Ideiglenes változat
LAILA MEDINA
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2023. november 9.(1)
C‑795/21. P. és C‑796/21. P. sz. egyesített ügyek
WEPA Hygieneprodukte GmbH,
WEPA Deutschland GmbH & Co. KG, korábban Wepa Leuna és Wepa Papierfabrik Sachsen
kontra
Európai Bizottság (C‑795/21 P)
és
Németországi Szövetségi Köztársaság
kontra
WEPA Hygieneprodukte GmbH,
WEPA Deutschland GmbH & Co. KG, korábban Wepa Leuna és Wepa Papierfabrik Sachsen,
Európai Bizottság (C‑796/21 P)
„Fellebbezés – Állami támogatás – Németország – Bizonyos nagy villamosenergia‑fogyasztók javára alkalmazott állami támogatási program – A 2012 és 2013 közötti időszakra vonatkozó hálózati díjak alóli mentesítés – A támogatási programot a belső piaccal összeegyeztethetetlennek és jogellenesnek nyilvánító, valamint a folyósított támogatások visszatéríttetését elrendelő határozat – Megsemmisítés iránti kereset – Keresetindítási határidő – Elfogadhatóság – A támogatás fogalma – Állami források – Adójellegű teher és egyéb kötelező illetékek – Pénzeszközök felett gyakorolt állami ellenőrzés”
1. A jelen indítvány a C‑795/21. P. és C‑796/21. P. sz. egyesített ügyekben kerül ismertetésre. Ezt az indítványt a párhuzamos fellebbezésekhez kapcsolódó,(2) szintén a mai napon ismertetett másik három indítványommal együtt kell olvasni, amelyek mind ugyanazt az állami támogatási programot érintik. A toalettpapír‑gyártó WEPA Hygieneprodukte GmbH és WEPA Deutschland GmbH & Co. KG (a továbbiakban együtt: WEPA társaságok) a C‑795/21. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezésükkel a 2021. október 6‑i Wepa Hygieneprodukte és társai kontra Bizottság ítélet (T‑238/19, EU:T:2021:648) (a továbbiakban: megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kérik. Az említett ítéletben elutasították a 2012 és 2013 közötti időszak tekintetében Németország által az alapterhelésű fogyasztók részére a StromNEV 19. §‑a alapján végrehajtott támogatási programról szóló, 2018. május 28‑i európai bizottsági határozat(3) (a továbbiakban: vitatott határozat) megsemmisítésére irányuló keresetüket. A C‑796/21. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezésével a Németországi Szövetségi Köztársaság (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban: Németország) a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését kéri. A Bizottság mindkét fenti ügyben csatlakozó fellebbezést nyújtott be, amelyben szintén a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését kéri.
I. A jogvita előzményei
2. A jogvita előzményeit a megtámadott ítélet 1–22. pontja ismerteti. Tekintettel arra, hogy az előzmények azonosak azokkal, amelyeket a C‑790/21. P. és C‑791/21. P. sz. egyesített ügyekben ismertetett párhuzamos indítványban (a továbbiakban: párhuzamos indítvány) foglaltam össze, elegendő a párhuzamos indítvány 3–14. pontjára hivatkozni, és az e párhuzamos ügyekben ismertetett indítványokat együtt kell olvasni.
II. Jogi elemzés
3. A Bizottság a C‑795/21. P. és a C‑796/21. P. sz. ügyben benyújtott két azonos tárgyú csatlakozó fellebbezésében két jogalapra hivatkozik. A csatlakozó fellebbezések két jogalapja lényegében megegyezik a C‑790/21. P. és a C‑791/21. P. sz. ügyekben benyújtott csatlakozó fellebbezésekben felhozott első két jogalappal. A C‑795/21. P. sz. ügyben a WEPA társaságok két fellebbezési jogalapot terjesztenek elő. A C‑796/21. P. sz. ügyben Németország egyetlen fellebbezési jogalapra hivatkozik. A Bíróság kérésének megfelelően a jelen indítvány azonban csak a Bizottság csatlakozó fellebbezéseinek első jogalapjával (a megsemmisítés iránti kereset elfogadhatósága) és Németország egyetlen fellebbezési jogalapjával foglalkozik, amely összecseng a WEPA társaságok első és második fellebbezési jogalapjával, amennyiben azok az „állami forrásokból” történő beavatkozás fennállására vonatkozó feltételre vonatkoznak.
A. A Bizottság csatlakozó fellebbezéseinek első jogalapja: a megsemmisítés iránti kereset elfogadhatósága
1. A felek fő érvei
4. A Bizottság azt állítja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor az EUMSZ 263. cikk hatodik bekezdése értelmében vett „kihirdetés” fogalmát tágan értelmezte. A Bizottság szerint először is a Törvényszék értelmezése ellentétes a Bíróság ítélkezési gyakorlatával, amelyben a Bíróság párhuzamot vont az EUMSZ 263. cikk hatodik bekezdése és az EUMSZ 297. cikk között. A Bizottság álláspontja szerint az említett ítélkezési gyakorlatból egyértelműen kitűnik, hogy a kihirdetés csak akkor képezi a keresetindítási határidő kezdő időpontját, ha az meghatározza a szóban forgó intézkedés hatálybalépését, és ha azt maga a Szerződés írja elő. Másodszor, ami konkrétan a hivatalos vizsgálati eljárást lezáró bizottsági határozatnak az Európai Unió Hivatalos Lapjában (a továbbiakban: Hivatalos Lap) való kihirdetését illeti, ez nem minősül az EUMSZ 297. cikk (2) bekezdésének második albekezdése értelmében vett „kihirdetésnek”. Ezért nem képezi a keresetindítási határidő kezdő időpontját. Harmadszor a Bizottság egy sor olyan érvet hoz fel, amelyek véleménye szerint alátámasztják az EUMSZ 263. cikk hatodik bekezdésére vonatkozó értelmezését, mint például e rendelkezés rendszere, a fegyveregyenlőség elve vagy a keresetindítási határidők kötelező jellege.
5. Németország és a WEPA társaságok lényegében azt állítják, hogy a Törvényszéknek az EUMSZ 263. cikk hatodik bekezdése szerinti „kihirdetés” fogalmára vonatkozó értelmezése nem tartalmaz téves jogalkalmazást.
2. Értékelés
6. Tekintettel arra, hogy ezek a csatlakozó fellebbezések szóról szóra megegyeznek azokkal, amelyekkel a párhuzamos indítványban már foglalkoztam, az említett indítványra való utalásra szorítkozom. Az indítványokat ugyanis együtt kell olvasni.
7. A Bizottság úgy érvel, hogy a Törvényszék által a megtámadott ítéletben foglaltakkal ellentétben a megsemmisítés iránti kereset benyújtására nyitva álló határidő számítása szempontjából azt az időpontot kell figyelembe venni, amikor a vitatott határozat az állami támogatás kedvezményezettjének tudomására jutott, nem pedig a Hivatalos Lapban való kihirdetés időpontját. A Bizottság ezért azt állítja, hogy a Törvényszéknek a WEPA társaságok keresetét elfogadhatatlannak kellett volna nyilvánítania, mivel az elkésett.
8. Amint azt a párhuzamos indítvány 20–30. pontjában kifejtem, azt javaslom, hogy a Bíróság utasítsa el a Bizottság értelmezését, mivel azt sem az EUMSZ 263. cikk hatodik bekezdésének szövege, sem a Bíróság ítélkezési gyakorlata, sem pedig e rendelkezés célja nem támasztja alá.
9. Továbbá, amint arra a párhuzamos indítvány 31. pontja rámutat, a Bizottság értelmezése a támogatás kedvezményezettjének hatékony jogvédelmét korlátozná.
10. Végezetül a párhuzamos indítvány 32–35. pontjában kifejtem, hogy a Bizottság azon érvelése, amely szerint a jelen ügyben a WEPA társaságok – amelyek a támogatás visszatéríttetésére irányuló nemzeti eljárás keretében kapták meg a vitatott határozatot – a megsemmisítés iránti keresetüket a vitatott határozatnak a Hivatalos Lapban való közzététele előtt nyújtották be, nem változtat a következtetésemen.
11. Véleményem szerint ebből az következik, hogy a Törvényszék helyesen állapította meg, hogy a Bizottság által első fokon felhozott elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani, és hogy a Bizottság csatlakozó fellebbezéseit mint megalapozatlanokat el kell utasítani.
B. A WEPA társaságok első és második fellebbezési jogalapja, valamint a Németország által felhozott egyetlen fellebbezési jogalap: az EUMSZ 107. cikknek az állami forrásokra vonatkozó (1) bekezdésének megsértése
12. A Németország által benyújtott fellebbezések (C‑791/21. P. sz. ügy és C‑796/21. P. sz. ügy) azonosak. Emellett a Covestro által benyújtott fellebbezésben (C‑790/21. P. sz. ügy) felhozott érvek nagy része hasonló a WEPA társaságok által a jelen fellebbezésben (C‑795/21. P. sz. ügy) felhozottakhoz. Ennélfogva az ezen párhuzamos ügyekben ismertetett indítványokat együtt kell olvasni.
13. Az első fellebbezési jogalapban a WEPA társaságok (C‑795/21. P. sz. ügy) a tények és a nemzeti jog elferdítésére hivatkoznak, amennyiben a Törvényszék az ítéletét a következőkre alapította: i. a BNetzA a vitatott pótdíj összegét kötelező jelleggel állapította meg; ii. a BNetzA nagyon részletes előírásokat bocsátott ki; és iii. a hálózatüzemeltetők által elszenvedett bevételkiesést teljes mértékben fedezte ez a pótdíj. A WEPA társaságok azt állítják, hogy a Törvényszék számára nem álltak rendelkezésre olyan releváns tények, amelyek alátámasztanák a pótdíj révén beszedett pénzeszközök feletti állami ellenőrzést. Második fellebbezési jogalapjukkal a WEPA társaságok azt állítják, hogy a Törvényszék i. nem ismerte el azt, hogy a vitatott pótdíj nem adó, kötelező teher vagy adójellegű díj, és ii. tévesen értelmezte azt, hogy az alapterhelésű fogyasztók mentesítése és a vitatott pótdíj nem minősül állami forrásból nyújtott támogatásnak. Emellett az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének tényállási feltételei azért sem állnak fenn, mert az említett pótdíj nem az állam által vagy állami forrásból nyújtott támogatás.
14. Németország egyetlen fellebbezési jogalapja (C‑796/21. P. sz. ügy) három érven alapul: i. a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a fogyasztókra vagy végső felhasználókra háruló kötelező díj fennállása és a pénzeszközök vagy az e pénzeszközök kezelői felett gyakorolt állami ellenőrzés vagylagos kritériumok; ii. a „fogyasztókra vagy végső felhasználókra háruló kötelező díj” fennállásának értékelése keretében a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a villamosenergia‑szolgáltató és a villamos energia végső fogyasztói közötti viszony nem releváns, valamint amikor a beszedési kötelezettséget és nem a hálózati díjak megfizetésére vonatkozó, törvényen alapuló kötelezettséget vette figyelembe; és iii. a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a beszedett hálózati díjak célhoz kötöttsége nem zárja ki, hogy az állam rendelkezhetett e pénzeszközökkel.
15. A Bizottság úgy véli, hogy Németország egyetlen fellebbezési jogalapját és a WEPA társaságok első és második fellebbezési jogalapját mint megalapozatlant el kell utasítani.
16. Tekintettel arra, hogy a Németország és a WEPA társaságok által felhozott, az állami forrásokra vonatkozó különböző érvek jelentősen átfedik egymást, helyénvaló, hogy azokat együtt, a megtámadott ítélet szerinti sorrendben és annak szerkezetét követve tárgyaljam. Következésképpen először is foglalkozni kell a kritériumok vagylagos jellegével; ezt követően a vitatott pótdíj(4) „adónak” minősítésével; végül pedig a vitatott pótdíjból származó források feletti állami ellenőrzés fennállásával.
1. A WEPA társaságok és Németország által felhozott érvek első sorozata (két elem, amelyek egy alternatíva részét képezik)
a) A felek fő érvei
17. A WEPA társaságok és Németország lényegében azt állítja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy az adó és az ezen adóból származó pénzeszközök (vagy azok kezelői) felett gyakorolt állami ellenőrzés esetében „két olyan elemről van szó, amely[ek] egy alternatíva részét képezik”. Az ilyen adó puszta létezése nem elegendő annak megállapításához, hogy a jelen ügyben „állami forrásokról” van szó.
b) Értékelés
18. A Törvényszék megvizsgálta az „állami források” kritériumára vonatkozó ítélkezési gyakorlatot, és úgy ítélte meg, hogy „[a] Bíróság […] ítélkezési gyakorlata lényegében két fő tényezőn alapul a források állami jellegének értékelése során: egyrészt az általában »adónak«, és különösen »adójellegű díjnak« minősülő, a fogyasztókra vagy ügyfelekre háruló kötelező díj fennállása, másrészt pedig a rendszer irányításának állami ellenőrzése, többek között a pénzeszközök vagy az e pénzeszközök kezelői (harmadik személyek) felett gyakorolt állami ellenőrzés révén. Lényegében két olyan elemről van szó, amely[ek] egy alternatíva részét képezik” (a megtámadott ítélet 62. pontja, kiemelés tőlem).
19. A Törvényszék szerint „ezért meg kell vizsgálni, hogy a szóban forgó [finanszírozási] mechanizmus megfelel‑e a vonatkozó ítélkezési gyakorlat által az állami források felhasználása tekintetében előírt feltételeknek, […] és hogy a vitatott pótdíj valóban kötelező díj‑e, és így adójellegű díjhoz hasonlítható, vagy ha nem, akkor legalábbis az államnak van‑e ellenőrzése a beszedett pénzeszközök vagy az e pénzeszközök kezelésével megbízott szervek felett” (a megtámadott ítélet 76. pontja).
20. Németország és a WEPA társaságok azt állítják, hogy az „adó” és az állami ellenőrzés kritériumai kumulatívak, és különösen az FVE Holýšov I és társai kontra Bizottság,(5) a Németország kontra Bizottság(6)és a PreussenElektra ítéletre(7) hivatkoznak. Mindazonáltal ezek és a Bíróság más (újabb) ítéletei inkább a kritériumok vagylagos jellege mellett szólnak, összhangban azzal, amit a Törvényszék a megtámadott ítélet 57. és 62–64. pontjában megállapított.(8)
21. Úgy vélem, hogy a fenti érvek megalapozatlanok, mivel azok a Bíróság legutóbbi ítélkezési gyakorlata alapján elutasíthatók, amely ítélkezési gyakorlat eloszlatja a kételyeket azzal kapcsolatban, hogy a kritériumok vagylagosak vagy kumulatívak‑e.
22. A DOBELES HES ítéletben(9) a Bíróság nagytanácsa két, a jelen fellebbezések szempontjából releváns kérdéssel foglalkozott: i. az adó fogalmának meghatározása és ii. az adó kritériuma és a finanszírozási mechanizmus feletti állami ellenőrzés kritériuma közötti kapcsolat.
23. Az említett ítélet 39. pontjában a Bíróság világossá tette, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének vonatkozó kritériumai egy alternatíva részét képezik: „a jelen ítélet előző pontjában említett kritérium [vagyis az adó fennállása] nem az egyetlen olyan kritérium, amely lehetővé teszi e rendelkezés értelmében vett »állami források« azonosítását. Azon tény, hogy az adott összegek folyamatosan állami ellenőrzés alatt maradnak, és így a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak, elegendő ahhoz, hogy azok »állami forrásoknak« minősüljenek”.
24. Ebből következik, hogy elegendő a két kritérium közül az egyiknek megfelelni, amit a DOBELES HES ítélet 42. pontja is megerősít, ahol a Bíróság közvetlenül utal a „két vagylagos kritérium” létezésére.
25. A Törvényszék tehát a megtámadott ítéletben nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének értelmezésekor a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatát követve a 62. pontban megállapította, hogy a fenti kritériumok „egy alternatíva részét képezik”, és ezt a megközelítést azóta a DOBELES HES ítéletben ismét megerősítették. Következésképpen a Törvényszéknek a megtámadott ítéletben elegendő volt az adó meglétét vagy a finanszírozási mechanizmus feletti állami ellenőrzést megállapítania, mivel e kritériumok mindegyike önmagában is elegendő az állami források érintettségének igazolásához. Ebből következik, hogy Németország azon érvelését, amely szerint ezek a kritériumok kumulatívak, véleményem szerint mint nyilvánvalóan megalapozatlant el kell utasítani.
26. Igaz, hogy a Törvényszék ezt nem mondta ki kifejezetten, de úgy vélem, hogy a megtámadott ítélet (különösen a 76. pont) olvasatából egyértelműen kitűnik, hogy a Törvényszék a második kritériumot csupán a teljesség kedvéért vizsgálta. Tekintettel arra, hogy a kritériumok vagylagos jellege sok vita tárgyát képezte a felek között a Törvényszék előtt, a Törvényszéket a gondos igazságszolgáltatás elve vezérelte, és megvizsgálta az alternatíva mindkét elemét.
27. Ezt követően azon érvelésének alátámasztására, miszerint az „adó” és az állami ellenőrzés kritériumai kumulatívak, Németország arra is hivatkozik, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének a megtámadott ítéletben történő értelmezése (amelyet a Bíróság ítélkezési gyakorlata is megerősít) mindenesetre ellentétes a Szerződések rendszerével, és „olyan következményekkel járna, amelyeket a Szerződések nem írnak elő”. Megállapítja, hogy az állam által kivetett bármely adó vagy kiegészítő díj szükségszerűen az „állami források” fogalma alá kerülne, ami ellentétes lenne a tagállamok adóügyi szuverenitásával. Kifejti emellett, hogy a jogellenes állami támogatások tilalmának célja a szabad versenynek az államok által történő megsértésével szembeni védelem, ami azt jelenti, hogy csak az állami költségvetéshez kapcsolódó vagy az állam rendelkezési jogkörébe tartozó forrásokat érintő versenyjogi jogsértésekről van szó.
28. Amint azonban a Bizottság rámutatott, ezek az érvek a Szerződések téves értelmezésén,(10) valamint egyrészt az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikkhez, másrészt az EUMSZ 34. cikkhez kapcsolódó ítélkezési gyakorlat összemosásán alapulnak. A hátrányos megkülönböztetésnek az előbbi két cikk szerinti tilalma azzal a ténnyel magyarázható, hogy mind a vámok, mind az adók természetüknél fogva adó jellegűek (az állam által politikai célok elérésére használt adóknak minősülnek). Emellett elegendő rámutatni, hogy az állami forrásokkal kapcsolatban a fő döntő tényező az, hogy a verseny torzulása az állam (és nem egy vállalkozás) műve. Jelentőséggel bír azonban az, hogy – ellentétben azzal, amit Németország állít (a jelen indítvány 27. pontja) – a Szerződések rendszere nem tartalmaz olyan utalást, amely szerint csak az „állami költségvetésből finanszírozott” támogatások minősülnének állami támogatásnak. A Bíróság ítélkezési gyakorlata ugyanis mindig is egyértelművé tette, hogy az az egyszerű tény, hogy a források áramlása kizárólag magánjogi szervezeteken keresztül történik, nem elegendő ahhoz, hogy megcáfolja a támogatás fogalma értelmében vett tényleges állami ellenőrzés meglétét.(11)
29. A Németország által előadott érvekkel ellentétben az EUM‑Szerződésben a 30. és 110. cikk, valamint a 107. cikk közötti szisztematikus különbségnek nincs lényeges hatása a jelen ügyek szempontjából. Ehelyett e három rendelkezésnek van valami közös vonása, mégpedig az, hogy az állam adóügyi tevékenységére vonatkoznak. A Bíróság ugyanis a két rendelkezési kategória tekintetében az „állami ellenőrzés” fogalmát tágan értelmezte, különösen azért, hogy megakadályozza az e rendelkezésekben foglalt szabályok megkerülését.(12)
30. Továbbá téves az az állítás, hogy „a vagyon magán [jogi személyek] közötti, törvény által elrendelt [átruházása] állami források felhasználásához [lenne hasonlatos]”. Például a törvény által meghatározott minimálár nem adó. Elég, ha a PreussenElektra és az EEG 2012 ítéletekre hivatkozunk. A PreussenElektra ítélet két magánjogi jogalany között alkalmazott törvényes minimálárra vonatkozott. A minimálár alkalmazására kötelezett magánjogi jogalany nem háríthatta át a költségeket a fogyasztóira. Ennélfogva nem volt adó.
31. Az EEG 2012 ítéletben a Bíróság egyértelművé tette, hogy a fogyasztókra gyakorolt hatás puszta lehetősége nem elegendő ahhoz, hogy a felhasznált forrásokat állami forrásnak tekintsék. Az állami források – adó formájában történő – felhasználása csak akkor vélelmezhető, ha a magánjogi jogalany, akit a kötelezettség terhel, arra is köteles, hogy a többletköltséget harmadik személyre áthárítsa, tőle adót szedve.
32. Véleményem szerint az előzőekben kifejtett valamennyi megfontolásból az következik, hogy a Törvényszék helyesen ítélte meg, hogy e kritériumok egy alternatíva részét képezik. A megtámadott ítélet tehát e tekintetben nem tartalmaz téves jogalkalmazást, és a Németország és a WEPA társaságok által felhozott érvek első sorát mint megalapozatlant el kell utasítani.
2. A WEPA társaságok és Németország által felhozott érvek második sorozata (a vitatott pótdíj „adónak” minősítése)
33. A WEPA társaságok és Németország a Törvényszéket a fentiekben tárgyalt vagylagos kritériumok közül az elsővel kapcsolatban bírálja, mivel a Törvényszék a vitatott pótdíjat tévesen minősítette „adónak”. A fellebbezők azzal érvelnek, hogy ez a minősítés az „adó” fogalmának téves értelmezésén és a nemzeti jog elferdítésén alapul.
a) Az érvek első csoportja (a vitatott pótdíj végső kötelezettje)
34. Az érvek első csoportjában a WEPA társaságok és Németország lényegében azt állítják, hogy a Törvényszék tévesen értelmezte a „végső fogyasztónak” a nemzeti jog értelmében vett fogalmát, mivel sem a nemzeti jog, sem a német nemzeti hatóságok nem írnak elő fizetési kötelezettséget a fogyasztók vagy a rendszerüzemeltetők számára. A WEPA társaságok lényegében azzal érvelnek, hogy még ha a gyakorlatban a villamosenergia‑szolgáltatók a pótdíjat mindig tovább is hárították a villamos energia végső fogyasztóira, ez az EEG 2012 ítéletben foglalt ítélkezési gyakorlat szerint nem elegendő az állam által kivetett kötelező díj fennállásának megállapításához.
35. Véleményem szerint meg kell vizsgálni, hogy döntő szempont‑e az a kérdés, hogy kik voltak a vitatott pótdíj végső fizetői.
36. A WEPA társaságok első fokon azzal érveltek, hogy a pótdíjat csak a hálózat használóitól szedték be, és nem hárították át kötelezően a villamos energia végső fogyasztóira, így azt hálózati díjként, nem pedig adóként kellett volna értelmezni. A megtámadott ítélet 83. pontjában azonban a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy ez az érvelés irreleváns, tekintettel arra, hogy e pótdíj végső fizetői a hálózat használói (maguk a szolgáltatók, valamint a hálózathoz közvetlenül csatlakozó végső fogyasztók), nem pedig a többi végső fogyasztó.
37. A Törvényszék a megtámadott ítélet 84. pontjában is megállapította, hogy a vitatott határozat kötelezettséget azonosított a vitatott pótdíj beszedésére és annak a „végső fogyasztóknak” történő áthárítására vonatkozóan. Álláspontom szerint lényeges, hogy ezt az értelmezést megerősítette a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság, Németország) 2015. október 6‑i ítéletének 20. pontja, amely elutasítja az első fokon felhozott azon érvelést, hogy a vitatott pótdíj hálózati díjnak minősül. Az említett bíróság megerősítette, hogy a pótdíj nem szerződés szerinti ellentételezés, hanem külső díjbeszedés, amelyet az üzemeltetőkre róttak ki.
38. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából továbbá az következik, hogy ahhoz, hogy valamely intézkedés az EUMSZ 30. vagy EUMSZ 110. cikk értelmében „adónak” minősüljön, elegendő, ha azt köztes árukra vagy szolgáltatásokra vetik ki, anélkül hogy az szükségképpen kihatna a downstream áruk vagy szolgáltatások végső fogyasztóira. A Bíróság ugyanezen ítélkezési gyakorlata(13) nem támasztja alá azt az álláspontot, hogy az adó csak akkor feltételezi az állami források fennállását, ha az adót a végső fogyasztókra alkalmazzák. Úgy vélem ugyanis, hogy az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikkben említett adó fogalmát teleológiai értelmezés alapján tágan kell értelmezni.
39. A Törvényszék helyesen hivatkozott erre az ítélkezési gyakorlatra a megtámadott ítélet 85. pontjában.
40. Úgy vélem, hogy a Törvényszék helyesen járt el, amikor arra a kérdésre alapozza megközelítését, hogy a program végrehajtásával megbízott magán vagy közjogi szerveknek saját pénzügyi forrásból kell‑e viselniük a költségeket (állami támogatással nem járó helyzet), vagy e forrásokat harmadik személyektől szedhetik be (állami támogatással járó helyzet). Kevéssé számít, hogy ezek a harmadik felek végső fogyasztók vagy az értéklánc egy közbenső láncszemét képezik. Az egyetlen döntő tényező ugyanis az adó újraelosztó hatása, nevezetesen az, hogy az állam vagy valamely magánjogi jogalany beszedi ezt az adót a vállalkozásoktól, és azt a vállalkozások egy másik kategóriájának nyújtott előny finanszírozására fordítja.
41. A teleologikus értelmezésből és a Bíróságnak az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikk szerinti „adó” fogalmára vonatkozó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az adófizetésre kötelezett személy kiléte minden esetben irreleváns. A döntő tényező az, hogy az adó az érintett termékre vagy az azzal kapcsolatos szükségszerű tevékenységre vonatkozik‑e.(14)
42. Véleményem szerint ebből következően az érvek első csoportját mint megalapozatlant el kell utasítani.
b) Az érvek második csoportja (a vitatott adó nem volt kötelező)
1) A 2011. évi BNetzA‑határozat nemzeti bíróságok általi jogellenesnek nyilvánítása
43. A tárgyaláson Németország különösen azzal érvelt, hogy egyetért a támogatásnak az e párhuzamos fellebbezésekben érintett kedvezményezettjei által felhozott érveléssel, amely szerint a Törvényszék tévesen támaszkodott a 2011. évi BNetzA‑határozatra, miközben azt a német bíróságok visszamenőleges hatállyal jogellenesnek nyilvánították.
44. Kérdésként merül fel, hogy a Törvényszék jogosan állapította‑e meg a vitatott pótdíj kötelező jellegét e BNetzA‑határozatra hivatkozva, annak ellenére, hogy azt később az Oberlandesgericht Düsseldorf (düsseldorfi regionális felsőbíróság, Németország), majd fellebbezés folytán a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság) megsemmisítette és semmisnek nyilvánította.
45. Emlékeztetnék arra, hogy a Bizottság kontra Aer Lingus és Ryanair Designated Activity ítéletből(15) és a Heiser ítéletből(16) következik, hogy a nemzeti program esetleges jogellenessége nem szünteti meg annak állami támogatási jellegét.
46. A Heiser ítélet szerint „még ha feltételezhető is, hogy az adólevonások módosítását előíró szabály […] jogellenes, e szabály hatályon kívül helyezéséig vagy legalábbis jogellenességének megállapításáig alkalmas joghatások kiváltására” (kiemelés tőlem).
47. Hasonlóan a Bizottság kontra Aer Lingus és Ryanair Designated Activity ítélet szerint „az a körülmény, hogy valamely adóintézkedés az EUMSZ 107. cikktől és az EUMSZ 108. cikktől eltérő uniós jogi rendelkezésekkel ellentétes, nem teszi lehetővé az állami támogatásnak való minősítésből való kizárását az említett intézkedés alóli azon mentességnek, amelyben bizonyos adóalanyok részesülnek mindaddig, amíg a szóban forgó intézkedés más adóalanyokkal szemben joghatásokkal bír, és azt nem helyezik hatályon kívül, vagy nem nyilvánítják jogellenesnek és ily módon alkalmazhatatlannak” (kiemelés tőlem).
48. Amint azt a Bizottság a tárgyaláson megállapította, a német jogalkotó olyan módon kezelte a helyzetet, amely biztosította, hogy a vitatott pótdíj beszedését a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság) által elrendelt megsemmisítést követően visszamenőlegesen korrigálják, és az továbbra is joghatással bírjon, és így fennmaradjon a vitatott pótdíj megfizetésének kötelezettsége.
49. Úgy vélem, hogy az állami támogatásokra vonatkozó uniós jogban az intézkedést a joghatásai szempontjából kell vizsgálni.
50. Véleményem szerint a fent említett ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Törvényszék jogosult volt úgy dönteni (a megtámadott ítélet 74. és 89. pontjában), hogy az állami támogatások felülvizsgálata szempontjából döntő jelentőséggel bír az a tény, hogy a 2011. évi BNetzA‑határozatot az érintett időszakban ténylegesen alkalmazták, és az joghatásokat váltott ki.
51. Ez a határozat az érintett időszakban jogilag kötelező érvényű volt, és a hálózatüzemeltetőket arra kötelezte, hogy a vitatott pótdíjat a hálózathasználóktól beszedjék.
52. A 2011. évi BNetzA‑határozat 3. pontjának szövege a vitatott pótdíj beszedésének kötelezettségét az elosztórendszer‑üzemeltetőkre rótta, akiknek tehát ezt a pótdíjat be kellett szedniük a fogyasztóiktól. Tekintettel arra, hogy e határozat az érintett időszakban hatályos program részét képezte, és kötelező joghatásokat váltott ki – annál is inkább, mivel a nemzeti bíróságok által elrendelt megsemmisítést követően (az e programot egymást követően hatályon kívül helyező rendelkezésekkel) ténylegesen nem szüntették meg e joghatásokat –, a Törvényszék helyesen állapította meg, hogy a vitatott pótdíjon alapuló program kötelező joghatásokat váltott ki (a megtámadott ítélet 89. pontja).
53. A jelen indítványban foglalt értékelésemet a Bíróság Deutsche Post kontra Bizottság ítélete(17) is alátámasztja, amelyben a Bíróság megállapította, hogy a megsemmisített határozat még mindig alkalmas lehet joghatások kiváltására. Mivel az említett ügyben a megsemmisítés iránti keresetet a Törvényszéknek a szóban forgó határozatot megsemmisítő (és így azt a jogrendből visszamenőleges hatállyal kizáró) ítéletét megelőzően nyújtották be, e kereset elfogadhatóságát a kereset benyújtásának időpontjára tekintettel kellett vizsgálni, mivel a 2002. évi elutasító határozat még hatályban volt, és továbbra is az uniós jogrend részét képezte.
54. Végül e tekintetben meg kell jegyezni, hogy emellett a német jogalkotó kitűzött célja volt a joghatások kiváltása.(18)
55. Véleményem szerint ezért mint megalapozatlanokat el kell utasítani azon érveket, amelyek arra hivatkoznak, hogy a nemzeti bíróságok a 2011. évi BNetzA‑határozatot jogellenesnek nyilvánították.
2) Az EUMSZ 30. és EUMSZ 110. cikk (az „adó” fogalma) és az Essent Netwerk Noord ítélkezési gyakorlat (a díj kötelező jellege)
i) Az EUMSZ 30. és EUMSZ 110. cikk (az „adó” fogalma)
56. A WEPA társaságok és Németország lényegében azt állítja, hogy a Törvényszék különösen a megtámadott ítélet 85. pontjában tévesen értelmezte az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikk szerinti „adó” fogalmát, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a vitatott pótdíj megfelel e fogalomnak. Igaz, hogy annak igazolására, hogy a hálózat használatához kapcsolódó pótdíj kivetésére vonatkozó kötelezettség is lehet adó, a Törvényszék az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikk szerinti adó fogalmára hivatkozik.
57. Amint azt a jelen indítvány 38. pontjában kifejtettem, az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikkben említett adó fogalmát tágan kell értelmezni.
58. Az Essent Netwerk Noord ítéletben (40. pont) a Bíróság megállapította, hogy „[az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110.] cikk […] kiegészítő jelleggel a más tagállamból származó vagy oda irányuló termékeket hátrányosan megkülönböztető, és ezzel [az Európai Unióban] az áruk szabályos versenyfeltételek mellett történő szabad mozgását akadályozó nemzeti rendelkezések tilalmának célkitűzését követik” (kiemelés tőlem).
59. Amint azt a jelen indítvány 41. pontjában megállapítottam, az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikk szerinti „adó” fogalmából következik, hogy az adófizetésre kötelezett személy kiléte minden esetben irreleváns. A döntő tényező az, hogy az adó az érintett termékre vagy az azzal kapcsolatos szükségszerű tevékenységre vonatkozik‑e.
60. A jelen ügyekben a vitatott pótdíjat a hálózat használatáért szedik be. A Törvényszék helyes megítélése szerint a pótdíj adónak minősítése szempontjából az a tény döntő, hogy a pótdíj nem a hálózat használatáért járó ellenszolgáltatást, hanem kötelező díjat jelent.
61. A hálózat használatát az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikk értelmében köztes terméknek, pontosabban köztes szolgáltatásnak kell tekinteni a Bíróság fentebb kifejtett ítélkezési gyakorlatának megfelelően. A Törvényszék tehát véleményem szerint nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikkre hivatkozva az adót a szolgáltatott termékre vagy nyújtott szolgáltatásra kivetett díjként határozta meg.
ii) Az Essent Netwerk Noord ítélet és a Bíróság későbbi ítélkezési gyakorlata (a díj kötelező jellege)
62. Emellett a díj kötelező jellegére mint az állami forrás fennállásának megállapításához szükséges feltételre vonatkozó kérdés a Bíróság meglévő ítélkezési gyakorlata alapján is megválaszolható, amennyiben a jelen ügyek hasonlóak az Essent Netwerk Noord ítélet alapjául szolgáló tényálláshoz.
63. Az Essent Netwerk Noord ítélet egy hollandiai adóra vonatkozott. Egy (teljes egészében állami hatóságok által ellenőrzött) hálózatüzemeltető a villamosenergia‑hálózatának használatáért adót (pótdíjat) szedett be a villamos energia belföldi vásárlóitól. A jelen ügyekhez hasonlóan az Essent Netwerk Noord ítéletben is az említett adót a nemzeti jog írta elő, és a hálózatüzemeltető pénzt szedett be a fogyasztóktól, és így finanszírozta az állami támogatást.
64. A Törvényszék helyesen hivatkozott az említett ügyben hozott ítéletre, és mutatott rá a megtámadott ítélet 58. pontjában arra, hogy „a Bíróság megállapította, hogy az átvitt villamos energiára vonatkozó, objektív kritériumok alapján megállapított, a villamosenergia‑fogyasztókra jogszabály által kivetett és a rendszerüzemeltetők által beszedett pótdíj olyan »díjnak« minősül, amelynek forrása állami forrás”.
65. Az Essent Netwerk Noord ítéletben a Bíróság a jelen fellebbezések szempontjából több fontos megállapítást tesz.
66. Először is a Bíróság megállapítja, hogy nem sokat számít, hogy az adó a terméket mint olyat érinti‑e, például a villamos energiát, vagy pedig az áruval kapcsolatos szükségszerű tevékenységet, például a villamos energia szállítását (Essent Netwerk Noord ítélet, 44. pont). A jelen ügyekben az adó a villamos energia szállítását érinti.
67. Másodszor, a Bíróság rámutat arra, hogy az a tény, hogy a pótdíj egyoldalúan kivetett teher, döntő jelentőségű az adó megléte szempontjából (Essent Netwerk Noord ítélet, 45. pont). A jelen ügyekben a 2011. évi BNetzA‑határozat az elosztórendszer‑üzemeltetők számára jogilag kötelező módon azon kötelezettséget írta elő, hogy beszedjék a vitatott pótdíjat a hálózat használóitól (a megtámadott ítélet 96. pontja).
68. Harmadszor, a Bíróság kimondja, hogy „kevésbé lényeges, hogy a pénzügyi terhet nem az állam hajtja be” (Essent Netwerk Noord ítélet, 46. pont). A jelen ügyekben a vitatott pótdíj beszedése az elosztórendszer‑üzemeltetők feladata volt.
69. Végül a jelen ügyekben az Essent Netwerk Noord ítélet alapjául szolgáló helyzethez hasonlóan a vitatott pótdíj arra irányult, hogy fedezze azokat a hálózathasználati költségeket, amelyeket a német alapterhelésű fogyasztóknak rendes körülmények között maguknak kellett volna viselniük.
70. Az alapterhelésű fogyasztók hálózati díjak alóli mentessége tehát javította versenyhelyzetüket. A jelen ügyekben vitatott pótdíj adójogi helyzete miatt helyénvaló e forrásokat az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami forrásként elismerni. Továbbá ez összhangban áll az ítélkezési gyakorlattal, amely szerint az előnynek az adóból származó bevételből történő finanszírozása azt jelenti, hogy az előny állami forrásból származik.(19)
71. Úgy vélem, hogy nemcsak az Essent Netwerk Noord ítélet, hanem az FVE Holýšov I ítélet is különösen fontos. Mindkét ügy ténybeli háttere hasonló a jelen ügyek hátteréhez, és azt mutatja, hogy a Bíróság valójában már foglalkozott a jelen fellebbezésekben felvetett kérdésekkel.
72. Az FVE Holýšov I ítéletben (46. pont) a Bíróság kifejtette, hogy nem számít, hogy a szóban forgó finanszírozási mechanizmus a nemzeti jog szerint adónak vagy adójellegű díjnak minősül‑e, vagy sem. Az állami támogatásokra vonatkozó uniós jog csak azzal foglalkozik, hogy ilyen díjat vetnek ki, és ezt a díjat egyoldalúan, állami aktus révén rendelik el.
73. A Bíróság mindkét ítéletben megjegyzi, hogy egyoldalú beszedési kötelezettségről van szó, és így ezek állami források. Ez a kérdés elvezet bennünket a DOBELES HES ügyben nemrégiben hozott ítélethez (34. pont), amely az Essent Netwerk Noord ítéletet tovább pontosítja. Úgy vélem, hogy ez fontos a jelen fellebbezések kimenetele szempontjából.
74. Az említett 34. pontban a Bíróság megállapítja, hogy „[m]ásodszor, ami az arra vonatkozó feltételt illeti, hogy az előnyt »állami forrásból« nyújtják – az előterjesztő bíróság kérdése éppen erre a feltételre irányul –, a Bíróság kimondta, hogy az állam által a villamosenergia‑vásárlókra kivetett pótdíjból eredő összegek a villamos energiát terhelő adóhoz hasonlíthatók, és az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett »állami forrásból« erednek”.(20)
75. Emlékeztetnék arra, hogy a DOBELES HES ítélet a 36. és 37. pontjában az Essent Netwerk Noord ítéleten kívül más meglévő ítélkezési gyakorlatot (különösen az EEG 2012 ítélet 70. és 71. pontja) is pontosít.
76. A Bíróság rámutat az EEG 2012 ítélet és a DOBELES HES ítélet közötti különbségekre. Kifejti, hogy az előbbi ügyben nem volt kötelező hozzájárulás, mivel az EEG‑pótdíj beszedése nem volt jogilag kötelező, hanem csak önkéntes alapon került rá sor. A Bíróság tehát egyértelművé teszi, hogy a szóban forgó díj kötelező jellege a döntő annak megállapítása szempontjából, hogy a szóban forgó díj kötelező hozzájárulásnak minősül‑e. Önmagában az a puszta tény, hogy pénzt utalnak vagy utalhatnak, nem elegendő. A jelen ügyekben azonban éppen adó (vagy díj) beszedésére vonatkozó kötelezettségről van szó, míg az EEG 2012 ítélet nem adóra vonatkozott.
77. Az EEG 2012 ítéletben szóban forgó helyzettől eltérően a jelen ügyekben vitatott pótdíj beszedése nem a hálózatüzemeltetők kereskedelmi döntése, hanem jogszabályi rendelkezések (különösen a BNetzA‑határozat) alapján történik.
78. Ennélfogva különbséget kell tenni a jelen ügyekben szóban forgó finanszírozási mechanizmus és az EEG 2012 ítéletben érintett mechanizmus között. A jelen ügyekben a pótdíj fennállása önmagában elegendő ahhoz, hogy állami forrásnak minősüljön.
79. Ami az EEG 2012 ítéletben szereplő két kritérium közül a másikat, azaz a pénzeszközök feletti vagy az ezeket a pénzeszközöket kezelő szervezet feletti állami ellenőrzést (rendelkezési jogot) illeti, amint azt már fentebb láttuk, a két kritérium vagylagos, és nem kumulatív.
80. Ha az EEG 2012 ítéletben kötelező pótdíjról lett volna szó, akkor a Bíróságnak nem lett volna szükséges az említett ítélet 72. pontjában kifejtett vitába bocsátkoznia.
81. A Bíróság ugyanis éppen azért, mert a 71. pontban foglalt feltételek nem teljesültek, tartotta szükségesnek, hogy a 72. pontban folytassa az okfejtését.
82. Az említett ítélet 71. pontjában a Bíróság megállapította, hogy „[a] Törvényszék által […] megállapított azon körülmény, hogy az EEG‑pótdíjból eredő pénzügyi terhet »a gyakorlatban« áthárították a végső ügyfelekre, és hogy következésképpen olyan teherről volt szó, amely »a hatásait tekintve megfelel egy, a […] villamosenergia‑fogyasztást terhelő adónak«, nem elegendő annak megállapításához, hogy az EEG‑pótdíj ugyanolyan jellemzőkkel rendelkezett, mint a Bíróság által […] [az Essent Netwerk Noord] ítéletben […] megvizsgált villamosenergia‑pótdíj”.
83. A Bíróság tehát a 72. pontot a „következésképpen” szóval kezdi: „Következésképpen meg kell vizsgálni, hogy […] a jelen ítélet 62. pontjában felidézett másik két elem mindazonáltal lehetővé tette‑e a Törvényszék számára annak megállapítását, hogy az EEG‑pótdíjból származó pénzeszközök állami forrásoknak minősülnek, mivel azok […] folyamatosan állami ellenőrzés alatt maradtak, és így a hatóságok rendelkezésére álltak. Ebben az esetben nem releváns az, hogy az EEG‑pótdíj »adónak« minősíthető‑e, vagy sem”.
84. Más szóval, az EEG 2012 ítéletben a helyzet teljesen más volt, mint a jelen ügyekben.
85. Az EEG 2012 ítéletben a német jogalkotó lehetővé tette a villamosenergia‑ipari vállalkozások számára, hogy bizonyos díjakat beszedjenek, de ez csupán lehetőség volt, nem pedig kötelezettség. Az állam választási lehetőséget adott a gazdasági szereplőknek: ha éltek ezzel a lehetőséggel, akkor a beszedett pénzt az állam által meghatározott konkrét célra kellett fordítani (azaz a megújuló energiákhoz kapcsolódó járulékos költségek ellentételezésére). Ezért ebben az ügyben a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy mivel nem állt fenn e díjak beszedésére vonatkozó kötelezettség, az állam nem rendelkezett e pénzeszközök feletti ellenőrzéssel.
86. A fenti megfontolásokból és az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a vitatott pótdíj – amint azt a Bizottság a vitatott határozatban megállapította – jogilag kötelező adóbeszedés volt, amint azt a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság) is megállapította, ami – amint azt legutóbb a DOBELES HES ítélet is megerősítette – elegendő annak megállapításához, hogy állami forrásokról van szó.
87. Ennélfogva úgy vélem, hogy a megtámadott ítélet e tekintetben nem tartalmaz téves jogalkalmazást.
88. Véleményem szerint az EUMSZ 30. és az EUMSZ 110. cikkre (az „adó” fogalma), valamint az Essent Netwerk Noord ítéletre és az azt követő ítélkezési gyakorlatra (a díj kötelező jellege) alapított érveket mint megalapozatlanokat el kell elutasítani.
3) A nemzeti jog elferdítése és a vitatott pótdíj beszedésére vagy megfizetésére vonatkozó kötelezettség hiánya
89. A WEPA társaságok és Németország lényegében azzal érvelnek, hogy a Törvényszék elferdítette a nemzeti jogot, mivel nem állt fenn a vitatott pótdíj beszedésére vonatkozó kötelezettség.
90. Először is, Németország a Bírósághoz benyújtott fellebbezésében nem vitathatja a Törvényszéknek a nemzeti jogra vonatkozó e megállapítását, amely ténymegállapításnak minősül, és az említett tagállam ténylegesen tartózkodott attól, hogy ezt közvetlenül megtegye.
91. Másodszor úgy vélem, hogy a vitatott pótdíj adónak minősítése nem alapul a nemzeti jog semmilyen elferdítésén. A WEPA társaságok a Törvényszék ténymegállapításait vitatják. Bár a fellebbezők azt állítják, hogy a Törvényszék elferdítette a tényállást, és tévesen értelmezte a nemzeti jog tartalmát és hatályát, végső soron a tényállásnak a Bíróság általi újbóli értékelését kérik. A Bíróságnak azonban nincs hatásköre erre a fellebbezési eljárás keretében.(21)
92. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint „[a]mi az Elsőfokú Bíróság által a nemzeti jogszabályok tekintetében tett megállapításoknak a fellebbezés keretében történő vizsgálatát illeti, a Bíróság hatásköre először is kiterjed annak vizsgálatára, hogy az Elsőfokú Bíróság az iratok és az eléje terjesztett egyéb bizonyítékok alapján nem torzította‑e el a szóban forgó nemzeti rendelkezések [vagy az azokhoz kapcsolódó nemzeti ítélkezési gyakorlat] szövegének értelmét […], illetve arra, hogy az Elsőfokú Bíróság e bizonyítékok tekintetében nem tett‑e olyan megállapításokat, amelyek nyilvánvalóak ellentétesek azok tartalmával, végül pedig arra is, hogy az Elsőfokú Bíróság a bizonyítékok egészének vizsgálata során, a szóban forgó nemzeti rendelkezés tartalmának meghatározása érdekében nem tulajdonított‑e azok közül valamelyiknek olyan jelentőséget, amivel az a többi bizonyítékhoz képest nem rendelkezik, amennyiben ez az ügyiratokból nyilvánvaló módon kiderül”.(22)
93. Véleményem szerint a WEPA társaságok érvelése nyilvánvalóan nem felel meg e követelményeknek. Nem elegendő ugyanis, ha a fellebbezők a Törvényszék ténymegállapításainak sematikus megismétlésére szorítkoznak, és összehasonlítják azokat saját véleményükkel arról, hogy szerintük mi a nemzeti jog helyes értelmezése. Nem jelölik meg, hogy a Törvényszék állítólag konkrétan melyik bizonyítékot ferdítette el, és nem fejtik ki, hogy ez az elferdítés miként tűnik ki nyilvánvalóan a Bíróság elé terjesztett ügyiratokból.
94. A megtámadott ítélet 84. és 86–88. pontjában a Törvényszék a nemzeti jog (különösen a 2011. évi BNetzA‑határozat) alapján megállapította, hogy a vitatott díj a végső fogyasztókat terhelte. Így a WEPA társaságok és Németország által felhozott azon érv, amely szerint csak akkor áll fenn az Essent Netwerk Noord ítéletben meghatározott „díj”, ha a díj megfizetésére kötelezett személy a végső fogyasztó, hatástalan.
95. Amint a jelen indítvány 36–41. pontjában kifejtésre került, az ítélkezési gyakorlatból véleményem szerint az következik, hogy az adófizetésre kötelezett személy kiléte minden esetben irreleváns. Ehelyett a döntő tényező az, hogy az adó az érintett termékre vagy az azzal kapcsolatos szükségszerű tevékenységre vonatkozik‑e.
96. Egyetértek továbbá a Bizottsággal abban, hogy a beszedési kötelezettség és a fizetési kötelezettség ugyanannak az éremnek a két oldala,(23) így annak eldöntése, hogy a hálózathasználókra rótt fizetési kötelezettség a nemzeti jogszabályból vagy a 2011. évi BNetzA‑határozatból származott‑e, szintén irreleváns.
97. Ebből következik, hogy a nemzeti jog elferdítésére, valamint a vitatott pótdíj beszedésére és megfizetésére vonatkozó kötelezettség hiányára alapított érveket véleményem szerint mint megalapozatlanokat el kell utasítani.
4) A bevételkiesés és a költségek teljes kompenzációjának hiánya
98. A WEPA társaságok lényegében azt állítják, hogy a Törvényszék által a megtámadott ítéletben kifejtettekkel ellentétben a nemzeti hatóságok nem biztosították a hálózatüzemeltetőknek a díjmentességből eredő bevételkiesés és a hálózati díjak alóli mentességgel járó költségek teljes kompenzációját.
99. Ezen érvekkel ellentétben a Törvényszék helyesen állapította meg, hogy a vitatott pótdíj lehetővé tette a hálózatüzemeltetők által a hálózati díjak alóli mentességek miatt elszenvedett veszteségek teljes körű kompenzációját. Ez a 2011. évi StromNEV(24) 19. §‑a (2) bekezdésének hatodik és hetedik mondatából, valamint a 2011. évi BNetzA‑határozatból következett. A pótdíjnak az állami támogatásokra vonatkozó uniós jog alapján történő értékelése szempontjából az a tény volt fontos, hogy az alapterhelésű fogyasztóknak a hálózati díjak alóli mentességét és az ebből eredő előnyt teljes egészében a pótdíjból finanszírozták.(25)
100. A megtámadott ítélet 95. pontjában azonban a Törvényszék helyesen utasította el azt az érvelést, hogy nem létezett semmilyen jogi mechanizmus a veszteségek teljes kompenzációjának biztosítására (többek között amiatt, hogy behajthatatlan követelések esetén lehetetlen volt a vitatott pótdíj költségeinek áthárítása). A vitatott pótdíj adójellegű díjnak minősítése ugyanis elegendő ahhoz, hogy az e díjból eredő bevételeket állami forrásnak lehessen tekinteni, anélkül hogy az államnak kötelezettséget kellene vállalnia az említett pótdíj meg nem fizetése által okozott veszteségek kompenzálására, különösen behajthatatlan követelések esetén.
101. Ebből véleményem szerint az következik, hogy a bevételkiesés és a költségek teljes megtérítésének hiányára alapozott érveket mint megalapozatlanokat el kell utasítani.
102. Véleményem szerint a fenti megfontolások összességéből következik, hogy a WEPA társaságok és Németország által felhozott érvek második sorát mint hatástalant vagy mint megalapozatlant el kell utasítani.
3. A WEPA társaságok és Németország által felhozott érvek harmadik sorozata (a vitatott pótdíjból származó források feletti állami ellenőrzés fennállása)
a) A felek fő érvei
103. A WEPA társaságok lényegében azt állítják, hogy a megtámadott ítélet téves jogalkalmazást foglal magában, mivel a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a vitatott pótdíjból származó pénzeszközök felett állami ellenőrzés áll fenn. E körülmények között megállapítva, hogy teljesült az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti „állami források” feltétele, a Törvényszék figyelmen kívül hagyta az állami támogatás fogalmát.
104. Németország lényegében azt állítja, hogy a megtámadott ítélet 62–64. és 76. pontja ellentmond az említett ítélet 98. és 99. pontjának. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a döntő tényező az érintett pénzeszközök feletti ellenőrzés és rendelkezési jog. Arra hivatkozik továbbá, hogy a Törvényszék tévesen állapította meg, hogy a villamosenergia‑szolgáltató és a villamos energia végső fogyasztója közötti kapcsolat nem meghatározó a kötelező díj fennállásának a jelen ügyben történő megállapítása szempontjából, mivel a vitatott pótdíjat nem a villamosenergia‑fogyasztásra, hanem a hálózat használatára vetik ki.
b) Értékelés
105. Tekintettel a fenti értékelésemben említett két kritérium vagylagos jellegére, az adó megléte már elegendő a források állami jellegének elismeréséhez. Mivel a jelen ügyekben az „adó” kritériuma teljesül, és a Törvényszék e tekintetben elvégzett értékelése helyes, a jelen fellebbezésekben foglalt érvek harmadik sorozata hatástalan, és azt már nem szükséges vizsgálni.
106. Tehát csupán a teljesség kedvéért teszem meg az alábbi megjegyzéseket.
107. Annak ellenére, hogy az „adó” kritériuma teljesül, és a Törvényszék – és most a fellebbezés folytán a Bíróság – értékelése ezen a ponton megállhat, megállapítható, hogy a jelen ügyben a Törvényszéknek az „állami ellenőrzés” kritériumára vonatkozó értékelését is helyben kell hagyni.
108. Az egyes fogyasztók hálózati díjak alóli mentességéből eredő többletköltségeket az érintett tagállam jogának kötelező erejű rendelkezései szerint a végső fogyasztókra hárították át.(26) Emellett a vitatott pótdíj mechanizmusa biztosította a hálózatüzemeltetők számára a bevételkiesés teljes kompenzációját, mivel a pótdíj összege a vitatott mentesség miatt megkövetelt források összegéhez igazodott.(27)
109. Ami a WEPA társaságok azon érvelését illeti, hogy e pótdíj összegét az állam nem írta elő, elegendő rámutatni, hogy az átvitelirendszer‑üzemeltetőknek nem volt mozgástere e díj megállapításában, és amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 98. pontjában helyesen állapította meg, a pénzeszközök, vagyis a vitatott pótdíj beszedésének és elosztásának teljes mechanizmusa állami ellenőrzés alatt állt.
110. Németország és a WEPA társaságok különösen az EEG 2012 ítéletre hivatkozva előadják, hogy a vitatott pótdíjból származó források kizárólagos elosztása kizárja az állami ellenőrzést. Amint azonban a Törvényszék a megtámadott ítélet 108. és 109. pontjában helyesen kifejti, a Bíróság az említett ítéletben nem változtatta meg állandó ítélkezési gyakorlatát, amelyet egyébként az újabb ítélkezési gyakorlat(28) is megerősített, hanem annak kijelentésére szorítkozott, hogy más tényezők hiányában e tényező önmagában nem döntő jelentőségű az ilyen ellenőrzés fennállásának bizonyítása szempontjából. A jelen ügyekben ugyanis a Törvényszék egy másik ilyen tényezőt is azonosított: az adó fennállását.
111. Annak az érvelésnek, hogy a vitatott pótdíj beszedésének teljes mechanizmusa felett nem áll fenn állami ellenőrzés, ellentmond az a tény, hogy egyrészt a vitatott pótdíj (mint adójellegű díj), másrészt a hálózati díjak alóli mentesség formájában nyújtott támogatás között fennáll a kötelező hozzárendeltségi viszony. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint, amennyiben a támogatási intézkedés és annak finanszírozása között ilyen kapcsolat áll fenn, a támogatás finanszírozását jól meghatározott arányban szolgáló adó fennállásából automatikusan következik, hogy a támogatást állami forrásból (azaz az adóból származó bevételből) nyújtják.(29)
112. Végezetül kiemelném, hogy a jelen ügyekben vitatott pótdíjra irányadó szabályok szigorúbbnak tűnnek, mint az EEG 2012 ügyben szóban forgó díj, mivel a jelen pótdíj kötelező jogi rendelkezéseken alapul, szemben a hálózatüzemeltetők kereskedelmi/önkéntes döntésével a másik ügyben.
113. Ebből következik, hogy a WEPA társaságok és Németország által felhozott érvek harmadik sorozatát véleményem szerint mint hatástalant és mindenesetre mint megalapozatlant el kell utasítani.
114. Ennélfogva a WEPA társaságok első és második fellebbezési jogalapját, valamint Németország egyetlen fellebbezési jogalapját, amennyiben azok az állami forrásokból történő beavatkozás fennállására vonatkozó feltételre vonatkoznak, mint megalapozatlant el kell utasítani.
III. Végkövetkeztetés
A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy i. utasítsa el a Bizottság csatlakozó fellebbezéseinek első jogalapját, valamint ii. utasítsa el a WEPA társaságok első és második fellebbezési jogalapját, valamint a Németországi Szövetségi Köztársaság által felhozott egyetlen fellebbezési jogalapot, amennyiben azok az állami forrásokból történő beavatkozás fennállására vonatkozó feltételre vonatkoznak.