A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (fellebbezési tanács)

2017. december 7.(*)

„Fellebbezés – Közszolgálat – Tisztviselők – Valamely tisztviselő és házastársa meggyilkolása – A kártérítés iránti kérelem, panasz és kereset közötti összhang szabálya – Az Unió szolgálatában álló személyi állomány biztonságának biztosítására irányuló kötelezettség – Okozati összefüggés – Vagyoni kár – Egyetemleges felelősség – A személyzeti szabályzat alapján járó ellátások figyelembevétele – Nem vagyoni kár – Valamely intézménynek az elhunyt tisztviselő nem vagyoni kára tekintetében fennálló felelőssége – Valamely intézménynek az elhunyt tisztviselő jogutódjainak nem vagyoni kára tekintetében fennálló felelőssége”

A T‑401/11. P‑RENV‑RX. sz. ügyben,

Stefano Missir Mamachi di Lusignano (lakóhelye: Sanghaj [Kína]) és a mellékletben megnevezett többi felperes(1) (képviselik őket: F. Di Gianni, G. Coppo és A. Scalini ügyvédek)

felpereseknek

az Európai Bizottság (képviselik: G. Gattinara és D. Martin, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke (első tanács) 2011. május 12‑i Missir Mamachi di Lusignano kontra Bizottság ítélete (F‑50/09, EU:F:2011:55) ellen benyújtott, ezen ítélet hatályon kívül helyezésére irányuló fellebbezése tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (fellebbezési tanács),

tagjai: M. Jaeger elnök (előadó), S. Frimodt Nielsen és S. Papasavvas bírák,

hivatalvezető: E. Coulon,

meghozta a következő

Ítéletet(2)

1        A jelen eljárásra a 2015. szeptember 10‑i Missir Mamachi di Lusignano kontra Bizottság (felülvizsgálat) ítéletet (C‑417/14 RX–II, a továbbiakban: felülvizsgálat tárgyában hozott ítélet, EU:C:2015:588) követően került sor, amelyben a Bíróság, miután megállapította, hogy a 2014. július 10‑i Missir Mamachi di Lusignano kontra Bizottság ítélet (T‑401/11 P, a továbbiakban: fellebbezés tárgyában hozott ítélet, EU:T:2014:625) – amelynek tárgyát a 2011. május 12‑i Missir Mamachi di Lusignano kontra Bizottság ítélet (F‑50/09, a továbbiakban: elsőfokú ítélet, EU:F:2011:55) ellen benyújtott fellebbezés képezte – sérti az európai uniós jog egységességét, részben hatályon kívül helyezte a fellebbezés tárgyában hozott ítéletet és visszautalta az ügyet a Törvényszék elé.

 A jogvita alapját képező tényállás

2        Alessandro Missir Mamachi di Lusignano (a továbbiakban: Alessandro Missir Mamachi) és felesége 2006. szeptember 18‑án emberölés áldozatává vált Rabatban (Marokkó), ahol a férfinak az Európai Közösségek Bizottsága képviseletének politikai és diplomáciai tanácsadójaként kellett hivatalba lépnie. Az emberölést az Alessandro Missir Mamachi, a felesége és négy gyermekük számára e képviselet által bérelt, bútorozott házban követték el.

3        Ezt követően a gyermekeket apai nagyapjuk, Livio Missir Mamachi di Lusignano (a továbbiakban: Livio Missir Mamachi) és apai nagyanyjuk gyámsága alá helyezték.

4        A Bizottság az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 73. cikke szerinti egyösszegű elhalálozási juttatás címén 414 308,90 eurót, valamint a személyzeti szabályzat X. mellékletének 25. cikke alapján a házastárs halála miatt 76 628,40 eurót fizetett Alessandro Missir Mamachi gyermekeinek annak örökösekénti minőségükben. Ezenkívül a Bizottság 2007. január 1‑jétől a négy gyerek számára a személyzeti szabályzat 80. cikke szerinti árvasági nyugdíjat és a személyzeti szabályzat VII. mellékletben foglalt iskoláztatási támogatást állapított meg.

5        A Bizottsághoz címzett 2008. február 25‑i levelében Livio Missir Mamachi egyet nem értésének adott hangot az unokáinak fizetett összegekkel kapcsolatban. Mivel nem találta kielégítőnek az e levélre válaszul hozott bizottsági határozatot, 2008. szeptember 10‑i feljegyzésével a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be e határozattal szemben, amelyben azt állította, hogy a Bizottságot a személyi állománya védelmére irányuló kötelezettség megszegéséből fakadó, közszolgálati kötelezettségszegés elkövetésén alapuló felelősség terheli. Hivatkozott a Bizottság objektív felelősségére is, valamint másodlagosan arra, hogy a Bizottság megsértette a személyzeti szabályzat 24. cikkét, amelynek értelmében az Európai Közösségek egyetemlegesen megtérítik a valamely tisztviselőjüknek harmadik személy által okozott kárt.

6        2009. február 3‑i határozatával a Bizottság elutasította e panaszt.

 Az elsőfokú ítélet

7        Livio Missir Mamachi keresetet indított az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke előtt, azt állítva, hogy a Bizottság megsértette a személyi állománya védelmére irányuló kötelezettségét. E keresetet egyrészt a panaszát elutasító 2009. február 3‑i határozat megsemmisítésére, másrészt pedig először is az Alessandro Missir Mamachi gyermekeit ért vagyoni kár saját nevükben történő megtérítésére, másodszor az e gyermekeket ért nem vagyoni kár saját nevükben történő megtérítésére, harmadszor a magát Livio Missir Mamachit – Alessandro Missir Mamachi apjaként – ért nem vagyoni kár saját nevében történő megtérítésére, negyedszer pedig az Alessandro Missir Mamachit ért nem vagyoni kárnak a gyermekei – mint apjuk jogutódjai – nevében történő megtérítésére irányult.

8        A Közszolgálati Törvényszék elsőfokú ítéletében az állítólagos nem vagyoni kár tekintetében részben mint elfogadhatatlant, a hivatkozott vagyoni kár tekintetében pedig részben mint megalapozatlant elutasította a keresetet.

9        A hivatkozott vagyoni kár tekintetében a Közszolgálati Törvényszék legelőször is kimondta, hogy az Alessandro Missir Mamachi védelmének biztosítására irányuló kötelezettség vétkes megszegése révén a Bizottság a felelősségének megállapítását megalapozó kötelezettségszegést követett el. Ami az e kötelezettségszegés és a hivatkozott vagyoni kár közötti okozati összefüggést illeti, a Közszolgálati Törvényszék azt bizonyítottnak találta. A Közszolgálati Törvényszék ezután úgy határozott, hogy még azt kell megállapítani, hogy az elkövető milyen mértékben felelős a kár bekövetkeztében.

10      A Livio Missir Mamachi által hivatkozott két kárt, vagyis a kettős emberölést és a túlélési esély elvesztését, valamint azt figyelembe véve, hogy e második kár kevésbé jelentős, mint az első, a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 197. pontjában megállapította, hogy a Bizottság 40%‑ban felelős a bekövetkezett károkért.

11      A vagyoni kár terjedelmét illetően a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 200. pontjában megállapította, hogy a jelen ügyben figyelembe veendő jövedelemvesztéshez kapcsolódó vagyoni kár 3 millió eurót tesz ki.

12      Végül a Közszolgálati Törvényszék, miután az elsőfokú ítélet 201. pontjában emlékeztetett arra, hogy a Bizottság e kár 40%‑át, vagyis 1,2 millió eurót köteles megtéríteni, az említett ítélet 202. pontjában megjegyezte, hogy azok az összegek, amelyeket a Bizottság a személyzeti szabályzat szerint rendszerint fizetett ellátásokon felül már kifizetett és a továbbiakban is fizetni fog a jogutódoknak, megközelítik az 1,4 millió eurót, és elérthetik a 2,4 millió eurót, ha az érintett ellátásokat mind a négy gyermek 26. életévének betöltéséig fizetni fogják. A Közszolgálati Törvényszék következésképpen az elsőfokú ítélet 203. pontjában megállapította, hogy a Bizottság már teljes mértékben megtérítette azon vagyoni kárt, amelyért viselnie kell a felelősséget.

13      Mindezeket összegezve a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 205. pontjában kimondta, hogy a kereset jogalapja, bár megalapozott, nem teszi lehetővé számára, hogy helyt adjon a Livio Missir Mamachinek az őt ért vagyoni kár megtérítésére irányuló kérelmének.

14      Livio Missir Mamachi fellebbezést nyújtott be az elsőfokú ítélet ellen.

 A fellebbezés tárgyában hozott ítélet

15      A fellebbezés tárgyában hozott ítéletben a Törvényszék hivatalból megvizsgálta a Közszolgálati Törvényszék hatáskörét a kereset első fokon történő elbírálására. A Törvényszék különbséget tett az egyfelől az Alessandro Missir Mamachit ért kár, másfelől az ez utóbbi gyermekeit, valamint a Livio Missir Mamachit ért kár között.

16      A Livio Missir Mamachit és az Alessandro Missir Mamachi gyermekeit ért vagyoni és nem vagyoni kár tekintetében a Törvényszék kimondta, hogy a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította hatáskörét az e károk megtérítésére irányuló kereset elbírálására, továbbá kimondta, hogy az ügyet a Törvényszékhez kell áttenni, hogy első fokon eljáró bíróságként elbírálja e kérelmeket.

17      Az Alessandro Missir Mamachit ért, azon nem vagyoni kár tekintetében, amelynek megtérítését Livio Missir Mamachi a gyermekek nevében kérte, a Törvényszék, miután emlékeztetett arra, hogy a Közszolgálati Törvényszék hatáskörrel rendelkezett e kérelem elbírálására, megállapította, hogy azáltal, hogy a Közszolgálati Törvényszék helyt adott az ez utóbbi kérelem vitatására irányulóan a Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogásnak, jogban való tévedést követett el a kártérítési kérelem és az e kérelmet elutasító határozat ellen benyújtott panasz összhangjára vonatkozó szabály téves alkalmazásakor.

 A felülvizsgálat tárgyában hozott ítélet

18      Az első főtanácsnok javaslatára a Bíróság úgy határozott, hogy felülvizsgálja a fellebbezés tárgyában hozott ítéletet. A felülvizsgálat tárgyában hozott ítéletben a Bíróság lényegében először is hatályon kívül helyezte a fellebbezés tárgyában hozott ítéletet a Törvényszék és a Közszolgálati Törvényszék közötti hatáskörmegosztásra vonatkozó részében, másodsorban kimondta, hogy az említett ítéletet jogerősnek kell tekinteni, amennyiben ezen ítéletben a Törvényszék megállapította, hogy a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítéletben tévesen alkalmazta a jogot, amikor helyt adott a Bizottság által felhozott első elfogadhatatlansági kifogásnak, és ezzel az indokkal mint elfogadhatatlant elutasította az Alessandro Missir Mamachit ért nem vagyoni megtérítése iránti kérelmet, harmadszor pedig az ügyet visszautalta a Törvényszék elé, hogy az határozzon a tisztázatlan kérdésekről.

 A Törvényszék előtti eljárás és a felek kérelmei

19      Az ügynek a Törvényszék elé való visszautalását követően, amint a fenti 18. pontban kifejtésre került, a Törvényszéknek kell határoznia a fellebbezés tárgyában hozott ítéletben nem vizsgált jogalapokról.

20      A Törvényszék eljárási szabályzata 222. cikke (1) bekezdésének megfelelően Livio Missir Mamachi és a Bizottság 2015. október 12‑én benyújtotta írásbeli észrevételeit a jogvita megoldása érdekében a felülvizsgálat tárgyában hozott ítéletből levonandó következtetéseket illetően.

21      Livio Missir Mamachi megismételte a fellebbezés tárgyában hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben már megfogalmazott kérelmeket, nevezetesen azt kéri a Törvényszéktől, hogy:

–        helyezze hatályon kívül az elsőfokú ítéletet;

–        az okozott vagyoni kár megtérítése címén kötelezze a Bizottságot arra, hogy fizessen Alessandro Missir Mamachi jogutódjainak 3 975 329 euró összeget;

–        miután elfogadhatónak nyilvánította a nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelmet, kötelezze a Bizottságot arra, hogy fizessen:

–        Alessandro Missir Mamachi jogutódjainak egyrészt 250 000 euró összeget az áldozatot a halála előtt ért nem vagyoni kár megtérítése jogcímén, másrészt 1 276 512 euró összeget az őket mint az áldozat gyermekeit és tragikus megölésének tanúit ért nem vagyoni kár megtérítése címén;

–        részére 212 752 euró összeget az őt mint az áldozat apját ért nem vagyoni kár megtérítése címén;

–        kötelezze a Bizottságot az időközben keletkezett kompenzációs és késedelmi kamatok megfizetésére;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

22      A Bizottság szintén megerősítette a fellebbezés tárgyában hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben 2011. december 16‑án benyújtott válaszbeadványában megfogalmazott kérelmeket, amelyekkel azt kérte, hogy a Törvényszék:

–        az Európai Unió Bírósága alapokmánya I. melléklete 13. cikkének (1) bekezdése alapján kizárólag az Alessandro Missir Mamachit a megtámadásának és a halálának időpontja között ért nem vagyoni kárt illetően utalja vissza az ügyet a Közszolgálati Törvényszék elé;

–        utasítsa el a fellebbezést mint elfogadhatatlan vagy mint megalapozatlant;

–        Livio Missir Mamachit kötelezze a költségek viselésére.

23      A Törvényszék Hivatalához 2015. december 11‑én küldött levelében Livio Missir Mamachi jogi képviselője tájékoztatta a Törvényszéket Livio Missir Mamachi haláláról, és bejelentette, hogy az örökösei – nevezetesen Anne Sintobin (a felesége), Stefano Missir Mamachi di Lusignano (a fia), Maria Missir Mamachi di Lusignano (a lánya), Carlo Missir Mamachi di Lusignano (Alessandro Missir Mamachi fia, aki az eljárás folyamán nagykorú lett), valamint Filiberto Missir Mamachi di Lusignano, Tommaso Missir Mamachi di Lusignanoés Giustina Missir Mamachi di Lusignano (Alessandro Missir Mamachi kiskorú gyermekei, képviseli őket Anne Sintobin) – folytatni kívánják a Törvényszék előtti eljárást. Az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét ért nem vagyoni kárt illetően Livio Missir Mamachi képviselője kifejtette, hogy a nagykorúvá vált Carlo Missir Mamachi di Lusignano saját nevében jár el, és Livio Missir Mamachi helyett Anne Sintobin lett Alessandro Missir Mamachi három kiskorú gyermekének jogi képviselője. Az ügy irataiból kiderül, hogy 2016. július 30‑án Giustina Missir Mamachi di Lusignano szintén nagykorú lett. Így a fellebbezők, Anne Sintobin, Stefano Missir Mamachi di Lusignano, Maria Missir Mamachi di Lusignano, Carlo Missir Mamachi di Lusignano, Filiberto Missir Mamachi di Lusignano, Tommaso Missir Mamachi di Lusignano és Giustina Missir Mamachi di Lusignano különböző jogcímeken járnak el. Livio Missir Mamachi hét örököse Livio Missir Mamachi nem vagyoni kárának megtérítése tekintetében saját nevében jár el. Az eljárás folyamán nagykorúvá vált Carlo Missir Mamachi di Lusignano és Giustina Missir Mamachi di Lusignano szintén a saját nevében jár el saját káruk és az apjukat ért nem vagyoni kár megtérítése tekintetében, Alessandro Missir Mamachi örököseikénti minőségükben. Végül a kiskorú Filiberto Missir Mamachi di Lusignanót és Tommaso Missir Mamachi di Lusignanót Anne Sintobin képviseli a saját káruk, valamint az apjukat ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelem tekintetében.

 A jogkérdésről

24      A fellebbezők fellebbezésük alátámasztásaként három jogalapra hivatkoznak, az elsőt arra alapítják, hogy a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor elfogadhatatlannak nyilvánította az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét és a Livio Missir Mamachit ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelmet, a másodikat a Közszolgálati Törvényszék által elkövetett azon hibára, hogy 40%‑ban korlátozta a Bizottság felelősségét, a harmadikat pedig a Közszolgálati Törvényszék által elkövetett azon hibára, hogy kimondta, hogy a vagyoni kárt teljes mértékben megtérítették a személyzeti szabályzat szerinti ellátások.

[omissis]

 A második, a Közszolgálati Törvényszék által elkövetett azon hibára alapított jogalapról, hogy 40%‑ban korlátozta a Bizottság felelősségét

51      A fellebbezők lényegében azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a vagyoni kár egy részének megfizetésére kötelezte a Bizottságot, holott elsősorban a teljes kár megfizetésére, másodlagosan pedig annak egyetemleges megfizetésére kellett volna köteleznie. E jogalap négy részből áll. A jogalap első három része a Bizottság fő felelősségére vonatkozik, a negyedik rész pedig a Bizottság egyetemleges felelősségére.

52      Először a jogalap első három részét kell megvizsgálni.

 A második jogalap első három, a Bizottság fő felelősségére alapított részéről

53      Az első részben a fellebbezők azt állítják, hogy a Közszolgálati Törvényszéknek elsődlegesen a Bizottság felelősségének kizárására irányuló érvelése logikátlan és ellentmondásos. A Közszolgálati Törvényszék, miután az elsőfokú ítélet 183. pontjában megállapította a Bizottság kötelezettségszegése és a kettős emberölés közötti okozati összefüggés „közvetlen és biztos” jellegét, az említett ítélet 192. pontjában ugyanis azt állapította meg, hogy az említett kötelezettségszegésnek nem volt „közvetlen és elkerülhetetlen” következménye e kettős emberölés, és így nem tudható be a Bizottságnak a fő és teljes felelősség.

54      A Bizottság szerint a fellebbezők összekeverik a kötelezettségszegést, az okozati összefüggést és a felelősségéhez kapcsolódó következményeket. A Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 175. pontjában megállapította a bizonyos biztonsági intézkedések alkalmazásának hiányában megjelenő kötelezettségszegés fennállását. Az említett ítélet 183. pontjában a Közszolgálati Törvényszék annak megállapítására szorítkozott, hogy a Bizottság teremtette meg a kár bekövetkeztének feltételeit, az okozati összefüggés tehát megállapított. Az elsőfokú ítélet 192. és 193. pontjában a Közszolgálati Törvényszék a Bizottság felelősségét illetően arra a következtetésre jutott, hogy a Bizottság kötelezettségszegésének nem közvetlen és elkerülhetetlen következménye a kettős emberölés, a támadó cselekményei azonban nem mentesíthetik a Bizottságot teljes mértékben a felelőssége alól. A Közszolgálati Törvényszék tehát helyesen vizsgálta meg a Bizottság felelősségét megalapozó feltételeket, nevezetesen a kötelezettségszegést és az okozati összefüggést, hogy azt követően abból azt a következtetést vonja le, hogy a bekövetkezett kár 40%‑áig állapítja meg a felelősségét.

55      A második jogalap második részében a fellebbezők azt állítják, hogy a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 192. pontjában tévesen értékelte a Bizottság jogellenes magatartása és annak következményei közötti kapcsolatot. A Közszolgálati Törvényszék által a biztonság hiányát illetően e tekintetben egyrészt az „általában előre látható” következmények (a betörés, amelyhez esetlegesen a helyiség használói elleni fizikai fenyegetés társul), másrészt az előre nem látható következmények (emberölés) között a súlyuk alapján tett különbségtétel ellentétes a rabati Cour d’appel (fellebbviteli bíróság) által a 2007. február 20‑i és 2007. június 18‑i ítéletében megállapított tényállással, továbbá logikátlan, önkényes és minden jogi alapot nélkülöz, mivel az elsőfokú ítélet 184. pontjából kiderül, hogy a rabati képviselet személyi állományának biztonságát terrorveszély fenyegetette, amely jóval súlyosabb veszély, mint amely a köztörvényes bűncselekményekhez kapcsolódik. Ezért ugyanez érvényes a Bizottság által fizetendő kártérítésnek a kizárólag azon jogellenes cselekményből eredő, általában előre látható következményekre való korlátozására, amelyért felelős, elkülönítve ettől a köztörvényes bűncselekmények különböző eseteit. A fellebbezők szerint amennyiben a Törvényszék elfogadja azon elgondolást, hogy a Bizottság nem hajtotta végre megfelelően a tisztviselője védelmének biztosítására irányuló kötelezettséget, azt kell megállapítania, hogy minden kárt okozó esemény az ilyen magatartás közvetlen és előre látható következménye.

56      A Bizottság szerint a második jogalap második része elfogadhatatlan, mivel a fellebbezők ebben a bizonyítékok Közszolgálati Törvényszék általi értékelését vitatják, nevezetesen különösen a bűncselekmény indítékának a rabati Cour d’appel (fellebbviteli bíróság) általi megállapítását, anélkül hogy az említett bizonyítékok elferdítésére hivatkoznának.

57      A Bizottság mindenesetre azt állítja, hogy a Közszolgálati Törvényszék nem ferdítette el a bizonyítékokat annak kimondásakor, hogy Alessandro Missir Mamachi és felesége gyilkosának indítéka rablás volt. Az elsőfokú ítélet 184. pontját illetően a Közszolgálati Törvényszék itt pontosan elfogadta a fellebbezők terrorveszélyen alapuló állítását a Bizottság érvelésének elutasítása céljából.

58      Ezen túlmenően a Bizottság kiemeli, hogy nyilvánvalóan nem ő okozta Alessandro Missir Mamachi és felesége halálát, az emberölést egy harmadik személy követte el. A Közszolgálati Törvényszék így helyesen állapította meg az elsőfokú ítélet 192. pontjában, hogy a Bizottság kötelezettségszegésének nem volt azonnali és elkerülhetetlen következménye a kettős emberölés. Emellett az ítélkezési gyakorlat szerint önmagában az a tény, hogy a jogellenes magatartás a kár bekövetkezésének szükséges feltételét képezte abban az értelemben, hogy e magatartás hiányában a kár bekövetkezésére nem került volna sor, nem elegendő az okozati összefüggés megállapításához. A Bizottság ebben az értelemben a 2011. november 30‑i Transnational Company „Kazchrome” és ENRC Marketing kontra Tanács és Bizottság ítéletre (T‑107/08, EU:T:2011:704, 80. pont) hivatkozik. Ráadásul a Bizottság felelőssége mértékének meghatározása érdekében a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 181. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat alkalmazásával, amely szerint valamely kárnak több oka is lehet, figyelembe vette azt a tényt, hogy az emberölések elkövetője egy harmadik személy volt.

59      A Bizottság szerint a kár bekövetkezte előre láthatóságának valamely harmadik személy valószínű magatartása alapján történő értékelése a Közszolgálati Törvényszékhez benyújtott bizonyítékokon alapult, tehát az nem képezheti a fellebbviteli bíróság általi felülvizsgálat tárgyát.

60      Másodlagosan, a második jogalap első két részére vonatkozóan a Bizottság azt állítja, hogy abban az esetben, ha a Törvényszék úgy ítélné meg, hogy az elsőfokú ítélet indokolása logikátlan és ellentmondásos, az indokolás megváltoztatása lehetővé tenné a jelen kereset elutasítását. A Bizottság e tekintetben a 2006. december 13‑i É. R. és társai kontra Tanács és Bizottság ítélet (T‑138/03, EU:T:2006:390) 134. pontjára hivatkozik, amely szerint az okozati összefüggés fennállása megköveteli, hogy a felrótt magatartás a hivatkozott kár egyértelmű és közvetlen okozója, és hogy az olyan esetekben, amikor az a magatartás, amely állítólag a hivatkozott kárt okozza, a cselekvéstől való tartózkodásban nyilvánul meg, különösen szükséges megbizonyosodni arról, hogy az említett kárt valójában a felrótt tétlenséggel okozták‑e, és nem válthatták‑e ki az alperes intézményeknek felróttaktól eltérő magatartások. A jelen esetben a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a kötelezettségszegés, nevezetesen bizonyos biztonsági intézkedések meghozatalának elmulasztása és a kár közötti okozati összefüggés megszakadt, mivel a kárt a neki felróttól elkülönülő magatartás okozta. Következésképpen a Bizottság azt állítja, hogy semmiképpen nem tartható felelősnek a kettős emberölésért, és ezért a jelen fellebbezést el kell utasítani.

61      A harmadik részt illetően a fellebbezők azt állítják, hogy a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló, 1989. június 12‑i 89/391/EGK tanácsi irányelv irányelvből (HL 1989. L 183., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 349. o.), és különösen az 5. cikkének (4) bekezdéséből levezethető elvek, amely a munkáltatók olyan tényekkel kapcsolatos felelősségének kizárását vagy korlátozását írják elő, amelyek bekövetkezése a munkáltató által nem befolyásolható, szokatlan és előre nem látható körülményeknek, vagy olyan kivételes eseményeknek tulajdoníthatók, amelyek következményeit kellő gondossággal sem lehetett volna elhárítani, korlátozhatják a Bizottság felelősségét. E rendelkezés semmiképpen nem alkalmas a Bizottság felelősségének mérséklésére, mivel azt feltételezi, hogy a munkáltató gondosságot tanúsított, és hogy a káros következmények elkerülhetetlenek voltak, ami a jelen esetben nem áll fenn. A fellebbezők arra hivatkoznak továbbá, hogy még ha a Törvényszék elismeri is, hogy a körülmények kivételesek voltak, a Bizottság felelős, mivel az elsőfokú ítélet 183. pontjában a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy ha ez utóbbi eleget tett volna a tisztviselője védelmének biztosítására irányuló kötelezettségének, nem került volna sor a kettős emberölésre.

62      A Bizottság szerint az elsőfokú ítélet 192. pontjában szereplő érvelést pusztán másodlagos jelleggel fejtette ki a Közszolgálati Törvényszék, és nem minősül érvelése fő indokának. A Közszolgálati Törvényszék továbbá a 89/391 irányelv „elveire” utalt, azt sugallva, hogy maga az irányelv nem alkalmazható, amit megerősít az elsőfokú ítélet 131. pontja, ahol a Törvényszék kifejezetten rámutat arra, hogy a harmadik országban szolgálatot teljesítő tisztviselő lakása „[n]em tekinthető teljesen azonosnak a 89/391 irányelv értelmében vett munkavégzés helyével vagy munkahellyel”.

63      A jogalap három részével, amelyek vizsgálhatók együtt, a fellebbezők a különböző érveikkel azt állítják, hogy lényegében miután megállapítást nyert, hogy a Bizottság megsértette az Alessandro Missir Mamachi védelmének biztosítására irányuló kötelezettségét, minden kárt okozó esemény e magatartás közvetlen és előre nem látható következménye. Így a köztörvényes bűncselekmények előre nem látható és előre látható esetei közötti különbségtétel nem releváns a Bizottság felelősségének megállapítása szempontjából, mivel a Bizottság vétkes kötelezettségszegésének az a következménye, hogy felelős minden későbbi bizonyított káreseményért. A fellebbezők lényegében azt vitatják, hogy a Közszolgálati Törvényszék nem tekintette a Bizottság kötelezettségszegését a kettős emberölés megfelelő és meghatározó okának. Emellett a fellebbezők azt is állítják, hogy az előre látható és előre nem látható cselekmények között a Közszolgálati Törvényszék által tett különbségtétel ellentétes a rabati Cour d’appel (fellebbviteli bíróság) megállapításával, és logikátlan, mivel a rabati képviselet személyi állománya biztonságának biztosítása során figyelembe vett kockázat a terrorveszély volt. Végül a fellebbezők vitatják az előre látható és az előre nem látható tények között a Közszolgálati Törvényszék által a 89/391 irányelv 5. cikke alapján tett különbségtételt. A Bizottság nem vitatja a Közszolgálati Törvényszék által az elsőfokú ítélet 183. pontjában tett megállapítást, amely szerint az általa elkövetett kötelezettségszegés és a kettős emberölés közötti okozati összefüggés megállapítást nyert. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy amint a fenti 60. pontból következik, a Bizottság csupán arra az esetre vitatta ezen összefüggést, amennyiben a Törvényszék helyt adna a jelen jogalap első vagy második részének.

64      Előzetesen meg kell állapítani, hogy ha ugyanazon kárnak több oka van, főszabály szerint az okozatosság két elmélete alkalmazható, nevezetesen a „feltételek egyenértékűségének” és a „megfelelő okozatiságnak” az elmélete.

65      Az első elméletet illetően, a jelen fellebbezés céljából két esetet hasznos megkülönböztetni, az együttes kötelezettségszegések és az egymás követő kötelezettségszegések esetét. Az első esetben a kár okozója és a károsult, vagy két vagy több károkozó – a kár úgynevezett társokozói – által együttesen elkövetett kötelezettségszegésnek kell fennállnia. A második esetben a kötelezettségszegések időben eltolódnak és a leggyakrabban különböző jellegűek. E különbség ellenére azonban a két kötelezettségszegés ugyanazon kár bekövetkeztéhez járul hozzá. Az első kötelezettségszegés nélkül ugyanis a másodikra nem kerülne sor, mivel a károkozónak nem lenne rá alkalma.

66      Ezzel szemben a második, a megfelelő okozatiság elméletét illetően fontossági sorrendet kell felállítani a kár előzményei között, így meg kell különböztetni az okok jogi minősítését érdemlő előzményeket a többitől. Ezen elméletből az következik, hogy nem mindegyik ‑károkozónak feltétlenül ugyanakkora a felelőssége.

67      Az uniós jogot illetően a megfelelő okozatiság elmélete irányába tapasztalható elmozdulás. Az uniós bíróság ugyanis kimondta, hogy az Unió csupán olyan kár miatt vonható felelősségre, amely kellően közvetlen módon ered az érintett intézmény jogellenes magatartásából (lásd: 2000. október 24‑i Fresh Marine kontra Bizottság ítélet, T‑178/98, EU:T:2000:240, 118. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2010. március 19‑i Gollnisch kontra Parlament ítélet, T‑42/06, EU:T:2010:102, 110. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; lásd továbbá szintén ebben az értelemben: 2012. július 10‑i Interspeed kontra Bizottság ítélet, T‑587/10, nem tették közzé, EU:T:2012:355, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), és hogy a fellebbezőnek kell bizonyítani, hogy az elkövetett kötelezettségszegés nélkül a kár nem következett volna be, és a kötelezettségszegés a bekövetkezett kár meghatározó oka (lásd ebben az értelemben: 1998. szeptember 30‑i Coldiretti és társai kontra Tanács és Bizottság ítélet, T‑149/96, EU:T:1998:228, 116–121. pont).

68      Emellett szintén az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy amennyiben egyfelől az intézménynek felrótt magatartás olyan szélesebb folyamatba illeszkedik, amelyben harmadik személyek is részt vettek, másfelől az állítólagos kár közvetlen oka e harmadik személyek egyikének beavatkozása, a bíróságnak kell megvizsgálnia, hogy e beavatkozást pusztán a felrótt magatartás elfogadása elkerülhetetlenné tette volna‑e, vagy éppen ellenkezőleg, önálló szándék megnyilvánulásának minősül (lásd ebben az értelemben: 2009. április 30‑i CAS Succhi di Frutta kontra Bizottság ítélet, C‑497/06 P, nem tették közzé, EU:C:2009:273, 61. és 62. pont; 2009. december 18‑i Arizmendi és társa kontra Tanács és Bizottság ítélet, T‑440/03, T‑121/04, T‑171/04, T‑208/04, T‑365/04 és T‑484/04, EU:T:2009:530, 92. és 93. pont). Az önálló szándék esetén a bíróságnak kell megállapítania az okozati összefüggés megszakadását.

69      Az is az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy azon felfogás, amely szerint az okozati összefüggés fennállásához elegendő, hogy a jogellenes magatartás a kár bekövetkezésének szükséges feltételét képezze, abban az értelemben, hogy e magatartás hiányában az nem következett volna be, nem felel meg az uniós jogban uralkodó felfogásnak. Az okozati összefüggés ilyen széles felfogása ugyanis nem az EUMSZ 340. cikk második bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatból ered. Ez utóbbi rendelkezés ugyanis közvetlenül, vagy kellően közvetlenül az érintett intézmény jogellenes magatartásából eredő károkra korlátozza az Unió felelősségét, ami különösen kizárja, hogy az említett felelősség kiterjedjen az olyan kárra, amely e magatartásnak csak távoli következménye (lásd ebben az értelemben: 2007. december 12‑i Atlantic Container Line és társai kontra Bizottság ítélet, T‑113/04, nem tették közzé, EU:T:2007:377, 39. és 40. pont). E logika alapján a Törvényszék azt is kimondta, hogy pusztán az, hogy a jogellenes magatartás a kár bekövetkeztének szükséges feltételét képezi, mivel e magatartás hiányában az nem következne be, nem elegendő az okozati összefüggés megállapításához (2011. november 30‑i Transnational Company „Kazchrome” és ENRC Marketing kontra Tanács és Bizottság ítélet, T‑107/08, EU:T:2011:704, 80. pont).

70      Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a fenti 67–69. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat nem zárja ki eleve a feltételek egyenértékűsége elméletének alkalmazását, és kizárólag annak megállapítását teszi lehetővé, hogy ha az intézmény által elkövetett kötelezettségszegés távoli a kártól, és ha a bíróság megállapítja az okozati összefüggés megszakadását, a feltételek egyenértékűségének elméletét el kell vetni. Ennélfogva abban az esetben viszont, amikor a kár közvetlenül vagy kellően közvetlenül az intézmény kötelezettségszegéséből ered, tehát amikor e kötelezettségszegés nem olyan távoli a kártól, hogy az megszakítaná az okozati összefüggést, az uniós bíróság alkalmazhatja a feltételek egyenértékűségének elméletét.

71      Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy az uniós bíróság megítélése szerint a kár közvetlenül és biztosan nemcsak egy okból eredhet, hanem azt több olyan ok is kiválthatja, amely meghatározó módon együtt hat a kár bekövetkeztében. Ezen ítélkezési gyakorlat vonatkozik mindazonáltal az érintett intézmény felelősségének a károsult saját magatartása folytán való enyhítésének esetére, a károsult ugyanis nem tanúsította a teljes megkövetelt gondosságot kárának elkerülése vagy mérséklése érdekében (lásd ebben az értelemben: 1986. június 12‑i Sommerlatte kontra Bizottság ítélet, 229/84, EU:C:1986:241, 24–27. pont).

72      Végül a fenti 70. pontra tekintettel, abban az esetben, ha az intézmény azon védelmi kötelezettség elmulasztásáért felelős, amely hozzájárult azon konkrét kár bekövetkeztéhez, amelynek elkerülését az említett kötelezettség célozta, meg kell állapítani, hogy e kötelezettségszegés – még ha nem is tekinthető a kár egyetlen okának – kellően közvetlenül hozzájárulhatott annak bekövetkeztéhez. Így valamely harmadik személy – előre látható vagy előre nem látható – cselekményét a bíróság tekintheti úgy, hogy az nem okozta az okozati összefüggés megszakadását, és olyan körülménynek sem minősül, amely az intézményt teljes mértékben mentesíti a felelőssége alól, a két ok – nevezetesen az intézmény vétkes kötelezettségszegése és a harmadik személy cselekménye – ugyanazon kár bekövetkeztéhez járult hozzá.

73      Márpedig a jelen esetben a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítéletnek „Az okozati összefüggésről és a felelősségkizárási ok (az áldozat kötelezettségszegése és harmadik személyre visszavezethető körülmény) fennállásáról” címe alatt kifejtett megfontolások, amelyekben a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 177. pontjában megállapította, hogy a Bizottság kellően súlyosan megsértette a személyi állománya biztonságának biztosítására irányuló kötelezettségét, ami alkalmas a Bizottság felelőssége megállapításának megalapozására, abból a feltevésből indulnak ki, hogy meg kellett állapítani, hogy Alessandro Missir Mamachi magatartása és az elkövető cselekménye alkalmazta volt‑e arra, hogy teljesen vagy részben mentesítse a Bizottságot a felelőssége alól.

74      Ezt követően a Közszolgálati Törvényszék az érvelésében egyaránt hivatkozott a megfelelő okozatiság elméletét és a feltételek egyenértékűségének elméletét alkalmazó ítéletekre. Az elsőfokú ítélet 179. és 180. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat ugyanis a megfelelő okozatiság elméletének irányát tűnik követni, amennyiben a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 179. pontjában azon ítélkezési gyakorlatot idézte, amely szerint az Unió csupán olyan kár miatt vonható felelősségre, amely kellően közvetlen módon ered az érintett intézmény jogellenes magatartásából. Az említett ítélet 180. pontjában a Közszolgálati Törvényszék azon ítélkezési gyakorlatra is hivatkozott, amely szerint a felperesnek kell azt bizonyítania, hogy az elkövetett kötelezettségszegés nélkül a kár nem következett volna be, és a kötelezettségszegés a kár meghatározó oka. Az elsőfokú ítélet 192. pontjában továbbá a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy „[j]óllehet a Bizottság teremtette meg a kár bekövetkeztének feltételeit, […] e kötelezettségszegésnek nem közvetlen és elkerülhetetlen következménye a kettős emberölés.”

75      Az elsőfokú ítélet 181. pontjában viszont a Közszolgálati Törvényszék az 1986. június 12‑i Sommerlatte kontra Bizottság ítéletre (229/84, EU:C:1986:241, 24–27. pont), az 1994. február 3‑i Grifoni kontra Bizottság ítéletre (C‑308/87, EU:C:1994:38, 17. és 18. pont) és a 2000. október 24‑i Fresh Marine kontra Bizottság ítéletre (T‑178/98, EU:T:2000:240, 135. és 136. pont) hivatkozott, amelyek szerint a kár közvetlenül és biztosan nem csak egy okból eredhet, hanem azt több olyan ok is kiválthatja, amely meghatározó módon együtt hat a bekövetkeztében.

76      Ezt követően a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 191–197. pontjában meghatározta az elkövető felelősségének mértékét a kár bekövetkeztében, és következésképpen a Bizottság felelősségének mértékét.

77      A túlélési esély elvesztését illetően a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy az e kárért való közvetlen és kizárólagos felelősség a Bizottságnak tudható be, és hogy Alessandro Missir Mamachi esélye a sérülései túlélésére olyan csekély volt, hogy 20%‑ra becsülhető.

78      A kettős emberölést illetően, amint az a fentiekben megállapításra került, a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 192. pontjában megállapította, hogy nem a Bizottságnak kell e kár miatt a fő felelősséget viselnie, mivel a kötelezettségszegésének nem volt közvetlen és elkerülhetetlen következménye a kettős emberölés. A Közszolgálati Törvényszék ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az emberölést olyan személy követte el, akinek indítéka lopás volt, és akinek a magatartása nem volt előre látható, rámutatva arra, hogy ezen értékelés a 89/391 irányelv elveire utal, amely az 5. cikkének (4) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a munkáltató felelőssége korlátozható olyan tények miatt, amely a munkáltató által nem befolyásolhatók, szokatlanok és előre nem láthatók. Az elsőfokú ítélet 193. pontjában ugyanakkor a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy valamely harmadik személy cselekményei nem mentesíthetik teljes mértékben a Bizottságot a felelőssége alól, és megállapította, hogy azon megoldás, amely ezen intézményt teljes mértékben mentesítené a felelőssége alól, aligha lenne összhangban azon ítélkezési gyakorlattal, amely elismeri, hogy valamely kárnak több oka is lehet. A Közszolgálati Törvényszék így figyelembe vette azon ítélkezési gyakorlatot, amely a feltételek egyenértékűségének elméletét alkalmazza. A Közszolgálati Törvényszék ezáltal lényegében valójában nem előre nem láthatónak tekintette az elkövető cselekményét, vagy még inkább, úgy tekintette azt, mint amely főszabály szerint ilyen jellegű, hanem azt mondta ki, hogy a feltételek egyenértékűségének elméletét alkalmazó ítélkezési gyakorlat igazolja a Bizottság felelősség alóli teljes mentesítésének kizárását. Ezért a Közszolgálati Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a Bizottság felelősségének mértéke a kettős emberölés elkövetésében 30%, az összes okozott kár tekintetében pedig 40%.

79      Az okozati összefüggés két különböző elmélete által sugallt indokolás ellenére a Közszolgálati Törvényszék lényegében a feltételek egyenértékűségének elméletét részesítette előnyben, és nem a megfelelő okozatiság elméletét. Az elsőfokú ítélet 183. pontjában, amely a kötelezettségszegés és a kettős emberölés közötti okozati összefüggésre vonatkozik, a Közszolgálati Törvényszék ugyanis kimondta, hogy Livio Missir Mamachi kellőképpen bizonyította az okozati összefüggés biztos és közvetlen jellegét, és ha a Bizottság teljesítette volna a tisztviselője védelmének biztosítására irányuló kötelezettségét, a kettős emberölés nem következett volna be. A Közszolgálati Törvényszék kimondta továbbá, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy az okozati összefüggés egyfelől – az elsőfokú ítélet 189. pontja szerint – Alessandro Missir Mamachi gondatlansága folytán, másfelől – ugyanezen ítélet 193. pontja szerint – a harmadik személy cselekménye folytán megszakadt. Végül, különösen valamely harmadik személy cselekményét illetően a Közszolgálati Törvényszék ugyanezen 193. pontban megállapította, hogy a Bizottság felelősségének teljes kizárása nem lenne összhangban az elsőfokú ítélet 181. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlattal, amely elismeri, hogy valamely kárnak több oka is lehet. Márpedig ezen ítélkezési gyakorlat, amely a feltételek egyenértékűségének elméletére hivatkozik, a jelen esetben nem releváns, mivel az intézmény felelősségének az áldozat saját magatartása folytán való mérséklésének esetére vonatkozik. E téves hivatkozás ellenére a fenti 70. pontban kifejtett indokok folytán nyilvánvaló, hogy az ítélkezési gyakorlat nem zárja eleve ki a feltételek egyenértékűsége elméletének alkalmazását, elismerve, hogy a bíróságnak kell értékelnie, hogy a kötelezettségszegés nem tekinthető a kártól távol eső oknak. Így a Közszolgálati Törvényszék érvelése során arra a következtetésre jutott, hogy e két ok, a Bizottság biztonsági kötelezettségének vétkes megszegése és egy harmadik személy cselekménye együttesen járult hozzá a kettős emberöléshez. A Közszolgálati Törvényszék végeredményben a feltételek egyenértékűségének elméletét alkalmazta.

80      Ennek során a Közszolgálati Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot.

81      Először is meg kell jegyezni, hogy a fellebbezők állításával ellentétben a fenti 67–69. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kiderül, hogy főszabály szerint valamely intézmény vétkes kötelezettségszegése önmagában nem elegendő annak megállapításához, hogy ezen intézmény magatartása a bekövetkezett kár biztos és közvetlen oka. Az ítélkezési gyakorlat ezzel kapcsolatban azt is kifejtette, hogy amennyiben egyfelől az intézménynek felrótt magatartás olyan szélesebb folyamatba illeszkedik, amelybe harmadik személyek is részt vettek, másfelől az állítólagos kár közvetlen oka e harmadik személyek egyikének beavatkozása, a bíróságnak kell megvizsgálnia, hogy e beavatkozást pusztán az intézménynek felrótt magatartás elfogadása elkerülhetetlenné tette volna‑e, vagy éppen ellenkezőleg, e beavatkozás az önálló szándék megnyilvánulásának minősült. Így a bíróság feladata megállapítani, hogy az okozati összefüggés megszakadt‑e, és ebből levonni a következtetéseket.

82      Másodsorban azt is meg kell jegyezni, hogy a Közszolgálati Törvényszék a megfelelő okozatiság elméletét alkalmazta, és ez eredményezte a fellebbezők kérelmének elutasítását. Meg kell ugyanis állapítani, hogy a megfelelő okozatiság elméletének mechanikus és szigorú alkalmazása minden esetben az intézmény felelősség alóli mentesítését vonja maga után, amennyiben – a fenti 68. pontban hivatkozott, harmadik személyek cselekményére vonatkozó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően – az említett cselekmény szisztematikusan az okozati összefüggés megszakadását jelenti, aminek következménye az intézménynek a felelősség alóli lényegi mentesülése.

83      Harmadsorban emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy azon felfogás, amely szerint az okozati összefüggés fennállásához elegendő, hogy a jogellenes magatartás a kár bekövetkeztének szükséges feltételét képezze, abban az értelemben, hogy e magatartás hiányában az nem következett volna be, nem felel meg az uniós jog szerinti felfogásnak. Amint a fenti 70. pontban felidézésre került, ezen ítélkezési gyakorlat azonban nem zárja eleve ki a feltételek egyenértékűségének elméletét. A bíróság értékelésére van ugyanis bízva, hogy valamely harmadik személy önálló szándékának megnyilvánulása alkalmas‑e arra, hogy az okozati összefüggés megszakadásához vezessen. Így bebizonyosodhat, hogy valamely harmadik személy beavatkozása, még ha az az önálló szándékának megnyilvánulása is, nem szakítja meg az okozati összefüggést a kötelezettségszegés és a kár között, mivel az intézmény és a harmadik személy ebben az esetben egyaránt hozzájárul a kár bekövetkeztéhez. A jelen fellebbezés esetén e tekintetben a Közszolgálati Törvényszék által az elsőfokú ítéletben a Bizottság kötelezettségszegése és a bekövetkezett kár között felállított okozati összefüggést nem cáfolja a Bizottság, kivéve azon esetet, ha a Törvényszék helyt adna a jelen jogalap első vagy második részének. Így e lehetőségen kívül a fellebbviteli bíróság nem vizsgálhatja felül a Közszolgálati Törvényszék által végzett értékelést, amely kimondta, hogy a Bizottságnak a személyi állománya védelmének biztosítására irányuló kötelezettség megszegéséért fennálló felelőssége hozzájárult azon konkrét kár bekövetkeztéhez, amelynek elkerülését az említett kötelezettség célozta, és így valamely harmadik személy – előre látható vagy előre nem látható – cselekménye nem okozhatta az okozati összefüggés megszakadását, és olyan körülménynek sem tekinthető, amely a Bizottságot teljes mértékben mentesíti a felelőssége alól, a két ok – nevezetesen az intézmény vétkes kötelezettségszegése és a harmadik személy cselekménye – ugyanazon kár bekövetkeztéhez járult hozzá.

84      A Közszolgálati Törvényszék ezért nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor kimondta, hogy a védelmi kötelezettség elmulasztásában megnyilvánuló azon kötelezettségszegés esetén, amely hozzájárult azon konkrét kár bekövetkeztéhez, amelynek elkerülését az említett kötelezettség célozta, ezen intézményt akkor is e kár társokozójának kell tekinteni, ha ez utóbb nem minősíthető a kár fő felelősének.

85      E következtetést nem cáfolja a fellebbezők által a jogalap harmadik részében kifejtett többi érv.

86      Először is, a jogalap első részében a fellebbezők azt állítják, hogy a Közszolgálati Törvényszéknek elsődlegesen a Bizottság felelősségének kizárására irányuló érvelése logikátlan és ellentmondásos, amennyiben a Közszolgálati Törvényszék – miután az elsőfokú ítélet 183. pontjában megállapította a Bizottság kötelezettségszegése és a kettős emberölés közötti okozati összefüggés „közvetlen és biztos” jellegét – az említett ítélet 192. pontjában azt állapította meg, hogy az említett kötelezettségszegésnek nem volt „közvetlen és elkerülhetetlen” következménye e kettős emberölés, és így nem tudható be a Bizottságnak a fő felelősség.

87      Elegendő azt megállapítani, hogy a fellebbezők érve az elsőfokú ítélet téves értelmezésén alapul. Először is az elsőfokú ítélet 183. pontjában a Közszolgálati Törvényszék nem azt mondta ki, hogy a Bizottság volt a kár egyedüli felelőse, hanem azt, hogy „[a] Bizottság […] közvetlenül hozzájárult a kár megtörténtéhez, megteremtve a kár bekövetkeztének feltételeit” a személyi állománya védelmére irányuló kötelezettség megsértése révén. A Közszolgálati Törvényszék tehát arra a következtetésre jutott a következő mondatban, hogy „[a]z okozati összefüggés közvetlen és biztos jellege tehát bizonyítható.” Végeredményben a Közszolgálati Törvényszék annak kimondására szorítkozott, hogy azon ítélkezési gyakorlat alapján, amely elismeri, hogy ugyanazon kárnak több oka is lehet, a Bizottság kötelezettségszegése tekinthető kellően közvetlennek az Alessandro Missir Mamachi megölése tekintetében fennálló felelőssége megalapozásához. Noha ezen, az elsőfokú ítélet 181. pontjában hivatkozott és a feltételek egyenértékűségének elméletét felidéző ítélkezési gyakorlat nem releváns a jelen ügyben, mivel az az intézmény felelősségének az áldozat saját magatartása miatti mérséklésének esetére vonatkozik, a fenti 70. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból következik, hogy nem eleve kizárt a feltételek egyenértékűsége elméletének alkalmazása abban az esetben, amikor a bíróság megállapítja, hogy a kötelezettségszegés nem távoli oka a kárnak.

88      Másodsorban az elsőfokú ítélet 192. pontjában a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy nem állítható megalapozottan, hogy a Bizottságnak kell e kár miatt a fő felelősséget viselnie, mivel még akkor is, ha ő teremtette meg az ilyen kár bekövetkeztének feltételeit, e kötelezettségszegésnek nem közvetlen és elkerülhetetlen következménye a kettős emberölés, az emberölést ugyanis olyan személy követte el, akinek indítéka lopás volt, és akinek a magatartása nem volt előre látható. A Közszolgálati Törvényszék ezzel kapcsolatban hivatkozott arra, hogy e megfontolás nem áll ellentétben a 89/391 irányelv elveivel, amely az 5. cikkének (4) bekezdésében előírja, hogy a munkáltató felelőssége korlátozható olyan tények miatt, amelyek bekövetkezése a munkáltató által nem befolyásolható, szokatlan és előre nem látható körülményeknek tulajdonítható. E tekintetben pontosítani kell, hogy az említett cikk elismeri a tagállamok azon lehetőségét, hogy a munkáltatókat teljes mértékben mentesítsék az előre nem látható körülményekért való felelősség alól, vagy mérsékeljék azt. A Közszolgálati Törvényszék tehát ezen érvelés keretében mondta ki, hogy a Bizottság vétkes kötelezettségszegésének nem volt közvetlen és elkerülhetetlen következménye a kettős emberölés.

89      Az elsőfokú ítélet 193. pontjában azonban a Közszolgálati Törvényszék rámutatott arra, hogy a Bizottságot a felelősség alól teljes mértékben mentesítő megoldás, amely az elsőfokú ítélet 192. pontjában kifejtettek szigorú alkalmazásának következménye lenne, nincs összhangban azon ítélkezési gyakorlattal, amely elismeri, hogy valamely kárnak több oka is lehet. Végeredményben a Közszolgálati Törvényszék által az elsőfokú ítélet 192. pontjában tett megállapítás mindössze indokolásának egy szakasza, és csak az elsőfokú ítélet 193. pontjában vonja le elemzésének következtetéseit, és határoz úgy, hogy nem alkalmazza a 192. pontban felidézett elvet, amely a Bizottság teljes mentesítését jelentené, és jut arra a következtetésre, hogy ez utóbbi és a harmadik személy együttesen közreműködött a kár bekövetkeztében. Emellett a Közszolgálati Törvényszék e következtetése összhangban áll az elsőfokú ítélet azon értelmezésével, amely szerint az olyan védelmi kötelezettség vétkes megszegése esetén, amely hozzájárult azon kár bekövetkeztéhez, amelynek elkerülését az említett kötelezettség célozta, az intézményt a bekövetkezett kár társokozójának kell tekinteni, és a harmadik személy cselekménye nem tekinthető olyan körülménynek, amely teljes mértékben mentesíti a felelőssége alól.

90      Másodsorban, különösen a harmadik személy szándéka – nevezetesen a lopás és emberölés – tekintetében el kell utasítani a fellebbezők több, a jogalap második és harmadik részében felhozott azon érvét is, amelyek a Közszolgálati Törvényszéknek a Bizottság vétkes kötelezettségszegése következményeinek előre látható vagy előre nem látható jellegére vonatkozó értékelésével kapcsolatosak. E tekintetben a fellebbezők azt állítják, hogy a szándék jellegével kapcsolatos különbségtétel egyrészt ellentmondásos a rabati Cour d’appel (fellebbviteli bíróság) megállapítására tekintettel, másfelől logikátlan, mivel a rabati képviselet személyi állományának biztonságát illetően figyelembe vett kockázat a terrorveszély volt. Ezenfelül a felperesek azzal érvelnek, hogy téves a Bizottság felelősségének a 89/391 irányelv elveinek alapján való korlátozása, amely az 5. cikkének (4) bekezdésében előírja, hogy a munkáltató felelőssége korlátozható különösen olyan tények miatt, amelyek bekövetkezése a munkáltató által nem befolyásolható, szokatlan és előre nem látható körülményeknek tulajdonítható; továbbá azt állítják a fellebbezők, hogy mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy a körülmények rendkívüliek voltak, a Bizottság felelős, mivel az elsőfokú ítélet 183. pontjában a Közszolgálati Törvényszék megállapította, hogy ha a Bizottság teljesítette volna a tisztviselője védelmének biztosítására irányuló kötelezettségét, a kettős emberölés nem következett volna be.

91      Először is nem lehet eredményes a szándék jellegének ellentmondásos és logikátlan voltára vonatkozó érv. Amint arra a Bizottság helyesen mutatott rá, a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 184. pontjában megállapította, hogy a terrorveszély kockázata és a köztörvényes bűncselekmények közötti különbség nem befolyásolja az előző pontban kifejtett okozati összefüggés közvetlen és biztos jellegének megítélését. A Közszolgálati Törvényszék az említett pontban továbbá kimondta, hogy észszerű annak megállapítása, hogy a terrorista merénylet megelőzésére szánt intézkedéseknek a fortiori hatékony védelmet kellene biztosítaniuk a tisztviselő lakóhelyére való betörés ellen. Ennélfogva, még annak elismerése esetén is, hogy a rabati Cour d’appel (fellebbviteli bíróság) által megállapított tényekre tekintettel a Közszolgálati Törvényszék ellentmondásos és logikátlan megállapítást tett az elkövető szándékára vonatkozóan, e megállapítás nem befolyásolja a Bizottság felelősségére vonatkozó értékelését.

92      Másodsorban el kell utasítani a Közszolgálati Törvényszék által a 89/391 irányelv 5. cikkére tett hivatkozással szemben előadott érvet. A fellebbezők állításával szemben ugyanis a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 192. pontjában nem e cikkre alapította az értékelését. A Közszolgálati Törvényszék, miután megállapította, hogy a Bizottság teremtette meg a kár bekövetkeztének feltételeit, mivel megsértette a személyi állománya védelmére irányuló kötelezettséget, hozzátette, hogy a kettős emberölésért fennálló fő felelősség nem tudható be ez utóbbinak, mivel a kettős emberölés előre nem látható esemény eredménye volt. Ezt követően a Közszolgálati Törvényszék arra a következtetésre jutott, hogy e megállapítás nem áll ellentétben a 89/391 irányelvben, és különösen az 5. cikkének (4) bekezdésében foglalt elvekkel. A fellebbezők érve így az elsőfokú ítélet indokolása mellékes részének minősül, tehát azon ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, amely szerint a határozat mellékes részére irányuló fellebbezési jogalapot el kell utasítani, el lehet utasítani (lásd: 2015. február 25‑i Walton kontra Bizottság ítélet, T‑261/14 P, EU:T:2015:110, 75. pont).

93      Mindenesetre meg kell jegyezni, hogy még annak elismerése esetén is, hogy az említett cikkre való hivatkozás téves, mivel a harmadik személy magatartása nem volt előre nem látható, e hiba nem befolyásolja azon eredményt, amelyre a Közszolgálati Törvényszék az érvelése végén jutott. A fent végzett vizsgálatból ugyanis az következik, hogy a Közszolgálati Törvényszék helyesen állapította meg, hogy a Bizottság és a harmadik személy együttesen működött közre a kár bekövetkeztében, ami azt jelenti, hogy egyikük sem tekinthető fő felelősnek.

94      Végül, harmadsorban el kell utasítani azt az érvet, amely szerint még annak elismerése estén is, hogy a körülmények kivételesek voltak, a Bizottságot felelősnek kell tekinteni, mivel az elsőfokú ítélet 183. pontjában a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy ha ez utóbbi eleget tett volna a tisztviselője védelmének biztosítására irányuló kötelezettségének, nem került volna sor a kettős emberölésre. A fellebbezők ismét azt állítják ezen érvvel, hogy – mivel a Bizottság elmulasztotta a személyi állományának védelmére irányuló kötelezettséget – az ezt követő eseményekből eredő minden következmény neki tudható be. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy ha a Közszolgálati Törvényszék a megfelelő okozatiság elméletére vonatkozó ítélkezési gyakorlatot alkalmazta volna, azt kellett volna megállapítania, hogy a Bizottság vétkes kötelezettségszegése önmagában nem elegendő a felelősségének megállapításához. Ezért a Közszolgálati Törvényszék nem követet el hibát, amikor a vétkes kötelezettségszegés jellege – nevezetesen azon védelmi kötelezettség megsértése, amely hozzájárult azon konkrét kár bekövetkeztéhez, amelynek elkerülését az említett kötelezettség célozta – folytán lényegében úgy ítélte meg, hogy a Bizottság és a harmadik személy ugyanazon kár társokozója.

95      Ennélfogva a fent kifejtett megfontolások fényében el kell utasítani az első jogalap első három részét.

 A jogalap negyedik, a Bizottság egyetemleges felelősségére vonatkozó részéről

96      A második jogalap második részével a fellebbezők azt állítják, hogy még annak elismerése esetén is, hogy nem a Bizottságot kell a kárt okozó cselekmény fő felelősének tekinteni, egyetemlegesen felelősségre vonható a teljes kár megtérítéséért. A fellebbezők lényegében a felelősség Közszolgálati Törvényszék általi megosztását vitatják, azt állítva, hogy a Bizottságot az elkövetővel egyetemlegesen kell felelősnek tartani.

97      E tekintetben a fellebbezők azt állítják, hogy a Bizottság egyetemleges felelőssége először is a tagállamok jogában közös elvekből, másodsorban a személyzeti szabályzat rendszeréből, harmadsorban pedig a másodlagos uniós jogból ered.

98      Először is a fellebbezők azt állítják, hogy különös szabályok és ítélkezési gyakorlat hiányában a tagállamok jogában közös általános elvekre kell hivatkozni. E tekintetben a német, a spanyol, a francia, a belga és az olasz ítélkezési gyakorlatot idézik, amelyek elismerik, hogy amennyiben a kár bekövetkeztében több cselekmény játszott közre, a többiekkel egyetemlegesen mindegyik felelős az okozott teljes kárért. A fellebbezők továbbá arra hivatkoznak, hogy a kötelezettségek különböző forrása esetén is alkalmazható az egyetemleges felelősség. Ezzel kapcsolatban Van Gerven főtanácsnok Spie–Batignolles kontra Bizottság ügyben (201/86, nem tették közzé, EU:C:1989:300) ismertetett indítványának 12. pontjára hivatkoznak, amelyben a főtanácsnok megállapította, hogy „[a] tagállami jogszabályoknak a Bíróság Kutatási és Dokumentáció szolgálata által végzett összehasonlító elemzéséből kiderül, hogy a tagállamok többsége elismeri, hogy amennyiben bizonyítást nyert, hogy valamely szerződéses […] és szerződésen kívüli kötelezettségszegés egyetlen kárt okozott, e két kötelezettségszegés elkövetői egyetemlegesen felelőssé tehetők e kárért.”

99      Másodsorban, a személyzeti szabályzat rendszerét illetően a fellebbezők azt állítják, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikkének értelmezése azt sugallja, hogy különösen alkalmazandó az egyetemleges felelősség elve, amennyiben a kárt okozó eseményt az intézmények jogellenes magatartása tette lehetővé. A fellebbezők azt állítják ugyanis, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikke azon különleges esetekre vonatkozik, amikor a Bizottság – anélkül, hogy saját felelőssége megállapítható lenne – a személyi állományával szemben fennálló segítségnyújtási kötelezettsége folytán egyetemlegesen felelős a kárt okozó esemény elkövetőjével, aki ellen a későbbiekben keresetet indíthat. A jelen esetben a Közszolgálati Törvényszék megállapította, hogy a Bizottság teljes mértékben felelős a kárt okozó eseményért. Teljesen logikátlan lenne tehát annak elismerése, hogy a Bizottság egyetemlegesen felelős, amikor a felelősségét nem állapították meg, az ellenkező, jóval súlyosabb, a jelen esethez hasonló esetben viszont nem, amikor a kárt okozó esemény megvalósításában közreműködött.

100    Harmadsorban, a másodlagos uniós jogot illetően a fellebbezők azt állítják, hogy az erőszakos bűncselekmények áldozatainak kárenyhítésére vonatkozó uniós jogszabályok elvei, amelyek a bűncselekmények áldozatainak kárenyhítéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/80/EK tanácsi irányelvből (HL 2004. L 261., 15. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 7. kötet, 65.o.) erednek, az egyetemleges felelősség irányába mutatnak. Az említett irányelv, amelyet az erőszakos bűncselekmények áldozatainak kártalanításáról szóló, 1983. november 24‑én Strasbourgban aláírt európai egyezmény ösztönzött, azon az elven nyugszik, hogy amennyiben a jogsértés elkövetője nem tudja a teljes kárt megtéríteni, a tagállamok kötelesek e kártérítéshez hozzájárulni. A fellebbezők azt állítják, hogy logikusnak tűnik, hogy e kötelezettség nem alkalmazandó a Bizottságra abban az esetben, amikor maga is közreműködött a kárt okozó esemény megvalósításában. Még ha ezen uniós jogszabály csak a tagállamokra nézve kötelező, úgy ítélik meg, hogy a többek között a 2004/80 irányelvben foglalt szolidaritási elvet mindenekelőtt alkalmazni kell az uniós intézményekre, különösen abban az esetben, amikor a kárt okozó eseményt a Bizottság vétkes magatartása tette lehetővé.

101    A Bizottság azt állítja, hogy valamely intézmény cselekménye és valamely harmadik személy cselekménye közrehatásának szabályát illetően nem bír relevanciával a tagállamok jogrendjéből eredő elvekre való hivatkozás. Először is, az intézmények egyetemleges felelőssége esetleges meghatározásához egyedüli jogszabály a személyzeti szabályzat, amennyiben az EUMSZ 270. cikk kimondja, hogy az Unió Bírósága az Unió és az alkalmazottai közötti minden vitás ügy elbírálására vonatkozó hatáskörét a „személyzeti szabályzatban […] megállapított keretek között és feltételek mellett” gyakorolhatja. E tekintetben a Bizottság azt állítja, hogy a személyzeti szabályzat kizárólag a 24. cikkének első bekezdésében tesz utalást az egyetemleges felelősségre, amely szerint a Közösségek egyetemlegesen megtérítik a tisztviselőnek az elszenvedett kárt, amennyiben azt nem a tisztviselő szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása okozta és az elkövetőtől nem tudott kártérítést kapni. A személyzeti szabályzat továbbá a 85a. cikkében előírja az áldozat, a tisztviselő vagy a jogutódjai harmadik személlyel szembeni jogainak és keresetindítási jogának az Unió javára történő átruházását, esetlegesen kivéve a tisztviselő halálát, balesetét vagy megbetegedését okozó, harmadik személy által okozott káresemény miatt harmadik személy ellen indított keresetet. Másodsorban a Bizottság azt állítja, hogy az olasz és belga bíróságok fellebbezők által hivatkozott ítéleteiben az egyetemleges felelősséget az indokolta, hogy a kötelezettség forrása azonos volt, másképpen fogalmazva a „káresemények” a polgári jog körébe tartoztak, míg a jelen esetben az elkövető felelőssége emberölés bűncselekményének elkövetéséből származik, a Bizottság mint munkáltató felelőssége ugyanakkor „közigazgatási‑polgári” jelleggel rendelkezik.

102    Legelőször azt az érvet kell meg kell vizsgálni, amely szerint az egyetemleges felelősség a személyzeti szabályzat rendszeréből következik. A fellebbezők azt állítják ugyanis, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikke azon különleges esetekre vonatkozik, amikor a Bizottság, anélkül, hogy saját felelőssége megállapítható lenne, a személyi állományával szemben fennálló segítségnyújtási kötelezettsége folytán egyetemlegesen felelős a kárt okozó esemény elkövetőjével, aki ellen a későbbiekben keresetet indíthat, a tisztviselőt a beosztása vagy feladatainak ellátása következtében ért kár esetén. A jelen esetben a Közszolgálati Törvényszék megállapította, hogy a Bizottság felelős a kárt okozó eseményért. Ezért logikátlan lenne, ha a Törvényszék elismerné, hogy a Bizottság egyetemlegesen felelős, amennyiben a felelősségét nem állapították meg, az ellenkező, jóval súlyosabb esetben viszont nem, amikor a kárt okozó esemény megvalósításában közreműködött. A fellebbezők lényegében a személyzeti szabályzat 24. cikkének alternatív értelmezését javasolják, amely szerint az egyetemleges felelősség elvének alkalmazása független attól, hogy a tisztviselőt a beosztása vagy feladatainak ellátása következtében érte‑e a kár, hanem attól függ, hogy az intézmény követett‑e el kötelezettségszegést. A fellebbezők végeredményben azt állítják, hogy az, hogy Alessandro Missir Mamachit beosztása vagy feladatainak ellátása következtében érte kár, nem bír jelentőséggel a Bizottság egyetemleges felelősségének megállapítása tekintetében. Véleményük szerint azt kell megvizsgálni, hogy az intézmény követett‑e el kötelezettségszegést, vagy sem.

103    A Bizottság azzal érvel, hogy a személyzeti szabályzat csak abban az esetben hivatkozik az intézmények egyetemleges felelősségére, amikor a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása következtében a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdésében említett cselekmények áldozata. Ennélfogva a Bizottság kizárólag abban az esetben felelős, amennyiben a tisztviselőt beosztása vagy feladatainak ellátása következtében éri kár. A Bizottság továbbá megjegyzi, hogy a Közszolgálati Törvényszék a jelen esetben kizárta a személyzeti szabályzat 24. cikkének alkalmazását az elsőfokú ítélet 220–225. pontjában. A Bizottság azt is állítja, hogy a személyzeti szabályzat 85a. cikke előírja a tisztviselő vagy a jogutódjai felelős harmadik személlyel szembeni jogainak és keresetindítási jogának az Unió javára történő átruházását, és hogy egyébként polgári fél volt a marokkói bíróság előtti büntetőeljárásban.

104    Előzetesen meg kell jegyezni, hogy – amint azt a Bizottság megjegyzi – a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítéletben elutasította az arra alapított jogalapot, hogy a Bizottság a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében köteles lenne egyetemlegesen megtéríteni az elszenvedett károkat, mivel Alessandro Missir Mamachit nem beosztása vagy feladatainak ellátása következtében érte kár.

105    Egyfelől, noha a Közszolgálati Törvényszék helyesen utasította el a jelen ügyben a személyzeti szabályzat 24. cikkének alkalmazását, meg kell állapítani, hogy az említett cikknek nem hatása, hogy kizárja az egyetemleges felelősséget valamely intézmény vétkes magatartása folytán a tisztviselőt ért kár esetén.

106    A személyzeti szabályzat 24. cikkét alkotó két bekezdést ugyanis együttesen kell értelmezni, A jelen jogvitára alkalmazandó változatukban előírták, hogy „[a] Közösségek segítséget nyújtanak minden tisztviselőnek, különösen olyan személy elleni eljárásban, aki a tisztviselő vagy családtagjai sérelmére, a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása miatt fenyegetést, becsületsértést, rágalmazást, illetve bármely személy vagy vagyon elleni támadást követett el”, és hogy „egyetemlegesen megtérítik a tisztviselőnek az ilyen esetben elszenvedett kárt, amennyiben azt nem a tisztviselő szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása okozta, és az elkövetőtől nem tudott kártérítést kapni.” Ennélfogva a Közszolgálati Törvényszék joggal utasította el az első fokon felhozott jogalapot, mivel Alessandro Missir Mamachit nem feladatainak ellátása közben ölték meg. Így a fellebbezők állításával szemben e cikk alkalmazásának feltétele, hogy a tisztviselőt beosztása vagy feladatainak ellátása következtében érje kár.

107    Meg kell azonban állapítani, hogy egyrészt azon tisztviselő esetében, akit beosztása vagy feladatainak ellátása következtében ért kár, a Közösségek egyetemlegesen megtérítik az elszenvedett kárt, akár kötelezettségszegés okozta azt, akár nem; másrészt az egyetemleges felelősség fogalmának nincsen ilyen rendeltetése, ha a tisztviselőt a feladatai ellátásán kívül érte kár, és az említett kárral okozati összefüggésben semmilyen jogellenes magatartás nem róható fel az intézménynek, abban az esetben viszont, amikor valamely intézmény vétkesen működött közre a tisztviselő által a feladatainak ellátásán kívül elszenvedett kár bekövetkeztében, a személyzeti szabályzat hallgatása – amint azt a Bizottság állítja – nem értelmezhető úgy, hogy annak hatása az intézmény egyetemleges felelősségének kizárása.

108    E tekintetben az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) 13. pontjában a Bíróság kimondta, hogy a személyzeti szabályzatban és a szabályozásban szereplő bármely kifejezett rendelkezés hiányára nem lehet érvet alapítani a tisztviselő és jogutódjai kiegészítő kártérítéshez való jogának kizárása érdekében, amennyiben valamely intézmény a közös jog alapján felelős a balesetért, és ha a személyzeti szabályzat szerinti ellátások nem elegendők az elszenvedett kár teljes megtérítéséhez. Igaz ugyan, hogy ezen ítélet azon esetre vonatkozik, amikor az intézmény kötelezettségszegését a tisztviselő feladatainak ellátása keretében követték el, azon elvet mondja ki, amely szerint a személyzeti szabályzat hallgatása nem jelenti mindannak a kizárását, ami nincs itt kifejezetten előírva. Ezen elv tehát átültethető a jelen ügy körülményeire.

109    A Bizottság által a személyzeti szabályzat 85a. cikkével kapcsolatban felhozott érv nem cáfolja e következtetést. Az említett cikk ugyanis az Unióra azon esetben történő jogátruházásra vonatkozik, amikor a kár harmadik személynek tudható be, míg a jelen esetben az Unió a megvalósult kár társokozójának tekintendő. Ezért az, hogy a marokkói bíróság előtti büntetőeljárásban polgári fél volt, nem bír relevanciával annak meghatározása tekintetében, hogy el kell‑e ismerni az elkövetővel való egyetemleges felelősségét.

110    Annak megállapítását követően, hogy a személyzeti szabályzat hallgatása nem zárja ki a tisztviselőt az intézmény vétkes magatartása folytán ért kárért való felelősséget, és azon kérdés vizsgálata előtt, hogy az említett felelősség nyugodhat‑e a tagállamok jogában közös elveken, a Bizottság által felhozott két kifogást kell megvizsgálni.

111    A Bizottság először is azt állítja, hogy az intézmény magatartása és a harmadik személy cselekménye együttes közrehatásának szabályával kapcsolatban a tagállamok jogrendjéből eredő elvekre való hivatkozás nem bír relevanciával, mivel az EUMSZ 270. cikknek megfelelően az Unió Bírósága az Unió és az alkalmazottai közötti minden vitás ügy elbírálására vonatkozó hatáskörét a személyzeti szabályzat keretei között gyakorolja, másodsorban pedig azt állítja, hogy amennyiben a kártérítési kötelezettség forrása eltérő – az elkövető esetében az a marokkói büntetőjog által szabályozott emberölés bűncselekményének elkövetéséből ered, a Bizottság mint munkáltató esetében pedig „közigazgatási‑polgári” jelleggel bír – az egyetemleges felelősség nem ismerhető el, mivel a két kötelezettség forrása különböző.

112    Az első kifogást a fenti 106. és 107. pontban kifejtett érvelés alapján el kell utasítani. Az ugyanis, hogy a személyzeti szabályzat nem tartalmaz az azon intézmény egyetemleges felelősségére vonatkozóan szabályokat, amely közreműködött a tisztviselőt a feladatainak ellátásán kívül ért kár megvalósításában, nincs olyan hatása, hogy automatikusan kizárja az ilyen felelősség elvét.

113    Ami a második kifogást illeti, azt is el kell utasítani. Ugyanis, bár vitathatatlan, hogy az uniós bíróságnak nincs hatásköre az elkövető kötelezettségszegésének elismerésére, ami a marokkói büntetőjog hatálya alá tartozik, továbbra is kiterjed a hatásköre az intézmény felelősségének megállapítására, amennyiben az egyedül vagy harmadik személlyel kárt okozott a tisztviselőnek. Maga a személyzeti szabályzat nyújt olyan értelmezést, amely lehetővé teszi a Bizottság érvének elutasítását. Ha ugyanis Alessandro Missir Mamachit a feladatainak ellátása következtében ölték volna meg, a Bizottság a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében egyetemlegesen felelős lenne az elkövetővel. Bizonyos, hogy az, hogy Alessandro Missir Mamachit nem a feladatainak ellátása következtében ölték meg, megakadályozza az említett cikk alkalmazását, a szövege azonban azt támasztja alá, hogy valamely harmadik személy felelősségének jellege nem befolyásolja az intézményt – mint a kár társokozóját – terhelő egyetemleges felelősséget. A személyzeti szabályzat 24. cikkéből ugyanis az következik, hogy az uniós bíróság köteles lehet elbírálni valamely intézmény harmadik személy cselekménye folytán fennálló egyetemleges felelősségének kérdését, mivel a harmadik személy felelősségének jellege semmiképpen nem befolyásolja az uniós bíróság azon hatáskörét, hogy valamely intézmény egyetemleges felelősségéről határozzon.

114    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdése kimondja, hogy a Közösségek egyetemlegesen megtérítik a tisztviselőnek az általa elszenvedett kárt, amennyiben az elkövetőtől nem tudott kártérítést kapni. E rendelkezést a Törvényszék úgy értelmezte, hogy a tisztviselő által indított kártérítési kereset elfogadhatóságának feltétele a belső jogorvoslati lehetőségek kimerítése, amennyiben azok hatékonyan biztosítják az érintett személyek védelmét, és a hivatkozott kár megtérítésére vezethetnek (2011. július 12‑i Bizottság kontra Q ítélet, T‑80/09 P, EU:T:2011:347, 67. pont). Márpedig ezen ítélkezési gyakorlat nem alkalmazható analógia útján a jelen ügyben. Ezen értelmezést ugyanis azon esetben dolgozták ki, amikor az intézmény nem követett el kötelezettségszegést, míg a jelen esetben a Bizottság olyan kötelezettségszegést követett el, amely hozzájárult a kár bekövetkeztéhez. Ezért, ha abban az esetben, amikor az intézmény nem követett el kötelezettségszegést, a Törvényszék annak lehetőségét, hogy a tisztviselő ezen intézménytől valamely harmadik személy által okozott kár megtérítését követelje, ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a tisztviselő a nemzeti bíróság előtt megtegye a szükséges lépéseket a neki járó kártérítés érvényesítése érdekében, annak elkerülése céljából, hogy ne azonnal az intézménytől követelje, anélkül hogy megkísérelte volna a harmadik személytől követelni e kártérítést, ezen elvnek a jelen esetre való alkalmazása egyáltalán nem volna kielégítő és igazságos, mivel a Bizottság a harmadik személlyel együtt követte el azt a cselekményt, amely a tisztviselőt ért kárt okozta. Emellett az ügy irataiból következik, hogy az emberölést elkövető harmadik személy elleni büntetőeljárásban e személy fizetésképtelenségét megállapította a rabati Cour d’appel (fellebbviteli bíróság), amely szimbolikusan egy dirham (MAD) megfizetésére kötelezte az eljárásba polgári félként beavatkozó Unió javára. Ezért, mivel a jelen ügyben a harmadik személy fizetésképtelen volt, még kevésbé tűnik kielégítőnek az a következtetés, hogy a fellebbezők keresete nem elfogadható azon az alapon, hogy ez utóbbiak nem merítették ki a marokkói jogrendben előírt jogorvoslati lehetőségeket.

115    E következtetést nem cáfolja az 1967. július 14‑i Kampffmeyer és társai kontra Bizottság ítélet (5/66, 7/66, 13/66–16/66, és 18/66–24/66, nem tették közzé, EU:C:1967:31), amelyet Wahl főtanácsnok a Ledra Advertising és társai kontra Bizottság és EKB egyesített ügyben hozott ítéletben (C‑8/15 P–C‑10/15 P, EU:C:2016:290, 106. pont) idéz, amely ítéletben a Bíróság lényegében azt állapította meg, hogy az Unió és a tagállamok szerződésen kívüli egyetemleges felelőssége esetén az állítólagosan sérelmet szenvedett magánszemélyeknek először a hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság előtt kell eljárást indítaniuk, ha főképp vagy elsődlegesen a tagállami hatóságok felelősek az állítólagos jogsértésért. Az egyetemleges felelősség ezen esete ugyanis az Unió és a tagállam közötti vegyes igazgatási helyzetre vonatkozik, míg a jelen esetben a ténybeli körülmények különbözők.

116    Azt kell tehát megvizsgálni, hogy a tagállami jogrendekből következik‑e azon általános elv, amely elismeri az ugyanazon kár társokozói egyetemleges felelősségét, és az alkalmazható‑e a jelen ügyben, amennyiben valamely intézmény közreműködött a tisztviselőt feladatainak ellátásán kívül ért kár megvalósításában.

117    Először is emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 340. cikk második bekezdése értelmében „[s]zerződésen kívüli felelősség esetén az Unió a tagállamok jogában közös általános elveknek megfelelően megtéríti az intézményei vagy alkalmazottai által feladataik teljesítése során okozott károkat.”

118    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a tagállamok jogából következik azon közös általános elv, amely szerint a jelen ügyben szereplőkhöz hasonló körülmények esetén a nemzeti bíróság elismeri ugyanazon kár társokozóinak egyetemleges felelősségét, mivel méltányosnak tekinti azt, hogy a sérelmet szenvedett személynek egyfelől ne kelljen meghatároznia az egyes károkozók kárért való felelősségének a mértékét, másfelől ne kelljen viselnie azon kockázatot, hogy a közülük általa beperelt személy fizetésképtelenné válik.

119    E megfontolásokra tekintettel azt a következtetést kell levonni, hogy a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor 40%‑ra korlátozta a Bizottság részvételét az Alessandro Missir Mamachi gyermekeit ért nem vagyoni kár megtérítésében. Ezért anélkül, hogy szükséges lenne megvizsgálni a másodlagos uniós jogra alapított érvet, helyt kell adni a második jogalap negyedik részének.

 A harmadik, arra alapított jogalapról, hogy a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot annak megállapításával, hogy a vagyoni kárt teljes mértékben megtérítették a személyzeti szabályzat szerinti ellátások

120    A fellebbezők előzetesen arra hivatkoznak, hogy – amint azt a fellebbezés A.2. mellékletében szereplő 2. sz. táblázat mutatja – az elsőfokú ítélet 202. pontjában említett összeg azon ellátások összességét jelenti, amelyekre Alessandro Missir Mamachi gyermekei a 18. életévük betöltéséig jogosultak, vagyis 1 381 077 euróra, és amelyre jogosultak lehetnek, amennyiben a család látja el őket és folytatják tanulmányaikat a 26. életévük betöltéséig, vagyis 1 097 298 euróra. Emellett a fellebbezők hozzáteszik, hogy Alessandro Missir Mamachi négy gyermekének a tartózkodási helyük szerinti országban, a Belga Királyságban, az egyetemi tanulmányok rendszerint 22 és 23 éves kor között befejeződnek. Következésképpen, eltekintve az 1 097 298 euró összeg tisztán hipotetikus jellegétől, amelynek kifizetését számos olyan feltételhez kötötték, amelyek nagy valószínűséggel nem teljesülhetnek, a fellebbezők mindenképpen úgy ítélik meg, hogy ezen összegek nem vonhatók le az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekének járó kártérítés összegéből.

121    Ezt követően a fellebbezők azt állítják, hogy a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot annak megállapításával, hogy minden, a személyzeti szabályzat szerinti ellátást – ideértve a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti átalányösszegű kártérítéstől eltérő ellátásokat is – figyelembe kell venni annak értékelésekor, hogy a Bizottság által okozott kárt megtérítették‑e már.

122    E jogalap alátámasztásaként a fellebbezők először is azzal érvelnek, hogy a Bizottság által hivatkozott és a Közszolgálati Törvényszék által az elsőfokú ítélet 204. pontjában idézett 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) nem alkalmazható a jelen ügy körülményeire. Véleményük szerint ezen ítélet nem minden személyzeti szabályzat szerinti ellátásra vonatkozik, hanem kizárólag a személyzeti szabályzat 73. cikkében szereplő átalányösszegű kártérítésre.

123    Másodsorban a fellebbezők azt állítják, hogy az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekének a személyzeti szabályzat alapján fizetett nyugdíjellátások nem vonhatók le a Bizottságnak felróható kár után járó kártérítés összegéből, mivel a nyugdíj jellegű ellátásokat a tisztviselő által a munkaviszonya címén megszerzett jog alapján kapja, és amely – mint a tisztviselő saját joga – automatikusan átszáll az örököseire. E tekintetben a fellebbezők megerősítik, hogy az ettől eltérő következtetés Alessandro Missir Mamachi négy gyermekével szembeni hátrányos megkülönböztetést eredményezne, mivel ez utóbbiaknak a gyakorlatban ugyanazon összeget kellene megkapniuk, mint a természetes úton elhunyt tisztviselő gyermekeinek. A fellebbezők azt állítják továbbá, hogy az uniós jogrendből eredő szabályok hiányában az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) a 22. pontjában az intézménynek a tisztviselővel szembeni szerződésen kívüli felelősségére vonatkozó, a tagállamok nagy részében létező jogra utal.

124    Harmadsorban, ami azt illeti, hogy – amint arra a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 111. pontjában hivatkozott – Livio Missir Mamachi „nem terjesztett elő kérelmet azon nyugdíjjogosultságok elvesztése miatt, amelyeket a fia ugyanezen időszakban szerezhetett volna meg”, a fellebbezők azt állítják, hogy „a Missir Mamachi örökösei által elszenvedett vagyoni kár mértékét azon szociális ellátások figyelembevétele nélkül határozták meg, amelyre az elhunyt tisztviselő jogosult lett volna, tekintve hogy az elhunyt által megszerzett nyugdíjjogosultságokat ellensúlyozta azon árvasági nyugdíj, amelyet [ez utóbbi gyermekei részére] kifizettek”. E tekintetben a fellebbezők úgy ítélik meg, hogy az Alessandro Missir Mamachi gyermekei részére nyugdíjbiztosítás címén fizetett ellátások megfelelnek azon összegnek, amelyet ez utóbbi valószínűleg kapott volna a személyzeti szabályzatban foglalt nyugdíjkorhatár elérését követően. E megfontolásokra tekintettel a fellebbezők kiemelik, hogy ha a nyugdíjjogosultságokat levonnák a kártérítésből, az e jogosultságokhoz kapcsolódó összegeket kétszeresen csökkentenék. Egyfelől kizárják őket a vagyoni kár számszerűsítéséből. Másfelől levonják azokat a megölt tisztviselő örököseinek járó kártérítésből.

125    A Bizottság azt állítja, hogy a Közszolgálati Törvényszék helyesen ítélte meg úgy, hogy a bíróság annak értékelése során, hogy az elszenvedett kárt megtérítette‑e az intézmény vagy sem, minden személyzeti szabályzat szerinti ellátást figyelembe vett. E megfontolás alátámasztásaként a Bizottság az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítéletre (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) és az 1999. szeptember 9‑i Lucaccioni kontra Bizottság ítéletre (C‑257/98 P, EU:C:1999:402) hivatkozik, amelyben a Bíróság kifejtette, hogy a tisztviselőnek a kár közös jog szerinti megtérítésére való joga mindössze kiegészítő jellegű, és kizárólag akkor áll fenn, ha a személyzeti szabályzaton alapuló rendszer ellátásai nem elegendők az okozott kár teljes megtérítéséhez. Ebből következik, hogy a Bizottság szerint, ha a nyugdíjbiztosítás címén folyósított ellátásokat nem vonják le a kártérítésből, a jogutódok kétszeres kártérítést kapnak, nevezetesen az árvasági nyugdíjakat és a kár megtérítése után járó összeget.

126    A Bizottság azt állítja, hogy – amint azt a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 202. pontjában kiemelte – a Bizottság már kifizetett a jogutódoknak olyan összegeket, amelyek meghaladják a személyzeti szabályzat szerint rendszerint fizetett ellátásokat. A Bizottság szerint ez bizonyítja, hogy figyelembe vette Alessandro Missir Mamachi halálának különleges körülményeit az ellátások nyújtásakor, ily módon kizárta a hátrányos megkülönböztetés helyzetét.

127    A fellebbezőknek az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) alapjául szolgáló ügyben szereplő tagállami jogrendekre történő hivatkozását illetően a Bizottság megjegyzi, hogy ezen ítélet 22. pontjában a Bíróság nem az intézménynek a szóban forgó tisztviselővel szembeni szerződésen kívüli felelősségére vonatkozó, a tagállamok nagy részében létező jogra hivatkozik, hanem egy baleset következményeként G. Leussink felesége és lányai számára fizetendő kártalanításra, amelyet a Bíróság minden esetre kizárt. A Bizottság hozzáteszi továbbá, hogy a Bíróságnak és a Törvényszéknek a közös jogot érintő kötelezettségszegés megtérítésére irányuló kereset kiegészítő jellegét megállapító ítélkezési gyakorlatára tekintettel a fellebbezők állításaival szemben nem állítható, hogy nem léteznek a tisztviselőket ért kár megtérítéséhez való jogot szabályozó uniós jogszabályok. Következésképpen a Bizottság szerint a tagállami ítélkezési gyakorlatra való hivatkozás nem bír semmilyen referenciával.

128    Végül a kétszeres levonás kockázata tárgyában a Bizottság megjegyzi, hogy a Közszolgálati Törvényszék által az elsőfokú ítélet 111. pontjában tett állítás „teljességgel mellékes és másodlagos, és ezért hatástalan”.

129    Előzetesen meg kell állapítani, hogy noha a fellebbezők kérelmükben 3 975 329 euró vagyoni kár megtérítését kérik, a fellebbezésben nem vitatják a Közszolgálati Törvényszék által – az Alessandro Missir Mamachi által a nyugdíjba vonulásának időpontjáig kapott díjazása alapján – meghatározott 3 millió euró összeget, amely a Közszolgálati Törvényszék által azon összeggel csökkentett összeg, amelyet ez utóbbi és a felesége a saját szükségleteire fordított volna. A jelen jogalappal a fellebbezők ugyanis annak vitatására szorítkoznak, hogy a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy minden személyzeti szabályzat szerinti ellátást, ideértve a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti átalányösszegű kártérítéstől eltérő ellátásokat is, figyelembe kell venni a vagyoni kár megtérítéséhez. Emellett, még annak elismerése esetén is, hogy a 3 975 329 euró összegű vagyoni kár megtérítését kérve a fellebbezők vitatják a 3 millió euró összeg Közszolgálati Törvényszék általi meghatározását, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, amennyiben a Közszolgálati Törvényszék megállapította a kár fennállását, akkor a kérelem korlátain belül kizárólag a Közszolgálati Törvényszék rendelkezik hatáskörrel a kártérítés módjának és mértékének megállapítására, feltéve hogy a Közszolgálati Törvényszék az ítéleteit – azok Törvényszék általi felülvizsgálhatósága érdekében – megfelelően indokolja, és a kár megállapítását illetően azokban megjelöli az elfogadott összeg meghatározása céljából figyelembe vett kritériumokat (lásd ebben az értelemben: 2014. november 5‑i Bizottság kontra Thomé ítélet, T‑669/13 P, EU:T:2014:929, 79. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Így – mivel a fellebbezők nem fejtették ki, hogy a Közszolgálati Törvényszék milyen hibát követett el a 3 millió euró összeg meghatározása során alkalmazott szempontok alkalmazásakor – azt a következtetést kell levonni, hogy ezen összeg megfelel az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét ért vagyoni kár megtérítésének.

130    Ezt követően egyrészt az a Közszolgálati Törvényszék által az elsőfokú ítélet 204. pontjában hivatkozott 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) – amely ítélet a fellebbezők szerint nem alkalmazható a jelen ügy körülményeire –, másrészt a Bizottság által az észrevételeiben hivatkozott 1999. szeptember 9‑i Lucaccioni kontra Bizottság ítélet (C‑257/98 P, EU:C:1999:402) terjedelmét kell tisztázni.

131    Az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) alapjául szolgáló ügyben a Bíróságnak azon kérdésről kellett határoznia, hogy a személyzeti szabályzat 73. cikkében és a szabályozásban szereplő, baleseti elleni biztosítás kimerítő jellegű kártérítési rendszert alkot‑e, amely munkahelyi baleset esetén kizár minden egyéb, a közös jog elvein alapuló kár és kamatai címén felmerülő igényt. G. Leussink, a felesége és négy gyermeke ugyanis kiegészítő kártérítés iránti kérelmet terjesztett elő, azt állítva, hogy a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti kártérítés csak a baleset gazdasági következményeire terjed ki, és a vagyoni kárukra nem. A Bíróság az ítélet 11. pontjában mindenekelőtt megállapította, hogy a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti biztosítás a szolgálat során, illetve azon kívül bekövetkezett balesetek elleni, hozzájáruláson alapuló általános biztosítási rendszeren nyugszik, és hogy az ellátáshoz való jog független a baleset okozójától és az ő felelősségétől. Ezt követően ezen ítélet 13. pontjában a Bíróság kimondta, hogy a személyzeti szabályzatban és a szabályozásban szereplő bármely kifejezett rendelkezés hiányára nem lehet érvet alapítani a tisztviselőnek és jogutódjainak a kiegészítő kártérítéshez való jogának kizárása érdekében, amennyiben valamely intézmény a közös jog alapján felelős a balesetért, és ha a személyzeti szabályzat szerinti ellátások nem elegendők az elszenvedett kár teljes megtérítéséhez.

132    Annak megállapítását követően, hogy munkahelyi balesetről volt szó, és hogy a kérdéses baleset a Bizottság felelősségét megalapozó gondatlanságnak tudható be (1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet, 169/83 és 136/84, EU:C:1986:371, 15–17. pont), a Bíróság 2 millió belga frank (BEF) összegű kártérítést ítélt meg G. Leussink számára. Ez utóbbi feleségét és négy gyermekét illetően a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a baleset családi életet érintő következményei a G. Leussinket ért kár hatásának minősülnek, és hogy azok nem szerepelnek azon károk között, amelyért a Bizottság mint munkáltató felelősségre vonható.

133    A Bizottság által az észrevételeiben hivatkozott, 1999. szeptember 9‑i Lucaccioni kontra Bizottság ítéletet (C‑257/98 P, EU:C:1999:402) illetően a Bíróság a 23. pontban megerősítette, hogy valamely balesetet vagy foglalkozási megbetegedést követően a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján kapott ellátásokat figyelembe kell vennie az uniós bíróságnak a helyrehozható kár értékelése során, az intézmény mint munkáltató felelősségét megalapozó kötelezettségszegés alapján a tisztviselő által indított kártérítési kereset keretében.

134    Így az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) és az 1999. szeptember 9‑i Lucaccioni kontra Bizottság ítélet (C‑257/98 P, EU:C:1999:402) pontosította a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján baleset vagy foglalkozási megbetegedést követően kapott ellátások és a közös jog szerinti kártérítési rendszer közötti kapcsolatot.

135    Először is, a személyzeti szabályzat 73. cikkében foglalt rendszer és a közös jog szerinti rendszer kiegészítő jellegű, ily módon kiegészítő kártérítési kérelem nyújtható be, amennyiben a közös jog szerint az intézmény felelős a balesetért és a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján folyósított ellátások nem elegendők az elszenvedett kár teljes megtérítéséhez (1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet, 169/83 és 136/84, EU:C:1986:371, 13. pont).

136    Másodsorban ezen elv alkalmazása révén az ítélkezési gyakorlat így tisztázta, hogy valamely balesetet vagy foglalkozási megbetegedést követően a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján kapott ellátásokat figyelembe kell venni a helyrehozható kár értékelése során, az intézmény mint munkáltató felelősségét megalapozó kötelezettségszegés alapján a tisztviselő által indított kártérítési kereset keretében. Ellenkező esetben ugyanis kétszeres kártérítésre kerülne sor (1999. szeptember 9‑i Lucaccioni kontra Bizottság ítélet, C‑257/98 P, EU:C:1999:402, 22. pont).

137    E két ítélet azonban nem határozott azon kérdésről, hogy minden társadalombiztosítási ellátást figyelembe kell‑e venni a helyrehozható kár meghatározása során. A jelen ügyben azonban a Közszolgálati Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor az elsőfokú ítélet 204. pontjában az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítéletre (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) hivatkozott.

138    Ugyanis, még ha az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) tárgya a személyzeti szabályzat 73. cikke szerint járó kártérítés és a közös jog alapján járó kártérítés közötti kapcsolat, ezen ítéletből nem következik, hogy a személyzeti szabályzatban előírt összes többi ellátást nem kell figyelembe venni az elszenvedett kár megtérítése címén fizetendő összeg meghatározása során. Emellett, amint arra a Bizottság hivatkozik, ha a nyugdíjbiztosítási ellátásokat, vagyis az árvasági nyugdíjat nem vonnák le a kár megtérítése címén fizetendő összegből, a jogutódok kettős kártérítésben részesülnének, az első az árvasági nyugdíjból, a második pedig a kártérítés címén fizetendő összegből állna. Az Alessandro Missir Mamachi jogutódjai által kapott árvasági nyugdíjak továbbá azon ellátásoknak felelnek meg, amelyeket Alessandro Missir Mamachi kapott volna, ha életben marad, tehát mint ilyeneket le kell vonni a vagyoni kár megtérítésére szolgáló összegből. Végül a személyzeti szabályzat 73. cikke (2) bekezdésének harmadik albekezdése szerint az elhalálozás esetén járó kártérítés a 3. fejezetben meghatározott ellátásokon felül, vagyis a 80. cikkben szereplő árvasági nyugdíjon felül nyújtható. Ezért hatástalan a fellebbezők azon érve, amely szerint az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítéletben (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) megállapított elv nem alkalmazható a jelen ügyben.

139    E következtetést nem cáfolják a fellebbezők azon érvei, amelyek szerint az Alessandro Missir Mamachi négy gyermeke részére a személyzeti szabályzat alapján folyósított árvasági nyugdíj levonható a Bizottságnak felróható kár után járó kártérítés összegéből, a mennyiben ez azt jelenti, hogy Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét természetes úton elhunyt tisztviselő gyermekeiként kell kezelni. E tekintetben elegendő megállapítani, hogy – a fellebbezők állításával ellentétben és amint azt a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 204. pontjában megállapította – a Bizottság figyelembe vette az adott ügy igen különleges körülményeit, és a természetes úton elhunyt tisztviselő jogutódjai számára a személyzeti szabályzatban foglalt kötelezettségeket meghaladó összegekben részesítette Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét. A Bizottság ugyanis post mortem előléptetésben részesítette Alessandro Missir Mamachit, és ezen előléptetés alapján számította ki a jogutódoknak járó ellátásokat. A Bizottság továbbá a személyzeti szabályzat 76. cikke alapján az eltartott gyermek számára nyújtott ellátások kétszeresének megfelelő havi összegben részesítette mindegyik gyermeket. Végül meg kell jegyezni, hogy a fellebbezők téves feltevésből indulnak ki, amennyiben azon tisztviselő gyermekei, aki nem baleset vagy foglalkozási megbetegedés következtében hunyt el, hanem természetes úton, nem kap a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján a baleset vagy foglalkozási megbetegedés következtében elhunyt tisztviselő gyermekei számára folyósított kártérítést. Ezért a fellebbezők nem állíthatják eredményesen, hogy a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, mivel nem róható fel neki, hogy megállapította, hogy Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét természetes úton elhunyt tisztviselő gyermekeiként kezelték.

140    A felperesek azon érvét is el kell utasítani, amely szerint az uniós jogrendből eredő szabályok hiányában az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) az intézménynek a tisztviselővel szembeni szerződésen kívüli felelősségére vonatkozó, a tagállamok nagy részében létező jogra utal. Ezen ítélet 22. pontjában ugyanis a Bíróság nem utalt a tisztviselővel szembeni szerződésen kívüli felelősségére vonatkozó, a tagállamok nagy részében létező jogra, és különösen nem a kifizetett társadalombiztosítási ellátások levonhatóságáról, hanem a baleset családi életet érintő következményeinek kártérítéséről, amelyet a Bíróság mindenesetre kizárt.

141    Mint hatástalant el kell utasítani a fellebbezők azon érvét is, amely szerint a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 111. pontjában tévesen alkalmazta a jogot, amikor kimondta, hogy a fellebbezők nem terjesztettek elő kérelmet a nyugdíjjogosultság elvesztése címén. A fellebbezők azt állítják ugyanis, hogy nem voltak kötelesek e jogosultságok címen kártérítést kérni, mivel azok nem vehetők figyelembe a vagyoni kár megtérítése címén járó összeg meghatározása során. Márpedig a fellebbezők állításával ellentétben a Közszolgálati Törvényszék az elsőfokú ítélet 111. pontjában annak megállapítására szorítkozott, hogy nem terjesztettek elő a nyugdíjjogosultságok elvesztése címén semmilyen kérelmet, annak ellenére, hogy az ítélkezési gyakorlat, különösen a 2004. október 5‑i Sanders és társai kontra Bizottság ítélet (T‑45/01, EU:T:2004:289, 167. pont) és a 2007. július 12‑i Sanders és társai kontra Bizottság ítélet (T‑45/01, EU:T:2007:221, 87–90. pont) elismeri, hogy e jogosultságok figyelembe vehetők a vagyoni kár értékelése során. Ezért az, hogy a fellebbezők úgy ítélik meg, hogy nem voltak kötelesek a nyugdíjjogosultságok elvesztése címén kérelmet előterjeszteni, nem befolyásolja a Közszolgálati Törvényszék helyes – és egyébként nem vitatott – értékelését, amely megállapította, hogy nem terjesztettek elő e címen semmilyen kérelmet.

142    Végül a fellebbezők azt állítják, hogy az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekének arra az esetre járó összeg, ha folytatnák tanulmányaikat a 26. életévük betöltéséig, hipotetikus jellegű, mivel annak folyósítása számos feltételtől függ, amelyek nagy valószínűséggel nem teljesülhetnek, így tehát nem vehetők figyelembe az általuk kapott ellátásként.

143    Az elsőfokú ítélet 202. pontjában a Közszolgálati Törvényszék megállapította, hogy a Bizottság által már kifizetett és a továbbiakban kifizetendő összeg meghaladja az 1,4 millió eurót, és elértheti a 2,4 millió eurót, ha az érintett ellátásokat a négy gyermek 26. életévének betöltéséig fizetni fogják. Ezért meg kell állapítani, hogy a Közszolgálati Törvényszék nem határozott kifejezetten ez utóbbi összegnek a kártérítés címén kapott összegből való levonhatósága elvéről.

144    E megfontolásokra tekintettel mint hatástalant el kell utasítani azt az érvet, hogy a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot az Alessandro Missir Mamachi négy gyermeke számára abban az esetben fizetendő összeg hipotetikus jellege tekintetében, ha 26. életévük betöltéséig folytatják tanulmányaikat, továbbá a harmadik jogalapot mint megalapozatlant egészében el kell utasítani.

145    A fenti megállapítások összességére tekintettel hatályon kívül kell helyezni az elsőfokú ítélet azon részét, amennyiben a Közszolgálati Törvényszék mint elfogadhatatlant elutasította a Livio Missir Mamachi és az Alessandro Missir Mamachi négy gyermeke nem vagyoni kárának megtérítése iránti kérelmeket, és a Bizottságnak az Alessandro Missir Mamachi jogutódjait ért nem vagyoni kárért fennálló felelősségét 40%‑ban korlátozta, noha a kár egyetemleges megtérítésére kellett volna köteleznie őt.

 Az elsőfokú keresetről

[omissis]

 Az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét ért vagyoni kár megtérítése iránti kérelemről

148    A fenti 118. és 119. pontból következik, hogy a Törvényszék egyetemlegesen kötelezi a Bizottságot az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét ért vagyoni kár megtérítésére. E kártérítés összegét 3 millió euró összegben állapítja meg.

149    Meg kell jegyezni, hogy a fenti 138. és 139. pontban a Törvényszék azt is kimondta, hogy a Közszolgálati Törvényszék helyesen állapította meg, hogy az árvasági nyugdíjakat figyelembe kell venni a vagyoni kár megtérítése tekintetében.

150    Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell a személyzeti szabályzat azon szabályaira, amelyeknek jelentőségük lehet a jelen ügyben azon ellátások tekintetében, amelyeket – mivel a vagyoni kárnak, vagyis az Alessandro Missir Mamachi díjazása elvesztésének megtérítési módjaként tekinthetők – le kell vonni a 3 millió euró összegből.

151    Először is a személyzeti szabályzat 70. cikkének első bekezdése előírja, hogy a tisztviselő elhalálozása esetén az eltartott gyermekeket az elhalálozás hónapját követő harmadik hónap végéig az elhunyt személy teljes díjazása megilleti. Másodsorban a személyzeti szabályzat 73. cikkének (2) bekezdése megállapítja, hogy az elhalálozás esetén az e rendelkezésben megjelölt családtagok az előző 12 hónap alatti illetményének havi összegei alapján kiszámított éves alapilletmény ötszörösével egyenlő átalányösszeget kapnak. Harmadsorban a személyzeti szabályzat 76. cikke előírja, hogy adományok, kölcsönök vagy előlegek adhatók azon tisztviselő jogutódai részére, akik többek között családi körülmények következtében különösen nehéz helyzetbe kerülnek. Negyedsorban a személyzeti szabályzat 80. cikke kimondja, hogy amennyiben a tisztviselő túlélő hozzátartozói nyugdíjra jogosult házastárs nélkül halálozik el, az elhunytnak a VII. melléklet 2. cikke szerinti, a halál időpontjában eltartott gyermekei a VIII. melléklet 21. cikkével összhangban árvasági nyugdíjra jogosultak. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a VIII. melléklet 21. cikke (2) bekezdésének második albekezdése szerint az árvák a VII. melléklet 3. cikkével összhangban iskoláztatási támogatásra jogosultak. Ötödsorban a személyzeti szabályzat 67. cikkének (2) és (4) bekezdéséből következik, hogy az eltartott gyermek után nyújtott támogatások folyósíthatók a tisztviselőtől eltérő személynek.

152    A jelen esetben az ügy irataiból kiderül, hogy először is a személyzeti szabályzat 70. cikkének első bekezdése alapján a Bizottság kifizette Alessandro Missir Mamachi négy gyermeke részére az előbbi 2006. október 1‑je és december 31‑e közötti teljes díjazását. Másodsorban a Bizottság a személyzeti szabályzat 73. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján összesen 414 308,90 euró összeget egyösszegű elhalálozási juttatás címén, valamint a személyzeti szabályzat X. mellékletének 25. cikke alapján a házastárs elhunyta miatt összesen 76 628,40 euró összeget fizetett ki. Harmadsorban a Bizottság 2007. január 1‑jétől a négy gyerek számára a személyzeti szabályzat 80. cikke szerinti árvasági nyugdíjat, vagyis havi 4376,82 euró összeget, és a személyzeti szabályzat VII. mellékletben foglalt iskoláztatási támogatást, vagyis havi 2287,19 euró összeget ismert el. Negyedsorban a személyzeti szabályzat 76. cikke alapján a Bizottság 2007. május 14‑i határozatával mind a négy gyermeknek 19 éves koráig az eltartott gyermek után nyújtott támogatás összegével megegyező rendkívüli havi segélyt állapított meg szociális okokból havi 1332,76 euró összegben. 2008. július 4‑én hozott határozatával a Bizottság 2008. augusztus 1‑jétől megkétszerezte ezt az összeget. Ötödsorban az elsőfokú ügy iratainak 4. mellékletéből kiderül, hogy Livio Missir Mamachi összesen havi 1453,84 euró összegű, eltartott gyermek után járó támogatást és az eltartott gyermek után járó négy adókedvezmény alkalmazását követően adócsökkentésben részesült, amely – az eltartott gyermek nélkül fizetendő adót és a ténylegesen fizetett adót figyelembe véve – 1015,78 euró összeg fizetését jelentette a Bizottság részéről.

153    Meg kell állapítani, hogy a X. melléklet 25. cikke alapján a házastárs halála miatt kapott 76 628,40 euró összegen kívül – amely nem tekinthető olyan eszköznek, amelynek segítségével a Bizottságnak teljesítenie kellett az Alessandro Missir Mamachi díjazásának elvesztéséből eredő vagyoni kár megtérítésének kötelezettségét – a személyzeti szabályzat 70. cikkének első bekezdése alapján kifizetett összeget, a személyzeti szabályzat 73. cikke (2) bekezdésének a) pontja címén folyósított egyösszegű elhalálozási juttatást, a személyzeti szabályzat 80. cikke alapján kifizetett árvasági nyugdíjakat, a személyzeti szabályzat VII. melléklete szerinti iskoláztatási támogatásokat, a személyzeti szabályzat 76. cikke alapján nyújtott rendkívüli havi segélyt, az eltartott gyermekek után járó támogatásokat, valamint az adókedvezménnyel kapcsolatos összeget le kell vonni a 3 millió euró összegből.

154    Az árvasági nyugdíjakat illetően a fenti 138. pontban megállapításra került, hogy ha azokat nem vonnák le a bekövetkezett vagyoni kár megtérítése címén járó összegből, a jogutódok kétszeres kártérítést kapnának. A személyzeti szabályzat 70. cikke alapján folyósított összeget illetően, az Alessandro Missir Mamachi három havi illetményének felel meg, és ezért figyelembe kell venni az ez utóbbi díjazása elvesztésével kapcsolatos kártérítés kifizetése tekintetében. A személyzeti szabályzat 73. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján nyújtott egyösszegű elhalálozási juttatást illetően a fenti 136. pontban a Törvényszék kifejtette, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint e kártérítést figyelembe kell venni a fizetendő kártérítési összeg meghatározása során (1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet, 169/83 és 136/84, EU:C:1986:371, 13. pont; 1999. szeptember 9‑i Lucaccioni kontra Bizottság ítélet, C‑257/98 P, EU:C:1999:402, 22. pont) Ugyanezen következtetés alkalmazandó a személyzeti szabályzat 76. cikke szerint nyújtott rendkívüli segélyre. A fenti 139. pontban megállapítottaknak megfelelően ugyanis e segély szorosan összefügg a személyzeti szabályzat 73. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján nyújtott kártérítéssel. Végül az iskoláztatási támogatásokat, az eltartott gyermek után járó támogatásokat, valamint az adókedvezmény címén kapott összegeket illetően meg kell állapítani, hogy ha Alessandro Missir Mamachi nem hunyt volna el, az illetményében megkapta volna azokat. Ezért azok szintén a díjazásának elvesztése miatti kifizetésnek tekinthetők.

155    E tekintetben rá kell mutatni, hogy kétségtelen, hogy – a fellebbezők állításának megfelelően – az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekének fizetendő bizonyos ellátások jövőbeli feltételekhez vannak kötve, nevezetesen hogy a gyermekek eltartottak maradjanak, és tanulmányokat folytassanak 26. életévük betöltéséig, elképzelhető, hogy e feltételeket nem teljesíti egy, kettő, három, vagy egyik gyermek sem. Emellett, amint arra a fellebbezők arra hivatkoznak, az is kiderülhet, hogy a négy gyermek olyan egyetemi tanulmányokat folytat, amelyeket 26. életévük betöltéséig befejeznek. Ezen esetekben azonban, noha a személyzeti szabályzat szerint ténylegesen kifizetett ellátások nem érik el a 3 millió euró összeget, a Bizottság köteles lesz az e különbség eléréséhez szükséges összeget kifizetni, amennyiben a bekövetkezett vagyoni kár megfelel e kártérítésnek. Amennyiben ugyanis a négy gyermek eltartott marad, és 26. életéve betöltéséig folytatja tanulmányait, vagy azokat ezen életkor betöltése előtt befejezi, a kifizetendő ellátások összegének folyósítása olyan eszköznek minősül, amelynek segítségével a Bizottságnak teljesítenie kell a kártérítési kötelezettségét, mivel az elszenvedett vagyoni kár megtérítése címén fizetendő 3 millió euró összeget jogerősen meghatározták.

[omissis]

 Az Alessandro Missir Mamachit, a négy gyermekét és a Livio Missir Mamachit ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelmekről

171    A jelen esetben a Törvényszék minden szükséges információval rendelkezik ahhoz, hogy az Alessandro Missir Mamachit, a négy gyermekét és a Livio Missir Mamachit ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelmekről határozzon. Elöljáróban pontosítani kell, hogy a vagyoni kár esetéhez hasonlóan a Bizottság nem teljesítette a személyi állománya védelmének kötelezettségét, és ezért az elszenvedett nem vagyoni kár társokozójának kell tekinteni.

 Az Alessandro Missir Mamachit ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelemről

172    A fellebbezők azt állítják, hogy a Bizottság jogellenes magatartása következtében Alessandro Missir Mamachit valódi és tényleges nem vagyoni kár érte. A fellebbezők szerint e kár a támadás időpontjától a halála időpontjáig neki okozott fizikai szenvedésből áll, amelyre valószínűleg az elvérzés következtében sor került, miután az elkövető a bűncselekmény helyszínén hagyta őt. Ehhez hozzá kell tenni az annak betudható pszichés zavar és trauma állapotát, hogy a támadást és szeretett felesége barbár meggyilkolását tehetetlenül nézte végig, küszöbön álló halálának tragikus tudatát, valamint – ha sikerül túlélniük a támadást – az apa és anya nélkül, árván maradó négy fiatal gyermeke sorsa miatt érzett bizonytalanság, szorongás és borzalmas félelem érzését. A fellebbezők szerint az Alessandro Missir Mamachit ért nem vagyoni kár megtérítéséhez való e jog az uniós jogból és az olasz jogból ered.

173    A Bizottság azt állítja, hogy az ilyen jellegű kár elismerése az olasz polgári törvénykönyv 2059. cikkének és az olasz alkotmány alapján alkotmányjogi védelemben részesülő javakra vonatkozó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően az olasz jogrendszer jellemzője. A Bizottság szerint az uniós közszolgálati jogban nincsen az ilyen jellegű kárra való hivatkozást lehetővé tévő jogi alap.

174    Előzetesen, nem lehet eredményes a Bizottság által felhozott azon kifogás, amely szerint az uniós közszolgálati jogban nincsen az ilyen jellegű kárra való hivatkozást lehetővé tévő jogi alap. Elegendő ugyanis megállapítani, hogy amint a fenti 107. pontban már felidézésre került, a személyzeti szabályzat hallgatása nem jelenti mindannak a kizárását, ami nincs itt kifejezetten előírva, mivel egy esetleges jogi alap következhet a tagállamok jogrendjéből eredő elvekből.

175    Azt kell tehát megvizsgálni, hogy a tagállamok jogrendjéből következik‑e olyan általános elv, amely elismeri az áldozat számára a halála időpontjáig neki okozott fizikai és pszichikai szenvedésből álló nem vagyoni kár megtérítéséhez való jogát.

176    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a fellebbezők állításával ellentétben a tagállamok jogából nem következik olyan közös általános elv, amely szerint az alapügy körülményeihez hasonló esetben a nemzeti bíróságnak meg kellene térítenie az ilyen jellegű nem vagyoni kárt.

177    Ennélfogva az Alessandro Missir Mamachit ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelmet el kell utasítani anélkül, hogy a Bizottság által e kérelemmel szemben felhozott elfogadhatatlansági kifogásról határozni kellene.

 Az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelmekről

178    A fellebbezők szerint Alessandro Missir Mamachi elhunyta miatt a négy gyermekét saját jogukon valódi és tényleges – mind erkölcsi, mind pedig egzisztenciális – nem vagyoni kár érte, amely hozzáadódik a szülői kapcsolat elvesztéséhez, és amelynek a megtérítéséhez való jogot mind az uniós jog, mind pedig az olasz jog megalapozza.

179    A fellebbezők arra hivatkoznak, hogy az állítólagos nem vagyoni kár a 2006. szeptember 18‑a éjjelének tragikus eseményeihez kapcsolódik, és az Alessandro Missir Mamachi négy gyermeke által elszenvedett azon borzalmas, pszichés és érzelmi traumának felel meg, hogy végignézték szüleik haláltusáját és halálának szörnyű és megrendítő jelenetét, majd ezt követően egész éjjel a holttestük mellett virrasztottak, mivel fiatal koruk folytán nem voltak képesek arra, hogy bármit tegyenek. E trauma az eredete a négy kiskorú gyermeket ért egzisztenciális kárnak, akiknek az egész életére rányomja bélyegét a gyermekkorukban átélt borzalmas és nyomasztó esemény, amelynek súlyos hatásai lehetnek az emberi és társadalmi kapcsolataik minőségére. Végül a szülői kapcsolat elveszítéséből eredő kár in re ipsa, és azon méltánytalan fájdalomból és szenvedésből áll, hogy örökre, ráadásul igen fiatalon elveszítették két szeretett szülőjüket.

180    A négy gyermeket ért nem vagyoni kár meghatározását illetően a fellebbezők körültekintésből az olasz ítélkezési gyakorlatra hivatkoznak, különösen a Tribunale di Milano (milánói rendes bíróság, Olaszország) által e célból készített táblázatok legfrissebb változatára. E táblázatok a túlélő szülők vagy gyermekek mindegyike számára fizetendő kártérítés normál esetére 106 376 euró és 212 752 euró közötti összeget jelölnek meg oly módon, hogy lehetővé tegye a kártérítésének az ügy konkrét körülményeihez való igazítását, e körülmények többek között más közeli hozzátartozók túlélésére vagy halálára, az azokkal való együttélésre vagy annak hiányára, a fennmaradó érzelmi családi kapcsolat minőségére és intenzitására, és az azon érzelmi kapcsolat intenzitására vonatkoznak, amely az elveszített személlyel fennálló szülői kapcsolatot jellemezte.

181    A fellebbezők hozzáteszik, hogy az olasz bíróságok állandó ítélkezési gyakorlatával összhangban a fenti 180. pontban említett összegek pusztán jelzésértékűek, és a különösen súlyos esetekben a bírák mérlegelésük szerint emelhetik azokat. E tekintetben a fellebbezők megjegyzik, hogy amennyiben egy kiskorú gyermek elveszíti mindkét szülőjét, a kártérítési összeget általában 25%‑kal emelik. A fellebbezők szerint az adott ügy egyedi és teljességgel különleges jellegére, valamint azon, különösen kegyetlen és tragikus körülményekre figyelemmel, amelyek között Alessandro Missir Mamachi elveszítette életét, az ily módon meghatározott összeget további 25%‑kal kell emelni.

182    Mindezen megfontolások fényében a fellebbezők az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét ért nem vagyoni kár megtérítése címén külön‑külön 319 128 euró, tehát összesen 1 276 512 euró összeget kérnek.

183    A Bizottság először is azt állítja, hogy nem ő okozta az Alessandro Missir Mamachit ért kárt. Ennélfogva a fellebbezők által idézett olasz ítélkezési gyakorlat nem irányadó, mivel az a nem vagyoni kárnak az áldozatok halálát okozó bűncselekmények elkövetői általi megtérítésére vonatkozik, míg a jelen esetben állítása szerint másodlagos volt az esetleges felelőssége a megfelelő biztonsági intézkedések állítólagos hiánya tekintetében elkövetett kötelezettségszegés folytán.

184    Másodsorban a Bizottság úgy véli, hogy az uniós közszolgálati jogban nem létezik a tisztviselő családtagjait ért nem vagyoni kár megtérítéséhez fűződő jog. E tekintetben a Bizottság azt állítja, hogy az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítéletben (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371), amelyben véleménye szerint az intézmény magatartása és a tisztviselőt ért esemény közötti kapcsolat nyilvánvalóan közvetlenebb volt, mint a jelen ügyben, a Bíróság megállapította, hogy a családtagokat érintő következmények pusztán a tisztviselőt ért olyan kár hatásai, amelyért nem lehetett az intézményt felelősnek tekinteni.

185    Harmadsorban és másodlagos jelleggel a Bizottság először is azt állítja, hogy az Alessandro Missir Mamachi négy gyermeke által elszenvedett azon borzalmas pszichés traumát illetően, hogy olyan kegyetlen és megrendítő jelenetet kellett végignézniük, mint szüleik halála, az eljárási iratokból nem derül ki, hogy a gyermekek végignézték‑e szüleik halálát, és hogy ezért az említett kárt nem bizonyították kellőképpen.

186    Másodsorban az azon trauma által okozott egzisztenciális kárt illetően, amely a fellebbezők szerint a jövőben súlyos következményekkel járhat a négy gyermek emberi és társadalmi kapcsolataira nézve, a Bizottság megjegyzi, hogy egyfelől a fellebbezők által hivatkozott olasz ítélkezési gyakorlat szerint önmagában az egzisztenciális kár nem létezik önálló kategóriaként, másfelől e kár csak akkor téríthető meg, ha azt az áldozat, vagyis az elkövető – amely a jelen esetben nem a Bizottság – által megvalósított bűncselekmény tárgya közvetlenül szenvedte el.

187    Harmadsorban azon szülői kapcsolat elvesztéséből eredő kárt illetően, amely a fellebbezők szerint in re ipsa, a Bizottság pontosan a Corte suprema di cassazione (semmítőszék, Olaszország) fellebbezők által hivatkozott ítélkezési gyakorlata alapján jegyzi meg, hogy el kell utasítani ezt a következtetést. A Bizottság szerint ugyanis e következtetés semlegesíti a kártérítés funkcióját, amelyet nem a kár tényleges vizsgálatát követően, hanem egy kárt okozó magatartás miatti magánjellegű intézkedésként nyújtanak. Mindenesetre az említett kárt már megtérítették a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján nyújtott ellátások formájában, amely pontosan átalányösszegű kártérítést ír elő a tisztviselő halála esetén.

188    Negyed‑ és utolsósorban a Bizottság vitatja a Tribunale di Milano (milánói rendes bíróság) által készített táblázatoknak a jelen ügyben az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét által állítólagosan ért nem vagyoni kár összegének meghatározására való alkalmazását. Legelőször is e táblázatok a bűncselekmény elkövetője által fizetendő kártérítés esetére vonatkoznak, amely nyilvánvalóan nem alkalmazható a jelen ügyben, mivel nem a Bizottság a bűncselekmény elkövetője. Ezt követően e táblázatok egyetlen tagállamban, és azon belül is egyetlen bíróság által követett irányzatot képviselnek. Végül a Tribunale di Milano (milánói rendes bíróság) által készített táblázatoknak a fellebbezők által javasolt alkalmazása ellentétes a fellebbezők által a biológiai kárra utalással hivatkozott, azonban az erkölcsi kárra is átültethető állandó olasz ítélkezési gyakorlattal, amely szerint a táblázatok alkalmazásához az adott ügy körülményei alapján mindig megfelelő egyéniesítés szükséges.

189    Ezért a Bizottság megítélése szerint el kell utasítani az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét ért erkölcsi kár megtérítése iránti kérelmet.

190    Legelőször is a Bizottság által lényegében felhozott két kifogást kell megvizsgálni, amely azt állítja, amint a fenti 183. és 184. pontban kifejtésre került, hogy egyfelől csak másodlagosan felelős a négy gyermeket ért erkölcsi kárért, másfelől az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) alátámasztja, hogy a tisztviselő családtagjait érintő következmények pusztán a tisztviselőt ért olyan kár hatásai, amelyért az intézményt nem lehet felelősnek tekinteni.

191    Az első kifogást illetően emlékeztetni kell arra, hogy a fenti 84. pontból következik, hogy a Közszolgálati Törvényszék nem követett el hibát, amikor kimondta, hogy a védelmi kötelezettség elmulasztásában megjelenő kötelezettségszegés esetén, amely hozzájárult azon konkrét kár bekövetkeztéhez, amelynek elkerülését az említett kötelezettség célozta, ezen intézményt akkor is e kár társokozójának kell tekinteni, ha ez utóbb nem minősíthető a kár fő felelősének. Ezért el kell utasítani a Bizottság azon érvét, amely szerint másodlagosan felelős a kárért.

192    A második kifogást illetően a Bizottság úgy érvel, hogy az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítéletben (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) kimondott azon elv, amely szerint a tisztviselő családtagjait érintő következmények pusztán az előbbit ért olyan kár hatása, amelyért az intézményt nem lehetett felelősnek tekinteni, különösen alkalmazandó a jelen ügyben.

193    Először is, az 1986. október 8‑i Leussink kontra Bizottság ítélet (169/83 és 136/84, EU:C:1986:371) alapjául szolgáló ügytől eltérően, amelyben a munkahelyi balesetet szenvedett tisztviselő túlélte a balesetet, és kiegészítő kártérítést kapott, a jelen ügyben – amint az a fenti 177. pontból kiderül – Alessandro Missir Mamachi anélkül hunyt el, hogy ilyen kártérítést kapott volna, és ezért az elhunyt tisztviselő családtagjaira gyakorolt következmények nem lehetnek azonosak a túlélő tisztviselő családtagjaira gyakorolt következményekkel.

194    Másodsorban meg kell állapítani, hogy a tagállamok jogából következik azon közös általános elv, amely szerint a jelen ügyben szereplőkhöz hasonló körülmények esetén az ellátásoknak az elhunyt tisztviselő jogutódjai számára való automatikus folyósítását nem akadályozza meg az, hogy az említett jogutódok – ha úgy ítélik meg, hogy az elszenvedett károkra nem terjed ki az említett biztosítás, vagy a károkat az nem egészíti ki – a nem vagyoni káruk megtérítését a nemzeti bíróság előtt indított kereset útján is követeljék.

195    E tekintetben a tagállamok jogából azon közös általános elv is következik, amely szerint az elszenvedett nem vagyoni kár nem kerülhet kétszeresen megtérítésre. Ezért a bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy az ellátások automatikus folyósítását biztosító rendszer miként fedezi a jogutódokat ért nem vagyoni kár teljes körű, részleges vagy semmilyen megtérítését, majd ezt követően kell meghatároznia az említett kártérítési összeget. Végül a tagállamok jogából következik, hogy a jelen ügyben szereplőkhöz hasonló körülmények esetén a vagyoni kárra alkalmazandó egyetemleges felelősség elve a nem vagyoni kárra is alkalmazandó.

196    Ezért a Bizottság második kifogását is el kell utasítani.

197    Az Alessandro Missir Mamachi négy gyermekét ért nem vagyoni kár kártérítési összege meghatározásának alapjául szolgáló kritériumokat illetően a fellebbezők azt állítják, hogy az említett összeget úgy kell meghatározni, hogy figyelembe kell venni egyrészt a négy gyermeket ért azon pszichés és érzelmi traumát, hogy végignézték szüleik haláltusáját és halálának borzalmas és megrendítő jelenetét, majd ezt követően egész éjjel a holttesteik mellett virrasztottak, mivel fiatal koruk folytán nem voltak képesek bármit is tenni, másrészt a négy gyermeket ért egzisztenciális kárt, akiknek az egész életére rányomja bélyegét a gyermekkorukban átélt borzalmas és nyomasztó esemény, harmadrészt a szülői kapcsolat elveszítéséből eredő kárt, amely azon méltánytalan fájdalomból és szenvedésből áll, hogy örökre, ráadásul igen fiatalon elveszítették mindkét szülőjüket.

198    Anélkül, hogy a fellebbezők által hivatkozott különböző szempontokról kellene határozni, akik egyébként az olasz ítélkezési gyakorlatban kimunkált elvekre hivatkoznak, meg kell állapítani, hogy a tagállamok jogából következik azon közös általános elv, amely a jelen ügyben szereplőkhöz hasonló körülmények esetén elismeri a jogutódok – nevezetesen az elhunyt személy gyermekeinek és szülei – számára valamely hozzá közel álló személy halála által okozott erkölcsi fájdalomból álló, orvosolható nem vagyoni kárt, amely elvhez a fellebbezők által hivatkozott különböző szempontok összhangban állnak.

199    E tekintetben pontosítani kell, hogy a Bizottság állításával ellentétben a négy gyermeket ért nem vagyoni kár megtérítésére nem került sor a személyzeti szabályzat 73. cikke szerint nyújtott ellátások formájában, e cikk átalányösszegű kártérítést ír elő a tisztviselő halála esetére. A fenti 153. pontból ugyanis az következik, hogy az átalányösszegű kártérítést mindössze az Alessandro Missir Mamachi díjazásának elvesztéséből eredő vagyoni kár megtérítése céljából vették figyelembe. Az Alessandro Missir Mamachi halála folytán bekövetkezett nem vagyoni kár viszont a négy gyermek által érzett fájdalommal függ össze, és ezért nem fedezik a személyzeti szabályzat 73. cikke szerint nyújtott ellátások.

200    A nem vagyoni kár összegének meghatározását illetően meg kell állapítani, hogy a fellebbezők állításával ellentétben a Tribunale di Milano (milánói rendes bíróság) által készített táblázatok nem használhatók a jelen esetben. Amint ugyanis a Bizottság joggal megállapította, az uniós bíróság nem használhatja fel az egyetlen tagállamban készített táblázatokat az elhunyt uniós tisztviselő jogutódjait ért kár után járó kártérítési összeg meghatározásához. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az uniós bíróság feladata az összeg méltányos meghatározása (lásd ebben az értelemben: 1980. június 5‑i Oberthür kontra Bizottság ítélet, 24/79, EU:C:1980:145, 15. pont), kifejtve az e célból figyelembe vett szempontokat (lásd ebben az értelemben: 1998. május 14‑i Tanács kontra de Nil et Impens ítélet, C‑259/96 P, EU:C:1998:224, 32. és 33. pont; 1999. szeptember 9‑i Lucaccioni kontra Bizottság ítélet, C‑257/98 P, EU:C:1999:402, 35. pont, 2006. június 6‑i Girardot kontra Bizottság ítélet, T‑10/02, EU:T:2006:148, 51. pont).

201    A jelen ügy körülményeit, valamint a fenti 194. és 195. pontban kimondott elveket figyelembe véve, továbbá a fenti 198. pontban ismertetett szempontra tekintettel egyetemlegesen kötelezni kell a Bizottságot arra, hogy Alessandro Missir Mamachi mindegyik gyermekének a szüleik elvesztése és a kettős gyilkosság helyszínén való jelenléte miatt elszenvedett nem vagyoni kár megtérítése címén méltányossági alapon 100 000 euróra értékelt összeget fizessen.

 A Livio Missir Mamachit ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelemről

202    A fellebbezők arra hivatkoznak, hogy Alessandro Missir Mamachi szülei számára is biztosítani kell fiuk ily tragikus és kegyetlen körülmények közötti elvesztéséből eredő méltánytalan fájdalomból és szenvedésből álló nem vagyoni kár igazságos megtérítését. E szenvedéshez egzisztenciális kár címén hozzá kell adni a fizikai és lelki kimerültséget, valamint az abból eredő nyugtalanságot és zavart, hogy idős koruk ellenére gondjukba kell venniük négy árván maradt unokájuk ellátását és oktatását. A jelen ügy egyedi körülményeire és annak különösen ijesztő és tragikus jellegére tekintettel a fellebbezők így azt kérik, hogy a Bizottság 212 752 euró összegű kártérítést fizessen Livio Missir Mamachi számára az őt ért nem vagyoni kár címén.

203    A Bizottság mindössze egy, az e kérelem elfogadhatatlanságára irányuló kifogásra hivatkozik, amelyet a Törvényszék a fenti 170. pontban megvizsgált és elutasított.

204    Elegendő megállapítani, hogy – amint a fenti 198. pontban felidézésre került – a tagállamok jogából következik azon közös általános elv, amely a jelen ügyben szereplőkhöz hasonló körülmények esetén elismeri az elhunyt személy szülei számára valamely hozzá közel álló személy halála által okozott erkölcsi fájdalomból álló, orvosolható nem vagyoni kárt.

205    A jelen ügy körülményeit, valamint a fenti 194. és 195. pontban kimondott elveket figyelembe véve, továbbá a fenti 198. pontban kifejtett szempontra tekintettel egyetemlegesen kötelezni kell a Bizottságot arra, hogy a fellebbezők számára együttesen – Livio Missir Mamachi örökösekénti minőségükben – a Livio Missir Mamachit a fia elvesztése folytán ért nem vagyoni kár megtérítése címén méltányossági alapon 50 000 euróra értékelt összeget fizessen.

[omissis]

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (fellebbezési tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a 2011. május 12‑i Missir Mamachi di Lusignano kontra Bizottság ítéletet (F‑50/09) hatályon kívül helyezi azon részében, amennyiben az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke helyt adott a Carlo Missir Mamachi di Lusignanót, a Giustina Missir Mamachi di Lusignanót, valamint – az Anne Sintobin által képviselt – Filiberto Missir Mamachi di Lusignanót és Tommaso Missir Mamachi di Lusignanót ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelemmel szemben az Európai Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogásnak.

2)      A Törvényszék a 2011. május 12‑i Missir Mamachi di Lusignano kontra Bizottság ítéletet (F‑50/09) hatályon kívül helyezi azon részében, amennyiben a Közszolgálati Törvényszék helyt adott a Livio Missir Mamachi di Lusignanó ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelemmel szemben a Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogásnak.

3)      A Törvényszék a 2011. május 12‑i Missir Mamachi di Lusignano kontra Bizottság ítéletet (F‑50/09) hatályon kívül helyezi azon részében, amennyiben a Közszolgálati Törvényszék a Carlo Missir Mamachi di Lusignanót, a Giustina Missir Mamachi di Lusignanót, valamint – az A. Sintobin által képviselt – Filiberto Missir Mamachi di Lusignanót és Tommaso Missir Mamachi di Lusignanót ért vagyoni kár tekintetében a Bizottság felelősségét 40%‑ban korlátozta.

4)      A Törvényszék a fellebbezést az ezt meghaladó részében elutasítja.

5)      A Törvényszék egyetemlegesen kötelezi a Bizottságot arra, hogy Carlo Missir Mamachi di Lusignano, Giustina Missir Mamachi di Lusignano, valamint – az A. Sintobin által képviselt – Filiberto Missir Mamachi di Lusignano és Tommaso Missir Mamachi di Lusignano számára az őket ért vagyoni kár címén 3 millió euró összeget fizessen, ebből levonva az ezen összeg részének tekintett, nekik korábban folyósított vagy folyósítandó, személyzeti szabályzat szerinti ellátásokat.

6)      A Törvényszék egyetemlegesen kötelezi a Bizottságot arra, hogy Carlo Missir Mamachi di Lusignano számára az őt ért nem vagyoni kár címén 100 000 euró összeget fizessen.

7)      A Törvényszék egyetemlegesen kötelezi a Bizottságot arra, hogy Giustina Missir Mamachi di Lusignano számára az őt ért nem vagyoni kár címén 100 000 euró összeget fizessen.

8)      A Törvényszék egyetemlegesen kötelezi a Bizottságot arra, hogy az A. Sintobin által képviselt Tommaso Missir Mamachi di Lusignano számára az őt ért nem vagyoni kár címén 100 000 euró összeget fizessen.

9)      A Törvényszék egyetemlegesen kötelezi a Bizottságot arra, hogy az A. Sintobin által képviselt Filiberto Missir Mamachi di Lusignano számára az őt ért nem vagyoni kár címén 100 000 euró összeget fizessen.

10)    A Törvényszék egyetemlegesen kötelezi a Bizottságot arra, hogy Livio Missir Mamachi di Lusignano örököseikénti minőségükben Stefano Missir Mamachi di Lusignano, valamint a mellékletben megnevezett többi fellebbező számára a Livio Missir Mamachi di Lusignanót ért nem vagyoni kár címén 50 000 euró összeget fizessen.

11)    A 6–10) pont szerinti kártérítés alapján a jelen ítélet kihirdetésének napjától kezdve a kártérítés teljes kifizetéséig késedelmi kamatot kell fizetni, amelynek mértéke az Európai Központi Bank által az irányadó refinanszírozási műveletekre megállapított kamat két százalékponttal növelt értéke.

12)    A Törvényszék a keresetet az ezt meghaladó részében elutasítja.

13)    A Törvényszék a Bizottságot kötelezi a fellebbezési eljárással kapcsolatos költségek viselésére.

14)    A Törvényszék a Bizottságot kötelezi az elsőfokú eljárással kapcsolatos költségek viselésére.

Jaeger Frimodt Nielsen Papasavvas

Kihirdetve Luxembourgban, a 2017. december 7‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

* Az eljárás nyelve: olasz.

1      A többi felperes felsorolását csak a feleknek kézbesített változat melléklete tartalmazza.

2      A jelen ítéletnek csak azok a pontjai kerülnek ismertetésre, amelyek közzétételét a Törvényszék hasznosnak tartja.