Language of document : ECLI:EU:T:2022:517

A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (negyedik tanács)

2022. szeptember 7.(*)

„Közszolgálat – Tisztviselők – Távmunka – Telefon‑ és internetcsatlakozási költségek megtérítése iránti kérelem – A kérelem elutasítása – Jogellenességi kifogás – Részleges elfogadhatóság – A személyzeti szabályzat VII. mellékletének 71. cikke – Gondoskodási kötelezettség – Az egyenlőség és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve – A magánélet tiszteletben tartásához való jog”

A T‑486/21. sz. ügyben,

OE (képviseli: G. Hervet ügyvéd)

felperes

az Európai Bizottság (képviselik: I. Melo Sampaio és L. Vernier, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

támogatják:

az Európai Parlament (képviseli: M. Windisch, S. Bukšek Tomac és J. Van Pottelberge, meghatalmazotti minőségben)

és

az Európai Unió Tanácsa (képviseli: M. Bauer, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozó felek,

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács),

tagjai: S. Gervasoni elnök, L. Madise és R. Frendo (előadó) bírák,

hivatalvezető: E. Coulon,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára, különösen:

–        a Törvényszék Hivatalához 2021. augusztus 3‑án benyújtott keresetlevélre,

–        az Európai Unió Tanácsa 2021. szeptember 27‑i és az Európai Parlament 2021. november 17‑i beavatkozási kérelmére, amelyeknek a Törvényszék negyedik tanácsának elnöke 2021. november 12‑én, illetve 2021. december 15‑én helyt adott,

tekintettel arra, hogy a felek az eljárás írásbeli szakaszának befejezéséről való értesítést követő háromhetes határidőn belül nem kérték tárgyalás tartását, és mivel ennek nyomán a Törvényszék – a Törvényszék eljárási szabályzata 106. cikkének (3) bekezdése alapján – úgy határozott, hogy a keresetről az eljárás szóbeli szakaszának mellőzésével határoz,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az EUMSZ 270. cikken alapuló keresetében a felperes OE lényegében azt kéri, hogy a Törvényszék semmisítse meg egyrészt az Európai Bizottság Brüsszeli Infrastrukturális és Logisztikai Hivatala (OIB) által 2020. december 18‑án hozott, a felperesnek a kötelezően elrendelt távmunkarendszerből eredő, munkavégzéssel kapcsolatos költségek megtérítése és egy 4G USB‑modem beszerzése iránti kérelmét elutasító határozatot, másrészt kötelezze a Bizottságot legelőször is e költségek megtérítésére, valamint arra, hogy biztosítsa számára ezen internet‑hozzáférést, végül pedig az őt ért károk megtérítéseként 10 000 euró kártérítést fizessen meg számára.

I.      A jogvita előzményei

2        A felperes a tényállás idején a Bizottság tisztviselője volt.

3        2020. március 17‑én a Belgiumban élő személyek tekintetében a Covid19‑világjárvány miatt lezárást rendeltek el. A felperesnek, akárcsak a Bizottság szinte teljes személyi állományának, ettől az időponttól kezdve ezért távmunka keretében kellett ellátnia a feladatait.

4        Telefon‑ és internet‑hozzáférési szolgáltatások igénybevétele érdekében a felperes előfizetői szerződést kötött a VOO társasággal, amely többek között havi 37,46 euró átalánydíjért 100 gigabájt (GB) internetes adatmennyiséget tartalmazott. E határon felül kiegészítő díjszabás volt alkalmazandó rá.

5        A VOO 1,89 eurót számlázott ki a felperesnek azokért a hívásokért, amelyeket a Bizottság informatikai szolgálatával és Informatikai Főigazgatóságával (DG) folytatott 2020 szeptemberében. A VOO 2020 novemberében ezenkívül további 50 eurót számlázott ki neki, mivel előző hónapban, azaz októberben az internetes átalányán felül 137,434 GB‑ot fogyasztott.

6        A felperes, mivel úgy ítélte meg, hogy a fenti 5. pontban említett költségek a Bizottság által elrendelt távmunkarendszerből erednek, 2020. december 2‑án az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 90. cikkének (1) bekezdése alapján 51,89 euró megtérítése iránti kérelmet terjesztett elő.

7        2020. december 7‑én a felperes kiegészítette kérelmét, azt javasolva, hogy a Bizottság bocsásson 4G USB‑modemet a rendelkezésére, valamint a távmunka miatt hasonló helyzetben lévő összes többi tisztviselő rendelkezésére, amely lehetővé tenné számára, hogy a Bizottság helyiségein kívül használja az internetet munkavégzési célokra.

8        2020. december 18‑i határozatával a Bizottság OIB‑ja elutasította a felperesnek „a részéről felmerült költségekre és/vagy az általa vásárolt eszközökre vonatkozó” kiadások megtérítésére irányuló kérelmét. Többek között tájékoztatta a felperest, hogy bizonyos feltételek mellett irodai széknek és számítógép‑monitornak (a továbbiakban: irodai felszerelés) otthonra történő beszerzése során felmerült költségek megtérítésében részesülhet. Azt is közölte a felperessel, hogy mivel rögzítették az otthoni irodai felszerelések beszerzésével kapcsolatban felmerülő költségek megtérítésére vonatkozó szabályokat, és azok nem foglalják magukban az internet‑ és telefonköltségeket, a kérelmére semmilyen intézkedést nem tesz.

9        2021. január 8‑án a felperes panaszt nyújtott be a fenti 6. pontban említett költségek megtérítése és munkavégzési célú internet‑hozzáférés biztosítása iránt.

10      2021. május 5‑én a kinevezésre jogosult hatóság lényegében arra a körülményre hivatkozva utasította el a felperes panaszát, hogy egyetlen jogalap – így a személyzeti szabályzat 71. cikke, a távmunkának a Bizottság szervezeti egységeiben történő bevezetéséről szóló, 2015. december 17‑i bizottsági határozat, illetve a Covid19‑világjárvány alatti távmunkavégzésre vonatkozó bizottsági iránymutatásnak (a továbbiakban: távmunka‑iránymutatás) a 2020. december 18‑án (a fenti 8. pontban említett határozat meghozatalának időpontjában) alkalmazandó változata – alapján sem lehet helyt adni a kérelmeinek (a továbbiakban: panaszt elutasító határozat).

11      E hatóság emlékeztetett arra, hogy többek között a távmunkának a Bizottság szervezeti egységeiben történő bevezetéséről szóló 2015. december 17‑i bizottsági határozat 9. cikkének (3) bekezdése értelmében a távmunkát végző személy viseli a távmunka miatt felmerülő internet‑előfizetési és kommunikációs költségeket, és a személyzeti szabályzat 71. cikkében előírt, a munkavégzéssel kapcsolatos költségek megtérítéséhez való jog a személyzeti szabályzat VII. mellékletében meghatározott feltételek mellett gyakorolható, amely nem említi e költségeket. Arra is rámutatott, hogy egyrészt az Európai Unió intézményeinek egyes tisztviselői a szóban forgó költségek tekintetében pénzügyi támogatásban részesülnek az Európai Közösségeket illető adó alkalmazása feltételeinek és eljárásának megállapításáról szóló, 1968. február 29‑i 260/68/EGK, Euratom, ESZAK tanácsi rendelet (HL 1968. L 56., 8. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 1. kötet, 33. o.) 3. cikkének (4) bekezdésében előírt adókedvezmény révén, amely a munkavégzéssel kapcsolatos költségek tekintetében az adóalap 10%‑os csökkentését jelenti, másrészt pedig a felperes részesült e kedvezményben. A kinevezésre jogosult hatóság úgy vélte, hogy a kért összeg megtérítésének megtagadása nem sérti a tisztviselők közötti egyenlő bánásmódot sem a hivatali státuszuk, sem az internet‑hozzáférés feltételei tekintetében, és nem jelenti azt, hogy a felperes megsérti az internet‑előfizetésének kizárólag magáncélú használatára vonatkozó állítólagos szerződéses kötelezettséget.

12      Időközben a felperes 2021. április 21‑én újabb kérelmet nyújtott be a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján „munkavégzési célú, otthoni internet‑mennyiség” igénylése iránt. A Bizottság Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatala (PMO) a 2021. július 14‑i határozatában elutasította azt azzal az indokkal, hogy annak tárgya megegyezik a felperes 2021. január 8‑i panaszával, amelyet már elutasított a panaszt elutasító határozattal.

13      Egyébiránt 2021. május 3‑án a felperes e‑mailben tájékoztatta egységvezetőjét arról, hogy „internet hiányában” nem tud hozzáférni a szerverhez és az informatikai eszközökhöz, azonban otthonában továbbra is rendelkezésre áll bármilyen utasítás végrehajtása céljából, és telefonon is elérhető. E levélre tekintettel a Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság 2021. május 19‑én arról tájékoztatta a felperest, hogy 2021. május 3‑át igazolatlan távollétnek tekintette, és egy napot levont az éves szabadságából. 2021. július 16‑án a felperes panaszt nyújtott be e határozat ellen.

II.    A felek kérelmei

14      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        elsődlegesen állapítsa meg a személyzeti szabályzat 71. cikkének jogellenességét, amelyen a panaszt elutasító határozat alapul;

–        másodlagosan semmisítse meg a panaszt elutasító határozatot;

–        következésképpen kötelezze a Bizottságot arra, hogy:

–        a munkavégzéssel kapcsolatos költségek megtérítése címén fizessen meg számára 51,89 eurót;

–        a távmunka keretében bármilyen módon biztosítson számára munkavégzési célból internet‑hozzáférést;

–        fizessen meg számára 10 000 eurót különböző kárainak megtérítése címén;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére;

15      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére;

16      Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa azt kéri, hogy a Törvényszék utasítsa el a keresetet.

III. A jogkérdésről

A.      Az első kérelemről

17      Az elsődlegesen előadott első kereseti kérelmével a felperes azt kéri, hogy a Törvényszék nyilvánítsa jogellenesnek a személyzeti szabályzat 71. cikkét. E célból jogellenességi kifogást emel e cikkel szemben, amely úgy rendelkezik, hogy a tisztviselő a VII. mellékletnek megfelelően jogosult a feladatainak ellátásával kapcsolatban felmerült költségeinek megtérítésére.

18      Márpedig e kereseti kérelmet – mint a többi kereseti kérelemhez képest önálló kérelmet – hatáskör hiánya miatt el kell utasítani, mivel az EUMSZ 270. cikk, valamint a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke nem ruházza fel az uniós bíróságot hatáskörrel arra, hogy jogi nyilatkozatot tegyen (lásd ebben az értelemben: 2018. január 16‑i SE kontra Tanács ítélet, T‑231/17, nem tették közzé, EU:T:2018:3, 63. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

B.      A második kérelemről

1.      A második kérelem tárgyáról és elfogadhatóságáról

19      Második kérelmével a felperes a panaszt elutasító határozat megsemmisítését kéri.

20      Azonban – a Bizottság állításának megfelelően – az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a formailag valamely panaszt elutasító határozat ellen irányuló megsemmisítés iránti kérelem, amennyiben e határozat önálló tartalommal nem rendelkezik, magában foglalja azon aktusnak a Törvényszék előtti megtámadását, amellyel szemben a panaszt benyújtották (lásd: 2021. január 13‑i ZR kontra EUIPO ítélet, T‑610/18, nem tették közzé, EU:T:2021:5, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

21      Márpedig a jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a panaszt elutasító határozat valójában nem rendelkezik önálló tartalommal, és ezért arról nem szükséges külön határozni. Nem vitatott ugyanis, hogy a kinevezésre jogosult hatóság e határozatban a felperes előfizetésében szereplő átalányt meghaladó költségek megtérítése iránti kérelemről, valamint internet‑hozzáférést biztosító eszköznek a felperes részére történő rendelkezésre bocsátásáról határozott. Az OIB azonban a 2020. december 18‑i határozatában már állást foglalt egyrészt a szóban forgó megtérítéssel, másrészt pedig egy 4G USB‑modemből álló eszköz rendelkezésre bocsátásával kapcsolatban, amelyre a felperes a 2020. december 7‑i e‑mailjében hivatkozott (lásd a fenti 8. pontot).

22      Azt is meg kell állapítani, hogy második kérelmével a felperes a kérelmét elutasító 2020. december 18‑i OIB‑határozat megsemmisítését kéri, amely egyrészt a kötelezően elrendelt távmunkarendszerből eredő, munkavégzéssel kapcsolatos költségként felmerült 51,89 euró összeg visszatérítésére, másrészt pedig 4G USB‑modem igénylésére irányult (a továbbiakban: megtámadott határozat).

23      A Bizottság egyébiránt azt állítja, hogy a második kérelem elfogadhatatlan, amennyiben az a PMO 2021. július 14‑i azon határozatának megsemmisítésére irányul, amely elutasította a felperes 2021. április 21‑i, munkavégzési célú internetesadat‑mennyiség iránti kérelmét, mivel e kereseti kérelmet nem előzte meg panasz.

24      Amint az a fenti 21. pontból következik, a felperes azonban lényegében már megfogalmazta ezt a hozzáférési kérelmet, és az OIB a megtámadott határozatban, majd a kinevezésre jogosult hatóság a panaszt elutasító határozatban határozott arról. A PMO 2021. július 14‑i határozatának (lásd a fenti 12. pontot) indokolása egyébiránt a 2021. április 21‑i kérelem ismétlődő jellegére hivatkozik.

25      E körülmények között a második kereseti kérelmet úgy kell értelmezni, mint amely a megtámadott határozat megsemmisítésére irányul, ideértve a határozatnak a felperestől munkavégzési célú internet‑hozzáférés biztosítását megtagadó részét is. Ennélfogva ez a kereseti kérelem elfogadható.

2.      A második kérelem alátámasztására felhozott jogalapokról

26      A megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló kérelmeinek alátámasztása érdekében a felperes öt jogalapra hivatkozik, amelyek közül az első a személyzeti szabályzat 71. cikkével és VII. mellékletével szemben emelt jogellenességi kifogáson; a második, másodlagosan előterjesztett jogalap e cikk megsértésén; a harmadik a gondoskodási kötelezettség és a megfelelő ügyintézéshez való jog megsértésén, a negyedik a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértésén, az ötödik pedig az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 7. cikkének megsértésén alapul.

a)      Az első, a személyzeti szabályzat 71. cikkével és VII. mellékletével szemben emelt jogellenességi kifogásra alapított jogalapról

1)      Az első jogalap elfogadhatóságáról

27      A Parlament két elfogadhatatlansági kifogást hoz fel a személyzeti szabályzat 71. cikkével és VII. mellékletével szemben emelt jogellenességi kifogással szemben. Az első kifogás az első jogalap pontatlanságán, a második pedig a jogellenességi kifogások járulékos jellegének figyelmen kívül hagyásán alapul.

28      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Törvényszék eljárási szabályzata 142. cikkének (1) bekezdése szerint a beavatkozás csak a felperes vagy az alperes kérelmeinek egészben vagy részben történő támogatására korlátozódhat. Továbbá az eljárási szabályzat 142. cikkének (3) bekezdése szerint a beavatkozó fél a jogvitát beavatkozáskori állásában fogadja el.

29      E rendelkezésekből következik, hogy az a fél, akinek az alperes támogatása érdekében engedélyezték az eljárásba való beavatkozást, nem jogosult arra, hogy az alperes kereseti kérelmeiben elő nem terjesztett elfogadhatatlansági kifogást emeljen (lásd: 2008. július 1‑jei Chronopost és La Poste kontra UFEX és társai ítélet, C‑341/06 P és C‑342/06 P, EU:C:2008:375, 67. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30      Ebből következik, hogy a Parlament nem jogosult arra, hogy a fenti 27. pontban hivatkozott két elfogadhatatlansági kifogásra hivatkozzon, így a Törvényszék nem köteles azokra kifejezetten érdemben válaszolni.

31      Tekintettel azonban arra, hogy az eljárási szabályzat 129. cikkének megfelelően a Törvényszék hivatalból, a felperes és az alperes meghallgatását követően az eljárás során bármikor megvizsgálhatja, hogy a kereset eljárásgátló okok fennállása miatt nem elfogadhatatlan‑e, a jelen ügyben a gondos igazságszolgáltatás érdekében meg kell vizsgálni az említett eljárásgátló okok fennállása miatti elfogadhatatlansági kifogásokat (lásd ebben az értelemben: 1993. március 24‑i CIRFS és társai kontra Bizottság ítélet, C‑313/90, EU:C:1993:111, 23. pont; 2018. szeptember 19‑i HH Ferries és társai kontra Bizottság ítélet, T‑68/15, nem tették közzé, EU:T:2018:563, 41. pont).

i)      Az első jogalap pontatlanságára alapított első elfogadhatatlansági kifogásról

32      Beavatkozási beadványában a Parlament arra hivatkozik, hogy a felperes által felhozott jogellenességi kifogás pontatlan, mivel csupán azt állítja, hogy a személyzeti szabályzat VII. mellékletével összefüggésben értelmezett 71. cikke „különösen problémás”, mivel a költségek esetleges megtérítése érdekében nem határozza meg a feladatok távmunka keretében történő ellátásának módját. A Parlament nem határozza meg, hogy miben áll ez a probléma és a felperes által kifogásolt jogellenesség.

33      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmányának 21. cikke és az eljárási szabályzat 76. cikkének d) pontja értelmében a keresetlevélnek tartalmaznia kell a jogvita tárgyát és a felhozott jogalapok rövid ismertetését.

34      A jogbiztonság és a megfelelő igazságszolgáltatás biztosítása érdekében a felperes által felhozott jogalapok rövid ismertetésének kellően világosnak és pontosnak kell lennie ahhoz, hogy lehetővé tegye az alperes részére védekezésének előkészítését, a hatáskörrel rendelkező bíróság számára pedig a keresetről való határozathozatalt (2014. szeptember 11‑i MasterCard és társai kontra Bizottság ítélet, C‑382/12 P, EU:C:2014:2201, 41. pont).

35      A jelen ügyben a felperes jogellenességi kifogásában a személyzeti szabályzat 71. cikkét és VII. mellékletét kifogásolja, mivel e rendelkezések nem írják elő a munkavégzéssel kapcsolatos azon költségek megtérítését, amelyeket az alkalmazottak a távmunka keretében kénytelenek megelőlegezni. A felperes ebből azt a következtetést vonja le, hogy először is az említett rendelkezéseket nem igazították a Covid19‑világjárványból eredő gazdasági és egészségügyi helyzethez, másodszor pedig e hiányosság következtében a tisztviselők egy bizonyos csoportja pénzügyi előnyben részesül.

36      Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy a kereseti jogalapok felsorolására nézve nem kötelező az eljárási szabályzat, különösen annak 76. cikke d) pontjának terminológiája és sorrendje. Ebből következik, hogy elegendő lehet e jogalapoknak a tartalmukon, nem pedig jogi minősítésükön keresztül történő bemutatása, feltéve hogy az említett jogalapok kellően egyértelműen kitűnnek a keresetlevélből (lásd: 2021. szeptember 29‑i Enosi Mastichoparagogon Chiou kontra EUIPO [MASTIHACARE] ítélet, T‑60/20, nem tették közzé, EU:T:2021:629, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

37      Ezen ítélkezési gyakorlatra tekintettel meg kell állapítani, hogy a személyzeti szabályzat 71. cikkének és VII. mellékletének jogellenességére alapított első jogalap kellően pontos, mivel lényegében az első érv keretében azt kifogásolja, hogy e rendelkezések nem igazodtak a Covid19‑világjárvánnyal kapcsolatos körülményekhez. Végeredményben a Bizottság, a Tanács, sőt a Parlament is tudott érdemben válaszolni a szóban forgó jogellenességi kifogásra.

38      Ezzel szemben az első jogalap nem pontosítja a felperes második, a tisztviselők közötti egyenlőség megsértésére alapított érvet.

39      A keresetlevélben ugyanis egyértelműen ki kell fejteni azt a jogalapot, amelyre a keresetet alapították, így nem felel meg az eljárási szabályzatban támasztott követelményeknek, ha csak elvontan utalnak rá (lásd: 2014. szeptember 11‑i Gold East Paper és Gold Huasheng Paper kontra Tanács ítélet, T‑444/11, EU:T:2014:773, 93. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

40      Az egyenlőség elvének megsértésére alapított jogalapot illetően az állandó ítélkezési gyakorlatból így az következik, hogy ezen elv megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy a különböző helyzeteket ne kezeljék egyenlő módon, hacsak ez a különbségtétel objektív módon nem igazolható (lásd: 2022. március 8‑i Bezirkshauptmannschaft Hartberg‑Fürstenfeld [Közvetlen hatály] ítélet, C‑205/20, EU:C:2022:168, 54. és 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

41      A személyzeti szabályzatnak a jelen ügyben szereplőkhöz hasonló szabályai esetén egyébként – figyelembe véve a jelen ügyhöz hasonlóan az uniós jogalkotó rendelkezésére álló széles mérlegelési jogkört – az egyenlő bánásmód elve csak akkor sérül, ha az önkényes vagy a szóban forgó szabályozás által követett célhoz képest nyilvánvalóan nem megfelelő megkülönböztetést alkalmaz (lásd: 2021. november 29‑i Bergallou kontra Tanács végzés, T‑521/16, nem tették közzé, EU:T:2021:854, 80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42      Ezért az egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított jogalap keretében a bizonyítási teherre és az uniós jogi aktusok jogszerűségének vélelmére vonatkozó általános szabályoknak megfelelően főszabály szerint a felperesnek kell bizonyítékkal alátámasztania azt, hogy őt más, hasonló helyzetben lévő személyekhez képest eltérően kezelték (lásd ebben az értelemben: 2013. május 30‑i Morte Navarro kontra Parlament ítélet, T‑280/09, nem tették közzé, EU:T:2013:279, 48. pont; 2020. június 10‑i Spliethoff’s Bevrachtingskantoor kontra Bizottság ítélet, T‑564/15 RENV, nem tették közzé, EU:T:2020:252, 97. pont), és – mivel a jogalkotó széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik – azt, hogy e különbségtétel önkényes vagy nyilvánvalóan nem megfelelő.

43      Márpedig a jelen ügyben a felperes a keresetlevélben szereplő első jogalapjában nem jelölte meg sem az általa említett pénzügyi előnyöket, sem az összehasonlítandó tisztviselők kategóriáit, és még kevésbé azokat az elemeket, amelyekből kitűnik, hogy az állítólagos különbségtétel önkényes vagy nyilvánvalóan nem megfelelő ahhoz, hogy megfeleljen az eljárási szabályzat 76. cikkének d) pontjában foglalt követelményeknek az egyenlő bánásmód elvének a személyzeti szabályzat VII. melléklete és 71. cikke általi megsértésére alapított jogalap keretében.

44      Kétségtelen, hogy a felperes a személyzeti szabályzat 1d. cikkének (5) bekezdésére hivatkozik, amely a bizonyítási teher kiigazítását írja elő abban az értelemben, hogy az intézmény feladata annak bizonyítása, hogy nem sértették meg az egyenlő bánásmód elvét, amennyiben a tisztviselő úgy véli, hogy ezen elv vele szembeni be nem tartása miatt sérelmet szenvedett, és olyan tényeket állít, amelyek alapján feltételezhető, hogy közvetlen vagy közvetett megkülönböztetésnek volt kitéve.

45      A Tanács azonban helyesen jegyzi meg, hogy e rendelkezés rendeltetése szerint nem alkalmazható, ha állítólagosan maga a személyzeti szabályzat által okozott sérelemről van szó, mivel az 1d. cikk (5) bekezdésben hivatkozott (1) bekezdéséből az következik, hogy a hivatkozott egyenlőség elvének megsértése a személyzeti szabályzat „alkalmazásában” elkövetett sérelmet jelenti.

46      Igaz, hogy keresetlevelében a felperes felhoz egy másik, a negyedik jogalapot, amely szintén a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértésén alapul, és e jogalap keretében az abból eredő eltérő bánásmódot kifogásolja, hogy azok a tisztviselők, akik nem tudják megelőlegezni az irodai felszerelések olyan beszerzési költségeit, amelyeket a távmunka‑iránymutatás alapján megtérítenek, hátrányba kerülnek a többiekhez képest, noha ez utóbbiaknak is felmerülnek munkavégzéssel kapcsolatos költségei.

47      Mindazonáltal a Törvényszék a felperes pontosságának hiánya miatt nem kötelezhető arra, hogy a keresetlevél különböző szórványos elemeinek összegyűjtésével rekonstruálja a jogalapot alátámasztó jogviszonyt, ami azzal a kockázattal járna, hogy e jogalapot oly módon rekonstruálja, hogy annak olyan terjedelmet tulajdonít, amelyet a felperes nem szándékozott neki tulajdonítani. Az ettől eltérő döntés ellentétes lenne a megfelelő igazságszolgáltatással, a rendelkezési elvvel, valamint az alperes védelemhez való jogával (2019. április 2‑i Fleig kontra EKSZ ítélet, T‑492/17, nem tették közzé, EU:T:2019:211, 44. pont).

48      Végül válaszában és a Parlament beavatkozási beadványára tett észrevételeiben a felperes az ezen intézmény és az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EGSZB) által a tisztviselőik javára hozott intézkedésekre, valamint azokra az előnyökre hivatkozott, amelyekben a Bizottság szolgálati telefonnal rendelkező tisztviselői részesülnek.

49      A keresetlevél eljárási szabályzat 76. cikke követelményeivel való összhangjának vizsgálata folyamán azonban a válasz vagy más beadványok tartalma nem bír jelentőséggel. A válaszban a keresetlevélben foglalt jogalapok kiegészítése érdekében előadott jogalapok és érvek elfogadhatóságára – amit az ítélkezési gyakorlat megenged – különösen nem lehet hivatkozni az említett cikkben szereplő követelményeknek a kereset benyújtása során történt megsértésének orvoslása érdekében, különben annak terjedelme teljesen kiüresedne (2018. december 12‑i Deutsche Umwelthilfe kontra Bizottság ítélet, T‑498/14, nem tették közzé, EU:T:2018:913, 49. pont). Ebből következik, hogy az ebben az összefüggésben felhozott jogalapok és érvek elkésettek, és az elkésettség igazolása hiányában, mint a jelen ügyben, elfogadhatatlanok.

50      Ennélfogva meg kell állapítani, hogy a keresetlevél első jogalapja lehetővé tette a Bizottság és az őt támogató beavatkozók számára a védekezést és a Törvényszék számára az erről való határozathozatalt, de csak annyiban, amennyiben a felperes abban azt kifogásolja, hogy a személyzeti szabályzat 71. cikke és VII. melléklete nem felel meg a Covid19‑világjárványból eredő körülményeknek.

ii)    A második, a jogellenességi kifogások járulékos jellegének figyelmen kívül hagyására alapított elfogadhatatlansági kifogásról

51      A Parlament arra hivatkozik, hogy a felperes csak másodlagosan terjesztette elő azokat a jogalapokat, amelyek nem a személyzeti szabályzat 71. cikkét és VII. mellékletét érintő jogellenességi kifogáson alapulnak, és e megközelítés sérti a jogellenességi kifogás járulékos jellegét.

52      Mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy a jogellenességi kifogás járulékos jellege azt jelenti, hogy az EUMSZ 277. cikk szerinti általános hatállyal bíró jogi aktus alkalmazhatatlanságára való hivatkozás lehetősége nem minősül önálló kereshetőségi jogalapnak, és azt elsődleges kereshetőség hiányában nem lehet gyakorolni (lásd: 2019. május 16‑i ITSA kontra Bizottság végzés, T‑396/18, nem tették közzé, EU:T:2019:342, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ezzel szemben e cikkben semmi sem zárja ki, hogy a jogellenességi kifogásra elsődlegesen hivatkozzanak, mivel a többi jogalap csak másodlagos.

iii) Az első jogalap elfogadhatóságára vonatkozó következtetés

53      A fentiek összességére tekintettel az első jogalap elfogadhatatlan, amennyiben a felperes a személyzeti szabályzat 71. cikkének és VII. mellékletének állítólagosan hátrányosan megkülönböztető jellegére hivatkozik. Ezzel szemben elfogadható, amennyiben azt állítja, hogy e rendelkezéseket nem igazították a Covid19‑világjárványból eredő körülményekhez.

2)      Az első jogalap érdeméről

54      Amint az a fenti 35. pontban kifejtésre került, a felperes azt állítja, hogy a személyzeti szabályzat 71. cikkét és VII. mellékletét nem igazították Covid19‑világjárványból eredő gazdasági és egészségügyi helyzethez, mivel e rendelkezések nem írják elő a tisztviselők által a távmunka keretében megelőlegezendő, munkavégzéssel kapcsolatos költségek megtérítését.

55      Meg kell azonban jegyezni, hogy a jogalkotó nem láthatta előre a Covid19‑világjárványt és a távmunkarendszer megszervezésének szükségességét annak kezeléséhez, amikor legutóbb a 2013. október 22‑i 1023/2013/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL 2013. L 287., 15. o.) átfogóan módosította a személyzeti szabályzatot. A felperes ezzel egyébként a válaszában egyet is ért.

56      Mindazonáltal az Európai Parlamenthez, a Tanácshoz, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottsághoz és a Régiók Bizottságához címzett, „Intelligens szabályozás az Európai Unióban” című, 2010. október 8‑i COM(2010) 543 final közleményének 5. oldalán a Bizottság kiemelte többek között a jogszabályok utólagos értékelésének előnyeit mint az „intelligens szabályozás” integráns részét. Ily módon megállapította, hogy a „célravezetőségi vizsgálatoknak” lehetővé kell tenniük annak értékelését, hogy valamely cselekvési terület szabályozási kerete képes‑e a cél elérésére, és amennyiben nem, mit kell rajta változtatni, a cél a túlzott terhelések, következetlenségek és az elavult vagy hatástalan intézkedések megtalálása.

57      Ehhez hasonlóan az Európai Parlamenthez, a Tanácshoz, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottsághoz és a Régiók Bizottságához címzett, „Minőségi jogalkotás: helyzetfelmérés és elkötelezettségünk fenntartása” című, 2019. április 15‑i COM(2019) 178 final közleményének 9. és 11. oldalán a Bizottság emlékeztetett arra, hogy az utólagos értékelés a minőségi jogalkotás egyik fő pillére, amely lehetővé teszi annak ellenőrzését, hogy ez a szabályozás továbbra is releváns, és a célnak megfelelő‑e, valamint biztosítja‑e a jogalkotó által tervezett és a nyilvánosság által várt eredményeket.

58      Különösen az a jogalkotó kötelezettsége az ítélkezési gyakorlat szerint, hogy egyfelől – ha nem is folyamatosan, de legalább időszakosan – ellenőrizze, hogy az általa előírt szabályok továbbra is megfelelnek‑e azon szükségleteknek, amelyekre azokat megalkották, másfelől pedig az, hogy módosítsa vagy hatályon kívül helyezze azokat a szabályokat, amelyek már nem igazoltak, és így már nem megfelelőek abban az új összefüggésben, amelyben ki kell váltaniuk hatásaikat (lásd: 2012. december 5‑i Lebedef és társai kontra Bizottság ítélet, F‑110/11, EU:F:2012:174, 40. pont, valamint az ott hivatkozott főtanácsnoki indítványok; lásd továbbá ebben az értelemben: 2015. október 6‑i Schrems ítélet, C‑362/14, EU:C:2015:650, 76. pont).

59      A jogalkotó mindazonáltal széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik annak vizsgálata során, hogy a szabályok megfelelnek‑e a szükségleteknek, és adott esetben ehhez hasonlóan arra, hogy a személyzeti szabályzatot kiigazítsa és a tisztviselők jogait és kötelezettségeit módosítsa (lásd ebben az értelemben: 2007. július 11‑i Wils kontra Parlament ítélet, F‑105/05, EU:F:2007:128, 126. pont).

60      Márpedig a felperes nem terjeszt elő semmilyen érvet, és még kevésbé elegendő bizonyítékot, amely a jogalkotó e széles mérlegelési mozgásterére tekintettel nyilvánvalóan bizonyítja a személyzeti szabályzat 71. cikke és VII. melléklete általa kifogásolt kiigazításának hiányát, valamint azt a kötelezettséget, amely szerint a jogalkotó elméletileg köteles lett volna módosítani ezeket a rendelkezéseket.

61      Ráadásul, még ha feltételezzük is, hogy meg kell téríteni a távmunkarendszerből eredő, munkavégzéssel kapcsolatos költségeket, figyelembe kell venni, hogy az EUMSZ 336. cikk értelmében a személyzeti szabályzat módosítása azt jelenti, hogy a Parlament és a Tanács az ugyanezen Szerződés 294. cikkében leírt rendes jogalkotási eljárásnak megfelelően, a többi érintett intézménnyel folytatott konzultációt követően rendeletet fogad el. Az EUMSZ 294. cikk (2) bekezdése úgy továbbá rendelkezik, hogy a jogalkotási eljárás a Bizottság javaslatával kezdődik. Márpedig már az ilyen javaslat kidolgozásához is több szakaszt igényel, még a fent említett konzultációktól függetlenül is.

62      Tekintettel ezen eljárás összetettségére, a jogszabályok minőségének javítására irányuló eljárás lefolytatásának ebből következően hosszú időtartamára, valamint a Covid19‑világjárvány kezeléséhez szükséges sürgős korlátozások összefüggéseire, a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában – amelyet a határozat jogszerűségének értékelésénél figyelembe kell venni – nem róható fel az uniós intézményeknek, hogy a világjárvány alatt nem módosították a személyzeti szabályzatot.

63      Ez a kifogás már csak azért sem intézhető a jogalkotóhoz, mert figyelembe kell venni az Unió intézményei és egyéb szervei által sürgősen elfogadott intézkedéseket. Így a Bizottság késedelem nélkül elfogadta a távmunka‑iránymutatást, amely előírta az irodai felszerelések vásárlási költségeinek megtérítését a személyi állománya számára.

64      Igaz, hogy a felperes a negyedik jogalapja keretében azt állítja, hogy ezen iránymutatás hátrányosan megkülönböztető. Ezt a jogalapot azonban el kell utasítani, amint az az alábbi 99–108. pontból kitűnik.

65      E körülmények között az első, a személyzeti szabályzat 71. cikkével és VII. mellékletével szemben emelt jogellenességi kifogásra alapított jogalapot el kell utasítani.

b)      A második, másodlagosan előterjesztett és a személyzeti szabályzat 71. cikkének megsértésére alapított jogalapról

66      A felperes azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság azáltal, hogy a panaszt elutasító határozatot azzal indokolta, hogy a személyzeti szabályzat 71. cikke és VII. melléklete nem írja elő az internet‑ és telefonköltségek megtérítését, egyrészt figyelmen kívül hagyta e rendelkezések célját, amely annak elkerülésére irányul, hogy a tisztviselők egyedül viseljék a munkavégzéssel kapcsolatban felmerülő költségeket, másrészt pedig figyelmen kívül hagyta, hogy az említett rendelkezések nem taxatívak, amint azt az EGSZB főtitkárának 2021. június 9‑i azon határozata is bizonyítja, amely az EGSZB személyi állománya számára havi költségtérítést biztosított a távmunkából eredő kiadások fedezésére (a továbbiakban: az EGSZB 2021. június 9‑i határozata).

67      Mindazonáltal, noha a személyzeti szabályzat 71. cikkének valóban annak elkerülése a célja, hogy kizárólag a tisztviselők viseljék a feladataik ellátásához kapcsolódó költségeket (2015. november 18‑i FH kontra Parlament ítélet, F‑26/15, EU:F:2015:137, 32. pont), a személyzeti szabályzat VII. mellékletében meghatározott feltételeknek megfelelően kell a költségeket megtéríteni. Márpedig e melléklet kimerítően felsorolja a megtérítendő pénzbeli ellátásokat. Ezért a panaszt elutasító határozat jogszerűen támaszkodhatott többek között arra a körülményre, hogy a személyzeti szabályzat 71. cikke nem teszi lehetővé, hogy helyt adjanak a felperes kérelmeinek.

68      Ráadásul a személyzeti szabályzat 71. cikkét és VII. mellékletét, ahogyan az uniós jog pénzbeli ellátásokra jogosító minden rendelkezését is, szigorúan kell értelmezni (lásd: 2017. július 18‑i Bizottság kontra RN ítélet, T‑695/16 P, nem tették közzé, EU:T:2017:520, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

69      Közelebbről, az állítólagos „célkutató értelmezés”, ahogyan a felperes szerint a 71. cikket értelmezni kellene, ellentétes a jogalkotó szándékával. A személyzeti szabályzat, valamint az Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek módosításáról szóló, 2004. március 22‑i 723/2004/EK, Euratom tanácsi rendelettel (HL 2004. L 124., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 2. kötet, 130. o.) ugyanis a Tanács szándéka az akkori különböző juttatások észszerűsítése volt, amint azt az említett rendelet (26) preambulumbekezdése hangsúlyozza, és amint azt a Tanács megjegyzi.

70      Ezenkívül a felperes állításával ellentétben az EGSZB 2021. június 9‑i határozata, és végeredményben a bizottsági távmunka‑iránymutatás sem mond ellent a személyzeti szabályzat 71. cikke és VII. melléklete taxatív jellegének.

71      A közszolgálat egységességének az Amszterdami Szerződés 9. cikke (3) bekezdésével bevezetett elve ugyanis kétségkívül azt jelenti, hogy valamennyi uniós intézmény összes tisztviselője egységes személyzeti szabályzat hatálya alá tartozik. Ez az elv nem azonban jelenti azt, hogy az intézményeknek egyformán kell gyakorolniuk a számukra a személyzeti szabályzatban biztosított mérlegelési jogkört. Épp ellenkezőleg, a személyi állományuk igazgatása során ez utóbbiak munkáltatóként az önállóság elvét élvezik (2013. szeptember 18‑i Scheidemann kontra Bizottság ítélet, F‑76/12, EU:F:2013:132, 26. pont; 2014. január 21‑i Van Asbroeck kontra Parlament ítélet, F‑102/12, EU:F:2014:4, 29. pont).

72      Ebből következik, hogy noha az Unió tisztviselőire és alkalmazottaira ugyanúgy kell alkalmazni a személyzeti szabályzat 71. cikkét és VII. mellékletét, az önállóság elve érvényesen igazolhatja az uniós intézmények, szervek és hivatalok által annak elkerülése érdekében elfogadott, korlátozott intézkedések közötti különbségeket, hogy a személyi állományuk tagjai kizárólag a távmunka keretében a feladataik ellátása során felmerült költségeket viseljék. Ez a megfontolás annál is inkább érvényes, mivel az említett intézkedéseket, amelyeket a tagállamok a Covid19‑világjárvány kezelése érdekében írtak elő, az általános és kötelező távmunkarendszerhez kapcsolódó kivételes körülmények között sürgősen kellett elfogadni.

73      Ebből következően a második, a személyzeti szabályzat 71. cikkének megsértésére alapított jogalapot el kell utasítani.

c)      A harmadik, a gondoskodási kötelezettség és a megfelelő ügyintézéshez való jog megsértésére alapított jogalapról

74      A felperes azt állítja, hogy a panaszt elutasító határozat elfogadásával a kinevezésre jogosult hatóság megsértette gondoskodási kötelezettségét és a megfelelő ügyintézéshez való jogot, mivel az internetesadat‑fogyasztásának növekedése különböző szakmai programok telepítésének és online képzéseken való részvételnek tudható be, a Bizottság továbbá tagadta a távmunka gazdasági hatását a felperes személyes helyzetére, ezáltal felborította az Unióval fennálló kapcsolatainak egyensúlyát.

75      A gondoskodási kötelezettség többek között magában foglalja, hogy az adminisztráció a személyi állománya valamely tagjának helyzetéről való döntéshozatal során tekintettel van a döntést befolyásoló összes körülményre, és így nemcsak a szolgálati érdeket, hanem az érintett személy érdekeit is figyelembe veszi (1980. május 28‑i Kuhner kontra Bizottság ítélet, 33/79 és 75/79, EU:C:1980:139, 22. pont; 2019. november 7‑i WN kontra Parlament ítélet, T‑431/18, nem tették közzé, EU:T:2019:781, 105. pont). Ez tehát különös kifejeződése a gondos ügyintézés elvének, és különösen a hatóság azon kötelezettségének, hogy a határozat meghozatala előtt teljeskörűen és részletesen megvizsgálja a helyzetet (lásd ebben az értelemben: 2016. május 25‑i GW kontra Bizottság végzés, F‑111/15, EU:F:2016:122, 40. pont).

76      A felperes javaslatának megfelelően a gondoskodási kötelezettség tehát a kölcsönös jogok és kötelezettségek közötti azon egyensúlyt tükrözi, amelyet a személyzeti szabályzat hozott létre a hatóság és az alkalmazottai közötti viszonyokban (2017. január 17‑i LP kontra Europol ítélet, T‑719/15 P, nem tették közzé, EU:T:2017:7, 60. pont). Mindazonáltal a gondoskodási kötelezettség ezen egyensúly kifejeződéseként semmi esetre sem kényszerítheti az adminisztrációt arra, hogy az alkalmazandó rendelkezésekkel szemben járjon el, és különösen nem vezethet ahhoz, hogy valamely uniós rendelkezésnek olyan hatályt tulajdonítson, amely ellentétes lenne annak egyértelmű és pontos szövegével (lásd ebben az értelemben: 2004. március 2‑i Di Marzio kontra Bizottság ítélet, T‑14/03, EU:T:2004:59, 100. pont; 2020. április 29‑i CV és társai kontra Bizottság ítélet, T‑496/19, nem tették közzé, EU:T:2020:163, 50. pont).

77      Következésképpen, mivel a távmunka miatt felmerülő internetesadat‑fogyasztás költségeinek megtérítésére vonatkozó kötelezettség sérti a személyzeti szabályzat 71. cikkének és VII. mellékletének taxatív jellegét (lásd a fenti 67. pontot), a felperes e költségtérítés érdekében nem hivatkozhat a gondoskodási kötelezettségre.

78      Végeredményben az uniós jogalkotó már figyelembe vette egyes tisztviselők helyzetét, akik közé a felperes is tartozik, amikor a 260/68 rendelet 3. cikkének (4) bekezdésében szereplő, a munkavégzéssel kapcsolatos költségek fedezésére szolgáló 10%‑os adókedvezményt biztosított számára.

79      A Bizottság ráadásul gondoskodást tanúsított azáltal, hogy a távmunka‑iránymutatásban előírta az irodai felszerelések beszerzési költségeinek bizonyos feltételek mellett történő megtérítését.

80      Az egyenlőség elve tiszteletben tartásának kérdésére is figyelemmel, amelynek vizsgálatára a negyedik jogalap keretében kerül sor, az a tény, hogy e beavatkozási forma nem felel meg a felperesnek, nem elegendő ahhoz, hogy a gondoskodási kötelezettség megsértését meg lehessen állapítani.

81      Tekintettel ugyanis arra a széles mérlegelési jogkörre, amellyel az adminisztráció a személyi állományának igazgatása terén rendelkezik, az uniós bíróság gondoskodási kötelezettség címén csak azt vizsgálhatja, hogy az adminisztráció észszerű korlátok között maradt‑e, és mérlegelési jogkörét nem nyilvánvalóan hibásan gyakorolta‑e (lásd analógia útján: 2013. december 4‑i ETF kontra Schuerings ítélet, T‑107/11 P, EU:T:2013:624, 102. és 103. pont).

82      Márpedig meg kell jegyezni, hogy a távmunka‑iránymutatásból kitűnik, hogy a Bizottság azért döntött az irodai felszerelések költségeinek megtérítése mellett, hogy tisztviselői és alkalmazottai olyan munkafeltételekben részesüljenek, amelyek megfelelnek az egészségügyi és biztonsági szabványoknak, és amelyek megegyeznek az irodai feltételekkel, ami nyilvánvalóan a gondoskodás kifejeződése.

83      A teljesség kedvéért emlékeztetni kell arra, hogy az állítólagos költségek megtérítését illetően az uniós bíróságok már megállapították, hogy – a bizonyítási teherre vonatkozó elvekkel összhangban – olyan rendelkezés hiányában, amelyből az következne, hogy a költségek állítólagosan felmerültek, a tisztviselőnek kell bizonyítania, hogy ténylegesen viselte a feladataihoz közvetlenül kapcsolódó költségeket (lásd analógia útján: 2000. július 11‑i Skrzypek kontra Bizottság ítélet, T‑134/99, EU:T:2000:184, 81. pont).

84      Márpedig a felperes annak állítására szorítkozik, hogy internetes adatfogyasztásának 2020. októberi növekedése, valamint a 100 GB‑os felső határ túlszámlázással járó, 137,434 GB‑tal való túllépése a Skype for business, a Webex, illetve a Teams szoftverek munkavégzés céljából történő telepítéséből és használatából, valamint az online képzéseken való részvételből következik.

85      Az a körülmény azonban, hogy a felperes 2020. októberi internetesadat‑fogyasztásának túlnyomó része négy munkanapra koncentrálódott, önmagában nem elegendő annak bizonyításához, hogy a havi átalányt meghaladó rész munkavégzési célú használatból ered. A szóban forgó költségek munkavégzéssel kapcsolatos jellegét még kevésbé bizonyították, mivel a felperes által benyújtott dokumentumokból is kitűnik, hogy soha nem rendelkezett olyan internetadat‑fogyasztással, amely meghaladta volna az átalányában foglalt 100 GB‑os felső határt.

86      Következésképpen a felperes által szolgáltatott információk még csak annak megállapítását sem teszik lehetővé, hogy az internetfogyasztási átalányának túllépése a távmunkának tudható be, és még kevésbé azt, hogy a Bizottság azáltal, hogy megtagadta annak figyelembevételét, megsérthette a gondoskodási kötelezettségét és a megfelelő ügyintézés elvét.

87      Végül, bár nem vitatott, hogy a felperes szolgáltatója két, 2020 szeptemberében a Bizottság informatikai szolgálatával és Informatikai Főigazgatóságával (DG) bonyolított telefonhívásért 1,89 euró összeget számlázott ki a felperesnek, ezen összeg megtérítésének megtagadása sem tekinthető a gondoskodási kötelezettség megsértésének, tekintettel annak alacsony voltára, valamint a fenti 78. és 79. pontban ismertetett intézkedésekre.

88      A harmadik jogalapot tehát el kell utasítani.

d)      A negyedik, a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére alapított jogalapról

89      A felperes azzal érvel, hogy a kinevezésre jogosult hatóság a panaszt elutasító határozatot a távmunka‑iránymutatással indokolta. Ez utóbbi iránymutatás két hátrányos megkülönböztetést is okoz, az elsőt a Bizottság azon tisztviselői között, akik elegendő pénzeszközzel rendelkeznek az irodai felszerelések beszerzésére, illetve azon tisztviselők között, akik nem rendelkeznek ilyen eszközökkel, és akiknek nem térítik meg a munkavégzéssel kapcsolatos egyéb költségeket. A második hátrányos megkülönböztetés az EGSZB tisztviselőit és alkalmazottait megillető, az EGSZB 2021. június 9‑i határozatából eredő előny tekintetében áll fenn.

1)      A negyedik jogalap elfogadhatóságáról

90      A Bizottság azt állítja, hogy a negyedik jogalap elfogadhatatlan, mivel azt a panaszban nem hozták fel.

91      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke annak a feltételnek rendeli alá a tisztviselő által az őt alkalmazó intézménnyel szemben benyújtott kereset elfogadhatóságát, hogy annak megindítása előtt szabályszerűen lefolytatták az előzetes közigazgatási eljárást.

92      Ennek keretében a panasz és az azt követő keresetlevél közötti összhangra vonatkozó szabály, amelyre a Bizottság utal, az elfogadhatatlanság terhe mellett megköveteli, hogy az uniós bíróság előtt felhozott jogalapot már a pert megelőző eljárásban felhozzák annak érdekében, hogy a kinevezésre jogosult hatóság megismerhesse az érintett által a vitatott határozattal szemben megfogalmazott kifogásokat (lásd: 2013. október 25‑i Bizottság kontra Moschonaki ítélet, T‑476/11 P, EU:T:2013:557, 71. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

93      A jelen ügyben a felperes a panaszában az egyenlőség elvének megsértésére hivatkozott. Ebben összehasonlítja egyfelől a telefonos kommunikációt illetően a szolgálati telefonnal rendelkező, „magas beosztásban lévő személyeket” azon többi tisztviselővel, akiknek meg kell fizetniük a munkavégzéssel kapcsolatos kommunikációjukat, másfelől pedig az internetes adatokat illetően azokat, akik a szolgáltatójukkal kötött szerződésük alapján jelentős mennyiségű adattal és nagyobb átviteli sebességgel rendelkeznek azokkal, akik nem részesülnek ilyen előnyökben.

94      Így a panaszban valóban hivatkozott az egyenlőség elvének megsértésére, de a kereset negyedik jogalapját megalapozótól eltérő szemszögből.

95      Emlékeztetni kell ugyanakkor arra, a személyzeti szabályzat 91. cikkének nem az a célja, hogy szigorúan és véglegesen korlátok közé szorítsa a pert megelőző eljárást, amennyiben a kereset nem változtatja meg sem a panasz indokát, sem annak tárgyát. Ebben a tekintetben a kifogások az uniós bíróság előtt kifejthetők a panaszban nem szükségképpen szereplő jogalapok és érvek előadásával is, amennyiben azokhoz szorosan kapcsolódnak (lásd ebben az értelemben: 2013. október 25‑i Bizottság kontra Moschonaki ítélet, T‑476/11 P, EU:T:2013:557, 73. és 76. pont; 2017. március 2‑i DI kontra EASO ítélet, T‑730/15 P, EU:T:2017:138, 65. és 66. pont).

96      E feltételek mellett meg kell állapítani, hogy az a körülmény, hogy a felperes első alkalommal a keresetlevelében hivatkozott kifejezetten az azon személyekkel szembeni eltérő bánásmódra, akik nem rendelkeznek pénzeszközökkel az irodai felszerelések költségének megelőlegezésére, nem módosítja sem a panasz indokát, sem annak tárgyát.

97      Ráadásul nem róható fel a felperesnek, hogy panaszában nem hivatkozott a közte mint a Bizottság tisztviselője és az EGSZB alkalmazottai közötti hátrányos megkülönböztetésre, mivel az EGSZB 2021. június 9‑i határozatát a pert megelőző szakasz befejezését követően hozták meg.

98      Ebből következően a negyedik jogalap elfogadható.

2)      A negyedik jogalap érdeméről

99      Amint az a fenti 40. pontban kifejtésre került, az egyenlőség általános elve megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérően, az eltérő helyzeteket pedig ne kezeljék azonos módon, hacsak az ilyen különbségtétel objektíve nem igazolható.

100    A jelen ügyben a felperes először is azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem kezelte eltérően azokat a tisztviselőket, akik nem rendelkeznek pénzeszközökkel az irodai felszerelések beszerzéséhez, mivel nem biztosított számukra lehetőséget a telefon‑ és internetesadat‑fogyasztással kapcsolatos költségeik megtérítésére.

101    A felperes, aki nem védekezhet más, AST 4 besorolási fokozatú és a fenti 78. pontban hivatkozott adókedvezményben részesülő tisztviselők nevében, azonban nem hoz fel semmilyen bizonyítékot annak alátámasztására, hogy ténylegesen képtelen volt megelőlegezni az irodai felszerelések költségeit, és hogy ezért az általa hivatkozott kedvezőtlen helyzetben volt. Így nem bizonyítja, hogy őt úgy kezelték, mint azokat a tisztviselőket, akik ezt meg tudták tenni, holott más pénzügyi helyzetben volt.

102    Ráadásul, még ha feltételezzük is, hogy ez az eltérő bánásmód bizonyított, a felperes semmiképpen sem bizonyítja, hogy a szóban forgó különbségtétel önkényes vagy nyilvánvalóan nem megfelelő a fenti 41. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében.

103    Éppen ellenkezőleg, amint azt a távmunka‑iránymutatás kifejti, az irodai felszerelések megvásárlásához kapcsolódó költségek megtérítését lehetővé tévő intézkedést a személyzeti szabályzat 1e. cikke (2) bekezdésének széles értelmezésébe illeszkedő azon igény indokolta, hogy a távmunkát végző személyeket segítsék feladataik megfelelő egészségügyi és biztonsági előírásokat követő munkafeltételek melletti ellátásában. Ráadásul, amint azt a Bizottság javasolja, ezen intézkedés azzal a törekvéssel is magyarázható, hogy csak olyan költségeket térítsenek meg, amelyeknek a feladatok ellátásával való kapcsolata objektív.

104    Másodszor a felperes azt állítja, hogy hátrányos megkülönböztetés érte az EGSZB tisztviselői és alkalmazottai számára fenntartott kedvezőbb bánásmód miatt.

105    Emlékeztetni kell azonban arra (lásd a fenti 71. pontot), hogy az a körülmény, hogy valamennyi tisztviselő egységes személyzeti szabályzat hatálya alá tartozik, nem jelenti azt, hogy az intézményeknek ugyanúgy kell gyakorolniuk a számukra a személyzeti szabályzatban biztosított mérlegelési jogkört, hanem ellenkezőleg, ez utóbbiak munkáltatóként az önállóság elvét élvezik (lásd ebben az értelemben: 1997. szeptember 16‑i Gimenez kontra Régiók Bizottsága ítélet, T‑220/95, EU:T:1997:130, 72. pont; 2014. január 21‑i Van Asbroeck kontra Parlament ítélet, F‑102/12, EU:F:2014:4, 29. pont).

106    Márpedig a jelen ügyben a Bizottság által elfogadott távmunka‑iránymutatás és az EGSZB 2021. június 9‑i határozata az önállóság elvének kifejeződése a tisztviselőikkel Covid19‑világjárvánnyal kapcsolatos kivételes helyzetben való bánásmód terén (lásd a fenti 72. pontot).

107    Következésképpen az uniós intézmények, szervek és hivatalok által elfogadott intézkedések közötti ilyen különbségekre nem lehet hivatkozni az egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított jogalap alátámasztása érdekében (lásd ebben az értelemben: 2017. február 14‑i Schönberger kontra Számvevőszék ítélet, T‑688/15 P, nem tették közzé, EU:T:2017:76, 187. pont).

108    A fentiek összességéből az következik, hogy a negyedik jogalapot el kell utasítani.

e)      Az ötödik, a Charta 7. cikkének megsértésére alapított jogalapról

109    A felperes azzal érvel, hogy kénytelen volt internet‑hozzáférés biztosítását kérni a Bizottságtól annak érdekében, hogy enyhítse a kötelező távmunka bevezetése miatt felmerült költségeket, és a PMO 2021. július 14‑i határozata, amely elutasította az internet‑hozzáférés biztosítása iránti kérelmét, a magánéletének és lakóhelyének tiszteletben tartásához való jogába történő beavatkozásnak minősül.

110    A Charta 7. cikke értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán‑ és családi életét, otthonát és kapcsolattartását tiszteletben tartsák. Mindazonáltal az e cikkben foglalt jog nem abszolút. A Charta 52. cikke (1) bekezdésének megfelelően korlátozható (lásd ebben az értelemben: 2020. július 16‑i Facebook Ireland és Schrems ítélet, C‑311/18, EU:C:2020:559, 172. és 174. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

111    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy amennyiben valamely egyedi intézkedésről van szó, mint a jelen ügyben, azt, hogy fennáll‑e a Charta 52. cikkének (1) bekezdése értelmében vett korlátozás, az érintett személyre gyakorolt tényleges hatására tekintettel kell értékelni (lásd ebben az értelemben: 2018. január 25‑i F ítélet, C‑473/16, EU:C:2018:36, 52–54. pont). Ráadásul nem lehet szó valamely jog gyakorlásába való beavatkozásról, ha az e jog és a szóban forgó intézkedés közötti kapcsolat túlságosan közvetett vagy túl esetleges ahhoz, hogy figyelembe lehessen venni (lásd ebben az értelemben: 2018. december 4‑i Janoha és társai kontra Bizottság ítélet, T‑517/16, nem tették közzé, EU:T:2018:874, 72. és 73. pont).

112    Márpedig a jelen ügyben a felperes csupán arra hivatkozik, hogy feladatainak a saját internetkapcsolata révén, távmunkában történő ellátása érdekében kénytelen volt megsérteni az általa a VOO‑val magánszemélyként aláírt szerződést, amelynek értelmében az internethez való hozzáférése magán‑ és személyes használatra korlátozódik.

113    Ugyanakkor a felperes nem terjeszt elő olyan bizonyítékot, amelyből arra lehetne következtetni, hogy a VOO úgy értelmezi a szerződését, hogy az megtiltja számára, hogy feladatainak ellátása során személyesen használja a kapcsolatát, és hogy e tilalom elkerülhetetlenül hatással lenne a magánéletének és otthonának tiszteletben tartásához való jogára. A Bizottság e tekintetben megjegyzi, hogy a távmunka keretében nem volt tudomása az internet‑hozzáférést biztosító szolgáltatók által az internetkapcsolatnak ügyfeleik által távmunka során történő használata tárgyában benyújtott panaszról, és a felperes nem terjeszt elő semmilyen bizonyítékot, amely ellentmondana ennek az állításnak.

114    A felperes kétségkívül arra hivatkozik, hogy egy másik internethozzáférést biztosító szolgáltató olyan programot vezetett be, amely lehetővé teszi a munkáltatók számára, hogy pénzügyileg beavatkozzanak munkavállalóik internetes költségeibe a munkavállalók által távmunkában töltött munkaidő lefedése érdekében.

115    A Bizottság ugyanakkor helyesen mutat rá arra, hogy e program csak „ajándéknak” minősül, amelyet a munkáltatók kínálnak munkavállalóiknak. Ez csak egy egyszerű lehetőség, és nem olyan eszköz, amely e szolgáltató szerint elengedhetetlen ahhoz, hogy ügyfelei betartsák szerződéses kötelezettségeiket.

116    E körülmények között a megtámadott határozat nem tekinthető a felperes magánéletének és otthonának tiszteletben tartásához való joga korlátozásának.

117    Az ötödik jogalapot, valamint következésképpen a második kereseti kérelem egészét el kell tehát utasítani.

C.      A harmadik kérelemről

118    Harmadik kereseti kérelmével a felperes azt kéri, hogy a Törvényszék kötelezze a Bizottságot arra, hogy a munkavégzéssel kapcsolatos költségeinek megtérítése címén fizessen meg részére 51,89 eurót, a távmunka keretében biztosítson számára munkavégzés céljából internet‑hozzáférést, és fizessen meg számára 10 000 eurót különböző károk megtérítése címén.

119    Mivel a felperes e kérelmeket a megtámadott határozat megsemmisítésének „következményeként” fogalmazza meg, elegendő megállapítani, hogy mivel a második kereseti kérelem elutasításra került, a harmadikat is el kell utasítani.

120    Ugyanígy el kell utasítani továbbá a felperest amiatt ért nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelmet, hogy ismételten megtagadták tőle az internethez való hozzáférést, tartott attól, hogy ismét egyedül kell viselnie a munkavégzéssel kapcsolatos költségeket, és el kellett hagynia a Bizottságot, hogy ne érje hátrány az értékelés és az előmenetel tekintetében.

121    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint minden kárnak ténylegesnek és biztosnak kell lennie, valamint hogy a pusztán feltételezett és meg nem határozott kár nem keletkeztet jogot a kártérítésre (2015. december 3‑i CN kontra Parlament ítélet, T‑343/13, EU:T:2015:926, 118. pont). Az Unió felelősségét vitató félnek kell bizonyítania az általa hivatkozott kár fennállását vagy mértékét. Ez a kötelezettség vonatkozik a nem vagyoni kárra is. Nem elegendő egy olyan egyszerű állítás, amelyet semmilyen bizonyíték nem támaszt alá (lásd ebben az értelemben: 2015. december 3‑i CN kontra Parlament ítélet, T‑343/13, EU:T:2015:926, 119. és 121. pont).

122    A jelen ügyben a felperes a nem vagyoni kára ténylegességének bizonyítása érdekében egy őt 2020. december 22. 14 óra 30 perctől december 24‑ig munkaképtelenné nyilvánító orvosi igazolást nyújt be.

123    Ez az orvosi igazolás azonban elszigetelt, tömör, és különösen nem rendelkezik előzménnyel. Ráadásul semmilyen más dokumentum sem erősíti meg, amely lehetővé tenné, hogy a felperes munkavégzésének rövid szünetét azon állítólagos „mentális és fizikai stressznek” lehessen betudni, „amelyet az okozott, hogy a Bizottság megtagadta a munkavégzéséhez szükséges internetes adatmennyiség biztosítását”.

124    A felperes nem terjeszt elő bizonyítékokat azon állításának alátámasztására sem, amely szerint kénytelen lett volna elhagyni a Bizottságot, hogy ne érje őt hátrány az értékelés és az előmenetel tekintetében. E tekintetben pusztán az tény, hogy a Bizottság igazolatlan távollétnek tekintette 2021. május 3‑át, és ezen indokkal egy napot levont az éves szabadságának egyenlegéből (lásd a fenti 13. pontot), nem minősül e tekintetben meggyőző bizonyítéknak.

125    Végül a felperes hiába kéri azon nem vagyoni kár megtérítését, amelyet az említett nap igazolatlan távollét miatti elvesztése miatt szenvedett el, amikor megtagadta a magán internet‑hozzáférésének munkavégzési célra történő használatát.

126    Amint arra a Bizottság hivatkozik, e kérelem elfogadhatatlan. A felperes ugyanis azt először a keresetlevélben fogalmazta meg, és nem képezte a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke szerinti, pert megelőző teljes eljárás tárgyát, amennyiben az állítólagos kár közvetlen oka nem a megtámadott határozat, hanem a Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság 2021. május 19‑i határozata.

127    Ennélfogva a harmadik kereseti kérelmet el kell utasítani.

128    A fentiek összességére tekintettel a keresetet teljes egészében el kell utasítani.

IV.    A költségekről

129    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

130    Mivel a jelen ügyben a felperes pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell őt saját és a Bizottság költségeinek viselésére.

131    Az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése értelmében az eljárásba beavatkozó intézmények maguk viselik saját költségeiket. A Parlament és a Tanács tehát maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék OEt kötelezi a saját költségein felül az Európai Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.

3)      Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa maga viseli a saját költségeit.

Gervasoni

Madise

Frendo

Kihirdetve Luxembourgban, a 2022. szeptember 7‑i nyilvános ülésen.

Aláírások


*      Az eljárás nyelve: francia.