Language of document : ECLI:EU:C:2022:182

JULIANE KOKOTT

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2022. március 10.(1)

C804/21. PPU. sz. ügy

C,

CD;

a Syyttäjä

részvételével

(a Korkein oikeus [legfelsőbb bíróság, Finnország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal iránti kérelem – Büntetőügyekben folytatott együttműködés – Európai elfogatóparancs – 2002/584 kerethatározat – A keresett személyek kibocsátó igazságügyi hatóságnak történő átadása – Az átadás határideje – Az átadás vis maior miatti lehetetlensége – A vis maior megállapítására vonatkozó hatáskör – Az átadás határidejének lejárta – Covid19 – Menedékjog iránti kérelem”






I.      Bevezetés

1.        A 2002/584 kerethatározat(2) 23. cikke az európai elfogatóparancs útján keresett személyek azt követően történő átadását szabályozza, hogy a végrehajtó tagállam illetékes szervei végleges határozatot hoztak e személyek átadásáról. Ha a keresett személyt nem adják át rendkívül rövid határidőn belül, a 23. cikk (5) bekezdése alapján szabadon kell bocsátani. Ha az átadást vis maior akadályozza, ez a határidő a 23. cikk (3) bekezdése alapján meghosszabbítható. E tekintetben e rendelkezés nem tesz különbséget aszerint, hogy az elfogatóparancs büntetőeljárás lefolytatását vagy szabadságvesztés‑büntetés végrehajtását szolgálja‑e.

2.        A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem lehetőséget ad a Bíróságnak arra, hogy pontosítsa a 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) bekezdésének értelmezését azt illetően, hogy a végrehajtó tagállam rendőrsége megállapíthatja‑e a vis maior fennállását. Tisztázni kell továbbá, hogy milyen jelentőséggel bír a keresett személy által benyújtott menedékjog iránti kérelem az átadási határidők és a szabadon bocsátás szempontjából. Mindemellett felmerül a kérdés, hogy a 23. cikk milyen feltételek mellett alkalmazandó egyáltalán.

II.    Jogi háttér

A.      Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXXI. törvény; a továbbiakban: EJEE)

3.        Az EJEE 5. cikke rögzíti a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot:

„1.      Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján:

a)      törvényes őrizetben tartás az illetékes bíróság által történt elítélést követően;

b)      […]

c)      törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák, vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;

[…]

f)      törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel az országba való jogtalan belépés megakadályozása céljából vagy olyan személy törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, aki ellen intézkedés van folyamatban kiutasítása vagy kiadatása céljából.

2.      […]

3.      E Cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró, vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést.

4.      Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.

5.      […]”

B.      A 2002/584 kerethatározat

4.        A 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (1) bekezdése meghatározza az európai elfogatóparancs hatályát:

„Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.”

5.        A 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) és (2) bekezdése az illetékes igazságügyi hatóságokat határozza meg:

„(1)      Kibocsátó igazságügyi hatóság a kibocsátó tagállamnak az az igazságügyi hatósága, amely ezen állam joga szerint az európai elfogatóparancs kibocsátására illetékes.

(2)      Végrehajtó igazságügyi hatóság a végrehajtó tagállamnak az az igazságügyi hatósága, amely ezen állam joga szerint az európai elfogatóparancs végrehajtására illetékes.”

6.        A 2002/584 kerethatározat (8) preambulumbekezdése a végrehajtó igazságügyi hatóság szerepét tisztázza:

„Az európai elfogatóparancs végrehajtásaként hozott határozatokat megfelelően ellenőrizni kell, ami azt jelenti, hogy annak a tagállamnak az igazságügyi hatósága határoz az átadásról, amelyben a keresett személyt elfogták [helyesen: hogy abban a tagállamban, amelyben a keresett személyt elfogták, igazságügyi hatóság határoz az átadásról].”

7.        A 2002/584 kerethatározat 7. cikke lehetővé teszi egy központi hatóság részvételét:

„(1)      Az illetékes igazságügyi hatóságok támogatására minden tagállam kijelölhet egy vagy – ha jogrendszere úgy rendelkezik – több központi hatóságot.

(2)      A tagállam, ha ez igazságszolgáltatási rendszere felépítése következtében szükséges, központi hatóságát (hatóságait) bízhatja meg az európai elfogatóparancsok hatósági továbbításával és fogadásával, továbbá az ezekkel kapcsolatos minden egyéb hivatalos levelezéssel.

[…]”

8.        A 2002/584 kerethatározat (9) preambulumbekezdése ezzel kapcsolatban a következőket rögzíti:

„A központi hatóságok szerepének az európai elfogatóparancs végrehajtásában a gyakorlati és igazgatási segítségnyújtásra kell korlátozódnia.”

9.        A 2002/584 kerethatározat 23. cikke a keresett személy átadására azt követően nyitva álló határidőket szabályozza, hogy a végrehajtó tagállam illetékes szervei végleges határozatot hoztak az európai elfogatóparancs végrehajtásáról:

„(1)      A keresett személyt a lehető leghamarabb – az érintett hatóságok megállapodása szerinti időpontban – átadják.

(2)      A személyt legkésőbb az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot követő 10 napon belül át kell adni.

(3)      Ha a keresett személy átadása a (2) bekezdésben előírt határidőn belül a tagállamok bármelyikének hatókörén kívül eső elháríthatatlan akadály miatt nem lehetséges, a végrehajtó és a kibocsátó igazságügyi hatóság haladéktalanul felveszi a kapcsolatot és új átadási időpontban egyeznek meg. Ebben az esetben az átadásra az így egyeztetett új időpontot követő 10 napon belül kerül sor.

(4)      Az átadás kivételesen ideiglenesen felfüggeszthető súlyos emberiességi okokból, például akkor, ha megalapozottan feltételezhető, hogy a végrehajtása nyilvánvalóan veszélyeztetné a keresett személy életét vagy egészségét. Az európai elfogatóparancsot végre kell hajtani, amint ezek az okok megszűntek. A végrehajtó igazságügyi hatóság erről haladéktalanul tájékoztatja a kibocsátó igazságügyi hatóságot, és új átadási időpontban egyeznek meg. Ebben az esetben az átadásra az e megállapodás szerinti új időpontot követő 10 napon belül kerül sor.

(5)      Ha az érintett személy a (2)–(4) bekezdésben említett határidők lejárta után még mindig fogva van, szabadon kell bocsátani.”

C.      A finn átültetés

10.      Finnország a Laki rikoksen johdosta tapahtuvasta luovuttamisesta Suomen ja muiden Euroopan unionin jäsenvaltioiden välilläval (1286/2003) (a Finnország és az Európai Unió többi tagállama közötti átadásról szóló 1286/2003. sz. törvény, a továbbiakban: az uniós átadásról szóló törvény) ültette át a 2002/584 kerethatározatot. A kerethatározat 23. cikkének átültetését a 46–48. § tartalmazza.

11.      Ki kell emelni az uniós átadásról szóló törvény 46. §‑ának második bekezdését, amely a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdését ülteti át, és előírja, hogy az „illetékes hatóságok” (toimivaltaisten viranomaisten) új átadási időpontban egyeznek meg. A kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése ezzel szemben a finn változatban is az „igazságügyi hatóság” (oikeusviranomaisen) kifejezést használja.

12.      Finnországban az átadásról és a fogva tartásról való döntésre hatáskörrel rendelkező igazságügyi hatóságok a Helsingin käräjäoikeus (helsinki körzeti bíróság, Finnország) és a fellebbviteli bíróságként eljáró Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság, Finnország) (az uniós átadásról szóló törvény 11., 19. és 37. §‑a). Az uniós átadásról szóló törvény 44. §‑a szerint ezzel szemben a Keskusrikospoliisi (nemzeti nyomozóiroda, Finnország) rendelkezik hatáskörrel az átadásról szóló határozatok végrehajtására.

III. A tényállás és az előzetes döntéshozatal iránti kérelem

13.      Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az alábbiak szerint mutatja be az előzményeket.

14.      Az illetékes román igazságügyi hatóság 2015. május 19‑én C, majd 2015. május 27‑én CD ellen – akik mindketten román állampolgárok – európai elfogatóparancsot bocsátott ki. Ezen elfogatóparancsok az említett személyek Romániának történő átadására irányultak öt év szabadságvesztés‑büntetés és három év mellékbüntetés végrehajtása céljából. E büntetéseket veszélyes és különösen veszélyes kábítószerek kereskedeleméért, valamint bűnszervezetben való részvételért szabták ki.

15.      A rendelkezésre álló információk szerint C és CD eleinte Svédországban tartózkodott. Ezért a Högsta domstolen (legfelsőbb bíróság, Svédország) 2020. április 8‑án hozott határozatával (NJA 2020., 430. o.) elrendelte C Romániának történő átadását. A Svea hovrätt (stockholmi fellebbviteli bíróság, Svédország) 2020. július 30‑i határozatával elrendelte CD Romániának történő átadását. Ezen átadásról szóló határozatok végrehajtását megelőzően azonban mindketten elhagyták Svédországot, és Finnországba utaztak.

16.      2020. december 15‑én az európai elfogatóparancs alapján Finnországban letartóztatták és őrizetbe vették C‑t és CD‑t. A Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) 2021. április 16‑i határozataival (KKO 2021:24 és [5822021. sz. határozat]) elrendelte C és CD Romániának történő átadását. A román hatóságok kérésére a finn nemzeti nyomozóiroda 2021. május 7‑re tűzte ki az első átadási időpontot, mivel a Covid19‑világjárvány miatt ezen időpont előtt nem állt rendelkezésre megfelelő légi járat.

17.      2021. május 3‑án C és CD fellebbezést nyújtott be a Korkein oikeushoz (legfelsőbb bíróság). A Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) először 2021. május 4‑én ideiglenesen megtiltotta az átadásról szóló határozatok végrehajtását, majd 2021. május 31‑én elutasította a fellebbezéseket. Ezzel hatályon kívül helyezte a végrehajtást megtiltó határozatot. Az átadásra egyeztetett második időpontot – 2021. június 11‑ét – szintén elhalasztották, mivel nem volt közvetlen légi járat Romániába, és az egyeztetett ütemezést betartva nem lehetett megszervezni egy másik tagállamon keresztüli légi szállítást. C és CD ezt követően további kérelmeket nyújtott be eredménytelenül az átadásról szóló határozatok végrehajtásának felfüggesztésére vonatkozóan.

18.      Végezetül CD‑t 2021. június 17‑én, C‑t pedig 2021. június 22‑én kellett volna átadni Romániának. Azonban mindkettejük tekintetében megakadályozta az átadást, hogy menedékjogot kértek Finnországban. A Maahanmuuttovirasto (nemzeti bevándorlási hivatal, Finnország) 2021. november 12‑én elutasította ezeket a menedékjog iránti kérelmeket, azonban C és CD keresetet indított a határozatokkal szemben a Hallinto‑oikeus (közigazgatási bíróság, Finnország) előtt.

19.      A menedékjog iránti kérelmeik tárgyában folytatott eljárással párhuzamosan C és CD azt kérte a rendes bíróságok előtt, hogy bocsássák szabadon őket. 2021. december 20‑án a Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) ezen eljárásban a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)      A [2002/584] kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdésével összefüggésben értelmezett 23. cikkének (3) bekezdése megköveteli‑e, hogy ha a fogvatartott személyt határidőn belül nem adták át, a kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdésében említett végrehajtó igazságügyi hatóság új átadási időpontról határozzon, és vizsgálja a vis maior fennállását, valamint a fogva tartás feltételeit, vagy összhangban áll a kerethatározattal az az eljárás is, amelyben a bíróság ezeket az elemeket csak a felek kérelmére vizsgálja? Ha a határidő meghosszabbítása az igazságügyi hatóság közreműködését igényli, ezen közreműködés elmaradása szükségszerűen azt eredményezi‑e, hogy a kerethatározatban előírt határidők lejártak, és így a fogvatartott személyt ugyanezen kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdése alapján szabadon kell bocsátani?

2)      Úgy kell‑e értelmezni a [2002/584] kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdését, hogy a vis maior fogalma magában foglalja az átadás – a végrehajtó tagállam nemzeti jogszabályain alapuló – olyan jogi akadályait is, mint a végrehajtás bírósági eljárás időtartamára elrendelt tilalma vagy a menedékkérő ahhoz való joga, hogy a végrehajtó államban tartózkodjon mindaddig, amíg a menedékjog iránti kérelméről döntést nem hoznak?”

20.      C és CD, Románia és az Európai Bizottság terjesztett írásbeli észrevételeket a Bíróság elé. A 2022. március 2‑i tárgyaláson C és CD, a Finn Köztársaság, a Holland Királyság és az Európai Bizottság vett részt.

IV.    Jogi értékelés

21.      A 2002/584 kerethatározat 23. cikke szigorú határidőket határoz meg az európai elfogatóparancs útján keresett személy átadására vonatkozóan. A keresett személyt a lehető leghamarabb ((1) bekezdés), főszabály szerint azonban legkésőbb az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot követő 10 napon belül ((2) bekezdés) át kell adni. A 23. cikk (3) bekezdése mindazonáltal úgy rendelkezik, hogy új átadási időpontban kell megegyezni, ha a keresett személy átadása a 23. cikk (2) bekezdésében előírt határidőn belül vis maior(3) miatt nem lehetséges.

22.      Az előzetes döntéshozatali eljárás három kérdést vet fel a 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) bekezdésének alkalmazása során figyelembe veendő vis maior fogalmával kapcsolatban.

23.      Az első kérdés első része annak tisztázását szolgálja, hogy a 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) bekezdésének alkalmazása során minden esetben igazságügyi hatóságnak kell‑e vizsgálnia a vis maior fennállását, és meg kell‑e egyeznie új átadási időpontban, vagy pedig először a rendőrség is meghozhatja ezeket az intézkedéseket, ha valamely bíróság ezt kérelemre felülvizsgálja (erről lásd a C. pontot).

24.      A második kérdés a vis maior fogalmának értelmezésére vonatkozik azt illetően, hogy a vis maior fogalma magában foglalja‑e a keresett személy menedékjog iránti kérelmét és az átadás ezzel együtt járó késedelmét is (erről lásd a D. pontot).

25.      Ez a két kérdés a jelen ügyben azért bír jelentőséggel, mert a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdése minden további korlátozás nélkül úgy rendelkezik, hogy az érintett személyt szabadon kell bocsátani, ha a 23. cikk (2)–(4) bekezdésében említett határidők lejárta után még mindig fogva van. Ezért az első kérdés második részével a Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) azt szeretné megtudni, hogy az érintett személyt már akkor is szabadon kell‑e bocsátani, ha egyetlen bíróság sem vizsgálta, hogy fennáll‑e olyan vis maior, amely miatt új határidő kezdődik. Bár ezt a kérdést csak arra az esetre teszi fel, ha ténylegesen bírósági vizsgálatra van szükség, a másik két kérdés előtt az érintett érdekek és jogi helyzetek tisztázása érdekében először megvizsgálom, hogy a határidő lejártával az érintett személyt valóban szabadon kell‑e bocsátani (erről lásd a B. pontot).

26.      Mindenekelőtt azonban a Bizottság által a tárgyaláson előadott azon érvre térek ki, amely szerint a 2002/584 kerethatározat 23. cikke mindaddig nem alkalmazható, amíg az átadással szembeni valamely jogorvoslat folyamatban van.

A.      A 2002/584 kerethatározat 23. cikkének alkalmazhatóságáról

27.      A kerethatározat 23. cikkének (2) bekezdéséből következik, hogy az e rendelkezésben előírt határidő az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalával kezdődik.

28.      A 23. cikk a 2002/584 kerethatározat 2. fejezetében meghatározott, meglehetősen bonyolult átadási eljárás végén kapott helyet. Akkor kerül rá sor, ha a végrehajtó igazságügyi hatóság minden más szükséges lépést megtett, ideértve az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló határozat meghozatalát is.(4)

29.      Első pillantásra ez az időpont a jelen ügyben a Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) 2021. április 16‑i jogerős határozatával bekövetkezett.

30.      A Bizottság azonban meggyőzően azt adja elő, hogy az ilyen határozat elveszti végleges jellegét, amint az átadással szemben jogorvoslattal élnek. Az ilyen jogorvoslat ugyanis csak akkor lehet hatékony, ha az átadást megakadályozza. És amennyiben a nemzeti jog ilyen jogorvoslati lehetőségeket biztosít, legalábbis elvileg lehetséges kell legyen, hogy kedvező elbírálást követően az átadást legalábbis ideiglenesen megakadályozza. Ezáltal a végrehajtásról szóló, megelőzően hozott határozat elveszti végleges jellegét. Így a 2002/584 kerethatározat 23. cikke csakis ezen jogorvoslat elutasítását követően válik ismét alkalmazhatóvá.

31.      Amennyiben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben megfogalmazott, a 2002/584 kerethatározat 23. cikkére vonatkozó kérdést ilyen jogorvoslati eljárás keretében terjesztenék elő, az a határozathozatal szempontjából nem lenne releváns, és arra nem kellene válaszolni. Elegendő lenne annyit közölni a Korkein oikeusszal (legfelsőbb bíróság), hogy a 23. cikk nem alkalmazandó.

32.      Az alapeljárás azonban nem az átadással szembeni jogorvoslattal kapcsolatos, hanem arra a keresett személyek által kezdeményezett menedékügyi eljárások adtak okot. Ezen eljárások tárgya eltér az átadással szembeni jogorvoslat tárgyától. Ráadásul a Bíróság már kimondta, hogy az Európai Unió tagállamainak állampolgárai számára nyújtott menedékjogról szóló (24.) jegyzőkönyv értelmében vett menedékjog nem ad okot az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadására.(5) Az átadásról szóló határozat ebben az esetben végleges lenne.

33.      A jelen ügyben azonban a menekültügyi eljárás de facto akadályozza az átadást, és a menedékjog iránti kérelem kedvező elbírálásának elég valószínűtlen esetén kérdésessé teszi az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló határozatot. Éppen ezért a kerethatározat 23. cikkének alkalmazása szempontjából ugyanolyan joghatást kell neki tulajdonítani, mint az átadással szembeni jogorvoslatnak.

34.      Következésképpen a 2002/584 kerethatározat 23. cikke nem alkalmazható, amennyiben az átadás menekültügyi eljárás miatt nem lehetséges.

35.      E következtetésre tekintettel az alapeljárásban való határozathozatal nem függ a Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) által előterjesztett kérdés megválaszolásától. Mindazonáltal foglalkozom a kérdéssel arra az esetre nézve, hogy a Bíróság nem osztja a véleményemet.

B.      A keresett személy szabadon bocsátásáról

36.      Az első kérdés második része a keresett személy szabadon bocsátására vonatkozik. E tekintetben először a szabadon bocsátás normatív feltételeit és következményeit vizsgálom meg, majd a szabadon bocsátás megfelelőségével kapcsolatos egyes kétségekkel foglalkozom. E megfontolásokat végezetül az Alapjogi Charta 6. cikke szerinti szabadsághoz való alapvető jog összefüggésébe helyezem.

1.      A szabadon bocsátás normatív feltételei és következményei

37.      A 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdése értelmében az érintett személyt szabadon kell bocsátani, ha a 23. cikk (2)–(4) bekezdésében említett határidők lejárta után még mindig fogva van.

38.      A 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (2) bekezdése rendkívül rövid határidőt határoz meg. E rendelkezés szerint a személyt legkésőbb az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot követő 10 napon belül át kell adni. Az e határidőn belüli pontos átadási időpontban az érintett hatóságok állapodnak meg (a 23. cikk (1) bekezdése).

39.      A 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) vagy (4) bekezdésének alkalmazása esetén ezzel szemben nem határozható meg minden további nélkül a határidő vége. Igaz ugyan, hogy az említett két rendelkezés is tartalmaz egy‑egy tíznapos határidőt, ez a határidő azonban csak az egyeztetett új átadási időpontban kezdődik.

40.      Ilyen új átadási időpontban akkor lehet megegyezni, ha a megállapodás szerinti első időpontban vis maior (a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése) vagy súlyos emberiességi okok (a 23. cikk (4) bekezdése) gátolják az átadást.

41.      A 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) és (4) bekezdése nem határozza meg pontosan ezt az új átadási időpontot. Azonban a 23. cikk (1) bekezdéséből ezen eseteket illetően is az következik, hogy az átadást a lehető leghamarabb végre kell hajtani. Amint azt a Bíróság megállapította, további fogva tartásra ezért csak akkor van lehetőség, ha az átadási eljárást – az Alapjogi Charta 6. cikkére tekintettel is(6) – kellő gondossággal folytatták le, és ennélfogva a fogva tartás időtartama nem bizonyul eltúlzott jellegűnek.(7)

42.      A 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) és (4) bekezdése szerinti új átadási időpontra mindenesetre nem vonatkozik a 23. cikk (2) bekezdése szerinti tíznapos határidő. Ez már abból is kitűnik, hogy a jogalkotó e két rendelkezésben kifejezetten rövid, tíznapos határidőket határozott meg, ezek azonban csak az egyeztetett új átadási időpontban kezdődnek, de nem ezen időpont meghatározását szolgálják. Az új átadási időpontra vonatkozó határidőnek azért sem lenne értelme, mert a 23. cikk (3) és (4) bekezdése szerinti esetekben nem látható előre, hogy meddig fog fennállni az adott akadály.

43.      Ha azonban a határidők lejártak, a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdése értelmében szabadon kell bocsátani a keresett személyt, ha még mindig fogva van. E szabály alól nincs kivétel.

44.      Ez a Bíróság által a Vilkas ítéletben(8) megerősített eredmény meglepő, mivel megalapozza annak kockázatát, hogy a keresett személy szökéssel kivonja magát az elfogatóparancs további végrehajtása alól.

45.      Bobek főtanácsnok e tekintetben egyenesen azt az álláspontot képviselte, hogy a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdése szerinti szabadon bocsátás valódi és feltétel nélküli szabadon bocsátást jelent, amely kizárja a keresett személy szökésének megakadályozását szolgáló intézkedések európai elfogatóparancs alapján történő megtételét.(9)

46.      Mindazonáltal úgy értelmezem a Bíróságnak a Vilkas ítéletben tett megállapításait, hogy a végrehajtó állam a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdése szerinti szabadon bocsátást követően is köteles megtenni az átadás biztosításához szükséges további intézkedéseket mindaddig, amíg a keresett személyt nem veszi őrizetbe ebből a célból. E tagállam igazságügyi hatóságai ugyanis továbbra is kötelesek folytatni az európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló eljárást, és átadni a keresett személyt. E célból új átadási időpontban kell megállapodniuk.(10) Kötelezettségének teljesítése érdekében a végrehajtó államnak rendelkeznie kell különösen azzal a lehetőséggel, hogy meghozza az átadással közvetlenül összefüggő szükséges kényszerítő intézkedéseket. Az eljárás folytatásának kötelezettségével ellentétes lenne,(11) ha a végrehajtó állam az átadásig nem hozhatna a szökés megakadályozása érdekében olyan egyéb szabadságkorlátozó intézkedéseket, amelyek nem érik el a szabadságelvonó intézkedések küszöbét.(12)

47.      A 2002/584 kerethatározatnak az Alapjogi Charta 6. cikkével és 52. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 12. cikke szerint a keresett személy mindazonáltal csak akkor tartható fogva, ha az elengedhetetlen.(13) Nem állhat fenn tehát a lehetősége annak, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása kevésbé korlátozó eszközökkel is biztosítható. Az a körülmény, hogy a keresett személyek a végrehajtó tagállamban gyakran fogva tartásban vannak, azt mutatja, hogy az alternatív intézkedések bizonyos körülmények között nem jelentenek ugyanúgy alkalmas eszközt a szökés megakadályozására.(14)

2.      A szabadon bocsátás megfelelősége

48.      A jelen ügy körülményei ezért kétségeket ébresztenek a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdése szerinti szabadon bocsátás megfelelőségét illetően.

49.      Először is komoly jelek utalnak arra, hogy fennáll a szökés jelentős veszélye. A keresett személyek ugyanis már elszöktek Svédországból, hogy kivonják magukat az európai elfogatóparancs végrehajtása alól, és korábban valószínűleg már Romániából is. Az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló határozat meghozatalára vonatkozó határidőkkel összefüggésben azonban a Bíróság már megállapította, hogy a szabadon bocsátás összeegyeztethetetlen a 2002/584 kerethatározattal, ha a szökés fennálló veszélyét nem lehet elfogadható szintre csökkenteni megfelelő intézkedések meghozatalával.(15)

50.      Másodszor, az alapügyben az átadással való késlekedés legalábbis részben a keresett személyek magatartásának következménye, mivel először fellebbezést nyújtottak be az átadás ellen, majd később menedékjogot kértek, jóllehet prima facie az Európai Unió tagállamainak állampolgárai számára nyújtott menedékjogról szóló (24.) jegyzőkönyv alapján fennmaradó azon kevés kivételes eset egyike sem áll fenn, amelyben menedékjogot lehet adni. Románia állítása szerint a keresett személyek még azzal is hozzájárultak ahhoz, hogy a Covid19 miatt fennálló átadási akadályok ne legyenek elháríthatók, hogy megtagadták a szükséges vizsgálatok elvégzését. Szabadon bocsátásuk ezért az európai elfogatóparancsok végrehajtásának megakadályozására irányuló gyakorlatoknak kedvezne.(16)

51.      Harmadszor pedig a román bíróságok – tehát egy tagállam bíróságai – jogerősen többéves szabadságvesztés‑büntetésre ítélték a keresett személyeket. A szökés kockázatát csökkentő lehetséges intézkedések ellenére a keresett személyek szabadon bocsátása növeli annak kockázatát, hogy ezt a büntetést nem lehet végrehajtani. Ez az eredmény ellentétes lenne a tagállamok közötti bizalommal és a kölcsönös elismerés elvével, amelyeket a 2002/584 kerethatározat valósít meg.(17) Ezzel szemben a szabadságvesztés‑büntetések végrehajtása céljából kibocsátott, szóban forgó elfogatóparancsok esetében nagyon korlátozott marad – vagy akár teljes mértékben meg is szűnik – a keresett személyekre a további fogva tartás esetén nehezedő teher, mivel a kibocsátó tagállam az európai elfogatóparancs végrehajtásából eredő fogva tartás teljes időtartamát beszámítja a 2002/584 kerethatározat 26. cikke alapján.(18)

52.      A Bíróság ennek ellenére a Vilkas ítéletben ilyen esetek tekintetében is ragaszkodott a szabadon bocsátáshoz.(19)

53.      A Vilkas ügyben legalábbis nyilvánvaló volt a szökés veszélye, mivel az átadással szembeni ellenállás arra utalt, hogy a keresett személy nem volt hajlandó letölteni a vele szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetést és további büntetőeljárás alá vetni magát.

54.      Az említett ügyben bekövetkezett késedelem ezenfelül szintén a keresett személy magatartásának következménye volt, mivel a keresett személy eredményesen ellenállt a menetrend szerinti légi járat igénybevételével történő átadásnak,(20) amit a Bíróság csak ritka kivételes esetekben tekint vis maiornak.(21)

55.      A Vilkas ítélet – a jelen ügyhöz hasonlóan – végső soron egy szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott elfogatóparancsra vonatkozott. Igaz ugyan, hogy sem a főtanácsnoki indítvány,(22) sem az ítélet,(23) sem pedig a Vilkas ügyben benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem említi az ezen ügyben szóban forgó két elfogatóparancs alapját. Írország azonban az említett eljárásban előadta, hogy az egyik elfogatóparancs többek között súlyos testi sértés miatti büntetőeljárás lefolytatását, a másik pedig többek között rablás és közrendzavarás miatt kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtását szolgálta.(24) A Bíróság tehát nem feltételezhette, hogy az elfogatóparancsok kizárólag a büntetőeljárás lefolytatását szolgálták. Bobek főtanácsnok érvelése, amely szerint a keresett személy általi rendbontások előreláthatóságát „azon bűncselekmények, amelyek miatt az illető átadását kérik, vagy ami miatt elítélték”,(25) valamint „az adott ügy [iratai és tényállása]”(26) fényében kell értékelni, legalábbis amellett szól, hogy tisztában volt a két elfogatóparancs alapjaival.

56.      Figyelembe kell azonban venni, hogy a Bíróság a Vilkas ítéletben nem állapította meg kifejezetten, hogy a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdése alapján szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs esetén is feltétlenül szabadon kell bocsátani az érintett személyt a határidők lejárta után. Ezért nem jelentene eltérést az említett ítélettől, ha a Bíróság a jelen ügyben megszorítóan értelmezné a 23. cikk (5) bekezdésének az ilyen elfogatóparancsokra való alkalmazását. Ezt az Alapjogi Charta 6. cikke szerinti szabadsághoz való alapvető jog fényében kell értékelni.

3.      A szabadsághoz való alapvető jog

57.      A Charta 6. cikke értelmében mindenkinek – tehát a szabadságvesztés‑büntetésre ítélt, de szökésben lévő elkövetőnek is – joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.

58.      A Charta 52. cikkének (1) bekezdése lehetővé teszi az olyan jogok korlátozását, mint amelyek annak 6. cikkében szerepelnek, feltéve hogy a korlátozásra a törvény által, e jogok és szabadságok lényeges tartalmának, valamint az arányosság elvének tiszteletben tartásával kerül sor, továbbá a korlátozás elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.(27)

59.      Ezenkívül, a Charta 52. cikkének (3) bekezdéséből az következik, hogy amennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az EJEE‑ben biztosított jogoknak, akkor a Chartában elismert jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. A Charta 53. cikke szerint továbbá a Charta egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, mint amely szűkíti vagy hátrányosan érinti azokat a jogokat, amelyeket különösen az EJEE elismer.(28)

60.      Az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint a szabadsághoz való jog korlátozásához ezért különösen – az önkényesség veszélyét elkerülendő – kellőképpen hozzáférhető, pontos és alkalmazását tekintve előre látható jogalapra van szükség.(29) Ennek különösen vonatkoznia kell a fogva tartott elítélt elkövetőkre, mivel ebben a helyzetben különösen nagy az önkényes bánásmód veszélye.

61.      Az átadási eljárásban a fogva tartás jogalapját először a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseiben, valamint az annak átültetésére elfogadott nemzeti jogszabályokban kell keresni.(30) A 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdése és az uniós átadásról szóló finn törvény 48. §‑a azonban mindenféle korlátozás nélkül úgy rendelkezik, hogy a keresett személyt a kerethatározat 23. cikkében említett határidők lejárta után szabadon kell bocsátani. E rendelkezések olyan értelmezése, amely a határidők lejárta ellenére lehetővé teszi a fogva tartást, már nem lenne előre látható, sőt contra legem lenne. Ezért kétséges, hogy összeegyeztethető lenne‑e a Charta 6. cikke és az EJEE 5. cikke szerinti szabadsághoz való alapvető joggal a kerethatározat 23. cikke (5) bekezdése alkalmazásának korlátozása a szabadságvesztés‑büntetések végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancsok esetében.

62.      A szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott elfogatóparancs esetében ezenkívül felmerülhet, hogy ez az elítélés az alkalmazott büntetőjogi rendelkezésekkel együtt jogalapot képez a további fogva tartásra. A 2002/584 kerethatározat azonban nem tartalmaz különös rendelkezést erre vonatkozóan.

63.      A más tagállamokban kiszabott szabadságvesztés‑büntetések végrehajtására sokkal inkább a 2008/909 kerethatározat(31) irányadó. Azonban sem az előzetes döntéshozatal iránti kérelem, sem a jelen ügyben előterjesztett észrevételek nem utalnak arra, hogy teljesülnének az ilyen végrehajtás feltételei. A finn jogban sincs nyoma megfelelő szabályozásnak.

64.      Így mindaddig, amíg a jogalkotó nem módosítja a kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdését, a szabadságvesztés‑büntetések végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancsok esetében is abból kell kiindulni, hogy a keresett személyeket szabadon kell bocsátani, ha a 23. cikk (2)–(4) bekezdésében említett határidők lejárta után még mindig fogva vannak.

65.      Éppen ezért annál nagyobb jelentőséggel bír a másik két kérdés, amelyek arra vonatkoznak, hogy milyen körülmények között következik be a kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése szerinti határidő‑hosszabbítás.

C.      Az igazságügyi hatóság részvételéről

66.      Az első kérdés első részével a Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) azt szeretné megtudni, hogy csak akkor következik‑e be a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése szerinti határidő‑hosszabbítás, ha valamely igazságügyi hatóság megállapítja, hogy vis maior akadályozta meg a határidőben történő átadást.

67.      Ez a kérdés azon alapul, hogy a finn jog szerint a bíróság által hozott, átadásról szóló határozat jogerőre emelkedését követően az átadás végrehajtásához kapcsolódó feladatokat a nemzeti nyomozóiroda veszi át. A nemzeti nyomozóiroda felel az átadásról szóló határozat gyakorlati végrehajtásáért, kapcsolatot tart az elfogatóparancsot kibocsátó tagállam illetékes hatóságaival, és megegyezik az új átadási időpontban, ha az átadásra a tíznapos határidőn belül nem került sor, ahogyan az a jelen ügyben történt.

68.      Az átadandó személynek mindig joga van arra, hogy megvizsgálás érdekében bíróság elé terjessze azt a kérdést, hogy fogva tartása továbbra is indokolt‑e, vagy szabadon kell‑e bocsátani a fogva tartás eltúlzott jellege miatt. A bíróság feladata tehát többek között annak értékelése, hogy az átadás elmaradása a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése értelmében vett vis maiorra vezethető‑e vissza, amely – a 23. cikk (5) bekezdése ellenére – lehetővé teszi az átadási határidő meghosszabbítását és az átadandó személy további fogva tartását. Mindazonáltal sem a nemzeti nyomozóiroda, sem más hatóságok nem fordulnak rutinszerűen bírósághoz a további fogva tartás kérdésében.

69.      Amint azonban a Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) hangsúlyozza, a 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) bekezdésének első mondata kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a végrehajtó és a kibocsátó igazságügyi hatóság haladéktalanul felveszi a kapcsolatot és új átadási időpontban egyeznek meg, ha a keresett személy átadása a 23. cikk (2) bekezdésében előírt határidőn belül vis maior(32) miatt nem lehetséges.

70.      Bár ez a rendelkezés nem határozza meg, hogy melyik szerv vizsgálja a vis maior fennállását, legalábbis szövege szerint azonban az új átadási időpontban való megegyezés vis maior megállapítását feltételezi. A végrehajtó és a kibocsátó igazságügyi hatóságok tehát csak akkor egyezhetnek meg új átadási időpontban, ha meggyőződésük szerint vis maior állt fenn.

71.      A finn nyomozóiroda mindazonáltal nem tekinthető igazságügyi hatóságnak.

72.      A kerethatározat értelmében vett „igazságügyi hatóság” fogalma az uniós jog önálló fogalmának tekintendő.(33) E fogalom vagy valamely bírót, illetve bíróságot, vagy pedig olyan igazságügyi hatóságot jelent, így valamely tagállam ügyészségét, amely részt vesz e tagállam igazságszolgáltatásában, és amely független a végrehajtó hatalomtól.(34) A 2002/584 kerethatározat (8) preambulumbekezdése szerint az európai elfogatóparancs végrehajtásáról és különösen a keresett személy átadásáról a végrehajtó igazságügyi hatóságnak kell határoznia,

73.      A minisztériumok vagy rendőrségek ezzel szemben nem igazságügyi hatóságok, mert a végrehajtó hatalomhoz tartoznak.(35) Az ilyen hatóságok tekintetében a 2002/584 kerethatározat 7. cikke csupán azt írja elő, hogy azok „központi hatóságként” az európai elfogatóparancsok hatósági továbbításával és fogadásával, továbbá az ezekkel kapcsolatos minden egyéb hivatalos levelezéssel bízhatók meg. A (9) preambulumbekezdés szerint szerepüknek az európai elfogatóparancs végrehajtásában a gyakorlati és igazgatási segítségnyújtásra kell korlátozódnia.

74.      Az átadás módozataiban való puszta megegyezés a gyakorlati és igazgatási segítségnyújtás egyik elképzelhető része lenne.

75.      A 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) bekezdésének alkalmazásával összefüggésben azonban ez a gyakorlati szempont a fogva tartás fenntartásáról való határozathozatallal kapcsolódik össze. Először is dönteni kell arról, hogy teljesülnek‑e a rendelkezés alkalmazásának feltételei, tehát hogy különösen fennáll‑e vis maior. Az új átadási időpont ezt követő meghatározásával pedig a további fogva tartás időszakának meghatározására kerül sor. Ennek során a szóban forgó helyzet konkrét vizsgálata alapján, minden releváns elemet figyelembe véve meg kell győződni arról, hogy az átadási eljárást kellő gondossággal folytatták le, és következésképpen a fogva tartás időtartama nem bizonyul eltúlzott jellegűnek.(36)

76.      Amint arra a Bizottság is rámutat, ez az európai elfogatóparancs végrehajtásáról való határozathozatalt jelent, amely a (8) preambulumbekezdés szerint az igazságügyi hatóságok hatáskörébe tartozik. Ennek megfelelően a román kormány tájékoztatása szerint Romániában bíróságok rendelik el a fogva tartás fenntartását vis maior esetén.

77.      Ez a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése szerinti védelem szélesebb körű az EJEE 5. cikkében előírtnál. Az EJEE 5. cikkének 3. bekezdése csak azt követeli meg, hogy az 5. cikk 1. bekezdésének c) pontja értelmében vett előzetes letartóztatás haladéktalan bírósági felülvizsgálat tárgyát képezze. Az 5. cikk 1. bekezdésének f) pontja szerinti kiadatási őrizet esetében ezzel szemben elegendő, ha az érintett személy kérheti, hogy őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül döntsön, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendelje el.

78.      E tekintetben nyitva maradhat a kérdés, hogy a Charta 6. cikke e minimumkövetelményre korlátozódik‑e, vagy a Charta 52. cikke (3) bekezdésének második mondata értelmében kiterjedtebb védelmet nyújt. A 2002/584 kerethatározat és különösen a 23. cikk (3) bekezdése mindenesetre kifejezetten ilyen kiterjedtebb védelmet ír elő.

79.      Ha valamely tagállam eltér ettől a szabályozástól azzal, hogy a vis maior fennállásáról és az új átadási időpontról való döntést a rendőrségre bízza, akkor megsérti a kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdését. Ebben az esetben a fogva tartás időtartamának a határidő‑hosszabbítással együtt járó meghosszabbítása már nem lenne kellőképpen hozzáférhetően, pontosan és alkalmazását tekintve előre láthatóan szabályozott, és ezért összeegyeztethetetlen lenne az Alapjogi Charta 6. cikkével.

80.      Az átadási határidő tehát csak akkor hosszabbítható meg a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése alapján, és a fogva tartás csak akkor tartható fenn a 23. cikk (2) bekezdésében előírt határidő lejárta után, ha valamely igazságügyi hatóság megállapítja, hogy az átadás az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot követő 10 napon belül vis maior miatt nem volt lehetséges, és új átadási időpontba egyezik bele.

81.      Ha azonban az igazságügyi hatóság nem tesz ilyen megállapítást, ez nem vezet ahhoz, hogy a keresett személyt azonnal szabadon kell bocsátani. A rendőrség ugyanis a keresett személy szabadon bocsátásáról sem dönthet, és nem akadályozhatja meg ezzel potenciálisan a keresett személy átadását, ami a 2002/584 kerethatározat tényleges célja.

82.      Ha először a rendőrség döntött arról, hogy vis maior akadályozta‑e meg az átadást, és esetleg már új átadási időpontban is megegyezett, akkor e hiba orvoslása céljából sokkal inkább haladéktalanul bírósághoz kell fordulnia ennek felülvizsgálata érdekében. Attól függően, hogy a bíróság hogyan ítéli meg ezeket a kérdéseket, vagy a további fogva tartást, vagy a szabadon bocsátást kell elrendelnie.

D.      A menedékjog iránti kérelmek hatásáról

83.      A Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) második kérdése a két keresett személy menedékjog iránti kérelmének a 2002/584 kerethatározat 23. cikkében előírt határidőkre gyakorolt hatására vonatkozik. A bíróság azt szeretné megtudni, hogy a vis maior fogalma magában foglalja‑e a végrehajtásnak a bírósági eljárás időtartamára ezzel összefüggésben elrendelt tilalmát vagy a menedékkérő ahhoz való jogát, hogy a végrehajtó államban tartózkodjon mindaddig, amíg a menedékjog iránti kérelméről döntést nem hoznak.

1.      A kerethatározat 23. cikke (3) bekezdésének értelmezése

84.      A 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) bekezdésének egyes nyelvi változatai alapján ez az eredmény nyilvánvaló. Eszerint az átadásnak a tagállamok bármelyikének hatókörén kívül eső körülmények miatti lehetetlensége(37) elegendő ahhoz, hogy új átadási időpontban lehessen megegyezni. Főszabály szerint a tagállamok bármelyikének hatókörén kívül esik, hogy benyújtanak‑e a keresett személyek menedékjog iránti kérelmet.

85.      Más nyelvi változatok mindazonáltal a vis maior fogalmára utalnak.(38)

86.      Ezen eltérő nyelvi változatokra tekintettel a Bíróság a Vilkas ítéletben Bobek főtanácsnokkal(39) egyetértésben megállapította, hogy a kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése a keletkezéstörténete(40) alapján csak vis maior esetén alkalmazható.(41)

87.      Az uniós jog egyéb területeihez hasonlóan a vis maior fogalma rendkívüli és előreláthatatlan, az arra hivatkozón kívül álló körülményekre vonatkozik, amelyek következményeit a legnagyobb gondosság mellett sem lehet elkerülni.(42) Ennek során e kivétel hatályát megszorítóan kell értelmezni,(43) hogy az csak a lehetetlenség valódi eseteire terjedjen ki, az átadás puszta nehezebbé válására azonban ne.(44)

88.      Kételkedem azonban abban, hogy a 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) bekezdésének ez az értelmezése összeegyeztethető a kerethatározat céljaival, vagy a Charta 6. cikkére tekintettel szükséges. A jelen esetben az átadás megakadályozása olyan menedékjog iránti kérelmen alapul, amelynek esetében a siker esélye rendkívül kétséges az Európai Unió tagállamainak állampolgárai számára nyújtott menedékjogról szóló (24.) jegyzőkönyv alapján. Ez a körülmény, de a Vilkas ügyben a keresett személy magatartása is világosan mutatja annak kockázatát, hogy a keresett személyek visszaélésszerű magatartással akadályozzák meg az átadást, anélkül, hogy ennek során fennállnának a vis maior feltételei. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogalanyok nem hivatkozhatnak csalárd módon vagy visszaélésszerűen az uniós jogi normákra.(45)

89.      Ezért szükségesnek tartom a 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) bekezdése első mondata értelmezésének pontosítását abban az értelemben, hogy ez a rendelkezés minden olyan körülményre vonatkozik, amely a legnagyobb gondosság mellett is(46) lehetetlenné teszi az átadást, és a tagállamok bármelyikének hatókörén kívül esik.

90.      Mindazonáltal a Charta 18., 47. és 48. cikke alapján a keresett személyeknek főszabály szerint joguk van a menedékjog iránti kérelmük megfelelő megvizsgálásához, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez. Bár az Európai Unió tagállamainak állampolgárai számára nyújtott menedékjogról szóló (24.) jegyzőkönyv jelentős mértékben korlátozza az uniós polgárok azon jogát, hogy más tagállamokban menedékjogot élvezzenek, és a menedékjog iránti kérelem nem ad okot az átadás megtagadására,(47) nem szünteti meg azonban véglegesen ezt a jogot. A hatóságok ezért a legnagyobb gondosság mellett sem képesek megakadályozni, hogy a keresett személyek ily módon késleltessék az átadást.

2.      Másodlagosan: a határidő megszakadása a menedékjog iránti kérelem miatt

91.      Amennyiben azonban a Bíróság továbbra is úgy véli, hogy a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése a vis maior eseteire korlátozódik, a jelen esetben nem teljesülnek e rendelkezés feltételei.

92.      Igaz ugyan, hogy főszabály szerint a végrehajtó tagállam hatókörén kívül esik, hogy a keresett személy benyújt‑e menedékjog iránti kérelmet. A tagállam a legnagyobb gondosság mellett sem tudja elkerülni az átadás ezzel összefüggő késedelmét.(48) Bizonyos körülmények között az ilyen kérelem meglepő is lehet.

93.      A vis maior fogalmát megszorítóan értelmezve azonban nem rendkívüli és előreláthatatlan körülményről van szó. Ha bebizonyosodik, hogy a keresett személyek ily módon megakadályozhatják átadásukat, és kieszközölhetik szabadon bocsátásukat, alighanem akár rendszeresen is előfordulhatnak ilyen kérelmek. Legalábbis egy ilyen gyakorlat esetén kizárt lenne, hogy a menedékjog iránti kérelmet és az azzal összefüggő átadási akadályt vis maiornak lehessen tekinteni.

94.      Ez az eredmény tehát visszaélésszerű magatartásra ösztönözheti a keresett személyeket, de a Bíróság ezt elvben elfogadta a Vilkas ítéletben. Ritka kivételektől eltekintve(49) ugyanis nem tekintette előreláthatatlannak és így vis maiornak sem a keresett személy átadással szembeni ellenállását.(50) Arra az esetre pedig, ha nem állapítható meg vis maior, hangsúlyozta, hogy a keresett személyt szabadon kell bocsátani.(51)

95.      Ezek a megállapítások mindazonáltal azon a megfontoláson alapulnak, hogy az érintett hatóságok a legnagyobb gondosság mellett rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyek révén az esetek többségében kivédhetik a keresett személy által tanúsított ellenállást.(52)

96.      Ezzel szemben – amint azt már említettem(53) – a hatóságok nem rendelkeznek ilyen eszközökkel a menedékjog iránti kérelem esetében. Ez indokolja a kerethatározat 23. cikkében előírt határidők ilyen késedelem miatti megszakítását, anélkül, hogy a menedékjog iránti kérelmet ehhez vis maiornak kellene tekinteni. Ez a 23. cikknek a kerethatározat céljaira és az uniós jog általános elveire tekintettel történő értelmezéséből következik.

97.      Az uniós jog különböző szabályozásai ugyanis, amelyek szerint a végrehajtási, vizsgálati és eljárási cselekmények(54) megszakítják az elévülést, azt mutatják, hogy e megszakításban egy általános elv fejeződik ki.

98.      Ez az alapelv a Bizottság említett érvelésében is tükröződik, amely szerint az átadással szembeni jogorvoslat a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének alkalmazását kizárja.(55)

99.      Ebben az értelemben a Bíróság megállapította, hogy a versenyjogi jogsértések esetén az uniós jog alapján fennálló kártérítéshez való jogra vonatkozó olyan rövid nemzeti elévülési szabályok, amelyek nem írják elő a szóban forgó jogsértés megállapítására irányuló bírósági eljárás miatti megszakadást, főszabály szerint összeegyeztethetetlenek a tényleges érvényesülés elvével.(56)

100. A jelen ügy körülményeihez közelebb áll az Arslan ítélet, amelyben a Bíróság megállapította, hogy a szökés veszélye miatt már idegenrendészeti őrizetben lévő harmadik országbeli állampolgár további őrizetben tartása összeegyeztethető lehet az uniós jog vonatkozó szabályozásaival, ha az említett személy a kitoloncolást menedékjog iránti kérelemmel késlelteti.(57)

101. Megfelelne ugyan a fogva tartás jogalapjával szemben támasztott követelményeknek, ha ezt a megszakadást kifejezetten szabályoznák a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) és (4) bekezdése szerinti vis maior és emberiességi okok esetéhez vagy az elévülés imént említett megszakadásához hasonlóan. Ha azonban a keresett személyek saját döntéseikkel szándékosan elháríthatatlan jogi akadályokat gördítenek az átadás elé, nem hivatkozhatnak arra, hogy ez a késedelem és az elhúzódó fogva tartás szükségessége nem volt előrelátható számukra.

102. A kerethatározat 23. cikkében előírt határidők ezért csak a menedékjog iránti kérelemmel kapcsolatos eljárás végleges lezárását és az átadás akadályának elhárítását követően alkalmazhatók újra.

103. E tekintetben azonban nem észszerű egyszerűen folytatódni hagyni a menedékjog iránti kérelemmel megszakított határidőt. Előfordulhat ugyanis, hogy a hátralévő időszakban nem marad elegendő idő az átadásra, ha a keresett személy ügyesen időzítette menedékjog iránti kérelmének benyújtását.

104. A 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (2) bekezdése szerinti tíznapos határidő újbóli alkalmazása sem tűnik megfelelőnek. Ez a határidő a végrehajtó igazságügyi hatóságra, illetve az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló határozat meghozatalára irányuló eljárásban közvetlenül részt vevő támogató hatóságokra vonatkozik. E hatóságokat ezért nem éri meglepetésként a határidő kezdete, és megtehetik az átadás határidőn belüli végrehajtásához szükséges intézkedéseket.

105. A menedékjog iránti kérelemről viszont más hatóságok döntenek. Ezen eljárás lezárása ezért sokkal inkább hasonlít a vis maioron alapuló akadály megszűnéséhez. Ezért a 23. cikk (3) bekezdése alapján újból meg kell egyezni az átadás időpontjában.

106. Következésképpen az európai elfogatóparancs végrehajtásának a bírósági eljárás időtartamára a menedékjog iránti kérelemmel összefüggésben elrendelt tilalma vagy a menedékkérő ahhoz való joga, hogy a végrehajtó államban tartózkodjon mindaddig, amíg a menedékjog iránti kérelméről döntést nem hoznak, megszakítja a 2002/584 kerethatározat 23. cikkében meghatározott határidőket. Ha a menedékjog iránti kérelmet véglegesen elutasítják, a 23. cikk (3) bekezdése alapján újból meg kell egyezni az átadás időpontjában

107. Végezetül rá kell mutatni arra, hogy a menedékjog iránti kérelemről döntő hatóságokra és bíróságokra is vonatkozik az azzal kapcsolatos gondossági kötelezettség, hogy az átadási szakasz a lehető legrövidebb legyen.(58) Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen eljárásnak abszolút elsőbbséget kellene biztosítaniuk minden más folyamatban lévő eljárással szemben. Elegendő, ha kellően figyelembe veszik különös sürgősségét a többi eljárás sürgősségéhez képest.

V.      Végkövetkeztetések

108. Következésképpen azt javaslom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelemre a következő választ adja:

A 2002/584 kerethatározat 23. cikke nem alkalmazható, amennyiben az átadás menekültügyi eljárás miatt nem lehetséges.

109. Amennyiben a Bíróság nem osztja ezt az álláspontot, azt javaslom, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

1)      Az átadási határidő csak akkor hosszabbítható meg a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (3) bekezdése alapján, és a fogva tartás csak akkor tartható fenn a 23. cikk (2) bekezdésében előírt határidő lejárta után, ha valamely igazságügyi hatóság megállapítja, hogy az átadás az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot követő 10 napon belül vis maior miatt nem volt lehetséges, és új átadási időpontba egyezik bele. Ha először a rendőrség döntött e kérdésekben, akkor e hiba orvoslása céljából haladéktalanul bírósághoz kell fordulni e döntések felülvizsgálata érdekében.

2)      A 2002/584 kerethatározat 23. cikke (3) bekezdésének első mondata minden olyan körülményre vonatkozik, amely a legnagyobb gondosság mellett is lehetetlenné teszi az átadást, és a tagállamok bármelyikének hatókörén kívül esik.


1      Eredeti nyelv: német.


2      A 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal (HL 2009. L 81., 24. o.) módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.).


3      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 45–52. pont). Ugyanígy még: Bobek főtanácsnok Vilkas ügyre vonatkozó indítványa (C‑640/15, EU:C:2016:826, 59–64. pont). Lásd ezzel kapcsolatban a lenti 84. és azt követő pontokat.


4      Bobek főtanácsnok Vilkas ügyre vonatkozó indítványa (C‑640/15, EU:C:2016:826, 31. pont).


5      2010. október 21‑i I.B. ítélet (C‑306/09, EU:C:2010:626, 43‑45. pont).


6      2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 57–59. pont); 2016. április 5‑i Aranyosi és Căldăraru ítélet (C‑404/15 és C‑659/15 PPU, EU:C:2016:198, 100. pont).


7      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 43. pont).


8      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 73. pont). Lásd még: 2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 47–49. pont).


9      Bobek főtanácsnok Vilkas ügyre vonatkozó indítványa (C‑640/15, EU:C:2016:826, 35. pont).


10      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 72. pont).


11      Lásd: 2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 61. pont); 2016. április 5‑i Aranyosi és Căldăraru ítélet (C‑404/15 és C‑659/15 PPU, EU:C:2016:198, 102. pont).


12      Lásd például a 2016. július 28‑i JZ ítéletben (C‑294/16 PPU, EU:C:2016:610, 16. pont) említett intézkedéseket. A szabadságelvonó és szabadságkorlátozó intézkedések közötti különbségtételt illetően lásd az említett ítélet 47. és azt követő pontjait.


13      Lásd: 2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 55. pont); 2017. március 15‑i Al Chodor ítélet (C‑528/15, EU:C:2017:213, 37. pont); 2019. február 12‑i TC ítélet (C‑492/18 PPU, EU:C:2019:108, 56. pont).


14      Lásd: 2019. február 12‑i TC ítélet (C-492/18 PPU, EU:C:2015:108, 51. és 52. pont).


15      2019. február 12‑i TC ítélet (C-492/18 PPU, EU:C:2015:108, 63. pont). Lásd még: 2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 61. pont).


16      Lásd: 2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 41. pont).


17      2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 28. pont); 2016. április 5‑i Aranyosi és Căldăraru ítélet (C‑404/15 és C‑659/15 PPU, EU:C:2016:198, 76. pont); 2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 31. pont). Lásd még a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdését, valamint (6) és (10) preambulumbekezdését.


18      Lásd: 2016. július 28‑i JZ ítélet (C‑294/16 PPU, EU:C:2016:610).


19      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 73. pont).


20      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 14. és 15. pont).


21      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 59–65. pont).


22      Bobek főtanácsnok Vilkas ügyre vonatkozó indítványa (C‑640/15, EU:C:2016:826, 7. pont).


23      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 12. pont).


24      Írország Vilkas ügyben (C‑640/15) benyújtott 2016. március 10‑i észrevétele (7. pont).


25      A Vilkas ügyre vonatkozó indítvány (C‑640/15, EU:C:2016:826, 68. pont).


26      A Vilkas ügyre vonatkozó indítvány (C‑640/15, EU:C:2016:826, 84. pont).


27      2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 55. pont).


28      2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 56. pont).


29      2017. március 15‑i Al Chodor ítélet (C‑528/15, EU:C:2017:213, 40. pont); 2019. december 19‑i Deutsche Umwelthilfe ítélet (C‑752/18, EU:C:2019:1114, 46. pont); 2020. szeptember 17‑i JZ (Szabadságvesztés‑büntetés belépési tilalom esetén) ítélet (C‑806/18, EU:C:2020:724, 41. pont), mindegyik esetben hivatkozással az EJEB 2013. október 21‑i Del Río Prada kontra Spanyolország ítéletére (CE:ECHR:2013:1021JUD004275009, 125. §); az európai elfogatóparancs tekintetében lásd: 2019. február 12‑i TC ítélet (C‑492/18 PPU, EU:C:2019:108, 58. és 60. pont).


30      Szemléletes példaként lásd: 2019. február 12‑i TC ítélet (C-492/18 PPU, EU:C:2015:108, 61. és azt követő pontok).


31      A kölcsönös elismerés elvének büntetőügyekben hozott, szabadságvesztés büntetéseket kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedéseket alkalmazó ítéleteknek az Európai Unióban való végrehajtása céljából történő alkalmazásáról szóló, 2008. november 27‑i 2008/909/IB tanácsi kerethatározat (HL 2008. L 327., 27. o.).


32      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 45–52. pont).


33      2016. november 10‑i Poltorak ítélet (C‑452/16 PPU, EU:C:2016:858, 32. pont); 2020. november 24‑i Openbaar Ministerie (Okirat‑hamisítás) ítélet (C‑510/19, EU:C:2020:953, 41. pont).


34      2020. november 24‑i Openbaar Ministerie (Okirat‑hamisítás) ítélet (C‑510/19, EU:C:2020:953, 54. pont).


35      2016. november 10‑i Poltorak ítélet (C‑452/16 PPU, EU:C:2016:858, 34. pont); 2020. november 24‑i Openbaar Ministerie (Okirat‑hamisítás) ítélet (C‑510/19, EU:C:2020:953, 42. pont).


36      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 43. pont).


37      A 2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 46. pont) e tekintetben a spanyol, a cseh, a dán, a német, a görög, az angol, a holland, a lengyel, a szlovák és a svéd nyelvi változatot említi.


38      A 2017. január 25‑i Vilkas ítéletben (C‑640/15, EU:C:2017:39, 46. pont) a Bíróság e tekintetben a görög, a francia, az olasz, a portugál, a román és a finn nyelvi változatot említi.


39      A Vilkas ügyre vonatkozó indítvány (C‑640/15, EU:C:2016:826, 59–64. pont).


40      Ezen értelmezés mellett szól különösen az Európai Unióról szóló szerződés K.3. cikke alapján, az Európai Unió tagállamai közötti egyszerűsített kiadatási eljárásról szóló egyezmény magyarázó jelentése (HL 1996. C 375., 4. [9. és azt követő] o.), valamint az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló tanácsi kerethatározatra vonatkozó bizottsági javaslat (COM(2001) 522 végleges) 23. cikkéhez fűzött magyarázatok.


41      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 45–52. pont).


42      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 53. pont).


43      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 56. pont).


44      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 57. pont).


45      1998. május 12‑i Kefalas és társai ítélet (C‑367/96, EU:C:1998:222, 20. pont); 1999. március 9‑i Centros ítélet (C‑212/97, EU:C:1999:126, 24. pont); 2014. július 17‑i Torresi ítélet (C‑58/13 és C‑59/13, EU:C:2014:2088, 42. pont); 2021. november 11‑i Ferimet ítélet (C‑281/20, EU:C:2021:910, 45. pont).


46      Lásd: 2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 61. pont).


47      2010. október 21‑i I.B. ítélet (C-306/09, EU:C:2010:626, 43‑45. pont).


48      Lásd a fenti 89. pontot.


49      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 64. pont).


50      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 59. pont).


51      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 73. pont).


52      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 61. pont).


53      Lásd a fenti 89. pontot.


54      Lásd az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló, 1995. december 18‑i 2988/95/EK, Euratom tanácsi rendelet (HL 1995. L 312., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 1. kötet, 340. o.) 3. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdését, a Szerződés 81. és 82. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) 25. cikkének (2) bekezdését, az Európai Unió működéséről szóló szerződés 108. cikkének alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 2015. július 13‑i (EU) 2015/1589 tanácsi rendelet (HL 2015. L 248., 9. o.) 17. cikkének (2) bekezdését, valamint az Unió általános költségvetésére alkalmazandó pénzügyi szabályokról szóló, 2018. július 18‑i (EU, Euratom) 2018/1046 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2018. L 193., 1. o.; helyesbítés: HL 2019. L 60., 36. o.) 105. cikkének (3) bekezdését.


55      Lásd a fenti 30. pontot.


56      2019. március 28‑i Cogeco Communications ítélet (C‑637/17, EU:C:2019:263, 51–53. pont). Lásd még: 2006. július 13‑i Manfredi és társai ítélet (C‑295/04–C‑298/04, EU:C:2006:461, 78. pont); az EFTA‑Bíróság 2018. szeptember 17‑i Nye Kystlink AS kontra Color Group AS és Color Line AS ítélete (E‑10/17, 119. pont).


57      2013. május 30‑i Arslan ítélet (C‑534/11, EU:C:2013:343, 57–60. pont).


58      2017. január 25‑i Vilkas ítélet (C‑640/15, EU:C:2017:39, 43. pont). Lásd még: 2015. július 16‑i Lanigan ítélet (C‑237/15 PPU, EU:C:2015:474, 58. és 59. pont).