A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített kilencedik tanács)
2021. október 6.(*)
„Gazdaság‑ és monetáris politika – Hitelintézetek prudenciális felügyelete – Az EKB‑ra ruházott külön felügyeleti feladatok – Valamely hitelintézet engedélyének visszavonásáról szóló határozat – A pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelemre vonatkozó jogszabályok megsértése – Elfogadhatóság – A részt vevő tagállamok illetékes nemzeti hatóságai (INH) és az EKB hatáskörei az egységes felügyeleti mechanizmus (EFM) keretében – Egyenlő bánásmód – Arányosság – Bizalomvédelem – Jogbiztonság – Hatáskörrel való visszaélés – Védelemhez való jog – Indokolási kötelezettség”
A T‑351/18. és T‑584/18. sz. ügyekben,
az Ukrselhosprom PCF LLC (székhelye: Solone [Ukrajna]),
a Versobank AS (székhelye: Tallinn [Észtország])
(képviseli őket: O. Behrends ügyvéd)
felpereseknek
az Európai Központi Bank (EKB) (képviselik: C. Hernández Saseta és G. Marafioti, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: B. Schneider ügyvéd)
alperes ellen,
támogatja:
az Európai Bizottság (képviselik: A. Steiblytė, D. Triantafyllou és A. Nijenhuis, meghatalmazotti minőségben)
beavatkozó fél,
az először is a 2018. március 26‑i ECB_SSM_2018_EE_1 WHD_2017–0012 EKB‑határozat megsemmisítése, másodszor az ECB_SSM_2018_EE_1 WHD_2017‑0012 határozat helyébe lépett 2018. július 17‑i ECB_SSM_2018_EE_2 WHD_2017‑0012 EKB‑határozat megsemmisítése, amely határozatokkal az EKB visszavonta a Versobanktól a hitelintézeti tevékenységi engedélyét, harmadszor pedig a felülvizsgálati eljárás során felmerült költségekről szóló, 2018. augusztus 14‑i ECB/SSM/2018‑EE‑3 EKB‑határozat megsemmisítése iránt az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített kilencedik tanács),
tagjai: M. J. Costeira elnök (előadó), D. Gratsias, M. Kancheva, Berke B. és T. Perišin bírák,
hivatalvezető: P. Cullen tanácsos,
tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2020. szeptember 25‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
I. A jogvita előzményei
1 A Versobank AS, a másodrendű felperes egy Észtországban székhellyel rendelkező hitelintézet. Fő részvényese az Ukrselhosprom PCF LLC, az elsőrendű felperes, amely tőkéjének 85,2622%‑ával rendelkezik.
2 A másodrendű felperest az Európai Központi Banknak (EKB) a hitelintézetek prudenciális felügyeletére vonatkozó politikákkal kapcsolatos külön feladatokkal történő megbízásáról szóló, 2013. október 15‑i 1024/2013/EU tanácsi rendelet (HL 2013. L 287., 63. o.; a továbbiakban: EFM‑alaprendelet) 6. cikke értelmében kevésbé jelentős intézménynek minősítették.
3 A másodrendű felperes kevésbé jelentős hitelintézetként az EFM‑alaprendelet 2. cikkének 2. pontja szerinti illetékes nemzeti hatóságként (INH) eljáró Finantsinspektsioon (pénzügyi felügyeleti hatóság, FSA, Észtország) prudenciális felügyelete alatt állt. Egyébiránt ez utóbbi rendelkezett hatáskörrel a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelemre vonatkozó szabályok tiszteletben tartásának figyelemmel kísérésére is.
4 2015 óta az FSA ismétlődően a másodrendű felperes által elkövetett jogsértéseket állapított meg, amelyek egyrészt ahhoz kapcsolódtak, hogy a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelemre vonatkozó rendszere nem hatékony az üzleti modelljéből eredő kockázatok kezelése terén, másrészt pedig az e területen kialakított irányítási rendszere nem megfelelő.
5 Az FSA több helyszíni ellenőrzést végzett. Az elsőre 2015. április 13. és június 12. között került sor.
6 Az FSA az észlelt jogsértések ismétlődésére figyelemmel többször felkérte a másodrendű felperest a szabályozási követelmények betartására, majd 2016. augusztus 8‑án utasítást fogadott el.
7 A 2015. évi helyszíni ellenőrzés során azonosított hiányosságok haladéktalan orvoslását előíró, szóban forgó utasítás megkövetelte, hogy a másodrendű felperes hozzon meg bizonyos intézkedéseket: először is, a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelemmel kapcsolatos meglévő, de nem megfelelően követett belső politikák és eljárások alkalmazását, másodszor, a pénzügyi rendszerek pénzmosás vagy terrorizmusfinanszírozás céljára való felhasználásának megelőzéséről, a 648/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról, valamint a 2005/60/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv és a 2006/70/EK bizottsági irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2015. május 20‑i (EU) 2015/849 európai parlamenti és tanácsi irányelvet (HL 2015. L 141., 73. o.) átültető 2007. december 19‑i Rahapesu ja terrorismi rahastamise tõkestamise seadus (a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemről szóló észt törvény) tényállás idején hatályos változata 13. cikke (1) bekezdésének 3–5. pontjában előírt átvilágítási intézkedések alkalmazását, harmadszor, a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemről szóló észt törvény 13. cikke (1) bekezdésének 3–5. pontjában előírt átvilágítási intézkedések megfelelő alkalmazásának ellenőrzését, negyedszer, az ügyletek teljesítésének megtagadását, amennyiben e törvény jelen ügy tényállása idején hatályos változata 27. cikkének (2) bekezdése arra kötelezi, hogy gyakorolja e jogot, és ötödször, hogy haladéktalanul feleljen meg az említett törvény jelen ügy tényállása idején hatályos változatának 32. cikkében előírt bejelentési kötelezettségnek, amely a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás gyanúja esetére bejelentési kötelezettséget ír elő, amennyiben a vonatkozó feltételek teljesülnek. Ezenkívül ez az utasítás megkövetelte, hogy az említett felperes legkésőbb 2016. december 9‑ig írásban tájékoztatást nyújtson arról, hogy milyen módon tett eleget e kötelezettségeknek.
8 Az FSA 2016. szeptember 13. és november 11. között egy második helyszíni ellenőrzést végzett.
9 Ezenkívül 2016. szeptember 5. és november 14. között az FSA egy harmadik helyszíni ellenőrzést hajtott végre. Ezen ellenőrzés tárgyát egy állítólag jogellenes fióktelep vagy leányvállalat a másodrendű felperes által Lettországban történő üzemeltetésével kapcsolatban megállapított mulasztások képezték.
10 2016. december 9‑i levelében a másodrendű felperes megküldte az FSA‑nak a szóban forgó utasításra vonatkozó írásbeli észrevételeit.
11 2017. február 28‑i levelében az FSA közölte a másodrendű felperessel, hogy még mindig nem tett eleget a szóban forgó utasításban előírt valamennyi kötelezettségnek. 2017. április 10‑én az FSA megállapította az említett felperes fizetésképtelenségét vagy valószínűleg fizetésképtelenné válását (a továbbiakban: fizetésképtelenségre vonatkozó határozat).
12 A másodrendű felperestől kapott információk alapján az FSA mélyreható vizsgálatot tartott szükségesnek. 2017. szeptember 4. és 22. között az FSA egy negyedik helyszíni ellenőrzést végzett. Ezen ellenőrzés során a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó jogszabályok súlyos és jelentős megsértésének eseteit állapította meg, amelyek hasonlóak voltak azokhoz, amelyekre a két korábbi helyszíni ellenőrzés során derült fény, és az említett felperes belső ellenőrzési rendszerét gyengének és elégtelennek ítélte.
13 2018. február 8‑án az EKB az Egységes Felügyeleti Mechanizmuson belül az EKB és az INH‑k, valamint a kijelölt nemzeti hatóságok közötti együttműködési keretrendszer létrehozásáról szóló, 2014. április 16‑i 468/2014/EU európai központi banki rendelet (EFM‑keretrendelet) (HL 2014. L 141., 1. o.) 80. cikkének megfelelően a másodrendű felperes engedélyének visszavonására vonatkozó javaslatot kapott az FSA‑tól.
14 Az EFM‑keretrendelet 80. cikkének (2) bekezdésében előírt együttműködési kötelezettség keretében az FSA a 2015. február 18‑i Finantskriisi ennetamise ja lahendamise seadus (a pénzügyi válságok megelőzéséről és kezeléséről szóló észt törvény) 3. cikke alapján – szanálási osztálya útján – a hitelintézetek tekintetében hatáskörrel rendelkező nemzeti szanálási hatóságként is eljárt. 2018. február 7‑én az FSA igazgatótanácsa jóváhagyta az említett szanálási osztály értékelését, amely szerint nem áll fenn a szanálási hatáskörök gyakorlásához fűződő közérdek az említett törvény – a hitelintézetek és befektetési vállalkozások helyreállítását és szanálását célzó keretrendszer létrehozásáról és a 82/891/EGK tanácsi irányelv, a 2001/24/EK, 2002/47/EK, 2004/25/EK, 2005/56/EK, 2007/36/EK, 2011/35/EU, 2012/30/EU és 2013/36/EU irányelv, valamint az 1093/2010/EU és a 648/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról szóló, 2014. május 15‑i 2014/59/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 173., 190. o.; helyesbítések: HL 2019. L 165., 129. o.; HL 2021. L 104., 55. o.) 32. cikke (1) bekezdésének c) pontját és (5) bekezdését átültető – 39. cikkének (1), (3) és (4) bekezdése értelmében.
15 2018. március 6‑án az EKB felügyeleti testülete jóváhagyta a másodrendű felperes engedélyének visszavonásáról szóló határozat tervezetét, és határidőt biztosított e felperes számára, hogy az EFM‑keretrendelet 31. cikkének megfelelően előterjessze az említett tervezettel kapcsolatos észrevételeit. Az engedély visszavonását követően az említett felperessel szemben felszámolási eljárás indult és felszámolókat jelöltek ki.
16 2018. március 14‑én a másodrendű felperes benyújtotta észrevételeit, amelyeket a végleges határozat keretében figyelembe vettek. Az említett észrevételek vizsgálatát követően az EKB arra a következtetésre jutott, hogy az említett felperes engedélyét vissza kell vonni.
17 Az EFM‑alaprendelet 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja és 14. cikkének (5) bekezdése, az EFM‑keretrendelet 83. cikke és a hitelintézetek tevékenységéhez való hozzáférésről és a hitelintézetek és befektetési vállalkozások prudenciális felügyeletéről, a 2002/87/EK irányelv módosításáról, a 2006/48/EK és a 2006/49/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2013. június 26‑i 2013/36/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvet (HL 2013. L 176., 338. o.; helyesbítés: HL 2013. L 208., 73. o.) átültető 1999. február 9‑i Krediidiasutuste seadus (a hitelintézetekről szóló észt törvény) 17. cikke alapján az EKB meghozta a másodrendű felperes engedélyének visszavonásáról szóló, 2018. március 26‑i határozatát (a továbbiakban: 2018. március 26‑i határozat), és azt közölte e felperessel.
18 2018. március 27‑én a hatáskörrel rendelkező észt bíróság a másodrendű felperes felszámolására irányuló eljárás megindításáról szóló határozatot hozott.
19 2018. április 26‑án az elsőrendű felperes az EKB 2018. március 26‑i határozatának felülvizsgálata iránti kérelmet nyújtott be az EKB felülvizsgálati testületéhez. E testület e felülvizsgálati kérelmet elfogadhatónak ítélte, mivel úgy ítélte meg, hogy az említett határozat e felperest közvetlenül és személyében érinti.
20 2018. június 22‑én a felülvizsgálati testület elfogadta és az EKB felügyeleti testületével közölte az AB/2018/03. sz. véleményt, amelyben azt javasolta, hogy a hivatkozott anyagi jogi és eljárási jogsértéseket tekintse megalapozatlannak és hozzon az EKB 2018. március 26‑i határozatával egyező tartalmú határozatot.
21 Az EKB Kormányzótanácsa követte ezt a véleményt, és elfogadta a 2018. július 17‑i határozatot (a továbbiakban: 2018. július 17‑i határozat), amelyet közöltek az időközben felszámolás alá vont másodrendű felperes felszámolóival.
22 2018. március 26‑i határozatával az EKB visszavonta a másodrendű felperes hitelintézeti engedélyét. 2018. július 17‑i határozatával az EKB hatályon kívül helyezte és felváltotta a 2018. március 26‑i határozatát. A költségekről szóló határozatában továbbá az elsőrendű felperest kötelezte a felülvizsgálati eljárás költségeinek viselésére.
23 A 2018. július 17‑i határozat 3.2. pontjában az EKB először is emlékeztet arra, hogy a hitelintézeti tevékenységi engedély visszavonására irányuló, a másodrendű felperest érintő javaslatot hiányosságok és az alkalmazandó rendelkezések megsértése jellemezte hosszú és folyamatos időszakot követően fogadták el, másodszor arra, hogy az INH 2015 óta négy helyszíni ellenőrzést végzett és 2016‑ban utasítást fogadott el, harmadszor pedig arra, hogy mivel az említett felperes nem tett eleget sem az informális kéréseknek, sem a szóban forgó utasításnak, az EKB nem alakíthatott ki pozitív értékelést az e felperes számára előírt szabályozási követelmények felperes általi jövőbeli tiszteletben tartását illetően.
24 Szintén a 2018. július 17‑i határozat 3.2. pontjában az EKB úgy vélte, hogy az FSA által összegyűjtött bizonyítékok és elvégzett helyszíni ellenőrzések eredményei alapján az engedély visszavonására vonatkozóan a 2013/36 irányelv 18. cikkének f) pontjában előírt és az észt jogba átültetett feltételeket a másodrendű felperes tekintetében teljesültnek kell tekinteni. Az engedély e visszavonásának indokai a következők voltak:
– a 2013/36 irányelv 74. cikkét átültető nemzeti rendelkezéseknek megfelelően az FSA által megkövetelt irányítási rendszer hiánya az említett felperesnél;
– a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó, a felperes üzleti modelljéből eredő kockázatok kezelésére szolgáló hatékony rendszer hiánya a felperesnél, az ezzel kapcsolatos három helyszíni ellenőrzés, több találkozó és figyelmeztetés, valamint a szóban forgó utasítás és az említett utasítás be nem tartására vonatkozó levél ellenére;
– ezen utasítás előírt határidőkön belül és mértékben történő végrehajtásának ugyanezen felperes általi elmulasztása;
– megtévesztő és pontatlan dokumentumok és információk FSA részére történő, a szóban forgó felperes általi benyújtása, valamint az Európai Gazdasági Térség egy tagállamának (azaz a Lett Köztársaságnak) a jogszabályaiban előírt feltételek ezen felperes általi megsértése.
25 Különösen az engedély visszavonását megalapozó első indokot, vagyis azt illetően, hogy a másodrendű felperesnél hiányzik az FSA által a 2013/36 irányelv 74. cikkét átültető nemzeti rendelkezéseknek megfelelően megkövetelt irányítási rendszer, az EKB a 2018. július 17‑i határozat 3.3.1. pontjának a) alpontjában pontosította, hogy az ellenőrzési rendszer hiányos és nem megfelelő, figyelemmel az említett felperes üzleti modelljének jellegére, céljára és összetettségére.
26 Az engedély visszavonását igazoló második indokot illetően az EKB a 2018. július 17‑i határozat 3.3.1. pontjának b) alpontjában pontosította, hogy a másodrendű felperes üzleti modellje a külföldi illetőségű, jelentős nettó vagyonú vállalati ügyfelek részére nyújtott szolgáltatásokra összpontosít, valamint, hogy az FSA által 2015 és 2017 között végzett első három helyszíni ellenőrzés során jelentős számú szokatlan ügyletet figyeltek meg.
27 Ezenkívül az EKB szerint hiányosnak tekintették a másodrendű felperes igazgatótanácsának és felügyelőbizottságának a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel és a kockázatkezeléssel kapcsolatos tevékenységeit, mivel az említett igazgatótanács nem határozta meg az említett felperes tekintetében a kockázattűrési mértéket, és nem hozott létre e területen külön kockázatértékelési rendszert, továbbá nem készítette el a működési kockázatok elemzését sem, amely tartalmazta volna az e területre vonatkozó kockázatok mélyreható elemzését, megsértve ezzel a hitelintézetekről szóló lett törvény 55. cikke (2) bekezdésének 2. és 3. pontját.
28 Így az EKB szerint a másodrendű felperes nem rendelkezett a 2013/36 irányelv 67. cikke (1) bekezdésének o) pontjában előírt irányítási rendszerrel, tehát megfelelt az ugyanezen irányelv 18. cikkének f) pontjában előírt, az engedély visszavonására vonatkozó feltételnek. Ezenfelül az említett felperes korábbi teljesítményére figyelemmel az EKB osztotta az FSA azon véleményét, amely szerint igen valószínűtlen, hogy e felperes új – 2015 óta negyedik – igazgatótanácsa szigorú módon bevezetné a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos kockázatkezelési rendszerére vonatkozóan bejelentett változásokat.
29 Az engedély visszavonását igazoló harmadik indokot illetően az EKB a 2018. július 17‑i határozat 3.3.1. pontjának c) alpontjában megjegyezte, hogy a másodrendű felperes az előírt, 2016. december 9‑i határidőn belül nem tett eleget a szóban forgó utasításnak. Álláspontja szerint az említett utasítással az FSA különösen arra kötelezte az említett felperest, hogy először is alkalmazza az eljárási szabályokat, másodszor, a jövőben helyesen alkalmazza a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemről szóló észt törvény – ezen utasítás elfogadásának időpontjában hatályos változata – 13. cikke (1) bekezdésének 3–5. pontját, valamint szükség estén kerülje el az üzleti kapcsolatok létesítését, harmadszor, ellenőrizze, hogy az említett rendelkezéseket helyesen alkalmazták‑e a fennálló üzleti kapcsolatokra és szükség esetén ismét alkalmazzon ügyfél‑átvilágítási intézkedéseket, negyedszer, adott esetben kerülje el az ügyletek teljesítését az említett törvény – szóban forgó utasítás elfogadásának időpontjában hatályos változata – 27. cikkének (2) bekezdése értelmében, ötödször, forduljon a pénzügyi információs egységhez, amennyiben valamely tevékenység vagy más körülmény pénzmosás vagy terrorizmusfinanszírozás elkövetésére vagy kísérletére utalhat, illetve abban az esetben, ha e felperes okkal vélheti úgy vagy tudja, hogy pénzmosásról vagy terrorizmusfinanszírozásról van szó, és hatodszor, bocsásson az FSA rendelkezésére a fenti kötelezettségek teljesítése érdekében hozott intézkedésekről szóló jelentést. A harmadik helyszíni ellenőrzés során azonban az FSA megállapította, hogy a fent említett kötelezettségeknek nem tettek eleget teljes mértékben és a felrótt hiányosságok továbbra is fennálltak. Következésképpen az EKB arra a következtetésre jutott, hogy a szóban forgó utasítás végre nem hajtása olyan egyéb indok, amely a 2013/36 irányelv 18. cikkének f) pontja értelmében igazolja az engedély visszavonását.
30 Az engedély visszavonását igazoló negyedik indokot illetően az EKB a 2018. július 17‑i határozat 3.3. pontjának d) alpontjában rámutatott arra, hogy a másodrendű felperes megtévesztő és pontatlan információkat és dokumentumokat nyújtott be az FSA‑hoz a Lettországban folytatott tevékenységeire vonatkozóan, azt állítva egyrészt, hogy ott nem rendelkezik leányvállalattal, másrészt az említett INH‑hoz intézett 2016. február 9‑i közlésében jelezte, hogy bezárta lettországi telephelyét, noha az még működött. Az EKB álláspontja szerint az ezen INH által 2016. szeptember 5. és november 14. között végzett helyszíni ellenőrzés eredményei valójában bizonyították, hogy az említett felperes 2013 októbere óta Lettországban megszakítás nélkül pénzügyi szolgáltatásokat nyújtott. Az EKB megjegyezte, hogy a lett nemzeti felügyeleti hatóság által az FSA‑val közölt információk szerint e felperes lettországi „leányvállalatát” a 2013/36 irányelv úgynevezett „passzportálási” eljárásról szóló 35–38. cikkét átültető lett jogszabályi rendelkezések megsértésével hozta létre Lettországban. Álláspontja szerint e cselekmény a hitelintézetekről szóló észt törvény 17. cikke (1) bekezdése 2. és 15. pontjának megsértését jelenti. Így arra a következtetésre jutott, hogy az említett cselekmény az említett irányelv 18. cikkének e) pontja értelmében az engedély visszavonásának további indokát képezi.
31 Ami az engedély visszavonása arányosságának, és elsősorban az ilyen visszavonás megfelelő jellegének vizsgálatát illeti, az EKB hangsúlyozta, hogy a hitelintézet részére adott engedély visszavonásának célja, hogy véget vessen az alkalmazandó jogszabályi rendelkezések e hitelintézet által elkövetett megsértésének, valamint, hogy a megfelelő irányítási rendszer ilyen intézmény általi létrehozásának szükségessége abból ered, hogy az ilyen rendszer hiányosságai a hitelintézet fizetésképtelenségéhez, valamint a tagállamokban és globális szinten rendszerszintű problémákhoz vezethetnek. Az EKB úgy ítélte meg, hogy a pénzmosás elleni jogszabályok másodrendű felperesnek felrótt, hosszú időtartamú megsértésére figyelemmel az FSA‑nak be kellett avatkoznia, és hogy az FSA a jelen ügyben először utasítást hozott, és kizárólag annak megsértését követően javasolta az engedély visszavonását, amelyet e körülmények között megfelelő és arányos intézkedésnek kell tekinteni. Az EKB úgy ítélte meg, hogy az említett intézkedés a fióktelep más tagállamban történő létesítése esetén követendő bejelentési eljárás – az úgynevezett „passzportálási” eljárás – megsértésére tekintettel is megfelelő.
32 Másodsorban, ami az engedély visszavonása szükségességének vizsgálatát illeti, az EKB nem csupán a megállapított jogsértések súlyosságát vette figyelembe, hanem minden olyan, kevésbé korlátozó intézkedést is, amelyet a másodrendű felperesnek felróható hiányosságok orvoslása érdekében már meghoztak. Figyelembe véve az említett felperes jogellenes magatartásának ismétlődését, a felperes által a lettországi tevékenységeivel kapcsolatban szolgáltatott téves információkat, valamint az FSA által már végrehajtott jelentős felügyeleti és ellenőrzési intézkedések eredménytelenségét, az EKB – miután elemezte nemcsak az FSA által már hozott intézkedéseket, hanem az alkalmazandó nemzeti jogszabály, vagyis a hitelintézetekről szóló észt törvény alapján rendelkezésre álló minden más intézkedést – megállapította, hogy nincsenek más, kevésbé korlátozó intézkedések, amelyek alkalmasak lennének a jogszerűség helyreállítására.
33 Az EKB különösen úgy ítélte meg, hogy a másodrendű felperes kényszerértékesítése (felszámolása) jogilag nem lehetséges. Ezt követően az EKB felsorolta az elemzett különböző intézkedéseket, kiemelve azokat az okokat, amelyek miatt úgy ítélte meg, hogy azok nem lennének eredményesek a jogszerűség helyreállítása szempontjából. Először is, az említett felperes igazgatótanácsa összetételének újabb módosítását nem tekintette eredményes intézkedésnek, mivel először is e felperes már többször végrehajtott az igazgatótanácsot érintő módosításokat, anélkül hogy ez a szóban forgó jogi kötelezettségeknek való megfelelés szempontjából hatással járt volna, másodszor, ugyanezen felperes 2015 óta többször bejelentette az üzleti stratégiája megváltoztatását, anélkül hogy e bejelentéseket konkrét tények követték volna, harmadszor, az észt jog értelmében, noha az igazgatótanács befolyást gyakorolhat a hitelintézet üzleti stratégiájára, nem jogosult arra, hogy azt önállóan meghatározza, mivel felelőssége az említett hitelintézet mindennapi üzletvezetésére korlátozódik, negyedszer, a jelen esetben kevés esély van arra, hogy az igazgatótanácsot érintő módosítás stratégiaváltáshoz vezessen, figyelemmel arra, hogy ezen igazgatótanácsban a két kulcsfontosságú pozíciót a hitelintézet két fő részvényese tölti be, akik képesek lennének arra, hogy a stratégiát informális úton befolyásolják és így fenntartsák a status quót.
34 Másodszor, ami az egyes részvényesek szavazati jogainak a 2013/36 irányelv 26. cikkének (2) bekezdését átültető észt jogszabályi rendelkezés értelmében történő megszüntetését vagy felfüggesztését illeti, az EKB hangsúlyozta, hogy mivel a másodrendű felperes részvényesei igen koncentráltak, ez az intézkedés azzal a következménnyel járt volna, hogy a bank ügyvezetését a kisebbségi részesedéssel rendelkező részvényesekre hagyták volna, akik kisebb mértékben vettek részt az említett hitelintézet irányításában, és akik egyébiránt családi kapcsolatok vagy közös pénzügyi érdekek révén nagymértékben kapcsolódtak a többségi részvényesekhez, ami ahhoz vezethetett volna, hogy ugyanezen részvényesek a hozott intézkedés ellenére közvetett befolyást gyakorolnak az említett felperes stratégiai irányítására.
35 Harmadszor, ami egy további utasítás elfogadását illeti, amely megtiltotta volna a másodrendű felperesnek, hogy legalább a magas kockázatú külföldi illetőségű ügyfelek számára pénzügyi szolgáltatásokat nyújtson, az EKB ezt az intézkedést nem tekintette megfelelőnek, mivel egyrészt az előző utasítás végre nem hajtása kérdéseket vetett fel az említett felperes arra való képességét és szándékát illetően, hogy eleget tegyen egy esetleges második utasításnak, másrészt pedig a bank tevékenységeinek korlátozása igen jelentős havi működési veszteséget okozott volna e felperesnek, veszélyeztetve a likviditását és így ügyfelei megtakarításait.
36 Negyedszer, az önfelszámolást illetően az EKB elismerte, hogy a 2018. március 26‑i határozattervezetre vonatkozó észrevételeiben a másodrendű felperes javasolta ezt a megoldást, hogy e lehetőség az észt jog alapján fennállt, és hogy az mindenesetre az engedély visszavonását eredményezte volna, az EKB azonban úgy döntött, hogy nem ezt az utat választja, mivel először is, az önfelszámolás elhomályosította volna azon jelentős okokat, amelyek miatt az FSA az engedély visszavonását javasolta, másodszor, az engedély visszavonása a hitelintézetekről szóló észt törvény 16. cikkének (3) bekezdésén alapult volna, és nem e törvény 17. cikkén, harmadszor, az önfelszámolás így téves képet alakított volna ki az alkalmazandó jog említett felperes által elkövetett megsértése eseteinek súlyosságáról, amelyek az EKB szerint indokolták az engedély kényszerű visszavonását, és negyedszer, a 2013/36 irányelv 20. cikkének (5) bekezdése értelmében az engedély visszavonásáról szóló értesítésnek nem csak magára az engedély visszavonására, hanem az annak alapjául szolgáló indokokra is vonatkoznia kell.
37 Ötödször, ami a valamely más észt társaság általi felvásárlást illeti, az EKB nem fogadta el ezt a megoldást, mivel egyrészt nem szolgáltattak okirati bizonyítékot a befektetők bármelyike általi konkrét kötelezettségvállalás fennállását illetően, másrészt pedig a másodrendű felperes által benyújtott üzleti terv tervezete nem szolgált elegendő információval annak megállapításához, hogy az ügylet az üzleti stratégia megváltozásához vezetett volna‑e. Egyébiránt az említett felperes a számára a dokumentáció benyújtására biztosított további határidő ellenére sem nyújtotta be a szükséges információkat.
38 Harmadszor, az engedély visszavonása észszerűségének vizsgálatát illetően az EKB úgy ítélte meg, hogy figyelembe véve a jogsértések súlyosságát és időtartamát, azt a tényt, hogy a másodrendű felperes a különböző kapott figyelmeztetések ellenére megismételte jogellenes magatartását, továbbá az észt és az európai pénzügyi rendszerbe vetett közbizalomnak a felperes magatartásával okozott sérelmét, a jogszerűség helyreállításához fűződő közérdek elsőbbséget élvez az említett felperes ahhoz fűződő magánérdekeivel szemben, hogy ne vonják vissza az engedélyét.
39 Ami az engedély visszavonásának a bizalomvédelem elvével való összeegyeztethetőségét illeti, az EKB úgy vélte, hogy a másodrendű felperes nem hivatkozhat erre az elvre, mivel először is, noha több alkalommal számos figyelmeztetést kapott (négy helyszíni ellenőrzés, egy utasítás és különböző figyelmeztetések), nem hozta meg a megfelelő intézkedéseket a jogellenes magatartásának abbahagyása érdekében, másodszor, az FSA vele szemben soha nem állította, hogy az engedélyét nem fogják visszavonni, és harmadszor, senki nem hivatkozhat a jogos bizalomra jogellenes magatartás tanúsítása vagy fenntartása érdekében.
40 A fentiek összességére figyelemmel az EKB arra a következtetésre jutott, hogy a 2013/36 irányelv 18. cikke értelmében indokolt a másodrendű felperes engedélyének visszavonása, és hogy ezt az intézkedést az ügy körülményeire és a bizalomvédelem elvére tekintettel arányosnak (megfelelőnek, szükségesnek és észszerűnek) kell tekinteni.
II. Az eljárás és a felek kérelmei
A. Az eljárás kezdete és a felek kérelmei a T‑351/18. sz. ügyben
41 A Törvényszék Hivatalához 2018. június 5‑én benyújtott keresetlevelükkel a felperesek keresetet indítottak.
42 Az EKB 2018. szeptember 21‑én nyújtotta be ellenkérelmét.
43 A Törvényszék Hivatalához 2018. október 9‑én benyújtott beadványában az Európai Bizottság kérte, hogy az EKB kérelmeinek támogatása érdekében beavatkozhasson.
44 2018. november 26‑i határozatával a Törvényszék második tanácsának elnöke helyt adott a beavatkozási kérelemnek.
45 A felperesek 2018. december 12‑én nyújtották be a válaszukat. Az EKB 2019. február 18‑án nyújtotta be viszonválaszát.
46 A Bizottság 2018. december 20‑án benyújtotta beavatkozási beadványát. A felperesek 2019. február 25‑én benyújtották az említett beadványra vonatkozó észrevételeiket.
47 A Törvényszék Hivatalához 2019. április 1‑jén benyújtott beadványukban a felperesek tárgyalás tartását, tanúk meghallgatását, valamint bizonyos bizonyításfelvételi intézkedések elrendelését kérték.
48 A Törvényszék Hivatalához 2019. április 29‑én benyújtott beadványukban az EKB és a Bizottság előterjesztették a felperesek által előterjesztett, tanúk meghallgatására és bizonyításfelvétel iránti kérelemre vonatkozó észrevételeiket.
49 A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a 2018. március 26‑i határozatot;
– az EKB‑t kötelezze a költségek viselésére.
50 Az EKB azt kéri, hogy a Törvényszék:
– az elsőrendű felperes vonatkozásában utasítsa el a keresetet mint elfogadhatatlant;
– másodlagosan, az elsőrendű felperes vonatkozásában utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant;
– a másodrendű felperes vonatkozásában utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant;
– a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.
51 A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– az elsőrendű felperes vonatkozásában utasítsa el a keresetet mint elfogadhatatlant;
– mindenesetre utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant;
– a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.
B. Az eljárás kezdete és a felek kérelmei a T‑584/18. sz. ügyben
52 A Törvényszék Hivatalához 2018. szeptember 27‑én benyújtott keresetlevelükkel a felperesek keresetet indítottak.
53 Az EKB 2018. december 20‑án nyújtotta be ellenkérelmét.
54 A Törvényszék Hivatalához 2019. január 23‑án benyújtott beadványában a Bizottság kérte, hogy az EKB kérelmeinek támogatása érdekében beavatkozhasson.
55 2019. február 25‑i határozatával a Törvényszék második tanácsának elnöke helyt adott a beavatkozási kérelemnek.
56 A felperesek 2019. március 28‑án nyújtották be a válaszukat. Az EKB 2019. június 3‑án nyújtotta be viszonválaszát.
57 A Bizottság 2019. április 5‑én benyújtotta beavatkozási beadványát. A felperesek 2019. május 27‑én benyújtották az említett beadványra vonatkozó észrevételeiket.
58 A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a 2018. július 17‑i határozatot;
– semmisítse meg a költségekről szóló határozatot;
– az EKB‑t kötelezze a költségek viselésére.
59 Az EKB azt kéri, hogy a Törvényszék:
– az elsőrendű felperes vonatkozásában utasítsa el a keresetet mint elfogadhatatlant;
– másodlagosan, az elsőrendű felperes vonatkozásában utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant;
– a másodrendű felperes által felhozott huszonötödik jogalapot utasítsa el mint elfogadhatatlant;
– a másodrendű felperes vonatkozásában utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant, ideértve a huszonötödik jogalapot is, amennyiben a Törvényszék azt nem nyilvánítja elfogadhatatlannak;
– a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.
60 A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– az elsőrendű felperes vonatkozásában utasítsa el a keresetet mint elfogadhatatlant;
– mindenesetre utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant;
– a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.
61 Beadványaikban a felperesek bizonyításfelvétel iránti kérelmeket, többek között több dokumentum benyújtására vonatkozó kérelmet és tanúvallomások iránti kérelmet terjesztettek elő.
C. Az eljárás menete a két ügyben
62 Mivel a Törvényszék tanácsainak összetétele módosult, a Törvényszék eljárási szabályzata 27. cikkének (5) bekezdése alapján az előadó bírót a kilencedik tanácsba osztották be, a jelen ügyeket következésképpen e tanács elé utalták.
63 A kilencedik tanács javaslatára a Törvényszék 2020. február 5‑én az eljárási szabályzat 28. cikke alapján úgy határozott, hogy a jelen ügyeket kibővített tanács elé utalja.
64 Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (kibővített kilencedik tanács) úgy határozott, hogy megnyitja az eljárás szóbeli szakaszát, és az eljárási szabályzat 89. cikkében előírt pervezető intézkedések keretében írásbeli kérdéseket intézett a felekhez, amelyekre a Bizottság, az EKB és a felperesek a Törvényszék Hivatalához 2020. március 13‑án, április 16‑án, illetve április 17‑én benyújtott beadványokban válaszoltak.
65 A kilencedik tanács elnöke 2020. április 27‑i határozatával a szóbeli szakasz lefolytatása céljából egyesítette a jelen ügyeket.
66 A 2020. szeptember 25‑i tárgyaláson a Törvényszék meghallgatta a felek szóbeli előadásait és a kérdéseire adott válaszait. A feleket ezen ügyeknek az eljárást befejező határozat meghozatala céljából történő esetleges egyesítéséről is meghallgatták.
67 Berke B. bíró 2021. augusztus 1‑jén bekövetkezett halálát követően azon három bíró, akiknek az aláírása szerepel a jelen ítéleten, az eljárási szabályzat 22. cikkének és 24. cikke (1) bekezdésének megfelelően folytatta a tanácskozásokat.
68 A Törvényszék elnökének 2021. augusztus 13‑i határozatával a jelen ügyet a kilencedik tanácsba beosztott új előadó bírónak adták át.
III. A jogkérdésről
69 A Törvényszék a T‑351/18. és T‑584/18. sz. ügyeket ítélethozatal céljából egyesíti.
A. A jogvita tárgyának és a felperesek eljáráshoz fűződő érdekének fennmaradásáról a T‑351/18. sz. ügyben
70 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely természetes vagy jogi személy által indított megsemmisítés iránti kereset csupán abban az esetben elfogadható, amennyiben a felperesnek érdeke fűződik a megtámadott jogi aktus megsemmisítéséhez. Ez az érdek, amely minden bírósági jogorvoslat lényeges és elsődleges feltétele, azt feltételezi, hogy e jogi aktus megsemmisítése önmagában jogi következményekkel járhat, és a kereset ezért – eredményét tekintve – az azt indító fél javára szolgálhat (lásd: 2015. szeptember 17‑i Mory és társai kontra Bizottság ítélet, C‑33/14 P, EU:C:2015:609, 55. és 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
71 Az eljáráshoz fűződő érdeknek – a kereset tárgyára tekintettel – a kereset benyújtásakor kell fennállnia, ellenkező esetben a kereset elfogadhatatlannak minősül. A jogvita tárgyának – az eljáráshoz fűződő érdekhez hasonlóan – a bírósági határozat kihirdetéséig ki kell tartania, ellenkező esetben a kereset okafogyottá válik; ez tehát feltételezi, hogy a kereset eredményén keresztül alkalmas arra, hogy az azt kezdeményező fél számára előnnyel járjon (lásd: 2007. június 7‑i Wunenburger kontra Bizottság ítélet, C‑362/05 P, EU:C:2007:322, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
72 Az eljáráshoz fűződő érdek fennmaradásának hiánya miatti okafogyottság kérdését az európai uniós bíróságok hivatalból vizsgálhatják (2018. szeptember 6‑i Bank Mellat kontra Tanács ítélet, C‑430/16 P, EU:C:2018:668, 49. pont).
73 E tekintetben a Törvényszék 2020. március 3‑i pervezető intézkedésével felhívta a feleket, hogy nyilatkozzanak a felperesek eljáráshoz fűződő érdekének azt követően történő fennmaradásáról, hogy az EKB elfogadta a 2018. július 17‑i határozatot, amely visszaható hatállyal hatályon kívül helyezte a 2018. március 26‑i határozatot.
74 A felperesek úgy vélik, hogy a 2018. július 17‑i határozat elfogadását követően továbbra is fennáll a 2018. március 26‑i határozattal szembeni eljáráshoz fűződő érdekük. Álláspontjuk szerint először is valamely intézkedés hatályon kívül helyezését nem lehet szisztematikusan az uniós bíróság általi megsemmisítéssel azonosan kezelni, mivel az fogalmilag nem egyenértékű a határozat jogellenességének elismerésével. Másodszor, az EKB‑nak nem lehet megengedni, hogy új határozat elfogadásával és a korábbi határozat hatályon kívül helyezésével megakadályozza valamely határozat jogellenességének bíróság általi megállapítását. Az így történő eljárás lehetőségével a jogállamisággal ellentétes módon vissza lehetne élni. Harmadszor, az eredeti határozatnak a későbbi határozattal valamely múltbeli időpontban történő állítólagos és feltételezett felváltása a joggal összeegyeztethetetlen fikció. Negyedszer, a felperesek jelzik, hogy a 2018. március 26‑i határozat megsemmisítését többek között a jó hírnévhez fűződő érdekük és a pénzbeli kártérítés iránti érdekük okán kérték. Ezen érdekek jogszerűségét a 2017. szeptember 12‑i Fursin és társai kontra EKB végzés (T‑247/16, nem tették közzé, EU:T:2017:623, 17–23. pont) elismerte, és a Törvényszék végzésének e része nem képezte fellebbezés tárgyát, tehát jogilag érvényes. A Bíróság helybenhagyta a Törvényszék végzésének e részét. Annak, hogy a Bíróság ezt a szempontot nem vizsgálta kifejezetten, nincs jelentősége. Erre nem volt szükség, mivel a végzés e része nem képezte az EKB vagy a Bizottság fellebbezésének tárgyát. Ötödször, a címzett jogi helyzetét ex tunc hatállyal módosító határozat kizárólag nagyon korlátozott körülmények között megengedett, különösen akkor, ha a határozat kedvező hatással jár a címzettre nézve. Ennélfogva az engedélynek a határozat keltét megelőző állítólagos hatállyal történő visszavonása soha nem lehetséges.
75 Az EKB kifejti, hogy a felpereseknek nem áll fenn olyan érdeke, amely a 2018. július 17‑i határozat bírósági felülvizsgálata keretében nem elégíthető ki. Következésképpen a felperesek elvesztették a 2018. március 26‑i határozattal szembeni eljáráshoz fűződő érdeküket.
76 Amint az az EFM‑alaprendelet 24. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, az EKB felülvizsgálati testületet hoz létre az említett rendeletben rá ruházott jogkörben általa hozott határozatok belső adminisztratív felülvizsgálata céljából. E cikk (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati testület öt nagyra becsült személyből áll, akik valamely tagállamból származnak, rendelkeznek a szükséges szaktudással és szakmai gyakorlattal, és akik nem tartoznak az EKB, az illetékes hatóságok vagy egyéb nemzeti vagy uniós intézmények, szervek, hivatalok és ügynökségek jelenlegi alkalmazottai közé. Az EKB az EFM‑alaprendelet 24. cikke alapján elfogadott, a felülvizsgálati testület, valamint annak működési szabályzata létrehozásáról szóló, 2014. április 14‑i 2014/360/EU határozattal (HL 2014. L 175., 47. o.) létrehozta a felülvizsgálati testületet.
77 Egyébiránt az EFM‑alaprendelet 24. cikkének (7) bekezdéséből kitűnik, hogy az EKB prudenciális felügyeletre vonatkozó határozatainak belső adminisztratív felülvizsgálata három szakaszból áll. Először is, a felülvizsgálati testület véleményt ad a felügyeleti testület részére egy új határozattervezet kidolgozása céljából. Másodszor, a felügyeleti testület figyelembe veszi a felülvizsgálati testület véleményét, és a 2014/360 határozat 17. cikkének (2) bekezdésében előírt határidőkön belül új határozattervezetet nyújt be a Kormányzótanácsnak. Az új határozattervezet „hatályon kívül helyezi az eredeti határozatot, felváltja egy azonos tartalmú határozattal, vagy felváltja egy módosított határozattal”. Harmadszor, ha a Kormányzótanács tíz munkanapon belül nem emel kifogást, az új határozattervezet elfogadottnak tekintendő.
78 Végül az EFM‑alaprendelet 24. cikkének (1) bekezdése szerint a belső adminisztratív felülvizsgálat arra vonatkozik, hogy az EKB által az e rendeletben rá ruházott jogkörben hozott határozatok eljárásilag és érdemben megfelelnek‑e ennek a rendeletnek. Igaz, hogy a 2014/360 határozat 10. cikkének (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati testület a kérelmező által a felülvizsgálati kérelemben megjelölt indokok vizsgálatára szorítkozik. Ugyanezen határozat 17. cikkének (1) bekezdése szerint azonban a felügyeleti testület értékelése nem korlátozódik a kérelmező által a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott indokokra, az új határozattervezetre vonatkozó javaslatában más tényezőket is figyelembe vehet.
79 A fenti 76–78. pontban említett rendelkezések együttes olvasatából kitűnik, hogy az EKB által az EFM‑alaprendelettel rá ruházott hatáskörök gyakorlása során hozott határozatok belső adminisztratív felülvizsgálata összességében véve az ügy új, teljes körű értékelésében áll, amely nem korlátozódik a felülvizsgálati kérelem alátámasztása érdekében felhozott indokokra. Az adminisztratív felülvizsgálati eljárás e sajátosságát tükrözi az, hogy a 2014/360 határozat 17. cikkének (1) bekezdése értelmében a felügyeleti testület, miután figyelembe vette az EKB határozatainak fokozott mértékű függetlenséggel és szakértelemmel történő felülvizsgálata céljából létrehozott (lásd a fenti 76. pontot) felülvizsgálati testület véleményét, ő maga tágabb hatáskörrel rendelkezik.
80 Ebben az összefüggésben az EFM‑keretrendelet 24. cikkének (7) bekezdése előírja, hogy a felülvizsgálati eljárás három eredménnyel zárulhat. Az első az eredeti határozat puszta hatályon kívül helyezésében áll. A második az eredeti határozatnak egy azonos határozattal történő felváltásában áll. A harmadik az eredeti határozatnak egy módosított határozattal történő felváltásában áll.
81 Az alábbi 82–85. pontban kifejtésre kerülő okokból az EFM‑alaprendelet 24. cikkének (7) bekezdése arra kötelezi az EKB‑t, hogy a felülvizsgálat eredményeként olyan határozatot hozzon, amely – az említett felülvizsgálat eredményétől függetlenül – az eredeti határozat hatálybalépésének időpontjára visszaható hatállyal rendelkezik.
82 Közelebbről, ha a felügyeleti testület és a Kormányzótanács úgy ítéli meg, hogy az eredeti határozat, amelynek értelmében a hitelintézet engedélyét visszavonták, érvényes, a Kormányzótanács nem egyszerűen érdemben elutasítja a felülvizsgálat iránti kérelmet, hanem az EFM‑alaprendelet 24. cikke (7) bekezdésének megfelelően az említett felülvizsgálat tárgyát képező határozattal azonos határozatot fogad el. Márpedig ebben az esetben ugyanazt az engedélyt nem lehet másodszor is visszavonni. A felülvizsgált határozattal azonos tartalmú határozat az előbbi határozatot tehát csak a felülvizsgálat tárgyát képező határozat hatálybalépésének időpontjára visszaható hatállyal válthatja fel.
83 A szóban forgó intézkedések jellegéből következő ezen értelmezés akkor is érvényes, ha a felügyeleti testület és a Kormányzótanács úgy ítéli meg, hogy az engedély visszavonása nem indokolt, vagy hogy a megállapított hiányosságok kevésbé korlátozó intézkedésekkel is orvosolhatók. Ilyen esetben ugyanis az engedély visszavonását hatályon kívül helyező vagy az ezen intézkedéseket előíró jogi aktusnak kötelezően visszaható hatállyal kell rendelkeznie oly módon, hogy ex tunc hatállyal megszüntesse a hitelintézet engedélyének visszavonását, és adott esetben azt a legmegfelelőbbnek tekintett intézkedéssel váltsa fel. Ilyen visszaható hatály hiányában a felülvizsgálat tárgyában hozott határozat csak akkor fejthetné ki hatásait, ha az EFM‑alaprendelet 14. cikkében előírt eljárásnak megfelelően új engedélyt adnak ki.
84 Ezt az értékelést közvetetten, de szükségszerűen megerősíti az EFM‑alaprendelet 24. cikkének (8) bekezdése, valamint a 2014/360 határozat 9. cikkének (1) bekezdése, amelyek szerint a felülvizsgálati kérelemnek nincs halasztó hatálya a vitatott határozat végrehajtására. Ebből következik, hogy a felülvizsgált határozat módosított határozattal való felváltásának a felülvizsgált határozat hatálybalépésének időpontjára visszaható hatállyal kell történnie, mivel ennek hiányában nem kerülhetne sor a végleges határozat hatékony érvényesülésére.
85 A fenti elemzésből az is kitűnik, hogy az eredeti határozatnak a felülvizsgálati eljárás végén azonos vagy módosított határozattal történő felváltása az eredeti határozatnak a jogrendből való végleges eltűnését eredményezi.
86 A jelen esetben egyrészről a 2018. március 26‑i határozat – a T‑351/18. sz. ügyben megtámadott jogi aktus – bevezető része szerint e határozat az EUMSZ 297. cikk (2) bekezdése harmadik albekezdésének megfelelően a másodrendű felperessel való közlésének napján 23 óra 00 perckor lépett hatályba. Másrészről a 2018. július 17‑i határozat, vagyis a T‑584/18. sz. ügyben megtámadott jogi aktus szerint „a [2018. március 26‑i] határozat ezennel hatályát veszti, és annak helyébe a [2018. március 26‑i] határozat közlésének napján 23 óra 00 perces hatállyal a jelen határozat lép”.
87 A 2018. július 17‑i határozatot a 2018. március 26‑i határozat adminisztratív felülvizsgálatát követően fogadták el, és az az EFM‑alaprendelet 24. cikkének (7) bekezdése értelmében ez utóbbival azonos tartalommal bír.
88 Ebből következik, hogy a 2018. július 17‑i határozat értelmében az EKB az adminisztratív felülvizsgálati eljárásra irányadó jogi kerettel (lásd a fenti 76–81. pontot) összhangban a 2018. március 26‑i határozatot a hatálybalépésének időpontjára visszaható hatállyal váltotta fel, és azt nem pusztán a jövőre nézve helyezte hatályon kívül, amint azt a felperesek állítani látszanak.
89 Márpedig a jogvita tárgyának megszűnését eredményezheti különösen a megtámadott aktusnak az eljárás során történő visszavonása vagy annak helyében új aktus elfogadása (lásd ebben az értelemben: 1961. június 1‑jei Meroni és társai kontra Főhatóság ítélet, 5/60, 7/60 és 8/60, EU:C:1961:10, 211–213. o.; 1997. szeptember 17‑i Antillean Rice Mills kontra Bizottság végzés, T‑26/97, EU:T:1997:131, 14. és 15. pont; 2011. január 12‑i Terezakis kontra Bizottság végzés, T‑411/09, EU:T:2011:4, 15. pont).
90 Az olyan aktus ugyanis, amelyet visszavontak, és amelynek új aktust léptettek a helyébe, teljes mértékben és ex tunc hatállyal eltűnik az Unió jogrendjéből, amely folytán a visszavont jogi aktust megsemmisítő ítélet a már bekövetkezett visszavonás következményeihez képest semmilyen további jogkövetkezménnyel nem járna (lásd ebben az értelemben: 1997. május 28‑i Proderec kontra Bizottság végzés, T‑145/95, EU:T:1997:74, 26. pont; 1999. december 6‑i Elder kontra Bizottság végzés, T‑178/99, EU:T:1999:307, 20. pont; 2010. szeptember 9‑i Phoenix‑Reisen és DRV kontra Bizottság végzés, T‑120/09, nem tették közzé, EU:T:2010:381, 23. pont).
91 Ebből következik, hogy a vitatott jogi aktus visszavonása esetén a felperesnek a továbbiakban nem fűződik semmilyen érdeke annak megsemmisítéséhez, és az e jogi aktussal szembeni kereset okafogyottá válik, így arról már nem szükséges határozni (1961. június 1‑jei Meroni és társai kontra Főhatóság ítélet, 5/60, 7/60 és 8/60, EU:C:1961:10, 211–213. o.; 1999. december 6‑i Elder kontra Bizottság végzés, T‑178/99, EU:T:1999:307, 21. és 22. pont; 2010. szeptember 9‑i Phoenix‑Reisen és DRV kontra Bizottság végzés, T‑120/09, nem tették közzé, EU:T:2010:381, 24–26. pont; 2011. március 24‑i Internationaler Hilfsfonds kontra Bizottság végzés, T‑36/10, EU:T:2011:124, 46., 50. és 51. pont).
92 Ez a következtetés még inkább nyilvánvaló akkor, ha – mint a jelen ügyben is – a megtámadott jogi aktust visszaható hatállyal azonos jogi aktus váltotta fel, amelyet nem érintene az első jogi aktus esetleges megsemmisítése.
93 Ezenkívül a felperesek nem hivatkozhatnak érvényesen a 2017. szeptember 12‑i Fursin és társai kontra EKB végzésre (T‑247/16, nem tették közzé, EU:T:2017:623). Ezt a végzést ugyanis a 2019. november 5‑i EKB és társai kontra Trasta Komercbanka és társai ítélet (C‑663/17 P, C‑665/17 P és C‑669/17 P, EU:C:2019:923) hatályon kívül helyezte anélkül, hogy a fellebbezők eljáráshoz fűződő érdekének – a megtámadott jogi aktus visszaható hatállyal, adminisztratív felülvizsgálatot követően hozott azonos tartalmú új határozattal történő felváltása miatti – megszűnése a fellebbezések tárgyát képezte volna.
94 Következésképpen a felperesek állításával ellentétben egy olyan jogi környezetben, amely a felülvizsgálat tárgyát képező jogi aktusok visszaható hatállyal történő felváltására irányuló jogi aktusok elfogadását eredményező adminisztratív felülvizsgálatot biztosít, az érintett felek érdekeit teljes mértékben védi annak lehetősége, hogy kérjék a szóban forgó felülvizsgálat végén elfogadott jogi aktus megsemmisítését, valamint az ezen aktus elfogadása által okozott kár megtérítését.
95 Ebből következik, hogy a T‑351/18. sz. ügyben benyújtott kereset tárgya a kereset benyújtását követően megszűnt, következésképpen a felperesek elveszítették az ezen ügyben megtámadott határozat megsemmisítésének kéréséhez fűződő érdeküket. A keresetről tehát már nem szükséges határozni.
B. Az elfogadhatóságról a T‑584/18. sz. ügyben
96 Az EKB, anélkül hogy formálisan elfogadhatatlansági kifogást terjesztene elő, vitatja egyrészt a keresetek elfogadhatóságát, amennyiben azokat az elsőrendű felperes nyújtotta be, másrészt a T‑584/18. sz. ügyben a másodrendű felperes kereshetőségi jogát a felülvizsgálati eljárás költségeiről szóló határozat megsemmisítésére vonatkozó huszonötödik jogalapot illetően. A Bizottság támogatja ezt az álláspontot.
97 Elsősorban a felperesek úgy vélik, hogy az elsőrendű felperes a 2017. szeptember 12‑i Fursin és társai kontra EKB végzésre (T‑247/16, nem tették közzé, EU:T:2017:623) támaszkodva a másodrendű felperes fő részvényeseként, aki a szavazati jogok 85%‑ával rendelkezik, vitathatja a 2018. március 26‑i és július 17‑i határozatot.
98 Egyébiránt a felperesek úgy vélik, hogy amennyiben az EKB a költségekről szóló határozat megsemmisítése iránti kérelmet illetően elismeri az elsőrendű felperes kereshetőségi jogát, amennyiben e kérelem a 2018. március 26‑i és a 2018. július 17‑i határozat jogellenességén alapul, nem zárható ki a költségekről szóló határozattal szembeni kereshetőségi jog. Ezt követően felsorolják azokat az egyéb különálló érdekeket, amelyekkel állításuk szerint az elsőrendű felperes rendelkezik, mint például a kényszerfelszámolás elkerülésének érdeke, a bank más befektető részére történő értékesítésének lehetőségéhez fűződő érdek, a saját – a bankétól elkülönülő – jó hírnevéhez fűződő érdek, azon a pénzügyi hatáson kívül, amelyet az engedély visszavonása gyakorol e felperesre, és amely eltér a bankra gyakorolt hatástól.
1. A 2018. július 17‑i határozat megsemmisítése iránti kérelem elfogadhatóságáról
99 Elsősorban meg kell állapítani, hogy a másodrendű felperes jogosult a 2018. július 17‑i határozat megsemmisítése iránti kereset indítására. Az említett felperes ugyanis a visszavont engedély jogosultja, és e határozat címzettje. Ezenkívül a képviselőknek a másodrendű felperes korábbi vezérigazgatója adott perbeli meghatalmazást, anélkül, hogy e felperes felszámolói megkérdőjelezték volna annak érvényességét. Egyebekben az EKB nem vitatja az említett határozat megsemmisítése iránti kérelem elfogadhatóságát annyiban, amennyiben azt e felperes nyújtotta be.
100 Másodsorban, ami az elsőrendű felperest illeti, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság kimondta, hogy valamely hitelintézet részvényesei nem jogosultak keresetet indítani az EKB‑nak az engedély visszavonásáról szóló határozatával szemben, mivel az ilyen határozat nem érinti őket közvetlenül. Egyrészt a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az engedélyének visszavonását követően a hitelintézet nem folytathatja tevékenységét, következésképpen kétségek merülnek fel arra vonatkozóan, hogy osztalékot képes fizetni, a visszavonás e negatív hatása azonban gazdasági jellegű, miközben a részvényesek azon jogát, hogy osztalékban részesüljenek, és hogy e társaság irányításában részt vegyenek, a visszavonásról szóló határozat egyáltalán nem érintette (lásd ebben az értelemben: 2019. november 5‑i EKB és társai kontra Trasta Komercbanka és társai ítélet, C‑663/17 P, C‑665/17 P és C‑669/17 P, EU:C:2019:923, 111. pont). A Bíróság másrészt megállapította, hogy noha a felszámolás közvetlenül érinti a részvényeseknek a társaság irányításában való részvételét, e felszámolás nem minősül a 2018. július 17‑i határozat olyan végrehajtásának, amely az alkalmazandó ítélkezési gyakorlat értelmében tisztán automatikus jellegű, és kizárólag az uniós szabályozás alapján történik (lásd ebben az értelemben: 2019. november 5‑i EKB és társai kontra Trasta Komercbanka és társai ítélet, C‑663/17 P, C‑665/17 P és C‑669/17 P, EU:C:2019:923, 113. és 114. pont).
101 Következésképpen a 2018. július 17‑i határozat megsemmisítése iránti kérelem kizárólag a másodrendű felperes tekintetében elfogadható.
2. A költségekről szóló határozat megsemmisítése iránti kérelem elfogadhatóságáról
102 A költségekről szóló határozat megsemmisítése iránti kérelem elfogadhatóságát illetően meg kell állapítani, hogy az elsőrendű felperes jogosult ilyen megsemmisítés iránti kérelem benyújtására, mivel ő az egyetlen címzettje e határozatnak, amely arra kötelezi őt, hogy fizesse meg a felülvizsgálati eljárás költségeit, amelyet ő indított, és amelyben egyedül ő vett részt. Egyebekben az EKB nem vitatja az említett megsemmisítés iránti kérelem elfogadhatóságát annyiban, amennyiben azt e felperes nyújtotta be.
103 Ezzel szemben a másodrendű felperesnek, amely úgy döntött, hogy nem nyújt be felülvizsgálat iránti kérelmet a felülvizsgálati testülethez, noha arra jogosult volt, a költségekről szóló határozat megsemmisítése tekintetében nincs az eljáráshoz fűződő érdeke, mivel e határozat rá nézve nem fejt ki joghatásokat. Az említett felperes egyébiránt nem címzettje e határozatnak, és nem tekinthető e határozat által közvetlenül és személyében érintettnek.
104 Következésképpen a költségekről szóló határozat megsemmisítése iránti kérelem kizárólag az elsőrendű felperes tekintetében elfogadható.
C. Az ügy érdeméről
105 A felperesek a T‑584/18. sz. ügyben benyújtott kereset alátámasztása érdekében 25 jogalapra hivatkoznak: az első huszonnégy jogalapra a 2018. július 17‑i határozat megsemmisítése iránti kérelem alátámasztása érdekében, a huszonötödik, a 2018. július 17‑i határozat jogellenességére alapított jogalapra pedig a költségekről szóló határozat megsemmisítése iránti kérelem alátámasztása érdekében. Tartalmukra és jellegükre tekintettel e jogalapokat a következőképpen kell átcsoportosítani:
– az első, második, tizennegyedik, tizenötödik és tizenkilencedik jogalap, amelyek azon alapulnak, hogy az EKB nem rendelkezik hatáskörrel az engedély visszavonásáról és a felszámolásról szóló határozat meghozatalára, a pénzmosással és a terrorizmusfinanszírozással összefüggő kérdések értékelésére, az önfelszámolás megtagadására, valamint a másodrendű felperes más potenciális befektetők részére történő értékesítése lehetőségének megtagadására; a jogalapok ugyanezen csoportjába illeszkedhet a hatáskörrel való visszaélésre alapított tizenkilencedik jogalap is, mivel az ez utóbbi jogalap alátámasztására felhozott érvek átfedik a fent említett, az EKB hatáskörének hiányára vonatkozó egyéb jogalapok keretében megfogalmazott érveket;
– a harmadik, a gondossági és pártatlansági kötelezettségnek az EKB által végzett vizsgálat során történő megsértésére alapított jogalap;
– a negyedik és ötödik, értékelési hibákra vagy az ügy egyes releváns elemeinek figyelmen kívül hagyására alapított jogalap;
– a hatodik, tizenkettedik és tizennyolcadik, értékelési hibára alapított jogalap, amennyiben az EKB tévesen támaszkodott az FSA utasításának megsértésére és a jogbiztonság elvének megsértésére;
– a hetediktől a tizenegyedikig és a tizenharmadiktól a tizenötödikig terjedő jogalapok, valamint a tizenhetedik jogalap, amelyek az arányosság elvének megsértésén alapulnak;
– a tizenhatodik és tizennyolcadik jogalap, amelyek az egyenlő bánásmód, a hátrányos megkülönböztetés tilalma, a bizalomvédelem és a jogbiztonság elvének megsértésén alapulnak;
– a huszadik, huszonegyedik és huszonkettedik jogalap, amelyek a lényeges eljárási szabályok, illetve a meghallgatáshoz való jog, a védelemhez való jog és az indokolási kötelezettség megsértésén alapulnak;
– a huszonharmadik és huszonnegyedik jogalap, amelyek többek között a másodrendű felperes iratbetekintési jogának és a részvényesi jogoknak a felülvizsgálati eljárás keretében történő megsértésén alapulnak;
– a költségekről szóló határozat megsemmisítése iránti kérelem alátámasztása érdekében előterjesztett huszonötödik jogalap, amely a 2018. július 17‑i határozat jogellenességén alapul.
1. Az első, második, tizennegyedik, tizenötödik és tizenkilencedik jogalapról
106 Elsősorban az első, a tizennegyedik és a tizenötödik jogalap keretében a felperesek azt állítják, hogy az EKB túllépte a hatáskörét azzal, hogy nem biztosított számukra lehetőséget a másodrendű felperes önfelszámolására, amint az a 2018. július 17‑i határozat 3.3.2. pontjának b) i. alpontjából kitűnik, jóllehet az INH‑k és az EKB között az egységes felügyeleti mechanizmus (EFM) és az Egységes Szanálási Mechanizmus (a továbbiakban: ESZM) alapján fennálló alapvető hatáskörmegosztás keretében az EKB nem rendelkezik ilyen hatáskörrel. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy az EKB megtagadta az említett felperes egy másik potenciálisan érdekelt befektető részére történő eladásának engedélyezését, amint az e határozat 3.3.2. pontja b) ii. alpontjából kitűnik.
107 Másodsorban, az EKB nem hozhatott volna az engedély visszavonásáról szóló határozatot, mivel az FSA 2018. február 7‑én már meghozta a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatot, amely megállapította, hogy a hitelintézet „fizetésképtelen vagy valószínűleg fizetésképtelenné válik‑e”, és ily módon választott a szanálási intézkedés és az engedély visszavonása között, amely választás az FSA kizárólagos hatáskörébe tartozik. A felperesek az EKB azon állítását is vitatják, amely szerint az említett határozat nem releváns és bizalmas jellegű, tehát azt nem kellett velük közölni.
108 Egyébiránt a felperesek cáfolják az EKB azon érvét, amely szerint nem került sor a másodrendű felperes önfelszámolására irányuló hivatalos kérelemre. Álláspontjuk szerint az EKB a 2018. július 17‑i határozatban az ilyen kérelemtől függetlenül megtagadta az említett önfelszámolás engedélyezését, holott felhívhatta volna őket ilyen kérelem benyújtására, vagy felkérhette volna az FSA‑t, hogy hozzon határozatot e kérdésben. Ezen önfelszámolás egyedüli akadálya ugyanis az EKB azon preferenciája volt, hogy erre ne kerüljön sor. Az új „EFM‑ESZM” rendszer a bank tényleges fizetésképtelenségét megelőzően történő korai beavatkozásra vonatkozó rendszert vezetett be, amely szerint a szanálási INH‑knak lehetőségük van megvizsgálni, hogy valamely hitelintézet fizetésképtelen vagy valószínűleg fizetésképtelenné válik‑e, továbbá ellenőrizhetik, hogy más felügyeleti megoldások is rendelkezésre állnak‑e, mielőtt megvizsgálnák, hogy a szanálási intézkedések megfelelnek‑e a közérdeknek. A felperesek úgy vélik, hogy amennyiben az említett INH‑k úgy ítélik meg, hogy nem ez a helyzet, mivel a bank fizetésképtelensége nem jelentene rendszerszintű problémát, az elemzés a szanálási rendszert illetően befejeződik. Ezt követően ezen INH‑knak kell megállapítaniuk, hogy a valószínűleg fizetésképtelenné váló szervezet ténylegesen azzá válik‑e. Ha ez a helyzet, a fizetésképtelenség a nemzeti fizetésképtelenségi eljárás révén megfelelően kezelhető. Ebből következik, hogy kényszerfelszámolásra soha nem kerülhet sor. Ez a rendszer viszont nem érinti az önfelszámolás lehetőségét, amelyet minden nemzeti jog elismer, feltéve hogy az érintett társaság fizetőképes.
109 Harmadsorban, a felperesek azt állítják, hogy az EKB nem rendelkezett hatáskörrel a 2018. július 17‑i határozat meghozatalára, mivel e határozat kizárólag a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos állítólagos jogsértéseken alapult, amely területen az EKB semmilyen hatáskörrel nem rendelkezik. Az engedély visszavonását a jelen ügyben nem prudenciális okok indokolják, hanem az kizárólag az FSA és az EKB könnyű reklámhoz fűződő érdekének kielégítését szolgálta.
110 Negyedsorban, a második és implicit módon a harmadik jogalap keretében a felperesek azt kifogásolják, hogy az EKB nem vizsgálta meg a 2018. július 17‑i határozat alapjául szolgáló, a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos kérdéseket, és nem ellenőrizte az FSA értékelését sem. Az EKB nem lehet felelős a hitelintézetek stabilitásáért és zárhat ki mesterségesen az értékelése köréből teljes területeket, amelyek kockázatok forrását képezik. Egyébiránt lehetőség kell, hogy legyen arra, hogy az említett határozatnak az FSA által készített tervezetből eredő bármely hiányosságára az e határozattal szemben indított megsemmisítés iránti kereset keretében hivatkozhassanak.
111 Ezenkívül a jogszerűség helyreállítására irányuló cél, amelyet az EKB a 2018. július 17‑i határozatban követett, nem jelenti az engedély visszavonásának jogszerű célját, mivel az engedély csak prudenciális célok érdekében vonható vissza. Ugyanakkor, mivel elméletileg lehetséges, hogy a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos kérdések relevánsak legyenek az engedély visszavonása szempontjából, amennyiben e kérdések prudenciális kockázatokhoz vezetnek, egyrészt a felelősség INH‑k és az EKB közötti megosztása, másrészt pedig az arányosság elve azt feltételezi, hogy az említett területen alkalmazható intézkedések teljes körét (bírságok, bizonyos típusú tevékenységek gyakorlásának tilalma, büntetőeljárás) előzőleg kimerítették.
112 Az EKB, amelyet a Bizottság is támogat, vitatja a felperesek érveit.
113 Meg kell állapítani, hogy a jogalapok jelen csoportja keretében a felperesek lényegében két jogalapra hivatkoznak, amelyek közül az elsőt az EKB 2018. július 17‑i határozat elfogadására vonatkozó hatáskörének hiányára, a másodikat pedig hatáskörrel való visszaélésre alapítják. Ezek vizsgálatát megelőzően a Törvényszék célszerűnek tartja felidézni az EKB és az INH‑k közötti hatáskörmegosztást.
a) Az EFM‑en belül a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó szabályok megsértése miatti engedélyvisszavonási hatáskörnek az EKB és a mechanizmusban részt vevő tagállamok INH‑i közötti megosztásáról
114 Először is, az EFM‑alaprendelet (15) és (28) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az EKB‑ra át nem ruházott hatáskörökkel továbbra is az INH‑k rendelkeznek.
115 Közelebbről, az EFM‑alaprendelet (28) preambulumbekezdése „az EKB‑ra át nem ruházott felügyeleti feladatok” között, amelyeket a nemzeti hatóságoknál kell hagyni, felsorolja „a pénzügyi rendszerek pénzmosás és terrorizmus‑finanszírozás céljára való felhasználásának megelőzés[ét], valamint a fogyasztóvédel[met]”.
116 Az EFM‑alaprendelet 4. cikkének (1) bekezdése azonban pontosítja, hogy „[a] 6. cikk keretén belül […] az EKB kizárólagos hatáskörébe tartozik a mechanizmusban részt vevő tagállamokban székhellyel rendelkező valamennyi hitelintézetre vonatkozó alábbi feladatok prudenciális felügyelet céljából történő végrehajtása”. Ezt egy kilenc feladatot tartalmazó lista követi, amely feladatok között szerepel a hitelintézetek engedélyének kiadása és engedélyének visszavonása. Így az említett rendelet 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében az engedély visszavonására vonatkozó hatáskör kizárólag az EKB‑t illeti meg.
117 Az EFM‑alaprendelet 4. cikkének (3) bekezdése értelmében „[a]z EKB‑nak az e rendeletben rá ruházott feladatok elvégzése és a magas színvonalú felügyelet biztosítása céljából alkalmaznia kell a teljes vonatkozó uniós joganyagot, és amennyiben a vonatkozó uniós joganyag irányelvekből áll, az ezeket az irányelvet átültető nemzeti jogszabályokat. Amennyiben a vonatkozó uniós joganyag rendeletekből áll, illetve olyan területeken, ahol az említett rendeletek a tagállamok számára kifejezetten lehetőségeket ajánlanak fel, az EKB‑nak alkalmaznia kell az e lehetőségeket érvényesítő nemzeti jogszabályokat”.
118 Az EFM‑alaprendelet 6. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy „[m]ind az EKB, mind az [INH‑k] kötelesek jóhiszemű együttműködést és információcserét folytatni.”
119 Az EFM‑alaprendelet 6. cikkének (4) bekezdéséből kitűnik, hogy a 4. cikknek az említett rendelet (1) bekezdésének a) és c) pontján kívüli részeiben meghatározott feladatok tekintetében az EKB az e cikk (5) bekezdésében meghatározott felelősségi körrel, az INH‑k pedig az e cikk (6) bekezdésében meghatározott felelősségi körrel rendelkeznek. Ugyanezen cikk (6) bekezdése értelmében az INH‑k közvetlenül gyakorolják a kevésbé jelentős hitelintézetek felügyeletét az e bekezdésben megállapított kritériumoknak megfelelően, és az e cikk (7) bekezdésében meghatározott keretrendszerrel összhangban tájékoztatják az EKB‑t a (6) bekezdés szerinti intézkedésekről, és szorosan koordinálják e tevékenységeket az EKB‑val.
120 Mindazonáltal az EFM‑alaprendelet 6. cikke (5) bekezdésének b)–d) pontjából kitűnik először is, hogy „amennyiben az a magas színvonalú felügyelet biztosításához szükséges, az EKB – az [INH‑kkal] folytatott konzultációt követően saját kezdeményezésére, vagy valamely [INH] kérésére – bármikor úgy dönthet, hogy a (4) bekezdésben említett hitelintézetek közül egy vagy több tekintetében minden vonatkozó hatáskörével közvetlenül él”, másodszor, hogy az EKB az e cikkben meghatározott felelősségi körök és eljárások alapján felvigyázást végez a rendszer működésére vonatkozóan, és harmadszor, hogy az EKB mindenkor gyakorolhatja az említett rendeletnek az EKB által közvetlenül gyakorolható vizsgálati hatáskörökről szóló 10–13. cikkében említett hatásköröket.
121 Az EFM‑alaprendelet 6. cikkének (7) bekezdése előírja, hogy az EKB elfogadja és közzéteszi az e cikk végrehajtásának gyakorlati részletes szabályait tartalmazó keretrendszert, ami az EFM‑keretrendelet elfogadásának jogalapját képezi.
122 Az EFM‑alaprendelet 14. cikkének (5) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„A (6) bekezdésre figyelemmel, a vonatkozó uniós jogban meghatározott esetekben az EKB – azt követően, hogy konzultált a mechanizmusban részt vevő azon tagállam [INH‑jával], amelyben a hitelintézet székhellyel rendelkezik – saját kezdeményezésére vagy [ezen INH] javaslatára visszavonhatja az engedélyt. E konzultációknak többek között biztosítaniuk kell, hogy a visszavonásra vonatkozó határozatok meghozatala előtt az EKB elegendő időt adjon a nemzeti hatóságoknak arra, hogy döntést hozzanak a szükséges korrekciós intézkedésekről, ideértve az esetleges szanálási intézkedéseket, és figyelembe vegye ezeket.
Amennyiben az (1) bekezdés szerinti engedély megadására javaslatot tevő [INH] megállapítja, hogy az engedélyt a vonatkozó nemzeti jogszabályok értelmében vissza kell vonni, e célból javaslatot terjeszt az EKB elé. Ebben az esetben az EKB, teljeskörűen figyelembe véve az [INH] által előterjesztett indokolást, határozatot hoz a javasolt visszavonásról.”
123 Az EFM‑alaprendelet 14. cikkének (6) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a]meddig még a nemzeti hatóságok illetékesek a hitelintézetek szanálásában, azokban az esetekben, amikor úgy ítélik meg, hogy az engedély visszavonása akadályozná a szanáláshoz vagy a pénzügyi stabilitás fenntartásához szükséges intézkedések megfelelő végrehajtását, megfelelően értesítik a kifogásukról az EKB‑t, részletesen kifejtve, hogy a visszavonás milyen módon képezne akadályt”, hogy „[e]zen esetekben az EKB a nemzeti hatóságokkal közösen elfogadott határidőig tartózkodik a visszavonás ügyében a további lépésektől”, és hogy „[a]z EKB meghosszabbíthatja e határidőt, amennyiben úgy véli, hogy kellő előrehaladás történt. Ha azonban az EKB indoklással ellátott határozatban azt állapítja meg, hogy a nemzeti hatóságok nem hajtották végre a pénzügyi stabilitás fenntartásához szükséges megfelelő intézkedéseket, az engedélyek visszavonása azonnal hatályba lép”.
124 Az EFM‑keretrendeletnek „Az INH javaslata valamely engedély visszavonására” című 80. cikkének szövege a következő:
„(1) Ha az érintett INH úgy ítéli meg, hogy valamely hitelintézet engedélyét az irányadó uniós vagy nemzeti jogszabályoknak megfelelően teljes egészében vagy részben vissza kell vonni, ideértve a hitelintézet kérelmére történő visszavonást, az EKB‑hoz határozattervezetet nyújt be, amelyben javasolja az engedély visszavonását (a továbbiakban: a visszavonásról szóló határozat tervezete), az alátámasztó dokumentumok kíséretében.
(2) Az INH koordinációt végez a hitelintézetek szanálására hatáskörrel rendelkező nemzeti hatósággal (a továbbiakban: a nemzeti szanálási hatóság) minden olyan visszavonásról szóló határozat‑tervezet tekintetében, amely a nemzeti szanálási hatóság számára jelentős.”
125 Az EFM‑keretrendelet 81. cikke értelmében:
„(1) Az EKB indokolatlan késedelem nélkül értékeli a visszavonásról szóló határozat tervezetét. Figyelembe veszi különösen az INH által beterjesztett sürgősségi indokokat.
(2) A meghallgatáshoz való jog a 31. cikkben előírtak szerint érvényesül.”
126 Az EFM‑keretrendelet 83. cikke előírja:
„(1) Az EKB indokolatlan [helyesen: indokolatlan késedelem nélkül] meghozza az engedély visszavonásáról szóló határozatot. Ennek során elfogadhatja vagy elutasíthatja a visszavonásról szóló határozat tervezetét.
(2) Az EKB határozatának meghozatalakor figyelembe veszi az összes alábbi tényezőt: a) a visszavonást indokoló körülményekre végzett értékelés; b) adott esetben az INH visszavonásról szóló határozatának tervezete; c) konzultáció az érintett INH‑val, és amennyiben az INH nem a nemzeti szanálási hatóság, a nemzeti szanálási hatósággal (az INH‑val együtt: nemzeti hatóságok); d) a hitelintézet 81. cikk (2) bekezdése és 82. cikk (3) bekezdése szerint benyújtott észrevételei.
(3) Az EKB a 84. cikkben ismertetett esetekben elkészíti a teljes határozattervezetet is, ha az érintett nemzeti szanálási hatóság nem tiltakozik az engedély visszavonása ellen vagy az EKB azt állapítja meg, hogy a pénzügyi stabilitás fenntartásához szükséges megfelelő intézkedéseket a nemzeti hatóságok nem hajtották végre.”
127 Az EFM‑keretrendelet 84. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) Ha a nemzeti szanálási hatóság értesítést küld az EKB engedély visszavonására vonatkozó szándéka elleni kifogásáról, az EKB és a nemzeti szanálási hatóság megállapodik azon időtartamról, amely alatt az EKB tartózkodik az engedély visszavonása ügyében a további lépésektől. Az EKB a nemzeti szanálási hatósággal való kapcsolatfelvétel kezdeményezését követően haladéktalanul értesíti az INH‑t e megállapodás megkötése érdekében.
(2) Az egyeztetett határidő lejárata után az EKB értékeli, hogy kíván‑e további lépéseket tenni az engedély visszavonása ügyében vagy az előrelépésre figyelemmel meg kívánja‑e hosszabbítani az [EFM‑alap]rendelet 14. cikkének (6) bekezdésének megfelelően egyeztetett határidőt. Az EKB egyaránt konzultál az érintett INH‑val és a nemzeti szanálási hatósággal, amennyiben ez eltér az INH‑tól. Az INH tájékoztatja az EKB‑t az e hatóságok által megtett intézkedésekről, és a visszavonás következményeire vonatkozó értékeléséről.
(3) A 83. cikket kell alkalmazni, ha az érintett nemzeti szanálási hatóság nem tiltakozik az engedély visszavonása ellen vagy az EKB azt állapítja meg, hogy a pénzügyi stabilitás fenntartásához szükséges megfelelő intézkedéseket a nemzeti hatóságok nem hajtották végre.”
128 A 2013/36 irányelv 18. cikkének, amely meghatározza azokat az eseteket, amelyekben az INH‑k a kevésbé jelentős intézmények tekintetében az engedély visszavonását javasolhatják, a szövege a következő:
„Az illetékes hatóságok csak akkor vonhatják vissza a hitelintézetnek kiadott engedélyt, ha a szóban forgó intézmény:
[…]
e) egyéb olyan helyzetbe kerül, amelyre vonatkozóan a nemzeti jogszabályok az engedély visszavonásáról rendelkeznek; vagy
f) elköveti a 67. cikk (1) bekezdésében említett valamelyik jogsértést.”
129 A 2013/36 irányelv 67. cikkének (1) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:
„Ez a cikk legalább a következő esetek valamelyikében alkalmazandó, ha:
[…]
d) egy intézmény nem rendelkezik a 74. cikket átültető nemzeti rendelkezésekkel összhangban az illetékes hatóságok által megkövetelt megbízható vállalatirányítási rendszerrel;
e) egy intézmény a[hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről és a 648/2012/EU rendelet módosításáról szóló, 2013. június 26‑i] 575/2013/EU [európai parlamenti és tanácsi] rendelet [(HL 2013. L 176., 1. o.; helyesbítések: HL 2013. L 208., 68. o.; HL 2013. L 321., 6. o.; HL 2017. L 20., 2. o.)] 99. cikke (1) bekezdését megsértve elmulasztja az adatszolgáltatást, illetve hiányos vagy pontatlan adatokat szolgáltat az illetékes hatóságoknak az említett rendelet 92. cikkében meghatározott tőkekövetelmény teljesítéséről;
[…]
o) megállapítást nyer, hogy egy intézmény súlyosan megsértette a [pénzügyi rendszereknek a pénzmosás, valamint terrorizmus finanszírozása céljára való felhasználásának megelőzéséről szóló, 2005. október 26‑i] 2005/60/EK [európai parlamenti és tanácsi] irányelv [(HL 2005. L 309., 15. o.)] alapján elfogadott tagállami rendelkezéseket;
[…]”
130 A 2013/36 irányelv 74. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy „[a]z intézményeknek megbízható vállalatirányítási rendszerrel kell rendelkezniük, amely áttekinthető szervezeti felépítést, egymástól jól elhatárolt, átlátható és következetes felelősségi köröket, a fennálló vagy esetlegesen felmerülő kockázatok azonosítására, kezelésére, felügyeletére és jelentésére szolgáló hatékony eljárásokat, megfelelő belső ellenőrzési mechanizmusokat – beleértve a megbízható adminisztratív és számviteli eljárásokat –, valamint a hatékony és eredményes kockázatkezeléssel összhangban álló, azt előmozdító javadalmazási szabályokat és gyakorlatokat foglal magában”.
131 A fenti 115–118. pontban felidézett rendelkezésekből kitűnik, hogy az EFM az EKB szintjén központosítja a prudenciális funkciókat, miközben a mechanizmusban részt vevő tagállamok INH‑i által történő decentralizált végrehajtást ír elő az EKB felügyelete mellett, amellyel az INH‑k együttműködnek, és amelynek támogatást nyújtanak. Ily módon az EFM‑en belül egyrészt az EKB gyakorol bizonyos kizárólagos hatásköröket: a jelentős hitelintézetek „közvetlen” prudenciális felügyeletét, továbbá jelentőségétől függetlenül valamennyi intézmény tekintetében az EFM‑alaprendelet 4. cikke által neki fenntartott hatásköröket. Másrészt a kevésbé jelentős intézmények prudenciális felügyelete az említett INH‑k általi decentralizált hatáskörgyakorlás körébe tartozik, és azt végső fokon az EKB korlátozza és felügyeli, amelynek feladata a prudenciális felügyeleti rendszer megfelelő működésének és hatékonyságának biztosítása, valamint a prudenciális szabályok koherens és egységes alkalmazása valamennyi részt vevő tagállamban. Az EKB a kevésbé jelentős intézmények felett „közvetett” felügyeletet gyakorol, amelynek keretében ezek az INH‑k együttműködnek az EKB‑val, és támogatást nyújtanak a részére. Ezenkívül ugyanezek az INH‑k továbbra is hatáskörrel rendelkeznek az EFM‑alaprendelet által nem szabályozott kérdésekben: a fogyasztóvédelem, a pénzügyi eszközök piacai, a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelem és a korrupció elleni küzdelem területén.
132 Közelebbről, ezen EFM keretében az EFM‑alaprendelet 6. cikkének (4)–(6) bekezdéséből az következik, hogy az említett rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében felsorolt kilenc feladat tekintetében különbséget tesznek a „jelentős” szervezetek és a „kevésbé jelentősnek” minősített szervezetek felett gyakorolt prudenciális felügyelet között.
133 Ebből következően, először is, a „jelentős” szervezetek feletti prudenciális felügyelet gyakorlása az EKB kizárólagos hatáskörébe tartozik. Az EFM‑alaprendelet 4. cikke (1) bekezdésének a) pontjában felsorolt, a hitelintézetek engedélyének kiadása és visszavonására irányuló feladat vonatkozásában ugyanez vonatkozik a „kevésbé jelentős” szervezetek feletti prudenciális felügyeletre.
134 Másodszor, a „kevésbé jelentős” szervezetek vonatkozásában, az EFM‑alaprendelet 4. cikkének (1) bekezdésében megállapított további feladatokat illetően az említett rendelet 6. cikke (5) és (6) bekezdésének együttes olvasatából az következik, hogy e feladatok végrehajtását az EKB ellenőrzése alatt a mechanizmusban részt vevő tagállamok INH‑ira ruházzák, amelyek ily módon közvetlen prudenciális felügyeletet gyakorolnak az említett szervezetek felett.
135 A Törvényszék ugyanis megállapította, hogy az EFM‑alaprendelet 4. cikke (1) bekezdésének és 6. cikkének a rendelkezései között fennálló kapcsolatra vonatkozó vizsgálatból – amint az a fenti 116–121. pontban kifejtésre került – az következik, hogy az azok közötti összefüggés logikájának lényege annak lehetővé tétele, hogy az EKB‑ra ruházott kizárólagos hatáskörök decentralizált keretek között végrehajthatók legyenek, ahelyett hogy a hatáskörök felosztására kerülne sor az EKB és a mechanizmusban részt vevő tagállamok INH‑i között e rendelet 4. cikkének (1) bekezdése szerinti feladatok gyakorlása tekintetében. E megállapítást az említett rendelet preambulumbekezdéseinek olvasata is megerősíti. Egyrészről ugyanezen rendelet (15) és (28) preambulumbekezdéséből az következik, hogy csak a kifejezetten az EKB‑ra bízott feladatok kerülnek ki a tagállami hatáskör alól, és hogy a pénzügyi intézményeknek a szóban forgó rendelet 4. cikke (1) bekezdésében felsoroltakon kívüli okokból való prudenciális felügyelete továbbra is a tagállamok hatáskörébe tartozik. Ebből szükségszerűen az következik, hogy a szóban forgó rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében az EKB‑ra bízott feladatok meghatározásának szakaszában került sor az EKB és az említett INH‑k közötti hatáskörmegosztásra. Másrészről meg kell jegyezni, hogy jóllehet az EFM‑alaprendelet (28) preambulumbekezdése felsorolja azokat a felügyeleti feladatokat, amelyeknek a tagállamok hatáskörében kell maradniuk, az az e rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében felsorolt feladatok egyikét sem foglalja magában. Ezenfelül az említett preambulumbekezdés alapján a kevésbé jelentős szervezetek közvetlen felügyelete nem minősül a nemzeti hatóságok hatáskörébe tartozó feladat gyakorlásának (lásd ebben az értelemben: 2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, EU:T:2017:337, 54–57. pont).
136 Harmadszor, az EKB‑ból és a mechanizmusban részt vevő tagállamok INH‑iból álló EFM keretében egyrészt az EFM‑alaprendelet 6. cikke (2) és (3) bekezdésének rendszeréből kitűnik, hogy mind az EKB, mind pedig az említett INH‑k kötelesek együttműködni és információcserét folytatni. Közelebbről, az említett rendelet 6. cikke (2) bekezdésének második albekezdése értelmében „az [INH‑knak] mindenekelőtt meg kell adniuk az EKB számára minden olyan adatot, amely […] az EKB‑ra rótt feladatok elvégzéséhez szükséges”. Ezenkívül e cikk (3) bekezdése alapján az említett INH‑k kötelesek segítséget nyújtani az EKB‑nak az e rendelet 4. cikkében említett, valamennyi hitelintézethez kapcsolódó feladatokhoz kapcsolódó bármilyen intézkedés előkészítésében és végrehajtásában, beleértve az ellenőrzési tevékenységekben való részvételt is.
137 Megállapítást nyert ugyanis, hogy a „kevésbé jelentősnek” minősített intézmények felügyeletét az EFM‑alaprendelet a (38)–(40) preambulumbekezdésben, vagyis közvetlenül az ugyanezen rendelet (37) preambulumbekezdése után említi, amely kiemeli, hogy „az [INH‑k] feladatául kell szabni, hogy támogassák az EKB‑t a felügyeleti feladatainak gyakorlásához kapcsolódó jogszabályok előkészítése és végrehajtása során”, és hogy „[e]z mindenekelőtt a hitelintézetek helyzetének folyamatos, napi szintű értékelését és a kapcsolódó helyszíni vizsgálatokat foglalja magában”. Az említett rendelet preambulumbekezdéseinek ezen felépítése annak következményének tűnik, hogy az INH‑k által az EFM keretében gyakorolt közvetlen prudenciális felügyeletet az Európai Unió Tanácsa az EKB‑t támogató részletszabályként, nem pedig valamely autonóm hatáskör gyakorlásaként irányozta elő (2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, EU:T:2017:337, 58. pont).
138 Másrészről e közvetlen prudenciális felügyelet INH‑k általi gyakorlását korlátozza az EKB, amely az EFM‑alaprendelet 6. cikke (5) bekezdésének a) és b) pontja alapján hatáskörrel rendelkezik egyrészt arra, hogy „rendeleteket, iránymutatásokat és általános utasításokat ad[jon] ki az [INH‑k] részére, amelyek alapján azok ellátják a[z említett rendelet] 4. cikk[ében] meghatározott feladatokat”, másrészt pedig arra, hogy úgy döntsön, hogy „a […] hitelintézetek közül egy vagy több tekintetében minden vonatkozó hatáskörével közvetlenül él”. Egyébiránt az INH‑k által gyakorolt közvetlen felügyelet EKB általi korlátozásának körébe tartoznak egyrészről az e rendelet 6. cikke (5) bekezdésének – az említett cikk (7) bekezdésének c) pontjára hivatkozó – c) pontja szerinti felügyeleti jogkörök, másrészről pedig a szóban forgó rendelet 10–13. cikke által előírt felügyeleti és vizsgálati jogkörök, amelyek tekintetében az EKB dönthet úgy, hogy azokat ugyanezen rendelet 4. cikke (6) bekezdésének d) pontja alapján a kevésbé jelentős hitelintézetek tekintetében közvetlenül gyakorolja.
139 Ily módon meg kell jegyezni, hogy az EKB továbbra is jelentős jogkörökkel rendelkezik még olyan körülmények fennállása esetén is, ha az INH‑k az EFM‑alaprendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) és d)–i) pontja szerinti felügyeleti feladatokat látnak el, valamint hogy az ilyen jogkörök fennállása a nemzeti hatóságok által az említett feladatok végrehajtása során betöltött szerepének alárendelt jellegére mutat rá (2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, EU:T:2017:337, 59. pont).
140 Negyedszer, ami különösen a hitelintézet engedélyének az EFM‑alaprendelet 4. cikke (1) bekezdésének a) pontjában előírt visszavonását illeti, az EKB és az INH‑k közötti együttműködés az említett rendelet 14. cikke (5) bekezdésének megfelelően egyrészt az ezen INH‑kkal való konzultációs kötelezettségben nyilvánul meg abban az esetben, ha az EKB az engedélyt saját kezdeményezésére vonja vissza, másrészt pedig az említett hatóságok arra való lehetőségében, hogy az EKB‑nak javasolják e visszavonást.
141 Amennyiben egy INH az EFM‑alaprendelet 14. cikkének (5) bekezdése alapján az engedély visszavonását javasolja, az EKB‑nak e rendelkezés második albekezdése és az EFM‑keretrendelet 83. cikkének (2) bekezdése értelmében teljeskörűen figyelembe kell vennie az ezen INH által előterjesztett, a visszavonást igazoló indokolást, az ez utóbbival és adott esetben a nemzeti szanálási hatósággal folytatott konzultációt, valamint a szóban forgó hitelintézet észrevételeit. Az EKB‑nak a visszavonást igazoló körülmények fennállására vonatkozóan saját vizsgálatot is kell végeznie, és ily módon kell döntenie az INH engedély visszavonásáról szóló határozattervezetének elfogadásáról vagy elutasításáról.
142 Ötödször, hangsúlyozni kell, hogy az EFM‑alaprendelet (28) és (29) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a pénzügyi rendszer pénzmosás és terrorizmusfinanszírozás céljára való felhasználásának megelőzésére vonatkozó feladat nemzeti hatáskörben marad, és az EKB‑t e tekintetben együttműködési kötelezettség terheli a nemzeti hatóságokkal szemben.
143 Hatodszor, a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelem és a prudenciális felügyelet közötti kapcsolatot illetően meg kell állapítani, hogy a banki engedély visszavonását indokoló körülmények között egyrészt a 2013/36 irányelv 18. cikkének f) pontja említi az ezen irányelv 67. cikkének (1) bekezdésében említett jogsértéseket, amelyek között szerepel a pénzügyi rendszereknek a pénzmosás, valamint terrorizmus finanszírozása céljára való felhasználásának megelőzéséről szóló 2005/60 irányelv alapján elfogadott nemzeti rendelkezések súlyos megsértése. Másrészt az említett irányelv 18. cikkének e) pontja az egyéb olyan helyzeteket említi, amelyekre vonatkozóan a nemzeti jogszabályok az engedély visszavonásáról rendelkeznek.
144 E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy bár a 2013/36 irányelv 18. cikke hivatkozik az INH‑k engedély visszavonására vonatkozó hatáskörére, figyelemmel az említett INH‑k és az EKB közötti, az EFM‑alaprendelet 4. cikke által előírt feladatmegosztásra, és különösen arra, hogy az engedély visszavonására vonatkozó hatáskör az EKB kizárólagos hatáskörévé vált, amelyet az EKB az említett rendelet 14. cikkének (5) bekezdése értelmében gyakorolhat az INH javaslatára, ezen irányelv 18. cikke úgy értendő, hogy az az engedély visszavonására vonatkozó javaslati hatáskörre utal, amely továbbra is az INH‑kat illeti meg.
145 Hetedszer, ami az EFM és az ESZM közötti kölcsönhatásokat illeti, a hitelintézeteknek és bizonyos befektetési vállalkozásoknak az Egységes Szanálási Mechanizmus keretében történő szanálására vonatkozó egységes szabályok és egységes eljárás kialakításáról, valamint az Egységes Szanálási Alap létrehozásáról és az 1093/2010/EU rendelet módosításáról szóló, 2014. július 15‑i 806/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2014. L 255., 1. o.; helyesbítés: HL 2014. L 372., 9. o.; a továbbiakban: ESZM‑rendelet) (11) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a felügyelet és a szanálás a bankunió két egymást kiegészítő aspektusa, tehát főszabály szerint nem egymás alternatívái.
146 Rá kell mutatni ugyanis, hogy az EFM és az ESZM célkitűzései eltérőek. Amint arra az ESZM‑rendelet (7) preambulumbekezdése emlékeztet, az EFM célja egy, a hitelintézetek mikroprudenciális felügyeletével kapcsolatos, európai szintű szakpolitikának, valamint e szakpolitika koherens és eredményes végrehajtásának biztosítása valamennyi euróövezeti tagállamban, valamint azon euróövezeten kívüli tagállamokban, amelyek abban részt kívánnak venni. Ezenkívül a makroprudenciális felügyeletre, és végső soron az Unió pénzügyi stabilitására is vonatkozik. Ezzel szemben az ESZM alapvető feladata a már felmerült válsághelyzetek kezelése és hatékonyabb szanálási mechanizmusok létrehozása a banki csődökből fakadó károk tovagyűrűzésének elkerülése érdekében, egységes szabályok és eljárás alkalmazásával, amint az az említett rendelet (6) és (8) preambulumbekezdéséből, valamint 1. cikkéből kitűnik. Ily módon, noha a két rendszer együttműködik az Unió pénzügyi rendszerének szilárdságára és stabilitására irányuló végső cél érdekében, az EFM a válságok megelőzése érdekében működik, az ESZM pedig a válságok kezelése érdekében.
147 Nyolcadszor, a fizetésképtelenség vagy valószínűleg fizetésképtelenné válás megállapítása, amelyet jelentős hitelintézetek esetében az EKB vagy az Egységes Szanálási Testület (ESZT), illetve kevésbé jelentős hitelintézetek esetében az INH vagy – amint az az ESZM‑rendelet 7. cikkénk (3) bekezdéséből kitűnik – a nemzeti szanálási hatóság fogadhat el, előkészítő aktus, amely megelőzi, de nem feltétlenül vonja maga után valamely szanálási program elfogadását. Ez utóbbi elfogadása a hitelintézet jelentőségétől függően az ESZT vagy a nemzeti szanálási hatóságok kizárólagos hatáskörébe tartozik.
148 Ráadásul a fizetésképtelenségre vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásra vonatkozó értékelések semmiképpen nem minősülnek hivatalos határozatnak azzal kapcsolatban, hogy valamely hitelintézet megszegte‑e a rendeleti előírásokat, hanem olyan előkészítő aktusok, amelyek nem módosítják a szóban forgó hitelintézet jogi helyzetét. E jogi aktusok ugyanis az említett intézmény fizetésképtelenségének vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásának kérdésével kapcsolatban az EKB (vagy az INH) által lefolytatott olyan ténybeli értékelést tartalmaznak, amely semmilyen módon nem kötelező, hanem alapját képezi annak, hogy az ESZT (vagy a nemzeti szanálási hatóság) szanálási programot vagy olyan határozatot fogadjon el, amely megállapítja, hogy a közérdek nem követel meg szanálást (lásd ebben az értelemben: 2019. május 6‑i ABLV Bank kontra EKB végzés, T‑281/18, EU:T:2019:296, 36., 48. és 49. pont).
149 Az ESZM‑rendelet 18. cikkének (1) bekezdéséből ugyanis kitűnik, hogy az ilyen programot csak bizonyos feltételek teljesülése esetén fogadnak el. Közelebbről, a hitelintézetnek nem csupán fizetésképtelennek kell lennie vagy valószínűleg fizetésképtelenné kell válnia, hanem észszerűen nem is lehet várható, hogy a hitelintézet vonatkozásában hozott bármilyen alternatív magánszektorbeli intézkedéssel vagy felügyeleti intézkedéssel észszerű időn belül megelőzhető legyen a hitelintézet fizetésképtelensége. Ezenfelül a szanálási intézkedésre közérdekből kell, hogy szükség legyen.
150 E tekintetben az ítélkezési gyakorlat szerint az ESZM‑rendelet (26) preambulumbekezdése értelmében, jóllehet az EKB‑nak (és analógia útján az INH‑nak) és az ESZT‑nek fel kell tudnia mérni, hogy valamely hitelintézet fizetésképtelen helyzetben van‑e vagy valószínűsíthetően fizetésképtelenné válik‑e, kizárólag az ESZT (és analógia útján a nemzeti szanálási hatóság) jogosult arra, hogy mérlegelje a szanáláshoz megkövetelt feltételeket, amennyiben pedig úgy ítéli meg, hogy az összes feltétel teljesül, szanálási programot fogadjon el, amint az az ESZM‑rendelet 18. cikkének (1) bekezdéséből kifejezetten is következik. Az EKB (és analógia útján az INH) kétségkívül hatáskörrel rendelkezik arra, hogy az első, vagyis a fizetésképtelenségre vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásra vonatkozó feltétellel kapcsolatban értékelést közöljön, viszont pontosan az a lényeg, hogy csupán értékelésről van szó, amely semmilyen módon nem köti az ESZT‑t (és analógia útján a nemzeti szanálási hatóságokat) (lásd ebben az értelemben: 2019. május 6‑i ABLV Bank kontra EKB végzés, T‑281/18, EU:T:2019:296, 34. pont).
151 Kilencedszer, az ESZM‑rendelet (57) preambulumbekezdéséből kitűnik egyrészt, hogy önmagában az a tény, hogy egy szervezet nem teljesíti az engedélyezési követelményeket, nem indokolhatja a szanálás elrendelését, különösen akkor nem, ha e szervezet még életképes, vagy valószínűleg az marad. Másrészt valamely intézmény akkor tekintendő fizetésképtelen vagy valószínűleg fizetésképtelenné váló intézménynek, ha megsértette vagy a közeljövőben valószínűsíthetően megsérti a tevékenységi engedélyének feltételét képező követelményeket.
152 A fizetésképtelenségre vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásra vonatkozó értékelés és a működési engedély visszavonása között nincs funkcionális egyenértékűség. Ugyanis, jóllehet igaz, hogy az ilyen értékelés alapulhat azon tény mérlegelésén, hogy az ESZM‑rendelet 18. cikke (4) bekezdésének a) pontja értelmében a továbbiakban már nem teljesülnek a működési engedély fenntartásának feltételei, e két jogi aktus semmiképpen nem egyenértékű egymással. E tekintetben elegendő megállapítani, hogy a működési engedély visszavonásának a 2013/36 irányelv 18. cikkében felsorolt feltételei nyilvánvalóan eltérnek a fizetésképtelenségre vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásra vonatkozó értékelés alapjául szolgáló, az említett rendelet 18. cikkének (4) bekezdésében kifejtett megfontolásoktól (2019. május 6‑i ABLV Bank kontra EKB végzés, T‑281/18, EU:T:2019:296, 46. pont).
153 A jelen jogalapcsoportot e megfontolások tükrében kell megvizsgálni.
b) Az első részről, amely arra vonatkozik, hogy az EKB nem rendelkezett hatáskörrel a hitelintézeti engedély visszavonására, mivel az INH már megállapította a fizetésképtelenséget vagy valószínűleg fizetésképtelenné válást
154 A jelen ügyben elsősorban meg kell állapítani, hogy a 2018. július 17‑i határozat a másodrendű felperes hitelintézeti tevékenységi engedélyének az észt nemzeti jog azon rendelkezéseinek megsértése miatt történő visszavonására vonatkozik, amelyek ezzel az intézkedéssel a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos irányítási rendszer és hatékony rendszer hiányát, egy, az INH által kibocsátott utasítás végrehajtásának elmulasztását, valamint megtévesztő információk vagy dokumentumok közlését szankcionálják.
155 Másodsorban meg kell jegyezni, hogy az EKB a 2018. március 26‑i, majd a 2018. július 17‑i határozatot az EFM‑alaprendelet 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja és 14. cikkének (5) bekezdése, valamint az EFM‑keretrendelet 83. cikkének (1) bekezdése alapján az FSA, az észt INH javaslatára fogadta el.
156 Harmadsorban, egy ilyen határozat, valamint az engedély visszavonására vonatkozó kizárólagos hatáskörének decentralizált végrehajtása összefüggésében, mivel a másodrendű felperes kevésbé jelentős hitelintézet volt, az EKB az EFM‑alaprendelet 14. cikkének (5) bekezdése és az EFM‑keretrendelet 83. cikke (2) bekezdésének b) és c) pontja alapján köteles volt teljeskörűen figyelembe venni az INH által a visszavonás igazolására előterjesztett indokolást, valamint – a nemzeti szanálási hatóság által szükségesnek ítélt esetleges szanálási intézkedésre vonatkozó konzultációk útján – együttműködni az INH‑val.
157 Negyedsorban, a 2018. július 17‑i határozat 3.2. pontjának d) alpontjából kitűnik, hogy az FSA, amely Észtországban egyszerre az INH az EFM keretében és a nemzeti szanálási hatóság az ESZM keretében (a pénzügyi válságok megelőzéséről és kezeléséről szóló észt törvény 3. cikke), 2017. április 10‑én azzal az indokkal fogadta el a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatot, hogy a másodrendű felperes több esetben megsértette az engedélyhez szükséges feltételeket, amely folytán az engedélyét vissza lehetett vonni, amint azt az ESZM‑rendelet (57) preambulumbekezdése előirányozza.
158 Az ESZM‑rendelet (57) preambulumbekezdése értelmében ugyanis valamely intézmény akkor tekintendő fizetésképtelen vagy valószínűleg fizetésképtelenné váló intézménynek, ha megsértette vagy valószínűsíthetően meg fogja sérteni a tevékenységi engedélyének feltételét képező követelményeket.
159 A 2018. július 17‑i határozat 3.1. pontjának b) alpontjából kitűnik továbbá, hogy 2018. február 7‑én a nemzeti szanálási hatósági minőségében eljáró FSA határozatot fogadott el, amelyben megállapította, hogy a közérdek nem követel meg szanálást. A felperesek beadványaikban erre a határozatra hivatkoznak a „fizetésképtelenségre vonatkozó második határozatként”.
160 Így, noha az FSA meghozta a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatot, amelynek tekintetében hatáskörrel rendelkezett, tehát a szanálási program elfogadásához az ESZM‑rendelet 18. cikke (1) bekezdésének a) pontjában előírt első feltétel teljesült, úgy tekintették, hogy a szanálási intézkedések végrehajtásához nem fűződik közérdek, így az említett rendelet 18. cikke (1) bekezdésének c) pontjában előírt harmadik feltétel nem teljesült. Ennélfogva az említett határozat a jelen ügyben nem vezetett ahhoz, hogy a nemzeti szanálási hatóság (az FSA) szanálási programot fogadott volna el, mivel az előírt feltételek együttesen nem teljesültek.
161 Ezzel szemben a 2018. július 17‑i határozat 3.1. pontjának c) alpontjából kitűnik, hogy 2018. március 6‑án az FSA az engedély visszavonásáról szóló határozatra vonatkozó javaslatot fogadott el, és az EKB e javaslat kézhezvételét követően lehetőséget adott a másodrendű felperesnek arra, hogy észrevételeket tegyen e javaslattal kapcsolatban, ezt követően pedig meghozta a 2018. március 26‑i határozatot, majd a 2018. július 17‑i határozatot, amely az FSA indokolásán és ténybeli értékelésein, valamint az FSA által végzett ellenőrzések és vizsgálatok és eredményein alapult.
162 Márpedig először is az EKB megalapozottan állapította meg a 2018. július 17‑i határozat 2.1. pontjában, hogy kizárólag az EKB rendelkezik hatáskörrel az engedély visszavonásáról szóló határozat meghozatalára. E következtetés összhangban van egyrészt az EFM‑alaprendelet 4. cikke (1) bekezdésének a) pontjával és 14. cikkének (5) bekezdésével, valamint az EFM‑keretrendelet 83. cikkével, másrészt pedig a fenti 135. pontban felidézett ítélkezési gyakorlattal.
163 Másodszor, az FSA az EFM‑en belüli, a mechanizmusban részt vevő tagállamok INH‑i és az EKB közötti hatáskörmegosztásnak, az alkalmazandó rendelkezéseknek és a fenti 136., 137., 140. és 141. pontban említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően továbbított az EKB‑nak az engedély visszavonásáról szóló határozatra vonatkozó javaslatot, és az EKB a saját határozatának alátámasztása érdekében az előbbieknek megfelelően támaszkodott e javaslat indokolására.
164 Mivel ugyanis a másodrendű felperes kevésbé jelentős hitelintézet, egyrészt az FSA‑nak, vagyis az észt INH‑nak kellett elvégeznie a szükséges ténybeli ellenőrzéseket, valamint kellett előkészítenie az EFM‑alaprendelet 4. cikkében említett feladatokhoz kapcsolódó valamennyi jogi aktust, köztük az engedély visszavonásáról szóló határozatot, valamint támogatnia kellett az EKB‑t ezen aktusok kidolgozásában és végrehajtásában.
165 Másrészt a fenti 138. és 139. pontban felidézett rendelkezések és ítélkezési gyakorlat értelmében az EKB hatáskörrel rendelkezik az FSA által gyakorolt közvetlen felügyeleti tevékenység korlátozására, amelyet az EKB a jelen ügyben az FSA‑val történő különböző konzultációk lefolytatása útján gyakorolt, különösen 2017 áprilisától kezdve, valamint az utolsó ellenőrzést követően, amint azt az EKB a tárgyaláson megerősítette.
166 Harmadszor, az EKB – a felperesek által hivatkozott határozatok ellenére és azoktól függetlenül – kétségkívül hatáskörrel rendelkezett a 2018. július 17‑i határozat meghozatalára.
167 E tekintetben a felperesek azon érvei, amelyek szerint az EKB nem rendelkezett hatáskörrel a 2018. július 17‑i határozat meghozatalára, mivel az INH a másodrendű felperes fizetésképtelenségéről vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásáról szóló határozatot fogadott el, az egyrészt az EFM, másrészt az ESZM közötti kölcsönhatás téves értelmezéséből, valamint bizonyos ténybeli hibákból ered.
168 A felperesek ugyanis lényegében úgy vélik, hogy az EFM és az ESZM alternatív rendszerek, hogy – ellentétben azzal, amit korábban a nemzeti jog előírt – a szanálási intézkedés meghozatalának hiánya nem jár azzal a következménnyel, hogy a hitelintézetet a nemzeti jog alapján felszámolják, és hogy az EKB a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatot követően nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy úgy határozzon, hogy visszavonja az engedélyt.
169 Mindazonáltal a felperesek állításával ellentétben az FSA nem két határozatot hozott, hanem meghozta egyrészt a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatot, vagyis 2017. április 10‑én megállapította a fizetésképtelenséget vagy valószínűleg fizetésképtelenné válást, másrészt pedig nemzeti szanálási hatóságként eljárva 2018. február 7‑én hozott egy olyan határozatot, amely megállapítja, hogy a közérdek nem követel meg szanálást, amint az egyértelműen kitűnik a 2018. július 17‑i határozatból, amelynek egyes részeit a fenti 157. és 159. pont felidézi.
170 A szóban forgó jogi aktusok elkülönülnek egymástól, mivel a fizetésképtelenség vagy valószínűleg fizetésképtelenné válás megállapítása a szanálásról szóló végleges határozat, vagyis az ESZM‑rendelet 18. cikkének (6) bekezdése szerinti szanálási program elfogadásának egyik előfeltétele. E feltétel azonban a szanálási intézkedés elfogadásának szükséges, de nem elégséges feltétele, amint az a fenti 149. pontból kitűnik.
171 Ezt az értelmezést megerősíti a fenti 148. pontban említett ítélkezési gyakorlat, amely szerint a fizetésképtelenség vagy valószínűleg fizetésképtelenné válás megállapítása az említett intézmény fizetésképtelenségének vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásának kérdésével kapcsolatban az INH által lefolytatott olyan ténybeli értékelést tartalmaz, amely semmilyen módon nem kötelező, hanem alapját képezi annak, hogy a nemzeti szanálási hatóság szanálási programot vagy olyan határozatot fogadjon el, amely megállapítja, hogy a közérdek nem követel meg szanálást.
172 E második típusú határozatot hozta meg a jelen ügyben az FSA, nemzeti szanálási hatóságként eljárva.
173 Márpedig a felperesek állításával ellentétben az ilyen határozat egyáltalán nem tiltja meg az EKB‑nak, hogy ezt követően az engedély visszavonásáról szóló határozatot fogadjon el.
174 Épp ellenkezőleg, meg kell állapítani, hogy amennyiben a fizetésképtelenség vagy valószínűleg fizetésképtelenné válás megállapítása, amelyet többek között akkor lehet elfogadni, ha fennállnak az engedély visszavonásának feltételei, amint az az ESZM‑rendelet (57) preambulumbekezdéséből kitűnik, és amint azt a másodrendű felperes is elismeri, és amely szanálási intézkedés elfogadásának alapjául szolgálhat, az annak elfogadására az említett rendelet 7. cikke (3) bekezdésének e) pontja alapján hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság szerint nem vezet ilyen intézkedéshez, az EKB dönthet úgy, hogy visszavonja azon hitelintézet engedélyét, amely már nem felel meg az ezen engedély fenntartásához szükséges feltételeknek.
175 Ugyanis, noha az ESZM osztja az uniós pénzügyi rendszer stabilitásának és biztonságának védelmére irányuló ugyanazon feladatot, amelyre az EFM irányul, és ezért kiegészíti ez utóbbit, amint az az ESZM‑rendelet (11) preambulumbekezdéséből kitűnik, az ESZM‑et akkor kell alkalmazni, ha egy szervezet fizetésképtelen vagy fennáll a kockázata, hogy fizetésképtelenné válik, és a már bekövetkezett pénzügyi válságok kezelésére irányul, amint az az említett rendelet (7) preambulumbekezdéséből kitűnik.
176 E következtetést egyébiránt megerősíti az ESZM‑rendelet (57) preambulumbekezdése, amelynek értelmében „[ö]nmagában az a tény, hogy egy szervezet nem teljesíti az engedélyezési követelményeket, nem indokolhatja a szanálás elrendelését, különösen akkor nem, ha a szervezet még életképes, vagy valószínűleg az marad”, valamint a fenti 152. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat.
177 Az EFM és az ESZM alapján elfogadott intézkedések kizárólag abban az esetben zárhatják ki egymást kölcsönösen, amint azt a felperesek állították, ha valamely jogalany már nem felel meg az engedély fenntartásához szükséges feltételeknek, és emellett már nem is fizetőképes.
178 Az EKB‑nak kizárólag ebben az esetben kellene elsőbbséget biztosítania az ESZT vagy (a hitelintézet jelentőségétől függően) valamely nemzeti szanálási hatóság által elfogadott szanálási intézkedés számára az EFM‑alaprendelet 14. cikkének (5) és (6) bekezdésében, valamint az EFM‑keretrendelet 83. cikkének (3) bekezdésében és 84. cikkében foglalt, más hatóságokkal való koordinációra és együttműködésre vonatkozó mechanizmus alapján. Ezenkívül az említett keretrendelet 83. cikkének (2) bekezdése értelmében az EKB köteles az engedély visszavonásáról szóló határozatának meghozatala előtt megfelelően figyelembe venni a nemzeti szanálási hatóságokkal folytatott konzultációkat.
179 Az EFM és az ESZM együttes fennállását nem lehet úgy értelmezni, hogy az kizárja a prudenciális felügyelet területén hatáskörrel rendelkező hatóság, vagyis az EKB arra való lehetőségét, hogy a szanálási intézkedés elfogadására vonatkozó feltételek hiányában, vagyis akkor, ha nem áll fenn annak kockázata, hogy a szóban forgó hitelintézet életképtelenné válik, visszavonja az engedélyt.
180 Ez ugyanis azt jelentené, hogy a pénzügyi szempontból stabil hitelintézeteket mentesítik azon kötelezettség alól, hogy tiszteletben tartsák az engedélyük fenntartása érdekében velük szemben előírt egyéb prudenciális szabályokat.
181 A felperesek azon érvét illetően, amely szerint a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatokat közölni kellett volna velük, elegendő kiemelni, hogy a végleges határozat, amellyel a nemzeti szanálási hatóság megállapította, hogy nem fűződik közérdek a szanáláshoz, valamint a fizetésképtelenség vagy valószínűleg fizetésképtelenné válás FSA általi megállapítása a 2018. július 17‑i határozathoz vezető eljárástól eltérő eljárás keretébe illeszkedik, amely folytán a fizetésképtelenségre vonatkozó határozat másodrendű felperessel való közlésének hiánya nem érinti a 2018. július 17‑i határozat jogszerűségét. Egyébiránt, mivel a fizetésképtelenségre vonatkozó határozat alapjául szolgáló indokolás egybeesik az FSA engedély visszavonásáról szóló határozatra vonatkozó javaslatának alapjául szolgáló és a 2018. július 17‑i határozatban megismételt indokolással, úgy kell tekinteni, hogy ez az indokolás ismert volt az említett felperes előtt, aki ez utóbbi határozatok címzettje.
182 Egyébiránt, figyelemmel a fenti 173–180. pontban az EFM és az ESZM rendszere közötti kölcsönhatásokkal kapcsolatban megfogalmazott pontosításokra, meg kell állapítani, hogy hatástalanok a felperesek azon érvei, amelyek egy, az e két rendszer hatálybalépése által állítólagosan hatályon kívül helyezett nemzeti jogi rendelkezésre, és különösen a hitelintézetekről szóló észt törvény 118. cikkére történő, a 2018. július 17‑i határozatban szereplő hivatkozásra vonatkoznak.
183 A fentiek összességéből következik, hogy a jelen résznek nem lehet helyt adni.
c) A második részről, amely arra vonatkozik, hogy az EKB nem rendelkezett hatáskörrel a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos kérdések értékelésére
184 A felperesek lényegében az EKB arra vonatkozó hatáskörét vitatják, hogy a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre, vagyis egy olyan területre vonatkozó rendelkezések megsértése miatt, ahol az EKB nem rendelkezik hatáskörrel, az engedély visszavonásáról szóló határozatot hozzon. Az engedély visszavonása ezzel szemben kizárólag prudenciális okokkal igazolható.
185 Elsősorban, amint az a 2013/36 irányelv 67. cikkéből kitűnik, az engedély visszavonása a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos kötelezettségek hitelintézet általi be nem tartása esetére is előírásra került. Így az e területen fennálló kötelezettségek tiszteletben tartása nyilvánvalóan releváns a prudenciális felügyelet keretében, mivel – amint azt a 2005/60 irányelv (1) és (2) preambulumbekezdése hangsúlyozza – a pénzügyi rendszereknek a pénzmosás céljára való felhasználása kockázatot jelenthet e rendszer, valamint az egységes piac stabilitására, épségére és tekintélyére nézve.
186 Az, hogy a 2013/36 irányelv 18. cikkének szövege a nemzeti felügyeleti hatóságok engedély visszavonására vonatkozó hatáskörére is utal, nem kérdőjelezheti meg az uniós jogalkotónak az EFM‑alaprendelet jelenleg hatályos rendelkezéseiből következő szándékát.
187 Ugyanis, bár továbbra is a tagállamok hatáskörrel rendelkeznek a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó rendelkezések végrehajtására, amint azt az EFM‑alaprendelet (28) preambulumbekezdése kifejezetten kimondja, az EKB jelentőségétől függetlenül valamennyi hitelintézet tekintetében kizárólagos hatáskörrel rendelkezik az engedély visszavonására, még akkor is, ha e visszavonás – mint a jelen esetben – a 2013/36 irányelv 18. cikkében hivatkozott 67. cikke (1) bekezdésének d), e) és o) pontjában szereplő okokon alapul, mivel az említett rendelet 14. cikkének (5) bekezdése az engedély visszavonásának feltételeként a visszavonást az említett irányelv 18. cikke értelmében igazoló egy vagy több ok fennállását határozza meg. Így a felperesek ezen okból nem kérdőjelezhetik meg jogosan az EKB‑nak a 2018. július 17‑i határozat elfogadására vonatkozó hatáskörét.
188 Másodsorban, ami a jelen ügyben az engedély visszavonásának indokait illeti, a felperesek nem vitathatják érvényesen, hogy azok valóban megfelelnek az engedély visszavonását igazoló bizonyos indokoknak, különösen a 2013/36 irányelv 18. cikkének e) és f) pontjában szereplő indokoknak, amint azt az EFM‑alaprendelet 14. cikkének (5) bekezdése megköveteli. Közelebbről, az említett irányelv 18. cikkének f) pontja a hitelintézet által elkövetett, az ezen irányelv 67. cikkének (1) bekezdésében említett jogsértések esetére vonatkozik.
189 A jelen ügyben a 2018. július 17‑i határozatban a 2013/36 irányelv 67. cikke (1) bekezdésének d), e) és o) pontjában felsorolt jogsértéseket rótták a másodrendű felperessel terhére. E jogsértések az említett irányelv 74. cikkét átültető nemzeti rendelkezésekkel összhangban az INH‑k által megkövetelt megbízható vállalatirányítási rendszer hiányára, a tőkekövetelmény teljesítésére vonatkozó adatszolgáltatás elmulasztására, illetve az INH részére hiányos vagy pontatlan adatok szolgáltatására, valamint a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó 2005/60 irányelv alapján elfogadott tagállami rendelkezések súlyos megsértésének elkövetésére vonatkoznak.
190 Következésképpen, figyelembe véve a fenti 185. és 187. pontban kifejtett megfontolásokat is, el kell utasítani a felperesek arra vonatkozó érveit, hogy az EKB nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos jogsértések miatt az engedély visszavonásának eszközét alkalmazza.
191 Egyébiránt, ami konkrétabban a felperesek azon érvét illeti, amely szerint a mechanizmusban részt vevő tagállamok INH‑i és az EKB közötti, az EFM‑en belüli hatáskörmegosztás, valamint az arányosság elve azt kívánja, hogy a banki engedélynek a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó jogszabályok megsértése miatti visszavonása előtt az egyéb rendelkezésre álló intézkedések (bírságok, bizonyos típusú tevékenységek gyakorlásának tilalma, büntetőeljárások) teljes köre kimerítésre kerüljön, ezt az érvet el kell utasítani.
192 Az ügy irataiból ugyanis kitűnik, hogy az FSA több lehetőséget is adott a másodrendű felperesnek arra, hogy megfeleljen a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó szabályozási követelményeknek, amint az a fenti 25., 26., és 29. pontból kitűnik, többek között utasítás elfogadása útján, amelynek az említett felperes szintén nem tett eleget. E körülmények között a felperesek nem róhatják érvényesen az EKB terhére, hogy idő előtt vagy az arányosság elvét megsértve hozta meg az engedély visszavonásáról szóló határozatot.
193 Harmadsorban, mivel a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó rendelkezések végrehajtása és hitelintézet általi tiszteletben tartásának ellenőrzése kétségkívül a nemzeti hatóságok hatáskörébe tartozik, és mivel a jelen ügyben e hatáskört az FSA gyakorolta, a felperesek nem hivatkozhatnak érvényesen ez utóbbi hatáskörének az EKB általi megsértésére.
194 Egyrészt ugyanis az FSA a fenti 131., 136., 137. és 140. pontban kiemelt, az EFM‑en belüli, a mechanizmusban részt vevő tagállamok INH‑i és az EKB közötti hatáskörmegosztásnak, és különösen az engedély visszavonására vonatkozó kizárólagos hatáskörök – a fenti 135. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat által elismert – decentralizált gyakorlásának megfelelően eleget tett az EFM‑alaprendelet 6. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében és (3) bekezdésében előírt együttműködési és az EKB támogatására vonatkozó kötelezettségének azáltal, először, hogy elvégezte a szükséges fizikai ellenőrzéseket és vizsgálatokat, másodszor, hogy felvette a kapcsolatot a szóban forgó hitelintézettel a problémák korai orvoslása érdekében, ideértve a nemzeti szanálási hatóságként eljáró FSA‑val történő konzultációt is, és harmadszor, hogy az említett rendelet 14. cikkének (5) bekezdése alapján elkészítette az engedély visszavonásáról szóló határozat tervezetét.
195 Másrészt a felperesek érvényesen nem róhatják fel az EKB‑nak, hogy a 2018. július 17‑i határozatot az FSA engedély visszavonásáról szóló határozatra irányuló e javaslatára alapította, mivel, amennyiben valamely INH az engedély visszavonását javasolja az EKB‑nak, az EFM‑alaprendelet 14. cikke (5) bekezdésének második albekezdéséből, valamint az EFM‑keretrendelet 83. cikkének (2) bekezdéséből kitűnik, hogy az EKB köteles teljes mértékben figyelembe venni az említett INH által előterjesztett, a visszavonást igazoló indokokat.
196 Egyébiránt meg kell állapítani, hogy az EKB felhívta a másodrendű felperest az FSA engedély visszavonásáról szóló határozattervezetével kapcsolatos észrevételei megtételére is, és ezen észrevételeket az EFM‑keretrendelet 83. cikke (2) bekezdése d) pontjának megfelelően figyelembe vette.
197 A jelen ügyben tehát nem került sor az EFM‑en belüli, a mechanizmusban részt vevő tagállamok INH‑i és az EKB közötti hatáskörmegosztás megsértésére akkor, amikor a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó jogszabályok megsértését megvalósító tényeket az FSA állapította meg, míg az azt meghatározó jogi értékelést, hogy e tények indokolják‑e az engedély visszavonását, valamint az arányosság értékelését ezzel szemben az EKB számára tartották fenn.
198 Egyébiránt a fentiekre tekintettel hatástalanok a felperesek által a jelen jogalapcsoport keretében kifejtett, az EKB‑n belül a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos intézményi szakértelem és hatáskör hiányára vonatkozó érvek.
199 A fentiekre figyelemmel a jelen részt el kell utasítani.
d) A harmadik részről, amely arra vonatkozik, hogy az EKB nem rendelkezett hatáskörrel a másodrendű felperes önfelszámolásának és a bank más befektető részére történő értékesítésének megtagadására
200 A felperesek lényegében azt róják fel az EKB‑nak, hogy olyan határozatot hozott, amelyben elutasította a másodrendű felperes önfelszámolását vagy a hitelintézet más befektetők részére történő értékesítését.
201 Elöljáróban a másodrendű felperes önfelszámolását illetően pontosítani kell, hogy a hitelintézetekről szóló észt törvény 117. cikke szerint a hitelintézetnek az önfelszámolás érdekében végelszámolás iránti kérelmet kell benyújtania az FSA‑hoz, amely tehát az ilyen kérelem elfogadására vagy elutasítására hatáskörrel rendelkező hatóság.
202 Az iratokból kitűnik, hogy egyrészt a másodrendű felperes nem állítja, hogy önfelszámolás iránti kérelmet nyújtott volna be, másrészt pedig azt rója fel az EKB‑nak, hogy nem adott neki lehetőséget annak benyújtására. Márpedig az említett felperes nem nyújtott be ilyen kérelmet. Ezenkívül az EKB bizonyosan nem köteles arra ösztönözni egy hitelintézetet, hogy önfelszámolás iránti kérelmet nyújtson be a nemzeti hatósághoz, és nem is rendelkezik hatáskörrel arra, hogy formális határozatot hozzon az önfelszámolás iránti kérelem engedélyezéséről vagy elutasításáról, amint azt a felek is elismerik.
203 Ebből következik, hogy a felperesek érvei kizárólag annyiban relevánsak, amennyiben valójában az EKB‑nak az engedély visszavonásáról szóló határozat arányosságára vonatkozó, a 2018. július 17‑i határozat 3.3.2 pontjában elvégzett értékelésére vonatkoznak, és az említett visszavonás arányosságára vonatkozó elemzés keretében kerülnek vizsgálatra (lásd az alábbi 306–344. pontot). Ugyanez vonatkozik a keresetlevél tizenötödik jogalapjának keretében megfogalmazott azon érvekre is, amelyek szerint az EKB nem rendelkezett hatáskörrel arra, hogy megakadályozza a hitelintézet más befektetők részére történő értékesítését.
204 A fentiekre figyelemmel a jelen részt el kell utasítani.
e) A negyedik részről, amely a hatáskörrel való visszaélésre vonatkozik
205 A jelen rész alátámasztása érdekében a felperesek lényegében azt állítják, hogy az EKB nem engedte meg a másodrendű felperes önfelszámolását (és annak más befektetők részére történő értékesítését vagy más, kevésbé korlátozó intézkedéseket sem), és a prudenciális felügyelettől idegen okokból vonta vissza az engedélyét, különösen az EKB‑ra és az FSA‑ra nézve kedvező nyilvánossággal kapcsolatos következmények miatt, megsértve az EFM‑alaprendelet (75) preambulumbekezdését és 19. cikkét, amelyek előírják az EKB számára, hogy feladatait bármely politikai befolyástól mentesen kell ellátnia.
206 A Bizottság által támogatott EKB erre azt válaszolja, hogy e jogalap nyilvánvalóan megalapozatlan.
207 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az EFM‑alaprendelet (75) preambulumbekezdése értelmében „[f]elügyeleti feladatainak eredményes végrehajtása érdekében az EKB‑nak teljes függetlenségben, különösen a nem helyénvaló politikai befolyástól és az operatív függetlenségét érintő ágazati beavatkozástól mentesen kell végrehajtania a rá ruházott felügyeleti feladatokat”.
208 Egyébiránt az EFM‑alaprendelet (15) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az EKB‑t megbízzák azokkal a külön felügyeleti feladatokkal, amelyek lényegesek a hitelintézetek prudenciális felügyeletére vonatkozó uniós politika koherens és hatékony végrehajtásának biztosításához, ideértve a makroprudenciális stabilitás érdekében hozott intézkedéseket, de erre vonatkozóan a nemzeti hatóságok szerepét tükröző külön rendelkezésekre van szükség. Az említett rendelet 19. cikke (1) bekezdésének szövege a következő:
„Az e rendelettel rá ruházott feladatok ellátása során az EKB és az EFM keretében eljáró [INH‑k] függetlenül járnak el. A felügyeleti testület és az irányítóbizottság tagjai függetlenül és objektíven járnak el az Unió egésze érdekeinek megfelelően, nem kérhetnek és nem fogadhatnak el utasítást sem az Unió intézményeitől vagy szerveitől, sem tagállami kormánytól, sem más köz‑ vagy magánjogi jogalanytól.”
209 Ezenkívül az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a hatáskörrel való visszaélés fogalma arra a helyzetre utal, amikor valamely közigazgatási hatóság a hatásköreit olyan cél érdekében gyakorolja, amely eltér attól a céltól, amelyre tekintettel ezen hatáskörökkel felruházták. Valamely határozat csak akkor valósít meg hatáskörrel való visszaélést, ha objektív, releváns és egybevágó valószínűsítő körülmények alapján ilyen célból hozott határozatnak tűnik. Továbbá, ha egynél több célt követ a határozat meghozatala – még ha az érvényes indokai mellett nem megalapozott indokon is alapszik –, ez nem valósít meg hatáskörrel való visszaélést, feltéve hogy a lényegi célt nem hanyagolja el (lásd: 2017. december 13‑i Crédit mutuel Arkéa kontra EKB ítélet, T‑52/16, EU:T:2017:902, 210. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
210 A jelen ügyben elegendő megállapítani, hogy a felperesek nem bizonyították, hogy az EKB a 2018. július 17‑i határozat elfogadásával a hitelintézetek prudenciális felügyeletére vonatkozó feladatának végrehajtásától eltérő célt követett. Ráadásul nem terjesztettek elő olyan bizonyítékot, amely alkalmas lenne az EKB függetlensége – EFM‑alaprendelet 19. cikkét sértő – esetleges hiányának bizonyítására.
211 Mindenesetre a 2018. július 17‑i határozat az engedély visszavonásának a 2013/36 irányelv 18. cikkében előírt több indokán alapul, amelyek a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó jogszabályok súlyos megsértésére vonatkoznak. Ebből következik, hogy az említett határozat indokolása megfelel az EKB‑ra ruházott felügyeleti feladatok által követett céloknak.
212 Ennélfogva a jelen részt is el kell utasítani.
213 A jelen jogalapcsoportot tehát teljes egészében el kell utasítani.
2. A harmadik jogalapról, amely a gondossági és pártatlansági kötelezettség EKB általi vizsgálat során történt megsértésén alapul
214 A felperesek szerint az EKB nem értékelte gondosan és pártatlanul az ügy valamennyi releváns szempontját. A felperesek mindazonáltal csupán azt róják az EKB terhére, hogy megelégedett az FSA következtetéseinek elfogadásával, amelyek az említett INH által szolgáltatott félrevezető információkon alapultak, anélkül hogy az engedélyezés visszavonásáról szóló határozat tervezetének alapjául szolgáló indokokat saját maga megvizsgálta volna.
215 Az EKB vitatja a felperesek érveit.
216 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a gondossági kötelezettség az érintett intézmény azon kötelezettségét jelenti, hogy az adott eset minden lényegi elemét gondosan és részrehajlás nélkül megvizsgálja (lásd ebben az értelemben: 1991. november 21‑i Technische Universität München ítélet, C‑269/90, EU:C:1991:438, 14. pont; 2013. szeptember 16‑i ATC és társai kontra Bizottság ítélet, T‑333/10, EU:T:2013:451, 84. pont).
217 A jelen ügyben először is az EKB‑hoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy a 2018. július 17‑i határozat teljeskörűen és világosan bemutatja a visszavonást igazoló indokokat, amelyek egyrészt az FSA mint a másodrendű felperes (kisebb jelentőségű hitelintézet) prudenciális felügyelete tekintetében INH által végzett értékeléseken alapulnak, másrészt pedig az engedély visszavonásáról való döntéshez szükséges egyéb feltételek tiszteletben tartását illetően az EKB önálló értékelésére vonatkoznak, ideértve a visszavonásra vonatkozó intézkedés arányosságának értékelését is.
218 Másodszor, az EKB gondosságának és pártatlanságának állítólagos hiányára vonatkozó, általános jelleggel megfogalmazott kifogásnak nem lehet helyt adni, amennyiben nem vitatják részletesen az EKB által a 2018. július 17‑i határozat elfogadása keretében elkövetett esetleges hiányosságokat.
219 Harmadszor, az EKB‑hoz hasonlóan rá kell mutatni arra, hogy a jogsértések FSA általi megállapítását, amelyet a másodrendű felperes érvényesen nem vitatott, az EKB‑nak megállapított tényekként, és következésképpen az EKB általi felülvizsgálatot nem igénylőként kellett kezelnie. Így az EKB helyesen szorítkozott annak vizsgálatára, hogy e jogsértések valóban az engedély visszavonását igazoló indokoknak minősülnek‑e. E vizsgálatot a 2018. július 17‑i határozat 3.3.1. és 3.3.2. pontjában végezte el.
220 Negyedszer, a felpereseknek az azzal kapcsolatos egyszerű állításait, hogy az EKB megelégedett azzal, hogy az INH következtetéseire támaszkodjon, a fenti 194–198. pontban kifejtettekkel azonos okok miatt is el kell utasítani.
221 Egyébiránt meg kell állapítani, hogy a felperesek azon állítása, amely szerint a 2018. július 17‑i határozat az FSA által szolgáltatott megtévesztő információkon alapul, egyszerű állításnak minősül, amelyet semmilyen bizonyíték nem támaszt alá, ennélfogva azt el kell utasítani.
222 A fentiekből következik, hogy a harmadik jogalapot el kell utasítani.
223 Amennyiben a harmadik jogalap az FSA határozatra vonatkozó javaslatában szereplő értékelési hibák fennállására vonatkozik, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság nemrég megállapította, hogy abban az esetben, amikor az uniós jog nem kívánja szabályozni a két, különböző célokat követő hatáskör – a nemzeti és az uniós hatáskör – megosztását, hanem ezzel szemben valamely uniós intézménynek biztosít kizárólagos döntéshozatali jogkört, az uniós bíróság feladata, hogy az uniós jogi aktusok jogszerűségének vizsgálatára vonatkozó, EUMSZ 263. cikken alapuló kizárólagos hatásköre címén elbírálja a szóban forgó uniós intézmény által hozott végleges határozat jogszerűségét, és az érintettek hatékony bírói jogvédelmének biztosítása érdekében megvizsgálja a nemzeti hatóságok által kibocsátott előkészítő aktusok vagy javaslatok esetleges hibáit, amelyek érinthetik e végleges határozat érvényességét (lásd: 2018. december 19‑i Berlusconi és Fininvest ítélet, C‑219/17, EU:C:2018:1023, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
224 Ilyen körülmények között az uniós bíróságnak meg kell vizsgálnia az FSA – 2018. július 17‑i határozatban átvett – határozattervezetének jogszerűségét érintő esetleges hibákat, amennyiben e hibákat a felperesek más jogalapjaik keretében vitatják.
225 Ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy a másodrendű felperes sikeresen kérdőjelezi‑e meg a 2018. július 17‑i határozatban szereplő értékeléseket.
3. A negyedik és ötödik jogalapról, amely értékelési hibákon, illetve az ügy egyes releváns elemeinek figyelmen kívül hagyásán alapul
a) Az ötödik jogalapról, amely a másodrendű felperes új vezetősége által játszott pozitív szerep figyelembevételének elmulasztásán alapul
226 A felperesek azt állítják, hogy a 2018. július 17‑i határozat nem veszi figyelembe a másodrendű felperes új vezetősége által játszott pozitív szerepet, valamint hogy a 2017 novemberétől működő ezen vezetőség szakértelmére és jóhírnevére tekintettel az EKB‑nak 2018 márciusában nem kellett volna visszavonnia e felperes engedélyét.
227 Az EKB vitatja a felperesek érveit.
228 Elsősorban, amennyiben a felperesek arra hivatkoznak, hogy az EKB nem vett figyelembe egy releváns elemet, meg kell állapítani, hogy a 2018. július 17‑i határozat 3.3.1. pontjának b) ii. alpontjában megfelelően figyelembe vették a másodrendű felperes vezetőségének megváltozását, és az említett határozatban részletesen elemezték azokat az okokat, amelyek miatt e változást nem tekintették elegendőnek a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó kockázatkezelési rendszerben megállapított problémák orvoslására.
229 Először is ugyanis, a 2018. július 17‑i határozatban az EKB többek között megállapította, hogy jóllehet a másodrendű felperes 2017. november 1‑je óta hivatalban levő új vezetősége egyetértett az FSA arra vonatkozó kifogásaival, hogy az említett felperes nem tudott az ügyfélkörére vonatkozó egyértelmű stratégiát, az ezen ügyfélkört érintő kockázatok részletes meghatározását és a működési kockázatokra vonatkozó pénzügyi értékelést bemutatni, valamint hogy az említett vezetőség kötelezettséget vállalt arra, hogy az említett felperes üzleti stratégiáját a 2018 és 2021 közötti időszakban megváltoztatja, ez a vezetőség azt is megerősítette, hogy e felperes elsődleges tevékenységével továbbra is az orosz és az ukrán piacot kívánja megcélozni.
230 Másodszor, a 2018. július 17‑i határozatban megállapítást nyert, hogy az alkalmazandó nemzeti jog (a hitelintézetekről szóló észt törvény 52. cikkének (4) bekezdése és 55. cikkének (1) bekezdése) szerint a hitelintézet üzleti stratégiáját a felügyelőbizottság, nem pedig az igazgatótanács határozza meg.
231 Harmadszor, a 2018. július 17‑i határozatban az is kiemelésre került, hogy a másodrendű felperes felügyelőbizottsága összetételének szintén 2012 és 2018 között történt megváltozása ellenére az említett felperes két többségi részvényese továbbra is az említett felügyelőbizottság tagja volt, és az FSA a kockázatkezelési elvek tekintetében a stratégia semmilyen változását nem azonosította, ami észszerűen arra enged következtetni, hogy ezen elveket a fent említett két részvényes befolyásolta. E befolyást az a körülmény is megerősítheti, hogy a 2012 és 2017 közötti három vezetésváltás ellenére e felperes soha nem változtatta meg az üzleti modelljét, valamint a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó szabályozási követelmények be nem tartásával kapcsolatos hozzáállását.
232 Mindezen indokok alapján az FSA a határozattervezetében és az EKB 2018. július 17‑i határozatában arra a következtetésre jutott, hogy a másodrendű felperes vezetőségének megváltozását követően megfigyelt javulások nem elegendőek a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó jogszabályok felperes általi betartásának biztosításához.
233 Márpedig ezek az indokok, amelyeket végeredményben a felperesek a T‑584/18. sz. ügyben benyújtott kereset keretében nem vitattak részletesen, egyrészt azt bizonyítják, hogy az EKB az ügy releváns elemeként figyelembe vette az említett felperes új vezetőségét, másrészt pedig nem tartalmaznak értékelési hibát.
234 Másodsorban, amennyiben a felperesek az EKB által a 2018. július 17‑i határozatot illetően elkövetett értékelési hibára hivatkoznak, hangsúlyozni kell, hogy a másodrendű felperes engedélyének visszavonása nem az igazgatótanács 2013/36 irányelv – az említett irányelv 13. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett – 18. cikkének c) pontja szerinti hiányosságain alapult, hanem azon, hogy az említett felperes nem hozta meg a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó szabályozási követelményeknek való megfeleléshez szükséges intézkedéseket, amit a felperesek – amint az a fenti 231. pontban megállapításra került – a másodrendű felperes új vezetősége ellenére nem vitattak érvényesen.
235 Harmadsorban, amennyiben a felperesek érvei arra vonatkoznak, hogy az EKB értékelési hibát követett el a 2018. július 17‑i határozat – az engedély visszavonásánál kevésbé korlátozó más intézkedésekhez képest fennálló – arányosságára vonatkozó értékelése során, utalni kell az arányosság értékelésének vizsgálatára (lásd az alábbi 306–344. pontot).
236 A fentieket figyelembe véve az ötödik jogalapot el kell utasítani.
b) A negyedik jogalapról, amely a másodrendű felperes lettországi tevékenységére vonatkozó információk téves jellegére vonatkozó értékelési hibán alapul
237 A felperesek azt állítják, hogy az EKB nem alapíthatta a 2018. július 17‑i határozatot a másodrendű felperes Lettországban folytatott határokon átnyúló tevékenységeire vonatkozó helytelen információk FSA‑val történő közlésére. Álláspontjuk szerint először is az állítólag pontatlan ténybeli nyilatkozatokat konkréten nem azonosították és azokat nem támasztják alá bizonyítékok, miközben a felperesek soha nem titkolták a másodrendű felperes Lettországban folytatott tevékenységeit, amelyeket nyíltan közöltek e felperes internetes oldalán. Másodszor, e nyilatkozatok kizárólag a „képviseleti iroda” és a „határokon átnyúló szolgáltatás/iroda”, illetve a „támogató iroda” és a „fióktelep” közötti terminológiai különbségtétel kérdésére vonatkoznak. Harmadszor, a határokon átnyúló pénzügyi tevékenység más országokban történő végzésére vonatkozó passzportálási eljárás, amelyet az említett felperes nem tartott tiszteletben, tisztán formális eljárás, és ugyanezen felperes a Németországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban folytatott tevékenységeit illetően tiszteletben tartotta ezt az eljárást. Negyedszer, e kérdés immár nem releváns, mivel az egy lett közigazgatási bíróság előtti egyezség tárgyát képezte, és ezen okból sem az FSA, sem a lett INH nem szabott ki szankciókat e felperessel szemben. Ötödször, ahhoz, hogy az ilyen nyilatkozatok az engedély visszavonásához vezessenek, különös súlyosságra van szükség.
238 Egyébiránt a felperesek úgy vélik, hogy az FSA a fizetésképtelenségre vonatkozó határozat elfogadásától kezdve kétértelmű hozzáállást tanúsított, és nem tette egyértelművé a másodrendű felperes előtt, hogy a kérdést még nyitottnak tekinti. A felperesek e tekintetben az említett felperes 2017. július 28‑i sajtóközleményére támaszkodnak, amelyben összefoglalták a lett INH‑val kötött egyezséget, és amelyből kitűnik, hogy a másodrendű felperes Lettországban folytatott tevékenységeivel kapcsolatos ügy lezárult. Hozzáteszik, hogy abszurd lenne egy egyszerű pontatlanságot egy hitelintézet engedélyének visszavonását megalapozó indoknak tekinteni. Kérik, hogy a Törvényszék kötelezze az FSA‑t és az EKB‑t az állítólagosan félrevezető nyilatkozatok azonosítására és azon dokumentumok közlésére, amelyekben az FSA és az EKB a lett közigazgatási bíróság előtti egyezség ellenére úgy vetette fel a kérdést, mint amely még függőben van. Azt is kérik, hogy a Törvényszék rendelje el, hogy az FSA és az EKB képviselői tegyenek tanúvallomást e tekintetben.
239 Az EKB vitatja a felperesek érveit.
240 Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a 2013/36 irányelv (19) preambulumbekezdése kimondja, hogy „[a] székhely szerinti tagállamukban engedélyezett hitelintézetek számára lehetővé kell tenni, hogy fióktelepek létesítése vagy szolgáltatásnyújtás útján az Unió egész területén folytassák a kölcsönös elismerés alá tartozó tevékenységek jegyzékében említett tevékenységek valamelyikét vagy mindegyikét.”
241 A 2013/36 irányelv (20) preambulumbekezdése értelmében „[i]ndokolt kiterjeszteni a kölcsönös elismerést azon tevékenységekre, amelyeket a hitelintézetek leányvállalataként működő pénzügyi vállalkozások végeznek, feltéve, hogy az ilyen leányvállalatokra kiterjed anyavállalataik összevont felügyelete, és megfelelnek bizonyos szigorú feltételeknek.”
242 A 2013/36 irányelv V. címének a hitelintézetek letelepedési jogáról szóló 2. fejezete keretében a 35. és 36. cikk bejelentési kötelezettséget ír elő, és szabályozza az illetékes hatóságok közötti kapcsolatokat.
243 A 2013/36 irányelv 35. cikke előírja, hogy az a hitelintézet, amely egy másik tagállam területén kíván fióktelepet létesíteni, köteles bejelenteni ezt a szándékát a székhelye szerinti tagállam illetékes hatóságainak (az (1) bekezdés). E bejelentési kötelezettség teljesítése során rendelkezésre kell bocsátani különösen a következőkre vonatkozó információkat: a tagállam, amelynek területén a hitelintézet fióktelep létesítését tervezi, üzleti terv, amely tartalmazza a folytatni kívánt tevékenységtípusokat és a fióktelep szervezeti felépítését, az a cím a fogadó tagállamban, ahonnan a dokumentumok beszerezhetők, és a fióktelep vezetéséért felelős személyek neve (a (2) bekezdés).
244 A 2013/36 irányelv 35. cikkének (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a]mennyiben a székhely szerinti tagállam illetékes hatóságai megtagadják, hogy a (2) bekezdésben említett információkat közöljék a fogadó tagállam illetékes hatóságaival, a tájékoztatás megtagadását az összes információ kézhezvételétől számított három hónapon belül megindokolják az érintett hitelintézet számára”.
245 A 2013/36 irányelv 36. cikke (1)–(4) bekezdésének szövege a következő:
„(1) Mielőtt a hitelintézet fióktelepe megkezdi tevékenységét, a fogadó tagállam illetékes hatóságai a 35. cikkben említett információk kézhezvételétől számított két hónapon belül, a 4. fejezetnek megfelelően felkészülnek a hitelintézet felügyeletére, és szükség esetén megnevezik azokat a feltételeket, amelyeket a szóban forgó tevékenységek folytatása során a fogadó tagállamban a közjó érdekében be kell tartani.
(2) A fogadó tagállam illetékes hatóságaitól származó értesítés kézhezvételekor, vagy abban az esetben, ha az (1) bekezdésben előírt határidő anélkül telik le, hogy ilyen értesítés érkezett volna, a fióktelep létrehozható, és megkezdheti tevékenységét.
(3) Abban az esetben, ha a 35. cikk (2) bekezdésének b), c) vagy d) pontja alapján közölt bármelyik adatban változás következik be, a hitelintézet legalább egy hónappal a változtatást megelőzően írásban értesíti a székhely szerinti tagállam és a fogadó tagállam illetékes hatóságait a szóban forgó változásról, abból a célból, hogy lehetővé tegye a székhely szerinti tagállam illetékes hatóságai számára, hogy a 35. cikk szerinti értesítést követően határozatot hozzanak, valamint a fogadó tagállam illetékes hatóságai számára, hogy e cikk (1) bekezdése alapján a változtatás végrehajtásának feltételeit meghatározó határozatot hozzanak.
(4) Azokat a fióktelepeket, amelyek 1993. január 1‑jét megelőzően a fogadó tagállamok hatályos rendelkezéseivel összhangban kezdték meg tevékenységüket, úgy kell tekinteni, mintha a 35. cikkben és az e cikk (1) és (2) bekezdésében meghatározott eljárást alkalmazták volna rájuk. 1993. január 1‑jétől kezdődően ezekre a fióktelepekre e cikk (3) bekezdése, a 33. és 53. cikk, valamint a 4. fejezet szabályai alkalmazandók.”
246 A 2013/36 irányelv „Bejelentési eljárás” című 39. cikkének (1) és (2) bekezdésében az alábbiak szerint rendelkezik:
„(1) Minden olyan hitelintézet, amely első alkalommal kíván a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján egy másik tagállam területén tevékenységet folytatni, bejelenti a székhely szerinti tagállama illetékes hatóságainak, hogy az I. mellékletben felsorolt tevékenységek közül melyeket szándékozik ott végezni.
(2) A székhely szerinti tagállam illetékes hatóságai az (1) bekezdésben előírt bejelentés kézhezvételétől számított egy hónapon belül megküldik azt a fogadó tagállam illetékes hatóságainak.”
247 A 2013/36 irányelv 67. cikkének (1) bekezdése a következőképpen fogalmaz:
„Ez a cikk legalább a következő esetek valamelyikében alkalmazandó, ha:
a) egy intézmény valótlan nyilatkozatok révén, vagy más szabálytalan eszköz igénybevételével szerezte meg az engedélyt;
[…]
e) egy intézmény az 575/2013/EU rendelet 99. cikke (1) bekezdését megsértve elmulasztja az adatszolgáltatást, illetve hiányos vagy pontatlan adatokat szolgáltat az illetékes hatóságoknak az említett rendelet 92. cikkében meghatározott tőkekövetelmény teljesítéséről;
f) egy intézmény elmulasztja az adatszolgáltatást, illetve hiányos vagy pontatlan adatokat szolgáltat az illetékes hatóságoknak az 575/2013/EU rendelet 101. cikkében említettekkel kapcsolatban;
g) egy intézmény az 575/2013/EU rendelet 394. cikkének (1) bekezdését megsértve elmulasztja az adatszolgáltatást, illetve hiányos vagy pontatlan adatokat szolgáltat az illetékes hatóságoknak a nagykockázat‑vállalásról;
h) egy intézmény az 575/2013/EU rendelet 415. cikkének (1) és (2) bekezdését megsértve elmulasztja az adatszolgáltatást, illetve hiányos vagy pontatlan adatokat szolgáltat az illetékes hatóságoknak a likviditásról;
i) egy intézmény az 575/2013/EU rendelet 430. cikkének (1) bekezdését megsértve elmulasztja az adatszolgáltatást, illetve hiányos vagy pontatlan adatokat szolgáltat az illetékes hatóságoknak a tőkeáttételi arányról;
[…]
m) egy intézmény az 575/2013/EU rendelet 431. cikke (1), (2) és (3) bekezdésében vagy 451. cikke (1) bekezdésében előírtakat megsértve elmulasztja a nyilvánosságra hozatalt, illetve hiányos vagy pontatlan információt hoz nyilvánosságra;
[…]”
248 A 2018. július 17‑i határozat 3.3.1. pontjának d) alpontjában az FSA engedély visszavonásáról szóló határozattervezetére támaszkodva az EKB megállapította, hogy a másodrendű felperes megsértette a 2013/36 irányelv 35–38. cikkét átültető lett jogszabályokat azáltal, hogy Lettországban az előírt eljárások betartása nélkül, tehát jogellenesen telepedett le fióktelep útján, valamint azáltal, hogy valótlan információkat szolgáltatott az FSA részére a Lettországban lévő telephelye tekintetében. Az FSA egyrészt két levélre támaszkodott, amelyeket az említett felperestől kapott: az elsőben e felperes tagadta, hogy Lettországban fióktelepet üzemeltetett volna, holott bizonyítást nyert ennek ellenkezője, a másodikban pedig azt állította, hogy bezárta a lettországi fióktelepét, noha az még működött. Az FSA másrészt figyelembe vette az általa 2016. szeptember 5. és november 14. között végzett helyszíni ellenőrzés során összegyűjtött bizonyítékokat, amelyekből az következett, hogy e felperes 2013 októbere óta egy Lettországban létesített fióktelepen keresztül pénzügyi szolgáltatásokat nyújtott.
249 A felperesek lényegében a 2013/36 irányelv 35. és 36. cikkében szereplő bejelentési eljárás (az úgynevezett „passzportálási” eljárás) kötelező jellegét vitatják.
250 E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a 2013/36 irányelv célja a hitelintézetek részére a pénzügyi tevékenységek megkezdésére vonatkozó engedély megadására vonatkozó feltételek Unió egészében történő harmonizálása annak érdekében, hogy lehetővé tegye a saját tagállamában engedélyezett hitelintézet számára, hogy a kölcsönös elismerés alapján fióktelepek létesítése vagy szolgáltatásnyújtás útján az Unió egész területén folytassa tevékenységei valamelyikét vagy mindegyikét, amint az az említett irányelv (19) preambulumbekezdéséből is kitűnik.
251 Ezenkívül a 2013/36 irányelv 35–38. cikkéből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó azon hitelintézetek számára, amelyek másik tagállamban fióktelepet kívánnak létesíteni, a székhely szerinti tagállam illetékes hatósága részére történő bejelentés rendszerét kívánta létrehozni. Ez utóbbi tehát az illetékes hatóság annak értékelése tekintetében, hogy fennállnak‑e az ahhoz szükséges feltételek, hogy a fióktelep egy másik tagállamban pénzügyi tevékenységeket folytasson.
252 A székhely szerinti tagállam illetékes hatóságának döntéshozatali jogköre többek között a 2013/36 irányelv 35. cikkének (2) bekezdésében felsorolt, a fogadó tagállam illetékes nemzeti hatóságával közlendő információk elégséges és teljes körű jellegére, valamint a másik tagállamban fióktelepet létesíteni kívánó hitelintézet adminisztratív felépítése vagy pénzügyi helyzete megfelelőségének ellenőrzésére vonatkozik. Kétség esetén ezeket az információkat nem közlik, és az érintett hitelintézetet tájékoztatják az elutasítás indokairól.
253 A székhely szerinti tagállam illetékes hatóságának a közlés megtagadására vonatkozó jogköréből, valamint a más tagállamban fióktelepet létrehozni kívánó hitelintézet által közlendő információk értékelése terén fennálló mérlegelési mozgásteréből következik a bejelentési – ún. „passzportálási” – eljárás nem pusztán formális jellege.
254 Ezenkívül a 2013/36 irányelv 36. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy a fogadó tagállam illetékes nemzeti hatósága csak az ugyanezen irányelv 35. cikkében említett információk kézhezvételét követően készül fel a fióktelep felügyeletére. Ebből következik, hogy ezen információk közlése alapvető alaki követelmény a tekintetben, hogy az említett illetékes hatóság valamely más tagállambeli hitelintézet fióktelepét illetően gyakorolhassa felügyeleti tevékenységét.
255 Ezt a következtetést alátámasztja a 2013/36 irányelvnek, és különösen V. címe 2. és 3. fejezetének teleologikus és rendszertani értelmezése. E rendelkezések célja ugyanis az, hogy összeegyeztessék a valamely tagállamban engedélyezett hitelintézet azon lehetőségét, hogy más tagállamokban gyakorolja a szolgáltatásnyújtási szabadságát és letelepedési jogát, az említett hitelintézet más tagállamokban található esetleges fióktelepeinek prudenciális felügyeletére vonatkozó követelménnyel. Egy olyan időszakban, amelyben az engedélyek megadására vonatkozó hatáskörrel a nemzeti hatóságok rendelkeztek, a jogalkotó e jog gyakorlásának megkönnyítése, valamint az engedélyek Unión belüli kölcsönös elismerése céljából a 2013/36 irányelvben úgy döntött, hogy a székhely szerinti tagállam illetékes hatóságánál összpontosítja az annak ellenőrzéséért való felelősséget, hogy fennállnak‑e a pénzügyi tevékenységek valamely hitelintézet fióktelepe általi végzéséhez szükséges feltételek. Ez a hatóság van ugyanis a legjobb helyzetben ahhoz, hogy ismerje ez utóbbi szervezeti felépítését és üzletpolitikáját, és hogy ezen információk szolgáltatásával segítse a fogadó tagállam illetékes hatóságát a területén létrehozott fióktelep felügyeletére vonatkozó feladatának ellátásában.
256 A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a bejelentési – ún. „passzportálási” – eljárás kötelező jellegű.
257 Márpedig a felperesek nem vitatják, hogy a másodrendű felperes nem indította meg a bejelentési eljárást, hanem pusztán arra szorítkoznak, hogy megkérdőjelezzék e felperes magatartásának súlyosságát, mivel úgy vélik, hogy e magatartás tisztán formális jellegű követelmények figyelmen kívül hagyását jelenti. Mindazonáltal a fenti 248–256. pontban kifejtettekből kitűnik, hogy az említett felperes által megsértett bejelentési eljárás nem egyszerű formalitás, hanem jogi kötelezettség. Következésképpen e felperes jogellenesen hozott létre fióktelepet Lettországban, és jogellenesen folytatott pénzügyi tevékenységet.
258 Ezenfelül, mivel az FSA részletes magyarázattal szolgált az EKB részére az e kérdéssel kapcsolatos vizsgálatai eredményeiről, amelyekből egyébként az következik, hogy a másodrendű felperes Lettországban lett ügyfeleknek és harmadik országbeli ügyfeleknek is nyújtott pénzügyi szolgáltatásokat, valamint hogy ezek a Lettországban szerződött ügyfelek 2013 novembere és 2016 augusztusa között a másodrendű felperes által nyújtott szolgáltatásokból származó teljes jövedelem 66%‑át tették ki, és ezeket az eredményeket a másodrendű felperes alá nem támasztott egyszerű állításai nem kérdőjelezték meg részletesen, e tényeket megállapítottnak kell tekinteni.
259 Márpedig a lett ügyfelek részére nyújtott pénzügyi szolgáltatások, valamint az ezek által a másodrendű felperes jövedelmeiben képviselt jelentős rész azt bizonyítja, hogy a lettországi fióktelep nem minősülhetett egyszerű képviseleti vagy támogató irodának.
260 E körülmények között nem tekinthető úgy, hogy téves az FSA‑nak a részére a 2013. szeptember 26‑i és 2016. február 9‑i levélben szolgáltatott információk hamis jellegére vonatkozó értékelése. Míg ugyanis a felperesek azt állítják, hogy az említett fióktelep tevékenységei nem a lett állampolgárokat, hanem harmadik országbeli ügyfeleket célozták, az FSA által a helyszíni ellenőrzése során gyűjtött részletes adatokból kitűnik, hogy az említett felperes jövedelmének 66%‑a e fióktelep tevékenységeiből származott, és hogy az e fióktelepnél nyitott számlák 3%‑ával lettországi illetőségű személyek rendelkeztek. Meg kell állapítani, hogy a felperesek meg sem kísérelték vitatni az FSA által az EKB rendelkezésére bocsátott számadatokat.
261 Végül el kell utasítani azokat az érveket, amelyekkel a felperesek azt kifogásolják, hogy az EKB nem elemezte a másodrendű felperes magatartásának súlyosságát.
262 E tekintetben egyrészt hangsúlyozni kell, hogy a hamis információk nemzeti felügyeleti hatósággal való közlése természetéből eredően súlyos, mivel kétségessé teheti a felügyelt hitelintézetek által közölt információk megbízhatóságát, amely szükséges a feladatuk eredményességének és hatékonyságának, valamint az INH‑k közötti kölcsönös bizalom rendszerének biztosításához, amelyet a bejelentési – ún. „passzportálási” – eljárás létrehozása az EFM‑en belül biztosítani kíván.
263 Annak fontosságát, hogy az INH‑k rendelkezzenek a szükséges információkkal, valamint, hogy helyes információkra tudjanak támaszkodni a prudenciális felügyeleti feladataik ellátása érdekében, és következésképpen a tájékoztatási kötelezettségeit megsértő hitelintézet magatartásának súlyosságát a 2013/36 irányelv 67. cikke (1) bekezdése a), e)–i) és m) pontjának szövege is megerősíti, amely [az ugyanezen irányelv 18. cikkének f) pontjában szerelő, e rendelkezésre történő hivatkozás alapján] az engedély visszavonásának eseteként az előbbi cikk e) és i)–m) pontja szerinti esetben az információszolgáltatás elmulasztását, az ugyanezen cikk a) pontjában szereplő esetben pedig a helytelen információk az engedély megszerzése érdekében történő közlését jelöli meg.
264 Másrészt kétségtelen, hogy az EKB‑nak az engedély visszavonására vonatkozó intézkedés arányosságának értékelése keretében figyelembe kellett vennie a hitelintézet és a fogadó tagállam illetékes hatósága között létrejött, „közigazgatási bíróság előtti egyezség” fennállását, amellyel az említett intézmény kötelezettséget vállalt arra, hogy véget vet a szóban forgó jogsértéseknek, mivel e célból nem elegendő annak kijelentése, hogy az említett jogsértések az észt nemzeti jog (a hitelintézetekről szóló észt törvény 17. cikke (1) bekezdésének 2. és 15. pontja) értelmében az ilyen visszavonást megalapozó indokot képeznek.
265 Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a szóban forgó „közigazgatási bíróság előtti egyezség” keretében a másodrendű felperes kötelezettséget vállalt arra, hogy teljes mértékben tiszteletben tartja a lett INH azon határozatát, amely megtiltja számára, hogy Lettországban pénzügyi szolgáltatásokat nyújtson, és Lettországban új ügyfelekkel szerződjön, és amely arra kötelezte, hogy megszüntesse a már meglévő ügyfelekkel Lettországban fennálló szerződéses kapcsolatait, valamint a Lettországban történő szolgáltatásnyújtás szabadsága elvének keretében szerződött ügyfelekkel fennálló üzleti kapcsolatait.
266 Ezenkívül egyrészt a szóban forgó „közigazgatási bíróság előtti egyezség” nem alkalmas arra, hogy a múltra nézve jogszerűvé tegye a másodrendű felperes jogellenes magatartását, csupán arra, hogy a jövőre nézve elkerülje az esetleges egyéb intézkedéseket, ideértve a szankciókat is.
267 Másrészt a lett INH sajtóközleményéből kitűnik, hogy a másodrendű felperesnek ahhoz, hogy továbbra is nyújthassa szolgáltatásait Lettországban, először is a szabályozásban előírt eljárásoknak megfelelően meg kellett volna szereznie az engedélyt. Ez azt bizonyítja, hogy a helyzet nem oldódott meg teljesen, mivel az említett felperes akkor még nem indította meg az engedély megszerzésére irányuló eljárást.
268 A fentiekből következik, hogy a negyedik jogalapnak nem lehet helyt adni. Következésképpen a jelen jogalapcsoportot el kell utasítani.
4. A hatodik, tizenkettedik és tizennyolcadik, azzal kapcsolatos értékelési hibára alapított jogalapról, hogy az EKB tévesen támaszkodott az FSA utasításának megsértésére és a jogbiztonság elvének megsértésére
269 Tizennyolcadik jogalapjukkal a felperesek a jogbiztonság elvének megsértésére hivatkoznak, amennyiben az FSA az utasításban nem határozta meg pontosan, hogy a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelem tárgyában mely szabályozási követelmények tiszteletben tartását várja el. Az említett utasítás rendelkező részében az e követelmények tiszteletben nem tartása esetére 32 000 euró összegű bírságot határozott meg, ami a másodrendű felperesben jogos várakozást kelthetett a tekintetben, hogy mielőtt az említett INH visszavonná az engedélyt, kevésbé korlátozó prudenciális intézkedéseket fog alkalmazni. A hatodik jogalap keretében a felperesek megjegyzik, hogy ez az INH az engedély visszavonásáról szóló határozattervezetében, az EKB pedig a 2018. július 17‑i határozatban nem határozta meg azokat a szabályozási követelményeket és standard kritériumokat, amelyeket az említett felperes nem tartott tiszteletben, és amelyek tekintetében a meg nem felelés értékelését elvégezték.
270 A tizenkettedik jogalap keretében a felperesek azt állítják, hogy egy INH utasításának megsértése nem minősül az engedély visszavonását megalapozó érvényes indoknak, annál is inkább, ha – mint a jelen ügyben is – az utasítást homályosan fogalmazták meg, annak pontosítása nélkül, hogy mely konkrét korrekciós intézkedéseket kell meghozni. Az FSA utasításának az EKB ellenkérelméhez csatolt szövege hivatkozik egy, a 2015. április 13. és június 12. közötti helyszíni ellenőrzésről készült jelentés tartalmára, amelyet azonban nem csatoltak az ügyiratokhoz. Az utasítás tartalmának konkrét jellegére vonatkozó bizonyítási teher a felperesek szerint az EKB‑t terheli. A 2018. július 17‑i határozat homályosan utal arra, hogy az említett utasításnak nem tettek eleget maradéktalanul, vagy annak nem az előírt határidőn belül tettek eleget. Egy ilyen indok nem igazolja a legkorlátozóbb felügyeleti intézkedést, azaz az engedély visszavonását. Végül a felperesek azt állítják, hogy a másodrendű felperes pontosításokat kért a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó szabályozási követelmények konkrét tartalmát illetően, de azokat nem kapta meg.
271 Az EKB cáfolja a felperesek érveit.
272 Emlékeztetni kell arra, hogy a 2013/36 irányelv 74. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében:
„(1) Az intézményeknek megbízható vállalatirányítási rendszerrel kell rendelkezniük, amely áttekinthető szervezeti felépítést, egymástól jól elhatárolt, átlátható és következetes felelősségi köröket, a fennálló vagy esetlegesen felmerülő kockázatok azonosítására, kezelésére, felügyeletére és jelentésére szolgáló hatékony eljárásokat, megfelelő belső ellenőrzési mechanizmusokat – beleértve a megbízható adminisztratív és számviteli eljárásokat –, valamint a hatékony és eredményes kockázatkezeléssel összhangban álló, azt előmozdító javadalmazási szabályokat és gyakorlatokat foglal magában.
(2) Az (1) bekezdésben említett rendszereknek, eljárásoknak és mechanizmusoknak átfogónak és az üzleti modellben rejlő kockázatoknak, valamint az intézmény tevékenységeinek a jellegével, nagyságrendjével és összetettségével arányosnak kell lenniük. Figyelembe kell venni a 76–95. cikkben megállapított technikai kritériumokat.”
273 Az ítélkezési gyakorlat szerint a jogbiztonság elve megköveteli, hogy a vitatott szöveg alkalmazásakor hatályos jogi helyzetre hivatkozzanak (1971. július 14‑i Henck ítélet, 12/71, EU:C:1971:86, 5. pont), és megköveteli, hogy az intézmények minden aktusa, amely joghatást vált ki, világos és pontos legyen, valamint, hogy úgy hozzák azokat az érdekeltek tudomására, hogy azok pontosan megállapíthassák azt az időpontot, amelytől fogva az adott jogi aktus létezik és joghatásokat vált ki (lásd: 1997. január 22‑i Opel Austria kontra Tanács ítélet, T‑115/94, EU:T:1997:3, 124. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
274 A jelen ügyben a 2018. július 17‑i határozat 3.3.1. pontjának c) alpontjában az EKB az FSA határozattervezete alapján megállapította, hogy a másodrendű felperes nem tett eleget a szóban forgó, 2016. augusztus 8‑án elfogadott utasításnak, amellyel az FSA e felperest arra kötelezte, először is, hogy alkalmazza az eljárási szabályokat, másodszor, hogy alkalmazza helyesen a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemről szóló észt törvény – az utasítás elfogadásának időpontjában hatályos változata – 13. cikke (1) bekezdésének 3–5. pontját, valamint adott esetben kerülje el üzleti kapcsolatok létesítését, harmadszor, ellenőrizze, hogy az említett rendelkezéseket helyesen alkalmazták‑e a fennálló üzleti kapcsolatokra, és szükség esetén ismételten alkalmazza az ügyfél‑átvilágítási eljárásokat, negyedszer, adott esetben kerülje el az ügyletek teljesítését az említett törvény – az említett utasítás elfogadásának időpontjában hatályos változata – 27. cikkének (2) bekezdése értelmében; ötödször, forduljon a pénzügyi információs egységhez, amennyiben valamely tevékenység vagy más körülmény pénzmosás vagy terrorizmusfinanszírozás elkövetésére vagy kísérletére utalhat, illetve akkor, ha az említett felperes okkal vélheti úgy vagy tudja, hogy pénzmosásról vagy terrorizmusfinanszírozásról van szó, és hatodszor, 2016. december 9. előtt bocsásson az FSA rendelkezésére jelentést arról, hogy e felperes hogyan tett eleget ennek az utasításnak. Az EKB arra a következtetésre jutott, hogy a másodrendű felperes azzal, hogy nem tett eleget teljes mértékben a szóban forgó utasításnak, ily módon megsértette a hitelintézetekről szóló észt törvény 17. cikke (1) bekezdésének 14. pontját, valamint, hogy a nemzeti jog e megsértése a 2013/36 irányelv 18. cikkének f) pontja értelmében az engedély visszavonását megalapozó egyéb oknak minősül.
275 A felperesek lényegében úgy vélik, hogy a szóban forgó utasításnak nem lehetett eleget tenni, mivel azon rendelkezések felidézésére korlátozódott, amelyeknek a másodrendű felperesnek meg kell felelnie, és hogy a jogszerűség helyreállításának célkitűzése nem jogszerű célkitűzés valamely hitelintézet engedélyének visszavonására.
276 Elsősorban a felperesek állításával ellentétben az engedély visszavonására irányuló intézkedés célja, hogy véget vessen a minden hitelintézet által tiszteletben tartandó szabályozási követelmények ismételt megsértésének. Ebben az összefüggésben az utasítás INH általi elfogadása csak megerősíti, hogy az utasítás címzettjének több lehetősége volt arra, hogy megfeleljen annak, és a leginkább korlátozó intézkedést, az engedély visszavonását csak végső megoldásként fogadták el.
277 Másodsorban, nem hihető, hogy a hitelintézet az INH általi többszöri figyelmeztetést és az INH‑val folytatott, ezzel kapcsolatos számos levélváltást követően, beleértve az ellenőrzésekről készült, a hitelintézettel közölt jelentésekre vonatkozó észrevételek benyújtásának lehetőségét, valamint annak lehetőségét, hogy az eljárás során formálisan vagy informálisan információkat kérjen, nem érti, hogy hogyan hajtson végre olyan jogszabályi rendelkezéseket, mint amelyek a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelem tárgyában hatályban voltak. Egyébiránt el kell utasítani a felperesek azon állítását, amely szerint az FSA és az EKB megtagadta az általuk kért tájékoztatást, mivel ezt egyáltalán nem támasztották alá.
278 E tekintetben pontosítani kell, hogy az FSA négy helyszíni ellenőrzést végzett. A szóban forgó utasítást a 2015‑ben lefolytatott első helyszíni ellenőrzést követően, 2016. augusztus 8‑án fogadták el. 2016 őszén, a második helyszíni ellenőrzés során az FSA megállapította, hogy a feltárt hiányosságok továbbra is fennállnak, a másodrendű felperes pedig még nem tett eleget az említett utasításnak. E második helyszíni ellenőrzést követően e felperesnek lehetősége volt észrevételek benyújtására, és 2016 őszén több találkozóra került sor az FSA‑val. Az FSA 2017 szeptemberében lefolytatott egy harmadik helyszíni ellenőrzést, az erről készült jelentést pedig 2017. október 4‑én közölte az említett felperessel, akinek lehetősége volt észrevételek benyújtására. Az ugyanezen felperes számára továbbra is nyitva álló azon lehetőségen kívül, hogy magyarázatot kérjen az FSA‑tól, amennyiben a létrehozandó szervezeti egységekre, a szükséges személyzeti egységekre, az előírt eljárási szabályokra, a meghatározott egységek között fenntartandó elhatárolásra vonatkozó szabályokra és a kialakítandó információáramlásra vonatkozóan több alkalommal nyújtott tájékoztatás nem volt elegendő számára, meg kell állapítani, hogy a szóban forgó felperesnek ezen utasítás és az említett jelentés közlése között tizennégy hónapja, valamint az engedély visszavonásáig további hat hónapja volt arra, hogy megértse a szabályozási követelményeket és megfeleljen azoknak.
279 Harmadsorban, noha az EKB megjegyzi, hogy a szóban forgó utasítást a második helyszíni ellenőrzésről készült, a másodrendű felperessel közölt jelentéssel együttesen kell értelmezni, meg kell állapítani, hogy a 2018. július 17‑i határozat kellően egyértelmű és pontos azon szabályozási követelményeket illetően, amelyeknek az említett felperesnek meg kellett felelnie.
280 Az irányítási rendszer felrótt elégtelenségét illetően a 2018. július 17‑i határozat pontosítja, hogy a másodrendű felperesen belüli szervezeti egységek és megfelelő eljárási szabályok fennállása ellenére ezeknél az egységeknél létszámhiány állt fenn és túl sok feladattal voltak megbízva, továbbá a belső eljárási szabályokat nem alkalmazták helyesen. E hiányosságokat három védelmi vonal tekintetében észlelték, amelyek az ügyfélkapcsolati menedzserek által végzett egyedi ügyletek ellenőrzésére, a kockázatazonosítási, ‑kezelési és nyomon követési feladatokra és az első és második védelmi vonal (kockázatvállalás és kockázatkezelés) közötti tényleges elhatárolás hiányára, amely több esetben súlyos összeférhetetlenséghez vezetett, valamint a belső ellenőrzési funkciókra vonatkoztak. Míg a kockázatok azonosításáért, kezeléséért és nyomon követéséért felelős személyek már 2013‑ban és 2014‑ben megállapították és jelezték az igazgatótanácsnak, hogy a belső rendelkezéseket nem tartják tiszteletben, az igazgatótanács nem reagált megfelelően, megsértve ezzel a hitelintézetekről szóló észt törvény – a 2013/36 irányelv 88. cikkét átültető – 55. cikke (2) bekezdésének 31. pontját. Ráadásul az igazgatótanács nem biztosította a szükséges személyi állományt a – második védelmi vonalat képviselő – megfelelésért felelős alkalmazottak számára, megsértve ezzel a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemről szóló, a 2015/849 irányelvet átültető észt törvény – a szóban forgó utasítás elfogadásának időpontjában hatályos változata – 31. cikkének (2) bekezdését.
281 A pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatban felrótt hiányosságokat illetően a 2018. július 17‑i határozat pontosítja, hogy jelentős számú szokatlan ügyletet figyeltek meg. A másodrendű felperes 2015. évi átlagos kifizetése négyszer, átlagos betéte pedig hétszer magasabb volt, mint az észt bankrendszer átlaga. E fizetéseket főként magas kockázatú ügyfelek teljesítették, és ezek az Észtországban 2015‑ben teljesített összes átutalás körülbelül 97%‑át tették ki. Az FSA ismétlődő figyelmeztetései ellenére, amelyek szerint az említett felperesnek a kifejtett aggályokra reagáló új üzleti stratégiát kell kialakítania, és e felperes három különböző igazgatótanácsának az üzleti modell megváltoztatásának szándékára vonatkozó bejelentése ellenére a harmadik helyszíni ellenőrzés eredményei azt mutatták, hogy e felperes üzleti stratégiája lényegesen nem változott, a felperes tehát még egy olyan piaci szegmensben működött, amelyet e tekintetben magasabb kockázatok jellemeztek.
282 Az is megállapításra került, hogy a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó, a másodrendű felperes üzleti modelljéhez kapcsolódó kockázatok kezelésére szolgáló hatékony szabályok hiányát állapították meg egyrészt az új szerződéses jogviszony létrejöttének időpontjában alkalmazott ügyfél‑átvilágítási intézkedéseket és a fennálló üzleti kapcsolatok folyamatos ellenőrzésének hiányát, másrészt pedig a teljesített ügyletek ellenőrzését és a szóban forgó ügyfelek kockázati profilját illetően. Úgy tekintették, hogy a megállapított hiányosságok strukturális jellegűek és nem csupán egyedi eseteket érintenek.
283 Ezenfelül a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó kockázatellenőrzési politikák bizonyos módosításai és a magas kockázatú ügyfelek számának másodrendű felperes általi csökkentése ellenére ezeket az intézkedéseket hatástalannak tekintették, mivel azok nem biztosították a fennálló üzleti kapcsolatok folyamatos ellenőrzését, többek között a teljesített tranzakciók során felhasznált pénzeszközök eredetét illetően, valamint nem azonosították és vizsgálták meg az összetett, kapcsolt és szokatlanul magas összegű vagy világos gazdasági célkitűzést nélkülöző ügyleteket.
284 Ezenkívül hiányosnak tekintették a másodrendű felperes igazgatótanácsának és felügyelőbizottságának a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel és a kockázatkezeléssel kapcsolatos tevékenységeit, mivel az említett igazgatótanács nem határozta meg az említett felperes tekintetében a kockázattűrési mértéket, és nem hozott létre e területen külön kockázatértékelési rendszert, továbbá nem készítette el a működési kockázatok elemzését sem, amely tartalmazta volna az e területre vonatkozó kockázatok mélyreható elemzését, megsértve ezzel a hitelintézetekről szóló lett törvény 55. cikke (2) bekezdésének 2. és 3. pontját.
285 Az EKB figyelembe vette a másodrendű felperes igazgatótanácsának 2017 novemberében bekövetkezett változását, valamint e felperes azon nyilatkozatait, amelyekkel elhatárolta magát a korábbi üzleti politikáktól, elismerte az ügyfélkörére vonatkozó egyértelmű stratégia tartós hiányát, és bejelentette azon szándékát, hogy a 2018–2021‑es évekre szóló új üzleti stratégiát dolgoz ki. Ugyanakkor megjegyezte egyrészt, hogy az új igazgatótanács megerősítette az említett felperes azon szándékát, hogy folytassa a korábbi üzleti stratégiáját, ami kétségessé tette, hogy e felperesnek konkrét lehetősége van arra, hogy valóban végrehajtsa a bejelentett változtatásokat.
286 Másrészt az EKB emlékeztetett arra, hogy bár az igazgatótanács megváltozása befolyásolhatja egy hitelintézet stratégiai döntéseit, e hitelintézet stratégiai döntéseinek jóváhagyása a hitelintézetekről szóló észt törvény 52. cikkének (4) bekezdése szerint inkább a felügyelőbizottság hatáskörébe tartozik. A jelen ügyben ez utóbbi összetételének megváltozása azonban nem érintett két tagot, a másodrendű felperes két többségi részvényesét, akik valószínűleg befolyásolták az említett felperes kockázatkezelési stratégiáját és elveit, amely folytán semmilyen radikális és érdemi változást nem lehetett bevezetni vagy a jövőre nézve észszerűen elképzelni. E tekintetben a rendszert érintő, a felperes által az FSA előtt hivatkozott javításokat a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó jogi rendelkezéseknek való teljes körű megfelelés szempontjából elégtelennek találták.
287 Ily módon egyértelműen megállapítható, hogy a megszegett szabályozási követelményeket konkrét helyzetek vonatkozásában igen részletesen ismertetik, amely helyzetek többek között a következőkre vonatkoztak: először, a másodrendű felperes – pénzügyi szolgáltatásoknak a külföldi illetőségű, jelentős nettó vagyonnal rendelkező és magas kockázati profillal rendelkező vállalati ügyfelek részére történő nyújtására összpontosító – üzleti modelljéhez igazodó, a 2013/36 irányelv 74. cikkét átültető nemzeti rendelkezések által megkövetelt irányítási rendszer hiánya, másodszor, a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos, védelemre és kockázatkezelésre vonatkozó eljárási szabályok végrehajtásáért felelős szervezeti egységek hiányosságai, különösen a kockázatok azonosítását, kezelését és nyomon követését, az ügyfelek szerződéses jogviszony kezdete előtt, valamint a szerződéses jogviszony fennállása alatt történő azonosítását, az ügyfélkapcsolati menedzserek által végzett egyedi ügyletekre vonatkozó ellenőrzéseket, továbbá egyrészt a kockázatvállalás felülvizsgálatára, és másrészt a kockázatkezelésre vonatkozó funkció szétválasztásának hiányát illetően, amely összeférhetetlenséghez vezethet, harmadszor, a belső ellenőrzési funkciókat érintő hiányosságok, negyedszer, a belső eljárások hiánya vagy a fennálló belső eljárások tiszteletben nem tartása, ötödször, a magas kockázatú ügyfelekhez kapcsolódó, jelentős számú – az Észtországban (2015‑ben) teljesített összes átutalás körülbelül 97%‑át kitevő – szokatlan ügylet fennállása, hatodszor, az új szerződéses jogviszony létrejöttének időpontjában alkalmazott ügyfél‑átvilágítás hiánya és a fennálló üzleti kapcsolatok folyamatos ellenőrzésének hiánya, többek között a pénzeszközök eredetét és az összetett, szokatlanul magas összegű vagy világos gazdasági célkitűzést nélkülöző ügyleteket illetően, valamint hetedszer, az igazgatótanács és a felügyelőbizottság nem megfelelő tevékenysége a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos kockázatok kezelése terén, mivel az előbbiek nem határozták meg a másodrendű felperes elfogadható kockázati szintjét és nem hoztak létre a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos külön kockázatértékelési rendszert, valamint nem készítették el a működési kockázatok elemzését.
288 Következésképpen e körülmények között a másodrendű felperes nem hivatkozhat érvényesen a jogbiztonság elvének a fenti 273. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében vett megsértésére.
289 Negyedsorban meg kell állapítani, hogy a másodrendű felperes soha nem vitatta, hogy az előírt határidőn belül nem tett eleget teljes mértékben a szóban forgó utasításnak, illetve hogy az észt nemzeti jog szerint az FSA utasításának be nem tartása olyan ok, amely igazolja az engedély visszavonását.
290 E tekintetben az iratokból kitűnik, hogy a fenti 287. pontban felidézett, a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos mindezen hiányosságokat strukturális jellegűnek tekintették, figyelemmel arra, hogy azok több éven keresztül fennálltak, valamint azok mértékére, és e hiányosságokat a másodrendű felperes által elfogadott javító intézkedések nem orvosolták megfelelően. Különösen a magas kockázatot jelentő ügyfelek számának egyszerű „csökkentése” nem oldhatta meg a fent említett valamennyi kérdést. Ezenkívül az igazgatótanácsot érintő egymást követő változások nem jártak a kívánt hatásokkal, mivel a másodrendű felperes üzleti stratégiája nem változott lényegesen, és a fenti 229–232. pontban kifejtett okok miatt nem tűnt valószínűnek, hogy észszerű időn belül megváltozik.
291 A magas kockázatú ügyfelek számának csökkentése és az igazgatótanácsot érintő változtatás vonatkozásában tett javításokra való hivatkozások kivételével a másodrendű felperes nem vitatja részletesen a fenti 287. pontban említett valamennyi hiányosságot.
292 Ebből következik, hogy mivel a szóban forgó utasítás be nem tartása a nemzeti jog, tehát a 2013/36 irányelv 18. cikkének f) pontja értelmében az engedély visszavonásának indokát képezi, és mivel a másodrendű felperes nem tett eleget a szóban forgó utasítás egészének az előírt határidőn belül, meg kell állapítani, hogy az EKB nem követett el értékelési hibát, amikor erre az indokra is támaszkodott az engedély visszavonásának igazolása céljából.
293 Ötödsorban, amennyiben a felperesek azt róják fel az EKB‑nak, hogy nem határozta meg azokat a szabályozási követelményeket, amelyek alapján értékelte a szóban forgó utasítás másodrendű felperes általi be nem tartását, meg kell állapítani, hogy e követelményeket a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó irányelveket átültető észt nemzeti jogban foglalt jogszabályi rendelkezések állapítják meg. E rendelkezéseket az egyes hitelintézetek sajátosságai szerint kell végrehajtani. Az azoknak való megfelelés módját tehát ez utóbbiakhoz kell igazítani, és ez magának a hitelintézetnek a hatáskörébe tartozik. Amennyiben az illetékes felügyeleti hatóság, a jelen esetben az FSA úgy ítéli meg, hogy az érintett hitelintézet által elfogadott részletes szabályok nem megfelelőek, ezt közli a hitelintézettel és korrekciós intézkedéseket javasol számára. A jelen ügyben, amint az a fenti 278. pontban kiemelésre került, az említett felperesnek az FSA‑val folytatott számos levélváltása keretében lehetősége volt arra, hogy megértse azokat a megfelelő korrekciós intézkedéseket, amelyeket az említett követelményeknek való megfelelés érdekében meghozhatott volna, illetve meg kellett volna hoznia.
294 Hatodsorban, amennyiben a felperesek azt állítják, hogy a szóban forgó utasítás nem tette lehetővé annak megértését, hogy a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó szabályozási követelmények be nem tartása esetén fennáll a lehetősége a másodrendű felperes engedélyének visszavonásának, és lényegében úgy vélik, hogy az említett felperes csupán bírságokat kockáztatott, az EKB‑hoz hasonlóan meg kell jegyezni, hogy az említett utasítás 4.8. pontja kifejezetten azt állítja, hogy „az FSA által a megállapított jogsértésekért kiszabható szankció az engedély visszavonása a hitelintézetekről szóló észt törvény 17. cikkének (1) bekezdése értelmében, és hogy mindazonáltal ugyanezen rendelkezés (2) bekezdése értelmében az FSA az engedély visszavonásáról való döntést megelőzően a hitelintézethez intézett utasítást bocsáthat ki, és határidőt szabhat az engedély visszavonásának alapjául szolgáló hiányosságok orvoslására”.
295 Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy a másodrendű felperes a szóban forgó utasítást követően tudatában volt a megállapított hiányosságoknak, annak, hogy azok orvoslása érdekében mit kell tennie, valamint azon kockázatnak, hogy meg nem felelés esetén veszélybe kerül az engedélye.
296 Következésképpen a jelen jogalapcsoportot el kell utasítani.
5. A hetediktől a tizenegyedikig és a tizenharmadiktól a tizenötödikig terjedő jogalapokról, valamint a tizenhetedik jogalapról, amelyek az arányosság elvének megsértésén alapulnak
297 A tizenhetedik jogalap keretében a felperesek az arányosság elvének megsértésére hivatkoznak, azt állítva, hogy a 2018. július 17‑i határozat végső megoldásként igénybe veendő intézkedést alkalmaz, nevezetesen az engedély visszavonását, amely a szabályozási követelményeknek való megfelelés hiányához képest aránytalan. Először is cáfolják, hogy az ilyen intézkedés „jogszerűség helyreállítására” irányuló célkitűzése jogszerű cél lenne, mivel az véleményük szerint túlságosan elvont. Ezt az intézkedést viszont konkrét, jogszerű szabályozási célkitűzésnek kell igazolnia. Másodszor a felperesek vitatják a szóban forgó intézkedés megfelelő jellegének elemzését, és azt állítják egyrészt, hogy mivel az FSA az INH a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelem területén, a vonatkozó szabályoknak való megfelelést elsősorban az e területre vonatkozó szabályozás alapján hozott intézkedések, nem pedig bankfelügyeleti intézkedések útján kell biztosítani. Másrészt az érintett intézkedés nem megfelelő eszköz egy múltban elkövetett kötelezettségszegés büntetésére, mivel a szabályozási intézkedéseknek csak jelenlegi helyzetekre kell irányulniuk, vagy arra kell irányulniuk, hogy a jövőben megelőzzék a meg nem felelés eseteit. Tekintettel arra, hogy a másodrendű felperes Lettországban folytatott tevékenységeinek kérdését bíróság előtti egyezség rendezte, az ilyen intézkedés egyértelműen aránytalan ezen állítólagos múltbeli jogsértéshez képest. Harmadszor, a felperesek szerint az EKB tévesen értelmezte a szóban forgó intézkedés szükségességének kritériumát. Negyedszer úgy vélik, hogy ugyanezen intézkedés észszerű jellegének az EKB általi vizsgálata szintén elvont és semmilyen célt nem szolgál, mivel az EKB arra szorítkozott, hogy elvontan összehasonlítsa a jogszerűség fenntartásához fűződő közérdeket egy bank magánérdekeivel, holott egy konkrét szabályozási célt, például egy meghatározott kockázat megelőzését kellett volna összevetnie az említett magánérdekekkel. Ezenkívül úgy vélik, hogy az EKB‑nak alá kellett volna támasztania a meg nem felelésre vonatkozó állítások súlyosságát oly módon, hogy összehasonlítja azokat a meg nem felelés bankszektorban fennálló más eseteivel. Végül azt állítják, hogy az EKB nem vett figyelembe más, kevésbé korlátozó alternatív intézkedéseket, mint például a meghatározott kérdésekre vonatkozó konkrét intézkedéseknek pontos határidőkön belüli előírását, szankciókat vagy bírságokat, illetve a hitelintézet igazgatóival szembeni intézkedéseket, vagy valamely, az említett felperes megsértett szabályozási követelményeknek való megfelelésre irányuló erőfeszítéseinek figyelemmel kísérésére hatáskörrel rendelkező személy kinevezését.
298 A hetedik, nyolcadik és kilencedik jogalappal a felperesek lényegében az EKB értékelését vitatják, amennyiben az EKB nem vette kellőképpen figyelembe sem azt, hogy a másodrendű felperes tevékenységeinek jelentős része nem vezetett jelentős kockázathoz a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelmet illetően, sem pedig a magasabb kockázati kategóriákba tartozó ügyfelek számának jelentős csökkenését, és tévesen következtetett arra, hogy az említett felperes által tett előrehaladás ellenére észszerűen nem várható el, hogy e felperes észszerű határidőn belül orvosolja a megállapított problémákat.
299 Közelebbről, a hetedik jogalap keretében a felperesek kifejtik, hogy mivel a jogsértés tevékenységeik egy részére korlátozódott, az EKB‑nak az engedély visszavonása helyett csak a legnagyobb kockázattal járó tevékenységek megszüntetését kellett volna előírnia.
300 A nyolcadik jogalap keretében a felperesek azt állítják, hogy az EKB nem tulajdonított kellő jelentőséget a másodrendű felperes magasabb kockázati kategóriákba tartozó ügyfelei száma jelentős csökkenésének, és bár igaz, hogy a megfelelés hiányának minden esetét korrigálni kell, nyilvánvalóan téves azt állítani, hogy a megfelelés hiányának minden esete igazolja az engedély visszavonását.
301 A kilencedik jogalap keretében a felperesek úgy vélik, hogy a szabályozási követelményeknek való megfelelés mindig is lehetséges volt, tehát az EKB nem juthatott arra a következtetésre, hogy az engedély visszavonásán kívüli bármely más korrekciós intézkedés irreális lett volna.
302 A tizedik és a tizenegyedik jogalap keretében a felperesek azt kifogásolják, hogy az EKB a 2018. július 17‑i határozat 3.3.2. pontjának b) ii. alpontjában az engedély visszavonására irányuló intézkedés arányosságának vizsgálata során az engedély visszavonásához képest alternatív intézkedésként vette figyelembe a másodrendű felperes igazgatótanácsának későbbi megváltozását, noha egyszerűen hagyni kellett volna, hogy a 2017 novemberében kinevezett igazgatótanács végezze a munkáját, továbbá a részvényesek szavazati jogainak felfüggesztését, mivel azok már visszavonultak az említett felperes irányításában való közvetlen részvételtől.
303 A tizenharmadik jogalap keretében a felperesek vitatják az EKB‑nak a 2018. július 17‑i határozat 3.3.2. pontja b) iv. alpontjában szereplő értékelését azon alternatív intézkedést illetően, amely egy második, a pénzügyi szolgáltatások nyújtását megtiltó utasítás FSA általi elfogadásában állt, azt állítva, hogy az ilyen általános tilalom de facto az engedély visszavonásával egyenértékű, és az FSA nem rendelkezett hatáskörrel annak elfogadására. Ezzel szemben megismétlik, hogy az FSA egy második utasítása, amely a tevékenységeinek egy részét, tudniillik a pénzügyi szolgáltatások külföldi illetőségű ügyfelek részére történő nyújtását tiltja meg, lehetséges, valamint az engedély visszavonásánál kevésbé korlátozó lett volna. Vitatják, hogy egy ilyen tilalom megszüntette volna a másodrendű felperes pénzügyi életképességét.
304 Végül a tizennegyedik és tizenötödik jogalap keretében kifejtett érveikkel, amelyek azon alapulnak, hogy az EKB nem rendelkezett hatáskörrel arra, hogy megtagadja a másodrendű felperes önfelszámolását és egy másik befektető részére történő értékesítését, a felperesek megkérdőjelezik az EKB ezen intézkedések nem megfelelő jellegére vonatkozó, az engedély visszavonása arányosságának vizsgálata keretében elvégzett értékelését. A felperesek szerint egyébiránt az EKB önkényesen járt el, amikor nem biztosította az értékesítéshez szükséges időt. Úgy vélik továbbá, hogy az említett önfelszámolást pusztán azért zárták ki, mivel az EKB kedvező nyilvánosságot kívánt elérni.
305 Az EKB vitatja a felperesek érveit.
306 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az EUSZ 5. cikk (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az arányosság elvének megfelelően az Unió intézkedése sem tartalmilag, sem formailag nem terjedhet túl azon, ami a Szerződések célkitűzéseinek eléréséhez szükséges. Az Unió intézményei az arányosság elvét az EUMSZ‑hez csatolt, a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló 2. sz. jegyzőkönyvben foglaltak szerint alkalmazzák.
307 A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata alapján az uniós jog egyik általános elvét képező arányosság elve megköveteli, hogy az uniós intézmények jogi aktusai alkalmasak legyenek az érintett szabályozással kitűzött jogszerű célok megvalósítására, és ne menjenek túl az azok eléréséhez szükséges mértéken, így amennyiben több megfelelő intézkedés kínálkozik, a kevésbé kényszerítő intézkedéshez kell folyamodni, az okozott hátrányok pedig a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok (lásd: 2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, EU:T:2017:337, 67. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
308 Ezenkívül a Bíróság szerint valamely intézkedés elfogadása során az ezen intézkedés arányosságára vonatkozó értékelést össze kell egyeztetni az uniós intézményeket esetlegesen megillető széles mérlegelési mozgástérrel (lásd: 2019. május 8‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, C‑450/17 P, EU:C:2019:372, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
309 A jelen ügyben az EKB, miután a 2018. július 17‑i határozat 3.3.2. pontjában megállapította, hogy az alkalmazandó rendelkezések alapján több indok is igazolja az engedély visszavonását, elemezte az arra irányuló intézkedés arányosságát.
310 Elsősorban az EKB elemezte az engedély visszavonására irányuló intézkedés azon célkitűzés elérésére alkalmas jellegét, hogy véget vessen a másodrendű felperes által elkövetett súlyos és tartós jogsértéseknek, és megállapította, hogy figyelemmel a vállalatirányítási rendszer hiányával, a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó rendelkezések megsértésével, a nemzeti felügyeleti hatóság kötelező erejű határozatának be nem tartásával, a téves információk e hatósághoz történő benyújtásával és egy fióktelepnek egy másik tagállamban történő jogellenes működtetésével kapcsolatos jogsértéseket, az engedély visszavonása alkalmas e célkitűzés elérésére.
311 Másodsorban az EKB megvizsgálta az engedély visszavonására irányuló intézkedés szükségességét, és különösen azt, hogy léteznek‑e más, kevésbé korlátozó alternatív intézkedések, amelyek ugyanúgy alkalmasak a jogszerűség helyreállítására irányuló cél elérésére. Az EKB a következő lehetőségeket vette figyelembe: először is, a másodrendű felperes igazgatótanácsának visszahívását, megállapítva, hogy ez az intézkedés nem megfelelő, mivel az üzleti stratégia három különböző igazgatótanács alatt bekövetkezett korábbi változásai nem biztosították az alkalmazandó jogszabályok tiszteletben tartását, másodszor, az említett felperes bizonyos részvényesei szavazati jogainak megszüntetését vagy felfüggesztését, megállapítva, hogy ez az intézkedés nem lett volna hatékony, tekintettel a többségi részvényesek felügyelőbizottsági tagságára, mivel még a szavazati joguktól való megfosztás esetén is továbbra is meghatározó befolyást tudtak volna gyakorolni e felperes stratégiájára, harmadszor, egy új utasítás FSA általi kibocsátását, amit az EKB elvetett, mivel egyrészt e felperes nem tett eleget az első utasításnak, tehát nem volt észszerűen elvárható, hogy egy másodiknak eleget tesz, és másrészt, a magas kockázatú tevékenységekkel való felhagyást előíró utasítás nem lett volna megvalósítható a szóban forgó felperes számára, amelynek az üzleti stratégiája éppen a magas kockázatú ügyfelekre összpontosult, negyedszer, a szóban forgó felperes önfelszámolását, megállapítva, hogy ezen intézkedés nem tudta volna elérni a jogszerűség visszaállítására és a betétesek jogainak védelmére irányuló célkitűzést, valamint hogy ilyen esetben a részvényesekre bízták volna a piacról való kilépésre vonatkozó döntést, ötödször pedig, e felperesnek egy másik befektető részére történő átruházását, amelyet az EKB azzal az indokkal utasított el, hogy úgy tűnik, nem áll fenn konkrét kötelezettségvállalás, és a lehetséges vevő által benyújtott üzleti terv nem szolgált elegendő információval annak értékeléséhez, hogy a művelet e felperes üzleti modelljének ilyen változását eredményezné‑e.
312 Harmadsorban, az EKB elemezte az engedély visszavonására irányuló intézkedés észszerű jellegét, és a jogszerűség helyreállításához fűződő közérdeket mérlegelte a másodrendű felperesnek az engedély visszavonására irányuló intézkedés elkerüléséhez és tevékenységei folytatásához fűződő magánérdekére tekintettel.
313 Márpedig meg kell állapítani, hogy az EKB által az engedély visszavonására irányuló intézkedés arányosságára vonatkozóan lefolytatott vizsgálat strukturált volt és átfogóan került elvégzésre. E vizsgálat nem jogellenes és nem tartalmaz értékelési hibát. Ezt az érvelést mindenesetre nem kérdőjelezik meg a felperesek által megfogalmazott kifogások.
314 A felperesek hiába vitatják az EKB által végzett, az engedély visszavonására irányuló intézkedés arányosságára vonatkozó elemzés valamennyi szakaszát.
315 Elsősorban a felperesek vitatják, hogy a jogszerűség helyreállításának célkitűzése jogszerű célkitűzést jelentett az engedély visszavonására irányuló intézkedés elfogadása érdekében. Érvelésük alátámasztása érdekében azonban annak megismétlésére szorítkoznak, hogy egy egyszerű jogellenesség nem eredményezheti a legkorlátozóbb intézkedést. E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 2018. július 17‑i határozat 5., 6. és 10–20. oldalán felsorolt és a fenti 279. pontban felidézett, a felperesek által végeredményben részletesen nem vitatott jogsértések és hiányosságok – amint az a fenti 289. pontból kitűnik – nem tekinthetők „egyszerű jogellenességnek” vagy kisebb jelentőségű jogellenességnek, figyelemmel azok számára, súlyosságára, időtartamára, valamint az orvoslásukra való számos lehetőségre, amelyekkel a másodrendű felperes nem élt.
316 Másodsorban a felperesek vitatják az EKB által az engedély visszavonására irányuló intézkedés megfelelő jellegére vonatkozóan végzett vizsgálatot. E tekintetben egyrészt azon érvüket illetően, amely szerint az említett intézkedés nem alkalmas a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos jogsértések orvoslására, azt a fenti 185–195. pontban kifejtettekkel azonos indokok alapján el kell utasítani. Másrészt kétségtelen, hogy ezt az intézkedést nem lehet a múltbeli jogsértések szankcionálására felhasználni, amint az a fenti 267. pontban megállapításra került. Így, ha az EKB a szóban forgó intézkedés arányosságára vonatkozó értékelését kizárólag egy „leányvállalat” Lettországban a „passzportálási” eljárás tiszteletben tartása nélkül történő létesítésével kapcsolatos jogsértésre alapította volna, ezt az értékelést meg lehetne kérdőjelezni. A jelen ügyben azonban egy ilyen hiba nem teheti jogellenessé az EKB‑nak az érintett intézkedés arányosságára vonatkozó teljes érvelését, mivel az EKB ezen intézkedést a másodrendű felperesnek felrótt jogsértések összességére figyelemmel tekintette arányosnak.
317 Tekintettel ugyanis a mérlegelési mozgástérre, amellyel az EKB az engedély visszavonására irányuló intézkedés elfogadása keretében rendelkezik, az említett intézkedés megfelelőségének értékelése a jelen ügyben nem tekinthető nyilvánvalóan tévesnek, tekintettel a fenti 308. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatra, valamint a másodrendű felperes által elkövetett jogsértések számára, súlyosságára és időtartamára, valamint annak alacsony valószínűségére, hogy e felperes elfogadható időn belül teljes mértékben meg fog felelni a szabályozási követelményeknek, amely körülmények indokolják a leginkább korlátozó intézkedés alkalmazását, és nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy az arányosság értékelésére vonatkozó, a „passzportálási” eljárás megsértése tekintetében elkövetett esetleges hiba meghatározó befolyással lehetett az EKB által végzett átfogó értékelés eredményére.
318 Harmadsorban a felperesek megkérdőjelezik az EKB‑nak az engedély visszavonására irányuló intézkedés észszerű jellegére vonatkozóan levont következtetéseit. E tekintetben egyrészt az az állítás, amely szerint az EKB túlságosan homályos vizsgálatot végzett a jogszerűséghez fűződő elvont közérdek és a felperes magánérdekei tekintetében, ténybelileg megalapozatlan, mivel a fenti 315. pontban megállapítást nyert, hogy az EKB elemezte a jogsértések súlyosságát, hosszú időtartamát, a jogsértések orvoslására való számos lehetőséget, amelyekkel a másodrendű felperes nem élt, valamint a nyilvánosság észt és európai pénzügyi piacokba vetett bizalmának megrendülését, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a jogszerűség helyreállításához fűződő közérdek elsőbbséget élvez e felperesnek az említett intézkedés elkerüléséhez fűződő magánérdekével szemben. Másrészt azt az érvet, amely szerint az EKB a meg nem felelésre vonatkozó állítások súlyosságát nem támasztotta alá más hitelintézetek – pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó szabályoknak való megfelelésük tekintetében fennálló – helyzetével való összehasonlító vizsgálattal, a fenti 315. pontban, valamint az egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított jogalap elemzése keretében kifejtettekkel (lásd az alábbi 353. pontot) azonos indokok alapján el kell utasítani.
319 Negyedsorban a felperesek vitatják az engedély visszavonására irányuló intézkedés szükséges jellegének elemzését. Egyrészt vitatják a szükségesség kritériumának az EKB általi értelmezését.
320 E tekintetben igaz, hogy a fenti 307. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében, amennyiben több megfelelő intézkedés kínálkozik, a kevésbé kényszerítő intézkedéshez kell folyamodni. Mindazonáltal ahhoz, hogy az alternatív intézkedéseket megfelelőnek lehessen tekinteni, azoknak ugyanolyan hatékonynak kell lenniük (lásd ebben az értelemben: 2010. december 16‑i Bizottság kontra Franciaország ítélet, C‑89/09, EU:C:2010:772, 80. pont; 2017. szeptember 6‑i Szlovákia és Magyarország kontra Tanács ítélet, C‑643/15 és C‑647/15, EU:C:2017:631, 236. pont).
321 Márpedig, mivel az EKB csak azokat az alternatív intézkedéseket vette figyelembe, amelyek ugyanolyan hatékonyak lehetnek, mint az engedély visszavonására irányuló intézkedés, a felperesek állításával ellentétben meg kell állapítani, hogy az EKB helyesen értelmezte a szükségesség kritériumát.
322 Másrészt a felperesek vitatják az engedély visszavonására irányuló intézkedés alternatíváját jelentő különböző intézkedések elemzését, és azt állítják, hogy az EKB nem vett figyelembe más, kevésbé korlátozó alternatív intézkedéseket, mint például a meghatározott kérdésekre vonatkozó konkrét intézkedések pontos határidőkön belüli előírását, szankciókat vagy bírságokat, illetve a hitelintézet igazgatóival szembeni intézkedéseket, vagy a másodrendű felperes megsértett szabályozási követelményeknek való megfelelésre irányuló erőfeszítéseinek figyelemmel kísérésére hatáskörrel rendelkező személy kinevezését.
323 Először is, ami a konkrét intézkedéseknek szigorú határidőkön belül történő előírását illeti, ez az érv lényegében megegyezik a második utasítás kibocsátására vonatkozó érvvel, amelyet az alábbi 331–333. pontban vizsgálunk meg. Másodszor, ami a szankciókat vagy bírságokat illeti, az EKB‑hoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy az adminisztratív pénzbírságok nem tartoznak azon prudenciális intézkedések közé, amelyeket az EKB az engedély visszavonásának alternatívájaként vizsgálhatott volna. Harmadszor, a felperesek által javasolt, különösen a hitelintézet igazgatóival szembeni egyéb intézkedéseket illetően meg kell állapítani, hogy ezek az intézkedések ugyanolyan hátrányokkal jártak, mint az EKB által kizárt egyéb intézkedések, tudniillik nem tették volna lehetővé az észt és az európai pénzügyi piacokba vetett bizalom lehető legrövidebb időn belüli visszaállítására irányuló cél elérését, figyelemmel a korábban elkövetett jogsértések hosszú időtartamára, amint arra az EKB a 2018. július 17‑i határozat 3.3.2. pontjának b) alpontjában rámutatott.
324 E tekintetben figyelembe kell venni a jogsértések súlyosságát, strukturális és helyrehozhatatlan jellegét, valamint a jogsértések hosszú időn keresztül történő fennállását, valamint a másodrendű felperesnek a felrótt hiányosságok orvoslására való képességébe és valós szándékába vetett bizalom elvesztését, amiről a felperesnek a szabályozási követelményeknek való megfelelés terén mutatkozó tétlensége, valamint az FSA 2015 és 2018 közötti különböző beavatkozásait követően elkövetett több jogsértés is tanúskodott. Az említett felperes magatartását az elkövetett jogsértések megszüntetésére szolgáló egyes alternatív intézkedésekhez kapcsolódó észszerű kilátások értékelése során is figyelembe vették. Az FSA utasításának be nem tartása, az igazgatótanács különböző változásai ellenére az üzleti stratégia megváltoztatásának hiánya, az e felperes felügyelőbizottságában részt vevő többségi részvényesek által gyakorolt (akár közvetett) befolyás, amelynek megszűnése még e részvényesek szavazati jogainak felfüggesztése vagy megszüntetése esetén sem volt valószínű, a felperes tevékenységeinek a magas kockázatú, külföldi illetőségű ügyfelekre való elsődleges és tartós összpontosítása, az irányítási rendszer és az ezen üzleti modellre nézve megfelelő kockázatkezelési eljárási szabályok hiányával együtt, mind olyan tényezőknek minősülnek, amelyek alkalmasak arra, hogy kétségessé tegyék a vizsgált alternatív intézkedések eredményességét. Különösen ez volt a helyzet legalábbis minden olyan intézkedés tekintetében, amelyek esetében nem volt valószínű, hogy azok a szóban forgó felperes tevékenységeinek teljes beszüntetéséhez vezetnek (vagyis az igazgatótanács visszahívása, egyes részvényesek szavazati jogainak felfüggesztése vagy megszüntetése, valamint egy új utasítás FSA általi kibocsátása tekintetében).
325 E körülmények között az engedély visszavonására irányuló intézkedés nem haladta meg a másodrendű felperes által elkövetett jogsértések megszüntetésére irányuló célok elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket.
326 Kétségtelen, hogy a másodrendű felperes önfelszámolása vagy más befektető részére történő átruházása olyan intézkedések voltak, amelyek szintén biztosíthattak ilyen hatást. Ezekkel a – nem tiltott – lehetőségekkel a felperesek egyébiránt a 2018. március 26‑i határozat elfogadása előtt élhettek volna.
327 Mindazonáltal meg kell állapítani először is, hogy az EKB figyelembe vette az időtényezőt ezen intézkedések arányosságának és a megállapított jogsértések orvoslására való alkalmasságának értékelése keretében, és az EKB egyértelműen elkésettnek tekintette a felperesek e javaslatait, amelyeket csak az FSA engedély visszavonásáról szóló határozattervezetére vonatkozó észrevételeik keretében terjesztettek elő, amely tervezetet az EKB közölte velük, és amelyek nem állt küszöbön a végrehajtása. Egyébiránt a felperesek által a Törvényszék előtt felhozott különböző jogalapok nem kérdőjelezték meg e jogsértések megtörténtét.
328 Másodszor, az engedély visszavonására irányuló intézkedés EKB általi elfogadása a jelen ügyben az elrettentésre irányuló célkitűzést, a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó jogszabályok megsértéséhez hasonló magatartások pénzügyi szolgáltatások piacán való megismétlődésének „általános megelőzésére” irányuló célkitűzést is követett. A 2018. július 17‑i határozat 3.3.2. pontja b) alpontjának „önfelszámolás” című i. alpontjából kitűnik ugyanis, hogy az EKB úgy ítélte meg, hogy a másodrendű felperes önfelszámolása elhomályosítaná azon lényeges okokat, amelyek miatt a felperes engedélyét visszavonják, és hogy ezen önfelszámolásnak a hitelintézetekről szóló észt törvény 16. cikkének (3) bekezdésén kellene alapulnia, nem pedig e törvény 17. cikkén, ami elfedte volna azt, hogy a felperes súlyos jogsértéseket követett el, ami indokolta, hogy a tevékenységeinek megszüntetésére kényszerű, és ne önkéntes alapon kerüljön sor. Az EKB szerint a jogszabály alkalmazása során jogszerű célkitűzésnek minősül az, hogy fellépésének jogalapját is közöljék, amint azt a 2013/36 irányelv 20. cikkének (5) bekezdése előírja.
329 Így a jelen ügyben az önfelszámolás és a másik befektető részére történő értékesítés lehetőségei a fenti 320. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében nem minősültek az EKB által jogszerűen követett célok elérése érdekében az engedély visszavonásának alternatíváját jelentő intézkedéseknek.
330 Ami a hetedik és a tizenharmadik jogalapot illeti, azokat együttesen kell megvizsgálni, mivel szorosan összefüggnek egymással. A hetedik jogalappal ugyanis a felperesek azt kifogásolják, hogy az EKB nem vette figyelembe azt a körülményt, hogy a másodrendű felperes nem kockázatos tevékenységeket is végzett. Úgy vélik tehát, hogy az EKB a felperes tevékenységei csupán a kockázatot jelentő részének megszüntetésére irányuló, kevésbé korlátozó intézkedést is elfogadhatta volna. Jóllehet az említett jogalap úgy került megfogalmazásra, mint amely az ügy releváns elemének figyelmen kívül hagyására vonatkozik, valójában az engedély visszavonására irányuló intézkedés arányosságának megkérdőjelezésére irányul, figyelemmel más, kevésbé korlátozó intézkedések – köztük a felperes jogellenes tevékenységei csupán egy része megszüntetésének – fennállására. A tizenharmadik jogalap keretében a felperesek azt vitatják, hogy az EKB kizárta ezt a lehetőséget, vagyis azt, hogy az FSA fogadjon el egy második utasítást, amely kizárólag a magas kockázatú, külföldi illetőségű ügyfélkört érintő tevékenységeik megszüntetését írná elő.
331 Amint azt az EKB helytállóan megjegyzi, a 2018. július 17‑i határozat 3.2.2. pontjának b) iv. alpontjából kitűnik, hogy az EKB figyelembe vette az FSA arra való lehetőségét, hogy egy másik utasítást (amely kötelező közigazgatási intézkedésnek minősül) fogadjon el, amely megtiltja a másodrendű felperes számára a pénzügyi szolgáltatások nyújtását, vagy e tilalmat a magas kockázatú, külföldi illetőségű ügyfelek számára történő szolgáltatásnyújtásra korlátozza, ami a jogellenes tevékenységek megszüntetésének felelt volna meg.
332 Az EKB ezt az intézkedést ugyanis elvetette mint nem megfelelőt, mivel egyrészt a másodrendű felperes már címzettje volt a szóban forgó utasításnak és nem tett eleget annak, ami kétségessé tette az említett felperes arra való képességét vagy valós szándékát, hogy annak eleget tegyen, másrészt pedig a magas kockázatú tevékenységek tették ki e felperes bevételeinek legjelentősebb részét, következésképpen azok megszüntetése jelentős havi működési veszteségekkel járt volna, ami kockázatot jelentett volna az életképességére, tehát a betéteseire nézve is.
333 Ennélfogva először is, a felperesek nem kifogásolhatják érvényesen, hogy az EKB nem vette figyelembe kellő mértékben azt a körülményt, hogy a másodrendű felperes nem kockázatos tevékenységeket is folytatott, és nem állíthatják, hogy az EKB tehát a tevékenységei egy részének megszüntetésére irányuló kevésbé korlátozó intézkedést is elfogadhatott volna, mivel korábban úgy tekintették, hogy ez az intézkedés nem lenne hatékony. Másodszor meg kell állapítani, hogy a felpereseknek azon általános és alá nem támasztott állításukkal, amely az életképességet fenyegető, az e választási lehetőség által kiváltott és az EKB által hivatkozott kockázat tagadására irányul, nem sikerül megkérdőjelezniük ezt az értékelést, amely teljes mértékben észszerű.
334 Egyébiránt, ami a felperesek azon érveit illeti, amelyek annak vitatására irányulnak, hogy a másodrendű felperes nem szándékozott eleget tenni a szóban forgó utasításnak, és amelyek azon egyszerű állításban nyilvánulnak meg, hogy az említett utasítás homályos volt és annak nem lehetett eleget tenni, azokat a fenti 276–288. pontban kifejtettekkel azonos okok miatt el kell utasítani. Ezenkívül meg kell jegyezni, hogy a felperesek nem vitatják az ezen utasításnak való megfelelés hiányát, amelyet a 2018. július 17‑i határozat megállapított, és nem adnak elő annak alátámasztására alkalmas érveket sem, hogy az említett felperes konkrétan hogyan tudott volna megfelelni FSA egy második utasításának, amely megtiltotta volna a magas kockázatú tevékenységeinek gyakorlását.
335 Ezért a hetedik és a tizenharmadik jogalapot el kell utasítani.
336 A nyolcadik jogalap keretében a felperesek lényegében azt kifogásolják, hogy az EKB nem tulajdonított kellő jelentőséget a másodrendű felperes magas kockázati kategóriákba tartozó ügyfelei száma jelentős csökkentésének.
337 A jelen ügyben elegendő megállapítani, hogy a 2018. július 17‑i határozat 3.3.1. pontjának b) i. alpontjában az EKB figyelembe vette a másodrendű felperes magas kockázati kategóriákba tartozó ügyfelei számának csökkentését és bankszámláik megszüntetését, különösen az említett felperes részvényesei ismerőseinek és az e részvényesekkel kapcsolatban álló személyek számláit illetően, az e felperes által a megsértett szabályozási követelményeknek való megfelelés érdekében ténylegesen elfogadott egyéb intézkedésekkel együtt. Meg kell azonban állapítani, hogy az EKB az FSA megállapításai alapján hangsúlyozta, hogy a probléma nem korlátozódott az ügyfelek e csoportjára, hanem strukturális jellegű volt. Ezenkívül több szabályozási követelmény megsértésének más esetei, amelyek a megfelelő és az üzleti modellhez – vagyis a másodrendű felperes saját, még a magas kockázatú ügyfelek számának csökkentése vagy az igazgatótanácsot érintő változás mellett is lényegében változatlanul maradó üzleti modelljéhez – igazított irányítási rendszer hiányára vonatkoztak, továbbra is fennálltak, amit a felperesek nem vitatnak.
338 A felperesek ugyanis annak vitatására szorítkoznak, hogy az EKB‑nak a teljes megfelelést kellett megkövetelnie, mivel úgy vélik, hogy az EKB‑nak meg kellett volna elégednie a részleges megfeleléssel és a másodrendű felperes által tett erőfeszítésekkel, mégpedig mindazon figyelmeztetések, amelyeket az FSA már az említett felpereshez intézett, és a megfelelésre való, az engedély visszavonásáról szóló határozattervezet elfogadása előtt a felperes rendelkezésére álló lehetőségek után is. Ezenkívül meg kell állapítani, hogy a felperesek nem kérdőjelezik meg az EKB azon következtetését, amely szerint más jogsértések továbbra is fennálltak. Ezenfelül az az álláspont, amely szerint a szabályozási követelményeknek való teljes megfelelés nem volt lehetséges, ellentmondásban áll azzal a kifogással, amely szerint az EKB nem biztosított elegendő időt a másodrendű felperesnek ahhoz, hogy elérje e teljes megfelelést.
339 E körülmények között a nyolcadik jogalapot is el kell utasítani.
340 A kilencedik jogalapot illetően meg kell állapítani, hogy az általánosan került megfogalmazásra, és nem kellően világos és pontos, így nem felel meg az eljárási szabályzat 76. cikkében előírt minimális alaki követelményeknek. Mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy e jogalap elfogadható, amennyiben bármely más intézkedés figyelmen kívül hagyásáról van szó, az adott intézkedés tényleges azonosítása nélkül, az EKB‑hoz hasonlóan elegendő emlékeztetni arra, hogy az EKB nem köteles minden elméletileg lehetséges intézkedést elemezni, hanem csak azokat, amelyek relevánsak, és amelyek esetében észszerű lehetőség van ugyanezen célok elérésére. Márpedig a fenti 311. pontból (valamint a 2018. július 17‑i határozat 3.3.2. pontjának b) alpontjából) kitűnik, hogy az EKB részletesen elvégezte ezt a vizsgálatot. Amennyiben a másodrendű felperes ezzel szemben az EKB azon következtetéseit kívánja kifogásolni, amelyekkel az EKB elutasítja a figyelembe vett és elemzett alternatív intézkedéseket, a többi jogalap elemzése keretében kifejtett megfontolásokra kell utalni, amelyekkel a másodrendű felperes ezen egyéb alternatív intézkedések mindegyikének értékelésével szemben pontosabb kifogásokat fogalmaz meg.
341 Ennélfogva a kilencedik jogalapot mint elfogadhatatlant vagy mindenesetre mint megalapozatlant el kell utasítani.
342 A tizedik és a tizenegyedik jogalappal a felperesek azt kifogásolják, hogy az EKB az engedély visszavonására irányuló intézkedés alternatíváját jelentő, a másodrendű felperes igazgatótanácsának visszahívására és az említett felperes bizonyos részvényesei szavazati jogainak megszüntetésére vonatkozó intézkedéseket vett figyelembe.
343 E tekintetben elegendő megállapítani, hogy a szóban forgó alternatív intézkedéseket az EKB figyelembe vette, majd ezt követően elutasította. Ennélfogva azok nem okozhatnak sérelmet a másodrendű felperes számára. Ebből következik, hogy a tizedik és tizenegyedik jogalapot mint hatástalant el kell utasítani.
344 Végül, ami a tizennegyedik és tizenötödik jogalapot illeti, mivel azok nem az EKB hatáskörének hiányára vonatkozó problémára hivatkoznak (lásd a fenti 203. pontot), hanem az arányosság EKB általi értékelésének megkérdőjelezésére irányulnak az engedély visszavonására irányuló intézkedéshez képest alternatívát jelentő, a másodrendű felperes önfelszámolására vonatkozó, illetve ez utóbbinak egy másik befektető részére történő értékesítésére vonatkozó intézkedés tekintetében, ezeket az érveket a fenti 326–329. pontban kifejtettekkel azonos okok miatt el kell utasítani.
345 A fentiekre figyelemmel meg kell állapítani, hogy az engedély visszavonására irányuló intézkedés arányosságának elemzése nem tartalmaz értékelési hibát.
346 Ennélfogva a jelen jogalapcsoportot el kell utasítani.
6. A tizenhatodik és a tizennyolcadik jogalapról, amelyek az egyenlő bánásmód, a hátrányos megkülönböztetés tilalma, a bizalomvédelem és a jogbiztonság elvének megsértésén alapulnak
347 A tizenhatodik jogalap keretében a felperesek úgy vélik, hogy a 2018. július 17‑i határozat sérti az egyenlő bánásmód elvét és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét, mivel nem tartalmaz összehasonlító elemzést a másodrendű felperesnek és az Észtországban vagy másutt található más hasonló bankoknak a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelem terén fennálló helyzetét illetően. A felperesek azt állítják, hogy az említett határozat e tekintetben nem tartalmaz az FSA‑tól származó releváns információkat, és hogy ez utóbbi az említett felperest azért választotta, hogy példát statuáljon, nem a hiányosságainak a súlyossága miatt, hanem a kisebb mérete, a – felszámolást megkönnyítő – pénzügyi stabilitása miatt, valamint amiatt, hogy külföldiek tulajdonában állt, akik számára nagyobb nehézséget jelentett volna, hogy vitassák a hozott intézkedéseket.
348 Az EKB vitatja a felperesek érveit.
349 Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának 20. és 21. cikkében foglalt egyenlő bánásmód elve az uniós jog alapelvének minősül, amely megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérően, és az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanúgy, amennyiben az ilyen bánásmód objektíve nem igazolható (lásd: 2017. március 9‑i Milkova ítélet, C‑406/15, EU:C:2017:198, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2019. április 30‑i 1/17 [EU–Kanada átfogó gazdasági és kereskedelmi megállapodás] vélemény, EU:C:2019:341, 176. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
350 Ezenkívül az egyenlő bánásmód elvének a tiszteletben tartását össze kell egyeztetni a jogszerűség elvének tiszteletben tartásával, ami azt jelenti, hogy valamely harmadik személy javára elkövetett jogellenes cselekményre előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat (lásd: 2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, EU:T:2017:337, 84. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
351 Egyébiránt különösen a versenyjogi jogsértésekért kiszabott szankciókat illetően megállapítást nyert, hogy valamely intézmény korábbi döntéshozatali gyakorlata a versenyjog területén kiszabott bírságok esetében nem szolgál jogi keretként, a más ügyekre vonatkozó határozatoknak pedig a hátrányos megkülönböztetések fennállását illetően csupán tájékoztató jellege van (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2013. július 11‑i Ziegler kontra Bizottság ítélet, C‑439/11 P, EU:C:2013:513, 134. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
352 A jelen ügyben hangsúlyozni kell, hogy a felperesek oly módon hivatkoznak az egyenlő bánásmód elvének megsértésére, hogy a másodrendű felperesnek felrótt jogsértések és a más hitelintézetek által elkövetett jogsértések közötti összehasonlító elemzés hiányára való hivatkozásra szorítkoznak.
353 Márpedig elsősorban meg kell állapítani, hogy a valamely jogellenességért felelős személy és más hasonló jogsértéseket elkövető személyek közötti összehasonlító elemzés nem szükséges ahhoz, hogy valamely természetes vagy jogi személlyel szemben valamely jogsértés miatt fellépjenek. Az egyetlen elemzést, amelyet el kell végezni, a bizonyos magatartást előíró jogszabályi rendelkezéshez képest jogsértést megvalósító tények valós voltának értékelésére vonatkozó elemzés jelenti. A magatartás súlyosságát nem más személyek magatartásának súlyosságához képest kell megítélni, hanem kizárólag az alkalmazandó jogszabályok által megkövetelt jogi normákra tekintettel, mivel e súlyosság kizárólag a szankció megfelelő mértékének meghatározása szempontjából releváns. Egyébiránt a fenti 351. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy még ha a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó szabályozási követelmények megsértése miatt más hitelintézetek engedélyének visszavonásáról szóló határozatok születtek is volna, az ilyen határozatok nem kötnék az EKB‑t.
354 Másodsorban, amennyiben a felperesek megismétlik, hogy az EKB nem használhatta fel prudenciális célokra a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó előírásokat, mivel e területen nem rendelkezik hatáskörrel, ezt az érvet a fenti 185–190. pontban kifejtett indokok miatt el kell utasítani, valamint emlékeztetni kell arra, hogy a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó előírások megsértése az engedély visszavonásának a 2013/36 irányelv 67. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 18. cikkének f) pontjában előírt indokát képezi.
355 Végül el kell utasítani a felperesek semmilyen módon alá nem támasztott egyszerű állításait is, amelyek azon állítólagos indokokra vonatkoznak, amelyek miatt az EKB a másodrendű felperest választotta a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó előírások megsértése miatt Észtországban szankcionálandó első hitelintézetnek.
356 Ebből következik, hogy a jelen jogalapnak sem lehet helyt adni.
357 A tizennyolcadik jogalap keretében a felperesek azt állítják, hogy a 2018. július 17‑i határozat sérti a bizalomvédelem és a jogbiztonság elvét is, mivel az FSA elkerülte az állítólagos aggályok bármilyen konkrét vizsgálatát, és félrevezette a másodrendű felperes új vezetőségét azáltal, hogy nem közölte vele az annak megállapítására irányuló állítólagos értékeléseket, hogy a hitelintézet fizetésképtelen vagy valószínűleg fizetésképtelenné válik‑e. Ráadásul az említett felperes nem számíthatott arra, hogy az FSA utasítását követően visszavonják az engedélyét.
358 Az EKB, amelyet a Bizottság is támogat, vitatja a felperesek érveit.
359 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a bizalomvédelem elvére való hivatkozás joga minden olyan magánszemélyt megillet, akiben valamely uniós intézmény megalapozott várakozásokat keltett. A jogos bizalomra való hivatkozás jogának fennállásához azonban három kumulatív feltétel teljesülése szükséges. Először is az uniós adminisztrációnak pontos, feltétel nélküli és egybehangzó, feljogosított és megbízható forrásokból származó ígéreteket kell tennie az érintett számára. Másodszor ezen ígéreteknek jogos elvárást kell kelteniük abban a személyben, akihez intézik őket. Harmadszor az adott ígéreteknek összhangban kell állniuk a vonatkozó szabályokkal (lásd: 2015. október 7‑i Accorinti és társai kontra EKB ítélet, T‑79/13, EU:T:2015:756, 75. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
360 Ezenfelül emlékeztetni kell arra, hogy bár a bizalomvédelemre mint uniós jogi alapelvre minden olyan gazdasági szereplő hivatkozhat, akiben valamely intézmény megalapozott várakozásokat keltett, ha az óvatos és körültekintő gazdasági szereplő képes előre látni az olyan uniós intézkedés elfogadását, amely az érdekeit érintheti, akkor az intézkedés meghozatalát követően nem hivatkozhat ezen elvre. A gazdasági szereplők továbbá nem táplálhatnak jogos bizalmat olyan helyzet fennmaradása iránt, amelyet az uniós intézmények mérlegelési jogkörük keretein belül módosíthatnak, különösen olyan területen, mint amilyen a monetáris politika, amelynek célja a gazdasági helyzet változásaihoz való állandó alkalmazkodás (lásd: 2015. október 7‑i Accorinti és társai kontra EKB ítélet, T‑79/13, EU:T:2015:756, 76. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
361 Végül a bizalomvédelem elvére nem hivatkozhat az a személy, aki megsértette a hatályos jogot (lásd: 2019. január 23‑i Fallimento Traghetti del Mediterraneo ítélet, C‑387/17, EU:C:2019:51, 68. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
362 A jelen ügyben előzetesen meg kell állapítani, hogy a felperesek a bizalomvédelem elvének megsértésére kizárólag ugyanazon érvek alapján hivatkoznak, mint amelyeket a jogbiztonság elvének megsértésére vonatkozó állításuk alátámasztása érdekében terjesztettek elő, anélkül hogy olyan pontos és feltétel nélküli ígéretekre hivatkoznának, amelyeket a másodrendű felperes az FSA‑tól vagy az EKB‑tól kapott volna engedélye fenntartását illetően. Egyébiránt a felrótt magatartás esetében az INH magatartásáról van szó, nem pedig az EKB‑éról.
363 Ezenkívül elsősorban meg kell állapítani, hogy nemcsak hogy a másodrendű felperes nem kapott semmilyen, a fenti 359. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében vett pontos ígéretet arra vonatkozóan, hogy nem fogják visszavonni az engedélyét, hanem elegendő figyelmeztetést is kapott az FSA‑tól ennek ellenkezőjéről.
364 A 2018. július 17‑i határozat 3.2. pontjának d) alpontjából ugyanis kitűnik, hogy először is az FSA két megbeszélést tartott a másodrendű felperes felügyelőbizottságával és igazgatótanácsával, 2015. szeptember 2‑án és október 30‑án, valamint egy megbeszélést a tulajdonossal és az igazgatótanáccsal 2015. november 30‑án, amelyek során az FSA figyelmeztette e felperest, hogy meg kell változtatnia az irányítási rendszerét és az ügyfél‑átvilágítási eljárásait, valamint, hogy ha a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos jogsértések folytatódnak, bármely prudenciális intézkedés elfogadására sor kerülhet. Másodszor, az utasítás elfogadását követően, 2016. augusztus 9‑én az FSA újabb megbeszélést tartott e felperes felügyelőbizottságának egyik tagjával, amelynek során az FSA foglalkozott egy lettországi fióktelep jogellenes létrehozásával, és egyértelművé tette, hogy véleménye szerint a megállapított jogsértések súlyosak, és fontolóra veszi e felperes engedélyének visszavonását, ha az nem orvosolja a kifogásolt problémákat. Harmadszor, az FSA 2016 novemberében és 2017 januárjában még két további megbeszélést tartott a szóban forgó felperes igazgatótanácsával, amelyek során hangsúlyozta a felperes irányítási rendszere megváltoztatásának szükségességét, és ismét jelezte, hogy amennyiben a jogsértések nem érnek véget, bármely prudenciális intézkedés elfogadásra kerülhet. Negyedszer, 2017. február 28‑án közölte az érintett felperessel, hogy úgy tekinti, hogy az említett utasítást részben megsértették, és 2017. április 5‑én tájékoztatáskérést intézett hozzá a médiában „Russian Laundromat” (orosz mosoda) néven ismert pénzmosási tervben való esetleges részvételével kapcsolatban. Ötödször, 2017. április 10‑én nyilatkozatot bocsátott ki, amely szerint e felperes fizetésképtelen vagy valószínűleg fizetésképtelenné fog válni. 2018. február 7‑én meghozta a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatot, amely szerint nem fűződik közérdek a szanálási intézkedések meghozatalához. Hatodszor, 2017. augusztus 7‑én megtagadta, hogy 23 országot értesítsen a szóban forgó felperes arra irányuló szándékáról, hogy továbbra is határokon átnyúló pénzügyi szolgáltatásokat nyújtson. Hetedszer, egy utolsó, 2017. szeptember 4. és 22. közötti helyszíni ellenőrzés keretében a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemmel kapcsolatos újabb jogsértéseket tárt fel. Végül, az FSA csak 2018. február 8‑án javasolta az EKB‑nak a szóban forgó felperes engedélyének visszavonását.
365 Másodsorban, még ha feltételezzük is, hogy a másodrendű felperes ilyen ígéreteket kapott, azokra nem hivatkozhatna, mivel egyrészt a fenti 362. pontban leírt körülmények között a felperes a fenti 360. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében képes volt előre látni olyan uniós intézkedés elfogadását, amely érintheti az érdekeit, másrészt pedig a felperes a fenti 361. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében jogellenes helyzetben volt.
366 A fentiekből következik, hogy a jelen jogalapcsoportot el kell utasítani.
7. A huszadik, huszonegyedik és huszonkettedik, a lényeges eljárási szabályok megsértésére alapított jogalapról
367 A védelemhez való jog és a meghallgatáshoz való jog megsértésére alapított huszadik és huszonegyedik jogalapjukban a felperesek először is úgy vélik, hogy a másodrendű felperes számára az engedély visszavonására vonatkozó tervezettel kapcsolatos észrevételei előterjesztésére biztosított ötnapos határidő nem volt elegendő, másodszor, hogy a fizetésképtelenségre vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásra vonatkozó nyilatkozatokat az eljárás során nem közölték velük, és azok – az EKB állításával ellentétben – relevánsak voltak. Harmadszor azt állítják, hogy az EKB nem fejtette ki, hogy miben áll a sürgősség. Végül azt állítják, hogy az EFM‑keretrendelet azon rendelkezései, amelyek az engedély visszavonására vonatkozó tervezettel kapcsolatos észrevételek benyújtására háromnapos határidőt írnak elő, a hitelintézetek hatékony jogorvoslathoz való jogának aránytalan és önkényes korlátozását jelentik, és ezért jogellenesek.
368 A huszonkettedik jogalap keretében a felperesek az indokolási kötelezettség megsértésére hivatkoznak, mivel véleményük szerint a 2018. július 17‑i határozat alapjául szolgáló érvelés felületes és homályos, és nem fejti ki egyértelműen, hogy melyek azok a – banki ágazat szintjén érvényesülő megfelelési normákhoz képest – különösen súlyos hiányosságok, amelyek igazolják a másodrendű felperes engedélyének visszavonását.
369 Az EKB, amelyet a Bizottság is támogat, cáfolja a felperesek érveit.
a) A meghallgatáshoz való jog megsértéséről
370 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az EFM‑keretrendelet „Meghallgatáshoz való jog” című 31. cikke értelmében:
„(1) Mielőtt az EKB elfogadhatná a fél jogait hátrányosan érintő EKB felügyeleti határozatot, a félnek lehetőséget kell adni arra, hogy írásban kifejtse az EKB számára a tényállással kapcsolatos észrevételeit, az EKB felügyeleti határozata tekintetében jelentőséggel bíró kifogásait és jogalapot. […]
[…]
(3) Biztosítani kell a fél számára az észrevételei írásban történő megtételének lehetőségét az azon nyilatkozat kézhezvételétől számított kéthetes határidőn belül, amely megállapítja azokat a lényeges tényeket, kifogásokat és jogalapot, amelyekre az EKB a felügyeleti határozatot alapítani kívánja.
Az EKB a fél kérelmére a határidőt adott esetben meghosszabbíthatja.
Különleges körülmények között az EKB a határidőt három munkanapra rövidítheti le. A határidő az [EFM‑alap]rendelet 14. és 15. cikkének hatálya alá tartozó esetekben is lerövidíthető három munkanapra.
(4) A (3) bekezdés sérelme nélkül és az (5) bekezdés szerint az EKB elfogadhat a félhez címzett, a fél jogait hátrányosan érintő EKB felügyeleti határozatot anélkül is, hogy a félnek lehetőséget adna arra, hogy az elfogadás előtt megtegye az EKB felügyeleti határozata tekintetében jelentőséggel bíró, a tényállásra, a kifogásokra, valamint a jogalapra vonatkozó észrevételeit, ha az azonnali döntéshozatal indokoltnak tűnik a pénzügyi rendszer jelentős károsodásának megelőzése érdekében.
(5) Ha a (4) bekezdésnek megfelelően sürgős EKB felügyeleti határozatot fogadnak el, a félnek az elfogadás után indokolatlan késedelem nélkül lehetőséget kell kapnia, hogy írásban megtegye az EKB felügyeleti határozata tekintetében jelentőséggel bíró, a tényállásra, a kifogásokra, valamint a jogalapra vonatkozó észrevételeit. Biztosítani kell a fél számára az észrevételeinek írásban, az EKB felügyeleti határozat kézhezvételétől számított kéthetes határidőn belül történő megtételének lehetőségét. Az EKB a fél kérelmére a határidőt adott esetben meghosszabbíthatja; de a határidő a hat hónapot nem haladhatja meg. Az EKB a fél észrevételeire figyelemmel felülvizsgálja az EKB felügyeleti határozatot, és azt helybenhagyja, visszavonja, módosítja, vagy pedig visszavonja és új EKB felügyeleti határozattal váltja fel.
[…]”
371 Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a védelemhez való jog tiszteletben tartásának szerves részét képező meghallgatáshoz való jog mindenkinek biztosítja azt a lehetőséget, hogy hasznos és hatékony módon ismertethesse az álláspontját minden közigazgatási eljárásban és minden olyan határozat elfogadása előtt, amely az érdekeit hátrányosan érintheti. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint annak a szabálynak, miszerint a sérelmet okozó határozat címzettjének olyan helyzetben kell lennie, hogy a határozat elfogadása előtt képes legyen észrevételeit megtenni, az a célja, hogy az illetékes hatóság megfelelően figyelembe vehesse az összes releváns körülményt (lásd: 2019. október 16‑i Glencore Agriculture Hungary ítélet, C‑189/18, EU:C:2019:861, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
372 A jelen ügyben a 2018. július 17‑i határozat 3.1. pontjának a) alpontjából kitűnik, hogy mivel e határozatot az EFM‑alaprendelet 14. cikkének (5) bekezdése alapján fogadták el, az észrevételek megtételére nyitva álló határidő három nap volt, és az EKB úgy határozott, hogy mérlegelési jogkörével élve e határidőt öt munkanapra meghosszabbítja.
373 Márpedig először is meg kell állapítani, hogy az EKB helyesen alkalmazta az EFM‑keretrendelet azon hitelintézetek meghallgatáshoz való jogára vonatkozó releváns rendelkezéseit, amelyek az EKB határozatának címzettjei, vagyis az említett keretrendelet 31. cikkének (3) bekezdését.
374 Másodszor, az EKB‑hoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy az uniós jogalkotó az e rendelkezésekben előírt határidő észszerű jellegére vonatkozó értékelést végzett, mérlegelve egyrészt a hitelintézetek ahhoz fűződő magánérdekeit, hogy észrevételeik megtételére a lehető legtöbb idő álljon rendelkezésükre, másrészt pedig az ahhoz fűződő közérdeket, hogy a jogszerűség helyreállítására a lehető leggyorsabban sor kerüljön. A felperesek tehát nem kérdőjelezhetik meg az EFM‑keretrendeletben megállapított határidők észszerű jellegét, hacsak nem terjesztenek elő alakszerű jogellenességi kifogást az érintett rendelkezésekkel szemben.
375 Amennyiben a felperesek jogellenességi kifogást terjesztenek elő az EFM‑keretrendelet rendelkezéseivel szemben az engedély visszavonására vonatkozó tervezettel kapcsolatos észrevételek benyújtására előírt határidő aránytalan jellegét illetően, e kifogást el kell utasítani mint elfogadhatatlant, mivel elkésetten nyújtották be. A felperesek e kifogást ugyanis csak a válasz szakaszában fogalmazták meg. Márpedig az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a jogvita keretét az eljárást kezdeményező kérelem határozza meg, és hogy a jogellenességi kifogás a válasz szakaszában már elfogadhatatlan. Ezen túlmenően a jogellenességi kifogás a jelen ügyben nem olyan jogi vagy ténybeli elemen alapul, amely az eljárási szabályzat 84. cikkének (2) bekezdése értelmében az eljárás során merült fel (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2005. szeptember 27‑i Common Market Fertilizers kontra Bizottság ítélet, T‑134/03 és T‑135/03, EU:T:2005:339, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
376 Harmadszor, a felpereseknek a sürgősség hiányával kapcsolatos állítása hatástalan, mivel az EKB a jelen ügyben nem alkalmazta az EFM‑keretrendelet vonatkozó rendelkezéseit, vagyis az említett keretrendelet 31. cikkének (4) és (5) bekezdését. Valójában az EKB helyesen alkalmazta e keretrendelet 31. cikke (3) bekezdésének harmadik albekezdését, mivel határozatát az EFM‑alaprendelet 14. cikke alapján fogadta el, egy olyan helyzetben, amelyben a felek meghallgatására nyitva álló határidő három munkanapra csökken.
b) A védelemhez való jog megsértéséről
377 A védelemhez való jog megsértését illetően a felperesek csupán azt teszik hozzá, hogy a fizetésképtelenségre vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásra vonatkozó nyilatkozatokat nem közölték vele.
378 E tekintetben elegendő emlékeztetni arra, hogy – amint az a fenti 147–152. pontban kifejtett megfontolásokból kitűnik – a fizetésképtelenségre vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásra vonatkozó nyilatkozatok csak az esetleges szanálási intézkedéseket megelőző, nem kötelező előkészítő aktusok, amelyek elfogadása nem feltétlenül jár ilyen intézkedésnek az ESZM‑rendelet alapján történő elfogadásával, és nem áll fenn funkcionális egyenértékűség a fizetésképtelenség vagy valószínűleg fizetésképtelenné válás értékelése és az engedély visszavonása között, mivel az engedély visszavonásának feltételei nyilvánvalóan különböznek a fizetésképtelenség vagy valószínűleg fizetésképtelenné válás értékelését alátámasztó megfontolásoktól.
379 Így a jelen ügyben, amint arra az EKB helyesen rámutat, a fizetésképtelenségre vagy valószínűleg fizetésképtelenné válásra vonatkozó nyilatkozatok az engedély visszavonásáról szóló határozat indokaitól eltérő indokokon alapultak. Ezzel szemben, amennyiben ezek az indokok egybeestek, azokat megismételték az FSA engedély visszavonásáról szóló határozattervezetében, amely a jelen ügyben egyedül releváns, és amellyel kapcsolatban a másodrendű felperesnek lehetősége volt kifejteni álláspontját. Ennélfogva az említett nyilatkozatok közlésének elmulasztására alapított kifogást mint hatástalant el lehet utasítani.
380 Egyébiránt a felperesek nem róhatják fel az FSA‑nak, hogy nem folytatott párbeszédet a felügyelt szervezet vezetőségével és részvényeseivel a teljes megfelelés elérése érdekében. A fenti 23., 39. és 278. pontból ugyanis kitűnik, hogy a másodrendű felperes vitathatatlanul több figyelmeztetést is kapott és több alkalma is volt párbeszédet folytatni az FSA‑val, és ez utóbbi kellő mértékben együttműködött ahhoz, hogy az eljárás során végig elmagyarázza, hogy a feltárt hiányosságok mennyiben állnak fenn továbbra is.
c) Az indokolási kötelezettség megsértéséről
381 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az EFM‑alaprendelet 22. cikke (2) bekezdésének második albekezdése szerint az EKB határozatait indokolni kell.
382 Az EFM‑keretrendelet 33. cikke (1) és (2) bekezdésének megfelelően az EKB prudenciális felügyeleti határozatait el kell látni a határozat indokolásával. Az indokolásnak tartalmaznia kell a lényeges tényeket és jogi indokokat, amelyekre az EKB a felügyeleti határozatát alapította.
383 Az EFM‑keretrendelet 39. cikkének (1) bekezdése pontosítja, hogy „[a] felügyelt szervezet jelentős felügyelt szervezetnek minősül, ha az EKB az érintett felügyelt szervezethez […] intézett EKB határozatban így határoz, kifejtve a határozatot alátámasztó indokokat”.
384 Hangsúlyozni kell, hogy az EFM‑alaprendeletben és az EFM‑keretrendeletben a fenti 381–383. pontban említett rendelkezések pusztán emlékeztetnek arra az indokolási kötelezettségre, amely az EUMSZ 296. cikk második bekezdése értelmében áll fenn az uniós intézményekkel és szervekkel szemben (2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, EU:T:2017:337, 121. pont).
385 Az EUMSZ 296. cikk szerinti indokolási kötelezettség olyan lényeges alaki követelmény, amelyet meg kell különböztetni az indokolás megalapozottságától, amely a vitatott aktus érdemi jogszerűségét veti fel (lásd: 2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, EU:T:2017:337, 122. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
386 E megközelítésben egyrészt az EUMSZ 296. cikk által megkövetelt indokolást a kérdéses jogi aktus természetéhez kell igazítani, és abból világosan és egyértelműen ki kell tűnnie a jogi aktust meghozó intézmény érvelésének oly módon, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, a hatáskörrel rendelkező bíróság pedig gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét. Különösen, ami az egyedi határozatokat illeti, az azok indokolására vonatkozó kötelezettség célja – a bírósági felülvizsgálat lehetővé tételén kívül – az érintett részére elegendő tájékoztatás biztosítása annak eldöntéséhez, hogy a határozat adott esetben valamely, az érvényességének vitatását lehetővé tevő hibában szenved‑e (lásd: 2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, EU:T:2017:337, 123. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
387 Másrészt az indokolás követelményét az ügy körülményeire, így többek között a jogi aktus tartalmára, az előadott indokok jellegére, valamint a címzettek, illetve a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett más személyek magyarázathoz jutás iránti érdekére figyelemmel kell értékelni. Nem szükséges, hogy az indokolás valamennyi jelentőséggel bíró tény‑ és jogkérdésre külön kitérjen, mivel azt, hogy valamely aktus indokolása megfelel‑e az EUMSZ 296. cikk követelményeinek, nem pusztán a szövegére figyelemmel kell megítélni, hanem az összefüggéseire, valamint az érintett tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére való tekintettel is (lásd: 2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, EU:T:2017:337, 124. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
388 A jelen ügyben elegendő megállapítani, hogy a 2018. július 17‑i határozat igen világosan strukturált (egy eljárási rész, egy, az ügy alapjául szolgáló tényeket felidéző rész, egy, a megállapított hiányosságokat összefoglaló, az FSA engedély visszavonásáról szóló határozattervezetén alapuló rész, valamint egy, az EKB saját elemzésén alapuló, az engedély visszavonására irányuló intézkedés arányosságát elemző rész), és kimerítően ismerteti azokat a ténybeli és jogi elemeket, amelyeken az egyes részek alapulnak. Ezenkívül hangsúlyozni kell, hogy az említett határozat a másodrendű felperes és az FSA közötti, a fenti 364. pontban ismertetett többéves párbeszéd kontextusába illeszkedik, amiből arra lehet következtetni, hogy a másodrendű felperes a fenti 387. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében kétségtelenül ismerte az e határozatban említett ténybeli és eljárási összefüggéseket. Egyébiránt meg kell állapítani, hogy e határozat indokolása a fenti 386. pontban említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően lehetővé tette a másodrendű felperes számára, hogy megértse az annak elfogadását igazoló indokokat és megfogalmazza kifogásait, az uniós bíróság számára pedig azt, hogy gyakorolja felülvizsgálati jogkörét.
389 A fentiek összességéből következik, hogy a jelen jogalapcsoportot el kell utasítani.
8. A huszonharmadik és a huszonnegyedik jogalapról, amelyek többek között a másodrendű felperes iratbetekintési jogának és a részvényesi jogoknak a felülvizsgálati eljárás keretében történő megsértésén alapulnak
390 A huszonharmadik jogalap keretében a felperesek a másodrendű felperes iratbetekintési jogának megsértésére hivatkoznak. Álláspontjuk szerint az EKB jogellenesen tagadta meg a felülvizsgálati kérelem benyújtását megelőzően kért iratbetekintést, holott az elsőrendű felperes által kért dokumentumok szükségesek voltak számára az említett kérelem előkészítéséhez, viszont iratbetekintést engedélyezett azt követően, hogy a felülvizsgálati testület a felülvizsgálati kérelmet elfogadhatónak nyilvánította, noha az iratbetekintést valójában megtagadta azáltal, hogy az ügyiratban szereplő 230 dokumentum közül mindössze 23 dokumentumot bocsátott rendelkezésre, mivel az összes többi dokumentumot bizalmasnak ítélte.
391 A huszonnegyedik jogalappal a felperesek az elsőrendű felperes jogainak a felülvizsgálati eljárás keretében történő megsértésének több esetére hivatkoznak, amelyek jogellenessé teszik a 2018. július 17‑i határozatot, oly mértékben, hogy igazolják annak megsemmisítését.
392 Elsősorban, véleményük szerint az EKB hibát követett el a 2018. március 26‑i határozatban, mivel az azt a téves információt tartalmazza, amely szerint csak a hitelintézet nyújthatott be felülvizsgálati kérelmet, míg a felülvizsgálati testület határozata szerint a részvényes is jogosult volt ilyen kérelem benyújtására. Ezenkívül az EKB e határozatot nem közölte az elsőrendű felperessel, noha annak joga volt a határozat felülvizsgálatát kérni.
393 Másodsorban, a felperesek azt róják fel az EKB‑nak, hogy a felülvizsgálati testület előtti meghallgatást megelőzően nem biztosított hozzáférést az elsőrendű felperes számára az ügyirathoz, és – a bizalmas kezeléssel összefüggő állítólagos okokra támaszkodva – ezzel megakadályozta őt abban, hogy helyesen fogalmazza meg és megfelelően alátámassza felülvizsgálati kérelmét.
394 Harmadsorban, az elsőrendű felperes meghallgatáshoz való joga korlátozott volt az iratokba való betekintést követően további észrevételek benyújtására számára biztosított túlzottan rövid határidő miatt.
395 Negyedsorban, a felperesek előadják, hogy az EKB a felülvizsgálati testület számára nem biztosított hozzáférést a 2018. március 26‑i határozat teljes változatához, azt csak az elsőrendű felperes nyújtotta be a rendelkezésére álló, az FSA internetes honlapján megtalált szerkesztett változatban. A pártatlan és objektív felülvizsgálat lehetőségét még inkább aláásta a felülvizsgálati testület általi vizsgálatnak kizárólag a jogi indokokra, valamint a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott kifogásokra történő korlátozása, amely korlátozást a 2014/360 határozat 10. cikkének (2) bekezdése írja elő, és amelynek egyáltalán nincs alapja az EFM‑alaprendelet 24. cikkében.
396 Ötödsorban, a felperesek azt róják fel az EKB‑nak, hogy a másodrendű felperes képviselőit – sem a felszámolókat, sem a korábbi igazgatókat – nem vonta be a felülvizsgálati eljárásba, ami nyilvánvalóan ellentétes a tisztességes eljárás elveivel, és sérti az – ez utóbbi határozat tárgyát képező – említett felperes meghallgatáshoz való jogát.
397 Hatodsorban, a felperesek a 2018. július 17‑i határozat indokolásának hiányosságára hivatkoznak, mivel abban nem szerepelnek a felülvizsgálati kérelem elutasításának indokai. Az, hogy e testület véleményének indokolását is figyelembe lehet venni, nem orvosolhatja az említett határozat indokolásának hiányát, mivel az EFM‑alaprendelet 24. cikkének (9) bekezdésében előírt követelménynek nem lehet per relationem indokolással eleget tenni.
398 Az EKB, amelyet a Bizottság is támogat, cáfolja a felperesek érveit.
399 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az EFM‑alaprendelet 22. cikkének (2) bekezdése, az EFM‑keretrendelet 32. cikke és a 2014/360 határozat 20. cikke értelmében az érintett személyek védelemhez való jogát az eljárás során teljes mértékben tiszteletben kell tartani. E személyeknek jogukban áll betekinteni az EKB ügyiratába, amennyiben ez nem sérti más személyeknek az üzleti titkok védelmére irányuló jogos érdekét. Az ügyiratba való betekintés joga nem terjed ki a bizalmas információkra.
400 Ezenkívül az EFM‑alaprendelet 24. cikkének (5) bekezdése értelmében bármely természetes vagy jogi személy kérheti az EKB által hozott azon határozat felülvizsgálatát, amelynek ő a címzettje, vagy amely őt közvetlenül és személyében érinti.
401 A jelen ügyben elsősorban meg kell állapítani, hogy a másodrendű felperes nem nyújtott be felülvizsgálati kérelmet az EFM‑alaprendelet 24. cikke alapján, noha arra jogosult lett volna. Másodsorban, ami az elsőrendű felperes által benyújtott első iratbetekintés iránti kérelmet illeti, e felperes 2018. április 15‑én, a 2018. március 26‑i határozat alapjául szolgáló eredeti felügyeleti eljárás lezárását követően nyújtott be iratbetekintés iránti kérelmet.
402 A 2018. március 26‑i határozat címzettje nem az elsőrendű felperes volt, és nem tekinthető úgy, hogy őt e határozat a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében közvetlenül és személyében érintette volna (lásd ebben az értelemben: 2019. november 5‑i EKB és társai kontra Trasta Komercbanka és társai ítélet, C‑663/17 P, C‑665/17 P és C‑669/17 P, EU:C:2019:923, 108–114. és 119. pont).
403 E körülmények között az EKB nem követett el hibát, amikor nem biztosította az iratbetekintést az elsőrendű felperes számára, aki az első kérelme benyújtásának időpontjában nem volt érintett fél az EFM‑alaprendelet 22. cikkének (2) bekezdése és az EFM‑keretrendelet 26. és 32. cikke értelmében.
404 A 2018. március 26‑i határozat felülvizsgálatára irányuló kérelemmel, valamint az eljárás lefolytatására vonatkozó többi kifogással együtt, 2018. április 26‑án benyújtott második iratbetekintés iránti kérelmet illetően hangsúlyozni kell, hogy a felülvizsgálati testület az EFM‑rendelet 24. cikkének (5) bekezdése alapján elfogadhatónak nyilvánította az elsőrendű felperes felülvizsgálati kérelmét. Az e rendelkezésben meghatározott elfogadhatósági feltételeket, amelyek megegyeznek az EUMSZ 263. cikkben a bírósági jogorvoslatok tekintetében előírt feltételekkel, az említett felperes vonatkozásában a 2017. szeptember 12‑i Fursin és társai kontra EKB végzés (T‑247/16, nem tették közzé, EU:T:2017:623) alapján teljesültnek tekintették. Ennélfogva a felülvizsgálati testület a 2014/360 határozat 20. cikke alapján elfogadta e felperes – mint felülvizsgálatot kérelmező – iratbetekintési kérelmét is.
405 E tekintetben azonban meg kell jegyezni, hogy az elsőrendű felperest a 2017. szeptember 12‑i Fursin és társai kontra EKB végzés (T‑247/16, nem tették közzé, EU:T:2017:623) hiányában nem tekintették volna felülvizsgálat iránti kérelem benyújtására jogosultnak, és ez utóbbi végzést a Bíróság a 2019. november 5‑i EKB és társai kontra Trasta Komercbanka és társai ítélettel (C‑663/17 P, C‑665/17 P, és C‑669/17 P, EU:C:2019:923) hatályon kívül helyezte. Következésképpen az említett felperes számára valójában olyan lehetőségeket biztosítottak – így a felülvizsgálati eljárást, amely a bírósági jogorvoslathoz képest további jogorvoslatot jelent, valamint az iratbetekintést –, amelyekben nem részesülhetett volna.
406 E sajátos körülmények között, amelyek valószínűleg nem fognak megismétlődni, mivel a 2017. szeptember 12‑i Fursin és társai kontra EKB végzést (T‑247/16, nem tették közzé, EU:T:2017:623), amelyre a felülvizsgálati testület támaszkodott, a Bíróság hatályon kívül helyezte, és figyelemmel arra, hogy az elsőrendű felperes nem jogosult a jelen kereset benyújtására, amennyiben az a 2018. július 17‑i határozat megsemmisítése iránti kérelemre vonatkozik, amint az a fenti 100. pontban kifejtettekből kitűnik, valamint arra, hogy a másodrendű felperes nem hivatkozhat e jogalapokra, mivel nem vett részt a felülvizsgálati eljárásban, mivel úgy döntött, hogy nem nyújt be ilyen kérelmet, noha erre jogosult lett volna, a védelemhez való jognak a felülvizsgálati eljárás keretében történő megsértésére alapított jogalapokat mint elfogadhatatlanokat el kell utasítani.
407 Mindenesetre, feltételezve, hogy e jogalapokat elfogadhatónak kellene tekinteni, ezek nem vezethetnek a 2018. július 17‑i határozat megsemmisítéséhez, mivel a határozat ezen esetleges eljárási hibák hiányában sem vezethetett volna eltérő eredményhez (lásd ebben az értelemben: 1990. február 14‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑301/87, EU:C:1990:67, 31. pont), amit a fenti 105–389. pontban kifejtett elemzés is megerősít.
9. A költségekről szóló határozat megsemmisítése iránti kérelem alátámasztása érdekében előterjesztett, a 2018. július 17‑i határozat jogellenességére alapított huszonötödik jogalapról
408 A költségekről szóló határozat megsemmisítése iránti kérelem alátámasztása érdekében előterjesztett huszonötödik jogalap a 2018. július 17‑i határozat jogellenességén alapul.
409 Az EKB, amelyet a Bizottság is támogat, vitatja a felperesek érveit.
410 A jelen ügyben a T‑584/18. sz. ügyben felhozott jogalapok egyike sem teszi lehetővé a 2018. július 17‑i határozat jogellenességének megállapítását.
411 Következésképpen a jelen jogalapot el kell utasítani.
10. A bizonyításfelvétel iránti kérelemről
412 A felperesek beadványaikban több alkalommal különböző bizonyításfelvétel iránti kérelmeket intéznek a Törvényszékhez, így kérik: először, hogy kötelezze az EKB‑t és az FSA‑t bizonyos dokumentumok, köztük a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatok benyújtására; másodszor, hogy rendelje el azon aktusok benyújtását, amelyek bizonyítják, hogy az EKB döntést hozott az önfelszámolás tárgyában, valamint az EKB érintett tisztviselőinek tanúvallomását; harmadszor, kötelezze az EKB‑t és az Észt Köztársaságot, hogy tegyék hozzáférhetővé a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó jogszabályok megsértésével kapcsolatos megállapításokat, valamint az FSA elnökének és az EKB érintett tisztviselőinek tanúvallomását; és negyedszer, kötelezze az EKB‑t arra, hogy jelölje meg a felperesek által tett konkrét félrevezető nyilatkozatokat, és tegye hozzáférhetővé azokat a dokumentumokat, amelyek azt mutatják, hogy az EKB és az FSA levelezést folytatott a lettországi fióktelep problémájáról, amely a lettországi közigazgatási egyezséggel nem rendezett probléma maradt, valamint tanúként hallgassa meg az FSA elnökét és az EKB érintett tisztviselőit.
413 Az EKB ellenzi a felperesek bizonyításfelvétel iránti kérelmeit, mivel a kért intézkedések nem felelnek meg az ítélkezési gyakorlat, valamint az eljárási szabályzat 88. cikke által megkövetelt feltételeknek, amelyek többek között a kért információknak bizonyos tények megállapítása és a jogvita eldöntése szempontjából fennálló relevanciájára és szükségességére vonatkoznak.
414 Előzetesen meg kell állapítani, hogy a felperesek kérelme az eljárási szabályzat 91. cikkének b)–d) pontja értelmében vett, az említett szabályzat 88. cikkének (1) bekezdése alapján előterjesztett bizonyításfelvétel iránti kérelemnek minősül.
415 Ezen eljárási szabályzat 88. cikkének (2) bekezdéséből kitűnik, hogy az e cikk (1) bekezdése szerinti kérelemben pontosan meg kell jelölni a kért intézkedések tárgyát és azokat az okokat, amelyek ezeket az intézkedéseket indokolhatják. Az említett rendelkezés ezenkívül pontosítja, hogy ha e kérelmet az első beadványváltást követően terjesztik elő, a kérelmet előterjesztő félnek ki kell fejtenie azokat az okokat, amelyeknél fogva a kérelmet nem tudta korábban előterjeszteni.
416 A jelen ügyben elsősorban a bizonyításfelvétel iránti kérelmek nagy részét – a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatok benyújtására irányuló kérelem kivételével – első alkalommal a válasz szakaszában nyújtották be. A felperesek a kérelmükben semmilyen módon nem fejtik ki az e késedelmet igazoló indokokat. Következésképpen e kérelmeket mint elfogadhatatlanokat el kell utasítani.
417 Mindenesetre meg kell állapítani, hogy a bizonyításfelvétel iránti kérelmek nem kellően pontosak a tárgyukat, valamint a tanúvallomások és benyújtandó dokumentumok relevanciáját illetően.
418 Az EKB‑hoz és a Bizottsághoz hasonlóan ugyanis rá kell mutatni egyrészt arra, hogy azok a kérdések, amelyek kapcsán a felperesek tanúk meghallgatását kérik, nem a tények bizonyítására, hanem számos, a felperesek által alá nem támasztott puszta állítás megerősítésére irányulnak. Márpedig ezek az állítások, még ha feltételezzük is, hogy megerősítést nyernek, nem relevánsak a jogvita elbírálása szempontjából. Egyébiránt meg kell állapítani, hogy a tanúk meghallgatása iránti kérelem részben pontatlan is, tekintettel a meghallgatandó személyek azonosítására.
419 Másrészt, ami a dokumentumok benyújtására irányuló kérelmeket illeti, először is a fizetésképtelenségre vonatkozó határozatokat illetően (az egyetlen, a keresetlevél szakaszában benyújtott, tehát nem elkésett bizonyításfelvétel iránti kérelem), e kérelmet a fenti 181. pontban kifejtett megfontolások alapján el kell utasítani. Másodszor, amint az a fenti 279. pontban megállapításra került, a pénzmosás és a terrorizmusfinanszírozás elleni küzdelemre vonatkozó jogszabályok megsértésére vonatkozó megállapítások megfelelően kitűnnek a 2018. július 17‑i határozatból. Harmadszor, a fenti 267. pontból kitűnik, hogy annak eldöntése, hogy a lettországi fiókteleppel kapcsolatos kérdés az FSA és az EKB számára még nyitott kérdés volt‑e, nem szükséges elem a jogvita eldöntéséhez.
420 A fentiekből következik, hogy a bizonyításfelvétel iránti kérelmeket mint elkésetteket és részben megalapozatlanokat, illetve másodlagosan mint teljes egészében megalapozatlanokat el kell utasítani.
421 A fentiek összességére tekintettel a T‑584/18. sz. ügyben a keresetet teljes egészében el kell utasítani.
A költségekről
422 Az eljárási szabályzat 137. cikke értelmében, ha az eljárás okafogyottá válik, a költségekről a Törvényszék szabad mérlegelése szerint határoz.
423 Tekintettel azon megfontolásokra, amelyek alapján a Törvényszék megállapította, hogy a T‑351/18. sz. ügyben már nem szükséges határozni, a jelen ügy körülményei helyes értékelésének minősül, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit.
424 Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A jelen ügyben a felpereseket, mivel a T‑584/18. sz. ügyben pervesztesek lettek, az EKB kérelmének megfelelően kötelezni kell a saját költségeik viselésén kívül az EKB részéről felmerült költségek viselésére.
425 Az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése értelmében az eljárásba beavatkozó intézmények maguk viselik saját költségeiket. A Bizottság tehát a T‑584/18. sz. ügyben maga viseli saját költségeit.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített kilencedik tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a T‑351/18. és T‑584/18. sz. ügyeket ítélethozatal céljából egyesíti.
2) A T‑351/18. sz. ügyről már nem szükséges határozni.
3) A Törvényszék a T‑584/18. sz. ügyben benyújtott keresetet elutasítja.
4) A T‑351/18. sz. ügyben az Ukrselhosprom PCF LLC, a Versobank AS, az Európia Központi Bank (EKB) és az Európai Bizottság maga viseli saját költségeit.
5) A Törvényszék a T‑584/18. sz. ügyben az Ukrselhosprom PCF‑et és a Versobankot kötelezi a saját költségeiken felül az EKB részéről felmerült költségek viselésére.
6) A T‑584/18. sz. ügyben a Bizottság maga viseli saját költségeit.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2021. október 6‑i nyilvános ülésen.
Aláírások
Tartalomjegyzék