JEAN RICHARD DE LA TOUR
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2023. március 9.(1)
C‑142/22. sz. ügy
OE
kontra
The Minister for Justice and Equality
(a Supreme Court [legfelsőbb bíróság, Írország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – Büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés – Európai elfogatóparancs – 2002/584/IB kerethatározat – 27. cikk – A specialitás szabálya – Az átadása előtt elkövetett, ezen átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt indított büntetőeljárás – A végrehajtó igazságügyi hatóság hozzájárulása – Érvénytelen európai elfogatóparancs – A hozzájárulás iránti kérelemre gyakorolt hatás – Az átadásról szóló határozatban jogerősen eldöntött kérdés”
I. Bevezetés
1. A 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal(2) módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat(3) 27. cikkének (2) bekezdése megállapítja a specialitás szabályát, amely szerint az átadott személy az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző egyéb bűncselekmény miatt nem vonható büntetőeljárás alá, nem ítélhető el, és egyéb módon sem fosztható meg szabadságától.
2. A 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontjából következik, hogy az említett cikk (2) bekezdésében előírt specialitás szabálya nem alkalmazható, ha az érintett személyt átadó végrehajtó igazságügyi hatóság az említett cikk (4) bekezdésével összhangban hozzájárulását adja ahhoz, hogy az érintett személyt az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják, elítéljék vagy szabadságától megfosszák.
3. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem lényegében annak eldöntésére kéri a Bíróságot, hogy annak megállapítása, hogy a valamely személy átadásának alapjául szolgáló európai elfogatóparancsot olyan hatóság bocsátotta ki, amely nem minősül a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóságnak”, és ezért azt ezen az alapon érvénytelennek kellett volna tekinteni, megakadályozhatja‑e, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság, amikor a hozzájárulását kérik arra vonatkozóan, hogy a kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságai számára engedélyezze, hogy e személyt az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják vagy elítéljék, megadja ezt a hozzájárulást.
4. A jelen indítványban azt a választ fogom javasolni a Bíróságnak, hogy az európai elfogatóparancs ezen érvénytelenségi oka nem olyan jellegű, amely megakadályozná a végrehajtó igazságügyi hatóságot a kért hozzájárulás megadásában.
II. Jogi háttér
A. Az uniós jog
5. A 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (1) bekezdése, 6. cikkének (1) és (2) bekezdése, 8. cikkének (1) bekezdése és 27. cikke releváns a jelen ügy szempontjából.
B. Az ír jog
6. A 2002/584 kerethatározatot a – módosított – European Arrest Warrant Act 2003 (az európai elfogatóparancsról szóló 2003. évi törvény) ültette át az ír jogba.
7. E törvény 2. szakaszának (1) bekezdése többek között a következő fogalom‑meghatározásokat tartalmazza:
– „igazságügyi hatóság” a bíró, igazságügyi tisztviselő vagy más olyan személy, aki az érintett tagállam joga alapján jogosult ellátni azokat vagy azokhoz hasonló feladatokat, amelyeket valamely [írországi] bíróság a 33. szakasz alapján ellát”. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) pontosítja, hogy az európai elfogatóparancs kibocsátásáról van szó;
– a „kibocsátó igazságügyi hatóság” kifejezés „a kibocsátó állam azon igazságügyi hatóságát jelenti, amely a vonatkozó parancsot kibocsátotta”, és
– „kibocsátó tagállam” „az a tagállam […], amelynek igazságügyi hatósága ezen európai elfogatóparancsot kibocsátotta”.
8. Az európai elfogatóparancsról szóló 2003. évi törvénynek a Criminal Justice (Terrorist Offences) Act 2005 (a büntető igazságszolgáltatásról [terrorcselekmények] szóló 2005. évi törvény) 80. szakaszával felváltott 22. szakasza a (7) bekezdésében a következőket mondja ki:
„A High Court [felsőbíróság, Írország] az e törvény alapján valamely kibocsátó állam részére átadott személy vonatkozásában az alábbiakhoz járulhat hozzá:
a) e személlyel szemben valamely bűncselekmény elkövetése miatt a kibocsátó államban indított eljárás,
b) valamely bűncselekmény elkövetése miatt a kibocsátó államban történő büntetéskiszabás, beleértve a személyi szabadság korlátozásával járó büntetést is, vagy
c) e személlyel szemben valamely bűncselekmény miatt kiszabott büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából a kibocsátó államban indított eljárás vagy e személy e célból történő fogva tartása,
a kibocsátó állam erre vonatkozó írásbeli kérelmét követően.”
9. A (8) bekezdés (amelyet felváltott a European Arrest Warrant [Application to Third Countries and Amendment] and Extradition [Amendment] Act 2012 [az európai elfogatóparancsról {Alkalmazás harmadik országokra és módosítás} és a kiadatásról {Módosítás} szóló 2012. évi törvény] 15. szakasza) úgy rendelkezik, hogy a (7) bekezdés szerinti hozzájárulást meg kell tagadni, ha a szóban forgó bűncselekmény olyan bűncselekmény, amely miatt a személy a törvény 3. része alapján nem adható át. E 3. rész az alapvető jogokra, a kapcsolattartásra, a ne bis in idem elvére, a keresett személlyel szemben az államon belül ugyanazon feltételezett cselekmények alapján indított büntetőeljárásokra, a büntetőjogi felelősség korhatárára, a területen kívüliségre, valamint a terhelt távollétében lefolytatott tárgyalásokra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza.
III. Az alapeljárás tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
10. 2016 során OE ellen három európai elfogatóparancsot adtak ki, amelyek közül kettőt az amszterdami ügyészség (Hollandia), a harmadikat pedig a holland nemzeti ügyészség egyik osztálya bocsátotta ki. Az említett elfogatóparancsok OE‑nak a többek között pénzmosás, testi sértés és emberölés kísérlete miatt indított büntetőeljárás lefolytatása céljából történő átadására irányultak.
11. Mivel az OE által felhozott kifogásokat a High Court (felsőbíróság) elutasította, és mivel OE nem fellebbezett ez utóbbi ítélete ellen, 2017 folyamán átadták őt a holland hatóságoknak. Nem vitatott, hogy e kifogások egyike sem vonatkozott arra, hogy az európai elfogatóparancsokat ügyészek bocsátották ki. OE‑t ezt követően 18 év szabadságvesztés‑büntetésre ítélték, amelyet jelenleg Hollandiában tölt.
12. 2019. május 1‑jén a holland nemzeti ügyész végrehajtó igazságügyi hatóságként a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése szerinti hozzájárulás iránti kérelmet küldött a High Court (felsőbíróság) részére, annak érdekében, hogy OE ellen az átadását megelőzően elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekményektől eltérő bűncselekmények miatt is büntetőeljárás indulhasson. A hozzájárulás iránti kérelem 2019. július 23‑án került a High Court (felsőbíróság) elé. OE‑t az új vádak alapján büntetőeljárás alá vonták, és életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, azonban a végrehajtó igazságügyi hatóság hozzájárulása szükséges ahhoz, hogy ezen újabb szabadságvesztés‑büntetést végre lehessen hajtani.
13. Az említett hozzájárulás iránti kérelmet azonban visszavonták a 2019. május 27‑i OG és PI (Lübecki és zwickaui ügyészség)(4)ítéletet követően, amelyből az következik, hogy a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóság” fogalma nem terjed ki valamely tagállam azon ügyészségére, amely ki van téve annak a kockázatnak, hogy közvetlenül vagy közvetetten alá lehet rendelve a végrehajtó hatalmi szerv egyedi utasításainak az európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében.
14. Ezt követően újabb hozzájárulás iránti kérelmet nyújtottak be a High Courthoz (felsőbíróság), de ezúttal azt egy amszterdami vizsgálóbíró terjesztette elő.
15. OE a High Court (felsőbíróság) előtt ellenezte e hozzájárulás iránti kérelmet, azzal érvelve, hogy az európai elfogatóparancsot kibocsátó hatóságok nem minősültek a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóságnak”. E tekintetben pontosítani kell, hogy OE nem az ezen európai elfogatóparancsok alapján a holland hatóságoknak történő átadását vitatja, hanem úgy véli, hogy nem lehet hozzájárulást adni az átadásának alapjául szolgáló bűncselekményektől eltérő bűncselekmények miatti büntetőeljáráshoz, ha az eredeti európai elfogatóparancsot érvénytelen módon nem igazságügyi hatóság bocsátotta ki.
16. A High Court (felsőbíróság) elutasította OE fellebbezését, mivel úgy vélte, hogy az átadásáról szóló határozat jogerős. Ez utóbbi fellebbezett a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) előtt.
17. Időközben 2020. november 24‑én a Bíróság a holland ügyész kapcsán meghozta a Openbaar Ministerie (Okirat‑hamisítás)(5) ítéletet, amely szerint a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (2) bekezdését, valamint 27. cikke (3) bekezdésének g) pontját és (4) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy valamely tagállam ügyésze, aki – bár részt vesz az igazságszolgáltatásban – döntéshozatali hatáskörének gyakorlása keretében a végrehajtó hatalomtól származó egyedi utasításnak lehet alávetve, nem minősül az e rendelkezések értelmében vett „végrehajtó igazságügyi hatóságnak”(6).
18. A Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) elutasította OE fellebbezését, és a Minister for Justice and Equality (igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter, Írország, a továbbiakban: miniszter) érveivel összhangban úgy ítélte meg, hogy az estoppel‑elvre vonatkozó nemzeti eljárási szabályt kell alkalmazni, amely kizárja mind a High Court átadásról szóló végzésének közvetlen megtámadását, mind pedig e végzés járulékos megtámadását.(7) E tekintetben a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozott, amely – az alapeljárásban az egyenértékűség és hatékony érvényesülés elvének tiszteletben tartása mellett, amelyek megsértését az alapeljárásban nem állították – hangsúlyozta annak az elvnek a fontosságát, hogy nem lehet többé vita tárgyává tenni azokat a bírósági határozatokat, amelyek a rendelkezésre álló jogorvoslatok kimerülését, illetve az azok előterjesztésére nyitva álló határidők elteltét követően jogerőre emelkedtek.(8)
19. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) 2021. szeptember 22‑én engedélyezte egy további fellebbezés benyújtását.
20. E bíróság szerint OE elismeri, hogy az átadását 2017‑ben elrendelő határozat az ír jog értelmében res judicata, és az uniós jog nem írja elő az eljárás újbóli megnyitását. A hozzájárulás megadásával szembeni elsődleges kifogása a hozzájárulási eljárást szabályozó jogi feltételeken alapul. Az európai elfogatóparancsról szóló 2003. évi törvény 22. szakaszának (7) bekezdése értelmében ugyanis a hozzájárulás iránti kérelemnek a „kibocsátó államtól” kell érkeznie, és a „kibocsátó állam” az az állam, amelynek „igazságügyi hatósága” az eredeti európai elfogatóparancsot kibocsátotta. OE márpedig arra hivatkozik, hogy mivel az európai elfogatóparancsot kibocsátó ügyészek az uniós jog értelmében nem minősültek „igazságügyi hatóságoknak”, ebből következően a Holland Királyság nem tekinthető „kibocsátó államnak”.
21. A miniszter ellenben a kérdést előterjesztő bíróság előtt továbbra is azt állítja, hogy a holland ügyészek európai elfogatóparancsot kibocsátó igazságügyi hatóságként való fellépésének lehetőségével kapcsolatban felmerült kérdéseket úgy kell tekinteni, mint amelyeket a High Court (felsőbíróság) 2017‑ben az átadásról szóló végzésében jogerősen eldöntött, és hogy e jogerős határozatra az estoppel‑elv vonatkozik, így az e tekintetben már nem kérdőjelezhető meg.
22. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a válasz arra a kérdésre, hogy OE a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése szerinti hozzájárulás iránti kérelem keretében hivatkozhat‑e arra, hogy az eredeti európai elfogatóparancsot nem e kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóság” bocsátotta ki, az átadási eljárás és a hozzájárulási eljárás közötti kapcsolat helyes jogi minősítésétől függ.
23. E bíróság ugyanis úgy véli, hogy ha ezeket az eljárásokat különállónak és önállónak kell tekinteni, oly módon, hogy az érintett személy által az átadás iránti kérelem keretében felhozott bármely kifogásra új érvként vagy további érvként lehet hivatkozni a hozzájárulás iránti kérelem vonatkozásában, az estoppel‑elvet nem lehet alkalmazni.
24. Ha azonban e két eljárást olyan szorosan összefüggőnek kell tekinteni, hogy az átadásról szóló határozatban szükségszerűen eldöntött kérdést a hozzájárulásra vonatkozó határozat szempontjából is eldöntöttnek kell tekinteni, akkor OE ebben a szakaszban nem hivatkozhat a „kibocsátó igazságügyi hatóság” jogállására vonatkozó érvelésre.
25. E körülmények között a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) Úgy kell‑e értelmezni a [2002/584] kerethatározat 27. cikkét, hogy a valamely személy átadásáról szóló határozat olyan jogviszonyt hoz létre e személy, a végrehajtó állam és a megkereső állam között, hogy az e határozatban jogerősen eldöntöttnek tekintett kérdéseket az egyéb bűncselekmények miatt indított további büntetőeljáráshoz vagy az e bűncselekmények miatt történő büntetéskiszabáshoz való hozzájárulás megszerzésére irányuló eljárás szempontjából is eldöntöttnek kell tekinteni?
2) Ha az első kérdésre adott válasz szerint a 27. cikk nem követeli meg ezt az értelmezést, akkor sérti‑e a tényleges érvényesülés elvét az olyan nemzeti eljárási szabály, amely megakadályozza az érintett személyt abban, hogy a hozzájárulás iránti kérelemmel összefüggésben [a Bíróságnak] az átadás elrendelését követő időszakban hozott releváns ítéletére hivatkozzon?”
26. A kérdést előterjesztő bíróság kérte, hogy a Bíróság a jelen ügyet a Bíróság eljárási szabályzatának 105. cikkében előírt gyorsított eljárásban vagy ezen eljárási szabályzat 107. cikkében előírt sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálja el.
27. A második tanács 2022. március 15‑i határozatával úgy határozott, hogy nem ad helyt a kérdést előterjesztő bíróság azon kérelmének, hogy az ügyet sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálják el. A Bíróság elnöke 2022. március 23‑i határozatával elutasította a kérdést előterjesztő bíróság azon kérelmét, hogy az említett ügyet gyorsított eljárásban bírálják el.
28. Írásbeli észrevételt terjesztett elő OE, a miniszter és az ír kormány, a magyar, a holland és a lengyel kormány, valamint az Európai Bizottság.
29. A 2022. december 14‑én tartott tárgyaláson OE, a miniszter és az ír kormány, a holland kormány, valamint a Bizottság ismertette szóbeli észrevételeit, és válaszolt a Bíróság által feltett, szóbeli választ igénylő kérdésekre.
IV. Elemzés
30. Amint az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések alapjául szolgáló kérdés az átadási eljárás és a végrehajtó igazságügyi hatóságnak a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése szerinti, a már átadott személynek az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatti büntetőeljárás alá vonásához, elítéléséhez vagy szabadságelvonásához való hozzájárulás iránti későbbi megkeresés közötti kapcsolatra vonatkozik.
31. A kérdést előterjesztő bíróság pontosabban azt szeretné megtudni, hogy az európai elfogatóparancs érvénytelensége – amiatt, hogy azt nem e kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóság” bocsátotta ki – alkalmas‑e arra, hogy megakadályozza a végrehajtó igazságügyi hatóságot a kért hozzájárulás megadásában.
32. Úgy tűnik azonban, hogy ennek az érdemi kérdésnek a vizsgálatát a hozzájárulás iránti kérelem eredményével kapcsolatos jogvita keretében a jelen esetben a nemzeti eljárásjog egyik kérdése határozza meg, nevezetesen az, hogy az alapeljárás keretében alkalmazható‑e az estoppel‑elv.
33. Véleményem szerint az alapeljárásban felmerült jogvita eldöntése nem teszi szükségessé, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett körülmények között e nemzeti eljárási szabály alkalmazásának az uniós joggal való összhangjáról határozzon. E kérdés irrelevánssá válik, amint megállapítást nyer, hogy – függetlenül attól, hogy az érintett személy a hozzájárulás iránti kérelem keretében hivatkozhat‑e az olyan európai elfogatóparancs érvénytelenségére, amelynek végrehajtásáról jogerős ítélet született – egy ilyen jogalap nem igazolhatja, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadja a hozzájárulás megadását.
34. Úgy vélem továbbá, hogy a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése szerinti, a hozzájárulás iránti későbbi kérelem vizsgálatára vonatkozó, az európai elfogatóparancs érvénytelenségének lehetséges következményeivel kapcsolatos érdemi kérdéssel is foglalkozni kell, anélkül, hogy – a Bizottság állításával ellentétben – OE annak bizonyítására irányuló érvelésének megalapozottságáról dönteni kellene, hogy nem a 2003. évi európai elfogatóparancsról szóló törvény 22. szakaszának (7) bekezdése értelmében vett „kibocsátó államról” van szó. Azon kívül ugyanis, hogy ezen érv egy nemzeti jogi norma értelmezésére összpontosít, úgy vélem, hogy a kérdést előterjesztő bíróság fő kérdése valóban az eredeti átadás és a hozzájárulás iránti kérelem között az uniós jog értelmében fennálló kapcsolatra vonatkozik. Ez az összefüggés az alapja OE alapeljárásbeli érvelésének is.
35. E tekintetben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy OE a kért hozzájárulás megadását arra hivatkozással vitatja, hogy az eredeti európai elfogatóparancsot kibocsátó holland hatóságok nem voltak a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóságok”. Anélkül, hogy megkérdőjelezné az átadásról szóló határozatot és a hozzájárulás iránti kérelmet előterjesztő igazságügyi hatóság jogállását, OE mindazonáltal arra hivatkozik, hogy e kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése alapján kért hozzájárulás nem adható meg, ha az átadásának alapját képező európai elfogatóparancsokat nem érvényesen bocsátották ki. OE ezért az eredeti európai elfogatóparancsok érvénytelenségére hivatkozik annak ellenzésére, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság megadja a kért hozzájárulást.
36. Az ilyen érvelés véleményem szerint téves.
37. Még ha a hozzájárulás iránti kérelem szükségszerűen kapcsolódik is egy konkrét, korábban végrehajtott európai elfogatóparancshoz, úgy vélem, hogy e kérelmet a végrehajtó igazságügyi hatóságnak külön és önállóan, saját belátása szerint kell megvizsgálnia. Így a már végrehajtott európai elfogatóparancsot érintő hiba nem alapozhatja meg a kért hozzájárulás megtagadását.
38. E tekintetben rá kell mutatni, hogy a Bíróság már megállapította, hogy mivel a keresett személyt elfogták, majd átadták a kibocsátó tagállamnak, az európai elfogatóparancs főszabály szerint kimerítette joghatásait, az átadás 2002/584 kerethatározat 3. fejezetében kifejezetten előírt hatásainak kivételével.(9)
39. Az átadás e fejezetben előírt hatásai között szerepel az egyéb bűncselekmények miatti lehetséges büntetőeljárás, amelynek feltételeit e kerethatározat 27. cikke írja elő.
40. Az említett kerethatározat 27. cikkének (2) bekezdésében kimondott specialitás szabálya értelmében e szabály a végrehajtó tagállam szuverenitásához kapcsolódik, és az átadott személy számára biztosítja a jogot, hogy csak az átadásának alapjául szolgáló bűncselekmény miatt folytassanak ellene büntetőeljárást, ítéljék el vagy fosszák meg szabadságától.(10)
41. A Bíróság szerint e szabály megköveteli ugyanis, hogy a kibocsátó tagállam, amely egy személyt az európai elfogatóparancs végrehajtása alapján foganatosított átadás előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá kíván vonni vagy el kíván ítélni, beszerezze a végrehajtó tagállam hozzájárulását annak elkerülése érdekében, hogy az előbbi tagállam elvonja a végrehajtó tagállam joghatóságát, és túllépje az érintett személlyel szemben őt megillető jogokat.(11)
42. A kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságai csak a 2002/584 kerethatározat 27. cikkének (3) bekezdésében előírt esetekben – különösen akkor, ha a hozzájárulást e bekezdés g) pontja és e cikk (4) bekezdése alapján adták meg – jogosultak arra, hogy e személyt az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő más bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják, vagy elítéljék.(12)
43. A Bíróság hangsúlyozta, hogy a specialitás szabálya szorosan valamely konkrét európai elfogatóparancs alapján történő átadáshoz kapcsolódik.(13) Ez magában foglalja, hogy e szabály tiszteletben tartását csak a konkrét európai elfogatóparancs alapján foganatosított átadás szempontjából lehet értékelni.(14)
44. A 2002/584 kerethatározat 27. cikkének végrehajtása és a korábban végrehajtott európai elfogatóparancs megléte közötti kapcsolat ellenére azonban fontos hangsúlyozni, hogy a Bíróság már megállapította, hogy e kerethatározat 27. cikkének (4) bekezdésében előírt hozzájárulás megadásáról szóló határozat ugyanis különbözik az európai elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó határozattól, és az érintett személy tekintetében az utóbbi határozat joghatásaitól eltérő joghatásokat fejt ki.(15)
45. Valamely személy európai elfogatóparancs alapján történő átadása és az arra irányuló hozzájárulás iránti kérelem, hogy a kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságai az adott személyt az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonhassák vagy elítélhessék, tehát két különálló szakasz egy olyan eljárásban, amelynek célja annak biztosítása, hogy a bűncselekmények elkövetése ne maradjon büntetlenül az Unión belül.
46. Noha az európai elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó határozathoz hasonlóan a hozzájárulást megadó határozat is sérti az érintett személy szabadságát,(16) ez utóbbinak sajátos célja van, és ezért azt a végrehajtó igazságügyi hatóságnak az európai elfogatóparancsra vonatkozó vizsgálattól elkülönült és önálló vizsgálatot követően kell meghoznia.
47. Ezt a vizsgálatot a 2002/584 kerethatározat 27. cikkének (4) bekezdésével összhangban kell elvégezni annak érdekében, hogy a hozzájárulás iránti kérelmet saját érdemei szerint lehessen értékelni.
48. A végrehajtó igazságügyi hatóságnak tehát vizsgálnia kell, hogy a hozzá benyújtott hozzájárulás iránti kérelemhez csatolták‑e e kerethatározat 8. cikkének (1) bekezdésében említett információkat, valamint az említett kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdésében említett fordítást. E hatóságnak azt is vizsgálnia kell, hogy az a bűncselekmény, amely miatt a hozzájárulást kérik, önmagában átadási kötelezettséget von‑e maga után ugyanezen kerethatározat alapján.
49. A 2002/584 kerethatározat 27. cikkének (4) bekezdésével összhangban a végrehajtó igazságügyi hatóságnak e kerethatározat 3. és 4. cikkében említett, a végrehajtás megtagadásának kötelező vagy mérlegelhető okaira tekintettel ezenkívül azt is értékelnie kell, hogy engedélyezhető‑e a büntetőeljárás kiterjesztése az érintett személy átadásának alapjául szolgáló bűncselekményektől eltérő bűncselekményekre.
50. Márpedig meg kell állapítani, hogy e rendelkezések egyike sem írja elő, hogy az eredeti európai elfogatóparancs valamely hibája lehetővé teszi a végrehajtó igazságügyi hatóság számára a kért hozzájárulás megadásának megtagadását.
51. Véleményem szerint egy ettől eltérő döntés veszélyeztetné a 2002/584 kerethatározat célkitűzéseit.
52. E tekintetben megjegyzem, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a 2002/584 kerethatározat 27. cikke – mivel az e kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében kimondott kölcsönös elismerés elve alóli eltérést engedő szabályokat állapít meg – nem értelmezhető úgy, mint amely a kerethatározat által kitűzött azon cél semlegesítéséhez vezet, amely a tagállamok igazságügyi hatóságai közötti átadások megkönnyítésére és meggyorsítására irányul, azon kölcsönös bizalomra tekintettel, amelynek fenn kell állnia közöttük.(17)
53. A 2002/584 kerethatározat alapját képező gyorsaság követelményét tükrözi e kerethatározat 27. cikkének (4) bekezdése, amely előírja, hogy az eljárás kiterjesztéséhez való hozzájárulásra vonatkozó határozatot legkésőbb a kérelem kézhezvételét követő 30 napon belül meg kell hozni.
54. Annak elfogadása, hogy az eredeti európai elfogatóparancs hibája megakadályozhatja a végrehajtó igazságügyi hatóságot a szükséges hozzájárulás megadásában, azt jelentené, hogy a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése szerinti hozzájárulás iránti kérelem keretében az átadás végrehajtásának feltételeit felül kellene vizsgálni. Egy ilyen felülvizsgálat a hozzájárulásra vonatkozó határozat késedelméhez vezetne, ami ellentétes lenne a kerethatározat alapjául szolgáló gyorsaság követelményével. E felülvizsgálat számomra a jogbiztonsággal is összeegyeztethetetlennek tűnik, mivel megkérdőjelezhetné az európai elfogatóparancs végrehajtását elrendelő bírósági határozat végleges jellegét.
55. Egyébiránt olyan értelmezést kell elfogadni, amely hozzájárul a kerethatározat által követett, a büntetlenség elleni küzdelemre irányuló célkitűzés megvalósításához.(18) Ha a végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadhatná az említett kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontja és (4) bekezdése alapján kért hozzájárulás megadását, az aláásná ezt a célt, mivel megakadályozná, hogy a kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságai a személyt az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják, elítéljék vagy szabadságától megfosszák.
56. Mindezen okok miatt úgy vélem, hogy a 2002/584 kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontját és (4) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy annak megállapítása, hogy a valamely személy átadásának alapjául szolgáló európai elfogatóparancsot olyan hatóság bocsátotta ki, amely nem minősül az e kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóságnak”, és ezért azt ezen az alapon érvénytelennek kellett volna tekinteni, nem akadályozhatja meg, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság, amikor a hozzájárulását kérik arra vonatkozóan, hogy a kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságai számára engedélyezze, hogy az adott személyt az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják vagy elítéljék, megadja ezt a hozzájárulást.
V. Végkövetkeztetés
57. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság a Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:
A 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat 27. cikke (3) bekezdésének g) pontját és (4) bekezdését
a következőképpen kell értelmezni:
annak megállapítása, hogy a valamely személy átadásának alapjául szolgáló európai elfogatóparancsot olyan hatóság bocsátotta ki, amely nem minősül a 2009/299 kerethatározattal módosított 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóságnak”, és ezért azt ezen az alapon érvénytelennek kellett volna tekinteni, nem akadályozhatja meg, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság, amikor a hozzájárulását kérik arra vonatkozóan, hogy a kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságai számára engedélyezze, hogy az adott személyt az átadása előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől eltérő másik bűncselekmény miatt büntetőeljárás alá vonják vagy elítéljék, megadja ezt a hozzájárulást.