Language of document : ECLI:EU:C:2008:174

JULIANE KOKOTT

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2008. március 13.1(1)

C‑188/07. sz. ügy

Commune de Mesquer

kontra

Total France SA

és

Total International Ltd

(A Cour de Cassation [Franciaország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„A hulladékokról szóló 75/442 irányelv – A hulladék fogalma – Szénhidrogének és nehézfűtőolaj – A hulladék tulajdonosa – A szennyező fizet elve – Az olajszennyezéssel okozott károkkal kapcsolatos polgári jogi felelősségről szóló nemzetközi egyezmény”






I –    Bevezetés

1.        A Cour de Cassation előzetes döntéshozatal iránti kérelme az Erika olajszállító tartályhajó 1999‑ben a breton partoknál történt hajótörésének következménye. Az akkor kiömlő nehézfűtőolaj beszennyezte többek között a mesqueri önkormányzat strandjait (a továbbiakban: Mesquer), amely jelenleg a Total vállalkozáscsoporttól követel kártérítést.

2.        Ezért a Bíróságnak a hulladékokról szóló 1975. július 15‑i 75/442/EGK tanácsi irányelv(2) (a továbbiakban: hulladék–keretirányelv) kapcsán tettek fel kérdéseket. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy a nehézfűtőolaj, mint olyan, hulladéknak tekinthető‑e, vagy a baleset következtében hulladékká vált‑e. Az előterjesztő bíróság továbbá azt kérdezi, hogy a Total vállalkozáscsoport társaságainak kell‑e viselniük az olajszennyezés ártalmatlanításának költségeit, mert a kiömlő nehézfűtőolajat ők állították elő, és azt a tankhajóban ők szállíttatták.

3.        E vonatkozásban figyelembe kell venni, hogy Franciaország az olajszennyezéssel okozott károkkal kapcsolatos polgári jogi felelősségről szóló(3), Brüsszelben 1969. november 29‑én megkötött és az 1992‑es jegyzőkönyvvel(4) módosított nemzetközi egyezményben (a továbbiakban: felelősségről szóló egyezmény), valamint az olajszennyezéssel okozott károk megtérítésére létesítendő nemzetközi alap létrehozásáról szóló, Brüsszelben 1971‑ben megkötött és az 1992‑es jegyzőkönyvvel(5) módosított nemzetközi egyezményben (a továbbiakban: FIPOL egyezmény) részes fél.

II – Jogi háttér

A –    Az irányadó nemzetközi jog

4.        A jelen ügyben a nemzetközi közjog területén mindenekelőtt a felelősségről szóló egyezmény irányadó. Ezt az egyezményt többek között 24 tagállam ratifikálta, a Közösség azonban nem.(6)

5.        A felelősségről szóló egyezmény III. cikke szabályozza a tengereken bekövetkező olajszennyezés okozta károkért fennálló felelősséget:

„(1)      Az e cikk (2) és (3) bekezdésében előírtak kivételével egy esemény időpontjában, vagy amennyiben az esemény történések sorozatából áll, az első történés időpontjában a hajó tulajdonosa felelős a hajó által az esemény eredményeként kialakult, szennyezéssel okozott kárért.

(2)      A tulajdonos nem felel, ha bizonyítja, hogy

a)      a kárt háborús tevékenységek, fegyveres összetűzés, polgárháború, felkelés vagy valamely rendkívüli, elkerülhetetlen és elháríthatatlan természeti esemény okozta;

b)      a kárt kizárólag valamely harmadik személy szándékos tevékenysége vagy mulasztása okozta;

c)      a kárt kizárólag valamely kormány vagy a világításért vagy egyéb irányításért felelős szerv a feladatkörének ellátásakor gondatlanul eljárva vagy jogszerűtlen cselekményével okozta.

(3)      Ha a tulajdonos bizonyítja, hogy a kár teljes mértékben vagy részben a kárt szenvedett szándékosan elkövetett cselekménye vagy mulasztása okozta, vagy az az ő gondatlanságára vezethető vissza, akkor ezen személlyel szemben teljes mértékben vagy részben mentesül a felelősség alól.

(4)      A szennyezéssel okozott kárért az ezen egyezményben meghatározottaktól eltérően semmilyen kártérítési igényt nem lehet benyújtani a tulajdonossal szemben. E cikk (5) bekezdésére is figyelemmel a szennyezéssel okozott kárért ezen egyezmény szerint vagy másként semmilyen kártérítési igényt nem lehet benyújtani:

a)      a tulajdonos alkalmazottaival vagy ügynökeivel, illetve a legénység tagjaival szemben;

b)      a kormányossal vagy bármely más személlyel szemben, aki anélkül, hogy a legénység tagja volna, szolgáltatásokat végez a hajó számára;

c)      a hajó bármely bérlőjével (leírásától függetlenül, beleértve a hajót személyzet nélkül bérlő személyt), vezetőjével vagy üzemeltetőjével szemben;

d)      a tulajdonos beleegyezésével vagy az illetékes hatóság útmutatásai szerint helyreállítási műveleteket végző bármely személlyel szemben;

e)      megelőző intézkedéseket végző bármely személlyel szemben;

f)      a c), d) és e) pontban említett személyek valamennyi alkalmazottjával vagy ügynökével szemben,

kivéve ha a kár személyes cselekedetükből vagy mulasztásukból fakad, melyet ilyen kár okozásának szándékával, vagy gondatlanul tettek, tudatában annak, hogy az valószínűleg ilyen kárt fog eredményezni.

(5)      Ez az egyezmény nem érinti a tulajdonosnak harmadik személyekkel szemben fennálló visszkereseti jogát.”

6.        A hajó tulajdonosának felelőssége a polgári jogi felelősségről szóló egyezmény V. cikke alapján korlátozott, kivéve ha bebizonyosodik, hogy a szennyezéssel okozott kár személyes cselekedetéből vagy mulasztásából fakad, melyet ilyen kár okozásának szándékával vagy gondatlanul tett, tudatában annak, hogy az valószínűleg ilyen kárt fog eredményezni.

7.        A kérdéses időpontban a felelősségnek ez a felső határa az V. cikk (1) bekezdése szerint a hajó nagyságától függően 3 millió és 59,7 millió elszámolási egység között volt. Az V. cikk (9) bekezdése szerint egy elszámolási egység a Nemzetközi Valutaalap által meghatározott egy különleges lehívási jognak, azaz 1999. december 13‑án, közvetlenül a szerencsétlenség után 1,357120(7) eurónak felelt meg. Az Erika‑ügyben a tulajdonos felelőssége körülbelül 13 millió euróra volt korlátozva.(8)

8.        A felelősségről szóló egyezményt a FIPOL egyezmény egészíti ki. Ezt az egyezményt többek között 23 tagállam ratifikálta, a Közösség viszont nem.(9)

9.        Az egyezménnyel létrehozott, az olajszennyezéssel okozott károk megtérítésére szolgáló alap (a továbbiakban: alap) a FIPOL egyezmény 2. cikke szerint az olajszennyezéssel okozott károkat téríti meg, amennyiben a felelősségről szóló egyezményben biztosított védelem nem elegendő. Az alap helytállási összege az irányadó időpontban 135 millió elszámolási egységre volt korlátozva. Az Erika esetében ez körülbelül 185 millió eurót tett ki.(10)

10.      A FIPOL egyezmény 28. cikke (4) bekezdése alapján csak olyan államok számára áll nyitva, akik a felelősségről szóló egyezményt megerősítették, elfogadták vagy jóváhagyták, vagy ahhoz csatlakoztak.

11.      Egyebekben az Egyesült Nemzetek 1982. december 10‑én Montego Bay‑ben aláírt Tengerjogi Egyezményének(11) (a továbbiakban: Tengerjogi egyezmény) 235. cikkének (3) bekezdése megköveteli az államok együttműködését a tengeri környezet szennyezéséért való felelősség vonatkozásában:

„A tengeri környezet szennyezéséből fakadó károk tekintetében az azonnali és megfelelő kártérítésre vonatkozó célkitűzés biztosítása céljából az államok együttműködnek a meglévő nemzetközi jog érvényesítése, valamint a károk felméréséhez és megtérítéséhez kapcsolódó felelősségre és helytállásra, és az ezzel kapcsolatos viták rendezésére vonatkozó nemzetközi jog továbbfejlesztése tekintetében, valamint szükség esetén a megfelelő kártérítés megfizetésére vonatkozó kritériumok és eljárások kidolgozása tekintetében, ideértve a kötelező biztosítást vagy a kompenzációs alapokat.”

B –    Az európai közösségi jog

1.      A hulladék–keretirányelv

12.      A hulladék–keretirányelv 1. cikke meghatározza többek között a hulladék, a termelő és a birtokos fogalmát:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

a)      „hulladék”: az I. mellékletben felsorolt kategóriák bármelyikébe tartozó olyan anyag vagy tárgy, amelytől birtokosa megválik, megválni szándékozik vagy megválni köteles;

[…]

b)      „termelő”: akinek a tevékenysége során hulladék keletkezik („eredeti előállító”), és/vagy bárki, aki előkészítő feldolgozási folyamatot, keverést, vagy egyéb olyan műveletet végez, ami ezen hulladék jellegében vagy összetételében változást eredményez;

c)      „birtokos”: a hulladék termelője, vagy az a természetes vagy jogi személy, akinek a hulladék a birtokában van;

d)       […]”

13.      Az I. melléklet különböző hulladékkategóriákat határoz meg, köztük az alábbi kettőt:

„Q4      Kiömlött, veszendőbe ment, vagy egyéb kárt szenvedett anyagok, beleértve bármely, baleset következményeként szennyeződött anyagot, berendezést stb.”,

és

„Q15      Talajtisztítás eredményeként keletkező szennyezett anyagok vagy termékek”.

14.      A hulladék–keretirányelv 15. cikke a hulladékártalmatlanítással kapcsolatban felmerült költségek viselését szabályozza:

„A »szennyező fizet« elvvel összhangban a hulladékártalmatlanítással kapcsolatban felmerülő költségeket az alábbiak viselik:

–        a hulladékbirtokos, aki a hulladékot átadja egy hulladékgyűjtőnek vagy a 9. cikk értelmében vett vállalkozásnak, és/vagy

–        a termék előző birtokosai vagy gyártója, akitől a hulladék származott [helyesen: a hulladék korábbi birtokosai, vagy annak a terméknek a gyártója, amelyből a hulladék származott].”

2.      A készletezési köteles stratégiai erőforrásokról szóló 68/414 irányelv

15.      Az EGK tagállamainak minimális kőolaj‑ és/vagy kőolajtermék‑készletezési kötelezettségéről szóló 1968. december 20‑i 68/414 tanácsi irányelv(12) 1. cikkében kötelezi a tagállamokat, hogy a kőolaj–termékkészleteiket állandó jelleggel a belföldi fogyasztásnak 90 napi átlagos szintjén tartsák fenn. A 2. cikk harmadik francia bekezdése alapján ez a kötelezettség a fűtőolajokat is érinti.

3.      2004/246/EK határozat a FIPOL egyezményről

16.      A tagállamoknak az olajszennyezéssel okozott károk megtérítésére létesítendő nemzetközi alap létrehozásáról szóló, 2002. évi nemzetközi egyezmény 2003. évi jegyzőkönyve aláírására, megerősítésére, illetve az ahhoz való csatlakozásra a Közösség érdekében történő felhatalmazásáról, valamint Ausztriának és Luxemburgnak az annak alapjául szolgáló okmányokhoz való csatlakozásra a Közösség érdekében történő felhatalmazásáról szóló 2004. március 2‑i 2004/246/EK tanácsi határozat(13) (4) preambulumbekezdése és 4. cikke tájékoztatást nyújt a Közösség álláspontjáról.

17.      A határozat 1. cikke felhatalmazza a tagállamokat, hogy a FIPOL egyezményhez kapcsolódó kiegészítő jegyzőkönyvet írjanak alá. Egyes tagállamoknak ezzel összefüggésben lehetővé teszik azt, hogy a nemzetközi alap létrehozásáról szóló egyezményben és a felelősségről szóló egyezményben is részesek legyenek:

„(1)      A Tanács a Közösség érdekében felhatalmazza a tagállamokat arra, hogy a következő cikkekben rögzített feltételekre is figyelemmel aláírják és megerősítsék az olajszennyezéssel okozott károk megtérítésére létesítendő nemzetközi alap létrehozásáról szóló, 2002. évi [helyesen: 1992. évi] nemzetközi egyezmény 2003. évi jegyzőkönyvét, illetve csatlakozzanak ahhoz.

(2)      Továbbá felhatalmazza a Cseh Köztársaságot, Észtországot, Luxemburgot, Magyarországot, Ausztriát és Szlovákiát arra, hogy csatlakozzanak az alapul szolgáló okmányokhoz.

(3)      A kiegészítő alapról szóló jegyzőkönyv szövegét csatolták e határozathoz az I. mellékletben. Az alapul szolgáló okmányok szövegét csatolták e határozathoz a II. és III. mellékletben.

(4)      E határozat alkalmazásában az „alapul szolgáló okmányok” az olajszennyezéssel okozott károkkal kapcsolatos polgári jogi felelősségről szóló 1969. évi nemzetközi egyezményt módosító 1992. évi jegyzőkönyv és az olajszennyezéssel okozott károk megtérítésére létesítendő nemzetközi alap létrehozásáról szóló, 1971. évi nemzetközi egyezményt módosító 1992. évi jegyzőkönyv.

(5)      E határozat alkalmazásában a „tagállam” kifejezés Dánia kivételével valamennyi tagállamot magában foglalja.”

18.      A 2. cikk arra hívja fel a tagállamokat, hogy a kiegészítő jegyzőkönyvhöz, illetve az 1. cikk (2) bekezdésében felsorolt államok ezen jegyzőkönyvhöz és az alapjául szolgáló egyezményhez minél hamarabb csatlakozzanak.

19.      A (4) preambulumbekezdés a következőképpen szól:

„A kiegészítő alapról szóló jegyzőkönyv értelmében csak szuverén államok lehetnek annak részes felei; ezért jelenleg nem lehetséges a Közösség számára, hogy megerősítse a jegyzőkönyvet, illetve csatlakozzon ahhoz, és erre nézve a közeljövőben sincs semmilyen kilátás.”

20.      A 4. cikk felszólítja a tagállamokat, hogy minden erőfeszítést megtegyenek a Közösség csatlakozásának lehetővé tétele érdekében:

„A tagállamok a lehető legrövidebb időn belül minden erőfeszítést megtesznek a kiegészítő alapról szóló jegyzőkönyv és az annak alapjául szolgáló okmányok olyan értelmű módosítása érdekében, amely lehetővé teszi, hogy a Közösség azok részesévé váljék.”

21.      A fenti tanácsi határozatra (2) és (3) preambulumbekezdése szerint azért volt szükség, mert a kiegészítő alapról szóló jegyzőkönyv rendelkezései a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendeletet(14) érintik, és ennyiben a Közösség kizárólagos hatáskörébe tartoznak.

III – A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatal iránti kérelem

22.      Az olasz ENEL villamosenergiaelőállító–társaság nehézfűtőolaj szállítására kötött szerződést a Total international Ltd‑vel. A nehézfűtőolaj villamos energia előállításához szolgált volna tüzelőanyagként egy erőműben.

23.      A nehézfűtőolaj a nyersolaj finomítása során keletkezik. A nyersolaj könnyebb alkotórészei alacsony hőmérsékleten légnemű halmazállapotúvá válnak, benzinnek vagy fűtőolajnak dolgozzák fel. A nehézfűtőolaj ezzel szemben normál hőmérsékleten sűrű folyású, és melegítése szükséges ahhoz, hogy folyékonnyá váljon.

24.      Az ENEL‑lel kötött szerződés teljesítése céljából a Total raffinage distribution, jelenleg Total France, bizonyos mennyiségű nehézfűtőolajat adott el a Total international Ltd‑nek, amely annak a Milazzo (Szicília) kikötőbe való szállításához az Erika tankhajót bérelte. Ez a hajó 1999. december 11. és 12. között hajótörést szenvedett. Rakományának egy része a tengerbe ömlött, és beszennyezte a francia atlanti partok egy részét, köztük Mesquer területeit is.

25.      A község egy községi határozattal a Total társaságoktól követelte, hogy a hajóból származó hulladékot takarítsák el. Mindazonáltal a község oldalán is merültek fel költségek az önkormányzat területének a környezeti szennyeződéstől való megtisztítása során. A község a költségeinek megtérítésére a Total France‑ot és a Total international Ltd‑t (a továbbiakban: Total) perelte.

26.      Az eljárás jelenleg a Cour de Cassation előtt van folyamatban, amely a Bírósághoz előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette elő:

1.      A nehézfűtőolaj – amely az olajfinomítási eljárásból származó, a felhasználó előírásainak megfelelő termék, amelyet a termelő tüzelőanyagként való értékesítésre szánt, és amelyet az EGK tagállamainak minimális kőolaj- és/vagy kőolajtermék‑készletezési kötelezettségéről szóló, 1968. december 20‑i 68/414/EGK irányelv módosításáról szóló, 1998. december 14‑i 98/93/EK tanácsi irányelv megemlít – az 1991. március 18‑i 91/156/EGK irányelvvel módosított és a 2006/12/EK irányelvvel egységes szerkezetbe fogalt, 1975. július 15‑i 75/442/EGK irányelv 1. cikke értelmében hulladéknak minősíthető‑e?

2.      Az a rakomány nehézfűtőolaj, amelyet hajón szállítanak, és véletlenül a tengerbe ömlik, önmagában vagy a vízzel és az üledékkel összekeveredve hulladéknak minősül‑e a 2006/12/EK rendelet I. mellékletben felsorolt Q4. hulladékkategória értelmében?

3.      Az első kérdésre adott negatív és a második kérdésre adott pozitív válasz esetén a nehézfűtőolaj termelője (Total raffinage), és/vagy az eladója és a hajó bérlője (Total international Ltd) a 2006/12/EK irányelv 1. cikkének b) és c) pontja értelmében és ezen irányelv 15. cikkének alkalmazásában a hulladék termelőjének és/vagy birtokosának tekinthetők‑e, ha a nehézfűtőolajat hulladékká átalakító baleset időpontjában a terméket harmadik személy szállította?

27.      A Bíróság előtt folyamatban lévő eljárás idején a Tribunal de grande instance Paris 2008. január 16‑án különböző személyeket, köztük a Total vállalkozáscsoport különböző társaságait az Erika olajszállító tankhajó balesete miatt pénzbüntetésre ítélte. Az elítéltek az ítélet alapján a polgári jogi igény különböző jogosultjainak együttesen körülbelül 192 millió euró kártérítést kötelesek fizetni. A kártérítés kiszámításánál az olajszennyezéssel okozott károk megtérítésére létrehozott nemzetközi alap által kifizetett összegeket is beszámították.(15) Mesquer a hírnevét ért károk miatt 500 000 euró kártérítést kap.(16) Ezzel szemben a Tribunal a pénzalap által nem fedezett 67 181,78 euró összegű kártérítési követelést, mint megalapozatlant, elutasította.(17) A fenti ítélet szerint az érintett társaságnak, a Total S.A.‑nak felróható kötelezettségszegés a nehézfűtőolajat szállító Erika kiválasztása és ellenőrzése miatt áll fenn.(18) A sajtó szerint többek között a Total is fellebbezett az ítélet ellen.

28.      Mesquer, a Total, a Belga Királyság, a Francia Köztársaság, az Olasz Köztársaság, az Egyesült Királyság és a Bizottság írásbeli észrevételeket nyújtottak be a Bíróság alapokmányának 23. cikke alapján. Belgium és Olaszország kivételével a 2008. január 22‑én megtartott tárgyaláson is részt vettek.

IV – A jogkérdésről

29.      Mindenekelőtt arra kell utalni, hogy az 1999‑ben történt eseményekre nem a hulladék–keretirányelvnek az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben megjelölt, egységes szerkezetbe foglalt változatát, hanem a tényállás bekövetkezése idején hatályos szövegét kell alkalmazni.(19)

A –    Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságáról

30.      A Total az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet hipotetikusnak tekinti, mivel a Mesquer kára már teljes mértékben megtérült, aminek következtében az alapeljárásban nem áll fenn az eljáráshoz fűződő érdeke. Ezen túlmenően a Mesquer a kifizetéskor valamennyi, e kár kapcsán fennálló további igényéről lemondott.

31.      A Total ezzel a kifogással arra hivatkozik, hogy a Bíróság kivételes esetekben – saját hatáskörének vizsgálata céljából – jogosult megvizsgálni azokat a körülményeket, amelyek között a nemzeti bíróság hozzá fordult.(20) Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróság által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem elutasítása csak abban az esetben lehetséges, amennyiben nyilvánvaló, hogy a közösségi jog értelmezése, amelyet a nemzeti bíróság kért, nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdéseket hasznosan megválaszolja.(21) Ezen esetektől eltekintve a Bíróság főszabály szerint köteles határozni a közösségi jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdésekről.(22)

32.      Eltérően a közösségi jogban felmerülő kérdésektől, amelyek alapján az előzetes döntéshozatal iránti kérelem egészben vagy részben hipotetikusnak minősülhet, azt a kérdést, hogy az alapeljárásban fennáll‑e az eljáráshoz fűződő érdek, főszabály szerint csak a nemzeti bíróság vizsgálhatja. Ezért az ilyen vizsgálat eredményével szemben támasztott kifogásoknak különösen magas követelményeknek kell megfelelniük.

33.      Ehhez mérten a Total érvei nem kérdőjelezik meg az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát. A Mesquer nemcsak olyan összegek megfizetésére vonatkozó követeléseket támaszt, amelyeket állítólag már megkapott, hanem annak megállapítását is kéri, hogy a Total alapjában véve a kártérítésre kötelezett. Ez a megállapítás olyan károkra is kiterjedne, amelyek majd csak a jövőben fognak bekövetkezni.

34.      Azt, hogy a Total által állított, a Mesquer részéről a további igényekről történt lemondásnak milyen következményei vannak, csak a nemzeti bíróság tudja megítélni. Mivelhogy erről a kérdést előterjesztő bíróságnak tudnia kellett, abból kell kiindulni, hogy a hivatkozott lemondás nem áll szemben a keresettel.

35.      A nemzeti bíróság előtt előterjesztett kereset elfogadhatósága felől kétség merülhet fel még az alapján is, hogy a Tribunal de grande instance a Mesquernek a Totallal szemben a hajószerencsétlenség kapcsán érvényesített igényeiről döntött. Azt azonban, hogy a jelen eljárással szemben a más jellegű perfüggőség miatt eljárási akadály áll‑e fenn, nem a Bíróság, hanem kizárólag az illetékes nemzeti bíróság tudja eldönteni.

36.      Ezért azt, hogy az alapul fekvő jogvita vagy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés hipotetikus természetű, nem lehet megállapítani. Következésképpen az előterjesztett kérdés elfogadható.

B –    Az első kérdés – a nehézfűtőolaj hulladékjellege

37.      A kérdést előterjesztő bíróság az első kérdés kapcsán azt szeretné megtudni, hogy a nehézfűtőolaj, amely az olajfinomítási eljárásból származó, a felhasználó előírásainak megfelelően előállított termék, amelyet a termelő tüzelőanyagként való értékesítésre szánt, és a stratégiai termékek készletezési kötelezettségeiről szóló irányelvben(23) meg van nevezve, a hulladék–keretirányelv 1. cikke értelmében hulladéknak minősül–e.

38.      Mindenekelőtt arra kell utalni, hogy a Mesquer által előadottak, miszerint a nehézfűtőolaj esetében egy más – alacsonyabb – minőségű anyagról van szó, mint eddig feltételezték, nevezetesen egy különösen mérgező termelési anyagmaradványról az előírástól eltérő belső viszkozitási értékekkel, a továbbiakban nem vehetők figyelembe. A tények feltárása az előzetes döntéshozatali eljárásban nem a Bíróság feladata.(24) Lehetséges, hogy már a kérdést előterjesztő felülvizsgálati fórum, a Cour de Cassation is akadályoztatva volt a további tényfeltárásban. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a felhasználó előírásainak megfelelő nehézfűtőolajra vonatkozik, következésképpen ez szolgál a további vizsgálat alapjául.

39.      A hulladék–keretirányelv 1. cikke a) pontja szerint a hulladék fogalma minden olyan anyagot és tárgyat magában foglal, amely az I. mellékletben felsorolt kategóriák bármelyikébe tartozik, és amelytől birtokosa megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles.

40.      Az említett melléklet és az Európai Hulladékkatalógus a hulladéknak minősülő anyagok és tárgyak jegyzékének felállításával kifejti és pontosítja ezt a meghatározást. Különösen mivel a Q16 kategória tartalmaz „bármely olyan anyagot vagy terméket, ami nem tartozik a fenti kategóriákba”, a mellékletnek és a katalógusnak csak utalásjellege van.(25)

41.      Döntő jelentősége sokkal inkább annak van, hogy a dolog birtokosa a dologtól megválik, megválni szándékozik vagy megválni köteles.(26) Ezért a „hulladék” fogalma a hulladék–keretirányelv értelmében nem értelmezhető megszorítóan.(27)

42.      Az első kérdés kapcsán tehát azt kell tisztázni, hogy a birtokos a nehézfűtőolajtól megvált, megválni szándékozott vagy megválni volt köteles, amikor az olaj még a tankhajóban volt. Valamely anyagnak tankhajóban történő szállítása mint olyan sem az anyagtól való megválás folyamatának része, sem pedig arra utaló ténykörülmény. Ennélfogva az anyagtól való befejezett megválásról nem lehet szó.

43.      A megválás kötelezettsége(28) akkor állhatna fenn, ha a kérdéses anyag jogszerű felhasználásra alkalmatlan lenne. A nehézfűtőolaj esetében ez elképzelhető, ha az egyes folyékony tüzelőanyagok kéntartalmának csökkentéséről szóló, 1999. április 26‑i 93/32/EK tanácsi irányelv(29) követelményeit nem tudják betartani. Az irányadó időpontban, 1999 decemberében mindazonáltal nem léteztek megfelelő közösségi szabályok, és egyébként is kizártnak tűnik ez az eset, ha – ahogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem feltételezi – a nehézfűtőolaj megfelelt a felhasználó előírásainak.

44.      Következésképpen azt kell vizsgálni, hogy a birtokos a nehézfűtőolajtól megválni szándékozott‑e. A hulladék–keretirányelv nem ad meg irányadó kritériumot a birtokos akaratának kiderítéséhez egy bizonyos anyagtól vagy tárgytól történő megválás vonatkozásában. Mindazonáltal a Bíróság, amelyet már több alkalommal kérdeztek a különböző anyagok hulladékkénti besorolásával kapcsolatban, bizonyos szempontokat megnevezett, amelyek segítségével a birtokos akarata értelmezhető.(30) Ezt valamennyi körülmény figyelembevételével kell vizsgálni. Ennek során az irányelv célkitűzéseit kell figyelembe venni, és arra kell ügyelni, hogy az irányelv érvényesülését ne korlátozzák.(31)

45.      Mesquer az álláspontját arra a feltevésre alapítja, hogy a nehézfűtőolaj azért minősül hulladéknak, mert termelési anyagmaradvány. A termelési anyagmaradvány olyan termék, amelyet mint olyat későbbi felhasználás céljával nem kívántak előállítani.(32) Ha a birtokos előzetes megmunkálás nélkül nem tudja gazdaságosan újrahasznosítani, tehernek minősül, amelytől a birtokosa megválni szándékozik, ezért főszabály szerint hulladék.(33)

46.      Mint az eljárás többi résztvevője, én sem vagyok azonban arról meggyőződve, hogy a nehézfűtőolaj – legalábbis a jelen eset körülményei között – ténylegesen termelési anyagmaradvány. Sokkal inkább termékről van szó. Az Egyesült Királyság adatai alapján a nehézfűtőolaj szükségszerűen keletkezik a nyersolaj finomítása során; ez azonban érvényes a legtöbb egyéb párlatra is, amely a kőolaj finomítása során keletkezik.

47.      Ezt erősíti meg a kőolaj- és gázfinomítókra vonatkozó, a rendelkezésre álló legjobb eljárásokról szóló tájékoztató anyag(34) is. Ezt az anyagot a Bizottság a tagállamok szakértőivel együttműködve a környezetszennyezés integrált megelőzéséről és csökkentéséről szóló irányelv(35) alapján dolgozta ki. Eszerint a természetes nyersanyagokat mint a nyersolajat és a gázt finomításkor piacképes termékekké dolgozzák fel, különösen üzemanyagokká a közlekedési ágazat számára, tüzelőanyagokká az iparban és a háztartásokban szükséges hő- és energiatarmeléshez, nyersanyagokká a vegyipar számára, speciális termékekké, mint kenőanyagok, parafin, viasz vagy bitumen, valamint gőz vagy villamos áram formájában felszabaduló energiává, a finomítás melléktermékeként.

48.      Következésképpen a hivatkozott tájékoztató anyag a nehézfűtőolajat nem jellegzetes finomítási hulladéknak minősíti.(36) Ugyanígy nem kerül említésre a nehézfűtőolaj gyártásának csökkentése mint a rendelkezésre álló legjobb eljárások célja a környezetszennyezés integrált megelőzéséről és csökkentéséről szóló irányelv értelmében.

49.      A nehézfűtőolaj termékként való besorolása annál is inkább indokolt, mivel azt – mint ahogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés szerint a jelen ügyben történt – a felhasználó előírásainak megfelelően állították elő. Ez esetben pedig az technikai döntés eredménye, ezáltal a későbbi felhasználás céljára szolgáló termék.(37) Ennek során az ilyen jellegű technikai döntéssel szemben támasztott követelmények nem lehetnek túlzottak, mivel számos termelési eljárás a termékek egyidejű előállítását feltételezi, amely a termelőnek nem ugyanolyan előnyös, ennek ellenére – lehetőleg egységes és hatékony termelés keretében – valamennyit elő kívánják állítani.

50.      Valamely üzemanyag természetének megfelelően annak célzott elégetése nem tekinthető az attól való megválás folyamatának, amiből a megválás szándékára lehet következtetni.(38) Sokkal inkább olyan más származékok felhasználásához hasonló helyzetről van szó, amelyeket vitathatatlanul termékeknek kell tekinteni.(39)

51.      Az olyan tüzelőanyag, mint a nehézfűtőolaj, ezért alapvetően nem a finomítási eljárás során keletkezett termelési anyagmaradvány, hanem az eljárás során előállítani kívánt termék.

52.      Ezt a következtetést végül azt a körülmény is megerősíti, hogy a nehézfűtőolaj a stratégiai források készletezési kötelezettségéről szóló 68/414 irányelvben meg van említve, ahogy az az előzetes döntéshozatal iránti kérdésben is szerepel. A megválás szándékának feltételezése nem túl valószerű, ha a tagállamok kötelesek elegendő mennyiségű nehézfűtőolaj‑tartalékot képezni.(40) Ez a tartalékképzési kötelezettség sokkal inkább amellett szól, hogy a keletkező nehézfűtőolaj felhasználása biztosított, ami ugyancsak a nehézfűtőolaj hulladékkénti minősítése ellen szól.(41)

53.      A Mesquer álláspontjával szemben ezt az értékelést azok a különleges, a környezetet fenyegető veszélyek sem kérdőjelezik meg, amelyek a nehézfűtőolajból és annak felhasználásából származnak. Ugyan a Bíróság hasonló veszélyeket a megválási szándékra utaló ténykörülménynek ismert el, azok más szempontokhoz képest mégis alárendelt szerepet kapnak.(42) Sok terméknek vannak környezetre veszélyes tulajdonságaik, vagy legalábbis a felhasználásuk során veszélyeztethetik a környezetet. Ezek a veszélyek azonban nem kényszerítenek a hulladékjog alkalmazására, hanem az ilyen termékekre és/vagy azok felhasználására különleges szabályozást kell alkotni.

54.      Abban az esetben lehet sokkal inkább termelési anyagmaradványról beszélni, ha egy potenciális tüzelőanyag a termelési eljárás során keletkezik, ami alapvetően más jellegű termékeknél szokott keletkezni. Ezért a Bíróság az ún. LUWA‑Bottomot, azaz a (közelebbről meg nem határozott) „szénhidrogénből származó áramot” a propilénoxid és a tercier‑butilalkohol gyártása során keletkező termelési anyagmaradványnak tekintette.(43)

55.      A finomított nehézfűtőolaj ezzel szemben csak akkor tekinthető termelési anyagmaradványnak, ha különleges körülmények miatt, például a kereslet vagy a szabályozó intézkedések hiányában, tehernek lenne tekintendő, amelytől a birtokosa megválni szándékozik, vagy akár köteles. Ilyen esetben, amelyre utaló támpont itt nincs, csak akkor lenne kizárható a dolog hulladék jellege, ha az újrahasznosítás nemcsak hogy lehetséges, hanem előzetes átalakítás nélkül a termékkinyerési eljárás folytatása során bizonyos lenne.(44)

56.      A kivétel alóli kivételt a törmelékkőzet az ugyanazon hegyi bányaüzemben feltöltés céljára történő újrahasznosításra alkalmazták. Erre az esetre igazolható, különösen a bányászati hulladéktól való elhatárolás céljával, amelyek felhasználása más területeken csupán lehetséges, de nem bizonyos.(45)

57.      A kivétel alóli kivételt mindazonáltal nem kimerítően kell érteni, különösen a termékkinyerési eljárás folytatásának jellemzőjére figyelemmel. A folytatás itt eleve kétséges lenne, mivel a nehézfűtőolajat még a felhasználás előtt egy jelentősebb hosszúságú útvonalon szállítják. Ha azonban valamely termelési anyagmaradvány felhasználása minden további feldolgozás nélkül biztos, és a termelőnek előnyös, akkor ugyancsak ki kell zárni, hogy ez a maradvány olyan terhet jelent, amelytől a termelő megválni szándékozik.(46)

58.      Összefoglalva tehát: az első kérdésre úgy kell válaszolni, hogy a nehézfűtőolaj, amely az olajfinomítási eljárásból származó, a felhasználó előírásainak megfelelően előállított termék, amelyet a termelő tüzelőanyagként való értékesítésre szánt, és amelyet a stratégiai termékek készletezési kötelezettségeiről szóló 68/414 irányelv megemlít, nem tekinthető hulladéknak a hulladék–keretirányelv 1. cikke értelmében.

C –    A második kérdés – A kifolyt nehézfűtőolaj hulladékjellege

59.      A második kérdés kapcsán a Cour de Cassation azt szeretné megtudni, hogy egy hajóval szállított rakomány nehézfűtőolaj, amely egy szerencsétlenség következtében kiömlik, a kiömlés következtében vagy a vízzel és az üledékkel keveredve a hulladék–keretirányelv I. sz. mellékletének Q4 hulladékcsoportja értelmében hulladéknak minősül‑e.

60.      Belgium és valójában a Total is azt az álláspontot képviseli, hogy a hulladék–keretirányelv alkalmazását a felelősségről szóló egyezmény kizárja. Ezen egyezmény III. cikkének (4) bekezdése szerint a szennyezésből eredő károk miatt kártérítési igények a tulajdonossal és más személyekkel szemben csak az egyezmény alapján érvényesíthetők.

61.      A jelen, második kérdés kapcsán a felelősségről szóló egyezmény azonban már csak azért sem jöhet szóba, mert nem tartalmaz szabályozást abban a vonatkozásban, hogy a tankhajók balesete során kiömlő olajtermékek hulladékok‑e. Ezt sokkal inkább a következőkben, a harmadik kérdés kapcsán kell vizsgálni, mivel a hulladékjogi felelősséget, és ezáltal a helytállási kötelezettséget a harmadik kérdés érinti.

62.      A Total továbbra is azt az álláspontot képviseli, hogy annak a kérdésnek, hogy a nehézfűtőolaj a kiömlése következtében hulladékká vált‑e, nyilvánvalóan nincs jelentősége az alapeljárás szempontjából. Az ügy kizárólag arról a nehézfűtőolajról szól, amely Mesquer tengerparti területeit beszennyezte. Ezért erre a részkérdésre nem kell válaszolni.

63.      A Totalnak ez az érve mindenesetre ellentmond a második kérdés kapcsán tett előadásának. Abban a Total azt az álláspontot képviselte, hogy a partot beszennyező nehézfűtőolaj, víz és üledék keveréke csak abban az esetben tekinthető hulladéknak, ha fennáll a nehézfűtőolajtól való megválás kötelezettsége. Egy ilyen – kiindulási pontként csak a nehézfűtőolajra vonatkozó – kötelezettség mindazonáltal csak akkor állhat fenn, ha a nehézfűtőolaj már a keveredés előtt hulladékká vált.

64.      Ezért a Total saját előadása alapján is jelentős az első részkérdés, ezért azt meg kell válaszolni.

65.      A Total egyebekben olyan álláspontot képvisel, amelyet már én is hasonló formában képviseltem, nevezetesen, hogy a kifolyt anyag a szennyezett anyaggal együtt vizsgálandó.(47) E vizsgálat arra irányul, hogy a keveréktől megválnak‑e, meg kívánnak‑e válni, vagy kötelesek‑e megválni. Legalábbis a partra hordott olajszennyeződések esetében feltehető a megválás szándéka. Ez a szempont bizonyos körülmények között igencsak jelentős lehet, különösen, amikor valamely keverék alkotórészeinek eredete már nem tisztázható.

66.      A keverék vizsgálatának mindazonáltal már nincs értelme, ha – mint a jelen esetben a harmadik kérdés keretében – a hulladék létrejöttéért való felelősséget kell megállapítani. Ez a felelősség rendszeresen az egyes alkotórészek történetéhez kapcsolódik, a jelen esetben a nehézfűtőolajhoz, míg a maradék alkotórészek hulladékkénti minősége a nehézfűtőolaj miatt létrejött szennyeződés következménye. Ezért kell vizsgálni azt, hogy a nehézfűtőolaj hulladékká vált‑e.

67.      A 75/442 irányelv I. melléklete – „hulladékkategóriák” – a Q4 pontjában „kiömlött, veszendőbe ment vagy egyéb kárt szenvedett anyagok, beleértve bármely, baleset következményeként szennyeződött anyagot, berendezést stb.” említ. Ez arra utaló ténykörülmény, hogy az ilyen anyagok a hulladékfogalom alá esnek. Ez azonban önmagában nem teszi lehetővé a nem szándékosan kiömlött és szennyezést okozott üzemanyagok hulladékkénti minősítését.(48) Mivel az anyagok és tárgyak, amint az első kérdésben megállapítottuk, a hulladék–keretirányelv 1. cikke a) pontja első albekezdése értelmében csak akkor minősülnek hulladéknak, ha azoktól a birtokosuk megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles.(49)

68.      A nehézfűtőolaj kiömlése egy tankhajó‑szerencsétlenség során – minden egyéb további támpont nélkül – nem jelzi sem a megválási szándékot, sem a megválási kötelezettséget. Mindenesetre meg kell vizsgálni, hogy a birtokos a nehézfűtőolaj kiömlése során attól megvált‑e.

69.      E vonatkozásban a Bíróság a Van de Walle‑ügyben hozott ítéletben a termelési anyagmaradványokkal kapcsolatos ítélkezés gyakorlattal párhuzamosan döntött. Abban az ügyben olyan üzemanyagokról volt szó, amelyek a benzinkút tartályából folytak ki a környező földekre.

70.      A Bíróság arra utalt, hogy egy anyag, amelyet önmagában később nem kívánnak felhasználni, és azt a birtokos előzetes megmunkálás nélkül nem tudja gazdaságosan újrahasznosítani, tehernek minősül, amelytől a birtokosa megválik.(50)

71.      A Bíróság szerint nyilvánvaló, hogy a talajt és a felszín alatti vizeket szennyező véletlenszerűen kifolyatott üzemanyagok (ugyancsak) nem minősülnek átalakítás nélkül újrahasznosítható terméknek. Mivel a forgalomba hozataluk igen bizonytalan, és amennyiben egyáltalán még elképzelhető, olyan eljárások alkalmazását teszi szükségessé, amelyek nem gazdaságosak a birtokos számára. A szóban forgó üzemanyagok esetében olyan anyagokról van szó, amelyeket a birtokos nem szándékozott termelni, és amelyektől, akár akaratlanul is, a forgalomba hozatalukkal kapcsolatosan megvált.(51)

72.      Amiképpen Franciaország, Olaszország, az Egyesült Királyság és a Bizottság előadja, ugyanez érvényes arra a nehézfűtőolajra, amely egy tankhajó‑szerencsétlenség során kiömlik, és a vízzel és üledékkel keveredik. Ennek a felhasználhatósága már legalábbis bizonytalan, ha nem teljesen kizárt. Tehát a birtokos a szállításkor – még ha akaratlanul is – a nehézfűtőolajtól megvált.

73.      A Bíróság a Van de Walle‑ügyben hozott ítéletben továbbá megállapította, hogy az üzemanyagok véletlenszerű kifolyatása következtében szennyezett talaj szintén hulladéknak minősítendő. Ilyen esetben ugyanis az üzemanyagok csak abban az esetben választhatók el, hasznosíthatók vagy különíthetők el az általuk szennyezett talajtól, ha a szennyezés eltávolításához szükséges műveleteket az érintett talajon is elvégzik.(52)

74.      Ezek a megfontolások a jelen ügyben is lényegesek. A nehézfűtőolaj csak abban az esetben kezelhető a hulladékjog szerint, ha a szennyezés eltávolításához szükséges műveleteket az általa szennyezett vízben és üledékben is elvégzik, történjék az a különböző alkotóelemek elválasztása vagy együttes eltávolítása vagy hasznosítása céljából.

75.      A Van de Walle‑ügyben hozott ítéletet többek között a szakirodalomban is kritikával illették annak gyakorlati következményei miatt.(53) Azon érvek mellett, amelyek már az ítéletben, de legalábbis az indítványban megvitatásra kerültek, vagy azokhoz közel állnak, jogosan kifogásolták, hogy a hulladék–keretirányelv hatodik preambulumbekezdése nem került említésre.(54) A hatodik preambulumbekezdés kimondja, hogy „a hulladékártalmatlanításra vonatkozó hatékony és következetes szabályozás, [...] vonatkozik minden ingó dologra, amelytől tulajdonosa megválik, vagy a hatályban lévő nemzeti jogi szabályozásnak megfelelően megválni köteles, […].”

76.      Ez a preambulumbekezdés azonban az ingatlanokat nem zárja ki kötelező erővel a hulladék–keretirányelv tárgyi hatálya alól. Legfeljebb az vezethető le belőle, hogy az irányelv főszabály szerint nem az ingatlanokra irányul. Ha azonban az ingó dolgok átalakulnak hulladékká, az említett preambulumbekezdésben meghatározott céllal, nevezetesen a hulladékártalmatlanításra vonatkozó hatékony és következetes szabályozással ellentétes lenne a hulladékjog alkalmazásának kizárása olyan esetekben, amikor a dolog a talajjal való keveredés következtében ingatlanná válik. Éppen ellenkezőleg, meg kell akadályozni azt, hogy a hulladékok ilyen módon kikerüljenek a hulladékjog hatálya alól.(55)

77.      Noha a Tanács és a Parlament jelenleg tárgyal egy javaslatot a hulladék–keretirányelv újraszabályozásáról, amely többek között azt veszi tervbe, hogy az irányelv ne legyen alkalmazandó a talajra (in situ), ideértve a nem kitermelt szennyezett talajt, valamint a talajjal tartósan kapcsolatban lévő épületeket is.(56)

78.      Már az említett jogalkotási eljárásra figyelemmel sem kellene a Bíróságnak a jogalkotót oly módon megelőznie, hogy az ítélkezési gyakorlatát ezen a ponton megkérdőjelezi.

79.      Kiegészítésképpen utalni kell arra, hogy a hulladék–keretirányelv 2. cikke (1) bekezdése b) pontjának iv. pontja az olajhulladékokat nem vonja ki az irányelv hatálya alól. E szerint a rendelkezés szerint a szennyvizek a folyékony hulladékok kivételével nem tartoznak a hulladék–keretirányelv hatálya alá, amennyiben ezekre már más jogszabályok vonatkoznak. Az olajhulladékok nem szennyvizek, mivel azok nem a víz használatának, illetve felhasználásának következményei. Amennyiben (még) egyáltalán folyékony halmazállapotúak, akkor folyékony hulladékokról van szó.

80.      A második kérdésre ezért azt a választ kell adni, hogy a hulladék–keretirányelv értelmében a nehézfűtőolaj hulladéknak tekintendő, ha egy tankhajó‑szerencsétlenség következtében kiömlik, és a vízzel és az üledékkel keveredik.

D –    A harmadik kérdés – a kifolyatott nehézfűtőolajjal kapcsolatos költségek viseléséért való felelősség

81.      A harmadik kérdés kapcsán a Cour de Cassation azt szeretné megtudni, hogy a Total mint a nehézfűtőolaj termelője és/vagy az eladója, illetve szállíttatója a hulladék–keretirányelv 1. cikkének b) és c) pontja értelmében és ezen irányelv 15. cikkének alkalmazásában a hulladék termelőjének és/vagy birtokosának tekinthető‑e, annak ellenére, hogy a nehézfűtőolajat hulladékká átalakító baleset időpontjában a terméket harmadik személy szállította.

82.      A hulladék–keretirányelv 15. cikke szabályozza, hogy kinek kell viselnie a hulladékártalmatlanítással kapcsolatosan felmerülő költségeket. Az erre a rendelkezésre való hivatkozás azt mutatja, hogy a harmadik kérdés arra irányul, hogy a Total vállalkozáscsoport társaságainak viselniük kell‑e a kiömlő nehézfűtőolaj ártalmatlanításával kapcsolatosan felmerülő költségeket.

1.      A hulladék–keretirányelv és a felelősségről szóló egyezmény viszonya

83.      A Total és Belgium ellenzik a hulladék–keretirányelv 15. cikkének alkalmazását, álláspontjuk szerint a tengereken történő olajszennyezéssel okozott károk következtében felmerült költségek viseléséért fennálló felelősség kizárólag a felelősségről szóló egyezményben és a FIPOL egyezményben van szabályozva. Az olajszennyezésekért fennálló felelősséget a hajó tulajdonosaira „hárítják”, míg a másokkal szemben fennálló igények, különösen a Total international Ltd‑hez hasonló hajóbérlővel szemben, ki vannak zárva. A hajótulajdonos korlátozott felelősségének kiegészítésére az olajszennyezések után a FIPOL egyezmény szerint, az abban meghatározott össz–helytállásiösszeg erejéig egy nemzetközi alap viseli a felelősséget. Ez a szabályozás a jelen ügyben megelőzi a hulladék–keretirányelv 15. cikkének alkalmazását.

84.      Mindkét egyezményt majdnem minden tagállam ratifikálta, a Közösség azonban nem. Ezért az egyezmények nem részei a közösségi jognak, és így – eltérően a Totalnak a tárgyaláson történt előadásától – a Közösségre nézve nem kötelezőek.(57) A Bizottság a tárgyaláson joggal emelte ki azt is, hogy a két egyezmény a Közösséget még nemzetközi szokásjogként sem köti.(58) Következésképpen a Bíróság ezeket az egyezményeket nem értelmezheti az előzetes döntéshozatali eljárás keretében.(59) Azonban vizsgálhatja a Bíróság, hogy ezek az egyezmények a Közösségre nézve hiányzó kötelező erejük ellenére mennyiben akadályozhatják a hulladék–keretirányelv 15. cikkének alkalmazását.

A 2004/246 határozatról

85.      A Total a tagállamoknak az olajszennyezéssel okozott károk megtérítésére létesítendő nemzetközi alap létrehozásáról szóló 2002. évi nemzetközi egyezmény 2003. évi jegyzőkönyve aláírására, megerősítésére, illetve az ahhoz való csatlakozásra a Közösség érdekében történő felhatalmazásáról, valamint Ausztriának és Luxemburgnak az annak alapjául szolgáló okmányokhoz való csatlakozásra a Közösség érdekében történő felhatalmazásáról szóló 2004/246 határozatra hivatkozik.

86.      Ezt a határozatot lehet úgy értelmezni, hogy a Közösség a tagállamoknak engedélyezte a közösségi jogtól való eltérést olyan mértékben, amennyiben ez a kiegészítő alapról szóló jegyzőkönyvhöz történő csatlakozáshoz szükséges volt. A megengedett eltérés részei voltak a 2004/246 határozat 1. cikke (4) bekezdése szerint a felelősségről szóló egyezmény szabályai.

87.      Annyiban, amennyiben a felelősségről szóló egyezmény eltér a hulladék–keretirányelvtől, a 2004/246 határozatnak esetlegesen a Szerződés 175. cikke szerinti környezetpolitikai hatáskörére kellett volna hivatkoznia. Azonban amíg a határozat nem kerül hatályon kívül helyezésre, vagy nem kerül megsemmisítésre, sok szól amellett, hogy legalább az érintettek bízhatnak valamely érintett tagállamnak a Közösség által jóváhagyott egyezményében.

88.      Mindazonáltal a 2004/246 határozat évekkel az Erika tankhajó elsüllyedését követően született. Ezzel szemben az olajhulladék ártalmatlanításával kapcsolatosan felmerülő költségek viseléséért fennálló kötelezettség lényegében a hajószerencsétlenség időpontjában keletkezett. A 2004/246 határozat nem tartalmaz utalást arra nézve, hogy a fenti kötelezettséget bizonyos körülmények között visszamenőleg meg kívánná szüntetni. Mivel a felmerült költség viseléséért fennálló felelősség nem büntetés, nincsen ok arra a feltételezésre, hogy a legenyhébb büntetés elve(60) ellentétben állna a hulladék–keretirányelv 15. cikkével.

89.      Ezért a hulladékjogi kötelezettségek keletkezésének időpontjában fennálló jogi helyzet az irányadó. Emiatt a 2004/246 határozat a jelen ügyben nem bír jelentőséggel.

A 2004/35 irányelvről

90.      A Total és Belgium a hulladék–keretirányelv alkalmazásával szemben további érvként a környezeti felelősségről szóló 2004/35 irányelvre(61) hivatkozik. Az említett irányelv 4. cikke (2) bekezdése kizárja a saját alkalmazását olyan esemény miatt bekövetkező környezeti kár vagy ilyen jellegű közvetlen kárveszély esetén, amelynek tekintetében a felelősség vagy a kártérítés a felelősségről szóló egyezmény alkalmazási körébe tartozik, ha az az érintett tagállamban hatályban van.

91.      Sok minden szól amellett, hogy a 2004/35 irányelv a hulladék–keretirányelv 15. cikkét pontosítja, és a benne foglalt, a felelősségről szóló egyezményre vonatkozó kivétel ezért adott esetben kihatással van a hulladék–keretirányelv 15. cikkére. A jelen ügyben azonban a Bíróságnak erről nem kell döntenie. A 2004/35 irányelvet az ügy tárgyát képező tényállás megtörténtét követően fogadták el, és azt 2007. április 30‑ig kellett átültetni. Nem alkalmazható ezen időpont előtti kibocsátásokból, eseményekből vagy esetekből eredő károkra.

A Tengerjogi egyezmény 235. cikkéről

92.      A tárgyaláson a Total a Tengerjogi egyezmény 235. cikkének (3) bekezdésére is hivatkozott. E szerint az államok együttműködnek a nemzetközi jog érvényesítése és továbbfejlesztése tekintetében, a célból, hogy a tengeri környezet szennyezésével okozott károk esetében gyors és megfelelő kártalanítást biztosítsanak.

93.      A Tengerjogi egyezmény a közösségi jogrend szerves részét képezi, és a Közösségre nézve kötelező erejű.(62) Ahogy Franciaország a Total véleményével szemben helyesen érvel, a Tengerjogi egyezmény 235. cikke (3) bekezdéséből nem következik semmilyen kötelező hatás a szennyezésekkel okozott károkért fennálló felelősségről szóló bizonyos nemzetközi egyezmények vonatkozásában. A Tengerjogi egyezmény csupán az együttműködés feladatát tartalmazza.

Az EK 307. cikkről

94.      Végül az EK 307. cikk (1) bekezdése sem vezet ahhoz, hogy a felelősségről szóló egyezmény rendelkezései megelőznék a hulladék–keretirányelv 15. cikkének alkalmazását. Csak a Közösség megalapítását követően, francia részvétellel hozták létre 1958. január 1‑jén a felelősségről szóló egyezményt, amelyet Franciaország ratifikált. Ennek következtében az EK 307. cikk (1) bekezdése, figyelemmel a szövegére, nem alkalmazható.

95.      Az EK 307. cikk (1) bekezdésének analógia útján történő alkalmazása sem vezet más eredményhez. Az analógia útján történő alkalmazás elképzelhető, amikor valamely tagállam nemzetközi kötelezettsége az azt követően elfogadott másodlagos jog rendelkezésével összeütközésbe kerül. Úgy tűnik, hogy Franciaország a felelősségről szóló egyezmény 1969. évi szövegének elfogadásához fűzött ratifikációs nyilatkozatot 1975. március 11‑én helyezte letétbe,(63) míg a hulladék–keretirányelv eredeti szövegét a Tanács csak 1975. július 15‑én fogadta el.

96.      Mindamellett e helyütt nem kell tovább vizsgálni, hogy ebben a helyzetben az EK 307. cikk (1) bekezdésének analógia útján történő alkalmazását tekintetbe kell‑e venni. A felelősségről szóló egyezmény eredeti szövege ugyanis nem állhat ellentétben a hulladék–keretirányelv 15. cikkének alkalmazásával a jelen ügyben. A felelősségről szóló egyezmény 1992‑ben alkalmazandó szövege és a 15. cikk lehetséges összeütközése csak abból adódhatna, hogy a felelősségről szóló egyezmény a tankhajóval szállíttatóval szembeni igényeket széles körben kizárja, míg a szállíttató a 15. cikk szerint köteles lehet arra, hogy az olajhulladék ártalmatlanításának költségeit viselje. A felelősség alóli ilyen kizárást azonban a felelősségről szóló egyezmény 1969. évi változata még nem tartalmazta. Ez Franciaországnak olyan nemzetközi kötelezettsége, amely a hulladék–keretirányelv 15. cikkénél később keletkezett.

97.      A hulladék–keretirányelv 15. cikke egy 1991‑es irányelvmódosításon alapul, azonban már a hulladék–keretirányelv eredeti szövege is tartalmazott egy 11. cikket, amely a 15. cikkel tartalmilag azonos volt.

98.      Másképp lehetne a hajó tulajdonosának felelősségét megítélni, ha ehhez hasonló már a felelősségről szóló egyezmény eredeti szövegének V. cikkében elő lett volna írva. E vonatkozásban fel lehetne tenni a kérdést, hogy a felelősségről szóló egyezmény ratifikációjának időpontjában a hulladék–keretirányelv közvetlenül előrelátható elfogadása szemben áll‑e az EK 307. cikk (1) bekezdésének analógia útján történő alkalmazásával. Mindazonáltal ezt itt nem kell a továbbiakban vizsgálni, mivel az előttünk fekvő ügy nem a hajó tulajdonosának felelősségét érinti, hanem a szállítmány tulajdonosának felelősségét.

A megfelelő értelmezésről

99.      Így a felelősségről szóló egyezmény és a FIPOL egyezmény az eddigiekben említett szempontok szerint nem zárja ki a hulladék–keretirányelv 15. cikkének alkalmazását. Az előadott érvek mindazonáltal széles körű politikai véleményegyezésről tanúskodnak a tekintetben, hogy az olajszennyezésekért fennálló felelősség a felelősségről szóló egyezményben és a FIPOL egyezményben van szabályozva.

100. Ezt a véleményegyezést erősíti meg egyrészt mindkét egyezménynek majdnem minden tagállam általi ratifikációja, másrészt számos, a Total által bemutatott, nem kötelező erejű közösségi dokumentum, amely ugyancsak azt állapítja meg, hogy az olajszennyezések az egyezmények hatálya alá tartoznak. Ez utóbbiak, az első környezeti akcióprogram,(64) a Bizottság irányelvjavaslata a Tanácsnak a hulladékok által okozott károkért fennálló polgári jogi felelősségről,(65) a Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak a tengeren történő kőolaj szállítás biztonságáról(66), valamint a Bizottságnak két parlamenti kérdésre adott válasza.(67)

101. Ezen túlmenően a közösségi jognak a fenti egyezményektől való eltérése Franciaországnak és esetleg más tagállamoknak is összeütközést okozna a közösségi jogból és a nemzetközi jogból eredő kötelezettségeik között. A Közösség és tagállamai közötti hűség kötelezettsége (a közösségi hűség) megparancsolja, hogy a tagállamok az ilyen összeütközéseket lehetőség szerint kerüljék el.

102. Végül a Közösségnek a Tengerjogi egyezmény 235. cikke (3) bekezdéséből eredő együttműködési kötelezettsége magában foglalja legalábbis az államok törekvéseinek a Közösség által történő különös figyelembevételét. Ez megfelel a Közösségnek a Szerződés 174. cikke (1) bekezdésének negyedik francia bekezdésében megfogalmazott környezetpolitikai céljának is, a világméretű környezeti problémák leküzdésére irányuló intézkedések ösztönzésének.

103. Ezért a hulladék–keretirányelv 15. cikkét lehetőség szerint úgy kell értelmezni, hogy a felelősségről szóló egyezménnyel és a FIPOL egyezménnyel való összeütközést elkerüljük.(68)

2.      A hulladék–keretirányelv 15. cikkének értelmezéséről

104. Immár azt kell vizsgálni, hogy a Total vállalkozáscsoport mindkét társasága mint a nehézfűtőolaj termelői és/vagy mint eladói vagy forgalmazói a hulladék–keretirányelv 15. cikke szerint kötelesek‑e viselni a kiömlött nehézfűtőolaj ártalmatlanításának költségeit.

A hulladék–keretirányelv 15. cikkében említett személyekről

105. A hulladék–keretirányelv 15. cikke szabályozza a hulladékártalmatlanítás költségeinek viselését. Az első francia bekezdés szerint ez a szennyező fizet elvének megfelelően annak a hulladékbirtokosnak a kötelezettsége, aki a hulladékot egy hulladékgyűjtőnek vagy a 9. cikk értelmében vett vállalkozásnak átadja. Kiegészítésképpen a második francia bekezdésben megemlítésre kerülnek a hulladék korábbi birtokosai, vagy annak a terméknek a gyártója, amelyből a hulladék származott.

106. A Bíróság ehhez kapcsolódóan a Van de Walle és társai ügyben hozott ítéletben megállapította, hogy ez az átvételre vonatkozó rendelkezés, amely az ártalmatlanítással kapcsolatos költségek viselésére a szennyező fizet elvvel összhangban azokat kötelezi, akiktől a hulladék ered, legyenek azok hulladékbirtokosok vagy a hulladék korábbi birtokosai, vagy annak a terméknek gyártója, amelyből a hulladék származott.(69)

107. Ebből következik, hogy a Total France‑nak mint a nehézfűtőolaj gyártójának költségviselési kötelezettsége szóba kerül, mint annak a terméknek a gyártójáé, amelyből a hulladék származik.

108. A Total international Ltd‑re azonban ez csak abban az esetben vonatkozik, ha ő az olajhulladék birtokosa, vagy legalábbis korábbi birtokosa volt.

109. A hulladék–keretirányelv 1. cikke c) pontja szerint a birtokos fogalma magában foglalja a hulladék termelőjét, vagy azt a természetes vagy jogi személyt, akinek a hulladék a birtokában van. A Van de Walle‑ügyben hozott ítélet szerint a hulladék–keretirányelv ezáltal a birtokos tág fogalmát adja meg, amelyben nem határozza meg közelebbről, hogy a hulladék ártalmatlanításának vagy hasznosításának kötelezettsége általában a hulladék termelőjét, vagy pedig birtokosát terheli. A birtoklásnál nincs jelentősége annak, hogy az saját vagy idegen dolog birtoklása‑e.(70)

110. Nem zárható ki, hogy a Total international Ltd a szállítás ideje alatt közvetetten, a szállítótársaság és a személyzet által képviselve a nehézfűtőolaj feletti tényleges uralom folytán, azt birtokolta. A hajószerencsétlenség következtében azonban az esetleges uralmat abban az időpontban elveszítette, amikor a nehézfűtőolajból hulladék lett. Ezáltal a Total international Ltd. sohasem volt az olajhulladék birtokában.

111. A Total international Ltd‑nek a költségek viseléséért fennálló felelőssége ezért csak akkor kerül szóba, ha ezt a társaságot az olajhulladék termelőjének kell tekinteni, és ezért a hulladék–keretirányelv 1. cikkének c) pontja alapján egyidejűleg az olajhulladék birtokosa is volt.

112. A hulladék–keretirányelv 1. cikkének b) pontja termelőnek tekint minden személyt, akinek a tevékenysége során hulladék keletkezik (eredeti előállító), és/vagy bárkit, aki előkészítő feldolgozási folyamatot, keverést vagy egyéb olyan műveletet végez, amely a hulladék jellegében vagy összetételében változást eredményez.

113. Hogy ez a megfogalmazás ráillik‑e a Total international Ltd‑re, attól függ – ahogy azt a Bizottság is előadta –, hogy a hulladék keletkezését abban a mértékben befolyásolta‑e, hogy ez a folyamat a saját tevékenysége körébe tartozik‑e. Ez az eset áll fenn, ha a hajószerencsétlenség oka a Total international Ltd. valamely szerződéses kötelezettségének megsértése, vagy az a társaság más üzelmeire vezethető vissza, amely a felelősségét megalapozza.(71) Hogy ez alapján a Total international Ltd. milyen mértékben termelője az olajhulladéknak, azt csak a tényállás rögzítésére illetékes bíróság tudja megállapítani.

114. A 2008. január 16‑án kihirdetett büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet alkalmat nyújt arra a kiegészítő utalásra, hogy az ugyanazon feltételek szerinti megfelelő tényleges megállapítások szerint a Total France is a hulladék termelőjének és birtokosának tekinthető. A Tribunal de grande instance ugyanis megállapította, hogy a Total international Ltd‑t nem terheli felelősség az Erika tankhajó elsüllyedéséért, míg a Total vállalkozáscsoport másik tagját, a Total S.A‑t igen, mivel ez a társaság választotta ki a hajót, és ezen eljárása során nem a szükséges gondosságot tanúsította.(72) Az illetékes nemzeti bíróságok feladata azt megvizsgálni, hogy a Total France‑nak a hulladék termelése betudható‑e.

115. Így a Total France oldalán felmerül az olajszennyezés ártalmatlanításával kapcsolatosan felmerülő költségekért való felelősség, mivel ő állította elő a nehézfűtőolajat, és akkor is, ha ő termelte az olajhulladékot. A Total international Ltd. csak abban az esetben kötelezhető a költségek viselésére, ha az olajhulladékot ő termelte.

A szennyező fizet elve alapján a hulladék–keretirányelv 15. cikkének megfelelően a költségek viselőjének kiválasztásáról

116. A továbbiakban az a kérdés merül fel, hogy a Total France és esetleg a Total international Ltd. már azért is kötelesek az olajhulladék ártalmatlanításának költségeit viselni, mert a hulladék–keretirányelv 15. cikkében meghatározott személyi körhöz tartoznak.

117. A Bizottság úgy tűnik, hogy valóban abból indul ki, hogy a hulladék–keretirányelv 15. cikkében említettek valamennyien kötelezhetők a hulladékártalmatlanítás költségeinek viselésére. Ezzel szemben az Egyesült Királyság a tárgyaláson azt az álláspontot képviselte, hogy a hulladék–keretirányelv 15. cikke nem tartalmaz a felelősségre vonatkozó szabályokat, különösen, mivel abban a költségek viseléséért felelős személyek kiválasztása nincsen szabályozva.

118. A Bíróság azonban másképpen értelmezte a hulladék–keretirányelv 15. cikkét. A Van de Walle‑ügyben hozott ítéletben egy benzinkút tartályaiból kiszivárgott üzemanyagról volt szó, amely a környező földterületet beszennyezte. A felelős ezért főszabály szerint a benzinkút üzemeltetője, aki az üzemanyagot a saját üzletének vásárolta, ezért annak birtokosa volt, és azt a tevékenységének körében tárolta, amikor az üzemanyag a 75/442 irányelv 1. cikkének b) pontja értelmében hulladékká vált.(73) Az említett társaság csak akkor lehetne felelős, ha a benzinkút tárolóberendezéseinek rossz állapota és az üzemanyag kiszivárgása a benzinkutat ellátó kőolajtársaság szerződési kötelezettségeinek megszegésére, vagy más olyan visszaélésére vezethető vissza, amely a felelősségét megalapítja,. Ebben az esetben a 75/442 irányelv 1. cikkének b) pontja értelmében ennek a kőolajtársaságnak a tevékenysége során keletkeznének a hulladékok, és emiatt az érintett vállalkozás lenne tekinthető a hulladékok birtokosának.(74)

119. A Bíróság álláspontja szerint így a költségeket annak kell viselnie, aki a hulladékot termelte.(75) A 15. cikkben említett személyek ezzel szemben csak a lehetséges költségviselők körét jelzik, akik közül a szennyező fizet elv alapján kell kiválasztani azt, aki a költségek viselésére köteles.

120. A szennyező fizet elvnek mint a költségek viselésére kötelezés elvének ez az értelmezése megfelel a többi nyelvi változatnak is, amely nem az okozatosság fogalmát használja, hanem azt mondja ki, hogy a szennyező fizet (polluter pays, pollueur‑payeur). Ennek megfelelően a Bíróság a szennyező fizet elvét az arányosság elve kifejeződéseként érti, ami a tagállamok – és a közösségi jogalkotó – számára azt írja elő, hogy senkit ne kötelezzenek a költségek viselésére, akit a körülményekre tekintettel nem szükséges kötelezni.(76) A konkrét ügy arról szólt, hogy a mezőgazdaság nagyobb mértékben kötelezhető‑e a nitrátszennyezés csökkenésére, mint amekkora a saját részesedése az összkibocsátásban. A hulladékjogra vonatkoztatva ebből mindenekelőtt az következik, hogy azon hulladék ártalmatlanításának a költségeit nem kell viselni, amely más tevékenységéből származik.

121. Ha egy termék átalakul hulladékká, főszabály szerint a termék utolsó birtokosa lesz a hulladék termelője, mivel ő az, aki a terméktől megválik. Ahogy a Total előadja, a termék gyártójának a költségekért való felelőssége – ahogy az a hulladék–keretirányelv 15. cikke szerint lehetséges – ellentétben állónak tűnik a szennyező fizet elvvel.

122. Mindazonáltal egyes szabályozások a hulladékká átalakult termék ártalmatlanításának költségeit főszabály szerint annak gyártójára terhelik. A Bizottság ebben az összefüggésben az elemekről és akkumulátorokról, valamint a hulladékelemekről és –akkumulátorokról, továbbá a 91/157/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2006. szeptember 6‑i 2006/66/EK irányelvre(77) utal, amelynek a 8. cikke előírja, hogy az elemek és akkumulátorok gyártója azok hulladékká válását követően köteles az ártalmatlanításuk költségeit viselni.(78) A tagállamok a csomagolásról és a csomagolási hulladékról szóló, 1994. december 20‑i 94/62/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(79) 15. cikke szerint is a csomagolás termelőjére terhelhetik a csomagolási hulladék ártalmatlanításának költségeit.(80)

123. Ezeknek a szabályoknak a jogalapja abban keresendő, hogy a hulladék–keretirányelv 15. cikke és különösen az abban hivatkozott szennyező fizet elv a költségek viselésére vonatkozóan nem tartalmaz világos és kimerítő szabályozást. A szennyező fizet elvét lehet, és kell is tovább pontosítani. Ez a feladat elsősorban a jogalkotó feladata.

124. A bíróságok ezt a pontosítást kötelesek alkalmazni, szükség esetén értelmezni és bizonyos körülmények között abban a tekintetben felülvizsgálni, hogy az a szennyező fizet elvének korlátait figyelembe vette‑e. Ez az elv a mércéje a hulladék–keretirányelv 15. cikke valamennyi nemzeti jogba történő átültetésének, egyidejűleg a közösségi jogalkotót is köti, mivel az a Szerződés 174. cikkének (2) bekezdésében a környezeti politika egyik alapjaként került megfogalmazásra.

125. Bizonyos, a 174. cikkben meghatározott célok és elvek egymással szemben is mérlegelendők. A feltételeknek az alkalmazása is összetett. Ezért a bíróság általi utólagos felülvizsgálatnak szükségszerűen arra a kérdésre kell korlátozódnia, hogy valamely szabályozás elfogadásakor az EK 174. cikk alkalmazási feltételeit nyilvánvalóan helytelenül ítélték‑e meg, vagy sem.(81)

126. Ezen megfontolások alapján főszabály szerint nem kifogásolható a közösségi jogalkotó vagy a nemzeti jogalkotó valamely döntése, hogy a termék gyártóját kötelezze a termékből származó hulladék ártalmatlanítása költségeinek viselésére. A termékek jelentős részénél ugyanis már a gyártónak számítania kell arra, hogy a termék a rendeltetésszerű használat következtében valamikor hulladékká alakul át. A gyártó ennélfogva a gazdasági javak gyártásával hulladékot keletkeztet, és ezért a szennyező fizet elv alapján felel.

127. A gyártó költségekért fennálló felelősségének van néhány előnye. Ha ő köteles viselni az ártalmatlanítás költségeit, ezáltal ösztönözve van arra, hogy a terméket úgy alakítsa ki, hogy az lehetőség szerint költségtakarékosan ártalmatlanítható legyen. Ezáltal biztosítható az EK 174. cikk (1) bekezdésének harmadik francia bekezdésében írásba foglalt cél, a természeti erőforrások körültekintő és ésszerű hasznosítása, és a 174. cikk (2) bekezdésében megfogalmazott elv tiszteletben tartása, miszerint a környezeti károkat elsődlegesen a forrásuknál kell elhárítani. A gyártó egyidejűleg az ártalmatlanítás költségeit beszámíthatja a vételárba, és azt ezáltal az utolsó birtokosra mint a hulladék tulajdonképpeni termelőjére átháríthatja. Végül ezzel a költségviselési szabályozással elkerülhető, hogy a dolog utolsó birtokosát arra ösztönözzék, hogy a terméktől az ártalmatlanítás költségeinek megtakarítása céljából jogellenes úton váljon meg.

128. A gyártó felelősségéről szóló különös szabályok azonban azt is alátámasztják, hogy a termék gyártójának az ártalmatlanítás költségivel való megterhelése egy ilyen kifejezett szabályozást igényel. Az említett előnyök csak akkor érvényesülnek, ha a gyártó és az utolsó birtokos a költség viselésének szabályait ismerik.

129. Egyebekben a termékek rendeltetésszerű használatakor alkalmazandó költségviselési szabályokról szóló megfontolások nem alkalmazhatók minden további nélkül azokra a hulladékokra, amelyek rendkívüli események során keletkeznek. A jelen ügy ezt mutatja be: rendeltetésszerű használat esetén, azaz a nehézfűtőolaj elégetésekor gáz–halmazállapotú anyagok kerülnek a légkörbe, amelyek a hulladék–keretirányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerint nem esnek a hulladékjog alkalmazási körébe, és adott esetben csekély mértékben szilárd hulladékok. Ezeknek az ártalmatlanítása relatíve költségtakarékos lehetett volna, amennyiben egy erőműbe kerülnek, amely erre van berendezkedve. Ezzel szemben a nehézfűtőolaj kiömlését, és a vízzel és üledékkel történő keveredését követően nagy mennyiségű hulladék keletkezett, amely csak komoly nehézségek árán gyűjthető össze és ártalmatlanítható.

130. Ennélfogva az ilyen típusú hulladékok keletkezésének kockázata nem terhelhető a szennyező fizet elv alapján minden további nélkül a nehézfűtőolaj gyártójára, hanem csak annyiban, amennyiben a hulladéknak ilyen rendkívüli módon történő keletkezését ő befolyásolhatta.

131. A Van de Walle‑ügyben hozott ítélet a következőképpen magyarázható: a hulladék keletkezésének balesettől függő kockázatát az viseli, aki a balesetet megelőzheti. Csak kivételesen felelősek más személyek, ha a baleset okozásához felróhatóan saját maguk is hozzájárultak.

A jelen ügyre történő alkalmazásról

132. Ha a Total társaságoknak a költségek viseléséért fennálló felelősségét csak a hulladék–keretirányelv 15. cikkének alapján ítélnénk meg, akkor az előző megfontolásokból az következne, hogy valamely hajószerencsétlenséget követően őket mint a hulladék termelőjét és/vagy eladóját vagy szállíttatóját kell kötelezni az olajhulladék ártalmatlanítása költségeinek viselésére, ha az ő saját felelősségük a nehézfűtőolaj kiömlésének okozásáért megállapítható.

133. A hulladék–keretirányelv 15. cikkéhez hasonló irányelvi rendelkezés azonban önmagában nem keletkeztethet kötelezettséget magánszemély terhére, és vele szemben az irányelvre mint olyanra történő hivatkozás nem lehetséges.(82) Ezért a 15. cikk előírásai a Total társaságokkal szemben csak abban az esetben alkalmazhatók, ha a francia jogban erre megfelelő jogalap található.

134. A francia joggal ellentétes lehet a Total társaságok felelőssége. A Franciaországban alkalmazandó felelősségről szóló egyezmény III. cikke (4) bekezdésének c) pontja kizár minden kártérítési igényt a hajó bérlőjével szemben, nevezzék bármiképpen is, kivéve ha a kár személyes cselekedetükből vagy mulasztásukból fakad, melyet ilyen kár okozásának szándékával, vagy gondatlanul tettek, tudatában annak, hogy az valószínűleg ilyen kárt fog eredményezni. Azt a kérdést, hogy a felelősségnek ez a fajta kizárása a Total társaságokra alkalmazható‑e, az illetékes bíróságoknak kell eldönteniük.(83)

135. Mindenesetre a felelősségnek a kizárása az abban érintett személyek körében az okozathoz való hozzájárulásuk esetén sem tűnik összeegyeztethetetlennek a hulladék–keretirányelv 15. cikkével, hanem az a normakialakításra vonatkozó mozgástér elfogadható kihasználása, amelyet a szennyező fizet elv a tagállamnak az irányelvnek való megfeleléskor lehetővé tesz.

136. A felelősségről szóló egyezmény és a FIPOL egyezmény pontosítják a tengereken történő olajszennyezéssel okozott károk következtében felmerült költségek viseléséért fennálló felelősséget. A felelősségről szóló egyezményben a hajó tulajdonosára hárított költségek viseléséért fennálló felelősség megfelel a szennyező fizet elvnek. Főszabály szerint a tulajdonos a balesetkor felel azért, hogy a hajó rakománya hulladékká válik, mivel ő viseli a felelősséget az általa üzemeltetett vagy másnak átengedve üzemeltetett hajó irányításáért és állapotáért. Bizonyos esetekben, amikor a károkért harmadik személyek a felelősek, a III. cikk (2) és (3) bekezdése lehetővé teszi a hajó tulajdonosának a felelősség alóli mentesülését. A felelősségnek ez az alakzata megfelel a Bíróság által megállapított, a benzinkút üzemeltetőjének a tartályokból a környező földterületekre kifolyatott üzemanyag által okozott károkért való felelősségének.(84)

137. A felelősségnek a fenti típusú, a tulajdonosra történő becsatornázása miatt a másokkal szemben korlátozott igények, különösen a c) pont szerint a hajó bérlőjével szemben, összeegyeztethetők a szennyező fizet elvvel. Egyrészt ezekkel a személyekkel szemben a növekvő felelősség esetén közvetlenül igény érvényesíthető, nevezetesen ha a kár személyes cselekedetükből vagy mulasztásukból fakad, melyet ilyen kár okozásának szándékával, vagy gondatlanul tettek, tudatában annak, hogy az valószínűleg ilyen kárt fog eredményezni. Másrészt a tulajdonos a felelősségről szóló egyezmény III. cikke (5) bekezdése alapján velük szemben regressz igénnyel léphet fel. Ezáltal biztosított, hogy ezek a személyek is a szennyező fizet elvnek megfelelően a közrehatásuk mértékében kötelezhetők legyenek a költségek viselésére. Hasonló igényt különösen akkor kellene vizsgálni, ha a Total társaságok a hajószerencsétlenségért részben vagy teljes körűen felelősek, ahogy azt a Tribunal de grande instance megállapította,(85) és ahogy azt mind a Bizottság, mind Franciaország lehetségesnek tartja.

138. Mindazonáltal a hajó tulajdonosának felelőssége a felelősségről szóló egyezmény V. cikke szerint korlátozott, ha nem bizonyított, hogy a szennyezéssel okozott kár személyes cselekedetéből vagy mulasztásából fakad, melyet ilyen kár okozásának szándékával vagy gondatlanul tett, tudatában annak, hogy az valószínűleg ilyen kárt fog eredményezni. Amennyiben a felelősségnek ez a fajta korlátozása előfordul, az egyes igényeket a hajótulajdonos az V. cikk (4) bekezdés alapján csak pro rata, tehát részben elégíti ki. Ez a szennyező fizet elv áttörésének tűnik.

139. A hajótulajdonos korlátozott felelősségét azonban kiegészíti a FIPOL egyezmény szerint az olajszennyezésekkel okozott károk megtérítésére létrehozott alap helytállása. Az alapot a FIPOL egyezmény 12. cikke szerint azok finanszírozzák, akik a tengeri közlekedésben nagy mennyiségű nyersolajat vagy nehézfűtőolajat szállítanak. Ezek a vállalkozások a keresletükkel okozzák az olajszállítást, amely megalapozza a tengereken bekövetkező olajbalesetek kockázatát. A szennyező fizet elv alapján ők is kötelezhetők az olajbalesetekből származó olajhulladék ártalmatlanítása költségeinek viselésére. Az alap helytállása háborús károk esetén kizárt a FIPOL egyezmény 4. cikke (2) bekezdése alapján, és a károsult közrehatása esetén korlátozható ugyanezen cikk (3) bekezdése szerint. Egyebekben a FIPOL egyezmény 9. cikke alapján az alap által átvállalt költségekre is fennáll, hogy a további felelősökkel szemben regressz igény érvényesíthető. A jelen ügyben az alap ennek megfelelően elővigyázatosan keresetet indított különböző személyekkel szemben, köztük különösen a jelen ügyben részes Total társaságok ellen.(86)

140. Az alap helytállása ugyancsak korlátozott. A felelősségnek ez a korlátozása oda vezethet, hogy sem a hajótulajdonos, sem az alap nem viseli a tengeren olajszennyezéssel okozott hulladék ártalmatlanítása költségeinek egy részét. Ezek a fennmaradó költségek vagy az államot, tehát az adófizető társadalmat terhelik, vagy bizonyos személyeket, akik a nemzeti jog szerint ugyancsak kötelezhetők a költségek viselésére.

141. Egyes személyeknek az olyan hulladékártalmatlanítás költségeinek viselésére kötelezése, amelyet nem ők okoztak, a szennyező fizet elvvel összeegyeztethetetlen lenne(87). Az érintettek visszautasíthatnák az ilyen, az állami hatóságoktól származó követelést a hulladék–keretirányelv 15. cikke alapján.

142. A közösségnek a fennmaradó ártalmatlanítási költségekkel való terhelése ezzel szemben összeegyeztethető a hulladék–keretirányelv 15. cikke értelmében a szennyező fizet elvvel. A közösség a vonatkozó kockázatot legalábbis vállalja, mivel az államok kiengedik a kockázatos olajszállítmányokat a tengerekre. Egyidejűleg az államok biztosítják a hajóbiztonság minimális szabályainak az úgynevezett Marpol 73/78 egyezményben(88) előírt követelményeit. A közösség javát szolgálják ezek a szállítmányok, mivel ezek biztosítják a kívánt energiahordozókkal való ellátásukat. Az olajtermékek kereslete nélkül nem lennének szállítmányok. Ezáltal igazolható a közösségnek betudni az olajbalaesetek okozásáért való hozzájárulást és a kockázat egy részét.

143. A felelősségről szóló egyezmény és a FIPOL egyezmény alapján látható, hogy a szerződő államok, beleértve majdnem minden tagállamot is, a felelősség korlátozását megfelelőnek tekintik, és számolnak a további költségek viselésének kockázatával. Ha az olajkárok túllépik a hajótulajdonos felelősségének és az alap helytállásának határait, magánszemélyek eszközeivel már aligha küzdhetők le. A szélesebb körű biztosítási megoldások is valószínűtlennek látszanak.

144. Ehhez járul hozzá, hogy a hajó tulajdonosának felelőssége és az alap kiegészítő helytállása nem kapcsolódik vétkességhez. Tehát relatíve magas valószínűsége van annak, hogy az olajszennyezéssel okozott károk fedezete egészen vagy legalábbis részben megvan.

145. Ez annál is inkább érvényes, miután 2005‑ben hatályba lépett a FIPOL egyezmény kiegészítő jegyzőkönyve(89), amely ugyancsak olajimportőrök által finanszírozott kiegészítő kártalanítási alapot hozott létre, amely a biztosított összeget jelentősen megnövelte.

146. Következésképpen a hulladék–keretirányelv 15. cikkével és az abban foglalt szennyező fizet elvvel összeegyeztethető egyrészt a tengereken történő olajbalesetekért való felelősségnek a felelősségről szóló egyezménnyel és a FIPOL egyezménnyel egyezően a hajó tulajdonosára és az olajszennyezésekért létrehozott pénzalapra hárítása, másrészt ezen felelősség szintjének korlátozása.

147. Ezért a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a hulladék termelőjét, és/vagy eladóját vagy szállíttatóját a hulladék–keretirányelv 15. cikke alapján valamely hajószerencsétlenséget követően az olajhulladék ártalmatlanítása költségeinek viselésére lehet kötelezni, ha a nehézfűtőolaj kiömlésének okozásáért saját közrehatása megállapítható. Mindazonáltal ezzel a rendelkezéssel ugyancsak összeegyeztethető a nehézfűtőolaj termelője, és/vagy eladója vagy szállíttatója felelősségének a felelősségről szóló egyezmény és a FIPOL egyezmény szabályai szerinti korlátozása.

V –    Végkövetkeztetések

148. Ezért a Bíróságnak azt javaslom, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:

1.      A nehézfűtőolaj, amely az olajfinomítási eljárásból származó, a felhasználó előírásainak megfelelően előállított termék, amelyet a termelő tüzelőanyagként való értékesítésre szánt, és amelyet az EGK tagállamainak minimális kőolaj- és/vagy kőolajtermék‑készletezési kötelezettségéről szóló, 1968. december 20‑i 68/414/EGK irányelv megemlít, nem tekinthető hulladéknak a hulladékokról szóló 1975. július 15‑i 75/442/EGK tanácsi irányelv 1. cikke értelmében.

2.      A nehézfűtőolaj a 75/442 irányelv értelmében hulladéknak tekintendő, ha egy tankhajó‑szerencsétlenség következtében kiömlik, és a vízzel és az üledékkel keveredik.

3.      A hulladék termelőjét, és/vagy eladóját vagy szállíttatóját a 75/442 irányelv 15. cikke alapján valamely hajószerencsétlenséget követően az olajhulladék ártalmatlanításának költségeinek viselésére lehet kötelezni, ha a nehézfűtőolaj kiömlésének okozásáért saját közrehatása megállapítható. Mindazonáltal ezzel a rendelkezéssel ugyancsak összeegyeztethető a nehézfűtőolaj termelője, és/vagy eladója vagy szállíttatója felelősségének az olajszennyezéssel okozott károkkal kapcsolatos polgári jogi felelősségről szóló, Brüsszelben 1969. november 29‑én megkötött és az 1992‑es jegyzőkönyvvel módosított nemzetközi egyezmény, és az olajszennyezéssel okozott károk megtérítésére létesítendő nemzetközi alap létrehozásáról szóló, Brüsszelben 1971‑ben megkötött és az 1992‑es jegyzőkönyvvel módosított nemzetközi egyezmény szabályai szerinti korlátozása.


1 – Eredeti nyelv: német.


2 – HL L 194., 39. o., a jelen ügyhöz legutóbb az 1996. május 24‑i 96/350/EK bizottsági határozattal (HL L 135., 32. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 3. kötet, 59. o.) módosították. Jelenleg a hulladékokról szóló, 2006. április 5‑i 2006/12/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvben foglalták egységes szerkezetbe (HL L 114., 9. o. ; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 23. o.).


3 – A német változat: Bundesgesetzblatt 1975 II., 305. o.


4 – A jegyzőkönyv megjelent nyomtatásban: HL 2004. L 78., 32. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 50. kötet, 109. o. Az egyezmény teljes szövegét tartalmazza például a http://www.iopcfunds.org/npdf/Conventions%20English.pdf.


5 – A jegyzőkönyv megjelent nyomtatásban: HL 2004. L 78., 40. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 50. kötet, 117. o. Az egyezmény teljes szövegét tartalmazza például a http://www.iopcfunds.org/npdf/Conventions%20English.pdf.


6 – A http://www.imo.org/includes/blastData.asp/doc_id=693/status.xls, 2008. január 15‑i állapot szerint Belgium, Bulgária, Dánia, Németország, Észtország, Görögország, Spanyolország, Franciaország, Írország, Olaszország, Ciprus, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Magyarország, Málta, Hollandia, Lengyelország, Portugália, Románia, Szlovénia, Finnország, Svédország és az Egyesült Királyság részes államok az egyezményben, míg a Cseh Köztársaság, Ausztria és Szlovákia nem.


7 – A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint, http://www.imf.org/external/np/fin/data/rms_mth.aspx?SelectDate=1999-12-31&reportType=CVSDR. A különleges lehívási jog 0,41 euróból, 18,4 yenből, 0,0903 brit fontból és 0,632 amerikai dollárból álló valutakosárnak felel meg.


8 – Az olajszennyezéssel okozott károk megtérítésére szolgáló alap igazgatójának 2005. február 15‑i 92FUND/EXC.28/4 jelentése. Lásd még az Erika olajszállító tartályhajó elsüllyedése kapcsán a tengeri hajóközlekedés biztonságáért a közösségi intézkedések második csomagjáról szóló, az Európai Parlament és a Tanács részére készített bizottsági közleményt, COM (2000) 802 végleges, 59. o.


9 – A http://www.imo.org/includes/blastData.asp/doc_id=693/status.xls 2008. január 15‑i állapot szerint Belgium, Bulgária, Dánia, Németország, Észtország, Görögország, Spanyolország, Franciaország, Írország, Olaszország, Ciprus, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Magyarország, Málta, Hollandia, Lengyelország, Portugália, Szlovénia, Finnország, Svédország és az Egyesült Királyság részes államok az egyezményben, míg a Cseh Köztársaság, Ausztria, Románia és Szlovákia nem.


10 – 92FUND/EXC.28/4 jelentés (hivatkozás a 8. lábjegyzetben), 2. o.


11  – Az Egyesült Nemzetek harmadik tengerjogi konferenciája, Official Documents, Bd. XVII, 1984, Doc.A/Conf.62/122., 157–231. o.


12 – HL L 308., 4. o.; magyar nyelvű különkiadás 12. fejezet, 1. kötet, 29. o., az 1998. december 14‑i 98/93/EK tanácsi irányelvvel módosított változat, HL L 358., 100. o.; magyar nyelvű különkiadás 12. fejezet, 2. kötet, 68. o.


13 – HL L 78., 99. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 50. kötet, 99. o., a 2004/246/EK tanácsi határozatnak a Cseh Köztársaság, Észtország, Ciprus, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia csatlakozására tekintettel történő kiigazításáról szóló, 2004. szeptember 24‑i 2004/664/EK tanácsi határozat, HL L 303., 28. o.


14 – HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.


15 – A Tribunal de grande instance de Paris 2008. január 16‑i ítélete (9934895010, 236. o.), idézet a http://www.fortunes-de-mer.com/documents%20pdf/jurisprudence/Arrets/7%20TC%20Paris%2016012008%20Erika.pdf címről.


16 – A Tribunal de grande instance de Paris 2008. január 16‑i ítélete (hivatkozás a 15. lábjegyzetben), 245. és 274. o.


17 – A Tribunal de grande instance de Paris 2008. január 16‑i ítélete (hivatkozás a 15. lábjegyzetben), 245. o.


18 – A Tribunal de grande instance de Paris 2008. január 16‑i ítélete (hivatkozás a 15. lábjegyzetben) 228. o.


19 – Lásd a C‑252/05. sz. Thames Water Utilities ügyben 2007. május 10‑én hozott ítéletet (EBHT 2007., I‑3883. o.).


20 – A C‑295–298/04. sz., Manfredi és társai ügyekben 2006. július 13‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑6619. o.) 27. pontja.


21 – Lásd többek között a C‑415/93. sz. Bosman–ügyben 1995. december 15‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4921. o.) 61. pontját, és a C‑344/04. sz., IATA és ELFAA ügyben 2006. január 10‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑403. o.) 24. pontját.


22 – Lásd a Bosman–ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 21. lábjegyzetben) 59. pontját és az ELFAA‑ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 21. lábjegyzetben) 24. pontját.


23 – A Cour de Cassation az 1998. december 14‑i 98/93/EK irányelvvel módosított 1968. december 20‑i 68/414/EGK irányelv szövegére hivatkozik.


24 – A C‑482/01. és C‑493/01. sz., Orfanopoulos és Oliveri egyesített ügyekben 2004. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑5257. o.) 42. pontja, és a C‑246/04. sz. Turn– und Sportunion Waldburg ügyben 2006. január 12‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑589. o.) 21. pontja.


25 – Lásd az előbbiekhez a C‑9/00. sz., Palin Granit és Vehmassalon Kansanterveystyön Kuntayhymän hallitus ügyben 2002. április 18‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑3533. o.) 22. pontját; a C‑194/05. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2007. december 18‑án hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 34. pontját; a C‑195/05. sz. ügyben hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 32. pontját, valamint a C‑263/05. sz. ügyben hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 32. pontját.


26 – A C‑129/96. sz. Inter Environnement Wallonie ügyben 1997. december 18‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑7411. o.) 26. pontja, a C‑176/05. sz. KVZ retec ügyben 2007. március 1‑jén hozott ítélet (EBHT 2007., I‑1721. o.) 51. pontja és a Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben).


27 – Lásd a C‑418–419/97. sz., ARCO Chemie Nederland és társai ügyben 2000. június 15‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4475. o.) 37–40. pontját; a Palin Granit ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 23. pontját; a C‑1/03. sz., Van de Walle és társai ügyben 2004. szeptember 7‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑7613. o.) 45. pontját; a KVZ‑ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 26. lábjegyzetben) 61. pontját; a C‑194/05. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 33. pontját; a C‑195/05. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 35. pontját, valamint a C‑263/05. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 33. pontját.


28 – Lásd e vonatkozásban a KVZ‑ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 26. lábjegyzetben) 33. és azt követő pontjait.


29 – HL L 121., 13. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 12. kötet, 7. o., legutóbb módosította a 2005. július 6‑i 2005/33/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv, HL L 191., 59. o.


30 – A Palin Granit ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 25. pontja. Lásd még a C‑176/05. sz. KVC‑ügyben 2006. szeptember 7‑én ismertetett indítványom (EBHT 2007., I‑1721. o.) 73. pontját.


31 – Az ARCO Chemie Nederland és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 73. pontja.


32 – Az ARCO Chemie Nederland és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 84. pontja; a C‑194/05. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 34. pontja; a C‑195/05. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 36. pontja; a C‑263/05. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 34. pontja.


33 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 46. pontja, és – az ellentétes eredmény – a C‑194/05. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 37. pontja, a C‑195/05. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 39. pontja, a C‑263/05. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 37. pontja.


34 – 2003. februári állapot, http://ec.europa.eu/comm/environment/ippc/brefs/ref_bref_0203.pdf, 1. o.


35 – Az 1996. szeptember 24‑i 96/61/EK tanácsi irányelv (HL L 257., 26. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 3. kötet, 80. o.).


36 – Hivatkozás a 34. lábjegyzetben, 379. o. Főhulladékként az üledék, használt katalizátor, szűrőkből származó agyag és az égésből származó hamu kerül említésre, valamint további példaként a füstgáz kénmentesítéséből származó további hulladékrészek, visszamaradt termékek, szállóhamu, durvahamu, kimerült aktívszén, szűrésből származó por, szervetlen sók, mint például az ammóniumszulfát, a vízelőkezelésből származó vízkő, olajjal szennyezett talaj, bitumen, szemét, elhasznált savak és lúgok mint kemikáliák.


37 – Lásd a C‑235/02. sz., Saetti és Frediani ügyben 2004. január 15‑én hozott végzés (EBHT 2004., I‑1005. o.) 45. pontját.


38 – Az ARCO Chemie Nederland és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 44. pontja, lásd azonban ehhez a 85. pontot; a Palin Granit ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 27. pontja, valamint a C‑457/02. sz. Niselli–ügyben 2004. november 11‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑10853. o.) 37. pontja.


39 – Lásd a Saetti és Frediani ügyben hozott végzés (hivatkozás a 37. lábjegyzetben) 45. pontját.


40 – A nehézolaj adójogi besorolásából a Total álláspontjával szemben nem lehet a megválás szándékára következtetni.


41 – Lásd a Saetti és Frediani ügyben hozott végzés (hivatkozás a 37. lábjegyzetben) 45. pontját.


42 – Az ARCO Chemie Nederland és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 66. és azt követő pontjai.


43 – Az ARCO Chemie Nederland és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 84. és azt követő pontjai.


44 – A Palin Granit ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 36. pontja, és a C‑194/05. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 37. és azt követő pontjai, a C‑195/05. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 39. és azt követő pontjai, valamint a C‑263/05. sz. ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 25. lábjegyzetben) 37. és azt követő pontjai.


45 – A C‑114/01. sz. AvestaPolarit Chrome ügyben 2003. szeptember 11‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑8725. o.) 36. és azt követő pontjai.


46 – Lásd a C‑416/02. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2005. szeptember 8‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑7487. o.) 87. és azt követő pontjait, és a C‑121/03. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2005. szeptember 8‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑7569. o.) 58. és azt követő pontjait.


47 – Lásd a C‑1/03. sz., Van de Walle és társai ügyben 2004. január 29‑én ismertetett indítványom (EBHT 2004., I‑7613. o.) 24. pontját.


48 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 43. pontja.


49 – Lásd a fenti 39. és azt követő pontokat.


50 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 46. pontja.


51 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 47. pontja, megerősítve a Thames Water Utilities ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 19. lábjegyzetben) 28. pontjában.


52 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 52. pontja.


53 – Lásd például Ludger‑Anselm Versteyl: Altlast = Abfall – vom Ende des „beweglichen” Abfallbegriffs, Neue Zeitschrift für Verwaltungsrecht 2004., 1297. o., Lucas Bergkamp: A new court-made environmental liability regime for Europe, [2004] 4 Environmental Liability 171. o., Philippe Billet, Le déchet, qualification incertaine des sols pollués, Revue juridique de l’environnement 2005., 309. o., Frank Petersen und Melanie Lorenz: Das „Van de Walle”–Urteil des EuGH – Sanierung von Altlasten nach Abfallrecht?, Neue Zeitschrift für Verwaltungsrecht 2005., 257. o., Christoph Riese és Nora Karsten: Ist unausgekofferter kontaminierter Boden Abfall?, Zeitschrift für Umweltrecht 2005., 75. o., Heike Jochum: Neues zum europäischen Bodenschutz- und Abfallrecht – Sind die bodenschutzrechtlichen Bestimmungen der Umwelthaftungsrichtlinie und die Abfallrichtlinie nach dem „Spatenprinzip” zu trennen?, Neue Zeitschrift für Verwaltungsrecht 2005., 140. o., Nikolaus Schuktz: Ein Jahr nach „van de Walle” – viel Lärm um nichts?, Zeitschrift für europäisches Umwelt- und Planungsrecht 2005., 230. o., Lothar Knopp: EuGH erweitert Abfallbegriff für Altlasten – erhebliche Kostenrisiken nicht ausgeschlossen, Betriebs-Berater 2004., 51/52. füzet, I. Daniel Lawrence: European Court lays waste to contaminated land, Construction law 2005. January/February, 26. o., Stephan Müller: Zählen verseuchte Grundstücke neuerdings zum Abfall?, Frankfurter Allgemeine Zeitung 2004. december 1., 25. o.


54 – Lásd Billet (hivatkozás az 53. lábjegyzetben), 318. o., Riese/Karsten (hivatkozás az 53. lábjegyzetben), 77. o., Petersen/Lorenz (hivatkozás az 53. lábjegyzetben), 258. o., és Schultz (hivatkozás az 53. lábjegyzetben) 231. o., valamint Anno Oexle egyebekben messzemenően egyetértő észrevételei, Zeitschrift für Wirtschaftsrecht 2004., 627–628. o., és Jens Hamer: Bodenschutz und Umwelthaftungsrecht made in Luxembourg, European Law Reporter 2004., 477–482. o.


55 – Lásd Hamert is (hivatkozás az 54. lábjegyzetben), 482. o.


56 – A Tanácsnak a hulladékokról és bizonyos irányelvek hatályonkívül helyezéséről szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvről szóló, 2007. november 20‑i 11406/0720 tanácsi dokumentumba foglalt közös álláspontjának 2. cikke (1) bekezdésének b) pontja, amelyet a Bizottság 2008. január 9‑én COM (2007) 863 számon fogadott el. Egy hasonló, mindazonáltal feltételes korlátozást tartalmaz már a 2005. december 21‑i COM (2005) 667 bizottsági javaslat 2. cikke (1) bekezdésének f) pontja. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy az Európai Parlament a beszámolóért illetékes bizottságokkal szemben ezt a korlátozást elutasította, első olvasatban, 2007. február 13‑án (HL C 287 E, 136–141. o.).


57 – Lásd a C‑308/06. sz., Intertanko és társai ügyben 2007. november 20‑án előterjesztett indítványom (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 37. és azt követő pontjait A hajók által okozott tengeri szennyezések megelőzéséről szóló nemzetközi egyezményről (a 73/78. sz. Marpol‑ügy).


58 – A nemzetközi szokásjog kötőerejéhez lásd a C‑286/90. sz., Poulsen és Diva Navigation ügyben 1992. november 24‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑6019. o.) 9. pontját és a C‑162/96. sz. Racke‑ügyben 1998. június 16‑án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑3655. o.) 45. pontját.


59 – Lásd a C‑158/91. sz. Levy‑ügyben 1993. augusztus 2‑án hozott ítélet (EBHT 1993., I‑4287. o.) 21. pontját, a C‑379/92. sz. Peralta‑ügyben 1994. július 14‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑3453. o.) 16. pontját és a C‑124/95. sz. Centro‑Com‑ügyben 1997. január 14‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑81. o.) 58. pontját.


60 – Lásd a C‑387/02., C‑391/02. és C‑403/02. sz., Berlusconi és társai ügyekben 2005. május 3‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑3565. o.) 66. és azt követő pontjait.


61 – A környezeti károk megelőzése és felszámolása tekintetében a környezeti felelősségről szóló, 2004. április 21‑i 2004/35/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 143., 56. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 8. kötet, 357. o.).


62 – A C‑459/03. sz., Bizottság kontra Írország (MOX‑Plant) ügyben 2006. május 30‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑4635. o.) 82. pontja; lásd részletesen az Intertanko‑ügyben előterjesztett indítványom (hivatkozás az 57. lábjegyzetben) 46. és azt követő pontjait.


63 – A http://www.comitemaritime.org/ratific/imo/imoidx.html szerint. Az 1975. június 26‑i 75‑553 dekretum, a Hivatalos Lap 1975. július 3‑i száma, 6716. o. hirdette ki a közzétételét, az 1971‑es ratifikációra való felhatalmazásra hivatkozik, és megállapítja, hogy az Egyezmény 1975. június 19‑én hatályba lépett.


64 – HL 1973. C 112., 1. o.


65 – HL 1989. C 251., 3. o.


66 – COM (2000) 142 végleges, 6. o.


67 – Wallströmnek a Bizottság nevében adott válasza Chris Davis képviselőnek az E‑0842/00. „Katastrophe im Zusammenhang mit dem Tanker Erika und Umwelthaftung” kérdésére (HL 2001. C 53 E, 30. o.) és Eija‑Riitta Korhola képviselő E‑1752/03. „Analysen der Auswirkungen und Haftpflichtversicherung zum Schutz vor Folgen von Ölschäden” kérdésére (HL 2004. C 51 E, 137. o.).


68 – Lásd az Intertanko‑ügyben előterjesztett indítványom (hivatkozás az 57. lábjegyzetben) 78. pontját is.


69 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 58. pontja.


70 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 55. pontja.


71 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 60. pontja.


72 – A Tribunal de grande instance de Paris 2008. január 16‑i ítélete (hivatkozás a 15. lábjegyzetben), 228. o. Mindazonáltal a FIPOL egyezmény igazgatójának 2006. szeptember 20‑i 92FUND/EXC.34/6/Add.1 jegyzéke, http://www.iopcfund-docs.org/ds/pdf/92exc34-6eaddl.pdf, 8. o., az abban az időpontban rendelkezésre álló vizsgálatok alapján megállapította, hogy a Total nem ismerhette fel a hajó hibáit.


73 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 59. pontja.


74 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 60. pontja.


75 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 58. pontja.


76 – A C‑293/97. sz., Standley és társai ügyben 1999. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑2603. o.) 52. pontja.


77 – HL L 266., 1. o.


78 – Hasonló szabályozást tartalmaz az elhasználódott járművekről szóló, 2000. szeptember 18‑i 2000/53/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 269., 34. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 5. kötet, 224. o.) 5. cikke (4) bekezdésében, valamint az elektromos és elektronikus berendezések hulladékairól szóló, 2003. január 27‑i 2002/96/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 37., 24. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 7. kötet, 359. o.) 8. cikkében.


79 – HL L 365., 10. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 13. kötet, 349. o.


80 – A C‑26/05. sz. Plato Plastik Robert Frank ügyben 2006. február 16‑án hozott végzés (EBHT 2006., I‑24. o.) 34. pontja.


81 – A C‑284/95. sz., Hi‑Tech‑ügyben 1998. július 14‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑4301. o.) 37. pontja, és a C‑86/03. sz., Görögország kontra Bizottság ügyben 2005. december 15‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑10979. o.) 88. pontja, mindkettő a közösségi jogalkotó tekintetében.


82 – Lásd többek között a 152/84. sz. Marshall–ügyben 1986. február 26‑án hozott ítélet (EBHT 1986., 723. o.) 48. pontját, a C‑397–403/01. sz., Pfeiffer és társai ügyekben 2004. október 5‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑8835. o.) 108. pontját, valamint a C‑80/06. sz. Carp–ügyben 2007. június 7‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑4473. o.) 20. pontját.


83 – A Tribunal de grande instance de Paris 2008. január 16‑i ítélete (hivatkozás a 15. lábjegyzetben), 235. o. a Total S.A. esetében ezt kizárja.


84 – A Van de Walle és társai ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 27. lábjegyzetben) 59. pontja.


85 – A 2008. január 16‑i ítélet (hivatkozás a 15. lábjegyzetben), 228. o.


86 – A FIPOL egyezmény igazgatójának 2006. május 4‑i 92FUND/EXC.33/5 jegyzéke, http://www.iopcfund-docs.org/ds/pdf/92exc33-5_e.pdf, 5. o.


87 – Lásd a fenti 120. pontot.


88 – A hajókról történő szennyezés megelőzéséről szóló, 1973‑ban aláírt és a rá vonatkozó 1978. évi jegyzőkönyvvel módosított nemzetközi egyezmény (az Egyesült Nemzetek Szerződéseinek Tára/UN Treaty Series, 1341. kötet, 22484. sz.).


89 – Megjelent: HL 2004. L 78., 24. o. Az Alap szerint, http://www.iopcfund.org/92members.htm#suppfund, négy másik állam mellett Belgium, Dánia, Németország, Görögország, Spanyolország, Franciaország, Írország, Olaszország, Lettország, Litvánia, Hollandia, Portugália, Szlovénia, Finnország, Svédország és az Egyesült Királyság ratifikálta a jegyzőkönyvet, és 2008. március 30‑án Magyarország is csatlakozni fog hozzá.