EVGENI TANCHEV
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2017. január 12.(1)
C‑617/15. sz. ügy
Hummel Holding A/S
kontra
Nike Inc.,
Nike Retail B. V.
(az Oberlandesgericht Düsseldorf [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal iránti kérelem – Szellemi tulajdon – Európai uniós védjegy – Nemzetközi joghatóság – Az Európai Unió egész területére kiterjesztett joghatóság – Actor sequitur forum rei – A közösségi védjegyről szóló 207/2009 rendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerinti »telephely« fogalma – Az Európai Unión kívüli székhellyel rendelkező vállalkozással szemben indított védjegybitorlási kereset – Harmadik állambeli vállalkozás jogilag önálló leányvállalatának valamely tagállamban található székhelyén alapuló joghatóság”
1. Az európai védjegyeknek az Európai Unió egészében hatékony védelemre van szükségük.(2)
2. Ez legjobban úgy érhető el, ha a bíróságoknak lehetőségük van arra, hogy páneurópai jellegű intézkedéseket hozhassanak, amelyek kiterjednek nemcsak az eljáró bíróság helye szerinti tagállamban, hanem bármely uniós tagállamban előforduló védjegybitorlásokra.(3) Az uniós jogalkotó egy ilyen jellegű átfogó intézkedést írt elő, de az ehhez szükséges kiterjesztett joghatóságot(4) kizárólag annak a bíróságnak biztosítja, amely nemzetközi a joghatóságát(5) a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1)–(4) bekezdésére alapíthatja.(6) Ez felülírja a közösségi védjegyrendelet és a „Brüsszel I”‑rendelet(7) joghatóságra vonatkozó általánosabb szabályait.(8)
3. Az Oberlandesgericht Düsseldorf (düsseldorfi tartományi felsőbíróság, Németország), közösségi védjegybíróságként eljárva, azt kérdezi, hogy rendelkezik‑e ilyen kiterjesztett joghatósággal egy dán cég által egy egyesült államokbeli alperessel szemben indított bitorlási kereset elbírálására? A közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése értelmében a bíróságok nemzetközi joghatósággal rendelkeznek, amennyiben az EU‑ban lakóhellyel vagy székhellyel nem rendelkező alperes az eljáró bíróság helye szerinti tagállamban telephellyel rendelkezik. Mivel az egyesült államokbeli alperesnek a vállalati láncban két szinttel lejjebb elhelyezkedő leányvállalata van Németországban, felmerül a kérdés, hogy az említett jogalany a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szempontjából telephelynek minősül‑e.
I. Jogi háttér
A. A közösségi védjegyrendelet
4. A (16) preambulumbekezdés a következőket mondja ki:
„(16) A közösségi védjegyek érvényessége és bitorlása tárgyában hozott határozatoknak a Közösség egész területére kiterjedő hatállyal kell bírniuk, ugyanis ez az egyetlen módja annak, hogy elkerülhetők legyenek a bíróságok, illetve a hivatal által hozott határozatok közötti ellentmondások, továbbá hogy megőrizhető legyen a közösségi védjegyek egységes jellege. A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet rendelkezéseit a közösségi védjegyekkel összefüggő valamennyi perre alkalmazni kell, kivéve ha e rendelet az említett rendelkezésektől eltérően rendelkezik.”
5. A 97. cikk a „Nemzetközi joghatóság” címet viseli, és az (1) és (2) bekezdésében a következőket írja elő:
„(1) E rendelet rendelkezéseire és a 44/2001/EK rendeletnek a 94. cikk alapján alkalmazandó bármely rendelkezésére is figyelemmel a 96. cikkben említett keresetek és igények tárgyában az eljárást az alperes lakóhelye vagy székhelye szerinti tagállam bírósága előtt, vagy ha az alperes a tagállamokban lakóhellyel vagy székhellyel nem rendelkezik, az alperes telephelye szerinti tagállamban kell megindítani.
(2) Ha az alperes lakóhelye vagy székhelye nem a tagállamokban van, vagy a tagállamok egyikében sem rendelkezik telephellyel, az eljárást a felperes lakóhelye vagy székhelye szerinti tagállam bírósága előtt kell megindítani, vagy – ha a felperes a tagállamokban lakóhellyel vagy székhellyel nem rendelkezik – a felperes telephelye szerinti tagállamban.”
6. A 98. cikk „A joghatóság terjedelme” címet viseli, és (1) bekezdése a következőképpen szól:
„(1) A 97. cikk (1)–(4) bekezdése alapján joghatósággal bíró közösségi védjegybíróság joghatósággal rendelkezik
a) a tagállamok bármelyikének területén elkövetett vagy megkísérelt védjegybitorlási cselekményekre;
b) a tagállamok bármelyikének területén elkövetett, a 9. cikk (3) bekezdésének második mondata szerinti cselekményekre.”
B. A „Brüsszel I”‑rendelet
7. A (11) és (12) preambulumbekezdés a következőképpen szól:
„(11) A joghatósági szabályoknak nagymértékben kiszámíthatóknak kell lenniük, és azt az elvet kell követniük, hogy a joghatóságot általában az alperes lakóhelye alapozza meg, és a joghatóságnak ezen az alapon mindenkor megállapíthatónak kell lennie, kivéve egyes pontosan meghatározott eseteket, amelyekben a per tárgya vagy a felek szerződéses szabadsága eltérő joghatósági okot kíván meg. A jogi személyek székhelyét a közös szabályok átláthatóságának fokozása és a joghatósági okok összeütközése elkerülése végett önállóan kell meghatározni.
(12) Az alperes lakóhelyén kívül a bíróság és a per közötti szoros kapcsolaton alapuló vagylagos joghatósági okokat is meg kell állapítani az igazságszolgáltatás megbízható működésének előmozdítása érdekében.”
8. A „Joghatóság” című II. fejezet „Általános rendelkezések” című 1. szakasza a 2–4. cikket foglalja magában, amely cikkek a vonatkozó első bekezdéseikben a következőket írják elő:
„2. cikk
(1) E rendelet rendelkezéseire is figyelemmel valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott tagállam bíróságai előtt perelhető.”
„4. cikk
(1) Ha az alperes nem rendelkezik lakóhellyel valamely tagállamban, valamennyi tagállam bíróságainak joghatóságát a 22. és 23. cikk alapján az adott tagállam joga határozza meg.”
II. Az alapeljárás tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
9. A Hummel Holdings A/S, az alapeljárás felperese sportszereket, valamint sport‑ és szabadidő‑ruházati cikkeket gyárt, és dániai székhellyel rendelkezik. A Hummel Németországban, a Landgericht Düsseldorf (düsseldorfi tartományi bíróság, Németország) előtt eljárást indított a Nike csoporthoz tartozó két alperes ellen, a 25. osztályba tartozó árukra vonatkozóan az Európai Unióra is kiterjedő hatállyal 943057. számon lajstromozott nemzetközi ábrás védjegyének állítólagos bitorlását megvalósító sportruházati cikkek árusítása miatt.
10. A Nike Inc., az elsőrendű alperes a Nike csoport legfelső szintű anyavállalata, és az Amerikai Egyesült Államokban rendelkezik székhellyel.
11. A Nike Retail B. V. ugyanezen csoporthoz tartozik, és Hollandiában rendelkezik székhellyel. A Nike Retail működteti a www.nike.com/de weboldalt, amelyen angol és német nyelven hirdetnek és kínálnak Németországban, valamint más országokban történő értékesítésre NIKE termékeket.
12. A felperes védjegyének bitorlása állítólag főként Németországban valósult meg. Németországban az árukat a Nike Retail honlapján keresztül online lehet megrendelni, vagy pedig olyan független kereskedőkön keresztül, akik nem tartoznak a Nike csoporthoz, és akik maguk is a Nike Retail‑től rendelik ezen árukat. Emellett az értékesítés előtti és utáni szolgáltatásokat a Nike Deutschland GmbH nyújtja. Ez a cég nem értékesít NIKE termékeket, hanem telefonon és e‑mailen keresztül történő ügyféltámogatást nyújt a megrendelés során, továbbá a kereskedőkkel megkötött szerződésekben a Nike Retail megbízottjaként jár el. Az értékesítés utáni szolgáltatásokat illetően a Nike Deutschland foglalkozik a cserékkel vagy panaszokkal kapcsolatos kérdésekkel, és segítséget nyújt a kereskedőknek a hirdetéshez és az említett szerződések teljesítéséhez.
13. A Nike Deutschland székhelye Frankfurt am Mainban található, és az alapeljárásban félként nem vesz részt. Ugyanakkor ő az elsőrendű alperes, a Nike Inc.‑nek a vállalati láncban két szinttel lejjebb elhelyezkedő leányvállalata, és németországi jelenléte központi szerepet játszik a felperes ügyét illetően a német bíróságok joghatóságával kapcsolatban.
14. A felperes a Landgericht Düsseldorftól azt kérte, hogy 1) tiltsa meg a szóban forgó termékek behozatalát, kivitelét, hirdetését, értékesítésre való felkínálását, forgalombahozatalát vagy a forgalombahozatal engedélyezését, továbbá 2) többek között számlamásolatok bemutatását, és az érintett áruk forgalomból történő kivonását és megsemmisítését, végezetül pedig 3) a kártérítéshez való jog fennállásának megállapítását kérte.
15. Az elsőrendű alperest illetően a felperes mindezt 1) az Európai Unió, illetve másodlagosan 2) a Németországi Szövetségi Köztársaság területe vonatkozásában kérte. A másodrendű alperest illetően a kereseti követelés csak a Németországi Szövetségi Köztársaság területére terjedt ki. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem csak az első kereseti igényre vonatkozik.
16. A Landgericht Düsseldorf, azon az alapon, hogy a Nike Deutschlandot az elsőrendű alperes telephelyének kell tekinteni, ezáltal az egyesült államokbeli alperes és Németország között kapcsolatot teremtve, megerősítette, hogy rendelkezik nemzetközi, illetve az Európai Unió területének egészére kiterjedő joghatósággal. Érdemben azonban elutasította a keresetet. A felperes által az Oberlandesgericht Düsseldorfhoz benyújtott fellebbezést követően az alperesek továbbra is azt állítják, hogy a német bíróságok az első kereseti igényre vonatkozóan nem rendelkeznek nemzetközi joghatósággal.
17. Az Oberlandesgericht Düsseldorf ebben az összefüggésben terjesztette a következő kérdést előzetes döntéshozatalra:
„Milyen körülmények között kell az Unióban székhellyel nem rendelkező vállalkozás jogilag önálló, az Unió valamelyik tagállamában letelepedett, a vállalati láncban két szinttel lejjebb elhelyezkedő leányvállalatát úgy tekinteni, hogy az a vállalkozásnak a 207/2009 rendelet 97. cikkének (1) bekezdése értelmében vett »telephelye«?”
18. Írásbeli észrevételeket a felperes és mindkét alperes, az olasz kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be a Bírósághoz. Az olasz kormányon kívül valamennyi fent említett fél előadta szóbeli észrevételeit a 2016. október 6‑i tárgyaláson.
III. Értékelés
A. Bevezetés
19. Kiindulásképpen fontos hangsúlyozni, hogy a közösségi védjegyrendelet értelmében csak a „közösségi védjegybíróságok”, vagyis az ilyen hatáskörrel felruházott, kifejezetten kijelölt nemzeti bíróságok(9) dönthetnek a bitorlással összefüggő perekben.(10) A Landgericht Düsseldorfot és az Oberlandesgericht Düsseldorfot a német kormány ilyen bíróságként kijelölte.(11)
20. Azonban nem minden közösségi védjegybíróság hozhat a felperes által ebben az ügyben kért, uniószerte érvényes intézkedést.(12)
21. Az, hogy egy adott közösségi védjegybíróság rendelkezik‑e ilyen átfogó hatáskörrel, attól függ, hogy nemzetközi joghatósága a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1)–(4) bekezdésén alapul‑e.(13) A közösségi védjegybíróság csak ezt követően rendelkezhet joghatósággal „a tagállamok bármelyikének területén elkövetett vagy megkísérelt védjegybitorlási cselekményekre”(14).
22. Ezért, habár a felperes azon állítása, miszerint a védjegybitorlásokra Németországban került sor, megalapozza a joghatóságot a közösségi védjegy bitorlásának megállapítására vonatkozó, Németországban indított perre a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (5) bekezdése alapján,(15) ez a rendelkezés azonban csak az eljáró bíróság helye szerinti ezen tagállam területén elkövetett vagy megkísérelt védjegybitorlási cselekményekre vonatkozóan alapozza meg a joghatóságot.(16) Nem ad kellő alapot a felperes által kért azon intézkedés elrendeléséhez, amelynek hatálya Németország területén túlterjed. Ehhez a joghatóságnak szükségképpen a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1)–(4) bekezdésén kell alapulnia.(17)
23. Amint azt már említettem, a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése megalapozza az ilyen nemzetközi joghatóságot, amennyiben a harmadik állambeli alperes telephellyel rendelkezik az eljáró bíróság helye szerinti tagállamban.(18) Ezért az Oberlandesgericht Düsseldorf azon feltételek tisztázását kéri, amelyek mellett a németországi székhelyű Nike Deutschland a Nike Inc. telephelyének minősülhet.
B. A „telephely” fogalma
24. A közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerint a közösségi védjegybitorlás megállapítására irányuló eljárást „az alperes lakóhelye vagy székhelye szerinti tagállam bírósága előtt, vagy ha az alperes a tagállamokban lakóhellyel vagy székhellyel nem rendelkezik, az alperes telephelye szerinti tagállamban kell megindítani.”
1. Önálló fogalom
25. Elsőként is azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy a „telephely” fogalma, amint azt a Bizottság a szóbeli tárgyaláson említette, az egész Unióra kiterjedő, önálló jelentéssel bír‑e, vagy azt a nemzeti bíróságnak kell saját belső joga alapján meghatároznia.(19)
26. Ez utóbbira utalhat az a tény, hogy a „Brüsszel I”‑rendelet(20) 59. cikke szerinti „lakóhely” fogalmát azon tagállam bíróságának belső joga alapján kell meghatározni, amelynek bírósága előtt a keresetet indították. A „Brüsszel I”‑rendelet 60. cikke azonban a cégek és társaságok tekintetében önálló módon is meghatározza a székhely fogalmát.(21)
27. Az uniós jogot főszabály szerint önálló módon kell értelmezni.(22) Ezenfelül a „telephely” szó egész Unióban elterjedt jelentése összhangban van a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1)–(4) bekezdésében foglalt azon céllal, hogy az Európai Unió egészére kiterjedő joghatóságnak egységes alapot kell teremteni. Ezért a jelen indítványban azt a megközelítést alkalmazzuk, miszerint az önálló értelmezést a Bíróságnak kell megadnia.(23)
2. A „telephely” a közösségi védjegyrendelet értelmében
28. Bár a közösségi védjegyrendeletbe bekerült néhány jogszabályi fogalommeghatározás,(24) a jogalkotó a „telephely” fogalmát nem határozta meg.
29. Ezenfelül, a Bíróságnak ez idáig nem volt alkalma(25) a közösségi védjegyrendelet 97. cikke (1) bekezdésének, illetve a közösségi védjegyrendelet más rendelkezéseiben használt „telephely” kifejezés értelmezésére.(26)
30. Mivel a jogalkotási munkaanyagok(27) sem adnak iránymutatást a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerinti „telephely” kifejezés értelmezésére vonatkozóan, azt a közösségi védjegyrendeleten kívüli források alapján kell meghatározni.
31. Prima facie a fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelet(28) ebből a szempontból megfelelő jogforrásnak tűnhet. 2. cikkének h) pontjában tartalmazza a „telephely” fogalmának jogszabályi meghatározását,(29) többek között a nemzetközi joghatósággal összefüggésben.
32. Ugyanakkor a jelen ügy kontextusában ez a fogalommeghatározás sem közvetlenül, sem analógia útján nem alkalmazható. Azt ugyanis kifejezetten csak „a jelen rendelet alkalmazásában” adták meg. Az arra irányuló cél, hogy a joghatóságot a telephelyhez kössük a fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendeletben, meglehetősen eltér a közösségi védjegyrendelet 97. cikkével összefüggésben elérni kívánt céltól: a fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelettel összefüggésben a telephely alapján meghatározott joghatóság célja, hogy másodlagos eljárást lehessen indítani az adós fő érdekközpontjától eltérő helyen; ezenfelül, az ilyen eljárásokban hozott határozatok korlátozott hatályúak.(30) A közösségi védjegyrendelet 97. cikke a joghatóságot viszont azért köti a telephelyhez, hogy kiterjesztett joghatóság hatályával bíró határozatok meghozatalához meghatározzon egy központi joghatóságot.
3. „Telephely” a „Brüsszel I”‑rendelet értelmében
33. A közösségi védjegyrendelet joghatóságra vonatkozó rendelkezésének értelmezése során az útmutatás természetes forrásának azonban a „Brüsszel I”‑rendelet számít, mivel ez a jogszabály határozza meg a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságra vonatkozó általános szabályokat.(31) A „Brüsszel I”‑rendeletet a közösségi védjeggyel kapcsolatos eljárásokra alkalmazni kell, kivéve, ha a közösségi védjegyrendelet másképp rendelkezik. Az elődjének számító, 1968‑ból származó jogi aktussal (Brüsszeli Egyezmény) együtt a „Brüsszel I”‑rendelet egy régóta fennálló fogalmi keretet alkot, méghozzá olyat, amely alapját képezi az olyan különös rendeletekben megtalálható későbbi bírósági (joghatósági) szabályoknak is, mint amilyen a közösségi védjegyrendelet is.
34. A „Brüsszel I”‑rendelet általános rendelkezései között ad néhány jogszabályi fogalommeghatározást,(32) azonban a „telephely” fogalmát nem határozza meg.
35. Ugyanakkor a „Brüsszel I”‑rendelet a „telephely” fogalmát az 5. cikk 5. pontja és a 18. cikk értelmében vett nemzetközi joghatóság kapcsolóelveként használja.
36. Az olasz kormány írásbeli észrevételeiben rámutatott arra, hogy a „Brüsszel I”‑rendeletben használt „establishment” szó olasz változata („sede d’attività”) nem egyezik meg a közösségi védjegyrendelet 97. cikkében használt olasz kifejezéssel („stabile organizzazione”). Ugyanakkor, figyelemmel a két jogi aktus közötti szoros kapcsolatra, amelyet a „Brüsszel I”‑rendeletre való kifejezett hivatkozás is megerősít a közösségi védjegyrendelet (16) preambulumbekezdésében, valamint 94. és 97. cikkében, egyetlen nyelvi változat eltérése nem akadályozza a Bíróságot abban, hogy a „Brüsszel I”‑rendeletet hívja segítségül, amely a nemzetközi joghatóság tekintetében a klasszikusan alkalmazott jogi aktus.
37. Ahogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapját képező eljárásban részt vevő felek, valamint a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, a „Brüsszel I”‑rendelet alapján jelentős ítélkezési joganyag áll rendelkezésre a „telephely” fogalmának jelentésére vonatkozóan.
a) A „Brüsszel I”‑rendelet 5. cikkének 5. pontja
38. E tekintetben az első jogszabályi rendelkezés, amelyet a Bíróságnak értelmeznie kellett, a „Brüsszel I”‑rendelet 5. cikkének 5. pontja(33) volt, amelynek értelmében a különös joghatóság(34) a „fióktelep, képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvita tekintetében a fióktelep, képviselet vagy más telephely helyének bírósága előtt” merülhet fel.
39. A Bíróság e fogalmakat első alkalommal 1976‑ban a De Bloos ítéletében értelmezte, amelyben megállapította, hogy „a fióktelep és a képviselet fogalmára jellemző egyik alapvető elem az, hogy azok az anyavállalat irányítása és ellenőrzése alá tartoznak”, valamint, hogy a telephely fogalma „az egyezmény szellemében a fióktelepével, illetve a képviseletével azonos alapvető elemeken alapul”(35).
40. A Somafer‑ítéletében a Bíróság kimondta, hogy „figyelemmel arra, hogy az említett fogalmak lehetőséget adnak az Egyezmény 2. cikke szerinti joghatóság általános elve alóli eltérésre, értelmezésüknek lehetővé kell tennie az ezen eltérést igazoló különös kötődés minden nehézség nélküli feltárását”(36). Majd rámutatott, hogy ez a „különös kötődés elsősorban azokra a fizikai jelekre vonatkozik, amelyek alapján könnyedén felismerhető a fióktelep, a képviselet, vagy a telephely megléte, másodsorban pedig az ekként elhelyezkedő jogalany és az anyavállalattal szembeni jogvita tárgya közötti kapcsolatra vonatkozik”.
41. Az első pontot illetően a Bíróság pontosította, hogy „a fióktelep, képviselet, illetve más telephely fogalmán a gazdasági tevékenység azon központját kell érteni, amely folytonosság látszatát keltő üzletkötési helyet jelent, saját üzletvezetéssel rendelkezik, és megfelelően felszerelt ahhoz, hogy harmadik féllel tárgyaljon úgy, hogy az utóbbinak, bár tudja, hogy szükség esetén jogi kapcsolat áll fenn az anyavállalattal, amelynek székhelye külföldön található, nem kell közvetlenül az anyavállalattal tárgyalnia, hanem ezen a kiterjesztést képező üzleti helyen is lebonyolíthatja az üzletet”.
42. A második pontot illetően a Bíróság kimondta, hogy „a jogvita tárgyának ezenfelül a fióktelep, képviselet, illetve más telephely működésére kell vonatkoznia”, valamint hogy „a működés e fogalma alatt egyrészről magának a képviseletnek, fióktelepnek, illetve telephelynek a szó szoros értelmében vett irányításával kapcsolatos szerződéses vagy szerződésen kívüli jogokkal és kötelezettségekkel, valamint az e jogalanyok majdani elhelyezésére szolgáló ingatlanok bérlésével, illetve az ott dolgozó személyzet helyszíni felvételével kapcsolatos jogvitákat kell érteni”(37).
43. Végül a Blanckaert & Willems és a SAR Schotte ítéletekben a Bíróság pontosította, hogy a fióktelepet, képviseletet, illetve telephelyet „harmadik személyeknek könnyedén kell tudniuk az anyavállalat kiterjesztéseként felismerni”(38), valamint hogy „a jogvita és az azzal kapcsolatos eljárás lefolytatására felhívott bíróság közötti különös kötődést annak alapján is fel lehet mérni […], ahogyan e két vállalkozás a társadalmi élet színterén viselkedik, és ahogyan kereskedelmi kapcsolataik keretében harmadik személyekkel szemben magukat bemutatják”(39).
b) A „Brüsszel I”‑rendelet 18. cikkének (2) bekezdése
44. Egy nemrég hozott határozatában a Bíróságnak a „Brüsszel I”‑rendelet 18. cikkével összefüggésben kellett ugyanezeket a fogalmakat értelmeznie, amely rendelkezés (2) bekezdése előírja, hogy „[a]mennyiben a munkavállaló a tagállam területén lakóhellyel vagy székhellyel nem rendelkező, azonban valamely tagállam területén fiókteleppel, képviselettel vagy más telephellyel rendelkező munkaadóval köt egyedi munkaszerződést, a munkaadóra a fióktelep, képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvitában úgy kell tekinteni, mintha lakóhelye vagy székhelye az említett államban lenne”.
45. A Mahamdia‑ítéletben a Bíróság a „Brüsszel I”‑rendelet 5. cikkének 5. pontjára vonatkozó, az imént említett precedensek elemzése alapján két olyan kritériumot jelölt meg, amelyek az eljáró bíróság helye szerinti tagállammal való elégséges kapcsolat megteremtés szempontjából döntő jelentőségűek. A Bíróság kimondta, hogy „[e]lőször is a »fióktelep«, »képviselet« és »más telephely« fogalma egy olyan tevékenységi központ fennállását feltételezi, amely a külvilág számára tartósan valamely anyavállalat részeként jelenik meg. E központnak saját üzletvezetéssel kell rendelkeznie, és megfelelően felszereltnek kell lennie ahhoz, hogy harmadik felekkel tárgyaljon, akiknek így nem kell közvetlenül az anyavállalathoz fordulniuk […] Másodszor a jogvitának vagy az említett egységek működtetésével kapcsolatos aktusokra kell vonatkozniuk, vagy az egységek által az anyavállalat nevében vállalt kötelezettségekre, ha e kötelezettségeket az egységek székhelye szerinti államban kell teljesíteni.”(40)
46. A Mahamdia‑ügy egy, az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaság nagykövetsége alkalmazásában álló sofőr által az említett állammal szemben indított munkaügyi perre vonatkozott. Ebben az összefüggésben a Bíróság kimondta, hogy „valamely nagykövetség a külvilág számára tartósan érzékelhető tevékenységi központnak tekinthető, amely hozzájárul a küldő állam megjelenítéséhez és képviseletéhez”(41).
47. A Bíróság ezzel egy konkrét szemponttal, nevezetesen a megjelenítéssel és a képviselettel egészítette ki az „anyavállalat” és a telephely közötti kapcsolatot. Ez megfelel a „Brüsszel I”‑rendelet 18. cikkének (2) bekezdése által előírt különböző funkcióknak, szemben a „Brüsszel I”‑rendelet 5. cikkének 5. pontjával: 18. cikkének (2) bekezdése arra a különös helyzetre vonatkozik, amikor valamely alperes nem rendelkezik uniós székhellyel vagy lakóhellyel, és azzal, hogy a joghatóságot a telephelyhez köti, az említett telephelyet a hiányzó székhely vagy lakóhely helyettesítőjének tekinti, amikor azt írja elő, hogy az alperesre „úgy kell tekinteni, mintha lakóhelye vagy székhelye az említett államban lenne”. Amennyiben helyettesítőnek kell tekinteni, a központi elem a megjelenítés.
c) Szintézis
48. A „Brüsszel I”‑rendelet 5. cikkének 5. pontja és a 18. cikkének (2) bekezdése egyaránt lehetővé teszi, hogy a felperes az alperes ellen azon a helyen indítson eljárást, amely nem a székhelye vagy lakóhelye, hanem ahol telephelye van.
49. Ugyanakkor mindkét rendelkezés megköveteli, a telephely puszta fennállásán túl, hogy az említett jogvita a „telephely működéséből” származzon. Ezért e szabályok értelmében a telephely önmagában nem elégséges ahhoz, hogy az eljáró bíróság helye szerinti állammal való kapcsolat létrejöjjön, hanem egy további elemre is szükség van. A két kritérium közül a második, amelyet a „Brüsszel I”‑rendelettel kapcsolatos, fent leírt ítélkezési gyakorlatban a Bíróság kialakított, kizárólag erre a további elemre utal.
50. Azonban a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdésében nem szerepel ez a második elem, az megelégszik annyival, hogy azon tagállam joghatóságát állapítja meg, amelyben az alperes telephellyel rendelkezik. Ezért a Bíróság által kialakított, a „Brüsszel I”‑rendelet 5. és 18. cikkére vonatkozó kettős tesztjének második kritériumát jelen összefüggésben figyelmen kívül hagyhatjuk.
4. A közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerinti „telephely”
51. Az elemzésem szempontjából kizárólagos relevanciával bíró első kritérium két, olyan jellemzőket hangsúlyozó elemet tartalmaz, amelyek a telephelyhez való kötődés szempontjából releváns konkrét keresettől függetlenek. Inkább magát a telephely fogalmát világítják meg. Ezek a jellemzők a) egy olyan tevékenységi központ fennállása, amely b) a külvilág számára tartósan valamely anyavállalat részeként jelenik meg.
a) Tevékenységi központ
52. Mivel az első jellemző a „tevékenységi központ”, a Bíróság kifejtette, hogy a telephelynek saját vezetéssel kell rendelkeznie, és megfelelően felszereltnek kell lennie ahhoz, hogy harmadik felekkel tárgyaljon, akiknek így nem kell közvetlenül az anyavállalathoz fordulniuk.(42) A szerződések konkrét kontextusától elvonatkoztatva, ebből arra lehet következtetni, hogy valamennyi működési tevékenységre, valamint személyzetben és tárgyi felszerelésben megnyilvánuló valódi és stabil jelenlétre szükség van a helyszínen. Természetesen egy minimális szintű szervezettség és bizonyos fokú stabilitás is elvárható; az áruk és bankszámlák megléte önmagában nem elégséges ahhoz, hogy „telephelynek” minősüljön.(43) Ezenfelül a „Brüsszel I”‑rendeletre vonatkozó ítélkezési gyakorlat egyértelműen megköveteli a helyi szintű vezetés meglétét.
53. Ebben az esetben, amelyben a Nike Deutschland a Nike ügyfeleinek Németországban értékesítés előtti és utáni tényleges szolgáltatásokat nyújtó helyi vállalkozás, nyilvánvalóan teljesül a valós és működési jellegű jelenlétre vonatkozó elem. A Nike Deutschland egy jogilag független GmbH, így teljesül a helyi vezetés meglétére vonatkozó elem.
b) Tartósan valamely anyavállalat részeként való megjelenés
54. Az alperes jelen ügyben azonban azt vitatja, hogy ténylegesen van‑e elégséges kapcsolat a Nike Deutschland és az elsőrendű alperes között. A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében ez a kapcsolat akkor jön létre, ha a tevékenységi központ „a külvilág számára tartósan valamely anyavállalat részeként jelenik meg”(44). Ez egy bizonyos fokú függőségre és a telephely szempontjából alávetettségre utal.
55. Az alperesek ezzel összefüggésben két kifogást emelnek.
1) A telephely jogi függetlensége
56. Először is, az alperesek azt állítják, hogy formai okokból a Nike Deutschland nem lehet egy másik cég telephelye, mivel egy jogilag független vállalkozás, és a polgári eljárással összefüggésben formális megközelítést kell alkalmazni.
57. Azonban, ahogy azt fent bemutattuk, az állandó ítélkezési gyakorlat(45) szerint valamely jogilag független entitás minősülhet telephelynek. A SAR Schotte ügyben(46) az érintett telephely ugyanígy be volt jegyezve egy német GmbH‑ként.
58. A kérdést előterjesztő bíróság ebben az összefüggésben Mengozzi főtanácsnok Mahamdia‑ügyre vonatkozó indítványára(47) hivatkozik, amelyben a főtanácsnok úgy vélekedett, hogy nem volt vitatott, hogy a „fióktelep”, „képviselet” és „telephely” fogalma főszabály szerint jogi személyiség nélküli jogalanyokra utal. Ez a kijelentés azonban egy obiter dictum volt, hiszen a Mahamdia‑ügy egy külön jogi személyiséggel nem rendelkező nagykövetségre vonatkozott. Ugyanez igaz a Bíróság 1/03. számú, a Mengozzi főtanácsnok által idézett véleményére(48) is. A Bíróság véleménye szintén nem a jogi függetlenséget tárgyalta, hanem inkább csak szemléltetésként tette hozzá a „hiányzó jogi személyiséget”, amikor általánosságban beszélt a „fióktelepre, képviseletre, illetve telephelyre” vonatkozó szabályokról. Az nem merült fel kérdésként, hogy egy jogi személyiséggel rendelkező entitás valamely másik vállalkozás telephelyének minősülhet‑e.
59. Másrészről, amikor más összefüggésben keresünk fogalommeghatározásokat, találhatunk olyan forrást is, amely világosan kimondja, hogy „a letelepedés [helyesen: telephely] – legyen akár egyszerűen fióktelep, akár jogi személyiséggel rendelkező leányvállalat – jogi formája […] nem meghatározó tényező”(49).
60. Ennélfogva, a jelen ügy kontextusában nincs ok arra, hogy eltérjünk az idevágó, fent idézett, állandó ítélkezési gyakorlattól.
61. A polgári eljárásokban általában alkalmazott formális megközelítés, amelyre az alperes utal, nem akadályozza meg, hogy gazdasági szempontból vizsgáljuk, hogy az alperes valamely államban rendelkezik‑e telephellyel. A telephely nem vesz részt félként az eljárásban, hanem csupán az alperes és egy bizonyos terület közötti kapocsként szolgál. Azon kérdés szempontjából, hogy valamely leányvállalat helye teremthet‑e kapcsolatot az alperes, valamint egy adott állam és bíróságai között, irreleváns az az érv, hogy magára a telephelyre nem bírna kötelező erővel az anyavállalatával szemben meghozott ítélet.(50) Ehelyett, ami döntő jelentőségű, az az, hogy vajon a leányvállalat úgy tekinthető‑e, mint az alperes cég olyan bázisa, amelyen keresztül az utóbbi képes megvédeni az érdekeit.
2) Az alperesnek a telephely feletti irányítása és ellenőrzése
62. Másodszor, a Nike Deutschland ügyvezető igazgatói nem azonosak az elsőrendű alpereséivel.(51) Az alperes ezért azzal érvel, hogy a Nike Inc. bármilyen ellenőrzést is gyakorolna a Nike Deutschland felett, az gyenge lenne, és harmadik felek számára nem lenne azonnal átlátható. Ez az érv arra a kérdésre irányul, hogy az „anyavállalat irányítása és ellenőrzése”(52) meddig kell, hogy terjedjen, és arról miként lehet meggyőződni – ezt a kérdést az igazságszolgáltatási kérdések kiszámíthatóságának(53) nagy jelentőségét figyelembe véve kell vizsgálni.
63. Azonban visszatérve az állandó ítélkezési gyakorlatra, egyértelművé válik, hogy nem a tényleges irányítás és ellenőrzés a kérdés, hanem az, hogy a telephely helye szerinti államban a harmadik felek(54) mit gondolnak. Olyan benyomást kell kelteni, hogy a szervezet az anyavállalathoz tartozik, vagyis „– jóllehet tudatában vannak annak, hogy szükség esetén van jogi kapcsolat az anyavállalattal, amelynek üzletkötési helye külföldön van – nem kell közvetlenül az anyavállalattal üzleti kapcsolatot létesíteniük, hanem üzleti tranzakcióikat lebonyolíthatják az anyavállalat leányvállalatán keresztül is”.(55) A felmérést arra is figyelemmel kell elvégezni, „ahogyan e két vállalkozás a társadalmi élet színterén viselkedik, és ahogyan kereskedelmi kapcsolataik keretében harmadik személyekkel szemben magukat bemutatják”(56). Habár egy pusztán szimbolikus jelenlét nem elegendő, annak van döntő jelentősége, hogy „hozzájárul” az anyavállalat „megjelenítéséhez és képviseletéhez”(57).
64. Jelen ügyben a Nike Deutschland a Nike termékekkel kapcsolatban megkereshető német kapcsolattartóként jelenik meg,(58) és az értékesítés előtti és utáni szolgáltatások nyújtásával a csoport működési szerkezetébe szilárdan beágyazott értékesítési szervezet jelentős részét képezi. Habár maga értékesítőként nem lép fel, az értékesítések irányításában lényeges feladatot lát el, és a Nike németországi értékesítő és merchandising szervezetének szerves részét képezi. E szerves beépülés lényegi eleme a „Nike” név prominens használata, és az a tény is, hogy a német leányvállalat nevében nem szerepel semmiféle korlátozás bizonyos feladatokra vagy üzletágakra, hanem egyszerűen a cég teljes nevéhez hozzátették az ország nevét. A névazonosság a SAR Schotte ügyben is jelentős tényező volt.(59)
65. E tényezők értékelését az eljáró bíróság helye szerinti állam nemzeti környezete szempontjából kell elvégezni. Ezért a nemzeti bíróság van a legjobb helyzetben, hogy meggyőződjön arról, hogy a leányvállalat az alperessel szorosan összekapcsolódó előőrsként mutatja‑e be magát. Ezt az értékelést igazolható, objektív kritériumok alapján kell elvégezni. Harmadik felek is meg kell, hogy tudjanak bizonyosodni arról, hogy milyen lényeges tényezőket vettek figyelembe a telephelynek történő minősítés értékelése során.(60) Ezeknek az értékeléseknek nyilvánosnak, vagy legalábbis kellőképpen hozzáférhetőnek kell lenniük, hogy a harmadik felek is tudjanak róluk;(61) a csoporton belüli tényleges irányítás és ellenőrzés belső adatainak ebből a szempontból nincs jelentőségük.(62)
66. Az alperesek úgy érvelnek, hogy ami az arra vonatkozó puszta vélelmet illeti, hogy valamely telephely megalapozhatja a joghatóságot, a felperesnek szükségképpen erre a vélelemre (szubjektív elem) támaszkodva kellett eljárnia. Az alperesek azt állítják, hogy ez egy általános jogelv, amely csak akkor érvényes, ha az arra hivatkozó felet megilleti a védelem.(63)
67. Ez az érv azonban nem meggyőző. A közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése, azáltal, hogy az alperes telephelyéhez köti a joghatóságot, nem a felperes érdekeit szándékozik védeni, hanem az alperes érdekeit.(64) Ismét hangsúlyozni kell azt is, hogy az alperes által a potenciális telephelynek minősülő entitás felett gyakorolt irányítással és ellenőrzéssel kapcsolatos benyomás keltéséhez objektív kritériumokra van szükség. Mindenesetre az üzleti tevékenység valódi központjára vonatkozó első elem továbbra is szükséges. Ennélfogva az itt alkalmazott megközelítés szerint a telephely sohasem lehet teljesen fikcionális.
68. Ez alapján a jogbiztonság és az előreláthatóság(65) biztosított mind a felperes, mind az alperes szempontjából. Jelen ügyben, mivel a Nike Inc., az elsőrendű alperes a Nike csoport vezetője, ő abban a helyzetben van, hogy egyértelmű kijelentéseket tehet, és kijavíthatja a téves benyomásokat. Ezért a Nike Inc. feladata, hogy tisztázza az alperes és az állítólagos telephelye közti jogi és kereskedelmi kapcsolatokat, vagy kifejezett nyilvános üzenetet adva, vagy pedig az értékesítési szervezet szerkezetének megváltoztatásával, illetve korlátozva a márkanévnek a német leányvállalat általi használatát, amennyiben nem kívánja magát alávetni a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerinti általános német joghatóságnak.
c) Nincs több előírt elem
69. Habár a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése nem írja kifejezetten elő, hogy a jogvita a „telephely működéséből” származzon,(66) az alperes véleménye szerint(67) ettől függetlenül a telephely valamiképpen részt kell, hogy vegyen abban a jogellenes magatartásban, amely miatt az alperest perelik.(68)
1) Nincs „joghatóságot megalapozó vagylagos ok”
70. A „Brüsszel I”‑rendelet (12) preambulumbekezdése alapján indokolható az az állítás, hogy a telephely puszta léte mellett kell, hogy legyen egy másik elem is. A (12) preambulumbekezdés szerint „a bíróság és a per közötti szoros kapcsolaton alapuló vagylagos joghatósági okokat is meg kell állapítani az igazságszolgáltatás megbízható működésének előmozdítása érdekében.”
71. Hogy meggyőződjünk arról, hogy a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése megállapít‑e ilyen „vagylagos joghatósági okokat”, megfelelőképpen figyelembe kell venni a jogszabályt alátámasztó indokokat, annak jellegét, valamint a „telephely” kifejezés funkcióját a tágabb értelemben vett szabály keretében.
72. A közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1)–(4) bekezdése felsorolja azokat a kritériumokat, amelyek alapján megállapítható, melyik tagállam bíróságait kell megbízni a közösségi védjegyek hatékony, és az Európai Unió egészére kiterjedő védelmének biztosítását szolgáló egységes (egyetlen) ítélet meghozatalával.(69)
73. A jogalkotó annak biztosítása érdekében, hogy minden helyzetben legalább egy tagállamnak legyen hatáskörrel rendelkező bírósága, a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1)–(3) bekezdésébe(70) beépített a nemzetközi joghatóság tekintetében egy „kötődési létrát”, amely több kötődési pontból álló hierarchikus sorrendet hozott létre. Az egyik ilyen kötődési pont az alperes „telephelye”.
74. A nemzetközi joghatóságra vonatkozó kötődési létra egy összesen öt fokból álló, lépcsőzetes rendszert alkot, amelyek közül az első az alperes uniós székhelye vagy lakóhelye, a második pedig az alperes uniós telephelye.(71) A harmadik a felperes uniós lakóhelye vagy székhelye, a negyedik pedig a felperes uniós telephelye.(72) Végezetül a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal székhelye is meghatározhatja a hatáskörrel rendelkező bíróságot.(73)
75. A „telephelynek” a kötődés második szintjén van jelentősége. Csak abban az esetben alkalmazható, ha az alperes nem rendelkezik lakóhellyel vagy székhellyel az Unióban, mivel az első lépcsőfok ez. Így tehát továbbra is a lakóhely vagy székhely lesz az elsődleges kapcsolóelv a joghatóság vonatkozásában, a telephely pedig a másodlagos.
76. A „Brüsszel I”‑rendelet általános rendszere alapján, amelyben az alperes uniós székhelye vagy lakóhelye szintén elsődleges kötődési pont,(74) a harmadik államokbeli alperesek esetén a nemzetközi joghatóságot az eljáró bíróság helye szerinti tagállam nemzeti joga határozza meg.(75) A közösségi védjegyrendelet kiterjesztett páneurópai joghatósága alapján ez nem lenne kívánatos. Ahhoz, hogy egy egységes védjegy védelmét különös kiterjesztett joghatóság révén uniószerte egyetlen ítéletben biztosítani lehessen, az szükséges, hogy a hatáskör alapja egységesen kerüljön meghatározásra. A közösségi védjegyrendelet ezért rendelkezi úgy, hogy a „Brüsszel I”‑rendelet által meghatározott joghatóságra vonatkozó általános szabályok nem alkalmazhatók,(76) és váltja fel azokat a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1)–(3) bekezdésében szereplő sajátos, önálló kötődési létrával.
77. A közösségi védjegyrendelet 97. cikke (1)–(3) bekezdésének jellegét illetően a fentiekből kitűnik, hogy az említett rendelkezések nem egy különös joghatóságra vonatkozó szabálynak, hanem a joghatóságra vonatkozó sajátos, általános szabálynak minősülnek. Nem hoznak létre „vagylagos” joghatósági okot,(77) hanem a közösségi védjegyrendelet alkalmazásában meghatározzák az általános joghatóságot, és ezzel az egyébként alkalmazandó általános szabályok helyébe lépnek. A közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdésében szereplő „telephely” nem képez joghatósági okot „az alperes székhelyén vagy lakóhelyén felül”(78). Inkább az alperes székhelye vagy lakóhelye „helyett” alkalmazandó, amennyiben utóbbi nem áll rendelkezésre. Így tehát inkább egyfajta helyettesítőnek tekinthető, semmint „alternatívának”.
78. Következésképpen nincs szükség több elemre.
2) Tágabb értelmezés az actor sequitur forum rei alapján
79. Ezenfelül semmi nem indokolja, hogy elfogadjuk az alperes azon nézetét, miszerint a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdését szűken kell értelmezni. Erre csak az általános szabály alól kivételt meghatározó, különös joghatóság esetén lenne szükség.(79)
80. A közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerinti „telephely” fogalmát inkább tágan kellene értelmezni. Nem kivételt képez az általános szabály alól, hanem inkább végrehajtja azt. Ez az általános szabály szerepel a „Brüsszel I”‑rendelet (11) preambulumbekezdésében, amely kimondja, hogy „a joghatóságot általában az alperes lakóhelye alapozza meg, és a joghatóságnak ezen az alapon mindenkor megállapíthatónak kell lennie, kivéve egyes pontosan meghatározott eseteket”.
81. A közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése azzal, hogy elsődlegesen az alperes lakóhelyével vagy székhelyével való kötődést állapítja meg, amelyet másodlagosan az alperes telephelyéhez való kötődés egészít ki, éppen ezt az elvet hajtja végre, amely (általános polgári ügyek tekintetében) a „Brüsszel I”‑rendelet 2. cikkében szerepel, és amely az actor sequitur forum rei alaptételt követi.(80)
82. E joghatóság ezen általános elve arra szolgál, hogy védje az alperes eljárási érdekeit, mivel az alperes nem csak fizikailag van közelebb a lakóhelyéhez vagy székhelyéhez, hanem jobban ismeri az adott ország nyelvét, valamint eljárási és anyagi jogi szabályait is. Habár ez nem egy univerzális elv, ez a régóta érvényes alaptétel, amelyet a kontinentális európai megközelítés ihletett, az európai joghatósági szabályokat illetően alapvető és jellemző.(81)
83. Az elv egyértelműen az alperes joghatósági érdekeit helyezi előtérbe a felperesével szemben. A Dumez France SA kontra Hessische Landesbank ítéletben(82) a Bíróság a „Brüsszel I”‑rendelet elődjét, a Brüsszeli Egyezményt értelmezve(83) még azt is megemlíti, hogy „az Egyezmény ellenséges hozzáállást tanúsít a felperes lakóhelye, illetve székhelye szerinti bíróság joghatóságának megállapítása irányában”(84).
84. A jogalkotó által a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1)–(3) bekezdésében felállított kötődési létra tökéletesen összhangban van az európai polgári eljárás ezen általános megközelítésével, hiszen nincs olyan lépcsőfok, amely a joghatóságot a felperes székhelyéhez vagy lakóhelyéhez, illetve telephelyéhez kötné, mielőtt meggyőződne arról, hogy az alperesnek nincs releváns kapcsolata valamelyik tagállammal, amely a lakóhely vagy székhely hiányában lehet a telephelye is.
85. A másodlagosan az alperes telephelyéhez való kötés azt a kettős célt szolgálja, hogy legalább valamilyen védelmet biztosítson az említett félnek azzal, hogy a joghatóságot egy olyan helyhez köti, ahol az alperes vélhetően egy minimális szinten jelen van, annak ellenére, hogy ez nem egyenlő a teljes mértékű jelenléttel, amit csak egy székhely(85) biztosíthat. Így a „telephely” mint kapcsolóelv ebben az összefüggésben 1) azon elv érvényesítésének végső eszközeként szolgál, hogy az alperes helyéhez kapcsolódjon a joghatóság, miközben 2) egy küszöböt is jelent, amely révén megelőzhető a felperes helyére való hirtelen átváltás.
86. Amikor a Bíróságot arra kérik, hogy a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdését, pontosabban az abban szereplő „telephely” fogalmát értelmezze, a Bíróság által adott fogalommeghatározás így hatással lesz arra, hogy a következő, kevésbé kedvező harmadik létrafok alkalmazására sor kerül‑e, amikor is a nemzetközi joghatóság az alperessel kapcsolatban álló tagállamtól átkerül a felperessel kapcsolatban lévő tagállamhoz. Ez egy olyan váltás, amit lehetőleg el kell kerülni. E két létrafok között van a fent leírt központi fogalmi törés. Ezért a „telephely” fogalmát tágan kell értelmezni, hogy az actor sequitur forum rei központi elve érvényesülni tudjon.
3) Több tagállamban lévő telephelyek
87. Az itt javasolt tág értelmezés olyan helyzetet eredményezhet, amelyben az alperest úgy kell tekinteni, mint amelynek több telephelye is van az EU-n belül. A jelen esetben valószínű, hogy nem csak a Nike Deutschland, hanem a Nike Retail is telephelynek minősül.
88. Ez felveti a kérdést, hogy valamennyi telephely egyenrangúnak tekintendő‑e, vagy csak egyikük minősülhet a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerinti kapcsolóelvnek. Ahogy az alperesek a Bíróság előtti szóbeli tárgyaláson jelezték, a Nike Retail a Nike szervezet elsődleges európai telephelye. Ezért, ha a nemzetközi joghatóság csak az elsődleges telephelyhez kapcsolódhat, az Oberlandesgericht Düsseldorf nem adhatja ki a kért páneurópai intézkedést. Ezt csak egy holland bíróság teheti meg.
89. Azonban a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése ahelyett, hogy „elsődleges telephelyhez”(86) való kötődést írna elő, egyszerűen „az alperes telephelye szerinti tagállam bíróságairól” beszél.(87)Ezenfelül, „az üzleti tevékenység fő helye” már eleve beletartozik a cég „székhelyének” fogalmába.(88) Nem lenne értelme a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdésében két kategóriát alkalmazni, amelyek közül a „székhely” lenne az elsődleges, a „telephely” pedig a másodlagos, ha a „telephely” csupán a fő telephelyet foglalná magában.(89)
90. Így valamely tagállamban lévő bármely telephely szolgálhat kapcsolóelvként a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerinti nemzetközi joghatóság megállapításához. Hasonló a helyzet a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdésében a cégek székhelyével kapcsolatban, hiszen egy cég több székhellyel is rendelkezhet.(90) Amennyiben ilyen vagylagos joghatóságról van szó, a polgári eljárásjog általános elvei értelmében a felperes választhat a több illetékes bíróság közül.
91. Ugyanakkor, figyelembe véve az arra irányuló célt, hogy a közösségi védjeggyel kapcsolatos ügyekben illetékes bíróságok száma korlátozott legyen,(91) ami különösen fontos a kiterjesztett nemzetközi joghatóság esetén,(92) az a lehetőség, hogy több ilyen tagállam is legyen, ellene szól annak, hogy a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerinti „telephely” fogalmát tágan értelmezzük.
92. Az a tény, hogy a Nike Inc. feletti kiterjesztett joghatóságot a holland és a német bíróságok is gyakorolhatják, a „forum shopping” lehetőségét teremti meg, még ha korlátozottan is. Azonban a „Brüsszel I”‑rendelet mechanizmusai,(93) különösen a perfüggőségre vonatkozó rendelkezései,(94) amelyek a közösségi védjegyrendelet szerint is alkalmazandók, elejét veszik a következetlen határozatoknak. Végső soron el kell fogadni ezt a helyzetet az alperes eljárásbeli védelme elvének magasabb célja érdekében, amelyet az biztosít, hogy a közösségi védjegyrendelet 97. cikkének (1) bekezdése szerinti „telephely” fogalmának tág jelentést tulajdonítunk.
93. Az alperesnek azáltal biztosított jogi védelem, hogy a telephelyéhez kötik a joghatóságot, elismert módon nem olyan erős, mintha azt a székhelyéhez kötnék, amikor is az alperes erőforrásainak teljes tárháza rendelkezésére áll. Mégis, ha az alperes nem rendelkezik székhellyel vagy lakóhellyel az EU‑ban, a kiterjesztett joghatóságon alapuló jogvitában az alapvető minimális védelmet a tagállamokban lévő telephelyei biztosítják.
IV. Végkövetkeztetések
94. Következésképpen azt javaslom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelemre a következő választ adja:
Az alapeljárásban szereplőkhöz hasonló körülmények között az Európai Unióban székhellyel nem rendelkező vállalkozás jogilag önálló, az Európai Unió valamelyik tagállamában székhellyel rendelkező, a vállalati láncban két szinttel lejjebb elhelyezkedő leányvállalatát úgy kell tekinteni, hogy az a vállalkozásnak a közösségi védjegyről szóló, 2009. február 26‑i 207/2009/EK tanácsi rendelet (HL 2009. L 78., 1. o.) 97. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „telephelye”, ha az olyan tevékenységi központ, amely a külvilág számára tartósan a harmadik állambeli anyavállalat részeként jelenik meg az adott tagállamban.