A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (második tanács)
2013. november 12.(*)
„Állami támogatások – A Magyar Állam és a MOL olaj‑ és gázipari társaság között a szénhidrogének kitermeléséhez kapcsolódó bányajáradék tárgyában létrejött megállapodás – A járadékra vonatkozó jogszabályok utólagos módosítása – A támogatást a belső piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánító határozat – Szelektív jelleg”
A T‑499/10. sz. ügyben,
a MOL Magyar Olaj‑ és Gázipari Nyrt. (székhelye: Budapest [Magyarország], képviselik: N. Niejahr ügyvéd, F. Carlin barrister és C. van der Meer ügyvéd)
felperesnek
az Európai Bizottság (képviselik: L. Flynn és Talabér‑Ritz K., meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
elsődlegesen a Magyarország által a MOL Nyrt. részére nyújtott C 1/09 (korábbi NN 69/08) számú állami támogatásról szóló, 2010. június 9‑i 2011/88/EU bizottsági határozat (HL 2011. L 34., 55. o.) megsemmisítése iránti kérelem, másodlagosan pedig e határozat annyiban történő megsemmisítése iránti kérelem tárgyában, amennyiben az elrendeli az érintett összegeknek a MOL Nyrt.‑vel történő visszatéríttetését,
A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),
tagjai: N. J. Forwood elnök, F. Dehousse és J. Schwarcz (előadó) bírák,
hivatalvezető: S. Spyropoulos tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2013. január 22‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita alapját képező tényállás
1 A felperes, a MOL Magyar Olaj‑ és Gázipari Nyrt. Budapesten (Magyarország) székhellyel rendelkező olyan társaság, amelynek fő tevékenységei a következők: kőolaj, földgáz és gázipari termékek feltárása és gyártása; kőolajtermékek kis‑ és nagykereskedelmi szintű szállítása, tárolása és forgalmazása; földgázszállítás, valamint olefinek és poliolefinek előállítása és értékesítése.
2 Magyarországon az összes bányászati tevékenységet, köztük a szénhidrogénekkel kapcsolatos tevékenységeket a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: bányászati törvény) szabályozza. A bányászati törvény szerint a szabályozási hatásköröket a bányászati ügyekért felelős miniszter és a bányafelügyelet gyakorolja, amely felügyeli a bányászati tevékenységeket.
3 A bányászati törvény akként rendelkezik, hogy a bányászati feltárás és kitermelés két különböző jogi keretben végezhető. A bányászati törvény 8–19. §‑a az e törvény 9. §‑ának (1) bekezdése szerinti „zárt területnek” minősülő olyan területek esetében, amelyeken az ásványi nyersanyagok kitermelése többek között geológiai adatok alapján kedvezőnek ígérkezik, koncessziós rendszert alakít ki, amely koncessziót minden egyes zárt terület vonatkozásában pályázati eljárást követően ítélnek oda, a bányászati ügyekért felelős miniszter és a pályázaton nyertes vállalkozás által aláírt szerződés alapján (a bányászati törvény 10–12. §‑a). Ami a „nyílt területnek” minősülő, kitermelhető ásványi nyersanyagban előzetes becslések szerint kevésbé gazdag területeket illeti, azokon a kitermelés a bányafelügyelet által kiadott engedély alapján végezhető, amint a kérelmező megfelel a jogszabályi feltételeknek (a bányászati törvény 5. §‑a (1) bekezdésének a) pontja és 4. §‑a).
4 Az államnak fizetendő bányajáradék meghatározásának szabályait a bányászati törvény 20. §‑a állapítja meg. A bányászati törvény 20. §‑ának (11) bekezdése akként rendelkezik, hogy a bányajáradék összege az adott esettől függően a törvényben, a koncessziós szerződésben vagy a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése alapján megkötött szerződésben meghatározott százalék. A koncessziók esetében a bányajáradék mértékét a bányászati ügyekért felelős miniszter állapítja meg, aki figyelembe veszi a bányászati törvény 20. §‑ának (8) bekezdésében meghatározott egyes paramétereket. A bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése szerinti szerződés esetében a bányajáradék mértékét e § rendelkezéseinek alkalmazásával kell meghatározni. A bányajáradék mértékét a bányászati törvény határozza meg, amennyiben a kitermelési tevékenységet a kitermelési engedély szerinti rendszerben végzik (a bányászati törvény 20. §‑ának (2)–(7) bekezdése).
5 2008‑ig a szénhidrogének, a kőolaj és a földgáz engedély alapján történő kitermeléséért fizetendő bányajáradék mértéke az 1998. január 1‑jétől termelésbe állított mezők esetében a kitermelt mennyiség értékének 12%‑ában volt meghatározva, illetve az 1998. január 1‑jét megelőzően termelésbe állított mezők esetében olyan matematikai képlet alkalmazásával kellett levezetni, amely figyelembe vette többek között a közüzemi gázszolgáltató által vásárolt földgáz átlagárát, a minimális mértéke azonban 12% volt (a bányászati törvény 20. §‑a (3) bekezdésének b) pontja).
6 A bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése akként rendelkezik, hogy amennyiben a tevékenységét kitermelési engedély alapján, vagyis nyílt területen lévő bányatelkeken végző bányavállalkozó az engedély kiadását követő öt éven belül nem kezdi meg a kitermelést, egy alkalommal kérheti a bányafelügyelettől e határidő öt évvel történő meghosszabbítását. A bányafelügyelettel történő megállapodás esetén a bányászati ügyekért felelős miniszter és a bányavállalkozó között létrejött szerződés a meghosszabbítással érintett bányatelkek vonatkozásában meghatározza a bányajáradék számításának alapjául szolgáló ásványianyag‑mennyiséget, és a járadék mértékét, amelynek magasabbnak kell lennie a kérelem időpontjában alkalmazott százalékos mértéknél, de nem haladhatja meg annak 1,2‑szeresét (a továbbiakban: meghosszabbítási járadék). Ha a meghosszabbítás iránti kérelem kettőnél több bányatelket érint, a meghosszabbítási járadék alkalmazását legalább ötéves időtartamra szóló szerződésben kiterjesztik a bányavállalkozó valamennyi bányatelkére (a továbbiakban: megnövelt bányajáradék). Ha a meghosszabbítás iránti kérelem ötnél több bányatelket érint, legfeljebb a megnövelt bányajáradék alapján fizetendő összeg 20%‑ának megfelelő egyszeri térítés állapítható meg (a továbbiakban: egyszeri térítés).
7 2005. szeptember 19‑én a felperes tizenkét olyan szénhidrogénmezőre vonatkozóan kérte a bányászati jogainak meghosszabbítását, amelyek tekintetében kitermelési engedélyt adtak ki, és amelyeken még nem kezdték meg a kitermelést.
8 2005. december 22‑én a bányászati ügyekért felelős miniszter és a felperes a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése alapján a fenti 7. pontban említett tizenkét szénhidrogénmezőre vonatkozó meghosszabbítási megállapodást írt alá (a továbbiakban: 2005. évi megállapodás), amelynek az 1. pontja öt évvel meghosszabbítja az e tizenkét mezőn történő kitermelés megkezdésének határidejét, és meghatározza a felperes által ezen öt év során minden évben az állam részére fizetendő meghosszabbítási járadékot (12% × 1,050 az első évre, vagyis 12,600%; 12% × 1,038 a második évre, vagyis 12,456%; 12% × 1,025 a harmadik évre, vagyis 12,300%; 12% × 1,020 a negyedik és az ötödik évre, vagyis 12,240%).
9 A 2005. évi megállapodás 4. pontja értelmében a megnövelt bányajáradékot a megállapodás hatálybalépésének időpontjától számított tizenöt éven át a felperes minden, a kitermelési engedély hatálya alatt már termelésbe állított mezőjére alkalmazni kell, vagyis 44 olyan szénhidrogénmezőre, amelyeken a termelést 1998. január 1‑jét követően kezdték meg, valamint 93 olyan földgázmezőre, amelyeken a termelést ezen időpontot megelőzően kezdték meg. A meghosszabbítási időszak ötödik éve szerinti megnövelt bányajáradék mértéke a tizenötödik évig alkalmazandó. Azon földgázmezőket illetően, amelyeken a termelés 1998. január 1‑jét megelőzően megkezdődött, az ötéves meghosszabbítás során az egyes évekre megállapított növelési együtthatót (lásd a fenti 8. pontot) kell alkalmazni a bányászati törvény 20. §‑a (3) bekezdésének b) pontjában megállapított matematikai képletre, azzal, hogy az ötödik évre vonatkozó növelési együttható a tizenötödik évig alkalmazandó.
10 A 2005. évi megállapodás 6. pontja 20 milliárd forint (HUF) egyszeri térítés fizetéséről rendelkezik.
11 A 2005. évi megállapodás 9. pontja akként rendelkezik, hogy a meghosszabbítási járadék mértéke, a megnövelt bányajáradék mértéke, a számítási alap, a százalékos kulcs és bármely, e járadék összegét meghatározó tényező a megállapodás időbeli hatálya alatt kizárólag e megállapodás rendelkezései szerint kerülhet megállapításra, továbbá hogy a 2005. évi megállapodás időbeli hatálya alatt változatlanul az e megállapodásban rögzített mérték marad.
12 A 2005. évi megállapodás a 11. pontja szerint a bányafelügyelet határozatának jogerőre emelkedésével lép hatályba. Ugyanezen rendelkezés megtiltja, hogy a felek egyoldalúan megszüntessék a 2005. évi megállapodást, kivéve azt az esetet, ha harmadik személy 25%‑ot meghaladó befolyást szerez a felperesben.
13 A 2005. évi megállapodás tárgyában a bányafelügyelet 2005. december 23‑án határozatot hozott, amely megerősíti a fenti 7. pontban említett tizenkét szénhidrogénmező esetében a kitermelés megkezdésére megállapított határidő meghosszabbítását, valamint a felperes által fizetendő és az említett megállapodásban meghatározott térítéseket.
14 A bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény módosításáról szóló 2007. évi CXXXIII. törvény 2008. január 8‑án lépett hatályba (a továbbiakban együtt: módosított bányászati törvény). A módosított bányászati törvény megváltoztatja a bányajáradék mértékét. Különösen, a módosított bányászati törvény 20. §‑ának (3) bekezdése a következőket írja elő: az 1998. január 1‑je és 2007. december 31. között termelésbe állított mezők esetében a kitermelt mennyiség értékének 30%‑os mértékét; az 1998. január 1‑jét megelőzően termelésbe állított földgázmezők esetében a bányászati törvény szerinti rendszerben már meglévő matematikai képlet alkalmazását, minimum azonban 30% mértékű járadékot; az olyan mezők esetében pedig, amelyeken a termelés 2008. január 1‑je után kezdődött, a kitermelt kőolaj vagy földgáz mennyiségétől függően differenciált mértékű bányajáradék alkalmazását, vagyis 12%‑ot, ha a kitermelt földgáz mennyisége évente a 300 millió m3‑t, kőolaj esetében az 50 kt‑t nem haladja meg; 20%‑ot a 300 és 500 millió m3 közötti földgáztermelés, valamint az 50 és 200 kt közötti kőolajtermelés esetén, és 30%‑ot az 500 millió m3‑t meghaladó földgáztermelés és a 200 kt‑t meghaladó kőolajtermelés esetén. Végül a kitermelés megkezdésének időpontjától függetlenül valamennyi mező esetében a fizetendő bányajáradék mértéke 3 százalékponttal emelkedik, ha a Brent kőolaj ára meghaladja a 80 amerikai dollárt (USD), illetve 6 százalékponttal, ha ez az ár meghaladja a 90 USD‑t.
15 Az egyes adó‑ és járuléktörvények módosításáról szóló 2008. évi LXXXI. törvény 235. §‑a akként módosítja a bányászati törvényt, hogy az 1998. január 1‑je és 2007. december 31. között termelésbe állított mezők esetében a bányajáradék mértékét, valamint az 1998. január 1‑jét megelőzően termelésbe állított földgázmezők esetében fizetendő bányajáradék minimális mértékét 12%‑ra szállítja le. E módosítás 2009. január 23‑án lépett hatályba.
A jogvita előzményei és a megtámadott határozat
16 Miután 2007. november 14‑én panaszt nyújtottak be hozzá, az Európai Közösségek Bizottsága 2008. január 24‑én kelt levelet küldött Magyarországnak, amelyben felszólította, hogy küldjön meg neki a 2005. évi megállapodásra vonatkozó bizonyos iratokat, továbbá kérdéseket tett fel az említett megállapodással, valamint a bányászati törvény és a módosított bányászati törvény alkalmazásával kapcsolatban.
17 Magyarország 2008. március 17‑i válaszát követően a Bizottság a 2008. június 18‑i levélben további pontosításokat kért a 2005. évi megállapodással kapcsolatban, aminek Magyarország 2008. szeptember 8‑án eleget tett.
18 2009. január 13‑i levelében a Bizottság értesítette a magyar hatóságokat azon határozatáról, hogy megindítja az EK 88. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárást a 2005. évi megállapodással kapcsolatban, amely állítólag mentesítette a felperest a módosított bányászati törvényből eredő bányajáradék‑emelés alól (HL C 74., 63. o.) (a továbbiakban: eljárást megindító határozat). A Bizottságnak az volt a véleménye, hogy a 2005. évi megállapodás és a módosított bányászati törvény rendelkezései a kialakításuk módját figyelembe véve egyazon intézkedés részének minősültek, együttes hatásuk mérlegelését követően pedig arra a következtetésre jutott, hogy 2005. évi megállapodás és a módosított bányászati törvény együttesen azt eredményezi, hogy a felperes illetéktelen előnyben részesül. A Bizottság szerint az intézkedés megfelelt az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti feltételeknek és állami támogatásnak kellett tekinteni, továbbá semmi nem utalt arra, hogy a közös piaccal összeegyeztethető lehetett volna. A Bizottság az eljárást megindító határozatot az érdekelt feleknek szóló azon felhívással együtt közzétette, hogy tegyék meg észrevételeiket.
19 2009. április 9‑i levelében Magyarország megtette az eljárást megindító határozattal kapcsolatos észrevételeit. A magyar hatóságok úgy vélték, hogy az intézkedés nem minősült állami támogatásnak, mivel a 2005. évi megállapodás nem biztosított semmilyen előnyt a felperesnek, továbbá nem volt szelektív, amennyiben az említett megállapodás alkalmazásából a felperes részére nem származott semmilyen kedvező elbánás.
20 A felperes és a Magyar Bányászati Szövetség 2009. április 27‑én kelt két levelében megtette az eljárást megindító határozattal kapcsolatos észrevételeit. A felperes úgy vélte, hogy a 2005. évi megállapodás alkalmazása semmilyen módon nem hozta őt kivételes helyzetbe, mivel olyan mértékű bányajáradékot fizetett, amely jóval meghaladta a versenytársai által fizetett járadék mértékét, valamint azt a mértéket, amelyet megállapodás hiányában fizetett volna, e megállapodás pedig összhangban volt a bányászati törvény rendelkezéseivel és logikájával. A Magyar Bányászati Szövetség a maga részéről kiemelten hangsúlyozta, hogy az államnak – különösen jogalkotóként eljárva – tiszteletben kell tartania a gazdasági szereplők jogos elvárásait és a jogbiztonság elvét az olyan mezőkre vonatkozó bányajáradék hosszú távú stabilitását illetően, amelyekre nézve már kiadták a kitermelési engedélyt.
21 2009. július 3‑i levelében Magyarország közölte, hogy nem kíván megjegyzéseket fűzni az érdekelt felek észrevételeihez.
22 2009. október 16‑i és 2010. február 8‑i levelében Magyarország eleget tett a Bizottság által 2009. szeptember 21‑én és 2010. január 12‑én elküldött felvilágosításkéréseknek, csatolva a Bizottság által kért iratokat.
23 2010. június 9‑én a Bizottság elfogadta a Magyarország által a MOL Nyrt. részére nyújtott C 1/09 (korábbi NN 69/08) számú állami támogatásról szóló 2011/88/EU határozatot (HL 2011. L 34., 55. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat), amely szerint egyrészt a Magyarország által tett intézkedés, vagyis a felperes által fizetendő bányajáradék 2005. évi megállapodásban való rögzítésének és a módosított bányászati törvényből eredő módosításoknak a társítása az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett olyan állami támogatásnak minősül, amely az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése szerint a közös piaccal összeegyeztethetetlen, másrészt pedig Magyarországnak a felperessel vissza kell téríttetnie az említett támogatást.
24 A Bizottság a megtámadott határozatban megállapította, hogy a vizsgált támogatási intézkedés a 2005. évi megállapodás és a módosított bányászati törvény társítása volt, amelyek közül az első mentesítette a felperest a bányajáradék tekintetében a második által bevezetett változtatások alól (a (19) és a (20) preambulumbekezdés). A Bizottság szerint, még ha a 2005. évi megállapodás összhangban is volt az ekkor hatályban lévő bányászati törvénnyel, és még ha a bányajáradékokat a tagállam állapíthatta is meg, az így kiváltott hatások nem feltétlenül voltak összeegyeztethetők a Szerződés állami támogatásokkal kapcsolatos szabályaival, jóllehet külön‑külön vizsgálva sem a 2005. évi megállapodás, sem pedig a módosított bányászati törvény nem volt ellentétes e szabályokkal (az (52) és az (53) preambulumbekezdés).
25 Az intézkedés szelektivitásával kapcsolatos kritériumot illetően a Bizottság a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy a viszonyítási alapként szolgáló rendszer a kitermelési engedélyek rendszere volt, elutasítva az azzal kapcsolatos érveket, hogy az ilyen engedélyeket meghosszabbító megállapodások külön viszonyítási rendszert képezhetnek (a (61)–(65) preambulumbekezdés). A Bizottság szerint a meghosszabbítási megállapodás „nyilvánvalóan” szelektív jellegű volt, mivel a magyar hatóságok mérlegelési mozgástérrel rendelkeztek a tekintetben, hogy kössenek‑e ilyen megállapodást, vagy sem, továbbá hogy e megállapodásban rögzítsék a térítés elemeit (a (66) preambulumbekezdés). A Bizottság kiemelte az azzal kapcsolatos körülményeket, hogy egyrészt, a felperesnek 2020‑ig a kitermelési engedély alá tartozó majdnem minden mezője után alacsonyabb járadékokat kellett fizetnie, míg az ugyanezen rendszer hatálya alá tartozó és a termelést a jogszabályi határidőn belül megkezdő versenytársainak magasabb járadékokat kellett fizetniük (a (67) preambulumbekezdés), másrészt pedig a szénhidrogének területén a felperes volt az egyetlen olyan gazdasági szereplő, amely az engedély keretében biztosított kitermelési jogainak meghosszabbításában részesült, mivel a többi meghosszabbítás szilárd ásványi nyersanyagokat kitermelő vállalkozásokat érintett, amely nyersanyagok tekintetében a bányajáradékok nem módosultak (a (68) preambulumbekezdés). A Bizottság úgy vélte, hogy a szóban forgó cselekvések sorozata – vagyis a bányászati törvény 26/A. cikke (5) bekezdésének megfogalmazása, az ennek alapján kötött 2005. évi megállapodás és a módosított bányászati törvényben foglalt módosítások – szelektív jellegű volt (a (69) preambulumbekezdés). A Bizottság szerint egyedül a felperes tartozott olyan külön rendszer hatálya alá, amely megvédte őt a bányajáradékok bármilyen emelésétől (a (70) preambulumbekezdés).
26 A biztosított előnnyel kapcsolatban a Bizottság a megtámadott határozatban elutasította a Magyarország által előadott érveket, amely tagállam azt állította, hogy a bányászati tevékenységek engedélyezése során gazdasági szereplőként járt el. A Bizottság szerint a kitermelési engedély kiadása nem a magángazdasági szereplők által is gyakorolható tevékenységnek, hanem közhatalmi jogkörök gyakorlásának minősült, mivel az ásványi nyersanyagok mindig az állami hatóságok ellenőrzése alatt állnak, egyébként pedig semmilyen kapcsolatot nem lehetett kimutatni a bányajáradékok szintje és a kitermelési engedély értéke között (a (72) és a (73) preambulumbekezdés). Magyarország állításával ellentétben a Bizottság megjegyezte, hogy a bányajáradékoknak a módosított bányászati törvényből eredő emelése más gazdasági szereplőkre is kiterjedt, többek között a kőolaj fenti 14. pontban ismertetett Brent felárának alkalmazása következtében (a (77) és (78) preambulumbekezdés). A Bizottság megállapította, hogy a többi gazdasági szereplőnek, különösen a piacra újonnan belépőknek a felperessel, vagyis az egyetlen olyan vállalkozással kell versenyben állniuk, amely 2020‑ig alacsonyabb mértékű bányajáradék kedvezményében részesül, ami hosszú időre szóló előnynek minősül (a (79) és (80) preambulumbekezdés). A Bizottság úgy ítélte meg, hogy annak, hogy a felperes a 2005. évi megállapodás folytán 2006‑ban és 2007‑ben magasabb bányajáradékokat fizetett, nincs jelentősége, mivel a bányászati törvény rendelkezéseinek alkalmazásáról, illetve a megnövelt bányajáradék és az egyszeri térítés esetében a meghosszabbítás ellenében fizetett, a meghosszabbítással érintett mezők számával összefüggő összegekről van szó, elutasítva ezáltal e díjak figyelembevételét, amelyek nem állnak semmilyen kapcsolatban a módosított bányászati törvényből eredő módosításokkal (a (82)–(86) preambulumbekezdés). A Bizottságnak az volt a véleménye, hogy az intézkedés előnyt biztosított a felperesnek.
27 A megtámadott határozatban a Bizottság rövid elemzést folytatott le az állami támogatás létezésének egyéb feltételeit illetően, megállapítva, hogy az intézkedés állami bevételek kiesésével jár, torzítja a versenyt és érinti a tagállamok közötti kereskedelmet. A Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy az intézkedés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősült (a (89)–(91) preambulumbekezdés).
28 A megtámadott határozat (92)–(106) preambulumbekezdésében a Bizottság megvizsgálta az állami támogatás EUM‑Szerződéssel való összeegyeztethetőségét, megállapítva, hogy az intézkedés a természete folytán működési támogatásnak minősült, továbbá hogy az EUMSZ 107. cikk (2) és (3) bekezdésében szabályozott kivételek egyikét sem lehetett alkalmazni. A Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy az intézkedés összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősült.
29 A megtámadott határozat (107)–(112) preambulumbekezdésében a Bizottság válaszolt a Magyarország által a jogos bizalom és a szerzett jogok tiszteletben tartásával, valamint a felperessel szembeni hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatban előadott érvelésre. A Bizottság először is emlékeztetett arra, hogy a vállalkozások csak akkor hivatkozhatnak a támogatás jogszerűségével kapcsolatos jogos bizalomra, ha a Bizottság a támogatást az állami támogatások vizsgálatára irányuló eljárás végén összeegyeztethetőnek ismerte el; másodszor megállapította, hogy az Európai Unió részéről egyetlen hatóság sem adott semmilyen biztosítékot a támogatás összeegyeztethetőségét illetően, a jelen ügyben pedig semmilyen kivételes körülmény nem támaszthatta alá az ilyen összeegyeztethetőségbe vetett jogos bizalmat; harmadszor pedig kiemelte azt a körülményt, hogy a módosított bányászati törvény a hatálybalépésének időpontjában már termelésbe állított mezők vonatkozásában is megemelte a bányajáradékot, ami azt bizonyítja, hogy a kitermelési engedélyek jogosultjainak nem lehetett jogos bizalmuk arra vonatkozóan, hogy a jogi helyzetük változatlan marad (a (107)–(111) preambulumbekezdés). A hátrányos megkülönböztetés fennállására alapított érvre válaszul a Bizottság kifejtette, hogy a valamennyi gazdasági szereplőre kiterjedő járadékemelés nem eredményezett semmilyen hátrányos megkülönböztetést (a (112) preambulumbekezdés).
30 Végül a megtámadott határozat (113)–(120) preambulumbekezdésében a Bizottság megindokolta Magyarország azon kötelezettségét, hogy az állami támogatást téríttesse vissza a felperessel, amennyiben a felperesnek nyújtott előny a módosított bányászati törvényben foglalt módosítások időpontjában, vagyis 2008. január 8‑án tárgyiasult, és a felperes által a termelésbe állított mezői után fizetett bányajáradékok, valamint azon bányajáradékok közötti különbözetben nyilvánult meg, amelyeket a felperesnek a módosított bányászati törvény alapján kellett volna fizetnie. A Bizottság rámutatott, hogy a visszatérítendő támogatás összegének számítása szempontjából nem vehető figyelembe sem a meghosszabbításért fizetendő térítés, sem 2006. és a 2007. évben fizetendő megnövelt bányajáradék, sem pedig az egyszeri térítés, hanem kizárólag azt a megnövelt bányajáradékot kell figyelembe venni, amelyet a felperes 2008. január 8‑tól, vagyis a módosított bányászati törvény hatálybalépésének időpontjától fizetett.
31 A megtámadott határozat rendelkező részének szövege a következő:
„1. cikk
(1) A [Magyarország] és a [felperes] között 2005. december 22‑én kötött [2005. évi megállapodásban] meghatározott, rögzített összegű bányajáradék és a [módosított bányászati törvény] e szerződés megkötését követő módosításainak kombinációja a [felperesnek] nyújtott állami támogatásnak minősül az EUMSZ 107. [cikk] (1) bekezdése értelmében.
(2) Az (1) bekezdésben említett állami támogatás, amelyet Magyarország jogellenesen, az EUMSZ 108. [cikk] (3) bekezdésének megsértésével nyújtott a [felperes] részére, összeegyeztethetetlen a belső piaccal.
(3) Magyarországnak [a megtámadott] határozatról való értesítést követő két hónapon belül meg kell szüntetnie az (1) bekezdésben említett állami támogatás nyújtását.
2. cikk
(1) Magyarországnak vissza kell fizettetnie a kedvezményezettel az 1. cikkben említett támogatást.
(2) Az állami támogatás összege 2008 tekintetében 28 444,7 millió HUF‑ot és 2009 tekintetében 1942,1 millió HUF‑ot tesz ki. 2010‑et illetően az állami támogatás összegét az intézkedés megszüntetéséig terjedően Magyarországnak kell kiszámítania.
(3) A visszafizettetendő összegeknek magukban kell foglalniuk a kamatokat, attól az időponttól kezdődően, amikor az összegeket a kedvezményezett rendelkezésére bocsátották, tényleges visszafizetésük időpontjáig.
(4) A kamatokat a [2008. január 30‑i] 271/2008/EK [bizottsági] rendelettel [(HL L 82., 1. o.)] módosított[,] [az EUMSZ 108. cikk alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló 659/1999/EK tanácsi rendelet végrehajtásáról szóló] 794/2004/EK [bizottsági] rendelet [(HL L 140., 1. o.)] V. fejezetével összhangban, kamatos kamattal kell kiszámítani.
3. cikk
(1) Az 1. cikkben említett támogatás visszafizettetésének haladéktalanul és hatékonyan kell megtörténnie.
(2) Magyarországnak biztosítania kell, hogy [a megtámadott] határozatot az arról való értesítéstől számított négy hónapon belül végrehajtsák.
4. cikk
(1) [A megtámadott] határozatról való értesítéstől számított két hónapon belül Magyarország a Bizottság rendelkezésére bocsátja az alábbi információkat:
a) a kedvezményezettel visszafizettetendő teljes összeg (tőke és visszafizettetési kamatok), beleértve a 2010‑re vonatkozó támogatási összeg kiszámítását is;
b) [a megtámadott] határozatnak való megfelelés érdekében már meghozott és tervezett intézkedések részletes bemutatása;
c) az azt igazoló dokumentumok, hogy a kedvezményezettet felszólították a támogatás visszafizetésére.
(2) Magyarország folyamatosan tájékoztatja a Bizottságot [a megtámadott] határozat végrehajtása érdekében hozott nemzeti intézkedésekről, amíg az 1. cikkben említett támogatás visszafizetése be nem fejeződött. Magyarország a Bizottság egyszerű kérésére azonnal benyújtja a Bizottság részére az információkat azokra a tervezett és már elfogadott intézkedésekre vonatkozóan, amelyek ahhoz szükségesek, hogy [a megtámadott] határozatnak megfeleljen. Részletes információkkal szolgál továbbá a kedvezményezettel már visszafizettetett támogatási összegekre és visszafizettetési kamatokra vonatkozóan.
5. cikk
Ennek a határozatnak [Magyarország] […] a címzettje.”
Az eljárás és a felek kérelmei
32 A felperes a Törvényszék Hivatalához 2010. október 8‑án benyújtott keresetlevelével megindította a jelen keresetet.
33 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot;
– másodlagosan, a megtámadott határozatot annyiban semmisítse meg, amennyiben az elrendeli az érintett összegek vele szemben történő visszatéríttetését;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
34 A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– a keresetet mint megalapozatlant utasítsa el;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
35 A Törvényszék pervezető intézkedés keretében több kérdést tett fel a feleknek, amelyekre a felperes a Törvényszék Hivatalához 2013. január 8‑án, a Bizottság pedig 2013. január 9‑én beérkezett beadványában válaszolt.
36 A tárgyalás végén a Törvényszék a tárgyalás napjától számított egy hét határidőt biztosított a felperesnek arra, hogy nyújtson be minden információt azzal kapcsolatban, hogy a 2005. év végén, vagyis a 2005. évi megállapodás aláírásakor, valamint a 2007. év második félévében, vagyis a módosított bányászati törvény előkészítése és szavazása során milyen szinten volt a kőolaj ára, továbbá milyenek voltak az előrejelzések a 2008. évre.
37 A felperes által a részére biztosított határidőn belül benyújtott iratokat a Törvényszék észrevételtétel céljából megküldte a Bizottságnak. Miután beérkeztek hozzá ezek az észrevételek, a Törvényszék 2013. február 7‑én lezárta a szóbeli szakaszt.
A jogkérdésről
38 A felperes három jogalapra hivatkozik: először is, a megtámadott határozat szerinte sérti az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését, amennyiben a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a 2005. évi megállapodás és a módosított bányászati törvény jogellenes és a belső piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősült; másodszor, és másodlagosan, az említett határozat sérti az EUMSZ 108. cikk (1) bekezdését és az [EUMSZ 108. cikk] alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 1999. március 22‑i 659/1999/EK tanácsi rendelet (HL L 83., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.) 1. cikkének b) és v) pontját, amennyiben a Bizottság a 2005. évi megállapodást nem a létező támogatásokra vonatkozó szabályok alapján mérlegelte; harmadszor pedig, és másodlagosan, e határozat sérti a 659/1999 rendelet 14. cikkének (1) bekezdését azáltal, hogy elrendeli a szóban forgó összegek visszatéríttetését.
39 Az első jogalap keretében a felperes vitatja a vizsgált intézkedés állami támogatásnak minősítését. Első kifogásában azt állítja, hogy a 2005. évi megállapodás és a módosított bányászati törvény nem tekinthető egyetlen támogatási intézkedésnek. A jogalapon belüli második, harmadik és negyedik kifogásban egymás után azt állítja, hogy még ha meg is kellene állapítani, hogy a 2005. évi megállapodás és a módosított bányászati törvény egyetlen támogatási intézkedésnek minősül, az ilyen intézkedés nem ellentétes az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésével, mivel nem szelektív, nem biztosít előnyt a felperesnek és nem torzítja a versenyt.
40 Az első jogalapon belül különösen a második kifogást kell megvizsgálni, amely arra vonatkozik, hogy a vitatott intézkedés nem szelektív jellegű. E tekintetben mindenekelőtt ismertetni kell a Bizottság által a megtámadott határozatban a vitatott intézkedés szelektív jellegével kapcsolatban levezetett mérlegelést, majd be kell mutatni a felek által e tekintetben a Törvényszék előtt előadott érveket, végül pedig mérlegelni kell azokat.
A Bizottság által a vitatott intézkedés szelektív jellegével kapcsolatban a megtámadott határozatban levezetett mérlegelés
41 A Bizottság a megtámadott határozat (56)–(71) preambulumbekezdésében elemezte a vitatott határozat szelektív jellegével kapcsolatos feltételt.
42 E tekintetben a Bizottság először is megállapította, hogy viszonyítási alapnak a kitermelési engedélyek rendszerét kell tekinteni (a megtámadott határozat (65) preambulumbekezdése), amelynek a meghosszabbítási megállapodás a részét képezte, és elutasította a Magyarország által az ilyen típusú megállapodásból álló önálló viszonyítási alap elismerése érdekében előadott érveket (a határozat (62) és (63) preambulumbekezdése). A Bizottság megállapította, hogy Magyarország széles mérlegelési jogkörrel rendelkezett a kitermelési engedély meghosszabbítását, valamint később a bányászati törvény rendelkezéseinek módosítását illetően, ezzel együtt pedig tudomása volt arról, hogy mindez milyen kedvező hatással lesz a felperesre, amely a szénhidrogének ágazatában az egyetlen olyan piaci szereplő volt, amely meghosszabbítási megállapodást kötött. A Bizottság szerint Magyarország mindenkor szabadon határozhatta meg a bányajáradék mértékét, azaz dönthetett volna úgy is, hogy nem módosítja a bányászati törvényt (a megtámadott határozat (64) preambulumbekezdése). Hatásait tekintve az intézkedéssorozat a Bizottság szerint egy meghatározott vállalkozást részesített előnyben.
43 Másodszor, a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a kitermelési engedélyek rendszere keretében a meghosszabbítási megállapodás nyilvánvalóan szelektív jellegű, tekintettel a feleket azzal kapcsolatban megillető mérlegelési mozgástérre, hogy meghatározzák a térítés különböző elemeit, vagy úgy döntsenek, hogy egyáltalán nem kötnek ilyen megállapodást, ezáltal pedig a magyar hatóságok diszkrecionális jogkörrel rendelkeztek a tekintetben, hogy a felperessel vagy bármely más piaci szereplővel megállapodást kössenek (a megtámadott határozat (66) preambulumbekezdése). A Bizottság szerint az ilyen elbánást nem igazolhatja annak a rendszernek sem a logikája, sem a jellege, amelyben a bányajáradékok állami bevételt biztosítanak, azokat a kitermelt érték alapján állapítják meg, a meghosszabbítási megállapodás értelmében járó összegeket pedig a meghosszabbítás ellenében fizetik. Márpedig a Bizottság szerint a 2005. évi megállapodás megkötése és a módosított bányászati törvény azt eredményezi, hogy a felperes 2020‑ig gyakorlatilag az összes, kitermelési engedély alá tartozó mezője után alacsonyabb bányajáradékot fizet, míg az ilyen engedély alá tartozó mezőkön kitermelést folytató azon versenytársainak, amelyek időben megkezdték a termelést és nem kötöttek meghosszabbítási megállapodásokat, magasabb bányajáradékokat kell fizetniük (az említett határozat (67) preambulumbekezdése).
44 Harmadszor, a Bizottság megjegyezte, hogy a 2005. évi megállapodás a szénhidrogének ágazatában kötött egyetlen ilyen megállapodás volt, mivel az ilyen típusú többi megállapodást a szilárd ásványi nyersanyagok ágazatában kötötték, az utóbbiakra vonatkozó bányajáradékokat azonban a módosított bányászati törvény nem változtatta meg (a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdése).
45 Negyedszer, a cselekvések sorozata, vagyis a bányászati törvény 26/A. §‑a (5) bekezdésének megfogalmazása, továbbá a 2005. évi megállapodás és a módosított bányászati törvény a felperes vonatkozásában szelektív jellegű volt (a megtámadott határozat (69) preambulumbekezdése). Ezen intézkedéssorozat együttes hatásaként egyedül a felperes tartozott olyan külön rendszer hatálya alá, amely megvédte őt a szénhidrogének kitermelése után fizetendő bányajáradékok bármilyen emelésétől (az említett határozat (70) preambulumbekezdése). A Bizottság megállapította, hogy a szelektivitási kritérium teljesült, tekintettel a meghosszabbítási megállapodás megkötésével kapcsolatos széles mérlegelési jogkörre, valamint arra, hogy a mentességben egyetlen vállalkozás részesült (e határozat (71) preambulumbekezdése).
46 Így a Bizottság, jóllehet megállapította, hogy a vitatott intézkedés a két alkotóelemében előnyt biztosított a felperesnek, kiemelte azt a körülményt, hogy a meghosszabbítási megállapodás a megtárgyalásának és megkötésének módjaira tekintettel önmagában szelektív jellegű volt (a megtámadott határozat (66) preambulumbekezdése). A Bizottság azáltal, hogy jelezte: a 2005. évi megállapodás és a módosított bányászati törvény azt eredményezte, hogy a felperesnek 2020‑ig alacsonyabb bányajáradékokat kell fizetnie, mint a többi gazdasági szereplőnek, kiemelte önmagában a 2005. évi megállapodásnak a felperessel szembeni szelektív jellegét (az említett határozat (67) preambulumbekezdése), mivel az ilyen bányajáradékok kedvezményében való részesülés kizárólag a megállapodásból ered, amely az időtartamának mind a tizenöt évére rögzíti a megnövelt bányajáradék mértékét, és amely akként rendelkezik, hogy az így rögzített mértékeket kizárólag e rendelkezések szerint lehet meghatározni, továbbá azok változatlanok maradnak (a 2005. évi megállapodás 4. és 9. pontja). Másfelől annak megállapításával, hogy a felperes olyan külön rendszer hatálya alá tartozott, amely megvédte őt a bányajáradékok bármilyen emelésétől (a megtámadott határozat (70) preambulumbekezdése), a Bizottság szükségképpen úgy ítélte meg, hogy a vitatott intézkedés szelektivitásával kapcsolatos kritérium teljesült, mivel a 2005. évi megállapodás a fent ismertetett jellemzői folytán szelektív volt.
47 A Bizottság tehát a vitatott intézkedés belső piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásnak való minősítése során a 2005. évi megállapodás szelektív jellegéből indult ki, amennyiben e megállapodás az időtartamának mind a tizenöt évére rögzíti a megnövelt bányajáradék mértékét, és akként rendelkezik, hogy az így megállapított mértékek változatlanok maradnak.
A felek érvei
48 A felperes vitatja a 2005. évi megállapodás szelektív jellegét. Mindenekelőtt megjegyzi, hogy az összes mezőjének a megnövelt bányajáradék alá történő besorolása a bányászati törvényből ered, mivel az e törvényben előírt feltételek teljesülnek, így e törvény általános hatályú és általánosan alkalmazandó. A felperes továbbá azt állítja, hogy az övéhez hasonló helyzetben lévő valamennyi kitermelési engedélyjogosult dönthetett úgy, hogy a bányászati törvény ezzel kapcsolatos rendelkezéseinek megfelelően tárgyalásokat folytat a kitermelési jogainak meghosszabbításáról szóló megállapodás megkötése érdekében. A felperes válaszképpen megjegyzi, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban maga is úgy ítélte meg, hogy a 2005. évi megállapodás az ő tekintetében „általános elbánásról” rendelkezett, és nem képezett „előnyt”, még akkor sem, ha rögzítette azokat a bányajáradékokat, amelyeket a felperesnek az említett megállapodás egész időtartama alatt fizetnie kell. A felperes hivatkozik a bányászati törvény 20. §‑ának (11) bekezdésére, amely szerint a koncesszió esetében, illetve a kitermelési engedély meghosszabbítása esetében fizetendő bányajáradékok a koncessziós szerződésben, illetve a meghosszabbítási megállapodásban feltüntetett és megállapított mértékeknek felelnek meg. A felperes emlékeztet arra, hogy a közigazgatási eljárás során Magyarország kifejtette, hogy a bányászati projektekben jelentős beruházásokat végrehajtó vállalkozásoknak hosszú távon bizonyossággal kell rendelkezniük a bányajáradékokat és az alkalmazandó díjakat illetően, következésképpen pedig a megállapodás tárgyát képező bányajáradékoknak a megállapodás egész időtartama alatt rögzítetteknek és stabilaknak kell lenniük, ez az elv pedig az engedély keretében termelésbe állított mezőkkel kapcsolatos bányajáradékokra is alkalmazandó.
49 A Bizottság három érvvel próbálja cáfolni a felperes érvelését. Először is úgy véli, hogy nem megalapozott az az állítás, amely szerint a bányászati törvény olyan egyetlen viszonyítási alapot képez, amelynek keretében a koncessziók, a kitermelési engedélyek és a meghosszabbítási megállapodások elkülönült alrendszereknek minősülnek, mivel a meghosszabbítási megállapodások a kitermelési engedélyek rendszerének képezik a részét. Másodszor, jóllehet a felperes azt állítja, hogy a 2005. évi megállapodás megkötését követően nincs hátrányos megkülönböztetés közte és az összes többi kitermelési engedélyjogosult között, a Bizottság úgy véli, hogy a felperes nem veszi figyelembe, hogy a vitatott intézkedés e megállapodás és a módosított bányászati törvény társítása, amely törvény hatálybalépését követően a felperes már nem ugyanabban a helyzetben van, mint a többi jogosult. Harmadszor, a Bizottság kétségbe vonja, hogy a bányászati törvény a kitermelési engedély keretében fizetendő járadékok stabilitásának szabályát állapítaná meg, vagy hogy létezne olyan következetes szabályrendszer, amely az összes bányavállalkozónak garantálná a már termelésbe állított mezőik tekintetében a jogbiztonságot.
A Törvényszék álláspontja
50 Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerint, „[h]a a Szerződések másként nem rendelkeznek, a belső piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet”.
51 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 107. cikk (1) bekezdésének értelmében vett támogatáskénti minősítéshez az e rendelkezésben írt valamennyi feltétel teljesülése szükséges. Így ahhoz, hogy valamely állami intézkedést állami támogatásnak lehessen minősíteni, először is állami beavatkozásról vagy állami forrásból történő beavatkozásról kell, hogy szó legyen, másodszor ennek a beavatkozásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet, harmadszor a kedvezményezettjét előnyben kell részesítenie, negyedszer pedig torzítania kell a versenyt, vagy a verseny torzításával kell fenyegetnie (lásd a Bíróság C‑399/08. P. sz., Bizottság kontra Deutsche Post ügyben 2010. szeptember 2‑án hozott ítéletének [EBHT 2010., I‑7831. o.] 38. és 39. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
52 A kedvezményezettnek biztosított előny fennállásával kapcsolatos feltételt illetően az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy formájától függetlenül támogatásnak minősül az a beavatkozás, amely közvetlenül vagy közvetve alkalmas vállalkozások előnyben részesítésére, illetve amely olyan gazdasági előnynek tekinthető, amelyben a kedvezményezett vállalkozás rendes piaci feltételek között nem részesülhetett volna a (lásd a fenti 51. pontban hivatkozott Bizottság kontra Deutsche Post ügyben hozott ítélet 40. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
53 Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik ugyanis, hogy a támogatás fogalma általánosabb, mint a szubvencióé. Nemcsak a pozitív juttatásokat foglalja magában, hanem azon állami beavatkozásokat is, amelyek különböző módon könnyítenek a vállalkozás költségvetésére általában nehezedő terheken, és amelyek ezáltal ugyanolyan természetűek és azonos hatásúak, de nem minősülnek a szó szoros értelmében vett szubvenciónak (lásd a Bíróság C‑81/10. P. sz., France Télécom kontra Bizottság ügyben 2011. december 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2011., I‑12899. o.] 16. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
54 A támogatási intézkedés szelektív jellegét illetően azt is meg kell állapítani, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése nem az okaik vagy céljaik szerint tesz különbséget az állami beavatkozások között, hanem a hatásaik szerint határozza meg azokat (a Bíróság C‑409/00. sz., Spanyolország kontra Bizottság ügyben 2003. február 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑1487. o.] 46. pontja). Ebből következik, hogy e rendelkezés alkalmazása kizárólag annak meghatározását követeli meg, hogy adott jogrendszer keretében az állami intézkedés alkalmas‑e arra, hogy „bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelését” előnyben részesítsen olyan más vállalkozásokkal vagy árukkal szemben, amelyek az említett jogrendszer által követett célra tekintettel hasonló ténybeli és jogi helyzetben vannak (lásd a fent hivatkozott Spanyolország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 47. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Amennyiben igen, a támogatási intézkedés megfelel az állami támogatás e rendelkezés szerinti fogalmi elemét képező szelektivitási feltételnek.
55 A 2005. évi megállapodás szelektív jellegét illetően a megtámadott határozatban tett megállapítások helytállóságának mérlegelése előtt ismertetni kell a közigazgatási eljárás során Magyarország és a felperes által előadott érveket.
56 E tekintetben Magyarország a közigazgatási eljárás során a 2005. évi megállapodás szelektív jellegét vitató több érvet is kifejtett, amely szelektív jellegre a Bizottság már az eljárást megindító határozatban is hivatkozott, amely határozat megjegyezte, hogy a vizsgálat tárgyát képező vitatott intézkedés egyetlen vállalkozásnak biztosított mentességet a bányajáradékok alól (az eljárást megindító határozat (18) és (21) preambulumbekezdése).
57 Az előzetes vizsgálati szakasz során Magyarország 2008. március 17‑én válaszolt a Bizottság által a bányászati törvény azon rendelkezéseire vonatkozóan feltett kérdésre, amelyek alapján a felperes 2020‑ig rögzített összegű bányajáradék fizetésére jogosult, ennek során pedig Magyarország ismertette e törvény 20. §‑ának (11) bekezdését és 26/A. §‑ának (5) bekezdését. A bányászati törvény 20. §‑ának (11) bekezdése szerint a pénzben kifejezett bányajáradék összegét a kitermelt ásványi anyag értékének e törvényben, a koncessziós szerződésben vagy az említett törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése alapján kötött szerződésben meghatározott százalékában kell megállapítani. Magyarország megjegyezte, hogy a kitermelési engedéllyel rendelkező valamennyi bányavállalkozó kérheti a termelés megkezdésére biztosított törvényi határidő meghosszabbítását, ez esetben pedig a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdésében foglalt szabályok alapján az elmaradt járadék pótlására szolgáló járadékot kell fizetnie (lásd a fenti 6. pontot), az ilyen meghosszabbítási megállapodás megkötése azonban nem kötelező. Magyarország úgy vélte, hogy a bányászati törvény a bányászati jogoknak a koncesszióra vonatkozó szabályokkal azonos elveken alapuló meghosszabbítását teszi lehetővé. Magyarország azt a következtetést vonta le, hogy valamennyi vállalkozás hátrányos megkülönböztetéstől mentesen köthet meghosszabbítási megállapodásokat, mivel az ilyen vállalkozás a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése szerinti követelmények tiszteletben tartása mellett jogosult a termelés kezdő időpontjának elhalasztására.
58 Magyarország ezenkívül 2008. szeptember 8‑án pontosításokkal szolgált azon jogi alapokat illetően, amelyek alapján az olyan vállalkozás, amelynek az előírt határidőn belül nem sikerült megkezdenie a termelést, a bányászati törvényben meghatározottaknál alacsonyabb összegű bányajáradékot fizethet, ennek kapcsán pedig Magyarország ismét idézte az említett törvény 20. §‑ának (11) bekezdésében foglalt rendelkezéseket, kifejtve, hogy ha a tevékenységet kitermelési engedély alapján gyakorolják, a bányajáradék mértékét az adott esettől függően a következők határozzák meg: e törvény 20. §‑ának (3) bekezdése, amely a kitermelt ásványi anyagok típusától függően állapítja meg a járadék jogszabályi mértékét, vagy pedig – a kitermelési engedély meghosszabbítása esetén – az említett törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése alapján megkötött szerződés.
59 Magyarország az eljárást megindító határozatra adott, 2009. április 9‑i válaszában mindenekelőtt kiemelte a bányászati szabályozás logikáját, amely magában foglalja, hogy az ahhoz hasonló záradék, mint amely a megállapodás időtartamának mind a tizenöt évére rögzíti a megnövelt bányajáradék mértékét, és akként rendelkezik, hogy az így meghatározott mértékek változatlanok maradnak, minden meghosszabbítási megállapodásnak „természetes” eleme, mivel a bányajáradékok mértékeinek utólagos módosításai nem alkalmazhatók az ilyen megállapodásban meghatározott mértékekre. Magyarország szerint a 2005. évi megállapodás nem biztosít semmilyen kedvezményes elbánást a felperesnek, mivel az ugyanilyen helyzetben lévő összes többi bányavállalkozó számíthat olyan megállapodás megkötésére, amely a bányajáradékok mértékét az előbbi megállapodással azonos módon határozza meg. Ezt követően Magyarország visszatért a bányászati törvény 20. §‑ának (11) bekezdésére, amelyről úgy véli, hogy konkrétan meghatározza a bányajáradékok mértékének számítási módszereit. Magyarország szerint, amikor a bányászati törvény 20. §‑ának (11) bekezdése az e törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése alapján kötött megállapodásokra utal, kimondottan azt a célt követi, hogy az ilyen megállapodásokban meghatározott bányajáradékokat jogszabályi úton alkalmazandóvá tegye az ilyen megállapodások által érintett mezőkön folytatott termelésre, függetlenül a bányajáradék említett törvényben meghatározott mértékétől. Magyarország végül vitatta az eljárást megindító határozat (29) preambulumbekezdésében szereplő azon megállapítást, amely szerint egyetlen más piaci szereplő sem számíthatott arra, hogy a 2005. évi megállapodásban meghatározott feltételek mellett ilyen megállapodást kössön, mivel Magyarország szerint a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdéséből ennek az ellenkezője következik, vagyis a 2005. évi megállapodás épp az egyetlen olyan típusú megállapodás volt, amelyet meg lehetett kötni.
60 Ezenkívül a hivatalos vizsgálati eljárás során a felperes is előadta a 2005. évi megállapodás szelektív jellegének hiányával kapcsolatos érveit.
61 A 2008. április 27‑i észrevételeiben a felperes maga is úgy vélte, hogy a vele azonos helyzetben lévő összes bányavállalkozó kötött volna a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése szerinti, a 2005. évi megállapodással azonos rendelkezéseket tartalmazó olyan meghosszabbítási megállapodást, amely rögzíti a megállapodásban meghatározott bányajáradék mértékét, és amely kizárja, hogy e mértékek utólagos jogszabályi megváltoztatása érvényesülhessen. A felperes oly módon is vitatta a 2005. évi megállapodás szelektív jellegét, hogy utalt a magyar hatóságok és a bányavállalkozók között a szilárd ásványi nyersanyagok ágazatában létrejött ugyanilyen jellegű megállapodásokra, amelyek ahhoz hasonló záradékokat tartalmaztak, mint amely az említett 2005. évi megállapodás időtartamának mind a tizenöt évére rögzíti a megnövelt bányajáradék mértékét, és mint amely akként rendelkezik, hogy az így meghatározott mértékek változatlanok maradnak. A felperes utalt a bányászati törvény 20. §‑ának (11) bekezdésére azon körülmény igazolása érdekében, hogy a bányajáradék 2005. évi megállapodásban meghatározott mértéke eltér a kitermelési engedélyek rendszeréből eredő mértéktől, azt állítva, hogy ha a jogalkotónak az lett volna a szándéka, hogy a törvényben meghatározott bányajáradék jövőbeli módosítása a 2005. évi megállapodásban meghatározott bányajáradék helyébe lépjen, akkor erre vonatkozó kifejezett szabályt kellett volna alkotnia.
62 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a vitatott intézkedés két elemből áll, vagyis egyrészt a 2005. évi megállapodásból, amely a felperes valamennyi, termelésbe állított vagy meghosszabbítással érintett mezője vonatkozásában a megállapodás időtartamának mind a tizenöt évére meghatározza a bányajáradék mértékét, másrészt pedig a módosított bányászati törvényből, amely a kitermelési engedély hatálya alá tartozó összes szénhidrogénmező esetében megnöveli a bányajáradékot, anélkül hogy olyan rendelkezést tartalmazna, amely a már meghosszabbítási megállapodás tárgyát képező mezőkre vonatkozik.
63 E tekintetben mindjárt az elején meg kell állapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (53) preambulumbekezdésében helyesen hangsúlyozta, hogy a 2005. évi megállapodás nem volt ellentétes az állami támogatásokra vonatkozó szabályokkal. Mivel ugyanis a 2005. évi megállapodás értelmében meghatározott, mind a már termelésbe állított, mind pedig a kitermelési engedély meghosszabbításával érintett mezőkre irányadó járadékok magasabbak voltak, mint a megállapodás megkötésének időpontjában a jogszabály által előírt járadékok, e megállapodás nem tartalmazott az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatási elemet.
64 Továbbá meg kell állapítani, hogy ha az állam valamely gazdasági szereplővel olyan megállapodást köt, amely nem tartalmaz az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatási elemet, az a körülmény, hogy az ilyen megállapodás külső feltételei utóbb akként változnak, hogy a szóban forgó gazdasági szereplő a többi, hasonló megállapodást nem kötő gazdasági szereplőhöz képest előnyösebb helyzetbe kerül, nem lehet elegendő ahhoz, hogy a megállapodást és a külső feltételeinek utólagos módosítását állami támogatásnak lehessen tekinteni.
65 A fenti elv hiányában ugyanis a valamely gazdasági szereplő által az állammal kötött minden olyan megállapodás, amely nem tartalmaz az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatási elemet, minden esetben megkérdőjelezhető lenne, amikor a megállapodásban részes gazdasági szereplő működési környezetét képező piaci helyzet akként változik, hogy az a fenti 64. pontban ismertetetthez hasonló előnyt biztosít e gazdasági szereplőnek, vagy amikor az állam a piaci fejleményeket követve, objektíven igazolt módon gyakorolja a szabályozási hatáskörét, mindamellett tiszteletben tartva az ilyen megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket.
66 Ezzel szemben az ilyen elemeknek a Bizottság által a megtámadott határozatban megállapítotthoz hasonló társítása állami támogatásnak minősíthető, amennyiben a megkötött megállapodás kikötéseit az állam nem az általános hatályú jogszabályból eredő és valamennyi gazdasági szereplőre irányadó objektív kritériumok alapján, hanem szelektív módon kínálta fel egy vagy több gazdasági szereplőnek. E tekintetben meg kell állapítani, hogy az a körülmény, hogy csupán egyetlen gazdasági szereplő kötött ilyen típusú megállapodást, nem elegendő a megállapodás szelektív jellegének alátámasztásához, mivel az ilyen körülmény többek között abból is következhet, hogy a többi gazdasági szereplőnek nem állt érdekében ilyen megállapodás megkötése.
67 Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából egyetlen támogatási intézkedés több elem társításából is állhat, feltéve hogy ezek az elemek az időbeli sorrendjükre, a céljukra és a vállalkozás e beavatkozások időpontjában fennálló helyzetére tekintettel olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem lehet azokat elválasztani (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑399/10. P. sz., Bouygues és Bouygues Télécom kontra Bizottság és társai és C‑401/10. P. sz., Bizottság kontra Franciaország és társai egyesített ügyekben 2013. március 19‑én hozott ítéletének 103. és 104. pontját). Ebben az összefüggésben az elemeknek a Bizottság által a megtámadott határozatban hivatkozotthoz hasonló társítása állami támogatásnak minősíthető, amennyiben az állam a piacon már jelen lévő egy vagy több gazdasági szereplő védelmében jár el oly módon, hogy a megállapodás egész időtartamára garantált járadékmértékeket biztosító megállapodást köt velük, ennek során pedig az a szándéka, hogy a járadék mértékének növelésével utólag oly módon gyakorolja a szabályozási hatáskörét, hogy a többi piaci szereplő hátrányos helyzetbe kerüljön, akár a megállapodás megkötésének időpontjában a piacon már jelenlévő gazdasági szereplőkről, akár pedig újabb gazdasági szereplőkről legyen szó.
68 A fenti megfontolások alapján kell megvizsgálni, hogy a Bizottság a jelen esetben helyesen állapíthatta‑e meg a vitatott intézkedés szelektív jellegét azon az alapon, hogy a 2005. évi megállapodás szelektív volt, amennyiben az időtartamának mind a tizenöt évére rögzíti a megnövelt bányajáradék mértékét, továbbá akként rendelkezik, hogy az így meghatározott mértékek változatlanok maradnak.
69 Először is pontosan elemezni kell a 2005. évi megállapodás megkötésének jogi hátterét.
70 A bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése minden bányavállalkozónak – függetlenül attól, hogy szénhidrogénmezőkön vagy a szilárd ásványi nyersanyagok ágazatában folytat kitermelést – lehetővé teszi, hogy a kitermelési engedély kiadásától számított öt éven belül az általa termelésbe még nem állított egy vagy több mező vonatkozásában a bányászati jogainak meghosszabbítását kérje. Ennyiben a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése nem tűnik szelektív jellegű rendelkezésnek.
71 Ami a megtámadott határozat (66) preambulumbekezdésében kiemelt azon körülményt illeti, hogy valamely bányavállalkozó és a magyar hatóságok dönthetnek úgy is, hogy nem kötnek meghosszabbítási megállapodást, meg kell állapítani egyrészt, hogy a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdéséből nem tűnik ki, hogy a magyar hatóságok abban az esetben, ha meghosszabbítás iránti kérelemmel fordulnak hozzájuk, megtagadhatnák az arra irányuló tárgyalások megkezdését, hogy a szóban forgó bányászati jogok meghosszabbításának tárgyában megállapodást kössenek. Másrészt a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése alapján minden bányavállalkozó kérheti a bányászati jogainak meghosszabbítását (lásd a fenti 70. pontot). Ugyanakkor a bányavállalkozó dönthet úgy, hogy nem terjeszt elő meghosszabbítás iránti kérelmet, tekintettel különösen a meghosszabbítás iránti kérelem időpontjában irányadó bányajáradék mértékének növelése folytán keletkező pénzügyi költségre, amely növelés adott esetben a termelésbe állított összes mezőre kiterjed (lásd a fenti 6. pontot), illetve dönthet úgy is, hogy nem fogadja el a meghosszabbítás iránti kérelmet követően a magyar hatóságok által javasolt mértéket, és így nem köt meghosszabbítási megállapodást.
72 Másfelől igaz, hogy a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése mérlegelési mozgásteret hagy a magyar hatóságoknak, amennyiben akként rendelkezik, hogy a meghosszabbítási járadék mértéke – amely adott esetben meghatározza a megnövelt bányajáradék mértékét – nem haladhatja meg a meghosszabbítás iránti kérelem időpontjában irányadó mérték 1,2‑szeresét. Az ilyen mérlegelési mozgásteret azonban nem lehet kötelezően úgy tekinteni, hogy az bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelését másokhoz képest előnyben részesítene, ezáltal pedig a megkötött meghosszabbítási megállapodásoknak szelektív jelleget kölcsönözne. E mérlegelési mozgásteret ugyanis olyan különböző tényezők igazolhatják, mint a meghosszabbítással érintett mezők száma, valamint e mezőknek a már termelésbe állított mezőkhöz képest fennálló becsült jelentősége. Pontosabban, ha a meghosszabbítás iránti kérelem időpontjában irányadó járadék mértékének növelése – mint azt Magyarország a közigazgatási eljárás során állította (lásd a fenti 57. pontot) – a kitermelési engedély kiadásától számított öt éven belül termelésbe nem állított mezőkre vonatkozó elmaradt járadékok pótlására szolgál, nem logikátlan, hogy a meghosszabbítási járadék, adott esetben pedig a megnövelt bányajáradék – amelyek azokra a mezőkre alkalmazandók, amelyek vonatkozásában a kitermelés kezdetének időpontját elhalasztották, illetve a már termelésbe állított mezőkre – mértéke magasabb legyen, amennyiben a meghosszabbítással érintett mezők száma a már termelésbe állított mezők számához képest jelentős, illetve alacsonyabb legyen, amennyiben – mint a jelen ügyben is – a meghosszabbítással érintett mezők száma a termelésbe állított mezőknek csekély hányadát képezi. Ebből következik, hogy a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdésében biztosított mérlegelési mozgástér jellegénél fogva lehetővé teszi a közigazgatásnak, hogy megóvja a gazdasági szereplők közötti egyenlő bánásmódot aszerint, hogy e gazdasági szereplők a fenti 54. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében hasonló vagy eltérő helyzetben vannak, amennyiben a közigazgatás a járadékra vonatkozó javaslatait az egyes előterjesztett meghosszabbítás iránti kérelmek jellemzőihez igazíthatja, továbbá hogy e mérlegelési mozgástér olyan objektív kritériumokkal körülírt mérlegelési jogkör kifejezéseként jelenik meg, amelyek nem idegenek a járadékoknak a szóban forgó szabályozás által megállapított rendszerétől. Tágabb értelemben meg kell jegyezni, hogy a jelenleg tárgyalt mérlegelési mozgástér jellegét tekintve különbözik attól az esettől, amelyben az ilyen mozgástér gyakorlása a valamely gazdasági szereplő javát szolgáló előny biztosításához kötődik. A jelen esetben a magyar hatóságokat megillető mérlegelési mozgástér a gazdasági szereplőkre háruló további teher kiegyensúlyozására szolgál annak érdekében, hogy figyelembe vegye az egyenlő bánásmód elvéből eredő követelményeket.
73 A bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése azt is kimondja, hogy a meghosszabbítási megállapodás meghatározza a meghosszabbítási járadék mértékét, továbbá hogy amennyiben a meghosszabbítás iránti kérelem kettőnél vagy ötnél több mezőre vonatkozik, ugyanezen megállapodás meghatározza a legalább ötéves időtartamra szóló megnövelt bányajáradék mértékét, valamint az egyszeri térítés összegét (lásd a fenti 6. pontot). E rendelkezésből következik, hogy meghosszabbítás esetén a meghosszabbítási járadék mértékét, adott esetben pedig a megnövelt bányajáradék mértékét kizárólag a meghosszabbítási megállapodás határozza meg, másfelől pedig e szabályt a bányászati törvény 20. §‑ának (11) bekezdése kifejezetten tartalmazza.
74 Következésképpen, tekintettel a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdésében foglalt rendelkezésekre, amelyek a kitermelési engedélyeinek meghosszabbítását kérni szándékozó valamennyi vállalkozásra irányadók, és amelyek alapján a 2005. évi megállapodást megkötötték, az a körülmény, hogy az említett megállapodás érvényességének évei szerint meghatározott mértékek tárgyalás eredményei, nem elegendő ahhoz, hogy e megállapodást szelektív jellegűvé tegye. Tekintettel a fenti 72. pontban foglalt megállapításokra, ez csak akkor lett volna másképp, ha a magyar hatóságok a meghosszabbítási járadék és a megnövelt bányajáradék mértékét meghatározó 2005. évi megállapodáshoz vezető tárgyalások során akként éltek volna a mérlegelési mozgásterükkel, hogy a felperest előnyben részesítik azáltal, hogy a kitermelési engedély meghosszabbítása esetén történő járadéknövelés célját figyelembe véve objektív indokok nélkül fogadnak el alacsony szintű járadékot, mindezt pedig az összes többi olyan gazdasági szereplő hátrányára, amelyek megpróbálták meghosszabbítani a bányászati jogaikat, illetve ilyen gazdasági szereplő hiányában olyan konkrét valószínűsítő körülmények fennállása mellett, amelyek alátámasztják a felperesnek biztosított indokolatlanul előnyös elbánást. Másfelől, amennyiben e kikötések akként rendelkeznek, hogy a megnövelt bányajáradék megállapodásban meghatározott mértéke a megállapodás teljes időtartamára irányadó és ezalatt egyoldalúan nem módosítható, a 2005. évi megállapodás semmit nem tesz hozzá a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdésében meghatározott, a fenti 73. pontban felidézett szabályhoz.
75 Másodszor tehát a Törvényszéknek meg kell vizsgálnia, hogy a Bizottság bizonyította‑e a 2005. évi megállapodás szelektív jellegét, tekintettel különösen arra a záradékra, amely a megállapodás időtartamának mind a tizenöt évére a megnövelt bányajáradék konkrét mértékét írja elő, valamint arra a záradékra, amely akként rendelkezik, hogy az így meghatározott mértékek változatlanok maradnak.
76 Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a bányászati törvény általános megfogalmazást tartalmaz azzal kapcsolatban, hogy mely vállalkozások részesülhetnek az törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése szerinti rendelkezések előnyeiben (lásd a fenti 70. pontot).
77 Továbbá meg kell állapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban annak kijelentésére szorítkozott, hogy a felperes ténylegesen az egyetlen olyan vállalkozás volt, amely a szénhidrogének ágazatában meghosszabbítási megállapodást kötött (a megtámadott határozat (71) preambulumbekezdése). Márpedig, mint az a fenti 66. és 71. pontban megállapítást nyert, ez azzal is magyarázható, hogy a többi gazdasági szereplőnek nem fűződött érdeke ahhoz, hogy ilyen megállapodást kössön, vagy azzal, hogy a feleknek nem sikerült megállapodniuk a meghosszabbítási járadék mértékéről. Ami e két utóbbi esetet illeti, mivel a bányászati törvény által a meghosszabbítási megállapodás megkötésének alapjául meghatározott kritériumok objektívek, és minden, e kritériumoknak megfelelő potenciálisan érdekelt gazdasági szereplőre alkalmazandók, nem fogadható el, hogy a 2005. évi megállapodás megkötésének szelektív jellege lenne.
78 Másfelől, mint azt a fenti 74. pont kifejtette, Magyarország és a felperes azáltal, hogy a 2005. évi megállapodás érvényességi időtartamának mind a tizenöt évére rögzítette a megnövelt bányajáradék mértékét, és kikötötte, hogy az így rögzített mértékek változatlanok maradnak, a bányászati törvény 26/A. §‑a (5) bekezdésének és 20. §‑a (11) bekezdésének alkalmazására szorítkozott, amelyek akként rendelkeznek, hogy minden meghosszabbítási megállapodás meghatározza az időtartamára irányadó megnövelt bányajáradék mértékét.
79 Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy a 2005. évi megállapodás értelmében kikötött mértékek a felperes kitermelési engedély alapján már termelésbe állított valamennyi mezőjére irányadók, vagyis 44 szénhidrogénmezőre, amelyeken a termelés 1998. január 1‑je után kezdődött, és 93 földgázmezőre, amelyeken a termelés ezen időpontot megelőzően vette kezdetét, míg a meghosszabbítás csak tizenkét olyan másik mezőt érint, amelyeket a megállapodás megkötésének időpontjában még nem állítottak termelésbe. E feltételek mellett azt, hogy a növelési együttható az 1,2 felső határ alatt, különösen pedig 1,02 és 1,05 között helyezkedik el (lásd fenti 8. pontot), objektíve magyarázhatja, hogy a meghosszabbítással érintett tizenkét mező csekély jelentőségű a 2005‑ben már termelésbe állított 137 mezőhöz képest (lásd a fenti 72. pontot). Márpedig meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem vizsgálta a 2005. évi megállapodás e releváns vonatkozását, vagyis a megtámadott határozatból nem következik semmilyen valószínűsítő körülmény, amely alátámaszthatná, hogy a felperes indokolatlanul kedvező elbánásban részesült. E körülmények között nem feltételezhető, hogy a felperesnek a fenti 54. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében vett, az övéhez potenciálisan hasonló helyzetben lévő minden más vállalkozáshoz képest kedvező elbánáshoz lett volna joga.
80 A fentiekkel összefüggésben, jóllehet a Bizottság említést tett arról, hogy a szilárd ásványi nyersanyagok ágazatában voltak egyéb meghosszabbítási megállapodások is, úgy ítélte meg, hogy e megállapodásokat nem kell figyelembe venni, mivel azok más bányajáradékok alá tartozó más ásványi nyersanyagtípusokra vonatkoztak, ezen ásványi nyersanyagokat illetően pedig a módosított bányászati törvény nem változtatta meg a járadékokat (a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdése). Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott határozat (70) preambulumbekezdése szerint a vitatott intézkedés szelektív jellege a 2005. évi megállapodás szelektivitásából ered (lásd a fenti 46. pontot), nem pedig a kitermelt ásványi nyersanyagok jellegéből, az árványi nyersanyagok e kategóriáira vonatkozó járadékok mértékéből, vagy abból a körülményből, hogy e mértékeket utóbb nem módosították. Így a Bizottság által a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdésében tett megállapítások nem relevánsak a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése alapján és a 2005. évi megállapodáshoz hasonló megfogalmazásban megkötött egyéb meghosszabbítási megállapodások létezésére alapított érvelés elutasítása szempontjából. A Bizottság az általa követett megközelítés során tehát nem volt hajlandó figyelembe venni minden olyan körülményt, amely révén módjában állt volna mérlegelni, hogy a 2005. évi megállapodás a felperes vonatkozásában szelektív volt‑e, tekintettel az egyéb olyan meghosszabbítási megállapodások által teremtett helyzetre, amelyeket szintén a bányászati törvény 26/A. §‑ának (5) bekezdése alapján kötöttek, és amelyek létezését a felperes a Bizottság tudomására hozta. Ráadásul a Bizottság még csak meg sem kísérelte, hogy a magyar hatóságoktól részletesebb információkat szerezzen be a szilárd ásványi nyersanyagok ágazatában működő bányavállalkozók által kötött meghosszabbítási megállapodásokról.
81 Figyelembe véve először is a meghosszabbítási megállapodások megkötését szabályozó jogi háttér szelektív jellegének hiányát, valamint a járadékok mértékével kapcsolatos tárgyalások során a magyar hatóságokat megillető mérlegelési mozgástér biztosítását igazoló megfontolásokat, másodszor pedig bármi olyan valószínűsítő körülmény hiányát, amely szerint e hatóságok a hasonló helyzetben lévő minden más vállalkozáshoz képest kedvezőbb elbánásban részesítették volna a felperest (lásd a fenti 70–74., 79. és 80. pontot), a 2005. évi megállapodás szelektív jellege nem tekinthető bizonyítottnak.
82 Végül meg kell állapítani, hogy a járadékoknak a módosított bányászati törvény – amely csak 2008‑ban lépett hatályba – értelmében történő emelésére a kőolaj világpiaci árának emelkedésével összefüggésben került sor, mint ezt a felperes az eljárás során előterjesztett beadványaiban kifejtette, valamint a Törvényszék ezzel kapcsolatos felhívására benyújtott beadványában részletezte (lásd a fenti 36. pontot). Másfelől, mivel a Bizottság nem hivatkozott arra, hogy a 2005. évi megállapodást a bányajáradékok emelkedésére számítva kötötték volna meg, e megállapodásnak és a bányászati törvénynek a társítása jogszerűen nem minősíthető az EUMSZ 107. cikk értelmében vett állami támogatásnak (lásd a fenti 64–67. pontot).
83 Következésképpen az első kereseti jogalapon belüli második, a vitatott intézkedés szelektivitásának hiányára alapított kifogásnak helyt kell adni, a megtámadott határozatot pedig meg kell semmisíteni, anélkül hogy el kellene bírálni az első jogalapon belüli többi kifogást, valamint második és a harmadik jogalapot.
A költségekről
84 A Törvényszék eljárási szabályzata 87. cikkének 2. §‑a szerint a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A jelen ügyben, mivel a Bizottság pervesztes lett, kötelezni kell a saját és a felperes költségeinek a viselésére.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a Magyarország által a MOL Nyrt. részére nyújtott C 1/09 (korábbi NN 69/08) számú állami támogatásról szóló, 2010. június 9‑i 2011/88/EU bizottsági határozatot megsemmisíti.
2) A Törvényszék az Európai Bizottságot kötelezi a költségek viselésére.
Forwood | Dehousse | Schwarcz |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2013. november 12‑i nyilvános ülésen.
Aláírások