség értékeléséhez. Hasonlóképpen, ebből a szempontból a pontos leírást és a tényállást el kell határolni a sajátos nemzeti jogszabályi háttértől.(106)

140. Példaként vehetők a más személyek életét és testi épségét sértő bűncselekmények. Ha ugyanis egy másik személy ellen elkövetett erőszakos támadás e személy halálát eredményezi, a védett jogi tárgy meghatározása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az adott nemzeti jog a szóban forgó cselekményt a sajátos ténybeli körülmények alapján gyilkosságként, emberölésként vagy pusztán halált okozó súlyos testi sértésként határozza‑e meg. Az a fontos, hogy egy másik ember ellen elkövetett erőszakos cselekménnyel (a cselekmény azonossága) ugyanaz az elkövető (a jogsértés elkövetőjének azonossága) ugyanolyan típusú védett jogi tárgyat, jelesül egy másik személy életét és testi épségét (a védett jogi tárgy azonossága) sértette.

141. Ez a példa egy utolsó észrevételt tesz szükségessé. Ugyanis a valamely konkrét szabály által védett jogi tárgy fogalma és az e szabály által követett cél a gyakorlatban egymást kölcsönösen fedésben lehet. Két címke – jelesül az adott szabály tárgya és célja – vonatkozik ugyanarra a kérdésre.

4.      A szemléltetés

142. A Charta 50. cikke értelmében vett idem imént javasolt értelmezésének alkalmazása és alkalmazhatósága a következő három példán keresztül szemléltethető.

143. Először is, két különböző tagállamban azonos bűncselekmény miatt indult két büntetőeljárásról van szó, amelyeknek a területi elemei és hatásai országokra lebonthatók lehetnek. Erre van Esbroeck esetként lehet utalni. Ebben az esetben azonban (a jogellenes kábítószerek egyik államból történő kivitelét követően egy másikba történő azonnali behozatala vitathatatlanul egyetlen cselekmény révén) feltételezhető, hogy a két államban az ugyanazon cselekmény bűncselekménnyé minősítéséhez fűződő védett jogi tárgy – a társadalom és a közegészség kábítószerekkel szembeni védelme – azonos. Távolról sem irreleváns, hogy a két eljárásban védett jogi tárgyak tényleges azonossága megakadályozná az ugyanazon cselekmény miatt egy másik tagállamban történő későbbi eljárást.

144. Másodszor, megemlíthető a Menci ügy. Büntető‑ és közigazgatási eljárások egy tagállamon belüli együttesére vonatkozik, amelyet az Engel feltételek két büntetőeljárás együttesévé alakítottak át. A második eljárás akkor engedélyezhető, ha az alkalmazandó jogi szabályozás egy másik – az adók közigazgatási eljárás keretében történő hatékony beszedéséhez és behajtásához, valamint az államháztartással kapcsolatban elkövetett bűncselekmény megbüntetéséhez hasonló – jogi tárgyat véd.

145. Az ilyen esetekben – például a héával összefüggésben – a fogalmi probléma az úgynevezett „túlzott közigazgatási szankció”. Ez olyan helyzetekben valósul meg, amelyekben a(z) (adó)hatóság nem pusztán a be nem fizetett, esetlegesen kamatokkal növelt összegeket követeli, hanem további bírságot (nevezetesen bírságot, mulasztási bírságot és a többit) is kiszab. Ez a túlzott szankció az, amely általában „büntető” jellegűvé teszi a közigazgatási eljárást az Engel feltételek alapján.

146. Az ezt követő, ilyen túlzott szankció alkalmazásával járó eljárás nem minősült problémásnak a Menci ügyben, a Garlsson ügyben és a Di Puma ügyben azonban azt a Bíróság elfogadhatatlannak minősítette. A kitűzött célok és az ilyen esetekben védett jogi tárgyak közötti különbségtétel nem könnyű feladat. Annyiban, amennyiben az adott közigazgatási szabály nemcsak a fizetendő összeg (esetlegesen késedelmi kamatokkal növelt) megfizetését kívánja elérni, hanem büntető bírságot is kiszab, a büntető‑ és közigazgatási szabályok hatálya fedi egymást a követett célokat illetően.

147. Ezt az elgondolást jól szemlélteti a Menci ítélet. A Bíróság ebben az ügyben elismerte a későbbi büntetőeljárás szabályszerűségét. A Bíróság annak megállapítását követően, hogy a szóban forgó közigazgatási és büntetőjogi szabályok együttes alkalmazása közérdekű célt követ, jelesül az esedékes héa beszedését, kifejtette, hogy „az eljárások és a büntető jellegű szankciók halmozása indokolt lehet, ha ezen eljárások és szankciók […] olyan további célokat követnek, amelyek adott esetben a szóban forgó jogsértő magatartás más szempontjaira irányulnak.”(107) Habár a Bíróság ezt a feladatot a kérdést előterjesztő bíróságra hagyta, hozzátette, hogy „jogosnak tűnik, hogy a tagállamok gondoskodjanak egyrészt […] [az] elrettentésről, illetve [a] megtorlásáról alkalmasint átalány jelleggel meghatározott közigazgatási szankciók kiszabása útján, másrészt pedig e szabályok olyan súlyos megsértésétől való elrettentésről, illetve annak megtorlásáról, amelynek társadalomra veszélyessége különösen jelentős, és amely súlyosabb büntetőjogi szankciók kilátásba helyezését indokolja.”(108)

148. Ezzel ellentétben a Bíróság a Garlsson ítéletben megjegyezte, hogy a közigazgatási eljárásnak a büntetőeljárásban történő elítélést követő lefolytatása „meghaladná [az uniós pénzügyi piacok integritása és a pénzügyi eszközök iránti közbizalom védelme] cél[jának] eléréséhez feltétlenül szükséges mértéket”(109). A Bíróság – a büntetés túlzott jellegét kiemelve – hasonló érvelést alkalmazott a Di Puma ítéletben, amely egy korábbi büntetőeljárásban, majd azonos bennfentes kereskedés miatt egy későbbi közigazgatási eljárásban történő felmentésre vonatkozott.(110)

149. Akár a Charta 52. cikkének (1) bekezdésére, akár a Charta 50. cikke szerinti védelem hatályára tekintettel mindkét esetben a védett jogi tárgyak vagy a követett további célok közötti eltérés a kulcsfontosságú. Álláspontom szerint a ténylegesen alkalmazható egyetlen fogalmi különbség egyrészt az esedékes pénz beszedése során követett különböző célok és indokok (így jogi tárgyak), másrészt pedig a büntetés és az elrettentés között van. Amennyiben viszont adóigazgatási/közigazgatási eljárásban az összegek kamatostul történő behajtásán felül szankciót kezdenek alkalmazni vagy büntetőeljárás keretében bármilyen esedékes összeg behajtását is kérik, a kettő közötti fogalmi különbség egyszerűen eltűnik és – legalábbis álláspontom szerint – az eljárás megismétlésének ne bis in idemen alapuló tilalma alkalmazandó.

150. Az ilyen helyzetekben, amelyek egy és ugyanazon tagállamra korlátozódhatnak, teljességgel indokolt arra kérni e tagállamot, hogy koordinálja az erre vonatkozó eljárásait. Először is természetesen valószínű, hogy az adóhatóság az adókijátszás tárgyában vizsgálatokat és eljárásokat folytat le. Ha a feltárt adócsalás meghatározott súlyt vagy határértéket ér el, a nyomozás és a büntetőeljárás egyszerű közigazgatási jellege is büntető jellegre változhat át. A két eljárás közötti pontos kapcsolat megszervezése az egyes tagállamok feladata, azzal, hogy végeredményben nem büntetheti büntetőjogi szankciókkal mind az adóhatóság, mind a büntetőbíróság ugyanazt a cselekményt.

151. Harmadszor, különböző tagállamokban párhuzamosan folyó vagy későbbi közigazgatási eljárások esetében ezen eljárások büntető jellege megállapítható az Engel feltételek alapján. E helyzetek az Európai Unión belül egy és ugyanazon szabályozási rendszerben (például a verseny, az adatvédelem stb. területén) is előfordulhatnak, de azonos tényállás tekintetében különböző hatóságok által eltérő szabályozási keretek között folytatott eljárásban is felmerülhetnek.(111) Különösen ezekben a helyzetekben kell feltenni a védett jogi tárgy azonosságának kérdését. Ezzel szemben az ilyen helyzetekben a bűncselekmény területisége alapján a tényállás azonossága gyakran nem állapítható meg, ahogyan azt például Kokott főtanácsnok a versenyjog kontextusában a Toshiba ügyre vonatkozó indítványában(112) kifejtette, és amelyet a párhuzamos Nordzucker ügyre vonatkozó indítványában továbbfejlesztett.

5.      A jelen ügyről

152. A jelen ügy két, előzetesen az Engel feltételek alapján büntető jellegűnek minősített és valamely tagállam területén lefolytatott közigazgatási eljárásra vonatkozik. Így a most felvázolt harmadik eset egy változata, de egyetlen tagállamra korlátozódik. Másodlagosan a Menci ügy változatának is tekinthető: ugyanabban a tagállamban áll fenn, de két eljárásra vonatkozik, amelyek nem az eredeti nemzeti felfogás, hanem az Engel feltételek alapján büntető eljárások.

153. Az IBPT előtt zajló ágazati eljárás a 97/67 irányelvet átültető nemzeti jogszabályon alapult. Ezen irányelv a hátrányos megkülönböztetés tilalmára és az átláthatóságra vonatkozó kötelezettségek előírásával a postai szolgáltatások ágazata piaci feltételeinek fokozatos bevezetését célozza. Ezt követően indult a versenyjogi eljárás. A versenyjogi eljárás az erőfölénnyel való visszaélés tilalmának a szabad versenyt védő érvényesítésére vonatkozott.

154. Érdemes megemlíteni, hogy az EJEB az EJEE 6. cikke büntetőjogi vetületének alkalmazása céljából főszabály szerint már elismerte az erőfölénnyel való visszaélés bűncselekményének büntető jellegét.(113) Természetesen a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának értelmében a ne bis in idem elve alkalmazandó az uniós versenyjog területén.(114)

155. Úgy tűnik, hogy a postai szolgáltatók hátrányos megkülönböztetés tilalmára és átláthatóságra vonatkozó kötelezettségeinek a jogszabályok értelmében vett megsértését illetően nem történt ilyen értékelés. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság és valamennyi beavatkozó fél kezdeti feltevése az, hogy az Engel feltétel teljesül e bűncselekményre tekintettel is. Ennélfogva ebből az előfeltevésből indulok ki, azonban azzal, hogy a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy valóban erről van‑e szó.

156. Úgy tűnik, hogy a jogsértés elkövetőjének azonossága bizonyított. A tényállás azonosságát illetően megjegyzem, hogy e tekintetben több beavatkozó fél is kétségét fejezte ki. Ezenkívül a kérdést előterjesztő bíróság az általa feltett kérdéseket meglehetősen megkérdőjelezhető módon fogalmazta meg, feltéve hogy a tényállás azonosságára vonatkozó feltétel teljesüléséhez elegendő, ha a tények egyszerűen „hasonlók”.

157. Ismételten hangsúlyozom, hogy a szóban forgó mindkét eljárással érintett cselekmények között átfedésnek kell lennie ahhoz, hogy a tényállás azonossága megvalósuljon. Nem elegendő, ha a tényállás pusztán hasonló. Ezt a kérdést a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia annak megállapítása érdekében, hogy a két eljárás ténylegesen az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő sajátos körülmények összességeként értelmezett ugyanazon a tényálláson alapul.(115) Ha és amennyiben nem valósul meg a tényállás azonossága, a ne bis in idem elvén alapuló védelem nem érvényesül.

158. Végezetül a védett jogi tárgy azonossága a jogsértés elkövetőjének azonosságával és a tényállás azonosságával együtt idemnek minősülhet ugyanazon jogsértés tekintetében. Vajon a második eljárás keretében alkalmazott versenyjog, különösen pedig az e szabályozási rendszer szerinti adott bűncselekmény ugyanazokat a jogi tárgyakat védi‑e, mint az ágazati eljárásban alkalmazott postai piaci szabályozás alapján elkövetett bűncselekmény?

159. Az ágazati eljárás az egyes gazdasági közvállalkozások reformjáról szóló 1991. március 21‑i törvény 144ter. cikkén alapult, amely a díjszabási rendszerük elfogadása és alkalmazása esetében egy sor, a hátrányos megkülönböztetés tilalmára és az átláthatóságra vonatkozó kötelezettséget írt elő az egyetemes postai szolgáltatók számára. Ebben az összefüggésben az IBPT kifejezetten megállapította a határozatában, hogy nem értékeli, hogy a bpost magatartása megfelel‑e az uniós vagy nemzeti versenyszabályoknak, annál is inkább, mivel erre nincs hatásköre.

160. Ahogyan azt a belga kormány a tárgyaláson kifejtette, a szóban forgó postai rendelet által követett cél a postai szolgáltatások belső piacának liberalizálása. A hátrányos megkülönböztetés tilalmának és az átláthatóság kötelezettségének az olyan jogalanyok magatartását kell körülhatárolnia, amelyek korábban monopóliumok voltak. Ez a cél főszabály szerint időben korlátozott. Az ágazati szabályozás azon az előfeltevésen alapul, hogy a postai szolgáltatások piacát fokozatosan alakítják át, hogy végül tükrözze a szabadpiaci feltételeket.

161. A kérdést előterjesztő bíróság a versenyjogi eljárást illetően kifejti, hogy a belga versenyhatóság a bpostot nem az átláthatóság hiánya vagy hátrányosan megkülönböztető jellegű magatartások miatt szankcionálta. A bpost versenyellenes magatartásának szankcionálása érdekében alkalmazta a nemzeti jogot és az uniós versenyjogot. Ahogyan azt a kérdést előterjesztő bíróság megjegyezte – és a tárgyaláson a belga kormány is megerősítette –, e szabályozás célja a belső piacon belüli verseny védelme az erőfölénnyel való visszaélés gazdasági szereplőknek való megtiltása révén. A belga versenyhatóság álláspontja szerint a bpost magatartása alkalmas volt arra, hogy egyrészt kiszorító hatást gyakoroljon a közvetítőkre és a bpost potenciális versenytársaira, másrészt pedig hűségépítő hatást gyakoroljon a bpost legnagyobb ügyfeleire, amely növelik a forgalmazási ágazatba való belépés akadályait.

162. Ennélfogva úgy tűnik, hogy – azzal, hogy ezt a kérdést előterjesztő bíróság feladata ellenőrizni – az ágazati és versenyjogi eljárásokban egymást követően szankcionált két jogsértés eltérő jogi tárgyak védelméhez és eltérő célt követő szabályozáshoz kapcsolódik. Először is, a védett jogi tárgy szintjén egyes – korábban monopoljellegű – piacok liberalizációja a verseny folyamatos horizontális védelmétől eltérő logikát követ. Másodszor, ez nyilvánvaló azon nemkívánatos következményekre tekintettel is, amelyeket az egyes jogsértések büntetése révén kívánnak megakadályozni. Ha a cél valamely ágazat liberalizálása, az upstream vagy downstream verseny esetleges torzulása nem szükségszerűen olyan kérdés, amelyet az ágazati szabályozási keretnek érintenie kell. Ezzel szemben az erőfölénnyel való olyan visszaélés, amelynek következménye az erőfölényben lévő vállalkozáshoz képest upstream vagy downstream verseny torzulása, valóban a versenyszabályokkal kapcsolatos aggálynak minősül.

163. Végezetül szeretnék rámutatni arra, hogy a jelen ügyben a jogi tárgy feltételének különösen a versenyjogban történő megőrzésének szükségessége hosszas vita tárgyát képezte a jelen ügyben. A bpost kivételével az észrevételeket előterjesztő felek mindegyike hangsúlyozza, hogy e feltétel mellőzése azzal a veszéllyel jár, hogy a versenyjog teljesen elveszti hatékonyságát.

164. A jelen indítványban javasolt mércére tekintettel e kérdés tárgytalan. Ugyanakkor megjegyzem, hogy a javasolt, a versenyjog sajátos területén alkalmazott mérce pontos kapcsolata és következményei a párhuzamos Nordzucker ügyre vonatkozó indítványom középpontjában állnak. Következésképpen az említett indítvány tartalmazza az ezzel kapcsolatos részletesebb fejtegetéseket. Ezen a ponton pusztán arra emlékeztetek, hogy ami a Charta 50. cikkének alkalmazási feltételeit illeti, a versenyjog strukturális szempontból nem különbözik az uniós jog hatálya alá tartozó többi területtől. A jelen indítványban javasolt megközelítésnek megfelelően tehát a jogi tárggyal kapcsolatos megfontolásnak a Charta 50. cikke szerinti, az SMVE 54. cikkéhez hasonló különös szabályozás alá tartozó idem értékelésének részét kell képeznie.

165. Mindezek alapján azt javaslom, hogy a Charta 50. cikke szerinti ne bis in idem elve nem akadályozza a tagállam illetékes közigazgatási hatóságát abban, hogy az európai és nemzeti versenyjog megsértése miatt bírságot szabjon ki olyan helyzetben, amelyben ugyanazon személyt már jogerősen felmentették a nemzeti postai szabályozó által a postai szabályozás állítólagos megsértése miatt folytatott korábbi eljárásban, amennyiben a későbbi eljárásban főszabály szerint nem valósul meg a jogsértés elkövetőjének, a releváns tényállásnak vagy a védett jogi tárgynak az azonossága, amely jogi tárgy védelme az egyes eljárások tárgyát képező jogszabályok célját képezi.

V.      Végkövetkeztetés

166. Azt javaslom, hogy a Bíróság a Cour d’appel de Bruxelles (brüsszeli fellebbviteli bíróság, Belgium) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

–        Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikke szerinti ne bis in idem elve nem akadályozza a tagállam illetékes közigazgatási hatóságát abban, hogy az európai és nemzeti versenyjog megsértése miatt bírságot szabjon ki, amennyiben a hatóság előtti későbbi eljárás a korábbi eljáráshoz képest eltér a jogsértés elkövetőjének személyét, a releváns tényállást vagy a védett jogi tárgyat illetően, amely jogi tárgy védelme az egyes eljárások tárgyát képező jogszabályok célját képezi.


1      Eredeti nyelv: angol.


2      2015. február 11‑i bpost ítélet (C‑340/13, EU:C:2015:77).


3      2012. február 14‑i Toshiba Corporation and Others ítélet (C‑17/10, EU:C:2012:72).


4      2018. március 20‑i Menci ítélet (C‑524/15, EU:C:2018:197); 2018. március 20‑i Garlsson Real Estate és társai ítélet (C‑537/16, EU:C:2018:193); 2018. március 20‑i Di Puma és Zecca ítélet (C‑596/16 és C‑597/16, EU:C:2018:192).


5      A Nordzucker és társai ügyre (C‑151/20, a továbbiakban: Nordzucker) vonatkozó, a jelen indítvánnyal azonos napon ismertetett indítványom.


6      HL 2000. L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 9. o.


7      HL 1998. L 15., 14. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet 3. kötet, 71. o.; helyesbítés: HL 2015. L 47., 34. o.


8      2015. február 11‑i ítélet (C‑340/13, EU:C:2015:77, 48. pont).


9      1969. február 13‑i ítélet (14/68, EU:C:1969:4).


10      2012. február 14‑i ítélet (C‑17/10, EU:C:2012:72).


11      2021. február 25‑i ítélet (C‑857/19, EU:C:2021:139).


12      1969. február 13‑i Wilhelm és társai ítélet (14/68, EU:C:1969:4).


13      EGK Tanácsa: 17. rendelet: a Szerződés 85. és 86. cikkének végrehajtásáról szóló, 1962. február 6‑i első rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.).


14      A 9. cikk (3) bekezdése pusztán akként rendelkezett, hogy „[a]míg a Bizottság a 2., 3. vagy 6. cikk alapján nem kezdeményezett eljárást, […] a tagállamok hatóságainak hatáskörébe tartozik a 85. cikk (1) bekezdésének és a 86. cikknek az alkalmazása”.


15      1969. február 13‑i Wilhelm és társai ítélet (14/68, EU:C:1969:4, 3. pont).


16      2004. január 7‑i Aalborg Portland és társai kontra Bizottság ítélet (C‑204/00 P, C‑205/00 P, C‑211/00 P, C‑213/00 P, C‑217/00 P és C‑219/00 P, EU:C:2004:6, 338. pont); 2012. február 14‑i Toshiba Corporation és társai ítélet (C‑17/10, EU:C:2012:72, 97. pont).


17      2006. június 29‑i Showa Denko kontra Bizottság ítélet (C‑289/04 P, EU:C:2006:431, 52–56. pont); 2006. június 29‑i SGL Carbon kontra Bizottság ítélet (C‑308/04 P, EU:C:2006:433, 28–32. pont); 2007. május 10‑i SGL Carbon kontra Bizottság ítélet (C‑328/05 P, EU:C:2007:277, 24–30. pont).


18      Lásd például: 2006. június 29‑i Showa Denko kontra Bizottság ítélet (C‑289/04 P, EU:C:2006:431, 53. pont). Mindazonáltal, ellentétben az 1972. december 14‑i Boehringer Mannheim kontra Bizottság ítélettel (7/72, EU:C:1972:125, különösen 4. pont).


19      2012. február 14‑i Toshiba Corporation és társai ítélet (C‑17/10, EU:C:2012:72, 97. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Lásd még: a Törvényszék 2017. október 26‑i Marine Harvest kontra Bizottság ítélete (T‑704/14, EU:T:2017:753, 308. pont).


20      Kokott főtanácsnok Toshiba Corporation és társai ügyre vonatkozó indítványa (C‑17/10, EU:C:2011:552, 114–122. pont).


21      EJEB, 2009. február 10., Sergey Zolotukhin kontra Oroszország ítélet (CE:ECHR:2009:0210JUD001493903).


22      Kokott főtanácsnok Toshiba Corporation és társai ügyre vonatkozó indítványa (C‑17/10, EU:C:2011:552, 118. pont).


23      Uo., 129–134. pont.


24      2019. április 3‑i Powszechny Zakład Ubezpieczeń na Życie ítélet (C‑617/17, EU:C:2019:283).


25      Wahl főtanácsnok Powszechny Zakład Ubezpieczeń na Życie ügyre vonatkozó indítványa (C‑617/17, EU:C:2018:976, 45. pont).


26      2021. február 25‑i ítélet (C‑857/19, EU:C:2021:139, 43. pont).


27      Kokott főtanácsnoknak a Toshiba Corporation és társai ügyre vonatkozó, a fenti 47. pontban hivatkozott indítványa (C‑17/10, EU:C:2011:552, 114–122. pont).


28      Wahl főtanácsnoknak a Powszechny Zakład Ubezpieczeń na Życie ügyre vonatkozó, a fenti 49. pontban hivatkozott indítványa (C‑617/17, EU:C:2018:976, 45. pont).


29      Az [EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.).


30      Tanchev főtanácsnok Marine Harvest ügyre vonatkozó indítványa (C‑10/18 P, EU:C:2019:795, 95. pont, 34. lábjegyzet).


31      Lásd például: Sarmiento, D., „Ne Bis in Idem in the Case‑Law of the European Court of Justice”, in Van Bockel, B. (szerk), Ne Bis in Idem in EU Law, Cambridge University Press, Cambridge, 2016, 130. o.; Nazzini, R., „Parallel Proceedings in EU Competition Law. Ne Bis In Idem as a Limiting Principle”, in Van Bockel, B. (szerk), Ne Bis in Idem in EU Law, Cambridge University Press, Cambridge 2016, 143–145. o. Lásd szintén: Luchtman, M., „The ECJ’s Recent Case Law on Ne Bis in Idem: Implications For Law Enforcement in a Shared Legal Order”, Common Market Law Review, 55. kötet, 2018, 1724. o.


32      1984. november 22., Európai szerződések sorozat, 117. szám.


33      1966. december 16., kihirdette: az 1976. évi 8. tvr.: „Senkivel szemben sem lehet büntetőeljárást indítani vagy büntetést kiszabni olyan bűncselekmény miatt, amely miatt az adott ország törvényének és büntetőeljárásának megfelelően jogerős ítélettel már elítélték vagy felmentették.” (Kiemelés tőlem.).


34      További példákért lásd a kölcsönös elismerés elvének az ítéletekre és próbaidőt megállapító határozatokra való, a próbaidő alatti magatartási szabályok és alternatív szankciók felügyelete céljából történő alkalmazásáról szóló, 2008. november 27‑i 2008/947/IB tanácsi kerethatározat (HL 2008. L 337., 102. o.) 11. cikke (1) bekezdésének c) pontját, és a kölcsönös elismerés elvének büntetőügyekben hozott, szabadságvesztés büntetéseket kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedéseket alkalmazó ítéleteknek az Európai Unióban való végrehajtása céljából történő alkalmazásáról szóló, 2008. november 27‑i 2008/909/IB kerethatározat (HL 2008. L 327., 27. o.) 9. cikke (1) bekezdésének c) pontját.


35      Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.) 3. cikkének (2) bekezdése.


36      2006. március 9‑i van Esbroeck ítélet (C‑436/04, EU:C:2006:165, 36. pont); 2006. szeptember 28‑i Gasparini és társai ítélet (C‑467/04, EU:C:2006:610, 54. pont); 2006. szeptember 28‑i van Straaten ítélet (C‑150/05, EU:C:2006:614, 48. pont); 2007. július 18‑i Kraaijenbrink ítélet (C‑367/05, EU:C:2007:444, 26. pont); 2010. november 16‑i Mantello ítélet (C‑261/09, EU:C:2010:683, 39. pont); 2021. április 29‑i X (Európai elfogatóparancs – Ne bis in idem) ítélet (C‑665/20 PPU, EU:C:2021:339, 71. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); az utolsó ügy harmadik állam által történő korábbi elítélésre vonatkozott.


37      2006. március 9‑i van Esbroeck ítélet (C‑436/04, EU:C:2006:165).


38      Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Egységes Kábítószer Egyezménye, 1961, United Nations Treaty Series, 520. kötet, 151. o.; az 1972. évi jegyzőkönyvvel módosított egyezmény, UNTS, 976. kötet, 3. o.).


39      2006. március 9‑i van Esbroeck ítélet (C‑436/04, EU:C:2006:165, 27. pont).


40      Uo., 28. pont.


41      Uo., 31. pont.


42      Uo., 32. pont.


43      Lásd még: 2006. szeptember 28‑i van Straaten ítélet (C‑150/05, EU:C:2006:614, 41. pont); 2007. július 18‑i Kraaijenbrink ítélet (C‑367/05, EU:C:2007:444, 26. pont); 2010. november 16‑i Mantello ítélet (C‑261/09, EU:C:2010:683, 39. pont).


44      Ahogyan azt például Cruz Villalón főtanácsnok az Åkerberg Fransson ügyre vonatkozó indítványában (C‑617/10, EU:C:2012:340, 77. pont) megjegyezte.


45      EJEB, 2009. február 10., Sergey Zolotukhin kontra Oroszország ítélet (CE:ECHR:2009:0210JUD001493903, 82. §).


46      Uo., 78. §.


47      EJEB, 2016. november 15., A és B kontra Norvégia ítélet (CE:ECHR:2016:1115JUD002413011).


48      Lásd mindazonáltal: EJEB, 1995. október 23., Gradinger kontra Ausztria ítélet (CE:ECHR:1995:1023JUD001596390). Az EJEB ebben a határozatban megállapította, hogy bár a szóban forgó két bűncselekmény leírása, jellege és célja eltér, sérült az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikke, mivel a két határozat ugyanarra a magatartásra vonatkozott.


49      EJEB, 1998. július 30. Oliveira kontra Svájc ítélet (CE:ECHR:1998:0730JUD002571194, 25–29. §). Lásd még: EJEB, 1999. szeptember 14., Ponsetti és Chesnel kontra Franciaország ítélet (CE:ECHR:1999:0914DEC003685597, 5. §); 2002. július 2‑i Göktan kontra Franciaország ítélet (CE:ECHR:2002:0702JUD003340296, 50. §); 2003. június 24‑i Gauthier kontra Franciaország ítélet (CE:ECHR:2003:0624DEC0006117800, 14. §).


50      EJEB, 2001. május 29., Franz Fischer kontra Ausztria ítélet (CE:ECHR:2001:0529JUD00379509, 29. §).


51      Lásd még például: EJEB, 2002. május 30., W. F. kontra Ausztria ítélet (CE:ECHR:2002:0530JUD003827597, 28. §); 2002. június 6‑i Sailer kontra Ausztria ítélet (CE:ECHR:2002:0606JUD003823797, 28. §); 2004. szeptember 2‑i Bachmaier kontra Ausztria ítélet (CE:ECHR:2004:0902DEC 00774130); 2004. szeptember 14‑i Rosenquist kontra Svédország ítélet (CE:ECHR:2004:0914DEC006061900); 2006. december 7‑i Hauser‑Sporn kontra Ausztria ítélet (CE:ECHR:2006:1207JUD003730103, 45. §); 2007. február 1‑jei Storbråten kontra Norvégia ítélet (CE:ECHR:2007:0201DEC001227704); 2007. július 26‑i Schutte kontra Ausztria ítélet (CE:ECHR:2007:0726JUD001801503, 42. §); 2007. december 11‑i Haarvig kontra Norvégia (CE:ECHR:2007:1211DEC001118705); 2008. március 4‑i Garretta kontra Franciaország ítélet (CE:ECHR:2008:0304DEC000252904, 86. §).


52      EJEB, 2009. február 10., Sergey Zolotukhin kontra Oroszország ítélet (CE:ECHR:2009:0210JUD001493903, 81. és 82. §).


53      Uo., 84. §.


54      EJEB, 2014. március 4., Grande Stevens kontra Olaszország ítélet (CE:ECHR:2014:0304JUD001864010, 221. és 227. §); 2015. január 27., Rinas kontra Finnország ítélet (CE:ECHR:2015:0127JUD001703913, 45. és 46. §); 2015. február 10., Österlund kontra Finnország ítélet (CE:ECHR:2015:0210JUD005319713, 41. §); 2015. április 30., Kapetanios és társai kontra Görögország ítélet (CE:ECHR:2015:0430JUD000345312, 64. és 74. §); 2016. június 9., Sismanidis és Sitaridis kontra Görögország ítélet (CE: ECHR:2016:0609JUD006660209, 44. §). Lásd szintén: EJEB, 2011. október 18., Tomasović kontra Horvátország ítélet (CE:ECHR:2011:1018JUD005378509, 28. § és 29–32. §).


55      EJEB, 2016. november 15., A és B kontra Norvégia ítélet (CE:ECHR:2016:1115JUD002413011, 130. §).


56      Uo., 147. §. Lásd még 153. §.


57      Lásd: EJEB, 2005. december 13., Nilsson kontra Svédország ítélet (CE:ECHR: 2005:1213DEC007366101); 2014. május 20., Glantz kontra Finnország ítélet (CE:ECHR:2014:0520JUD003739411, 61. §); 2014. május 20., Nykänen kontra Finnország ítélet (CE:ECHR:2014:0520JUD001182811, 50. és 51. §); 2014. november 27., Lucky Dev kontra Svédország ítélet (CE:ECHR:2014:1127JUD000735610, 62. §); 2015. február 17., Boman kontra Finnország ítélet (CE:ECHR:2015:0217JUD004160411, 42. és 43. §). Lásd még: EJEB, 2000. május 30., R. T. kontra Svájc ítélet (CE:ECHR:2000:0530DEC 003198296).


58      EJEB, 2016. november 15., A és B kontra Norvégia ítélet (CE:ECHR:2016:1115JUD002413011, 132. §).


59      Uo., 134. §.


60      Uo., 111. §.


61      Uo., 106. §.


62      Uo., 124. §.


63      EJEB, 2017. május 18., Jóhannesson kontra Izland ítélet (CE:ECHR:2017:0518JUD002200711); 2019. június 6., Nodet kontra Franciaország ítélet (CE:ECHR:2019:0606JUD004734214); 2019. július 8., Mihalache kontra Románia ítélet (CE:ECHR:2019:0708JUD005401210, 84. és 85. §). Úgy tűnik, az EJEB a 2017. június 13‑i Šimkus kontra Litvánia ítéletében (CE:ECHR:2017:0613JUD004178811, 46. és 47. §) kizárja a két kapcsolat fennállását, miközben úgy tűnik, hogy az A és B ítéleten alapuló mérce relevanciája magától értetődik. Az EJEB a 2019. október 8‑i Korneyeva kontra Oroszország ítéletében (CE:ECHR:2019:1008JUD007205117, 58. §) emlékeztetett e mércére, de nem alkalmazta azt, mivel nem érveltek azzal, hogy a szóban forgó két eljárás az A és B ítélet értelmében vett „integrált jogi válasz”. Ezzel szemben az EJEB a 2020. október 8‑i Bajčić kontra Horvátország ítéletében (E:ECHR:2020:1008JUD00673341, 45‑46. §) megvalósultnak tekintette mindkét kapcsolatot.


64      Lásd a jelen indítvány 4. lábjegyzetét.


65      Lásd például: Burić, Z, „Ne Bis in Idem in European Criminal Law – Moving in Circles?” EU and Comparative Law Issues and Challenges Series, 2019, 507–520. o.; Luchtman, M., „The ECJ’s Recent Case Law on Ne Bis in Idem: Implications For Law Enforcement in a Shared Legal Order”, Common Market Law Reports, 55. kötet, 2018, 1725–50. o., 1717. o.; Peeters, B., „The Ne Bis in Idem Rule: Do the EUCJ and the ECtHR Follow the Same Track?”, 4. kötet, EC Tax Review, 2018, 182–185, 182. o.; Serneels, C. „»Unionisation« of the European Court of Human Rights’ ne bis in idem jurisprudence: the Case of Mihalache v Romania”, New Journal of European Criminal Law, 11(2). kötet, 2020, 232–234. o.; Schiavo, G., „The Principle of Ne Bis In Idem and the Application of Criminal Sanctions: of Scope and Restrictions”, 14(3). kötet, European Constitutional Law Review, 2018, 644–663. o.; Vetzo, M., „The Past, Present and Future of the Ne Bis in Idem Dialogue Between the Court of Justice of the European Union and the European Court of Human Rights: The Cases of Menci, Garlsson and Di Puma”, REALaw, 11(55). kötet, 2018, 70–74. o.


66      2013. február 26‑i Åkerberg Fransson ítélet (C‑617/10, EU:C:2013:105, 37. pont).


67      Campos Sánchez‑Bordona főtanácsnok Menci ügyre vonatkozó indítványa (C‑524/15, EU:C:2017:667).


68      2018. március 20‑i Menci ítélet (C‑524/15, EU:C:2018:197, 63. pont).


69      Uo., 43. pont.


70      Uo., 44. pont.


71      2018. március 20‑i Di Puma és Zecca ítélet (C‑596/16 és C‑597/16, EU:C:2018:192, 42. pont).


72      2018. március 20‑i Garlsson Real Estate és társai ítélet (C‑537/16, EU:C:2018:193, 46. pont).


73      2018. március 20‑i Menci ítélet (C‑524/15, EU:C:2018:197, 45. pont).


74      Uo., 46. pont.


75      Uo., 53. és 55. pont.


76      A jelen indítvány fenti 55–58. pontja.


77      A jelen indítvány fenti 52. pontja.


78      A részleteket illetően lásd: a Nordzucker ügyre vonatkozó párhuzamos indítványom.


79      2021. február 25‑i ítélet (C‑857/19, EU:C:2021:139).


80      EJEB, 1976. november 23., Engel és társai kontra Hollandia ítélet (CE:ECHR:1976:1123JUD000510071, 82. §).


81      Lásd például: Franssen, V., „La notion »pénale«: mot magique ou critère trompeur? Réflexions sur les distinctions entre le droit pénal et le droit quasi pénal” in Brach‑Thiel, D. (szerk.), Existe‑t‑il encore un seul non bis in idem aujourd’hui?, L’Harmattan, Paris, 2017, 57–91. o.


82      Lásd például: EJEB, 2011. október 18., Tomasović kontra Horvátország ítélet (CE:ECHR:2011:1018JUD005378509, 19. §, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


83      EJEB, 2016. november 15., A és B kontra Norvégia ítélet (CE:ECHR:2016:1115JUD002413011, 105–107. §).


84      A Bíróság az Engel feltételeket átvette a 2012. június 5‑i Bonda ítéletben (C‑489/10, EU:C:2012:319, 37. pont), később pedig a 2013. február 26‑i Åkerberg Fransson ítéletben (C‑617/10, EU:C:2013:105).


85      A Bíróság a közelmúltban készen állt odáig is elmenni, hogy megakadályozza az annak ellenőrzése céljából történő ideiglenes letartóztatást, hogy valamely személy kiadható‑e egy második büntetőeljárás harmadik országban történő lefolytatása céljából, lásd: 2021. május 12‑i Bundesrepublik Deutschland  (Az Interpol vörös riasztása) ítélet (C‑505/19, EU:C:2021:376, 72–82. pont).


86      A jelen indítvány 79–83. pontjában kifejtett egyedi lépéseivel.


87      E szempontot a Bíróság nem elemzi a 2018. március 20‑i Di Puma és Zecca ítéletben (C‑596/16 és C‑597/16, EU:C:2018:192).


88      Kiemelés tőlem. Lásd: 2018. március 20‑i Menci ítélet (C‑524/15, EU:C:2018:197, 43. pont); 2018. március 20‑i Garlsson Real Estate és társai ítélet (C‑537/16, EU:C:2018:193, 45. pont).


89      Hasonlóan Campos Sánchez‑Bordona főtanácsnokhoz a Menci ügyben (C‑524/15, EU:C:2017:667, 82. pont).


90      Érdekes, hogy a Bíróság számos más jogszabályi kontextusban, beleértve az EUMSZ 325. cikk jogszabályi kontextusát, ismétlődően hangsúlyozta, hogy valamely uniós jogi rendelkezés hatályát bizonyos típusú nemzeti eljárások tekintetében normatív jelleggel és előzetesen kell értékelni. E hatály nem függhet az adott eljárás utólagos eredményétől. E tekintetben további hivatkozásokat tartalmazó értekezésért lásd: Ministerul Public – Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casație și Justiție – Direcția Națională Anticorupție és társai egyesített ügyekre vonatkozó indítványom (C‑357/19 és C‑547/19, EU:C:2021:170, 109–115. pont).


91      A jelen indítvány fenti 80. pontja.


92      A jelen indítvány 81. pontja.


93      Amennyiben e javaslatot eredetileg az EJEE‑vel összefüggésben fogalmazták meg; lásd: EJEB, 1998. július 30., Oliveira kontra Svájc ítélet (CE:ECHR:1998:0730JUD002571194, 27. §); legutóbb: EJEB, 2016. november 15., A és B kontra Norvégia ítélet (CE:ECHR:2016:1115JUD002413011, 130. §).


94      Lásd szemléltetés gyanánt: a párhuzamos Nordzucker ügyre vonatkozó indítványom.


95      A természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2016. április 27‑i (EU) 2016/679 európai parlamenti és tanácsi rendelet (általános adatvédelmi rendelet) (HL 2016. L 119., 1. o., helyesbítések: HL 2016. L 314., 72. o.; HL 2018. L 127., 2. o.; HL 2021. L 74., 35. o.) (a továbbiakban: GDPR).


96      Ahogyan az a közelmúltban a 2021. június 15‑i Facebook Ireland és társai ítéletben (C‑645/19, EU:C:2021:483) bizonyítást nyert.


97      A jelen indítvány fenti 102–105. pontja.


98      Kokott főtanácsnok Toshiba Corporation és társai ügyre vonatkozó indítványa (C‑17/10, EU:C:2011:552, 117. pont).


99      Kiemelés tőlem.


100      Kiemelés tőlem.


101      Lásd még: Campos Sánchez‑Bordona főtanácsnok Menci ügyre vonatkozó indítványa (C‑524/15, EU:C:2017:667, 91. pont és 79. lábjegyzet).


102      A már tárgyalt Toshiba ügyben (a fenti 47. pont) tanult Kokott főtanácsnok kollégám fogalmilag kizárta a jogi tárgyat az idem fogalmából. Kizárólag a tényállás egységessége számít. Ezt követően azonban a kartell (negatív) hatásait és az általa előidézett versenyellenes következményeket belefoglalta az ügy tényállásába. Ha azonban (a védett jogi érdekekre nézve) kedvezőtlen (társadalmi) hatások a tényállás részét képezik, valóban kikerült‑e a képből a védett jogi tárgy egységességének feltétele?


103      A jelen indítvány 81. pontja.


104      EJEB, 2005. december 13., Nilsson kontra Svédország ítélet (CE:ECHR: 2005:1213DEC007366101, 10–11. §). Mindazonáltal, azonban: EJEB, 1999. október 28., Escoubet kontra Belgium ítélet (CE:ECHR:1999:1028JUD002678095, 38. §).


105      EJEB, 2016. november 15., A és B kontra Norvégia ítélet (CE:ECHR:2016:1115JUD002413011, 131. és 132. §).


106      Konkrét példáért és részletes megvitatásért: a Grundza ügyre vonatkozó indítványom (C‑289/15, EU:C:2016:622).


107      2018. március 20‑i Menci ítélet (C‑524/15, EU:C:2018:197, 44. pont).


108      Uo., 45. pont.


109      2018. március 20‑i Garlsson Real Estate és társai ítélet (C‑537/16, EU:C:2018:193, 46. és 59. pont).


110      2018. március 20‑i Di Puma és Zecca ítélet (C‑596/16 és C‑597/16, EU:C:2018:192, 43. és 44. pont).


111      Lásd ebben az összefüggésben például a Facebook és társai ügyben (C‑252/21) jelenleg folyamatban lévő eljárást, amely többek között felveti a vállalkozás székhelyétől eltérő tagállam nemzeti versenyhatósága hatáskörének kérdését azzal, hogy ez utóbbi kritérium rendszerint meghatározó a nemzeti adatvédelmi hatóság hatásköreinek GDPR alapján történő megállapításának szempontjából.


112      Kokott főtanácsnok Toshiba Corporation és társai ügyre vonatkozó indítványa (C‑17/10, EU:C:2011:552, 130. és 131 pont).


113      EJEB, 2011. szeptember 27., Menarini Diagnostics S.R.L. kontra Olaszország ítélet (CE:ECHR:2011:0927JUD004350908, 40. §).


114      A jelen indítvány fenti 43–52. pontja.


115      2018. március 20‑i Menci ítélet (C‑524/15, EU:C:2018:197, 35. pont).