A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (harmadik tanács)
2024. február 28. (*)
„Gazdaság‑ és monetáris politika – Hitelintézetek prudenciális felügyelete – Az 1024/2013/EU rendelet 9. cikke (1) bekezdésének második albekezdése – Lefölözési kamat EKB általi alkalmazása az osztrák jog alapján az 575/2013/EU rendelet 395. cikkének megsértése esetén, azt követően, hogy a 1024/2013 rendelet 18. cikke alapján közigazgatási pénzbírságot kiszabó határozatot hoztak – Arányosság”
A T‑647/21 és T‑99/22. sz. ügyekben,
a Sber Vermögensverwaltungs AG, korábban Sberbank Europe AG (székhelye: Bécs [Ausztria], képviseli: M. Fellner ügyvéd)
felperes
az Európai Központi Bank (EKB) (képviselik: K. Lackhoff, J. Poscia és M. Ioannidis, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
támogatja:
az Osztrák Köztársaság (képviselik: J. Schmoll, F. Koppensteiner és A. Posch, meghatalmazotti minőségben)
beavatkozó fél,
A TÖRVÉNYSZÉK (harmadik tanács),
tagjai: F. Schalin elnök, I. Nõmm (előadó) és G. Steinfatt bírák,
hivatalvezető: V. Di Bucci,
– tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára,
– tekintettel arra, hogy a felek az eljárás írásbeli szakaszának befejezéséről való értesítést követő háromhetes határidőn belül nem kérték tárgyalás tartását, és mivel ennek nyomán a Törvényszék – a Törvényszék eljárási szabályzata 106. cikkének (3) bekezdése alapján – úgy határozott, hogy a keresetről az eljárás szóbeli szakaszának mellőzésével határoz,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az EUMSZ 263. cikken alapuló kereseteivel a felperes, a Sber Vermögensverwaltungs AG az Európai Központi Bank (EKB) 2021. augusztus 2‑i ECB‑SSM‑2021‑ATSBE‑7 határozatának, illetve a 2021. december 21‑i ECB‑SSM‑2021‑ATSBE‑12 határozatának megsemmisítését kéri. E két határozatot az EKB‑nak a hitelintézetek prudenciális felügyeletére vonatkozó politikákkal kapcsolatos külön feladatokkal történő megbízásáról szóló, 2013. október 15‑i 1024/2013/EU tanácsi rendeletnek (HL 2013. L 287., 63. o.) a hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről és a 648/2012/EU rendelet módosításáról szóló, 2013. június 26‑i 575/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 176., 1. o.; helyesbítések: HL 2013. L 208., 68. o.; HL 2013. L 321., 6. o.; HL 2017. L 20., 2. o.) 395. cikke (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 4. cikke (1) bekezdése d) pontja és (3) bekezdése, valamint 9. cikke (1) bekezdése és a 2021. május 28‑i Bundesgesetz, mit dem das Bankwesengesetz, das Börsegesetz 2018, das Finalitätsgesetz, das Finanzmarkt‑Geldwäsche‑Gesetz, das Sanierungs‑ und Abwicklungsgesetz, das Wertpapieraufsichtsgesetz 2018 und das Zentrale Gegenparteien‑Vollzugsgesetz geändert werdennel (a banktörvény, a 2018. évi tőzsdetörvény, a célszerűségi törvény, a pénzpiaci pénzmosásról szóló törvény, a reorganizációs és felszámolási törvény, a 2018. évi értékpapírfelügyeleti törvény és a központi szerződő felek teljesítéséről szóló törvény módosításáról szóló szövetségi törvény) (BGBl. I, 98/2021.) módosított, 1993. július 30‑i Bundesgesetz über das Bankwesen (Bankwesengesetz) (bankszektorról szóló törvény) (BGBl. 532/1993.; a továbbiakban: BWG) 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja alapján hozták meg.
A jogvita előzményei
2 A felperes az Európai Központi Bank (EKB) közvetlen prudenciális felügyelete alatt álló osztrák hitelintézet.
3 2015. október 1‑jén a felperes arról tájékoztatta az EKB‑t és a Finanzmarktaufsichtsbehörde‑öt (pénzpiaci felügyeleti hatóság, Ausztria; a továbbiakban: FMA), hogy egy hitelintézettel szembeni kitettségei 2015‑ben túllépték az 575/2013 rendelet 395. cikkének (1) bekezdésében előírt nagykockázat‑vállalási határértéket. Hangsúlyozta, hogy megszüntette az említett túllépéseket.
4 2019. február 15‑én az EKB úgy határozott, hogy az 1024/2013 rendelet 18. cikkének (1) bekezdése alapján 630 000 euró összegű közigazgatási pénzbírságot szab ki a felperessel szemben az 575/2013 rendelet 395. cikke (1) bekezdésének megsértéséért az utóbbi rendelkezésben megállapított nagykockázat‑vállalási határértékek egyedi és összevont alapon történő túllépése miatt. E szankció összegének meghatározása érdekében megkülönböztette az összevont alapon elkövetett jogsértést (amely az elvégzett számítások alapján 520 000 euró összegű szankció kiszabását alapozhatta meg) és az egyedi alapon elkövetett jogsértést (amely az elvégzett számítások alapján 330 000 euró összegű szankció kiszabását alapozhatta meg). Mivel a két jogsértés ugyanazon tényállásból eredt, az EKB úgy ítélte meg, hogy e két összeg halmozott kiszabása nem lenne arányos, ennélfogva az említett szankció összegét 630 000 euróban állapította meg.
5 2021. február 17‑én az EKB tájékoztatta a felperest azon szándékáról, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja alapján az említett túllépésekkel érintett összegek után lefölözési kamatot vet ki vele szemben, és közölte vele az erre vonatkozó határozattervezetet.
6 2021. március 3‑án a felperes előterjesztette az e határozattervezettel kapcsolatos észrevételeit.
7 2021. június 29‑én az EKB lehetőséget biztosított a felperesnek, hogy észrevételeket tegyen a határozattervezet felülvizsgált változatával kapcsolatban, amely felülvizsgálatra a BWG 97. §‑a (1) bekezdésében 2021. május 28‑án történt módosításokra tekintettel került sor.
8 2021. július 6‑án a felperes előterjesztette a határozattervezet módosított változatára vonatkozó észrevételeit.
9 2021. augusztus 2‑án az EKB elfogadta az ECB‑SSM‑2021‑ATSBE‑7 határozatot (a továbbiakban: 2021. augusztus 2‑i határozat), amelyben a 2015 februárja és júniusa között megvalósult túllépések után 2 120 926,08 euró összegű lefölözési kamatot vetett ki a felperesre.
10 Először is, az EKB emlékeztetett arra, hogy a felperes tájékoztatta őt, valamint az FMA‑t, hogy az egyik kitettsége meghaladta az 575/2013 rendelet 395. cikkének (1) bekezdésében előírt, a figyelembe vehető szavatolótőkéje 25%‑ának megfelelő küszöbértéket.
11 Másodszor az EKB hangsúlyozta, hogy a felperes egyrészt a 2015. február 5. és június 29. közötti időszak során 59 munkanapon keresztül egyedi alapon, másrészt pedig a 2015. február 10. és június 29. közötti időszak során 53 munkanapon keresztül összevont alapon túllépte az említett küszöbértéket. Megállapította, hogy e túllépések négy naptári hónapon belül valósultak meg.
12 Harmadszor, az EKB ebből azt a következtetést vonta le, hogy az 1024/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének d) pontjára és (3) bekezdésére, valamint 9. cikke (1) bekezdésének második albekezdésére figyelemmel a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja alapján az 575/2013 rendelet 395. cikke (1) bekezdésének megsértése miatt lefölözési kamat kivetésének volt helye a felperessel szemben mind egyedi alapon, 1 105 359,95 euró összegben, mind pedig összevont alapon, 2 120 926,08 euró összegben.
13 2021. augusztus 30‑án a felperes az 1024/2013 rendelet 24. cikkének a felülvizsgálati testület és eljárási szabályzata létrehozásáról szóló, 2014. április 14‑i EKB‑határozat (HL 2014. L 175., 47. o.) 7. cikkével összefüggésben értelmezett (1), (5) és (6) bekezdése alapján kérte a 2021. augusztus 2‑i határozat felülvizsgálatát.
14 2021. október 12‑én a felperes a T‑647/21. sz. ügyben keresetet nyújtott be a 2021. augusztus 2‑i határozat megsemmisítése iránt.
15 2021. október 25‑én a felülvizsgálati testület (a továbbiakban: CAR) véleményt adott ki, amelyben megállapította, hogy először is a 2021. augusztus 2‑i határozat indokolása az arányosság elvének alkalmazását, a hitelintézetek tevékenységéhez való hozzáférésről és a hitelintézetek és befektetési vállalkozások prudenciális felügyeletéről, a 2002/87/EK irányelv módosításáról, a 2006/48/EK és a 2006/49/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2013. június 26‑i 2013/36/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2013. L 176., 338. o.; helyesbítések: HL 2013. L 208., 73. o.; HL 2017. L 20., 1. o.) 70. cikkének alkalmazását és a BWG 99. cikke e) pontjának alkalmazását illetően elégtelen, másodszor, sérti az észszerű határidő tiszteletben tartásának elvét, harmadszor pedig elégtelen indokolást tartalmaz az EKB azon döntésével kapcsolatban, hogy mind az egyedi, mind pedig az összetett alapon megvalósult nagykockázat‑túllépések után lefölözési kamatot vetett ki.
16 2021. december 21‑én az EKB új határozatot fogadott el, az ECB‑SSM‑2021‑ATSBE‑12 határozatot (a továbbiakban: 2021. december 21‑i határozat), amely a 3.1 pontja szerint „felváltja és módosítja a [2021. augusztus 2‑i] határozatot”, 3.3 pontja szerint pedig „a [2021. augusztus 2‑i] határozatról szóló értesítés napján lép hatályba”.
17 Az EKB fenntartotta a 2021. augusztus 2‑i határozatban kiszabott lefölözési kamat összegét.
18 A CAR által kibocsátott véleményre tekintettel az EKB először is hozzátette, hogy valamely intézmény 575/2013 rendelet 395. cikke szerinti kötelezettségeinek megsértése esetén a lefölözési kamatnak a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontja alapján történő kivetése az illetékes hatóság mérlegelést nem engedő hatáskörének gyakorlása körébe tartozik, amely semmilyen mérlegelési mozgásteret nem hagy e hatóság számára. A BWG 99e. §‑ában a „büntetőjogi szankciókkal” kapcsolatban említett tényezők ennélfogva nem relevánsak. Másodszor, az EKB kiemelte, hogy az osztrák bíróságok ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy mind az egyedi, mind pedig az összevont alapon történő túllépés esetén mindkettő után lefölözési kamatot kell kivetni. Harmadszor, úgy ítélte meg, hogy a CAR által megállapítottakkal ellentétben a jelen ügy körülményeire tekintettel a közigazgatási eljárások során nem sértették meg az észszerű határidő tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséget, és megjegyezte, hogy maga a CAR is megállapította, hogy az eljárás időtartama nem volt hatással a felperes védelemhez való jogának gyakorlására.
A felek kérelmei
19 A T‑647/21. sz. ügyben a felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a 2021. augusztus 2‑i határozatot;
– az EKB‑t kötelezze a költségek viselésére.
20 Az EKB és az Osztrák Köztársaság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– utasítsa el a keresetet;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
21 Ezenkívül az EKB 2022. január 28‑án az eljárás okafogyottságának megállapítása iránti kérelmet terjesztett elő, amelynek kapcsán a Törvényszék 2022. május 31‑én úgy határozott, hogy azt az eljárást befejező határozatban bírálja el.
22 A T‑99/22. sz. ügyben a felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a 2021. december 21‑i határozatot;
– az EKB‑t kötelezze a költségek viselésére.
23 Az EKB és az Osztrák Köztársaság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– utasítsa el a keresetet;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
A jogkérdésről
24 Miután a felek a tárgyaláson e tekintetben előadták álláspontjukat, a Törvényszék úgy határozott, hogy – az eljárási szabályzat 68. cikkének megfelelően – az ítélethozatal céljából egyesíti a jelen ügyeket.
A T‑99/22. sz. ügyben előterjesztett keresetről
25 A felperes által a 2021. december 21‑i határozat megsemmisítése iránti kérelem alátámasztására előadott érvelés lényegében hét jogalapra osztható, amelyek közül az első az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 50. cikkében és az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt egyezmény (a továbbiakban: EJEE; Magyarországon kihirdette az 1993. évi XXXI. törvény) hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikkében szereplő ne bis in idem elvének megsértésén, a második az EKB 2019. február 15‑i határozata végleges jellegének az osztrák jog szabályai megsértésével történő kétségbe vonásán, a harmadik a Charta 49. cikkének és az EJEE 7. cikkének, valamint az 1024/2013 rendelet 18. cikke (1) bekezdésének a megsértésén, a negyedik a BGW 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának megsértésén, az ötödik az arányosság elvének és a 2013/36 irányelv 70. cikkének megsértésén, a hatodik az EKB észszerű határidőn belüli határozathozatalra vonatkozó kötelezettségének megsértésén, a hetedik pedig hatáskörrel való visszaélésen alapul.
A ne bis in idem elvének megsértésére alapított első jogalapról
26 A felperes azt állítja, hogy a lefölözési kamatnak a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontja alapján történő kivetése sérti a Charta 50. cikkében és az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikkében szereplő ne bis in idem elvét, mivel az EKB ugyanazon tényállás alapján már 630 000 euró összegű közigazgatási pénzbírságot szabott ki vele szemben. Előadja, hogy ez az elv az olyan közigazgatási szankciók tekintetében is érvényesül, amelyek büntetőjogi jelleget ölthetnek, és úgy véli, hogy a lefölözési kamatokra alkalmazni kell e minősítést, mivel azok meghaladják az 575/2013 rendelet 395. cikkének megsértéséből eredő gazdasági előny elvonását. Ezenkívül a 2018. augusztus 7‑i VTB Bank (Ausztria) ítéletben (C‑52/17, EU:C:2018:648) a Bíróság nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy a lefölözési kamat büntetőjogi jellegű‑e, vagy sem.
27 Az Osztrák Köztársaság által támogatott EKB úgy véli, hogy a jelen jogalapot el kell utasítani.
28 A ne bis in idem elve az uniós jog alapvető elvét képezi (2002. október 15‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet, C‑238/99 P, C‑244/99 P, C‑245/99 P, C‑247/99 P, C‑250/99 P–C‑252/99 P és C‑254/99 P, EU:C:2002:582, 59. pont), amelyet immár a Charta 50. cikke is rögzít.
29 A Charta 50. cikkében foglalt jog megfelel az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikkében előírt jognak. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy amennyiben a Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az EJEE‑ben biztosított jogoknak, a Charta 52. cikkének (3) bekezdése előírja, hogy e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az EJEE‑ben szerepelnek. A Charta 50. cikkének értelmezéséhez tehát – az uniós jog és az Európai Unió Bírósága autonómiájának sérelme nélkül – figyelembe kell venni az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikkét (lásd ebben az értelemben: 2018. március 20‑i Menci ítélet, C‑524/15, EU:C:2018:197, 23. és 60. pont).
30 A Charta 50. cikke úgy rendelkezik, hogy „[s]enki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték”. Ily módon a ne bis in idem elve tiltja az e cikk értelmében büntető jellegű eljárások és szankciók halmozását ugyanazon cselekmények miatt ugyanazon személlyel szemben (lásd: 2018. március 20‑i Menci ítélet, C‑524/15, EU:C:2018:197, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
31 A Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy három releváns szempontról beszélhetünk. Az első a jogsértés belső jog szerinti jogi minősítése, a második a jogsértés jellege, a harmadik pedig az érintett személlyel szemben kiszabható szankció súlya (lásd ebben az értelemben: 2012. június 5‑i Bonda ítélet, C‑489/10, EU:C:2012:319, 37. pont; 2018. március 20‑i Menci ítélet, C‑524/15, EU:C:2018:197, 26. pont). E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Charta 50. cikke nem csupán azon eljárásokra és szankciókra alkalmazandó, amelyeket a nemzeti jog „büntető” jellegűnek minősít, hanem – a belső jogi minősítéstől függetlenül – kiterjed mindazon eljárásokra és szankciókra, amelyeket a másik két kritérium alapján büntető jellegűnek kell tekinteni (lásd ebben az értelemben: 2018. március 20‑i Menci ítélet, C‑524/15, EU:C:2018:197, 30. pont).
32 A jelen ügyben emlékeztetni kell arra, hogy az 575/2013 rendelet 395. cikke (1) bekezdésének a vitatott időszakban alkalmazandó változata szerint „[a]z intézmény egy ügyfél vagy ügyfélcsoporttal szembeni, a hitelkockázat‑mérséklés hatásnak a[z említett rendelet] 399–403. cikk[év]el összhangban történő figyelembevételével számított kitettség értékeinek összege nem haladhatja meg a szavatolótőkéjének 25%‑át” és „[a]mennyiben az ügyfél intézmény, vagy amennyiben az ügyfélcsoport egy vagy több intézményt is tartalmaz, ez az érték nem haladhatja meg az intézmény szavatolótőkéjének 25%‑a és 150 millió [euró] közül a nagyobb értéket, feltéve, hogy az ügyfélcsoportba tartozó nem intézményi ügyfelekkel szembeni kitettségértékek összege – a hitelkockázat‑mérséklés hatásának a[z e rendelet] 399–403. cikk[év]el összhangban történő figyelembevételével – nem haladja meg az intézmény szavatolótőkéjének 25%‑át”.
33 Ezenkívül a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja alapján „Az FMA kamatot vet ki a hitelintézetekre, a [jelen törvény] 30. §‑a (6) bekezdésének megfelelően a felelős vállalkozásokra, valamint az említett törvény 30a. §‑ának megfelelően a hitelintézetek egyesülése esetén a központi szervre a következő összegek után: […] az 575/2013 rendelet 395. cikkének (1) bekezdésében előírt nagykockázat‑vállalási határérték túllépése évi 2%‑ának 30 napra vetített összege, kivéve az e rendelet 395. cikkének (5) bekezdése címén engedélyezett túllépés, a jelen törvény 70. §‑ának (2) bekezdése szerinti felügyeleti intézkedések vagy a hitelintézet túladósodottsága esetét”.
34 Először is emlékeztetni kell arra, hogy a felperessel szemben 2019. február 15‑én az 1024/2013 rendelet 18. cikkének (1) bekezdése alapján az 575/2013 rendelet 395. cikkének (1) bekezdésében megállapított nagykockázat‑vállalási határértékek túllépésében megnyilvánuló jogsértés szankcionálása érdekében jogerős határozattal 630 000 euró összegű közigazgatási pénzbírságot szabtak ki. Az EKB nem vitatja, hogy a 2021. december 21‑i határozatban általa kivetett lefölözési kamatok ugyanazon tényállással függtek össze.
35 Másodszor hangsúlyozni kell, hogy az 1024/2013 rendelet 18. cikkének (1) bekezdése alapján kiszabott közigazgatási pénzbírságok a Charta 50. cikkének hatálya alá tartoznak.
36 E tekintetben megállapítható, hogy az 1024/2013 rendelet 18. cikkének (1) bekezdése alapján kiszabott közigazgatási pénzbírságokat egyértelműen azon bírságok mintájára alkották, amelyeket az Európai Bizottság az [EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) 23. cikkének (2) bekezdése alapján kiszabhat, és e szankciók jellege és súlya azonos. E szankciók ugyanis azonos elrettentő célt követnek, amint az az 1024/2013 rendelet 18. cikkének (3) bekezdéséből kifejezetten kitűnik, amely kimondja, hogy „az alkalmazott szankcióknak hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük”, és azoknak az összeg tekintetében, amely az érintett hitelintézet teljes éves árbevételének 10%‑áig terjedhet, ugyanolyan szigorúnak kell lenniük. Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a versenyjogi bírságok kiszabására irányuló eljárásokban a ne bis in idem elvét tiszteletben kell tartani (lásd: 2012. február 14‑i Toshiba Corporation és társai ítélet, C‑17/10, EU:C:2012:72, 94. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E minősítést ennélfogva analógia útján alkalmazni kell az említett szankciókra.
37 Harmadszor és következésképpen meg kell vizsgálni, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja alapján kivetett lefölözési kamatok szintén a Charta 50. cikkének hatálya alá tartoznak‑e.
38 E tekintetben a Verfassungsgerichtshof (alkotmánybíróság, Ausztria) és a Verwaltungsgerichtshof (legfelsőbb közigazgatási bíróság, Ausztria) által a beavatkozási beadványban ismertetett ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a behajtási kamatok nem büntető jellegű prudenciális intézkedéseknek minősülnek.
39 Közelebbről, a Verwaltungsgerichtshof (legfelsőbb közigazgatási bíróság) 1999. február 22‑i határozatában kimondta, hogy az első releváns kritériumot, vagyis a jogsértés belső jog szerinti jogi minősítését illetően a BWG rendszeréből az következik, hogy az osztrák jogalkotó az említett törvény 97. §‑át nem sorolta a büntetőjogi rendelkezések közé. Ami a második és harmadik kritériumot, vagyis magát a jogsértés jellegét és a szankció súlyát illeti, e bíróság kimondta, hogy a jelen ügy „sem a szankció célja és jellege, sem pedig súlyosságának jellege vagy mértéke […] alapján nem tartozik a büntetőjog hatálya alá”. E tekintetben rámutatott arra, hogy a lefölözési kamatokat „a vétkesség vizsgálata nélkül” kell alkalmazni, hogy azok arra irányulnak, hogy „a hitelintézetek likviditásának biztosításával és a hitelnyújtás során felmerülő kockázatok korlátozásával garantálják a hitelezők részére kellő védelmet nyújtó bankrendszer megfelelő működését” azáltal, hogy a nagyberuházásokra alkalmazandó határértékek túllépésére olyan hozzájárulást írnak elő, „amely megfelel a határértékek túllépésének, és amelynek ki kell egyenlítenie a túllépésből jogosulatlanul származó gazdasági előnyt”.
40 Az osztrák bíróságok ítélkezési gyakorlatából tehát azt a következtetést kell levonni, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja szerinti lefölözési kamatok alkalmazása nem tartozik a Charta 50. cikkének hatálya alá.
41 E következtetést megerősíti a 2018. augusztus 7‑i VTB Bank (Ausztria) ítélet (C‑52/17, EU:C:2018:648, 40–42. pont). A Bíróság ugyanis, megállapítva, hogy a BWG 97. §‑ának korábbi változata alapján kivetett lefölözési kamatok a 2013/36 irányelv „közigazgatási szankciókra és egyéb közigazgatási intézkedésekre” vonatkozó 65. cikkének hatálya alá tartoznak, a „közigazgatási intézkedésnek” minősítést részesítette előnyben a „közigazgatási szankció” minősítéssel szemben, és a tagállamok által az Unió pénzügyi érdekeinek védelme érdekében alkalmazott pénzügyi korrekciós intézkedések elemzése keretében kialakított ítélkezési gyakorlatára hivatkozott, amely „közigazgatási intézkedésnek” minősítette a szabálytalanság révén jogalap nélkül szerzett előny visszafizetésére irányuló kötelezettséget.
42 A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy az, hogy az EKB a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja alapján lefölözési kamatot vetett ki egy olyan magatartás miatt, amely az 1024/2013 rendelet 18. cikke alapján már közigazgatási pénzbírság tárgyát képezte, nem ellentétes a ne bis in idem elvével.
43 Az első jogalapot ennélfogva el kell utasítani.
Az arányosság elvének és a 2013/36 irányelv 70. cikkének a megsértésére alapított ötödik jogalapról
44 A felperes azt állítja, hogy a lefölözési kamatok vele szemben való kivetése sérti az arányosság elvét, valamint a 2013/36 irányelv 70. cikkét. Először is emlékeztet arra, hogy az EKB‑nak mind a szankció, mind pedig a közigazgatási intézkedés meghozatala során tiszteletben kell tartania az arányosság elvét. Másodszor arra hivatkozik, hogy az EKB a BWG 99e. §‑át az említett irányelv azon 70. cikkére tekintettel köteles alkalmazni, amelynek átültetését e szakasz biztosítja. Ebből az következik, hogy a BWG 99e. §‑a nemcsak a közigazgatási szankciókra, hanem más közigazgatási intézkedésekre is alkalmazandó. Harmadszor, a felperes úgy véli, hogy ez utóbbi rendelkezés kritériumaira tekintettel, amennyiben csekély jelentőségű jogsértésről van szó, amely nem eredményezett előnyt a felperes számára, és tekintettel az általa tanúsított együttműködésre, az EKB‑nak sokkal alacsonyabb összegű lefölözési kamatokat, sőt semmiféle kamatot sem kellett volna vele szemben kivetnie.
45 Ezen túlmenően a felperes azt rója fel az EKB‑nak, hogy az nem vizsgálta meg mind összevont, mind pedig egyedi alapon a lefölözési kamatok előírásának arányosságát. E tekintetben megjegyzi, hogy a közigazgatási pénzbírságot 840 000 euró helyett 630 000 euróban állapították meg annak figyelembevétele érdekében, hogy a túllépések egyedi és összevont alapon ugyanazon magatartás eredményeképpen valósultak meg. Azt rója fel az EKB‑nak, hogy a 2021. december 21‑i határozatban nem alkalmazott ezzel egyenértékű megközelítést, és e tekintetben nem is szolgált megfelelő indokolással.
46 Az EKB elsősorban azt válaszolja, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja nem biztosít számára olyan mérlegelési mozgásteret, amely lehetővé tenné az intézkedés arányosságának a BWG 99e. §‑ában szereplő kritériumok alapján történő vizsgálatát.
47 Másodsorban, az EKB arra hivatkozik, hogy a BWG 97. §‑ának (1) bekezdése olyan egyedi eszköz, amely a nagykockázat‑vállalási határértékek megsértéséért való felelősséghez hasonló szubjektív kritériumoktól függetlenül működik, annak érdekében, hogy az említett határértékek tiszteletben tartására irányuló célt, amellyel kapcsolatban annak arányosságát illetően az osztrák bíróságok nem emeltek semmiféle alkotmányos jellegű fenntartást, magas hatékonysággal érjék el.
48 Harmadsorban az EKB emlékeztet arra, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának általa adott értelmezése összhangban van az osztrák bíróságok ítélkezési gyakorlatával. Ebből először is az következik, hogy alkalmazása automatikus jellegű, másodszor, hogy annak vonatkozásában „a jogosulatlanul megszerzett vagy megszerezhető előnyök általános behajtása” minősítést fogadták el, harmadszor pedig hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának végrehajtása során nem volt köteles és nem is volt jogosult a 2016/36 irányelv 70. cikkét átültető BWG 99e. §‑ának alkalmazására.
49 Negyedsorban, az EKB azt állítja, hogy még abban az esetben is, ha a Törvényszék azt állapítaná meg, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának alkalmazása során figyelembe kell venni az arányossági megfontolásokat, a BWG 99e. §‑ában és a 2013/36 irányelv 70. cikkében szereplő kritériumok nem relevánsak.
50 Először is a BWG 99e. §‑a kizárólag a bírságok összegét szabályozza, és nem vonatkozhat a lefölözési kamatok összegére.
51 Másodszor, a BWG 99e. §‑ában és a 2013/36 irányelv 70. cikkében szereplő paraméterek csak a megfelelő mértékben, vagyis csak annyiban alkalmazhatók a határozat típusának meghatározására, amennyiben alkalmasak a kitűzött jogszerű célok elérésére. Márpedig egyrészt a jogsértés súlyára és időtartamára, az elért nyereség vagy az elkerült veszteségek összegére, a harmadik személyeknek okozott veszteségekre, illetve az illetékes hatósággal való együttműködés szintjére vonatkozó említett paraméterek nem alkalmasak a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontjában foglalt jogszerű célok elérésére. Másrészt a kizárólag az említett irányelv 70. cikkében szereplő, a jogsértés elkövetéséhez vezető szándék kritériuma szintén nem megfelelő.
52 Az Osztrák Köztársaság arra hivatkozik, hogy a BWG 99e. §‑ában előírt kritériumok in concreto nem alkalmazhatók a prudenciális közigazgatási intézkedés elfogadására, mivel azok inkább szankciókra vonatkoznak. Kizárólag a pénzügyi kapacitáson alapuló kritérium vehető figyelembe, mivel az a 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontjában is szerepel, amely szakasz kizárja, hogy a hitelintézet túlzott eladósodottsága esetén lefölözési kamatot vessenek ki. Hozzáteszi, hogy a lefölözési kamatoknak mind az egyedi, mind az összevont szinten történő túllépése miatt történő kivetése összhangban van az ítélkezési gyakorlattal, és arányos.
53 A 2013/36 irányelv 65. cikke (1) bekezdésének utolsó mondata értelmében „a közigazgatási szankcióknak és egyéb közigazgatási intézkedéseknek hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük”.
54 A 2013/36 irányelvnek a „Szankciók hatékony alkalmazása és a szankcionálási hatáskör illetékes hatóságok általi gyakorlása” címet viselő 70. cikke szerint:
„A tagállamok biztosítják, hogy a közigazgatási szankciók vagy egyéb közigazgatási intézkedések típusának és a közigazgatási pénzbírság mértékének meghatározásakor az illetékes hatóságok vegyenek figyelembe minden lényeges körülményt, többek között adott esetben a következőket:
a) a jogsértés súlyossága és fennállásának időtartama;
b) a jogsértésért felelős természetes vagy jogi személy felelősségének mértéke;
c) a jogsértésért felelős természetes vagy jogi személy pénzügyi lehetőségei, például a jogi személy teljes árbevételében vagy a természetes személy éves jövedelmében kifejezve;
d) a jogsértésért felelős természetes vagy jogi személy által elért haszon vagy elkerült veszteség nagysága, amennyiben ezek meghatározhatók;
e) a jogsértéssel harmadik feleknek okozott veszteség, amennyiben meghatározható;
f) a jogsértésért felelős természetes vagy jogi személy illetékes hatósággal való együttműködésének szintje;
g) a jogsértésért felelős természetes vagy jogi személy által elkövetett korábbi jogsértések;
h) a jogsértés esetleges rendszerszintű következményei.”
55 2021. december 21‑i határozatában az EKB kifejezetten hangsúlyozta, hogy „a BWG 97. §‑ának (1) bekezdése nem biztosít mérlegelési szabadságot az illetékes hatóságnak arra vonatkozóan, hogy kivet‑e lefölözési kamatot, vagy sem”, és „nem biztosít mérlegelési szabadságot számára a tekintetben sem, hogy figyelembe vesz‑e különös körülményeket a kivetendő kamatok összegének meghatározása során”. E következtetést a Verwaltungsgerichtshof (legfelsőbb közigazgatási bíróság) álláspontjára alapította, amelyből kitűnik, hogy a jogszabály csak „a korlátok betartásának vagy túllépésének hiányosságait” veszi figyelembe (a Verwaltungsgerichtshof [legfelsőbb közigazgatási bíróság] 2000. május 15‑i 95/17/0139. sz. ítélete), hogy „azok az indokok, amelyek alapján a jogalkotó által előírttól eltérő magatartást követtek, nem relevánsak” (a Verwaltungsgerichtshof [legfelsőbb közigazgatási bíróság] 1999. április 26‑i 97/17/0413. sz. ítélete), és hogy az illetékes hatóság „akadályozva van abban, hogy figyelembe vegye a jogsértés jogellenességének mértékét” (a Verwaltungsgerichtshof [legfelsőbb közigazgatási bíróság], 2000. május 15‑i 95/17/0139. sz. ítélete).
56 Ennek megfelelően az EKB nem vizsgálta, hogy a lefölözési kamatok előírása az ügy körülményeire tekintettel arányos volt‑e, mivel úgy ítélte meg, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának az osztrák bíróságok általi értelmezése megakadályozta abban, hogy így járjon el.
57 A jelen jogalap tehát annak vizsgálatát foglalja magában, hogy az EKB helyesen értelmezte‑e a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontját annak megállapításával, hogy a feltételek teljesülése esetén annak végrehajtása tekintetében semmilyen mérlegelési mozgástérrel nem rendelkezett.
58 Elsősorban, amennyiben valamely nemzeti jogi rendelkezés értelmezéséről van szó, emlékeztetni kell arra, hogy főszabály szerint a nemzeti törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések hatályát a nemzeti bíróságok által történő értelmezésük figyelembevételével kell megállapítani (lásd ebben az értelemben: 2015. szeptember 16‑i Bizottság kontra Szlovákia ítélet, C‑433/13, EU:C:2015:602, 81. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
59 Következésképpen, amikor a Törvényszéknek olyan nemzeti jogszabály EKB általi alkalmazásának érvényességét kell vizsgálnia, amely valamely irányelvet ültet át, a nemzeti bíróságok értelmezése elegendő az említett nemzeti jogszabály hatályának megállapításához, amennyiben ezen értelmezés eredményeképpen az azon irányelvvel való összeegyeztethetőség, amelynek átültetését e jogszabály biztosítja, megállapításra kerül. Ilyen esetben az említett bíróságok értelmezése megalapozottságának megkérdőjelezésére irányuló kifogásokat eleve el kell utasítani (lásd ebben az értelemben: 2018. április 24‑i Caisse régionale de crédit agricole mutuel Alpes Provence és társai kontra EKB ítélet, T‑133/16–T‑136/16, EU:T:2018:219, 84–92. pont).
60 Ugyanakkor más a helyzet, ha a nemzeti bíróságok értelmezése nem teszi lehetővé a nemzeti jog irányelvvel való összeegyeztethetőségének biztosítását.
61 Ilyen esetben az uniós jog elsőbbsége elvének tiszteletben tartása ugyanis azt jelenti, hogy a Törvényszék – a nemzeti bírósághoz hasonlóan – szükség esetén, az átültetett irányelv által kitűzött cél elérése érdekében, amennyire csak lehetséges, ezen irányelv szövegére és céljára tekintettel értelmezi a nemzeti jogot (lásd ebben az értelemben: 2012. január 24‑i Dominguez ítélet, C‑282/10, EU:C:2012:33, 24. pont).
62 Jóllehet az általános jogelvek a belső jog releváns szabályainak értelmezése és alkalmazása során korlátozzák az uniós jog figyelembevételét, továbbá e kötelezettség nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául, az uniós joggal összhangban álló értelmezés követelménye adott esetben magában foglalja az állandó ítélkezési gyakorlat módosítását, amennyiben az a nemzeti jognak valamely irányelv céljaival összeegyeztethetetlen értelmezésén alapul (lásd ebben az értelemben: 2016. április 19‑i DI‑ítélet, C‑441/14, EU:C:2016:278, 32. és 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
63 Amennyiben a nemzeti jogszabályoknak az uniós jog követelményeivel összhangban álló értelmezése nem lehetséges, a Törvényszék az uniós jogi rendelkezéseket alkalmazni hivatott nemzeti bírósághoz hasonlóan köteles biztosítani e rendelkezések teljes körű érvényesülését, szükség esetén – saját hatáskörénél fogva – mellőzve a nemzeti jogszabályok valamely közvetlenül hatályos uniós jogi rendelkezéssel ellentétes, akár utólagosan elfogadott rendelkezéseinek alkalmazását (lásd ebben az értelemben: 2019. június 24‑i Popławski ítélet, C‑573/17, EU:C:2019:530, 58. és 61. pont).
64 Másodsorban meg kell állapítani, hogy a 2013/36 irányelv 70. cikkét ezen irányelv 4. cikkének (1) bekezdésével, 65. cikkének (1) bekezdésével és (37) preambulumbekezdésével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy az FMA, következésképpen pedig az EKB feladata, hogy az összes körülmény figyelembevételével meghatározza a közigazgatási intézkedés típusát, ami szükségszerűen azt jelenti, hogy ez utóbbiak mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek, és kizárja, hogy mérlegelést nem engedő hatáskörben járjanak el.
65 Először is, ez a 2013/36 irányelv 70. cikke (1) bekezdésének szó szerinti és rendszertani értelmezéséből következik.
66 Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy jóllehet a 2013/36 irányelv 70. cikkének címe kizárólag a „szankciókra” utal, e cikk szövegéből kitűnik, hogy e rendelkezés az „egyéb közigazgatási intézkedések” típusának meghatározására is vonatkozik. Ebből következően annak hangsúlyozása, hogy a tagállamok kötelesek annak biztosítására, hogy az illetékes hatóságok minden körülményt – amelyek tekintetében nem kimerítő felsorolás áll a rendelkezésükre – figyelembe vegyenek, rájuk is vonatkozik.
67 Továbbá a 2013/36 irányelv 4. cikkének (1) bekezdéséből az következik, hogy a 2013/36 irányelv 70. cikkében említett „illetékes hatóságok”, azaz Ausztria esetében az FMA, az 1024/2013 rendelet 9. cikke (1) bekezdése második albekezdésének végrehajtása tekintetében pedig az EKB „[látják el] az ezen irányelvben […] meghatározott funkciókat és feladatokat”.
68 Végül meg kell állapítani, hogy a 65. cikk (1) bekezdése és a 70. cikk a 2013/36 irányelv ugyanazon, „Felügyeleti hatáskörök, szankcionálási hatáskör és jogorvoslathoz való jog” címet viselő szakaszában szerepel, így a „közigazgatási intézkedéseknek” az e két rendelkezésben szereplő fogalmát úgy kell tekinteni, mint amely ugyanazzal a jelentéssel bír. Ennélfogva, mivel a 2018. augusztus 7‑i VTB Bank (Ausztria) ítéletből (C‑52/17, EU:C:2018:648) kitűnik, hogy a lefölözési kamat a 2013/36 irányelv 65. cikkének (1) bekezdése értelmében vett közigazgatási intézkedésnek minősül, alkalmazását ugyanezen irányelv 70. cikke szabályozza.
69 Másodszor, ezt a következtetést megerősíti a 2013/36 irányelv 70. cikkének teleologikus értelmezése is, mivel annak (37) preambulumbekezdése a jogalkotó azon szándékát mutatja, hogy a tagállamok kötelesek gondoskodni „arról, hogy az illetékes hatóságok az összes lényeges körülményt figyelembe vegyék”.
70 Harmadszor, meg kell állapítani, hogy az EKB‑nak az összes körülmény figyelembevételére vonatkozó kötelezettsége magában foglalja, hogy a közigazgatási intézkedés elfogadásakor megvizsgálja az adott ügy sajátos körülményeit.
71 Negyedszer, ebből az következik, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának olyan értelmezése, amelynek eredményeképpen az EKB mérlegelést nem engedő hatásköri helyzetbe kerül, megakadályozná az EKB‑t az összes releváns körülmény figyelembevételében, és a 2013/36 irányelv 70. cikkével összeegyeztethetetlennek tenné e rendelkezést.
72 Kétségtelen, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának szövegéből kitűnik, hogy a lefölözési kamat kivetésének automatikus jellegét ellensúlyozza az, hogy maga e rendelkezés figyelembe veszi azt a két körülményt, amelynek fennállása esetén az 575/2013 rendelet 395. cikke (1) bekezdésének megsértése nem vezet lefölözési kamat kivetéséhez. Ez a helyzet áll fenn akkor, ha a hitelintézettel szemben egyrészt az illetékes hatóság olyan közigazgatási határozatot hozott, amely bizonyos intézkedések meghozatalát írja elő számára a hitelezőivel szemben vállalt kötelezettségei nemteljesítésének kockázata miatt, vagy a BWG 70. §‑ának (2) bekezdése alapján a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítása érdekében, másrészt pedig ha e hitelintézet túladósodott helyzetben van.
73 Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy a két azon körülmény osztrák jogalkotó által való kiemelése, amelyek között az 575/2013 rendelet 395. cikke (1) bekezdésének megsértése nem vezet lefölözési kamat kivetéséhez, nem tekinthető egyenértékűnek a 2013/36 irányelv 70. cikkében előírt „összes [releváns] körülmény” illetékes hatóság általi figyelembevételével.
74 Ugyanígy az a körülmény, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja alapján kivetett lefölözési kamat inkább „közigazgatási intézkedésnek”, mintsem a 2013/36 irányelv 65. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „közigazgatási szankciónak” minősül, nem teszi összeegyeztethetővé e kamat kivetésének automatikus jellegét az említett irányelv 70. cikkével.
75 Igaz ugyan, hogy e jellegük tekintetében mutatkozó különbség miatt az illetékes hatóság valamennyi körülmény figyelembevételére vonatkozó kötelezettsége nem feltétlenül lehet ugyanolyan intenzitású, amikor olyan közigazgatási intézkedésről van szó, mint a lefölözési kamat kivetése vagy valamely közigazgatási szankció, vagy még inkább valamely közigazgatási pénzbírság, a 2013/36 irányelv 70. cikkének hatálya nem korlátozódik a közigazgatási szankciókra, hanem az a közigazgatási intézkedésekre is kiterjed.
76 Harmadsorban meg kell állapítani, hogy a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja a 2013/36 irányelv 70. cikkére figyelemmel úgy értelmezhető, hogy az olyan mérlegelési mozgásteret biztosít az EKB számára, amely adott esetben lehetővé teszi számára, hogy eltekintsen a lefölözési kamat kivetésétől, ha úgy ítéli meg, hogy a körülmények ilyen értelmű döntést követelnek meg.
77 Először is, a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának szövege nem zárja ki kifejezetten annak lehetőségét, hogy az FMA e rendelkezés alkalmazásának lehetőségét illetően adott esetben mérlegelési mozgástérrel rendelkezzen.
78 Másodszor, azon 99e. § is a BWG XXII. szakaszában szerepel, amely átveszi a 2013/36 irányelv 70. cikkének tartalmát, amelyből az következik, hogy az 575/2013 rendelet megsértése esetén alkalmazandó szankció vagy intézkedés típusának meghatározása során az FMA‑nak adott esetben ugyanazokat a körülményeket kell figyelembe vennie, mint amelyek a 2013/36 irányelv 70. cikkében szerepelnek, amelyek felsorolása szintén nem kimerítő jellegű. Következésképpen az e cikkben szereplő „intézkedésekre” való hivatkozás teljes egészében úgy értelmezhető, hogy az magában foglalja a BWG 97. §‑a (1) bekezdésének 2. pontjában hivatkozott lefölözési kamat kivetését is.
79 Harmadszor, a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának végrehajtása során az EKB‑t megillető mérlegelési mozgástér elismerése nem érinti hátrányosan a felperest, így a fenti 62. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében az általános jogelvek tiszteletben tartása azt nem korlátozhatja.
80 Negyedsorban és következésképpen, amennyiben az EKB annak megállapításával fogadta el a 2021. december 21‑i határozatot, hogy a lefölözési kamat kivetésére automatikusan került sor, olyan téves jogi előfeltevésre támaszkodott, ami a BWG 97. §‑a (1) bekezdése 2. pontja alkalmazása arányosságának hibás vizsgálatát eredményezte, mivel az arra vezette az EKB‑t, hogy ne vizsgálja meg az ügy körülményeit.
81 Ennélfogva helyt kell adni az első jogalapnak, következésképpen meg kell semmisíteni a 2021. december 21‑i határozatot, anélkül hogy a felperes által hivatkozott további jogalapok vizsgálata szükséges lenne.
A T‑647/21. sz. ügyben előterjesztett keresetről
82 Az EKB azt állítja, hogy a 2021. augusztus 2‑i határozattal szemben benyújtott kereset okafogyottá vált, mivel azt felváltotta a 2021. december 21‑i határozat, amely a 2021. augusztus 2‑i határozat közlésének napján lépett hatályba. Ebből az következik, hogy a kereset tárgya megszűnt, és az ügy érdemében hozott határozat semmilyen előnnyel nem járna a felperes számára.
83 Az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a megtámadott aktus alperes intézmény általi visszavonása, illetve – bizonyos körülmények között – hatályon kívül helyezése megalapozza a megsemmisítés iránti kereset tárgyának okafogyottá válását, mivel az a felperes számára a kívánt eredménnyel jár, és számára teljes elégtétellel szolgál. Az említett felperesnek azonban fennmaradhat az eljárás során hatályon kívül helyezett jogi aktus megsemmisítéséhez fűződő érdeke, ha e jogi aktus megsemmisítése önmagában jogi következményekkel járhat (lásd: 2011. július 6‑i SIR kontra Tanács végzés, T‑142/11, nem tették közzé, EU:T:2011:333, 18. és 21. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
84 Így az eljárás során hatályon kívül helyezett jogi aktust illetően az ilyen érdek akkor marad fenn, ha az azt hatályon kívül helyező jogi aktus maga is megsemmisítés iránti kereset tárgyát képezi, így az első jogi aktus a második jogi aktus esetleges megsemmisítését követően újból alkalmazhatóvá válhat (lásd: 2011. október 20‑i United Phosphorus kontra Bizottság végzés, T‑95/09, nem tették közzé, EU:T:2011:610, 21. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2017. december 13‑i Crédit mutuel Arkéa kontra EKB ítélet, T‑712/15, EU:T:2017:900, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Meg kell állapítani, hogy hasonló okokból a felperest úgy kell tekinteni, mint akinek érdeke fűződik a visszavont jogi aktus megsemmisítéséhez, amennyiben az ez utóbbi aktust visszavonó jogi aktus megsemmisítés iránti kereset tárgyát képezi.
85 Mindazonáltal megállapításra került, hogy az eljárás okafogyottsága megállapítása iránti kérelemnek az alperes intézmény általi, arra hivatkozással történő előterjesztése, hogy a vitatott aktust visszavonták, annak hallgatólagos, de biztos elismerésének bizonyulhat, hogy az már eltűnt az uniós jogrendből, ami azt vonja maga után, hogy arra már az aktust visszavonó jogi aktus megsemmisítése esetén sem lehet hivatkozni (lásd ebben az értelemben: 1997. szeptember 17‑i Antillean Rice Mills kontra Bizottság végzés, T‑26/97, EU:T:1997:131, 14. pont).
86 Ezenkívül meg kell jegyezni, hogy a jelen ügyet mind a 2021. augusztus 2‑i és a 2021. december 21‑i határozat tartalmát, mind pedig a felperes által a két keresetlevelében felhozott jogalapokat illetően igen nagy fokú hasonlóság jellemzi. Amint ugyanis a fenti 17. és 18. pontból kitűnik, az EKB a 2021. december 21‑i határozatban ugyanazt az érvelést követte, mint amelyet a 2021. augusztus 2‑i határozatában fejtett ki, és azt a CAR véleményére tekintettel kiegészítette. Ez tükröződik abban a körülményben, hogy a felperes a két keresetben hasonló érvelést terjesztett elő. Az ilyen sajátos feltételekből az következik, hogy a 2021. augusztus 2‑i határozat ugyanazon jogellenességben szenved, mint amely a fenti 44–81. pontban megállapításra került, ami megerősíti azt a következtetést, hogy az EKB a 2021. december 21‑i határozat megsemmisítését követően nem hivatkozhat ezen aktusra (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2023. szeptember 7‑i Versobank kontra EKB ítélet, C‑803/21 P, nem tették közzé, EU:C:2023:630, 167–169. pont).
87 Következésképpen a jelen ügy körülményeire tekintettel meg kell állapítani, hogy a 2021. december 21‑i határozat megsemmisítése nem eredményezheti azt, hogy a 2021. augusztus 2‑i határozat újból alkalmazhatóvá válik, így a T‑647/21. sz. ügyben benyújtott keresetről nem szükséges határozni.
A költségekről
88 A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Az EKB‑t, mivel a T‑99/22. sz. ügyben pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a saját költségein felül az említett ügyben a felperes részéről felmerült költségek viselésére.
89 Az eljárási szabályzat 137. cikke értelmében, ha az eljárás okafogyottá válik, a költségekről a Törvényszék szabad mérlegelése szerint határoz. A T‑647/21. sz. ügyet illetően a Törvényszék úgy véli, hogy az ügy körülményeire tekintettel a felperes kérelmének megfelelően az EKB‑t kell kötelezni a saját költségein felül a felperes részéről az említett ügyben felmerült költségek viselésére.
90 Az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján az eljárásba beavatkozó tagállamok maguk viselik saját költségeiket. Következésképpen az Osztrák Köztársaság mind a T‑99/22. sz. ügy, mind a T‑647/21. sz. ügy tekintetében maga viseli saját költségeit.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (harmadik tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a T‑647/21. és T‑99/22. sz. ügyeket ítélethozatal céljából egyesíti.
2) A T‑647/21. sz. ügyről már nem szükséges határozni.
3) A Törvényszék a T‑99/22. sz. ügyben az Európai Központi Bank (EKB) 2021. december 21‑i ECB‑SSM‑2021‑ATSBE‑12 határozatát megsemmisíti.
4) A Törvényszék az EKB‑t kötelezi a saját költségein felül a Sber Vermögensverwaltungs AG részéről felmerült költségek viselésére.
5) Az Osztrák Köztársaság maga viseli saját költségeit.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2024. február 28‑i nyilvános ülésen.
Aláírások