A Törvényszék (hetedik tanács) T-315/19. sz., BT kontra Bizottság ügyben 2020. december 16-án hozott ítélete ellen az Európai Unió Tanácsa által 2021. február 26-án benyújtott fellebbezés

(C-138/21. P. sz. ügy)

Az eljárás nyelve: francia

Felek

Fellebbező: az Európai Unió Tanácsa (képviselők: M. Bauer és M. Alver, meghatalmazottak)

A többi fél az eljárásban: BT, Európai Bizottság, Európai Parlament, Association internationale des anciens de l’Union européenne (AIACE Internationale)

A fellebbező kérelmei

A fellebbező azt kéri, hogy a Bíróság:

adjon helyt a fellebbezésnek, és helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet;

érdemben bírálja el az ügyet, és utasítsa el az első fokon benyújtott keresetet mint megalapozatlant;

kötelezze az elsőfokú eljárás felperesét a Tanács részéről a jelen eljárásban és az elsőfokú eljárásban felmerült költségek viselésére.

Jogalapok és fontosabb érvek

Fellebbezésének alátámasztása érdekében a Tanács négy jogalapra hivatkozik.

Az elsődlegesen felhozott első jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a tisztviselők személyzeti szabályzata VIII. mellékletének 18., illetve 20. cikke alapján járó túlélő hozzátartozói nyugdíj nyújtása tekintetében eltérő bánásmód áll fenn egyrészt azon volt tisztviselő túlélő házastársa között, aki az érintett tisztviselő szolgálati jogviszonyának megszűnése előtt kötött házasságot, másrészt pedig azon volt tisztviselő túlélő házastársa között, aki a szolgálati jogviszony megszűnését követően kötött házasságot. A Tanács szerint a Törvényszék a szóban forgó helyzetek összehasonlíthatóságát az azokat jellemző valamennyi körülményre tekintettel – ideértve különösen az egyes jogi helyzeteket – nem a szóban forgó különbségtételt bevezető uniós jogi aktus tárgya és célja, vagyis a tisztviselők személyzeti szabályzatának egésze fényében értékelte. A Törvényszék tehát tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a tisztviselők személyzeti szabályzata VIII. melléklete 18., illetve 20. cikkének alkalmazását kizárólag a házasságkötés időpontja határozza meg, miközben az eltérő bánásmódot a személyzeti szabályzat 35. cikkében említett hivatali státuszok egyikébe kinevezett tisztviselő és a volt tisztviselő jogi helyzete közötti alapvető, ténybeli és jogi különbség indokolja.

A másodlagosan felhozott második jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék az uniós jogalkotó által hozott döntések bírósági felülvizsgálatának terjedelmét illetően tévesen alkalmazta a jogot. A Törvényszék arra hivatkozott, hogy az uniós jogalkotó „pusztán” mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, ami „szükségessé teszi annak vizsgálatát, hogy nem észszerűtlen-e az, hogy az uniós jogalkotó úgy ítéli meg, hogy a bevezetett eltérő bánásmód alkalmas és szükséges lehet az elérni kívánt cél megvalósításához”. Márpedig a Bíróság elismeri, hogy az uniós jogalkotó a ráruházott hatáskörök gyakorlása során széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik azokon a területeken, ahol tevékenysége mind politikai, mind pedig gazdasági vagy szociális döntéseket igényel, és amely területeken összetett vizsgálatokat és értékeléseket kell végeznie, mint például a szociális biztonsági rendszer kialakítása során. Így nem arról van szó, hogy valamely, ilyen területen hozott intézkedés volt-e az egyetlen vagy a legjobb lehetséges intézkedés. Ezen intézkedés jogszerűségét ugyanis csak az érintheti, ha az intézkedés nyilvánvalóan alkalmatlan a hatáskörrel rendelkező intézmények által elérni kívánt cél megvalósítására. A Törvényszék azáltal, hogy a szóban forgó intézkedés nyilvánvalóan alkalmatlan jellegén túlmutató felülvizsgálatot végzett, a jogalkotó értékelését a sajátjával helyettesítette, és így túllépte az általa elvégzendő jogszerűségi vizsgálat korlátait.

A másodlagosan felhozott harmadik jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék az eltérő bánásmód megalapozottságának vizsgálatakor tévesen alkalmazta a jogot. Először is, e vizsgálat során a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot a jogalkotó által hozott döntésekre vonatkozó felülvizsgálata terjedelmének meghatározását illetően. Továbbá a Törvényszék figyelmen kívül hagyta azt az ítélkezési gyakorlatot, miszerint a fellebbezőnek kell bizonyítania, hogy valamely jogszabályi rendelkezés összeegyeztethetetlen az elsődleges joggal, nem pedig a jogi aktust elfogadó intézményeknek azt, hogy e jogi aktus jogszerű. Harmadszor a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor az eltérő bánásmód indokolt jellegét azon ítélkezési gyakorlat fényében vizsgálta, miszerint a csalás általános vélelme nem lehet elegendő valamely, az EUM-Szerződés célkitűzéseit sértő intézkedés igazolásához, annak megállapítása érdekében, hogy a tisztviselők személyzeti szabályzata VIII. mellékletének 20. cikke „az öt évnél rövidebb ideig tartó házasságok esetében a csalás általános és megdönthetetlen vélelmét” állítja fel.

A negyedik jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, és megsértette az indokolási kötelezettségét, amikor megállapította az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértését. Először is a megtámadott ítélet 61. pontjában a Törvényszék hol a túlélő házastárs életkorára, hol pedig a tisztviselő, illetve a volt tisztviselő életkorára hivatkozik, megsértve ezzel az indokolási kötelezettséget. Továbbá a bizonyos életkorú vagy meghatározott életkori kategóriába tartozó személyeket érintő különös hátrány megállapítása többek között annak bizonyításától függ, hogy a szóban forgó szabályozás jelentősen nagyobb arányban érinti hátrányosan bizonyos életkorú személyeket más életkorú személyekhez képest, ami a jelen esetben nem valósul meg. Végül, amennyiben feltételezzük, hogy közvetett módon a volt tisztviselőnek a házasságkötésének időpontjában fennálló életkorán alapuló eltérő bánásmód áll fenn, a Törvényszék nem vizsgálta meg, hogy e különbségtétel mégis összeegyeztethető-e az Alapjogi Charta 21. cikkének (1) bekezdésével, és megfelel-e a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében említett kritériumoknak.

____________