A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (második tanács)

2016. március 16.(*)

„Állami támogatások – Jövedéki adók – Adótartozás csődegyezség keretében történő részleges elengedése – A támogatást a belső piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánító és a visszatéríttetését elrendelő határozat – Védelemhez való jog – Az érintett felek eljárási jogai – A magánhitelező kritériuma – Bizonyítási kötelezettség”

A T‑103/14. sz. ügyben,

a Frucona Košice a.s. (székhelye: Kassa [Szlovákia], képviselik: K. Lasok QC, B. Hartnett barrister, O. Geiss ügyvéd és J. Holmes barrister)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviseli: L. Armati, P.‑J. Loewenthal és K. Walkerová, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

a Szlovák Köztársaság által a Frucona Košice, a.s. részére nyújtott SA.18211. (C 25/2005.) (korábbi NN 21/2005.) sz. állami támogatásról szóló, 2013. október 16‑i 2014/342/EU bizottsági határozat (HL L 176., 38. o.) megsemmisítése iránti kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),

tagjai: M. E. Martins Ribeiro elnök, S. Gervasoni és L. Madise (előadó) bírák,

hivatalvezető: C. Heeren tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2015. szeptember 8‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita előzményei

 A felperes helyzetének alakulása és a csődegyezség

1        A felperes, a Frucona Košice a szlovák jog szerinti gazdasági társaság, amely többek között az alkoholtermékek és párlatok előállításának ágazatában gyakorolta tevékenységét.

2        2002 novembere és 2003 novembere között a felperes többször kapott haladékot az őt terhelő jövedéki adókból álló adótartozások megfizetésére. E fizetési haladékokat azt követően engedélyezték számára, hogy pénzügyi biztosítékokat nyújtott azon helyi adóhatóságnak, amelyhez tartozott, vagyis a kassai IV. sz. hivatalnak (a továbbiakban: helyi adóhatóság).

3        2004. február 25‑én a felperes az általa tapasztalt pénzügyi nehézségek folytán nem tudta teljesíteni a 2004. január hónapra vonatkozóan őt terhelő jövedéki adókötelezettséget. A 2004. január 1‑jétől hatályos jogszabályváltozást követően a felperes e jövedéki adókat illetően már nem részesülhetett fizetési haladékban.

4        Következésképpen a felperes alkoholtermékek és párlatok előállítására és feldolgozására vonatkozó engedélyét visszavonták. Azóta a felperes arra korlátozta tevékenységét, hogy Frucona név alatt az O. H.‑tól, vagyis olyan vállalkozástól vásárolt párlatokat forgalmazzon, amely a felperessel kötött megállapodás értelmében a felperes párlatkészítő üzemeiben, hasznosítási engedély alapján állította elő azokat.

5        A felperes a zákon č. 328/1991 Zb. o konkurze a vyrovnaní (a felszámolási eljárásról és a csődeljárásról szóló 328/1991. sz. törvény) értelmében vett adósi helyzetbe is került.

6        2004. március 8‑án a felperes csődegyezségi eljárás megindítása iránti kérelmet nyújtott be a Krajský súd v Košiciachhoz (Kassai Regionális Bíróság [Szlovákia]), felajánlva a hitelezőinek, hogy mindegyiküknek megfizeti a neki járó összeg 35%‑át (a továbbiakban: csődegyezségi ajánlat). A felperes teljes tartozása hozzávetőleg 644,6 millió szlovák korona (SKK) volt, ebből hozzávetőleg 640,8 millió SKK volt az adótartozás.

7        2004. április 29‑i határozatában a Krajský súd v Košiciach engedélyezte a csődegyezségi eljárás megindítását.

8        A 2004. július 9‑i csődegyezségi tárgyalás során a felperes hitelezői, ideértve a helyi adóhatóságot is, elfogadták a csődegyezségi ajánlatot. E csődegyezségi eljárás keretében a helyi adóhatóság önálló hitelezőként járt el, amely jogállás a felperest terhelő jövedéki adók megfizetésére adott haladékok során részére nyújtott biztosítékok (lásd a fenti 2. pontot) következtében illette meg őt.

9        A felperes előadja, hogy 2004. július 9. előtt többek között egy független könyvvizsgálói jelentést (a továbbiakban: E.‑jelentés) nyújtott be a helyi adóhatósághoz annak érdekében, hogy e hatóságnak lehetővé tegye a csődegyezség és a felszámolási eljárás egyes előnyeinek értékelését.

10      A szlovák adóhatóság 2004. június 21‑én helyszíni ellenőrzést végzett a felperes helyiségeiben. Ezen ellenőrzés során meghatározta a felperes 2004. június 17‑én fennálló pénzügyi helyzetét.

11      A Krajský súd v Košiciach 2004. július 14‑i határozatában jóváhagyta a csődegyezséget. E csődegyezség értelmében a szlovák adóhatóság követelésének 35%‑át, vagyis hozzávetőleg 224,3 millió SKK összeget kellett megfizetni.

12      A helyi adóhatóság 2004. október 20‑i levelében többek között arról tájékoztatta a felperest, hogy a csődegyezség azon feltételei, melyek szerint az adótartozás egy részét nem kell visszafizetni, közvetett állami támogatást képeznek, amelyet az Európai Közösségek Bizottságának jóvá kell hagynia.

13      2004. december 17‑én a felperes a csődegyezség alapján 224,3 millió SKK, vagyis a teljes tartozás 35%‑ának megfelelő összeget fizetett a helyi adóhatóságnak. 2004. december 30‑i határozatával a Krajský súd v Košiciach megszüntette a csődegyezségi eljárást. 2006. augusztus 18‑án a Krajský súd v Košiciach a helyi adóhatóságnak fizetendő összeget 224,1 millió SKK‑ban állapította meg.

 A közigazgatási eljárás

14      2004. október 15‑én panaszt nyújtottak be a Bizottsághoz a felperesnek nyújtott, állítólag jogellenes állami támogatás miatt.

15      A Szlovák Köztársaság 2005. január 4‑i levelében a Bizottság információkérésére adott válaszként arról tájékoztatta a Bizottságot, hogy lehetséges, hogy a felperes jogellenes támogatásban részesült, és azt kérte, hogy a Bizottság e támogatást nehéz helyzetben lévő vállalkozás megmentéséhez nyújtott támogatásként engedélyezze.

16      A Bizottság, miután további információkat szerzett, 2005. július 5‑i levelében értesítette a Szlovák Köztársaságot azon határozatáról, hogy a szóban forgó intézkedéssel kapcsolatban megindítja az EK 88. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárást. E határozatot közzétették az Európai Unió Hivatalos Lapjában (HL 2005. C 233., 47. o.).

17      A Szlovák Köztársaság 2005. október 10‑i levelében közölte a Bizottsággal a szóban forgó intézkedéssel kapcsolatos észrevételeit. Hasonlóképp, a felperes 2005. október 24‑i levelében közölte a Bizottsággal a szóban forgó intézkedéssel kapcsolatos észrevételeit. Ezen észrevételeket továbbították a Szlovák Köztársaságnak annak érdekében, hogy azokra reagálhasson, amit a 2005. december 16‑i levelében meg is tett.

 Az eredeti határozat

18      A Bizottság 2006. június 7‑én elfogadta a Szlovák Köztársaság által a Frucona Košice, a.s. vállalatnak nyújtott C 25/205. (ex NN 21/2005.) sz. állami támogatásról szóló, 2006. június 7‑i 2007/254/EK határozatot (HL L 112., 14. o.; a továbbiakban: eredeti határozat). E határozat rendelkező része az 1. cikkében kimondta, hogy a Szlovák Köztársaság által a felperesnek nyújtott 416 515 990 SKK összegű állami támogatás nem volt összeegyeztethető a közös piaccal, a 2. cikkében pedig elrendelte e támogatás visszatéríttetését.

 A Törvényszék és a Bíróság előtti eljárások

19      2007. január 12‑én a felperes keresetet indított a Törvényszék előtt az eredeti határozat megsemmisítése iránt.

20      A Törvényszék a 2010. december 7‑i Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (T‑11/07, EBHT, EU:T:2010:498), e keresetet mint megalapozatlant elutasította.

21      A felperes által az Európai Unió Bírósága alapokmányának 56. cikke alapján előterjesztett fellebbezés alapján eljárva a Bíróság a 2013. január 24‑i Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (C‑73/11 P, EBHT, EU:C:2013:32) hatályon kívül helyezte a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletet (fenti 20. pont, EU:T:2010:498). Az elsőfokú jogvita érdemével kapcsolatos mérlegelés keretében a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el azáltal, hogy a magánhitelező kritériumának mérlegelése során elmulasztotta figyelembe venni a felszámolási eljárás időtartamát, amennyiben pedig figyelembe vette ezt az elemet, elmulasztotta a jogilag megkövetelt módon megindokolni az eredeti határozatot. Végül a Bíróság az ügyet visszautalta a Törvényszékhez annak érdekében, hogy az hozzon határozatot az előtte felhozott azon jogalapokról, amelyeket nem bírált el.

22      A Frucona Košice kontra Bizottság ítéletet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) követően, valamint annak érdekében, hogy megszüntesse a Bíróság által megállapított hiányosságokat, a Bizottság 2013. október 16‑án elfogadta a Szlovák Köztársaság által a Frucona Košice, a.s. részére nyújtott SA.18211. (C 25/2005.) (korábbi NN 21/2005.) sz. állami támogatásról szóló, 2013. október 16‑i 2014/342/EU bizottsági határozatot (HL L 176., 38. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat), amelynek 1. cikke kimondja, hogy az eredeti határozat „hatályát veszti”.

23      Ezt követően történt, hogy a Törvényszék a 2014. március 21‑i Frucona Košice kontra Bizottság indokolt végzésben (T‑11/07 RENV, EU:T:2014:173), az 1991. május 2‑i eljárási szabályzatának 117. cikke alapján a Frucona Košice kontra Bizottság ítélettel (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) megindított eljárásban megállapította, hogy az eredeti határozat megsemmisítése iránti keresetről már nem szükséges határozni.

 A megtámadott határozat

24      Mint azt a fenti 22. pont említette, a Bizottság a megtámadott határozatot – amely felváltotta az eredeti határozatot – annak érdekében fogadta el, hogy orvosolja ez utóbbi határozatnak a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) feltárt hiányosságait (a megtámadott határozat (10) preambulumbekezdése).

25      A megtámadott határozatban a Bizottság többek között úgy ítélte meg, hogy lényegében azt a kérdést kellett megvizsgálni, hogy a helyi adóhatóság a csődegyezségi ajánlat elfogadásával, következésképpen pedig a követelései 65%‑ának elengedésével olyan magatartást tanúsított‑e a felperessel szemben, mint amilyet egy piacgazdasági magánhitelező tanúsított volna. E tekintetben a Bizottság kiemelte, hogy az említett adóhatóságnak a felperessel szembeni hitelezői pozíciója szokatlanul erős volt, amennyiben e hatóság a felperes magánhitelezőinél kedvezőbb jogi és gazdasági helyzetben volt. A helyi adóhatóság ugyanis a nyilvántartásba vett követelések több mint 99%‑ával rendelkezett, és olyan önálló hitelező volt, amelynek követelései a felszámolási eljárás során a biztosított eszközök értékesítéséből származó bevételből bármikor kielégíthetők voltak (a megtámadott határozat (80) preambulumbekezdése).

26      Először is, a magánhitelező kritériumát illetően a Bizottság többek között megjegyezte, hogy e kritérium alkalmazhatósága attól függ, hogy az érintett tagállam a közhatalmi jogállásától eltérő módon nyújtson gazdasági előnyt valamely vállalkozásnak, ha pedig a tagállam a közigazgatási eljárás során e kritériumra hivatkozik, kétség esetén neki kell egyértelműen, objektív és ellenőrizhető szempontok alapján bizonyítania, hogy a végrehajtott intézkedés a piaci magángazdasági szereplői jogállásából ered. E tekintetben a Bizottság hivatkozik a 2012. június 5‑i Bizottság kontra EDF ítéletre (C‑124/10 P, EBHT, EU:C:2012:318, 81–85. pont) (a megtámadott határozat (82) preambulumbekezdése).

27      A Bizottság a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdésében az alábbiakat állapította meg:

„Röviden, a Szlovák Köztársaság azt állítja, hogy nézete szerint az adott intézkedés állami támogatásnak tekintendő. Elismerte, hogy az egyezség idején az állami támogatás kérdését egyszerűen nem vették figyelembe, továbbá kérte a vitatott intézkedés[…] megmentési támogatásként történő kezelését. Ennek alapján megállapítható, hogy az említett ítélkezési gyakorlat a jelen ügyben nem érvényesült, és a vitatott intézkedés az EUMSZ 107. cikkének (1) bekezdése szerinti állami támogatásnak minősül.”

28      Másodszor, miután a megtámadott határozat (84) preambulumbekezdésében megjegyezte, hogy „[a jelen esetben] [a] [felperes] azt állította, hogy az intézkedés támogatástól mentes volt, és előterjesztette az említett dokumentumokat, különösen a két könyvvizsgálói jelentést”, a Bizottság megvizsgálta, hogy a Szlovák Köztársaság a felperessel szemben úgy járt‑e el, mint egy magánhitelező.

29      Ennek érdekében a Bizottság egyrészt a felperes által benyújtott bizonyítékokra tekintettel összehasonlította a csődegyezségi eljárást és a felszámolási eljárást (a megtámadott határozat (88)–(11) preambulumbekezdése), másrészt összehasonlította a csődegyezségi eljárást és az adóvégrehajtást (a megtámadott határozat (120–(127) preambulumbekezdése), harmadrészt pedig értékelte a szlovák hatóságok és a felperes által benyújtott egyéb bizonyítékokat (a megtámadott határozat (128)–(138) preambulumbekezdése). A Bizottság lényegében úgy ítélte meg, hogy a helyi adóhatóság szempontjából mind a felszámolási eljárás, mind pedig az adóvégrehajtás kedvezőbb alternatíva volt a csődegyezségi ajánlathoz képest (a megtámadott határozat (119), (124) és (127) preambulumbekezdése).

30      A Bizottság a megtámadott határozat (139) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a magánhitelező kritériuma nem teljesült, a Szlovák Köztársaság pedig olyan előnyt biztosított a felperesnek, amelyhez az piaci feltételek mellett nem jutott volna hozzá. Az említett határozat (140) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy a tartozás azon elengedése, amelyet a helyi adóhatóság a csődegyezség keretében hagyott jóvá, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősült. Végül ugyanezen határozat (182) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy ez az állami támogatás nem volt összeegyeztethető a belső piaccal.

31      A megtámadott határozat rendelkező része öt cikkből áll.

32      A megtámadott határozat 1. cikke szerint „[az] [eredeti] határozat hatályát veszti” (lásd a fenti 22. pontot).

33      A megtámadott határozat 2. cikke szerint a Szlovák Köztársaság által a felperes részére nyújtott 416 515 990 SKK összegű állami támogatás nem egyeztethető össze a belső piaccal.

34      A megtámadott határozat 3. cikkében a Bizottság elrendeli, hogy a Szlovák Köztársaság késedelmi kamatokkal együtt téríttesse vissza a szóban forgó, a felperesnek jogellenesen nyújtott támogatást.

35      A megtámadott határozat 4. cikke szerint a Szlovák Köztársaságnak e határozat közlésétől számított két hónapon belül értesítenie kell a Bizottságot az e határozatban foglaltaknak való megfelelés érdekében tett intézkedésekről.

36      A megtámadott határozat 5. cikke szerint e határozat címzettje a Szlovák Köztársaság.

37      A felperes 2013. október 24‑én megkapta a szlovák hatóságoktól a megtámadott határozat egy példányát.

38      A megtámadott határozatot 2014. június 24‑én közzétették a Hivatalos Lapban.

 Az eljárás és a felek kérelmei

39      A Törvényszék Hivatalához 2014. február 17‑én benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.

40      A Törvényszék Hivatalához 2014. február 18‑án benyújtott külön iratban a felperes ideiglenes intézkedés iránti kérelmet terjesztett elő, amely lényegében a megtámadott határozat 3. cikke (1) és (2) bekezdése, valamint 4. cikke végrehajtásának felfüggesztésére irányult. E kérelmet a Törvényszék elnöke a 2014. május 6‑i végzésében elutasította, a költségekről pedig ekkor nem rendelkezett.

41      A Törvényszék Hivatalához 2014. július 28‑án benyújtott külön iratban a felperes ideiglenes intézkedés iránti újabb kérelmet terjesztett elő, amely lényegében a megtámadott határozat 3. cikke (1) és (2) bekezdése, valamint 4. cikke végrehajtásának felfüggesztésére irányult. E kérelmet a Törvényszék elnöke a 2014. szeptember 18‑i végzésében elutasította, a költségekről pedig ekkor nem rendelkezett.

42      Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (második tanács) úgy határozott, hogy megnyitja az eljárás szóbeli szakaszát, és az 1991. május 2‑i eljárási szabályzat 64. cikkében meghatározott pervezető intézkedések keretében felhívta a felperest bizonyos iratok benyújtására, a Bizottsághoz pedig írásban kérdést intézett. A felek az előírt határidőn belül eleget tettek e felhívásoknak.

43      A Törvényszék a felek szóbeli előadásait és az általa feltett kérdésekre adott válaszait a 2015. szeptember 8‑i tárgyaláson hallgatta meg.

44      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

45      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

46      Keresetének alátámasztása érdekében a felperes négy jogalapot hoz fel. E jogalapok lényegében a következőkön alapulnak: az első a védelemhez való jog megsértésén, a második a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdését érintő téves jogalkalmazáson, a harmadik azt a következtetést érintő ténybeli és jogi hibákon, amely szerint a felszámolási eljárás a csődegyezségi eljárásnál kedvezőbb lett volna, a negyedik pedig azt a következtetést érintő ténybeli és jogi hibákon, amely szerint az adóvégrehajtási eljárás a csődegyezségi eljárásnál kedvezőbb lett volna.

 A védelemhez való jog megsértésére alapított első jogalapról

47      Az első jogalap keretében a felperes lényegében azt kifogásolja, hogy a Bizottság megsértette az ő és a Szlovák Köztársaság védelemhez való jogát. Többek között azt állítja, hogy a Bizottságnak a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) követően meg kellett volna hallgatnia őt az iratanyag bizonyos elemeiről, valamint ezen ítélet bizonyos elemeiről, továbbá hogy az érintett feleket és a Szlovák Köztársaságot meg kellett volna hallgatnia a megtámadott határozatban lefolytatott jogi értékelésekről és az ott kifejtett megfontolásokról. A válaszban a felperes hozzáteszi, hogy a jelen jogalapot tágabban kell értelmezni oly módon, hogy az a lényeges eljárási szabályok megsértését is kifogásolja, amit a bíróságnak hivatalból vizsgálnia kell, amennyiben a Bizottság a megtámadott határozat elfogadása során nem volt hajlandó összegyűjteni az összes releváns információt, és – mint azt az ellenkérelemben elismerte – csupán azokra az információkra szorítkozott, amelyek az eredeti határozat elfogadása során a rendelkezésére álltak.

48      A Bizottság vitatja mindezen érvek megalapozottságát.

49      Egymás után meg kell vizsgálni a felperes által a védelemhez való jog megsértésére és a lényeges eljárási szabályok megsértésére vonatkozóan megfogalmazott állításokat.

50      A felperes első lépésben és először a védelemhez való jogának megsértésére hivatkozik.

51      A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a védelemhez való jog tiszteletben tartása – valamennyi olyan eljárásban, amelyet valaki ellen folytatnak, és amely esetlegesen e személynek sérelmet okozó jogi aktushoz vezet – európai uniós jogi alapelv, amelyet még konkrét szabályozás hiányában is biztosítani kell. Ez az elv megköveteli, hogy az érintett személynek a közigazgatási eljárás szakaszától kezdve lehetőséget biztosítsanak arra, hogy megfelelően kifejtse álláspontját a Bizottság által felhozott tények, kifogások és körülmények valóságtartalma és relevanciája tekintetében (1986. július 10‑i Belgium kontra Bizottság ítélet, 234/84, EBHT, EU:C:1986:302, 27. pont; 2008. július 9‑i Alitalia kontra Bizottság ítélet, T‑301/01, EBHT, EU:T:2008:262, 169. pont; 2009. december 15‑i EDF kontra Bizottság ítélet, T‑156/04, EBHT, EU:T:2009:505, 101. pont; 2011. május 12‑i Région Nord‑Pas‑de‑Calais és Communauté d’Agglomération du Douaisis kontra Bizottság ítélet, T‑267/08 és T‑279/08, EBHT, EU:T:2011:209, 70. pont).

52      Ugyanakkor az állami támogatások ellenőrzésére irányuló közigazgatási eljárás olyan eljárás, amelyet kizárólag az érintett tagállam ellen indítanak. A támogatásból részesülő kedvezményezett vállalkozások ezen eljárásban csupán „érintetteknek” tekinthetők. Következésképpen ezek az érintettek maguk nem tarthatnak igényt arra, hogy a Bizottsággal olyan kontradiktórius vitát folytassanak le, mint amely az említett tagállam számára nyitva áll (2002. szeptember 24‑i Falck és Acciaierie di Bolzano kontra Bizottság ítélet, C‑74/00 P és C‑75/00 P, EBHT, EU:C:2002:524, 81. és 83. pont; Alitalia kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2008:262, 170. pont; EDF kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2009:505, 102. pont).

53      Ez az ítélkezési gyakorlat az érintettekre alapvetően a Bizottság információforrásának szerepét osztja az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti közigazgatási eljárásban. Ebből következően az érintettek, akik a védelemnek az eljárás alá vont személyeket megillető jogait nem érvényesíthetik, csupán azon joggal élhetnek, hogy a közigazgatási eljárásban az eset körülményeire tekintettel megfelelő mértékben részt vehetnek (lásd: Alitalia kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2008:262, 172. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; EDF kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2009:505, 103. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Région Nord‑Pas‑de‑Calais és Communauté d’Agglomération du Douaisis kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2011:209, 74. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

54      Ebből következik, hogy a felperes nem hivatkozhat a védelemhez való jogának megsértésére, mivel az állami támogatásokkal kapcsolatos közigazgatási eljárás keretében ilyen jog nem illeti meg őt. E megállapítás még akkor is irányadó, ha annak a tagállamnak, amely a támogatást nyújtotta, valamint a felperesnek, mint a támogatás kedvezményezettjének az érdekei az ilyen eljárás keretében eltérhetnek (lásd ebben az értelemben: EDF kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2009:505, 104. pont).

55      Ezzel szemben meg kell vizsgálni, hogy a felperes a közigazgatási eljárásban az eset körülményeire tekintettel megfelelő mértékben részt vehetett‑e (lásd ebben az értelemben és analógia útján: Alitalia kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2008:262, 173. pont, valamint 2014. április 30‑i Tisza Erőmű kontra Bizottság ítélet, T‑468/08, EU:T:2014:235, 206. pont).

56      E tekintetben egyrészt emlékeztetni kell arra, hogy állandó ítélkezési gyakorlat, hogy a Bizottság az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti vizsgálati szakaszban köteles lehetővé tenni az érintettek számára, hogy észrevételeket tehessenek (lásd: 2008. május 8‑i Ferriere Nord kontra Bizottság ítélet, C‑49/05 P, EU:C:2008:259, 68. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E kötelezettséggel kapcsolatban a Bíróság úgy ítélte meg, hogy egy felhívásnak a Hivatalos Lapban történő közzététele megfelelő módon biztosítja azt, hogy valamennyi érintett tudomást szerezhessen az eljárás megindításáról, pontosítva, hogy e közlemény kizárólag arra szolgál, hogy a Bizottság az érintettektől minden olyan információt beszerezhessen, amely a jövőben segíti az eljárás lefolytatásában (lásd: 2003. március 6‑i Westdeutsche Landesbank Girozentrale és Land Nordrhein‑Westfalen kontra Bizottság ítélet, T‑228/99 és T‑233/99, EBHT, EU:T:2003:57, 124. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Alitalia kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2008:262, 171. pont).

57      A jelen ügyben egyfelől nem vitatott, hogy a hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozatnak a Bizottság által a Hivatalos Lapban történő közzétételét követően a felperes észrevételeket tett a 2005. október 24‑i levélben, továbbá szóbeli észrevételeket is előterjesztett 2006. március 28‑án, vagyis még azon eredeti határozat elfogadását megelőzően, amelynek a megtámadott határozat a helyébe lép. Másfelől a felperes nem vitatja, hogy a hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozattal megfelelő tudomást szerzett a releváns körülményekről, és ennek kapcsán módjában állt érdemben előterjeszteni az észrevételeit.

58      A fentiekből következik, hogy az eredeti határozat elfogadásához vezető hivatalos vizsgálati eljárás során a Bizottság nem sértette meg a felperes védelemhez való jogát, amit végeredményben az utóbbi nem is vitat.

59      Másfelől nem vitatott az sem, hogy a megtámadott határozat kizárólag az eredeti határozat elfogadásának időpontjában rendelkezésre álló olyan információkon alapul, amelyekről a felperes előterjeszthette az észrevételeit, vagy amelyeket az észrevételeiben ő maga szolgáltatott. Különösen, a felperes azt állítva ugyan, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban új indokokat és mérlegeléseket vezetett be, a válaszban mégis elismeri, a Törvényszék kérdésére adott válaszként pedig a tárgyaláson – mint azt a tárgyalási jegyzőkönyv is rögzíti – megerősítette, hogy a Bizottság nem vett figyelembe semmilyen információt azokon kívül, amelyek az eredeti határozat elfogadásakor a rendelkezésére álltak.

60      Következésképpen meg kell állapítani, hogy a felperes állításával ellentétben a Bizottság a megtámadott határozat elfogadása során anélkül felhasználhatta ezeket az információkat, hogy köteles lett volna újra beszerezni a felperes észrevételeit.

61      Másrészt hozzá kell tenni, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a jogellenes aktus felváltására irányuló eljárás a jogellenesség bekövetkeztének konkrét időpontjában tovább folytatható, anélkül hogy a Bizottság e konkrét időponton túlra visszamenően köteles lenne újból elkezdeni az eljárást (lásd ebben az értelemben: 1998. november 12‑i Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑415/96, EBHT, EU:C:1998:533, 31. pont; 2000. október 3‑i Industrie des poudres sphériques kontra Tanács ítélet, C‑458/98 P, EBHT, EU:C:2000:531, 82. pont, valamint Alitalia kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2008:262, 99. és 142. pont). Az uniós bíróság által megsemmisített aktus felváltásával kapcsolatos ezen ítélkezési gyakorlat a szóban forgó jogi aktus bármilyen bírósági megsemmisítése hiányában is irányadó akkor, ha a jogellenes aktust annak kibocsátója vonja vissza vagy váltja fel (lásd ebben az értelemben: Région Nord‑Pas‑de‑Calais és Communauté d’Agglomération du Douaisis kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2011:209, 83. pont).

62      Márpedig a jelen ügyben egyfelől nem vitatott, hogy a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 101–103. pont) a Bíróság úgy ítélte meg, hogy Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el azáltal, hogy a magánhitelező kritériumának mérlegelése keretében elmulasztotta figyelembe venni a felszámolási eljárás időtartamát, amennyiben pedig a Bizottság figyelembe vette ezt az elemet, elmulasztotta a jogilag megkövetelt módon megindokolni a határozatát. Ezzel szemben semmilyen módon nem következik ebből az ítéletből, hogy a Bíróság kétségbe vonta volna a vitatott intézkedés vizsgálati eljárását, vagy akár az annak során összegyűjtött alapvető adatok pontosságát.

63      Másfelől nem vitatott az sem, hogy – mint az kitűnik a megtámadott határozat (10) preambulumbekezdéséből – a Bizottság e határozatot annak érdekében fogadta el, hogy orvosolja az eredeti határozatnak a Bíróság által feltárt hiányosságait. Így a megtámadott határozat a magánhitelező kritériumának mérlegelése címén mérlegelést tartalmaz többek között a felszámolási eljárás időtartamára vonatkozóan.

64      E feltételek mellett a fenti 61. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlattal összhangban a Bizottság egyáltalán nem volt köteles arra, hogy ismét megindítsa a hivatalos eljárást, és újra beszerezze a felperes észrevételeit.

65      A fentiekből következően a Bizottság azáltal, hogy a megtámadott határozatot az eredeti határozat elfogadásához vezető közigazgatási eljárás keretében összegyűjtött információk alapján, és anélkül fogadta el, hogy újra beszerezte volna a felperes észrevételeit, nem sértette meg a felperesnek az említett eljárásban való részvételhez való jogát.

66      E következtetést a felperes által előadott egyik érv sem cáfolhatja meg.

67      Egyrészt, a felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem biztosított neki lehetőséget arra, hogy állást foglaljon a megtámadott határozatban megjelenő új elemekről, a Frucona Košice kontra Bizottság ítélet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) hatásáról, az ugyanezen ágazatban működő társaság, az L. felszámolásáról, valamint a Frucona Košice kontra Bizottság ítélet (fenti 20. pont, EU:T:2010:498) bizonyos pontjairól. A válaszban a felperes hozzáteszi, hogy a Bizottság nem adott alkalmat az érintett feleknek az annak eldöntéséhez szükséges információk szolgáltatására, hogy a Bizottság jogértelmezése irányadó volt‑e.

68      E tekintetben mindenekelőtt egyfelől meg kell jegyezni, hogy a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletnek (fenti 20. pont, EU:T:2010:498) a felperes által hivatkozott 141., 145., 146., 148., 177., 180., 181., 190., 191. és 198. pontjában a Törvényszék lényegében azt állapította meg, hogy a felperes által a közigazgatási eljárás során előadott bizonyos információk és állítások elégtelenek voltak, a Bizottságot pedig nem terhelte olyan kötelezettség, hogy további információkat kérjen. Másfelől a megtámadott határozat (117) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a felperes nem bizonyította a saját esete és az L. esete közötti hasonlóságot.

69      Így a felperes érvelése lényegében azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem indította meg ismét a hivatalos vizsgálati eljárást, és nem hallgatta meg őt mindazon információkkal kapcsolatban, amelyeket az eredeti határozat elfogadásához vezető közigazgatási eljárás során szolgáltatott, és amelyeket a Törvényszék a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (fenti 20. pont, EU:T:2010:498), illetve a Bizottság az eredeti határozatban elégtelennek ítélt. Márpedig ez az érvelés ellentétes a fenti 52. pontban felidézett azon ítélkezési gyakorlattal, amely szerint az érintettek – köztük a támogatás kedvezményezettje – nem tarthatnak igényt arra, hogy a Bizottsággal kontradiktórius vitát folytassanak le. Ezen érvelés elfogadása ugyanis éppen ilyen vita bevezetését eredményezné.

70      Továbbá, amennyiben a felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban szereplő jogi mérlegeléssel és megállapításokkal összefüggésben nem hallgatta meg az érintett feleket, meg kell jegyezni, hogy már megállapítást nyert, hogy sem az állami támogatásokra vonatkozó rendelkezésekből, sem az ítélkezési gyakorlatból nem következik az, hogy a kérdéses intézkedés jogi megítélése céljából a Bizottság köteles lenne meghallgatni az állami források kedvezményezettjeit, vagy hogy az érintett tagállamot – a támogatás kedvezményezettjéről nem is beszélve – a határozat elfogadása előtt értesítenie kellene álláspontjáról, ha az érintett feleket és a tagállamot felhívták észrevételeik megtételére (2004. július 8‑i Technische Glaswerke Ilmenau kontra Bizottság ítélet, T‑198/01, EBHT, EU:T:2004:222, 198. pont, valamint 2010. július 1‑jei Nuova Terni Industrie Chimiche kontra Bizottság ítélet, T‑64/08, EU:T:2010:270, 168. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: 1999. január 21‑i Neue Maxhütte Stahlwerke és Lech‑Stahlwerke kontra Bizottság ítélet, T‑129/95, T‑2/96 és T‑97/96, EBHT, EU:T:1999:7, 230. és 231. pont). Márpedig a jelen ügyben nem vitatott, hogy a Bizottság lehetővé tette a felperesnek, hogy előterjessze a hivatalos eljárás megindításáról szóló határozattal kapcsolatos észrevételeit.

71      Végül ugyanezen megfontolások alapján el kell utasítani a felperes által arra alapított érvet, hogy a Bizottság elmulasztotta meghallgatni őt azzal kapcsolatban, hogy milyen hatással van az elemzésére a Frucona Košice kontra Bizottság ítélet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32).

72      A felperes másrészt azt kifogásolja, hogy a Bizottság elmulasztotta összegyűjteni a megtámadott határozat elfogadása szempontjából releváns valamennyi információt, és csupán azokra az információkra szorítkozott, amelyek az eredeti határozat elfogadása során a rendelkezésére álltak.

73      Kétségkívül meg kell állapítani, hogy a Bíróság – mint azt a felperes állítja – többek között úgy ítélte meg, hogy a Bizottság által az állami támogatások területén lefolytatott összetett gazdasági értékelések keretében az uniós bíróságnak ellenőriznie kell, hogy a hivatkozott bizonyítékok tartalmazzák‑e az összetett helyzet értékeléséhez figyelembe veendő összes adatot, valamint hogy alátámasztják‑e a belőlük levont következtetéseket (Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 76. pont). Az is kétségtelen, hogy a felperes által hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerint, ha a magánhitelező kritériuma alkalmazhatónak látszik, a Bizottságnak az érintett tagállamot fel kell hívnia mindazon releváns információk szolgáltatására, amelyek lehetővé teszik a Bizottság számára annak ellenőrzését, hogy e kritérium alkalmazásának feltételei teljesülnek‑e (2013. március 21‑i Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, C‑405/11 P, EU:C:2013:186, 33. pont).

74      Ugyanakkor e megállapítások az állami támogatások tárgyában hozott bizottsági határozat megalapozottságának vizsgálatába illeszkednek. Így e megállapításokat olyan jogalapok vizsgálata során tették, amelyeket a fellebbezési eljárás keretében hoztak fel, és amelyek a vitatott határozatok érdemi jogszerűségével kapcsolatos jogalapok Törvényszék általi mérlegelésének megalapozottságára, konkrétabban pedig a magánhitelező kritériumára vonatkoztak. Ezzel szemben a Bíróság a fenti 73. pontban hivatkozott ítéletekben nem foglalt állást abban az eltérő kérdésben, hogy az ilyen határozat elfogadására irányuló eljárás különösen a támogatás kedvezményezettjének eljárási jogaira tekintettel szabályszerű volt‑e.

75      Ebből következik, hogy a felperes fenti 72. pontban összefoglalt érvei a megtámadott határozat érdemi jogszerűségére vonatkoztak, és nem alapozhatják meg az eljárási jogainak bármilyen megsértését. Ugyanez a helyzet azon körülményt illetően – ha azt bizonyítottnak feltételezzük –, hogy a Bizottság által lefolytatott eredeti vizsgálat nem volt megbízható.

76      A felperes harmadrészt azt állítja, hogy jóllehet a hivatalos vizsgálati eljárás során az érintett tagállamnak és a támogatás kedvezményezettjének eltérő szerepe van, gondoskodni kell arról, hogy a kedvezményezett érveit egyéb módon meghallgassák, amennyiben a tagállam nem védelmezi annak érdekeit.

77      Egyfelől azonban – tekintettel a fenti 54. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra – meg kell állapítani: az, hogy az érintett tagállam nem védelmezi a támogatás kedvezményezettjének érdekeit, nem lehet alkalmas arra, hogy oly mértékben módosítsa a kedvezményezettnek a közigazgatási eljárás során betöltött szerepét, valamint az említett eljárásban való részvételének jellegét, hogy a védelemhez való jogot illetően az e tagállamot megillető garanciákhoz hasonló garanciákat biztosítson neki.

78      Másfelől, ami a támogatás kedvezményezettjének azon jogát illeti, hogy az eljárásban az eset körülményeire tekintettel megfelelő mértékben részt vegyen, elegendő emlékeztetni arra, hogy a felperesnek a jelen ügyben lehetővé tették, hogy rendelkezésre bocsásson minden olyan információt, amelyet a hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozatnak a Hivatalos Lapban történő közzétételét követően relevánsnak és hasznosnak ítélt. A felperes által e szakaszban előterjesztett észrevételekből egyértelműen kitűnik, hogy tudott arról, hogy a szlovák hatóságok nem vitatták a szóban forgó intézkedés állami támogatásnak minősítését illetően az említett határozatban levont átmeneti következtetéseket. A felperesnek tehát az eltérő álláspontok ellenére mindenképpen lehetősége volt arra, hogy előterjessze az észrevételeit.

79      Az eddigi megfontolásokból következik, hogy el kell utasítani a felperes minden olyan érvét, amely lényegében annak bizonyítására irányul, hogy a Bizottságnak a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) követően meg kellett volna hallgatnia őt. Ebből következik az is, hogy nem kell megvizsgálni az arra alapított érvet, hogy ha a felperes további érveket terjeszthetett volna elő, a megtámadott határozat tartalma eltérő lehetett volna.

80      Másodszor, a felperes a Törvényszék által a tárgyaláson feltett kérdésre válaszolva megerősítette, hogy a Szlovák Köztársaság védelemhez való jogának megsértésére is hivatkozni kíván, amelyet a Bizottság a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) követően, valamint a megtámadott határozatban felvetett új kérdések tárgyában elmulasztott meghallgatni.

81      Az ítélkezési gyakorlat szerint a védelemhez való jog megsértése jellegénél fogva egyénhez kötődő jogellenességet jelent (lásd: 2004. július 8‑i JFE Engineering és társai kontra Bizottság ítélet, T‑67/00, T‑68/00, T‑71/00 és T‑78/00, EBHT, EU:T:2004:221, 425. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), amelyre tehát magának az érintett tagállamnak kell hivatkoznia (Nuova Terni Industrie Chimiche kontra Bizottság ítélet, fenti 70. pont, EU:T:2010:270, 186. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: Technische Glaswerke Ilmenau kontra Bizottság ítélet, fenti 70. pont, EU:T:2004:222, 203. pont).

82      Ebből következik, hogy a felperes nem hivatkozhat a védelemhez való jog olyan megsértésére, amelyet a Szlovák Köztársaság sérelmére követtek el.

83      Második lépésben meg kell vizsgálni a válaszban megfogalmazott azon állítást, amely szerint a jelen jogalapot tágabban kell értelmezni oly módon, hogy az a lényeges eljárási szabályok megsértését is kifogásolja, amit a Törvényszéknek hivatalból vizsgálnia kell, amennyiben a Bizottság az ellenkérelemben elismerte, hogy az elemzéséből kizárta az összes olyan információt, amelyekhez az eredeti határozat elfogadásához vezető eljárást követően jutott hozzá.

84      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a lényeges eljárási szabályoknak az EUMSZ 263. cikk szerinti megsértése kétségkívül olyan imperatív jogalap, amelyet az uniós bíróságnak hivatalból figyelembe kell vennie (2013. december 13‑i Magyarország kontra Bizottság ítélet, T‑240/10, EBHT, EU:T:2013:645, 70. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: 2014. szeptember 4‑i Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑192/13 P, EBHT, EU:C:2014:2156, 103. pont; 2014. október 22‑i Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑429/13 P, EBHT, EU:C:2014:2310, 34. pont).

85      Ezzel szemben a megtámadott határozat érdemi jogszerűségére vonatkozó olyan jogalapot, amely a szerződések vagy az azok alkalmazására vonatkozó bármely jogi rendelkezés megsértésére vonatkozik, az EUMSZ 263. cikk értelmében az uniós bíróság csak akkor vizsgálhatja, ha a felperes azt kérte (2013. december 10‑i Bizottság kontra Írország és társai ítélet, C‑272/12 P, EBHT, EU:C:2013:812, 28. pont; 2014. március 20‑i Rousse Industry kontra Bizottság ítélet, C‑271/13 P, EU:C:2014:175, 18. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: 1998. április 2‑i Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ítélet, C‑367/95 P, EBHT, EU:C:1998:154, 67. pont).

86      A jelen ügyben emlékeztetni kell arra, hogy – mint az kitűnik a fenti 73–75. pontból – az a kérdés, hogy a Bizottság figyelembe vette‑e a magánhitelező kritériumának értékelése szempontjából releváns összes információt, a megtámadott határozat megalapozottságának értékelése, nem pedig a lényeges eljárási szabályok bármilyen megsértése körébe tartozik.

87      A fentiekből következik, hogy a felperes által a lényeges eljárási szabályok megsértésére alapított érveket el kell utasítani, anélkül hogy egyáltalán vizsgálni kellene az elfogadhatóságukat, amennyiben azokat első alkalommal a válasz szakaszában terjesztették elő.

88      A fenti megfontolások összességére tekintettel az első jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 A megtámadott határozat (83) preambulumbekezdését érintő téves jogalkalmazásra alapított második jogalapról

89      A második megsemmisítési jogalap keretében a felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdésében tévesen alkalmazták a jogot, lényegében azon az alapon, hogy a Bizottság tévesen vezette le a Bizottság kontra EDF ítéletből (fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 81–85. pont), hogy önmagában az, hogy a tagállam a tényállás megvalósulásának időpontjában nem foglal állást a támogatásról, vagy azt kéri, hogy az említett intézkedést tekintsék megmentési támogatásnak, magában foglalja, hogy szükségképpen állami támogatásról van szó. E tekintetben a felperes egyrészt megjegyzi, hogy az állami támogatás fogalma objektív fogalom, azok a nyilatkozatok pedig, amelyeket a tagállam jóváhagy, lehet, hogy nem megbízhatók, és nem hozhatók fel azon érintett féllel szemben, aki a szóban forgó intézkedés állami támogatásnak minősítését vitatja. Másrészt nem merül fel az a kérdés, hogy a Szlovák Köztársaság a jelen esetben milyen minőségben járt el, mivel csak hitelezői minőségben járhatott el. Ezért csak az a kérdés merül fel, hogy – tekintettel különösen a Frucona Košice kontra Bizottság ítélet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) 70–73. pontjában meghatározott kritériumokra – a felperes egy magánhitelezőtől nyilvánvalóan nem juthatott volna‑e a szóban forgó előnyhöz. Harmadrészt, a Bizottság nem rendelkezett semmilyen bizonyítékkal, amely szerint a helyi adóhatóság a szóban forgó adótartozást nem hitelezői minőségben, a behajtható összeg optimalizálására törekedve kezelte volna. Márpedig a felperes szerint e tekintetben csak e hatóság határozata releváns, nem pedig a szlovák hatóságok mérlegelése, ahogyan azt a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdése tartalmazza. Negyedrészt, a felperes azt állítja, hogy az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Bizottság tévesen véli úgy, hogy a magánhitelező kritériumára a tagállamnak kellene hivatkoznia.

90      A Bizottság lényegében azon az alapon vitatja ezen érvek megalapozottságát, hogy a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdése összhangban van a magánhitelező kritériumának alkalmazhatóságára vonatkozó ítélkezési gyakorlattal, mindenesetre pedig megvizsgálta a rendelkezésére álló információkat annak mérlegelése érdekében, hogy a jelen ügyben teljesültek‑e az e kritérium alkalmazásával kapcsolatos feltételek. A Bizottság egyrészt azt állítja, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a magánhitelező kritériumának alkalmazhatósága attól függ, hogy az érintett tagállam milyen minőségben nyújt gazdasági előnyt a vállalkozásnak, pontosítva, hogy az említett államnak kell hivatkoznia arra, továbbá objektív és ellenőrizhető adatok alapján egyértelműen bizonyítania, hogy a döntését gazdasági szereplői, nem pedig közhatalmi minőségében hozta meg. A Bizottság szerint, ha meg kellene engedni, hogy a támogatás kedvezményezettje hivatkozhasson a magánhitelező kritériumára, ez az ítélkezési gyakorlat ugyanígy és még inkább indokoltan alkalmazandó lenne. Másrészt, a felperes érvelése azon a téves előfeltevésen alapul, amely szerint a magánhitelező kritériumát anélkül alkalmazni lehet, hogy előbb bizonyítanák annak alkalmazhatóságát, figyelembe véve a tagállam azon szándékát, hogy magángazdasági szereplőként járjon el. Márpedig a jelen ügyben a Szlovák Köztársaság olyan adatokkal szolgált, amelyek e kritérium alkalmazhatóságának kizárására utalnak. Harmadrészt, a felperes azon érveit illetően, amelyeket a szlovák hatóságok és a helyi adóhatóság által képviselt álláspontok eltérésére alapít, a Bizottság emlékeztet arra, hogy az állami támogatások vizsgálatára irányuló eljárásban félként csak a tagállam vesz részt.

91      Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerint, ha a szerződések másként nem rendelkeznek, a belső piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet.

92      A támogatás fogalma nem csupán a szubvenciókhoz hasonló pozitív juttatásokat foglalja magában, hanem azokat a beavatkozásokat is, amelyek különböző formában enyhítik a vállalkozás költségvetésére általában nehezedő terheket, és amelyek ezáltal, anélkül hogy a szó szoros értelmében szubvenciók lennének, azokkal azonos természetűek és hatásúak (1998. december 1‑jei Ecotrade‑ítélet, C‑200/97, EBHT, EU:C:1998:579, 34. pont; Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 69. pont; Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 30. pont).

93      Ugyanakkor azok a feltételek, amelyeknek valamely intézkedésnek meg kell felelnie ahhoz, hogy az EUMSZ 107. cikk szerinti „támogatás” fogalma alá tartozzon, nem teljesülnek, ha a kedvezményezett vállalkozás az állami források felhasználásával rendelkezésére bocsátott előnnyel azonos előnyhöz a rendes piaci feltételeknek megfelelő körülmények között is hozzájuthatott volna (Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 70. pont; Bizottság kontra Buczek Automotive, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 31. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 78. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

94      E mérlegelést abban az esetben, ha valamely állami hitelező fizetési könnyítést biztosít egy vállalkozás vele szemben fennálló tartozására, főszabály szerint a magánhitelező kritériumának alkalmazásával kell lefolytatni. E kritérium ugyanis – amennyiben alkalmazandó – azon körülmények egyikét képezi, amelyeket a Bizottság az ilyen támogatás fennállásának megállapítása során köteles figyelembe venni (Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 71. pont; Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 32. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: 1999. április 29‑i Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑342/96, EBHT, EU:C:1999:210, 46. pont; 1999. június 29‑i DM Transport ítélet, C‑256/97, EBHT, EU:C:1999:332, 24. pont).

95      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a piacgazdasági magánbefektető kritériumával összefüggésben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy e kritérium alkalmazhatósága végeredményben attól függ, hogy az érintett tagállam részvényesi minőségében, ne pedig közhatalmi szervként nyújtson gazdasági előnyt a hozzá tartozó vállalkozásnak (Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 81. pont).

96      A fentiek analógiájára meg kell állapítani, hogy a magánhitelező kritériumának alkalmazhatósága végeredményben attól függ, hogy az érintett tagállam közhatalmi minőségétől eltérő módon nyújtson gazdasági előnyt valamely vállalkozásnak (lásd ebben az értelemben: EDF kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2009:505, 224. pont). Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis abban az esetben, ha valamely állami hatóság fizetési könnyítést biztosít egy vállalkozás vele szemben fennálló tartozására, a magatartását az olyan magánhitelező magatartásával kell összehasonlítani, amely pénzügyi nehézségekkel küzdő adóstól próbálja visszakövetelni a neki járó összegeket (2002. július 11‑i HAMSA kontra Bizottság ítélet, T‑152/99, EBHT, EU:T:2002:188, 167. pont; 2011. május 17‑i Buczek Automotive kontra Bizottság ítélet, T‑1/08, EBHT, EU:T:2011:216, 70. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: Spanyolország kontra Bizottság ítélet, fenti 94. pont, EU:C:1999:210, 46. pont; DM Transport ítélet, fenti 94. pont, EU:C:1999:332, 24. pont). Ezekben az esetekben a magángazdasági szereplő, következésképpen pedig a magánhitelező kritériuma releváns, mivel a nyereségben érdekelt magángazdasági szereplő is tanúsíthat, legalábbis elvi síkon, az államhoz hasonló magatartást (lásd ebben az értelemben: EDF kontra Bizottság ítélet, fenti 51. pont, EU:T:2009:505, 224. pont).

97      A piacgazdasági magánbefektető kritériumával összefüggésben a Bíróság másfelől úgy ítélte meg, hogy ha valamely tagállam a közigazgatási eljárás során e kritériumra hivatkozik, kétség esetén neki kell egyértelműen, objektív és ellenőrizhető szempontok alapján bizonyítania, hogy a végrehajtott intézkedés a részvényesi jogállásából ered (Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 82. pont). Ezen adatokból világosan ki kell tűnnie, hogy az érintett tagállam a gazdasági előny nyújtását megelőzően vagy azzal egyidejűleg meghozta azt a döntést, hogy a ténylegesen végrehajtott intézkedéssel befektet az ellenőrzött állami vállalkozásba (lásd: Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 83. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ezzel összefüggésben többek között olyan szempontokat lehet elvárni, amelyekből kitűnik, hogy e döntés olyan gazdasági értékeléseken alapul, amelyek összemérhetők azokkal, amelyeket az adott ügy körülményei között az említett tagállaméhoz lehető legközelebbi helyzetben lévő, észszerűen gondolkodó magánbefektető az említett befektetés végrehajtása előtt lefolytatott volna annak érdekében, hogy meghatározza az ilyen befektetés jövőbeli jövedelmezőségét (Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 84. pont). Ezzel szemben az említett előny nyújtása után lefolytatott gazdasági értékelések, az érintett tagállam által végrehajtott befektetés tényleges jövedelmezőségének visszamenőleges megállapítása, vagy a ténylegesen lefolytatott eljárás megválasztásának utólagos igazolásai nem lehetnek elegendőek annak bizonyításához, hogy e tagállam az előny nyújtása előtt vagy azzal egyidejűleg részvényesi minőségében ilyen döntést hozott (lásd: Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 85. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

98      Ezen ítélkezési gyakorlat szerint, ha az érintett tagállam az elvárásoknak megfelelő jellegű adatokat juttat el a Bizottsághoz, a Bizottság feladata olyan átfogó mérlegelés lefolytatása, amely az e tagállam által szolgáltatott adatokon kívül figyelembe vesz minden egyéb olyan adatot, amely lehetővé teszi számára annak eldöntését, hogy a szóban forgó intézkedés az említett tagállam részvényesi vagy közhatalmi minőségéből ered (lásd ebben az értelemben: Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 86. pont).

99      A megtámadott határozatban a Bizottság emlékeztetett arra, hogy a hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozatban kételyeit fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a Szlovák Köztársaság úgy járt volna el a felperessel szemben, mint egy magánhitelező (a megtámadott határozat (78) preambulumbekezdése). Utalva arra, hogy a csődegyezség feltételei a magánhitelezők és a helyi adóhatóság tekintetében azonosak voltak (a megtámadott határozat (79) preambulumbekezdése), a Bizottság megjegyezte, hogy e hatóság hitelezői pozíciója szokatlanul erős volt. A Bizottság ebből azt vezette le, hogy „[e]zért meg kell vizsgálni, hogy az adóhatóság kihasznált‑e minden rendelkezésére álló eszközt követelései lehető legmagasabb összegű érvényesítéséhez, ahogy azt egy piacgazdasági hitelező tette volna” (a megtámadott határozat (80) preambulumbekezdése).

100    Ennek érdekében a Bizottság a megtámadott határozat (81) és (82) preambulumbekezdésében többek között emlékeztetett a magánhitelező kritériumának alkalmazására vonatkozó, lényegében a fenti 93. és 94. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra, valamint az e kritérium alkalmazhatóságával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatra, a fenti 95. és 97. pontban ítélkezési gyakorlattal való analógia útján. Ezt követően, miután a megtámadott határozat (83) és (84) preambulumbekezdésében az alábbi megállapításokat tette, a Bizottság rátért e kritérium alkalmazására:

„(83) Röviden, a Szlovák Köztársaság azt állítja, hogy nézete szerint az adott intézkedés állami támogatásnak tekintendő. Elismerte, hogy az egyezség idején az állami támogatás kérdését egyszerűen nem vették figyelembe, továbbá kérte a vitatott intézkedés[…] megmentési támogatásként történő kezelését. Ennek alapján megállapítható, hogy az említett ítélkezési gyakorlat a jelen ügyben nem érvényesült, és a vitatott intézkedés az EUMSZ 107. cikk[…] (1) bekezdése szerinti állami támogatásnak minősül.

(84)      [A jelen ügyben a] [felperes] azt állította, hogy az intézkedés támogatástól mentes volt, és előterjesztette az említett dokumentumokat, különösen a két könyvvizsgálói jelentést.”

101    Először is meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatból következik – a Bizottság által a beadványaiban és a tárgyaláson javasolt olvasattal ellentétben – ez az intézmény lényegében úgy ítélte meg, hogy a magánhitelező kritériuma alkalmazandó. Ez az olvasat a megtámadott határozatnak különösen a fenti 99. pontban ismertetett (78) és (80) preambulumbekezdésére tekintettel irányadó. Irányadó továbbá a megtámadott határozat (84) preambulumbekezdésére tekintettel is, amelyben a Bizottság utal arra, hogy e kritériumra maga a felperes hivatkozott, e címen pedig dokumentumokat is benyújtott, még mielőtt a Bizottság e kritérium érdemi alkalmazása mellett döntött volna.

102    A megtámadott határozat ezen olvasatát nem vonja kétségbe a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdése. E preambulumbekezdésben ugyanis „az említett ítélkezési gyakorlatra” utalás az általánossága és pontatlansága folytán jelentheti a magánhitelező kritériumának mind az alkalmazhatóságával kapcsolatos, a megtámadott határozat (82) preambulumbekezdésében kifejtett, mind pedig az alkalmazásával kapcsolatos, a megtámadott határozat (81) preambulumbekezdésében kifejtett ítélkezési gyakorlatot. Más szavakkal, a Bizottság azon következtetését, amely szerint „[e]nnek alapján megállapítható, hogy az említett ítélkezési gyakorlat a jelen ügyben nem érvényesült, és a vitatott intézkedés […] állami támogatásnak minősül”, nem csupán úgy lehet érteni, hogy a magánhitelező kritériuma nem volt alkalmazandó, mint azt jelenleg a Bizottság állítja, hanem úgy is, hogy figyelembe véve a Szlovák Köztársaság által szolgáltatott adatokat, e kritérium alkalmazási feltételei nem teljesültek. A fenti 101. pontban kifejtett megfontolásokra tekintettel, a Bizottság által képvisel állásponttal ellentétben ez utóbbi olvasat irányadó.

103    Márpedig, jóllehet igaz, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdésében önmagában abból, hogy a Szlovák Köztársaság a szóban forgó intézkedést állami támogatásnak minősítette, nem vonhatta volna le azt a következtetést, hogy ez az intézkedés ténylegesen állami támogatás volt, ez nem változtat azon, hogy a Bizottság mindenképp érdemben mérlegelte a magánhitelező kritériumát, és megvizsgálta az állami támogatásnak minősítés valamennyi feltételét.

104    A fentiekből következik, hogy a hatástalan az azon következtetés ellen irányuló jelen jogalap, amely szerint a szóban forgó intézkedést azért kell állami támogatásnak minősíteni, mert a Szlovák Köztársaság ezt javasolta. E megállapítás anélkül irányadó, hogy egyáltalán meg kellene vizsgálni a fenti 89. pontban összefoglalt azon többi érvet, amelyeket a felperes különösen a Bizottság érveire adott válaszként hozott fel. Ezek az érvek ugyanis a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdését érintő téves jogalkalmazás bizonyítására irányulnak, és nem befolyásolják e téves jogalkalmazás hatástalan jellegét.

105    A fentiekből következik az is, hogy a Törvényszék nem állapíthatja meg a magánhitelező kritériumának a jelen ügyben való alkalmazhatatlanságát, mint azt lényegében kéri a Bizottság mind a második jogalap, mind pedig a harmadik és a negyedik jogalap vizsgálata keretében, amelyek e kritérium alkalmazására vonatkoznak. Az ilyen megállapítás ugyanis azt eredményezné, hogy a Törvényszék a Bizottság mérlegelését a sajátjával helyettesíti.

106    Márpedig az ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 263. cikkben említett jogszerűségi vizsgálat keretében ugyanis a Törvényszék az olyan keresetek tekintetében rendelkezik hatáskörrel, amelyeket hatáskör hiánya, lényeges eljárási szabályok megsértése, az EUM‑Szerződés vagy az alkalmazására vonatkozó bármely jogi rendelkezés megsértése vagy hatáskörrel való visszaélés miatt nyújtottak be. Az EUMSZ 264. cikk kimondja, hogy ha a kereset megalapozott, akkor a megtámadott jogi aktust semmisnek kell nyilvánítani. A Törvényszék tehát semmi esetre sem helyettesítheti a megtámadott jogi aktus kibocsátójának indokolását a saját indokolásával (lásd: Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 89. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. február 28‑i Portugália kontra Bizottság ítélet, C‑246/11 P, EU:C:2013:118, 85. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

107    Másodszor, hozzá kell tenni, hogy ha feltételezzük, hogy a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdését úgy kell érteni, mint azt a Bizottság jelenleg állítja, hogy a Bizottság a jelen ügyben elvetette a magánhitelező kritériumának alkalmazhatóságát, e preambulumbekezdés téves jogalkalmazást valósítana meg, amely ugyanakkor a megtámadott határozat jogszerűsége szempontjából a fenti 103. és 104. pontban, valamint az alábbi 127. pontban kifejtett indokok alapján hatástalan lenne.

108    E tekintetben a fenti 97. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat analógiájára meg kell állapítani, hogy ha valamely tagállam a közigazgatási eljárás során a magánhitelező kritériumára hivatkozik, kétség esetén neki kell egyértelműen, az említett pont szerintieknek megfelelő objektív és ellenőrizhető szempontok alapján bizonyítania, hogy a végrehajtott intézkedés a magángazdasági szereplői jogállásából ered.

109    Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ebből az ítélkezési gyakorlatból nem következik, hogy ha az érintett tagállam nem hivatkozik a magánhitelező kritériumára, és úgy ítéli meg, hogy a szóban forgó intézkedés állami támogatásnak minősül, akkor a Bizottság önmagában ezen az alapon mentesülne az említett kritérium minden vizsgálata alól, vagy azt alkalmazhatatlannak tarthatná. Épp ellenkezőleg, a támogatás kedvezményezettje hivatkozhat a magánhitelező kritériumára.

110    Mindenekelőtt ugyanis az ítélkezési gyakorlat szerint, amikor a Bizottság úgy dönt, hogy megindítja a hivatalos vizsgálati eljárást, az érintett tagállamnak és a vizsgált intézkedés kedvezményezettjeinek feladata, hogy előterjesszék azokat az érveiket, amelyek bizonyíthatják, hogy a szóban forgó intézkedés nem képez támogatást, vagy összeegyeztethető a belső piaccal, mert a hivatalos eljárás célja éppen az, hogy a Bizottság megismerje az ügy összes körülményét (lásd: 2008. november 28‑i Hotel Cipriani és társai kontra Bizottság ítélet, T‑254/00, T‑270/00 és T‑277/00, EBHT, EU:T:2008:537, 208. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2011. szeptember 20‑i Regione autonoma della Sardegna és társai kontra Bizottság ítélet, T‑394/08, T‑408/08, T‑453/08 és T‑454/08, EBHT, EU:T:2011:493, 246. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

111    Márpedig a magánbefektető kritériuma nem minősül olyan kivételnek, amelyet csak valamely tagállam kérelmére lehetne alkalmazni, amennyiben fennállnak a belső piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatás fogalmának az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében meghatározott elemei. A fenti 94. pontból ugyanis kitűnik, hogy e kritérium – amennyiben alkalmazandó – azon körülmények egyikét képezi, amelyeket a Bizottság az ilyen támogatás fennállásának megállapítása során köteles figyelembe venni (lásd analógia útján: Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 103. pont).

112    A fentiekből következően azon kívül, hogy a fenti 111. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel a magánhitelező kritériumára való hivatkozás lehetősége korántsem csak az érintett tagállam számára van fenntartva, az ítélkezési gyakorlat olyan értelmezése, amely szerint a támogatás kedvezményezettje csupán azért nem hivatkozhatna a magánhitelező kritériumára, mert az érintett tagállam nem hivatkozott arra, sőt a szóban forgó intézkedés állami támogatásnak minősítését sem vitatta, összeegyeztethetetlen lenne a fenti 110. pontban felidézett azon ítélkezési gyakorlattal, amely szerint a kedvezményezett előadhatja az annak bizonyítására szolgáló érveit, hogy a szóban forgó intézkedés nem minősül állami támogatásnak.

113    Továbbá, a 2013. október 24‑i Land Burgenland és társai kontra Bizottság ítélet (C‑214/12 P, C‑215/12 P et C‑223/12 P, EBHT, EU:C:2013:682) 61. pontjában a Bíróság megjegyezte, hogy ebben az ügyben a gazdasági előnyt nyújtó hatóság, az érintett tagállam és a támogatás kedvezményezettje sem a közigazgatási eljárás során, sem pedig a Törvényszék előtt nem hivatkozott olyan adatokra, amelyekből kitűnne, hogy a szóban forgó intézkedés az említett hatóság által ezen intézkedés jövedelmezőségének meghatározása érdekében lefolytatott gazdasági értékeléseken alapulna, amiből levezethető, hogy az érintett tagállamon kívül a támogatás kedvezményezettje is hivatkozhat a magánhitelező kritériumára, adott esetben bizonyítva, hogy az említett állam magángazdasági szereplői minőségében döntött a szóban forgó intézkedésről.

114    Végül meg kell állapítani, hogy a fenti 97. és 108. pontban kifejtett ítélkezési gyakorlatot a Bizottság kontra EDF ítélet (fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 82. pont) alapjául szolgáló ügy körülményeivel, vagyis azzal összefüggésben kell értelmezni, hogy a tagállam maga hivatkozott a piacgazdasági magánbefektető kritériumára. Mivel a Bíróságnak nem kellett abban a kérdésben döntenie, hogy a kedvezményezett hivatkozhat‑e az említett kritériumra, ha az érintett tagállam azt állítja, hogy a szóban forgó intézkedést állami támogatásnak kell minősíteni, ebből az ítéletből nem vezethető le, hogy érdemben csak e tagállam hivatkozhat az említett kritériumra.

115    Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy a magánhitelező kritériumára hivatkozó tagállamhoz hasonlóan, ha a támogatás kedvezményezettje e kritériumra hivatkozik, kétség esetén neki kell egyértelműen, objektív és ellenőrizhető szempontok alapján bizonyítania, hogy a végrehajtott intézkedés az említett tagállam gazdasági szereplői jogállásából ered.

116    A jelen ügyben a Szlovák Köztársaság kétségkívül nem hivatkozott a magánhitelező kritériumára, és azt javasolta, hogy a szóban forgó intézkedést nyilvánítsák állami támogatásnak. Ugyanakkor a hivatalos vizsgálati eljárás során a felperes hivatkozott e kritériumra, továbbá – mint ez kitűnik a megtámadott határozat (84) preambulumbekezdéséből – ezen állítás alátámasztása érdekében dokumentumokat is csatolt, köztük a két könyvvizsgálói jelentést.

117    E feltételek mellett egyrészt – tekintettel különösen a fenti 112. pontra – a Bizottság önmagában abból, hogy a tagállam megítélése szerint a vitatott intézkedés állami támogatásnak minősült, és nem hivatkozott a magánhitelező kritériumára, nem vezetheti le, hogy e kritérium a jelen ügyben nem volt alkalmazható.

118    Másrészt, tekintettel a fenti 95., 97. és 98. pontban kifejtett ítélkezési gyakorlatra, meg kell állapítani, hogy mivel a felperes hivatkozott az említett kritériumra, ennek érdekében pedig dokumentumokat is csatolt, a Bizottság feladata volt megvizsgálni, hogy az említett dokumentumok megfeleltek‑e a hivatkozott ítélkezési gyakorlatban meghatározott követelményeknek, ha pedig megfeleltek, átfogó mérlegelést lefolytatni, a szolgáltatott adatokon kívül figyelembe véve a jelen ügyben releváns minden egyéb olyan adatot, amely lehetővé teszi számára annak eldöntését, hogy a kérdéses intézkedés a szóban forgó tagállam gazdasági szereplői vagy közhatalmi jogállásából eredt. Márpedig, jóllehet igaz, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (47) és (107) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a felperes állításával ellentétben nem nyert bizonyítást, hogy az E.‑jelentést a helyi adóhatóság rendelkezésére bocsátották volna, mielőtt az elfogadta volna a csődegyezséget, meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem foglalt állást az említett dokumentumok jellemzőiről, és nem folytatta le az említett átfogó mérlegelést annak eldöntése érdekében, hogy e kritérium a jelen ügyben alkalmazandó volt‑e.

119    Mindenesetre mellékesen meg kell jegyezni, hogy a Bizottság kontra EDF ítéletet (fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 81–85. pont) – amely tisztázta a piacgazdasági magánbefektető kritériumának alkalmazási feltételeit, és amelyre a Bizottság azt az állítását alapítja, amely szerint a magánhitelező kritériuma a jelen ügyben nem alkalmazandó – 2012. június 5‑én, vagyis egy hónappal azon tárgyalást megelőzően hozták, amelyre 2012. július 5‑én került sor a Frucona Košice kontra Bizottság ítélet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) alapjául szolgáló ügyben. Másfelől nem vitatott, hogy ez utóbbi ítéletben a Bíróság figyelembe vett bizonyos, a Bizottság kontra EDF ítéletből (fenti 26. pont, EU:C:2012:318) levont tanulságokat.

120    Kétségtelen, hogy a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) a Bíróság nem foglalt kifejezetten állást a magánhitelező kritériumának alkalmazhatóságáról, mint azt lényegében a Bizottság is állította. Ezenkívül a Bizottság által szolgáltatott adatok alapján e kérdést nem érintették a fellebbezés során.

121    Ugyanakkor nem vitatott, hogy a Frucona Košice kontra Bizottság ítélet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) 68–91. és 100–104. pontjában a Bíróság elbírálta a magánhitelező kritériuma alkalmazási feltételeinek a Törvényszék által a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (fenti 20. pont, EU:T:2010:498), valamint a Bizottság által az eredeti határozatban lefolytatott mérlegelését.

122    Márpedig a magánhitelező kritériumának alkalmazhatósága az alkalmazásának szükséges előfeltétele, mint ez kitűnik egyébként a Frucona Košice kontra Bizottság ítélet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) 71. pontjából, amelyben a Bíróság megállapította, hogy e kritérium – amennyiben alkalmazandó – azon körülmények egyikét képezi, amelyeket a Bizottság a támogatás fennállásának megállapítása során köteles figyelembe venni.

123    Következésképpen, mivel a Bíróság lefolytatta a magánhitelező kritériuma alkalmazási feltételeinek mérlegelését, meg kell állapítani, hogy e kritériumot hallgatólagosan ugyan, de szükségképpen alkalmazandónak ítélte.

124    Egyrészt, e következtetés annál inkább irányadó, mert míg a Bizottság az eredeti határozatban azt állapította meg, hogy a magánhitelező kritériumának alkalmazási feltételei nem teljesültek, továbbá a Törvényszék érdemben elutasította az e megállapítást alátámasztó okfejtés egy része ellen irányuló jogalapokat és érveket, addig a Bíróság – a Frucona Košice kontra Bizottság ítélet (fenti 20. pont, EU:T:2010:498) hatályon kívül helyezését követően a Bíróság alapokmánya 61. cikkének első bekezdése alapján az elsőfokú jogvitát érdemben elbírálva – lényegében úgy ítélte meg, hogy az említett kritériumnak az eredeti határozatban lefolytatott mérlegelése nyilvánvaló mérlegelési hibában szenvedett, vagy legalábbis elégtelen volt annak indokolása (Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 101–103. pont).

125    Másrészt, a fenti 123. pontban levont következtetés attól függetlenül irányadó, hogy a Bizottság által szolgáltatott adatok szerint a magánhitelező kritériumának alkalmazhatóságát a Frucona Košice kontra Bizottság ítélet (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) alapjául szolgáló ügyben nem vitatták. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis, jóllehet az uniós bíróságnak csak a felek kérelmeiről kell döntenie, akiknek a feladata a jogvita kereteinek a meghatározása, nem kötheti magát kizárólag a felek által az állításaik alátámasztására felhozott érvekhez, mivel adott esetben arra kényszerülne, hogy határozatát téves jogi megállapításokra alapítsa (2004. szeptember 27‑i UER kontra M6 és társai végzés, C‑470/02 P, EU:C:2004:565, 69. pont; 2006. június 13‑i Mancini kontra Bizottság végzés, C‑172/05 P, EBHT‑KSZ, EU:C:2006:393, 41. pont; 2010. szeptember 21‑i Svédország és társai kontra API és Bizottság ítélet, C‑514/07 P, C‑528/07 P és C‑532/07 P, EBHT, EU:C:2010:541, 65. pont). Ebből következik, hogy annak elkerülése érdekében, hogy azt az ítéletét, amellyel lényegében érvénytelenítette az azon következtetést alátámasztó okfejtés egy részét, amely szerint a magánhitelező kritériumának alkalmazási feltételei nem teljesültek, és amely feltételezi e kritérium alkalmazhatóságát, téves jogi megállapításokra alapítsa, a Bíróság még akkor is megállapíthatta volna e kritérium alkalmazhatatlanságát, ha azt nem vitatják. Mivel a Bíróság ezt nem tette, meg kell állapítani, hogy meg kívánta erősíteni e kritérium jelen ügyben való alkalmazhatóságát.

126    Ezért, ha jelenleg – mint azt a Bizottság javasolja – el kellene vetni a magánhitelező kritériumának a jelen ügy körülményeire való alkalmazhatóságát, az ellentétes lenne a Frucona Košice kontra Bizottság ítélethez (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) kapcsolódó jogerővel.

127    A fentiekből következik, hogy nem lehet helyt adni a Bizottság által annak bizonyítása érdekében előadott érvelésnek, hogy a magánhitelező kritériuma nem alkalmazható. Következésképpen, amennyiben a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdése azt a következtetést tartalmazza, amely szerint az említett kritérium a jelen ügyben nem alkalmazható, a megtámadott határozat tévesen alkalmazza a jogot. Ugyanakkor, mivel a Bizottság e kritériumot érdemben megvizsgálta, e téves jogalkalmazás önmagában nem indokolhatja a megtámadott határozat megsemmisítését.

128    Az eddigi megfontolások összességére tekintettel a felperes által felhozott második jogalapot hatástalanként el kell utasítani.

 Az azon következtetést érintő ténybeli és jogi hibákra alapított harmadik jogalapról, amely szerint a felszámolási eljárás a csődegyezségi eljárásnál kedvezőbb lett volna

129    A harmadik jogalap keretében a felperes a Bizottság azon következtetését vitatja, amely szerint egy magánhitelező a felszámolási eljárást, nem pedig a csődegyezséget választotta volna. E jogalap hat további érvcsoportra oszlik, amelyek a következőkre vonatkoznak: az első a Bizottság megközelítésének általános kritikájára, a második a felperes aktív eszközeinek felszámolás keretében történő értékesítéséből származó bevételt illetően a Bizottság által lefolytatott értékelésre, a harmadik, negyedik és ötödik a felszámolási eljárás időtartamára, a hatodik pedig a megtámadott határozat (92) preambulumbekezdését érintő hibára.

 Az ítélkezési gyakorlat előzetes felidézése

130    Mielőtt a felperes érvei alapján megvizsgálnánk a felszámolási és a csődegyezségi eljárás Bizottság általi összehasonlító értékelésének megalapozottságát, elöljáróban fel kell idézni a magánhitelező kritériumának alkalmazására, az e kritérium alkalmazási feltételeinek teljesülésével kapcsolatos bizonyítási kötelezettség megosztására, valamint az ugyanezen kritérium értékelésének bírósági felülvizsgálatára vonatkozó releváns ítélkezési gyakorlatot.

131    Először is, mint az a jelen ítélet 92–94. pontjában megállapítást nyert, a támogatás fogalma magában foglalja azokat a beavatkozásokat is, amelyek különböző formában enyhítik a vállalkozás költségvetésére általában nehezedő terheket. Ugyanakkor azok a feltételek, amelyeknek valamely intézkedésnek meg kell felelnie ahhoz, hogy a támogatás fogalma alá tartozzon, nem teljesülnek, ha a kedvezményezett vállalkozás ugyanezen előnyhöz a rendes piaci feltételeknek megfelelő körülmények között is hozzájuthatott volna, e mérlegelést pedig abban az esetben, ha valamely állami hitelező fizetési könnyítést biztosít egy vállalkozás tartozására, az említett hitelező tekintetében főszabály szerint a magánhitelező kritériumának alkalmazásával kell lefolytatni.

132    Az ilyen fizetési könnyítések az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősülnek, ha az így nyújtott gazdasági előny jelentőségét figyelembe véve a kedvezményezett vállalkozás nyilvánvalóan nem juthatott volna hasonló könnyítésekhez az államéhoz lehető legközelebbi helyzetben lévő olyan magánhitelezőtől, aki pénzügyi nehézségekkel küzdő adóstól próbálja visszakövetelni a neki járó összegeket (lásd: Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 72. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 46. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

133    A Bizottság feladata tehát olyan átfogó mérlegelés lefolytatása, amely figyelembe veszi az adott ügyben releváns minden olyan adatot, amely lehetővé teszi számára annak eldöntését, hogy a kedvezményezett vállalkozás ilyen magánhitelezőtől nyilvánvalóan nem jutott volna‑e hasonló könnyítésekhez (Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 73. pont; Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 47. pont; lásd továbbá analógia útján: Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 86. pont).

134    E tekintetben relevánsnak kell tekinteni minden olyan információt, amely nem elhanyagolható módon befolyásolhatja a megfelelően körültekintő és gondos, az állami hitelezőéhez lehető legközelebbi helyzetben lévő olyan magánhitelező döntéshozatali folyamatát, aki pénzügyi nehézségekkel küzdő adóstól próbálja visszakövetelni a neki járó összegeket (Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 78. pont; Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 54. pont).

135    Ezenkívül az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy amikor – mint a jelen ügyben is – a megfelelően körültekintő és gondos, a szlovák hatóságokéhoz lehető legközelebbi helyzetben lévő magánhitelezőnek ahhoz, hogy a neki járó összegek megfizetését elérje, a legelőnyösebb alternatíva azonosításához több eljárás között kell választania, az említett eljárások mindegyikének előnyeit és hátrányait értékelnie kell (lásd ebben az értelemben: Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 79. és 80. pont; Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 56. pont).

136    A magánhitelező e választását számos tényező befolyásolja, mint például a következők: a hitelező követelését jelzálogjog biztosítja‑e, illetve privilegizált hitelezőről vagy biztosítékkal nem rendelkező hitelezőről van‑e szó; a hitelezőt megillető esetleges biztosítékok jellege és mértéke; a hitelező hogyan ítéli meg a vállalkozás helyzete rendeződésének esélyeit, valamint felszámolás esetén a hitelező milyen összeghez jutna (HAMSA kontra Bizottság ítélet, fenti 96. pont, EU:T:2002:188, 168. pont; Buczek Automotive kontra Bizottság ítélet, fenti 96. pont, EU:T:2011:216, 84. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: Rousse Industry kontra Bizottság ítélet, fenti 85. pont, EU:C:2014:175, 61. pont), hasonlóképp az a kockázat, hogy a veszteségei tovább növekednek (lásd ebben az értelemben: 2007. szeptember 12‑i Olympiaki Aeroporia Ypiresies kontra Bizottság ítélet, T‑68/03, EBHT, EU:T:2007:253, 283. pont). A magánhitelező döntéshozatali folyamatát nem elhanyagolható módon befolyásolhatja az eljárások időtartama is, amely késlelteti az esedékes összegek visszafizetését, ezáltal pedig – elhúzódó eljárások esetén – érintheti különösen azok értékét (Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 81. pont).

137     A fentiekből következően a Bizottságnak a jelen ügyben azt kellett eldöntenie, hogy a megfelelően körültekintő és gondos, a szlovák hatóságokéhoz lehető legközelebbi helyzetben lévő magánhitelező, ahhoz, hogy a neki járó összegek megfizetését elérje, e tényezőket figyelembe véve nyilvánvalóan nem fogadta volna‑e el a csődegyezségi ajánlatot (lásd ebben az értelemben: Buczek Automotive kontra Bizottság ítélet, fenti 96. pont, EU:T:2011:216, 85. pont). Ennek érdekében a legelőnyösebb alternatíva azonosításához a magánhitelező érdekei szerint össze kellett hasonlítania az említett eljárások mindegyikének előnyeit és hátrányait (lásd ebben az értelemben: Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 57. pont).

138    Másodszor, a magánhitelező kritériuma alkalmazási feltételeinek teljesülésével kapcsolatos bizonyítási kötelezettség meghatározását illetően egyrészt emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint, amikor a Bizottság a magánhitelező kritériumával összefüggésben a fenti 133. pont szerinti átfogó mérlegelést folytatja le, az érintett tagállam által szolgáltatott adatokon kívül figyelembe veszi az adott ügyben releváns összes többi adatot is (lásd ebben az értelemben és analógia útján a fenti 98. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Így, amennyiben a magánbefektető kritériuma alkalmazhatónak tűnik, a Bizottság feladata, hogy az érintett tagállamot felhívja mindazon releváns információk szolgáltatására, amelyek lehetővé teszik a Bizottság számára annak ellenőrzését, hogy e kritérium alkalmazásának feltételei teljesülnek‑e (Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 33. pont).

139    A fentiekből következik, hogy a magánhitelező kritériuma alkalmazási feltételeinek teljesülésével kapcsolatos bizonyítási kötelezettség a Bizottságra hárul (lásd ebben az értelemben: Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 34. pont). Ez annál inkább így van, ha a megtámadott határozat nem olyan adatok szolgáltatásának elmulasztásán alapul, amelyeket a Bizottság az érintett tagállamtól kért, hanem azon a megállapításon, hogy egy magánhitelező nem ugyanolyan magatartást tanúsított volna, mint az említett tagállam hatóságai, amely megállapítás feltételezi, hogy a Bizottságnak a határozata előkészítéséhez szükséges valamennyi releváns adat a rendelkezésére állt (lásd ebben az értelemben: Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 35. pont).

140    Másrészt, emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság által hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy nem kifogásolható ezzel az intézménnyel szemben, hogy nem vette figyelembe azokat az esetleges ténybeli vagy jogi körülményeket, amelyeket a közigazgatási eljárás során rendelkezésére bocsáthattak volna, ám ezt nem tették meg, mivel a Bizottság nem köteles hivatalból és feltételezések alapján vizsgálni, hogy milyen bizonyítékokat bocsáthattak volna a rendelkezésére (2004. január 14‑i Fleuren Compost kontra Bizottság ítélet, T‑109/01, EBHT, EU:T:2004:4, 49. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ítélet, fenti 85. pont, EU:C:1998:154, 60. pont).

141    Ugyanakkor a Bizottság a Szerződésben foglalt, az állami támogatásokra vonatkozó alapvető szabályok megfelelő alkalmazása érdekében köteles a kifogásolt intézkedések vizsgálatára irányuló eljárást alaposan és pártatlanul lefolytatni abból a célból, hogy a végleges határozat meghozatala során a lehető legteljesebb körű és legmegbízhatóbb információk álljanak rendelkezésére (2010. szeptember 2‑i Bizottság kontra Scott ítélet, C‑290/07 P, EBHT, EU:C:2010:480, 90. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ítélet, fenti 85. pont, EU:C:1998:154, 62. pont).

142    Ezenkívül az állami támogatással kapcsolatos határozat jogszerűségét azon információk alapján kell megítélni, amelyek a határozat meghozatalakor a Bizottság rendelkezésére álltak (lásd: Bizottság kontra Scott ítélet, fenti 141. pont, EU:C:2010:480, 91. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

143    E tekintetben az ítélkezési gyakorlatból lényegében kitűnik, hogy a Bizottság figyelmen kívül hagyhatja a közigazgatási eljárás során vele nem közölt információkat, amennyiben megalapozottan vélheti úgy, hogy megbízhatóbb információkkal rendelkezik, vagy hogy az említett információk nem relevánsak (lásd e tekintetben: Bizottság kontra Scott ítélet, fenti 141. pont, EU:C:2010:480, 95–98. pont).

144    Harmadszor, meg kell jegyezni, hogy összetett gazdasági értékelést követel meg azon kérdés Bizottság általi vizsgálata, hogy meghatározott intézkedések állami támogatásnak minősíthetők‑e amiatt, hogy a hatóságok állítólag nem ugyanúgy jártak el, mint egy magánhitelező (2007. november 22‑i Spanyolország kontra Lenzing ítélet, C‑525/04 P, EBHT, EU:C:2007:698, 59. pont; Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 74. pont; Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 48. pont).

145    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság által az állami támogatások területén végzett összetett gazdasági értékelések felett az uniós bíróságok által gyakorolt ellenőrzés keretében az uniós bíróság a Bizottság gazdasági jellegű értékelését nem helyettesítheti a sajátjával (Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 75. pont; Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 49. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: Bizottság kontra Scott ítélet, fenti 141. pont, EU:C:2010:480, 64. és 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

146    Így, amennyiben a piacgazdasági magánhitelező kritériumának a Bizottság általi alkalmazása összetett gazdasági értékeléseket tesz szükségessé, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ennek bírósági felülvizsgálata annak ellenőrzésére korlátozódik, hogy tiszteletben tartották‑e az eljárási szabályokat és az indokolási kötelezettséget, helytállóan állapították‑e meg a tényállást, nem történt‑e nyilvánvaló hiba e tények értékelése során, illetve nem történt‑e hatáskörrel való visszaélés (lásd ebben az értelemben: Spanyolország kontra Lenzing ítélet, fenti 144. pont, EU:C:2007:698, 59–61. pont).

147    Ugyanakkor az uniós bíróságnak nem csupán a hivatkozott bizonyítékok tárgyi valószerűségét, megbízhatóságát és következetességét kell vizsgálnia, hanem azt is ellenőriznie kell, hogy e bizonyítékok tartalmazzák‑e az adott összetett helyzet értékeléséhez figyelembe veendő összes adatot, valamint hogy e bizonyítékok alátámasztják‑e a belőlük levont következtetéseket (lásd: Bizottság kontra Scott ítélet, fenti 141. pont, EU:C:2010:480, 65. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 76. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, fenti 73. pont, EU:C:2013:186, 50. pont).

148    A fentiekben említett ítélkezési gyakorlatban felidézett elvekre tekintettel kell megvizsgálni elsődlegesen azt, hogy a megtámadott határozat a felperes által előadott érvekre tekintettel megalapozott‑e.

149    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozat (119) preambulumbekezdésében a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy egy magánhitelező nem fogadta volna el a csődegyezségi ajánlatot. E következtetés annak mérlegelésén alapul, hogy a helyi adóhatóság felszámolási eljárás keretében várhatóan milyen összeghez juthatott volna, valamint hogy ezen eljárásnak a csődegyezség keretében kínált összeghez mérten milyen az időtartama.

150    Így egyfelől, a Bizottság lényegében úgy ítélte meg, hogy az az összeg, amelyhez a helyi adóhatóság felszámolási eljárás keretében várhatóan juthatott volna, lényegesen magasabb lett volna annál az összegnél, amelyhez a csődegyezség keretében jutott. A Bizottság ugyanis, miután kiigazította az E.‑jelentésben végzett értékeléseket, értékelte a felperes aktív eszközeinek felszámolás keretében történő értékesítéséből származó várható bevételt, és ez utóbbi összegből levonta az ilyen eljárás költségeit, a megtámadott határozat (104) és (105) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy a felszámolási eljárás keretében az említett hatóság 356,7 millió SKK összeghez, vagyis a csődegyezség keretében kínált 224,3 millió SKK összegnél 132,4 millió SKK‑val magasabb összeghez juthatott volna. Ezenkívül a Bizottság a megtámadott határozat (106) preambulumbekezdésében hozzátette, hogy „még ha” az E.‑jelentés szerinti értékelési módszert kell is irányadónak tekinteni, e hatóság felszámolási eljárás keretében 225,5 millió SKK összeghez juthatott volna, amely még mindig meghaladja a csődegyezség keretében behajtott összeget.

151    Másfelől, a felszámolási eljárás időtartamát illetően a Bizottság a megtámadott határozat (109)–(112) preambulumbekezdésében egyrészt úgy ítélte meg, hogy ez az időtartam nem befolyásolta volna jelentősen egy magánhitelező döntését, lényegében azért, mert a helyi adóhatóság privilegizált hitelezőként a biztosítékul adott állóeszközök értékesítése folytán bármikor legalább 194 millió SKK összeget tudott volna behajtani. Másrészt, a megtámadott határozat (113)–(118) preambulumbekezdésében a Bizottság mégis értékelte egyfelől a felszámolási eljárás várható időtartamát, úgy ítélve meg, hogy az valószínű rövidebb lett volna, mint az ilyen eljárások átlagos időtartama, másfelől pedig annak a hitelező által az ilyen eljárás eredményeként behajtható összegre (az eljárási költségek levonása után 356,7 millió SKK) gyakorolt hatását, pontosítva, hogy ez utóbbi címen a Bizottság szerint a kérdéses aktív eszközök értékesítéséből származó várható bevétel nagyságánál fogva még a négy‑öt év időtartam sem játszana jelentős szerepet a magánhitelező döntésében.

152    A Bizottság által lefolytatott mérlegelések megalapozottságának sérelme nélkül tehát lényegében úgy tűnik, hogy a Bizottság – mint azt a fenti 133–137. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat megköveteli – lefolytatta annak elemzését, hogy a felszámolási eljárás a csődegyezségi eljáráshoz képest milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, figyelembe véve többek között a felperes aktív eszközeinek az előbbi eljárás keretében történő értékesítéséből származó várható bevételt, továbbá ezen eljárás várható időtartamának hatását, valamint a helyi adóhatóság privilegizált hitelezői jogállását.

153    A felperes ugyanakkor lényegében azt állítja, hogy ez az elemzés téves, és nincs bizonyítékokkal kellően alátámasztva. Különösen, a felperes mindenekelőtt a Bizottság általános megközelítését kifogásolja és a megtámadott határozat (92) preambulumbekezdését vitatja (az első és a hatodik érvcsoport). Ezt követően az aktív eszközei felszámolási eljárás keretében történő értékesítéséből származó várható bevételt illetően a Bizottság által lefolytatott mérlegelést vonja kétségbe (második érvcsoport). Végül az ilyen eljárás várható időtartamát és a magánhitelező döntésére gyakorolt hatását illetően lefolytatott mérlegelést vitatja (harmadik, negyedik és ötödik érvcsoport).

154    Mindjárt az elején meg kell vizsgálni az egyrészt a felperes aktív eszközei felszámolási eljárás keretében történő értékesítéséből származó várható bevételt, másrészt pedig az ilyen eljárás várható időtartamát és a magánhitelező döntésére gyakorolt hatását illetően lefolytatott mérlegelés megalapozottságát.

 A felperes aktív eszközei felszámolási eljárás keretében történő értékesítéséből származó bevétel értékelésének megalapozottságáról (második érvcsoport)

155    A felperes vitatja az aktív eszközei felszámolási eljárás keretében történő értékesítéséből származó bevétel 435 millió SKK‑ra történő értékelését. Lényegében azt állítva, hogy a Bizottságnak e kérdést egy magánhitelező nézőpontjából kellett mérlegelnie, és nem rendelkezett sem a szükséges tapasztalattal, sem pedig a szükséges ismeretekkel, a felperes előadja, hogy a Bizottság megelégedett azzal, hogy becsléseket végezzen, anélkül hogy vizsgálatot folytatott volna le az értékesítésből származó nyereség valószínűségét illetően, illetve megkísérelt volna a becslését alátámasztó szakvéleményeket vagy egyéb bizonyítékokat beszerezni, továbbá hogy az E.‑jelentés értékesítési együtthatóit nem helyettesíthette volna egyéb tényezőkkel, hacsak a területen jártas szakértőtől releváns bizonyítékokat nem szerez be.

156    Különösen, a felperes az állóeszközeinek, a készleteinek, illetőleg a rövid lejáratú követeléseinek felszámolás keretében történő átruházásából származó bevételt illetően a Bizottság által lefolytatott értékelést vitatja.

157    Egyrészt, a felperes megjegyzi, hogy azáltal, hogy az állóeszközeinek átruházásából származó minimális várható bevételt 194 millió SKK‑ra becsülte, miközben az E.‑jelentés 45%‑os értékesítési együtthatót alkalmazott, a Bizottság egy kitalált, önkényes, észszerűtlen és nem bizonyított együtthatót alkalmazott, pontosítva, hogy az említett összeg nem felel meg a felszámolási eljárás során történő átruházás bevétele értékelésének, továbbá hogy a szlovák hatóságok által előadott 397 millió SKK összeget az ő könyvelése alapján értékelték. Ezenkívül a termelési eszközeinek az O. H. általi bérléséből nem vonható le semmilyen következtetés arra vonatkozóan, hogy felszámolás esetén mennyi lenne az értékesítésükből származó várható nyereség, a Bizottság pedig nem vette figyelembe az L. felszámolását, amely továbbra is folyamatban van.

158    Másrészt, a készleteinek értékesítéséből származó bevételt illetően a felperes egyfelől úgy véli, hogy egy magánhitelező figyelembe vette volna, hogy a felperes párlatokra vonatkozó engedélyének visszavonása milyen hatásokkal jár a félkész termékek értékesítésére, amelyek a 2004. július 9‑én meglévő készleteinek legnagyobb részét tették ki. Másfelől azt állítja, hogy a Bizottság tévesen, továbbá a megtámadott határozat (108) preambulumbekezdésében említett bizonyítékok cáfolata nélkül feltételezi, hogy a felszámolási eljárás keretében irányadó értékesítési feltételek ugyanazok, mint amelyek mellett a felperes a csődegyezségi eljárás során kiárusíthatta a készleteit.

159    Harmadrészt, a felperes a rövid lejáratú követeléseinek átruházásából származó bevételt illetően úgy véli, hogy a Bizottság tévesen tagadta meg az E.‑jelentésben elvégzett második kiigazítás lefolytatását, anélkül hogy lennének olyan indokok vagy bizonyítékok, amelyek ellentmondanának e kiigazításnak. Márpedig egy magánhitelező lefolytatná e kiigazítást annak érdekében, hogy meghatározza a fennmaradó követelésekből várhatóan megtérülő értéket.

160    A Bizottság a felperes valamennyi fenti érvének megalapozottságát vitatja. Lényegében egyfelől azt állítja, hogy figyelembe vette és részletesen megvizsgálta a rendelkezésre álló releváns adatokat, pontosítva, hogy nem kötelezhető arra, hogy minden szakértői jelentést relevánsnak tekintsen, vagy szakvéleményt kérjen. A Bizottság másfelől azt állítja, hogy arra a következtetésre jutott, hogy az E.‑jelentés adatai nem voltak megbízhatók, és elvégezte az e jelentésben foglalt értékesítési együtthatók kiigazítását, figyelembe véve azokat az információkat és bizonyítékokat, amelyek a tényállás megvalósulásának időpontjában a helyi adóhatóság rendelkezésére álltak. A viszonválaszban a Bizottság hozzáteszi, hogy neki nem ugyanazokat az intézkedéseket kell megtennie, mint amelyeket egy magánhitelező megtett volna, hanem azt kell ellenőriznie, hogy az állami hatóság ekként járt‑e el.

161    Különösen, egyrészt, a felperes állóeszközeit illetően a Bizottság úgy véli, hogy az E.‑jelentésben alapul vett értékesítési együttható magyarázata hiányában helyénvaló volt az említett eszközök értékére vonatkozó mindazon egyéb rendelkezésre álló adatot figyelembe venni, amelyet egy magánhitelező megvizsgált volna. Mivel a felperes feladata, hogy a magánhitelező logikájára vonatkozó állításának megalapozottságát bizonyítsa, a Bizottság nem a helyes értékesítési együttható megadására köteles, hanem arra, hogy értékelje a rendelkezésre álló összes adatot annak eldöntése érdekében, hogy a felperes állítása hitelesen alá van‑e támasztva. Ezenkívül az O. H.‑ra való hivatkozást illetően a Bizottság megjegyzi, hogy a megtámadott határozat (96) preambulumbekezdésében az arra alapított érv elutasítására szorítkozott, hogy nem lehetett vevőt találni. Másfelől az említett hivatkozás szemlélteti, hogy a felperes hajlamos bizonyos részletekre összpontosítani a figyelmét, nem törődve azon megállapítással, amely szerint egyfelől, még ha figyelembe is vesszük az E.‑jelentésben foglalt értékesítési együtthatókat, az aktív eszközök átruházásából származó bevétel meghaladta volna a csődegyezség keretében kínált összeget, másfelől pedig a csődegyezség kedvezőtlen jellege a Bizottság által helyesbített becslések alapján nyilvánvalóan kitűnik.

162    Másrészt, a felperes készleteit illetően a Bizottság először is megjegyzi, hogy a megtámadott határozat elutasítja az E.‑jelentés értékesítési együtthatóját, amelyet nem láttak el semmilyen magyarázattal, és a készletek értékesítéséből származó bevétel észszerű becslését az egyéb rendelkezésre álló adatokra, vagyis a felperes által nyújtott azon tájékoztatásra alapítja, amely szerint a felperes a készletek értékesítéséből 110 millió SKK‑hoz juthatott, valamint e készletek tényleges alakulására. Márpedig a készleteknek a csődegyezség finanszírozása érdekében e feltételek mellett történő értékesítése összehasonlítható a felszámolás során történő értékesítés körülményeivel, pontosítva, hogy a felperes engedélyét az említett értékesítés időpontjában már visszavonták. Másodszor, a megtámadott határozat (108) preambulumbekezdésének egyedül az volt a célja, hogy elutasítsa a bizonyítékként benyújtott jelentéseket.

163    Harmadrészt, a rövid lejáratú követeléseket illetően a Bizottság úgy véli, hogy jóllehet azok könyv szerinti értékét ki kellett igazítani a valós értékük kifejezésre juttatása, valamint a behajthatatlan vagy rossz minőségű követelések figyelembevétele érdekében, semmi nem indokolt alacsonyabb összeget annál, amelyet maga a felperes az adósaitól behajtandóként előirányzott. Ezenkívül a felperes még mindig nem szolgál semmilyen igazolással a második kiigazítást illetően, pontosítva, hogy a Bizottság szerint az, hogy valamely vállalkozás felszámolás alá kerül, nem vonja kétségbe a követeléseknek az adósaitól történő behajtását.

164    A felperes aktív eszközei felszámolás során történő átruházásából származó bevételt illetően a Bizottság által lefolytatott értékelés megalapozottságának vizsgálata érdekében emlékeztetni kell arra, hogy ez az értékelés mind az E.‑jelentésben, mind pedig a megtámadott határozatban olyan „értékesítési együtthatókon” alapul, amelyeket a felperes különböző aktív eszközeire alkalmaztak.

165    Mint az kitűnik a megtámadott határozat (94) preambulumbekezdéséből, az ilyen értékesítési együtthatók százalékban fejezik ki azt, hogy az aktív eszközök felszámolás keretében történő átruházásának értéke a könyv szerinti értékükhöz képest milyen részt képvisel. Az értékesítési együtthatók célja a felszámolási eljárás keretében átruházott aktív eszközök fennmaradó értékének kiszámítása, figyelembe véve az átruházás jellegét, pontosítva, hogy – az eszközök típusától függően – a felszámolás keretében történő átruházásukból származó értéket a könyv szerinti értéküknél jóval alacsonyabbra becsülik. A jelen ügyben nem vitatják sem az értékesítési együtthatók alkalmazását, sem pedig azok meghatározását.

166    Az E.‑jelentésben javasolt becslés és a Bizottság által elvégzett becslés azonban két szempontból eltér egymástól. A Bizottság szerint ugyanis e jelentés nem képezett megbízható alapot a felszámolási eljárás és a csődegyezség összehasonlításához (a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdése).

167    Egyfelől, amíg az E.‑jelentés a felperes aktív eszközeinek 2004. március 31‑i állapotából indult ki, addig a Bizottság ezen aktív eszközök 2004. június 17‑i állapotát vette alapul (a megtámadott határozat (90) és (103) preambulumbekezdése), amit a felperes nem vitat. Ez utóbbi időpontban – mint az kitűnik a megtámadott határozatban szereplő 5. táblázatból – a felperes különböző aktív eszközeinek könyv szerinti értékét az alábbiak szerint állapították meg:

–        állóeszközök (telkek, épületek, gépek és gépi berendezések, nem anyagi jellegű aktívák, pénzbeli aktívák): 200 millió SKK;

–        készletek: 84 millió SKK;

–        készpénz: 161 millió SKK;

–        rövid lejáratú kereskedelmi követelések: 63 millió SKK.

168    A Bizottság másfelől jelezte, hogy nem fogadhatta el a felperes aktív eszközei felszámolási eljárás keretében történő átruházásából származó bevétel értékeléséhez az E.‑jelentésben alkalmazott módszertant (a megtámadott határozat (93) preambulumbekezdése). Jelezte különösen, hogy e jelentés nem tartalmazott semmilyen magyarázatot arra, hogy az értékesítési együtthatókat milyen módon határozták meg (a megtámadott határozat (94) preambulumbekezdése), továbbá hogy az e jelentésben az állóeszközökre (45%), a készletekre (20%) és a rövid lejáratú követelésekre (20%, e követelések könyv szerinti értékének 59%‑ára vonatkoztatva) alkalmazott együtthatókat túl alacsony értékekben állapították meg (a megtámadott határozat (95), (98) és (101) preambulumbekezdése).

169    E feltételek mellett a Bizottság maga határozta meg a releváns értékesítési együtthatókat annak érdekében, hogy megbecsülje a felperes aktív eszközei felszámolási eljárás keretében történő átruházásából származó várható bevételt.

170    A felperes vitatja ezt az értékelést. Annak vizsgálata érdekében, hogy ez megalapozott‑e, a Bizottság által lefolytatott értékelések tartalmának mérlegelése előtt a felek érveire tekintettel pontosítani kell, hogy a szakvélemények milyen helyet foglalnak el a Bizottság mérlegelésében.

171    Első lépésben, a szakvéleményeket illetően egyrészt meg kell állapítani, hogy a felperes érveivel ellentétben a Bizottság elvethette az E.‑jelentésben alkalmazott értékesítési együtthatókat.

172    Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis, jóllehet a Bizottság – anélkül, hogy erre köteles lenne – igénybe vehet külső szakértőket, ez még nem jelenti azt, hogy mentesülne munkájuk véleményezésének kötelezettsége alól (2004. szeptember 16‑i Valmont kontra Bizottság ítélet, T‑274/01, EBHT, EU:T:2004:266, 72. pont; 2010. szeptember 13‑i Görögország és társai kontra Bizottság ítélet, T‑415/05, T‑416/05 és T‑423/05, EBHT, EU:T:2010:386, 251. pont). A szakvélemény csak objektív tartalma alapján tekinthető bizonyító erejűnek akár a Bizottság, akár a bíróság előtt. Ezenkívül az ilyen iratban szereplő alá nem támasztott állítás önmagában nem teszi lehetővé állami támogatás fennforgásának megállapítását (a fent hivatkozott Valmont kontra Bizottság ítélet, EU:T:2004:266, 71. pont).

173    Márpedig a jelen ügyben meg kell állapítani, hogy az E.‑jelentés – mint azt a Bizottság is állította a megtámadott határozatban (lásd a fenti 168. pontot) – nem tartalmaz semmilyen magyarázatot az annak meghatározása érdekében alkalmazott értékesítési együtthatókat illetően, hogy a felperes aktív eszközeinek felszámolási eljárás keretében történő értékesítése révén milyen maximális bevételt lehet elérni. Ebből következik, hogy – tekintettel a fenti 172. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra – az e jelentésben alkalmazott értékesítési együtthatók nem tekinthetők bizonyító erejűeknek.

174    Amennyiben a felperes e tekintetben azt állítja, hogy az E.‑jelentés keretében elvégzettekhez hasonló értékelések tapasztalaton és ítélőképességen alapulnak, hozzá kell tenni, hogy a fenti 172. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel ez az állítás nem elegendő egy szakvélemény bizonyító erejének alátámasztásához, valamint ahhoz, hogy a Bizottság köteles legyen figyelembe venni az e szakvéleményben foglalt értékeléseket.

175    Következésképpen a Bizottság helyesen járt el, amikor nem fogadta el az E.‑jelentés módszertanát. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Bizottság másodlagosan, a legalacsonyabb becslés céljából figyelembe vette az e jelentésben foglalt értékeléseket.

176    A fentiekből következik az is, hogy megalapozatlanként el kell utasítani az összes olyan érvet, amelyeket a felperes az E.‑jelentésben alkalmazott értékesítési együtthatókra alapít, azt kifogásolva, hogy a Bizottság azokat nem vette figyelembe, vagy azt állítva, hogy egy magánhitelező azokat figyelembe vette volna.

177    Másrészt, amennyiben a felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem kért újabb szakvéleményt, meg kell állapítani, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint önmagában nem lehet helyt adni a Bizottsággal szemben felhozott azon kifogásnak, hogy a megtámadott határozat előkészítéséhez nem vett igénybe külső szakértőket, mivel a Szerződés, illetve az uniós jogszabályok egyetlen rendelkezése sem támaszt ilyen kötelezettséget a Bizottsággal szemben (lásd ebben az értelemben: 1998. június 25‑i British Airways és társai kontra Bizottság ítélet, T‑371/94 és T‑394/94, EBHT, EU:T:1998:140, 72. pont; 2000. március 16‑i Astilleros Zamacona kontra Bizottság ítélet, T‑72/98, EBHT, EU:T:2000:79, 55. pont).

178    Amennyiben a felperes ezzel összefüggésben az 1991. november 21‑i Technische Universität München ítélet (C‑269/90, EBHT, EU:C:1991:438) 13., 14. és 20–28. pontjára utal, amelyekből azt vezeti le, hogy a Bizottságnak még akkor is megfelelő szakvéleményt kell beszereznie, ha a tények és a bizonyítékok diszkrecionális értékelését folytatja le, elegendő megállapítani, hogy a jelen ügyben releváns szabályozástól eltérően az a szabályozás, amely a felperes által hivatkozott ítélet alapjául szolgáló ügyben volt alkalmazandó, akként rendelkezett, hogy a Bizottság adott esetben szakértői csoporttal konzultál. Ebből következik, hogy a fenti 177. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel az említett ítéletből a jelen ügyet illetően semmilyen következtetés nem vonható le.

179    Második lépésben ugyanakkor mérlegelni kell a Bizottság által elvégzett becslések megalapozottságát. Különösen, e tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy jóllehet – mint ez lényegében kitűnik a fenti 177. pontból – a Bizottság főszabály szerint nem köteles a megtámadott határozat előkészítéséhez külső szakértőket igénybe venni, ez nem változtat azon, hogy el kell döntenie, hogy egy magánhitelező nyilvánvalóan nem fogadta volna‑e a csődegyezségi ajánlatot, és rá hárul az azzal kapcsolatos bizonyítási kötelezettség, hogy a magánhitelező kritériumának alkalmazási feltételei a jelen ügyben nem teljesültek (lásd a fenti 132., 133., 137. és 139. pontot).

180    Fel kell tehát idézni a Bizottság által a megtámadott határozatban kifejtett fő megfontolásokat, mielőtt – különösen a fenti 145–147. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel – mérlegelnénk, hogy ezek az értékelések – mint azt lényegében a felperes állítja – nyilvánvaló mérlegelési hibában szenvednek‑e, továbbá hogy azokat az iratanyag adatai a jogilag megkövetelt módon alátámasztják‑e, valamint hogy a Bizottság figyelembe vette‑e az összes releváns adatot.

181    A megtámadott határozatban a Bizottság a felperes aktív eszközeinek átruházásából származó várható bevételt 435 millió SKK‑ra becsülte, ebből 194 milliót az állóeszközök, 43 milliót a készletek, 37 milliót a rövid lejáratú követelések, 161 milliót pedig a készpénz címén (a megtámadott határozat 5. táblázata). Így a Bizottság az aktív eszközök ezen egyes elemei tekintetében 97, 52, 59 és 100%‑os értékesítési együtthatót alkalmazott, pontosítva, hogy a jelen ügyben az első három értékesítési együttható meghatározását vitatják.

182    Közelebbről, a Bizottság először is a felperes állóeszközeinek felszámolási eljárás keretében történő átruházásából származó várható bevételt 194 millió SKK‑ra értékelte. Ez az összeg a helyi adóhatóságnak biztosítékul adott aktív eszközök értékének felel meg, ahogy azt a felperes a független szakértők által 2003‑ban és 2004‑ben végzett értékelések alapján előadta. A Bizottság szerint az ilyen szakértői árnak rendes körülmények között az aktív eszközök azon általános értékét kell tükröznie, amely megfelel annak az árnak, amelyért ezek az aktív eszközök adott időpontban értékesíthetők. Ezt az értéket ugyanis azért állapították meg, hogy meghatározzák ezen aktív eszközök biztosítéki értékét (a megtámadott határozat (95) preambulumbekezdése). Minimumárról van szó, mivel a felperes állóeszközeinek értékét a szlovák hatóságok 397 millió SKK‑ra becsülték, mint ezt megemlíti a megtámadott határozat 5. táblázatához fűzött első lábjegyzet. Ezenkívül a megtámadott határozat (96) preambulumbekezdésében a Bizottság a felperes azon állítását, amely szerint nehéz lett volna vevőt találni, akként válaszolta meg, hogy megítélése szerint az egyik versenytárs közvetlenül érdeklődött a felperes termelőeszközei iránt.

183    Másodszor, a felperes készleteit illetően a Bizottság lényegében azzal az indokkal vett alapul 52%‑os értékesítési együtthatót, hogy a felperes a készleteinek értékesítése révén 2004‑ben 110 millió SKK‑hoz juthatott volna, ez az együttható megfelel annak, hogy ez az összeg a készletek releváns időszakbeli könyv szerinti értékéhez képest milyen arányt képvisel. A Bizottság hozzátette, hogy a felperes tevékenységére tekintettel feltételezhető volt, hogy a készleteit könnyen értékesíthető kész‑ vagy félkész termékek alkották (a megtámadott határozat (98) és (99) preambulumbekezdése).

184    Harmadszor, a felperes rövid lejáratú követeléseit illetően a Bizottság 59%‑os értékesítési együtthatót vett alapul. Ez az együttható az említett követelések könyv szerinti értéke vonatkozásában az E.‑jelentésben annak érdekében alkalmazott kiigazításnak felel meg, hogy kifejezésre juttassák bizonyos követelések behajthatatlanságát vagy rossz minőségét, következésképpen pedig a behajtható követelések valós értékét. A Bizottság ezzel szemben – megállapítva, hogy a szlovák hatóságok által szolgáltatott információk szerint az így meghatározott érték megfelelt a végrehajtható követeléseknek – nem alkalmazott másik együtthatót, eltérően az E.‑jelentéstől, amely egy 20%‑os értékesítési együttható címén második kiigazítást végzett (a megtámadott határozat (100)–(102) preambulumbekezdése).

185    A megtámadott határozat e felidézéseiből kitűnik, hogy a Bizottság a közigazgatási eljárás iratanyagának adataiból történő levezetés útján határozta meg az értékesítési együtthatókat. Jóllehet e levezetések kétségkívül olyan adatokon alapulnak, amelyeket a felperes szolgáltatott, illetve nem vitatott, ez nem változtat azon, hogy a Bizottság nem folytatott le semmilyen módszertani vagy gazdasági elemzést, és a közigazgatási eljárás során nem kért olyan további információkat, amelyek az ezen adatokból általa levont következtetések ellenőrzésére és alátámasztására irányultak volna.

186    Márpedig meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a közigazgatási eljárás iratanyagának adatai nem támaszthatják alá a jogilag megkövetelt módon és egyértelműen a Bizottság által annak kapcsán levont következtetéseket, hogy a felperes aktív eszközeinek felszámolás keretében történő értékesítéséből származó bevételt 435 millió SKK‑ra értékelte.

187    Így egyrészt, a felperes állóeszközeinek átruházásából származó várható bevétel értékelését illetően meg kell jegyezni, hogy a felperes a hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozatra tett észrevételeiben jelezte, hogy a biztosítékul adott aktív eszközök értéke hozzávetőleg 194 millió SKK volt. E tekintetben pontosította, hogy ezt az értéket a 2003. és 2004. év során készített független értékelő jelentésekre alapította, továbbá hogy ez az érték a helyi adóhatóság által 2000 és 2003 között hozott, adófizetési haladékot engedélyező határozatokban ellenőrizhető volt. A felperes azt is hozzátette, hogy ez az összeg nem egyezik meg automatikusan a biztosítékul adott aktív eszközök felszámolás keretében történő átruházásából származó várható bevétellel, továbbá hogy a várható maximális bevétel több független értékelés szerint ezen érték 20 és 50%‑a közé esne.

188    A felperes arra a pervezető intézkedésre adott válaszként, amelyben a Törvényszék a fenti 187. pontban említett jelentések benyújtására hívta fel őt, benyújtott egy K. asszony által készített jelentést, valamint tizenhárom adófizetési haladékot engedélyező határozatot, amelyeket a 2000 júliusa és 2003 szeptembere között nyújtott biztosítékokra tekintettel hoztak.

189    A Bizottság a Törvényszék által pervezető intézkedés címén feltett írásbeli kérdésre válaszolva a maga részéről akként nyilatkozott, hogy a közigazgatási eljárás során nem kérte a fenti 187. pontban említett jelentések benyújtását. Ugyanakkor megjegyezte, hogy rendelkezésére álltak a fenti 188. pontban említett, fizetési haladékot engedélyező határozatok, valamint a felperes helyiségeiben 2004. június 21‑én lefolytatott helyszíni vizsgálat következtetései, ahogyan azok a szlovák hatóságok azon levelében szerepeltek, amelyet a Bizottság a válaszához mellékelt. A Bizottság azt is előadta, hogy mivel a fenti 187. pontban említett értékelő jelentéseket kifejezetten azért rendelték meg, hogy biztosítéknyújtás céljából megállapítsák az aktív eszközök értékét, a Bizottság felhasználhatta a felperes által eredményként kapott számadatot. Szerinte ugyanis, ha valamely aktív eszköz értékét a biztosítékként való felhasználása céljából állapítják meg, az eredményként kapott számadatnak szükségképpen figyelembe kell vennie, hogy mi történik akkor, ha a biztosítékot lehívják.

190    A fenti 188. és 189. pontban kifejtett ezen adatokból kétségkívül kitűnik, hogy a felek lényegében egyetértenek abban, hogy a felperes állóeszközei értékének 194 millió SKK‑ban való megjelölése, amelyet maga a felperes adott elő, arra irányult, hogy a felperest terhelő adók megfizetésére engedélyezett haladék időpontjában biztosítékot nyújtsanak a helyi adóhatóság számára.

191    Mindenekelőtt azonban meg kell állapítani, hogy a fenti 188. és 189. pontban kifejtettek ellenére az iratanyag adatai alapján nem dönthető el, hogy a biztosítékul adott aktív eszközök ezen értékelése a biztosítékul adott állóeszközök könyv szerinti értékét, azok piaci árát, vagy pedig a felszámolás esetén történő átruházásukért felszámított árukat tükrözi. A felek álláspontjai e tekintetben eltérnek. Így, miközben a felperes – mint ez kitűnik a fenti 187. pontból – kétségbe vonta a 194 millió SKK összeg és az állóeszközeinek felszámolás keretében történő átruházásából származó bevétel közötti megfelelést, a Bizottság a megtámadott határozatban és a Törvényszék előtt megelégedett annak feltételezésével, hogy ennek az összegnek az aktív eszközök azon általános értékét kell tükröznie, amely megfelel annak az árnak, amelyért ezek az aktív eszközök adott időpontban értékesíthetők, ideértve a felszámolás keretében történő értékesítést is, anélkül hogy megkísérelte volna ellenőrizni azon értékelés tárgyát, módszertanát vagy megbízhatóságát, amelyre támaszkodott.

192    Továbbá, jóllehet a felperes által benyújtott, az adótartozások megfizetésére haladékot engedélyező határozatok számszerű értékelést tartalmaznak a biztosítékul adott aktív eszközökről, utalva a 2002‑ben elvégzett értékelésekre, e határozatok együttesen vizsgálva mégsem teszik lehetővé a 194 millió SKK teljes összeg alapulvételét. Különösen, e határozatok között több olyan van, amely csak felsorolja a biztosítékul adott aktív eszközöket, anélkül hogy szám szerint megjelölné azok értékét.

193    Ezenkívül a szlovák hatóságoknak a fenti 189. pontban említett levele utal a felperes helyiségeiben 2004. június 21‑én tartott helyszíni vizsgálatra, és kifejti annak eredményeit. E levélben szerepel, hogy a felperes állóeszközei – mint ez egy szakértői értékelésből is kitűnik – 200 millió SKK‑t tettek ki. Ezzel szemben, még ha feltételezzük is, hogy ugyanarról az értékelésről van szó, mint amelyet a felperes említ, meg kell jegyezni, hogy e levél nem tartalmaz semmilyen utalást a biztosítékul adott állóeszközök értékére. Nem mond többet, mint hogy a 194 millió SKK összeg – amelyet végeredményben nem is említ – megfelel a felperes állóeszközeinek felszámolási eljárás keretében történő átruházásából származó várható bevételnek.

194    Másfelől meg kell jegyezni, hogy tekintettel a felek által előadott adatokra, a Bizottság által felhasznált azon értékelés, amely a 2003. év végéről vagy a 2004. év elejéről származik, a 2000. és a 2003. év között a fizetési haladékok során elvégzett értékelésekre támaszkodik. A 194 millió SKK összeg tehát – mint azt a felperes a tárgyaláson megjegyezte – nem a tényállás megvalósulásával egyidejű értékelésből származik. Márpedig, mint azt a felperes állítja, a biztosítékul adott aktív eszközök, különösen pedig a gépek és gépi berendezések értéke az idő múlásával csökken.

195    Végül hozzá kell tenni, hogy a Bizottság által alkalmazott értékesítési együttható különösen magas, amennyiben a felperes összes állóeszköze könyv szerinti értéke 97%‑ának felel meg (a 200 millió SKK‑hoz képest 194 millió SKK). Márpedig, mint azt a felperes helyesen állítja, a felszámolás keretében történő értékesítés körülményei csökkentik egy aktív eszköz értékét ahhoz képest, ha azt olyan rendes kereskedelmi feltételek mellett értékesítik, amelyekben az eladó megválaszthatja különösen az eladás időpontját. A Bizottság egyébként a megtámadott határozat (94) preambulumbekezdésében maga is megjegyezte, hogy az értékesítési együtthatók segítségével „feltételezhető, hogy a felszámolás keretében értékesített eszközök értéke – az adott eszközök típusától függően – általában alacsonyabb a könyv szerinti értéknél”.

196    A fenti 191–195. pontban kifejtett megfontolásokra tekintettel meg kell állapítani, hogy a közigazgatási eljárás iratanyagának adatai alapján a jogilag megkövetelt módon nem támasztható alá az az értékesítési együttható, amelyet a Bizottság a felperes állóeszközeinek átruházásából származó bevétel értékelése céljából alkalmazott.

197    Másrészt, a felperes rövid lejáratú követeléseiből származó bevétel értékelését illetően mindjárt az elején meg kell állapítani, hogy a felperes nem vitatja a Bizottság által elvégzett 59%‑os kiigazítást. Az E.‑jelentésen alapuló e kiigazításnak a Bizottság szerint az a célja, hogy tükrözze bizonyos követelések behajthatatlanságát vagy gyenge minőségét (lásd a fenti 184. pontot).

198    E tekintetben anélkül, hogy egyáltalán állást kellene foglalni a felperes által fel nem hozott azon kérdésben, hogy a Bizottság önmagának való ellentmondás nélkül felhasználhatta‑e az E.‑jelentésben alkalmazott 59%‑os együtthatót, miközben e jelentést megbízhatatlannak tartotta, meg kell állapítani, hogy az említett jelentésben foglalt bármilyen magyarázat hiányában, továbbá a felperes kifogásaira tekintettel ezen együtthatónak sem a jelentősége, sem pedig a megalapozottsága nem tekinthető bizonyítottnak. Így, amíg a Bizottság szerint lényegében ez az együttható lehetővé teszi azon jó minőségű rövid lejáratú követelések meghatározását, amelyeket a felszámolási eljárás alkalmával veszteség nélkül lehet behajtani vagy átruházni, addig a felperes szerint második kiigazításra van szükség annak érdekében, hogy figyelembe vegyék az ilyen felszámolás körülményeit, amelynek során a rövid lejáratú követelések behajtása vagy átruházása a megtérülési értéküknél alacsonyabb összegben történik, továbbá kiadásokkal, kockázatokkal és késedelmekkel jár.

199    Márpedig az iratanyag egyetlen adata sem teszi lehetővé a Bizottság azon állításának alátámasztását, amely szerint az 59%‑os együttható alkalmazásával meghatározott rövid lejáratú követelések összege teljes egészében behajtható, anélkül hogy azt a felszámolás alkalmával történő átruházás körülményei befolyásolnák.

200    E feltételek mellett meg kell állapítani, hogy az iratanyag adatai alapján nem támasztható alá a jogilag megkövetelt módon a Bizottság által a rövid lejáratú követelések tekintetében alkalmazott 59%‑os értékesítési együttható.

201    Az eddigiekből, különösen pedig a fenti 196. és 200. pontban levont következtetésekből következik, hogy a közigazgatási eljárás iratanyagának adatai nem támaszthatják alá a jogilag megkövetelt módon az állóeszközök és a rövid lejáratú követelések felszámolás keretében történő átruházásából származó várható bevételre vonatkozóan a Bizottság által lefolytatott értékelést. Úgy tűnik tehát, hogy a Bizottság a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában nem rendelkezett az e határozat elfogadásához szükséges, a lehető legteljesebb körű és legmegbízhatóbb információkkal, és – mint azt lényegében a felperes állítja – a következtetéseinek ellenőrzése és alátámasztása érdekében meg kellett volna kísérelnie további információkat beszerezni.

202    A fentiekből következően anélkül, hogy egyáltalán meg kellene vizsgálni a Bizottság által a felperes készleteinek értékesítéséből származó bevételt illetően lefolytatott elemzés megalapozottságát, a közigazgatási eljárás iratanyagának adatai nem támaszthatják alá a jogilag megkövetelt módon a felperes különböző aktív eszközei felszámolás keretében történő átruházásából származó bevétel 435 millió SKK‑ra történő értékelését.

203    E következtetést nem vonják kétségbe a Bizottság érvei.

204    Egyrészt, a Bizottság azt állítja, hogy mivel nem neki kell bizonyítania, hogy az elemzése helyes, hanem a felperes feladata, hogy a magánhitelező logikájára vonatkozó állításának megalapozottságát bizonyítsa, a Bizottság nem a helyes értékesítési együttható megadására köteles, hanem arra, hogy értékelje a rendelkezésre álló összes adatot annak eldöntése érdekében, hogy a felperes állítása hitelesen alá van‑e támasztva.

205    Meg kell ugyanakkor állapítani, hogy ez az érv a fenti 139. pontban kifejtett ítélkezési gyakorlatba ütközik. Ezen ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a magánhitelező kritériuma alkalmazási feltételeinek teljesülésével kapcsolatos bizonyítási kötelezettség a Bizottságra hárul. Márpedig a Bizottság nem tehet eleget e bizonyítási kötelezettségnek azáltal, hogy a magánhitelező kritériuma alkalmazási feltételeinek mérlegelése kapcsán megelégszik a jogilag megkövetelt módon alá nem támasztott egyszerű feltételezések megfogalmazásával.

206    E feltételek mellett, még ha feltételezzük is, hogy – mint azt a Bizottság a tárgyaláson megjegyezte – a magánhitelező kritériumának alkalmazása a bizonyítási kötelezettség „átfordulásával” jár, amennyiben a tagállamnak, illetve az intézkedés kedvezményezettjének kell megcáfolnia a Bizottság által előadott azon körülményeket, amelyekre tekintettel e kritérium alkalmazási feltételei úgy tűnik, nem teljesülnek, meg kell állapítani, hogy a Bizottság által előadott, alá nem támasztott feltételezések önmagukban nem elegendők a bizonyítási kötelezettség ilyen megfordulásának igazolásához.

207    Másrészt, a Bizottság mind a megtámadott határozatban, mind pedig a beadványaiban hivatkozik arra, hogy az állóeszközök átruházásából származó, 194 millió SKK‑ra értékelt bevétel csak minimumár lehet, mivel a szlovák hatóságok a biztosítékul adott aktív eszközök értékét korábban 397 millió SKK‑ra becsülték.

208    Márpedig egyfelől azonkívül, hogy a szlovák hatóságok ezen értékelését a felperes vitatja, meg kell állapítani, hogy – mint azt a felperes is állítja, és mint az kitűnik a megtámadott határozat (22) és (122) preambulumbekezdéséből – az említett hatóságok a közigazgatási eljárás során jelezték, hogy a 397 millió SKK összeget a felperes könyvelése alapján határozták meg. E feltételek mellett ez az összeg nem szolgálhat a felperes állóeszközei felszámolás keretében történő átruházásából származó bevétel becslésének alapjaként. Másfelől a Bizottság a Törvényszék által a tárgyaláson feltett kérdésre válaszolva elismerte, hogy nem rendelkezett semmilyen bizonyítékkal ezen összeg hitelességét illetően, vagyis a számításai során nem használhatta volna fel azt az összeget. Másfelől meg kell állapítani, hogy ez az összeg – amelyet a felperes szerint a biztosítékok nyújtását megelőzően értékeltek – már semmiképp nem felel meg a felperes 2004. június 17‑én fennálló azon pénzügyi helyzetének, amelyet a Bizottság az értékelésének alapjaként használt. Ebben az időpontban ugyanis a felperes állóeszközeinek könyv szerinti értéke 200 millió SKK volt.

209    Harmadrészt, a Bizottság kifogásolja, hogy a felperes hajlamos a megtámadott határozat bizonyos részleteire összpontosítani a figyelmét, nem törődve azon megállapítással, amely szerint, még ha figyelembe is vesszük az E.‑jelentésben foglalt értékesítési együtthatókat, a felperes aktív eszközeinek átruházásából származó várható bevétel meghaladta volna a csődegyezség keretében kínált összeget, továbbá amely szerint a csődegyezség kedvezőtlen jellege a Bizottság által helyesbített becslések alapján nyilvánvalóan kitűnik.

210    Márpedig egyfelől meg kell állapítani, hogy a felperes aktív eszközeinek felszámolás keretében történő értékesítéséből származó várható bevételt illetően a Bizottság által lefolytatott értékelés nincs a jogilag megkövetelt módon bizonyítékokkal alátámasztva (lásd a fenti 201. és 202. pontot). Ebből következik, hogy a Bizottság tévesen állítja, hogy a felszámolási eljárásnak a csődegyezségi eljáráshoz képest kedvezőbb jellege a saját módszertana alapján elvégzett becslésekből nyilvánvalóan kitűnik. Másfelől, jóllehet igaz, hogy a felperes aktív eszközeinek átruházásából származó bevétel még az E.‑jelentésben használt értékesítési együtthatók felhasználásával is 1,2 millió SKK‑val meghaladja a csődegyezség keretében elért bevételt, ez nem változtat azon, hogy önmagában ez a megjegyzés nem elegendő annak alátámasztásához, hogy egy magánhitelező a csődegyezségi eljárás helyett nyilvánvalóan előnyben részesítette volna a felszámolási eljárást. E következtetés ugyanis attól is függ, hogy az utóbbi eljárás időtartama hogyan befolyásolja a hitelező választását (lásd a fenti 222–234. pontot).

211    Negyedrészt, az O. H.‑nak a felperes állóeszközei iránti érdeklődését illetően a Bizottság által előadott érv, amennyiben egyedül annak kiemelésére irányul, hogy a felperes nem bizonyította a potenciális vevő hiányát, nem befolyásolja a felperes állóeszközei átruházásából származó bevétellel kapcsolatos értékelés megalapozottságának mérlegelését.

212    Ötödrészt, hozzá kell tenni, hogy a Bizottság által a felperes rövid lejáratú követeléseire vonatkozóan előadott érveket a Törvényszék a fenti 198. és 199. pontban lényegében elutasította.

213    Az eddigi megfontolásokra tekintettel helyt kell adni a felperes arra irányuló érveinek, hogy az aktív eszközei felszámolási eljárás keretében történő átruházásából származó várható bevételt illetően a Bizottság által lefolytatott értékelést vitassa.

 A felszámolási eljárás időtartamával, valamint annak a magánhitelező választására gyakorolt hatásával kapcsolatos mérlegelés megalapozottságáról (a harmadik, negyedik és ötödik érvcsoport)

214    A felperes vitatja a Bizottság által a felszámolási eljárás időtartamával, valamint annak a magánhitelező választására gyakorolt hatásával kapcsolatban lefolytatott mérlegelést.

215    Először is úgy véli, hogy az a megfontolás, amely szerint a felszámolási eljárás hossza a helyi adóhatóság privilegizált hitelezői jogállásánál fogva nem volt releváns, ugyanabban a hibában szenved, mint amely a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) megállapítást nyert. Egyfelől hangsúlyozza: az, hogy valamely személy jogosult egy aktív eszközt azonnal pénzzé tenni, nem jelenti azt, hogy azonnal vevőt is fog találni. Márpedig az L. példája ellenére a Bizottság sem ezt a kérdést nem vizsgálta meg, sem pedig azt nem állapította meg, hogy létezik olyan potenciális vevő, aki hajlandó az átruházásért járó, a Bizottság által megállapított várható bevételt megfizetni. Másfelől, a biztosított aktív eszközök átruházásából származó várható bevétel csupán 90 millió SKK. A válaszban a felperes hozzáteszi, hogy jóllehet a helyi adóhatóság privilegizált hitelezői jogállásának van bizonyos jelentősége, e körülmény nem elegendő a Bizottság által a megtámadott határozat (110)–(112) preambulumbekezdésében levont következtetés igazolásához, pontosítva, hogy a bizonyítási kötelezettség a Bizottságot terheli.

216    Másodszor, a felperes vitatja a Bizottság által a felszámolási eljárás lehetséges időtartamára vonatkozóan lefolytatott mérlegelést. Egyfelől úgy véli, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékokra tekintettel ezt az időtartamot nem lehetett semmilyen pontossággal előre jelezni. Másfelől különösen releváns volt az L. felszámolásának példája, amelyre a felperes annak bizonyítékaként hivatkozott, hogy nehéz volt vevőt találni az aktív eszközeire. Márpedig amikor egy releváns tényről tájékoztatják a Bizottságot, megfelelő vizsgálatot kellene lefolytatnia. Ezenkívül a felszámolási eljárás gyors lezárásának lehetősége nem a hitelezők számától függ, hanem attól, hogy az aktív eszközei mennyire könnyen mobilizálhatók.

217    Harmadszor, a felperes azon az alapon vitatja a megtámadott határozat (118) preambulumbekezdésében foglalt mérlegelés megalapozottságát, hogy a helyes összegeket, vagyis a felperes aktív eszközeinek átruházásából származó várható eredmény címén 225,5 millió SKK‑t, a biztosított aktív eszközök azonnali átruházásából származó várható eredmény címén pedig 90 millió SKK‑t figyelembe véve látható, hogy a csődegyezségi ajánlat nyilvánvalóan vonzóbb volt, mint a felszámolási eljárás.

218    A Bizottság az összes fenti érv megalapozottságát vitatja.

219    Először is, a Bizottság egyrészt azt állítja, hogy jóllehet igaz, hogy az aktív eszköz azonnali átruházásához való jog fennállása nem jelenti azt, hogy azonnal vevőt is lehet találni, ez nem változtat azon, hogy a felperes nem kifogásolhatja vele szemben, hogy nem bizonyította volna, hogy van olyan vevő, aki hajlandó az általa megjelölt árat megfizetni, mivel a felperesnek kell bizonyítania, hogy az állami hitelező magatartása észszerű gazdasági logikát követ. A Bizottság hozzáteszi, hogy a megtámadott határozat (96) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy volt érdeklődés a felperes állóeszközei iránt. Ezenkívül a Bizottság úgy véli, hogy a rendelkezésére álló adatokra tekintettel nem volt semmi oka arra következtetni, hogy a felperes valószínűleg ugyanabban a helyzetben volt, mint az L. Másrészt, a Bizottság szerint a felperes második érve azon érvek megismétléséből áll, amelyeket a Bizottság a második kifogás keretében már megválaszolt. Harmadrészt, a Bizottság azt állítja, hogy nem követte el ismét a Bíróság által a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) megállapított hibát, hanem épp ellenkezőleg, orvosolta az indokolásnak az eredeti határozatot érintő hiányosságát. Márpedig, figyelembe véve a helyi adóhatóság privilegizált hitelezői jogállását, a felszámolási eljárás időtartama a jelen ügyben nem befolyásolta volna a magánhitelező választását.

220    Másodszor, a Bizottság mindenekelőtt megjegyzi, hogy a megtámadott határozat (113)–(117) preambulumbekezdése másodlagos elemzést tartalmaz azon elsődleges következtetéshez képest, amely szerint a felszámolási eljárás időtartamának nem volt semmilyen jelentős befolyása. Továbbá az L. esetét illetően a Bizottság úgy véli, hogy a felperes által ebben az időszakban előterjesztett információk nincsenek alátámasztva, elkésettek, mindenesetre pedig nem elegendők. Végül azonkívül, hogy a felperes elmulasztotta megmagyarázni, hogy a hitelezők száma milyen okból nem jelentős a felszámolási eljárás időtartamának mérlegelése szempontjából, a Bizottság azt állítja, hogy a megtámadott határozat (117) preambulumbekezdésében levont következtetés több elem összességén alapul.

221    Harmadszor, a Bizottság megjegyzi, hogy már válaszolt a felperes azon érveire, amelyek a felperes aktív eszközeinek felszámolás esetén történő átruházásából származó előre látható bevétel mérlegelését igyekeznek kétségbe vonni. Hozzáteszi, hogy a felperes úgy látszik, elismeri, hogy a magánhitelező a felszámolási eljárás kedvezőbb jellegét megerősítő elemként venné figyelembe azt, hogy a biztosított aktív eszközöket azonnal pénzzé teheti.

222    A jelen ügyben a Bizottság a megtámadott határozat (109)–(112) preambulumbekezdésében elsődlegesen úgy ítélte meg, hogy a felszámolási eljárás időtartama nem befolyásolta volna jelentősen egy magánhitelező döntését. A Bizottság szerint ettől az időtartamtól függetlenül a helyi adóhatóság privilegizált hitelezőként a biztosítékul adott állóeszközök átruházása folytán bármikor legalább 194 millió SKK összeget tudott volna behajtani. A Bizottság e tekintetben hozzátette, hogy még ha az E.‑jelentésben szereplő értékelési módszertant is alkalmazzuk a felperes készleteire és rövid lejáratú követeléseire, az említett hatóság a felszámolási eljárás végén további 185 millió SKK‑hoz juthatott volna. A Bizottság szerint a helyi adóhatóságnak ezért tudnia kellett arról, hogy végeredményben a felszámolás keretében visszafizetett tartozás a csődegyezség keretében kínált összegnél jóval magasabb lett volna, valamint arról, hogy a csődegyezséggel összehasonlítva ennek az összegnek csupán egy részére kellett volna várnia.

223    A megtámadott határozat e felidézéséből következik, hogy a Bizottság elemzése azon az előfeltevésen alapul, amely szerint a felperes állóeszközeinek átruházása folytán a helyi adóhatóság – azonnal és a felszámolási eljárás lefolytatásától függetlenül – 194 millió SKK összeghez juthatott volna. Márpedig, mint ez kitűnik a fenti 196. pontban levont következtetésből, ezt az előfeltevést az iratanyag adatai a jogilag megkövetelt módon nem támasztják alá.

224    A fentiekből következik, hogy ugyanebben a hibában szenved a megtámadott határozat (112) preambulumbekezdésében levont azon következtetés, amely szerint a felszámolási eljárás időtartama nincs jelentős befolyással egy hipotetikus magánhitelező döntésére.

225    A megtámadott határozat (113)–(118) preambulumbekezdésében a Bizottság mellékesen értékelte a felszámolási eljárás várható időtartamát, valamint annak a hitelező által az ilyen eljárás eredményeként behajtható összegre gyakorolt hatását. A Bizottság szerint az eljárás időtartama valószínű rövidebb lenne, mint az ilyen eljárások átlagos időtartama, figyelembe véve a felperes hitelezőinek korlátozott számát és az aktív eszközeinek felszámolási értékét (a megtámadott határozat (113)–(117) preambulumbekezdése). A Bizottság hozzátette, hogy az említett aktív eszközök értékesítéséből származó, a Bizottság saját módszertana szerint felmért bevételnek a csődegyezség keretében kínált összeghez viszonyított nagyságánál fogva egy felszámolási eljárás akár négy‑öt évet elérő időtartama sem játszana jelentős szerepet a magánhitelező döntésében. Csak kilenc évet meghaladó időtartam esetén fordulna elő, hogy a jelen érték alatta maradna a csődegyezség keretében kialkudott összegnek, pontosítva ugyanakkor, hogy a jelen ügyben egyetlen magánhitelező sem tartana valószínűnek ilyen hosszú időtartamot (a megtámadott határozat (118) preambulumbekezdése).

226    Egyrészt meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat (118) preambulumbekezdésében megfogalmazott megállapítás azon az előfeltevésen alapul, amely szerint felszámolás esetén egy magánhitelező 356,7 millió SKK összeghez juthatott volna, amely az aktív eszközök átruházásából származó, a Bizottság által az eljárás költségeinek levonása után értékelt bevételnek felel meg. Márpedig, mint azt a felperes megjegyzi, és mint az a fenti 201. pontban megállapítást nyert, a felperes aktív eszközeinek átruházásából származó bevételt illetően a Bizottság által lefolytatott értékelést az iratanyag adatai a jogilag megkövetelt módon nem támasztják alá.

227    Másrészt, e feltételek mellett nem szükséges mérlegelni a megtámadott határozat (113)–(117) preambulumbekezdésében foglalt, a felszámolási eljárás várható időtartamára vonatkozó értékelés megalapozottságát. Ugyanis, még ha bizonyítottnak is feltételezzük, hogy ezt az eljárást gyorsan le lehetett volna folytatni, meg kell állapítani, hogy e körülmény önmagában semmiképp nem elegendő a megtámadott határozat (119) preambulumbekezdésében levont azon következtetés igazolásához, amely szerint egy magánhitelező előnyben részesítette volna a felszámolási eljárást a csődegyezségi ajánlathoz képest.

228    Mint ez ugyanis a fenti 201. pontban már megállapítást nyert, az e felszámolási eljárás keretében történő átruházás várható eredményét illetően a Bizottság által lefolytatott értékelés nincs a jogilag megkövetelt módon alátámasztva. Márpedig a fenti 136. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerint az időtényezőn kívül az is befolyásolja a magánhitelező választását, hogy az alternatív eljárás keretében milyen összeget lehet behajtani.

229    Másfelől, még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság által az E.‑jelentést illetően helyesen megfogalmazott fenntartások (lásd a fenti 173–175. pontot) ellenére ez az intézmény másodlagosan az e jelentésben naprakésszé tett értékelésre szándékozott támaszkodni, meg kell állapítani, hogy – mint ez kitűnik a megtámadott határozat (106) preambulumbekezdéséből – egy magánhitelező ekkor felszámolás keretében 225,5 millió SKK, vagyis épp csak 1,2 millió SKK‑val nagyobb összeg behajtására számíthatott volna, mint amelyet a csődegyezség keretében kínáltak. Márpedig azonkívül, hogy a Bizottság egyáltalán nem vizsgálta meg, hogy a felszámolási eljárásnak az átlagosnál akár rövidebb időtartama hogyan befolyásolta volna annak a magánhitelezőnek a választását, aki ilyen összeg behajtására számíthatott, mindenesetre meg kell állapítani, hogy a szóban forgó számottevő összegek közötti e csekély eltérést figyelembe véve megalapozottan feltételezhető, hogy az akár privilegizált helyzetben lévő magánhitelező nyilvánvalóan előnyben részesítette volna, ha azonnal 224,3 millió SKK‑hoz jut, ahelyett, hogy olyan felszámolási eljárás kimenetelére várjon, amelynek során 1,2 millió SKK‑val többet hajthatna be, és ez még akkor is így van, ha feltételezzük, hogy ez az eljárás viszonylag rövid idő alatt lefolytatható.

230    A fentiekből következik, hogy helyt kell adni a felperes által annak érdekében előadott érveknek, hogy vitassa a felszámolási eljárás időtartamának hatásával kapcsolatos mérlegelést.

231    E következtetést nem vonják kétségbe a Bizottság érvei.

232    Egyrészt, a Bizottság azt állítja, hogy a felperesnek kell bizonyítania, hogy az állami hitelező magatartása észszerű gazdasági logikát követ.

233    Ez az érv a fenti 138–143. pontban kifejtett, a magánhitelező feltételeinek teljesülésével kapcsolatos bizonyítási kötelezettség megosztására vonatkozó ítélkezési gyakorlatba ütközik.

234    Másrészt, amennyiben a Bizottság a felperes által előadott azon különböző érveket válaszolja meg, amelyek az állóeszközök vevője gyors megtalálásának lehetőségére és az O. H. ezen eszközök iránti érdeklődésére, a felszámolási eljárás időtartamának mérlegelésére, valamint az L. társaság helyzetére vonatkoznak, elegendő megállapítani, hogy ezek az érvek idegenek attól a megállapítástól, amely szerint az időtartam által a magánhitelező döntésére gyakorolt hatás Bizottság általi elemzése hibás amiatt, hogy ez az elemzés a felperes aktív eszközeinek átruházásából származó várható bevétel olyan értékelésén alapul, amely maga is hibás, mivel elégtelen bizonyítékokra támaszkodik. Következésképpen ebben a szakaszban az összes többi érv irreleváns.

235    Az eddigi megfontolások összességére tekintettel meg kell állapítani, hogy az iratanyag adatai nem támasztják alá a megtámadott határozat (119) preambulumbekezdésében levont azon következtetést, amely szerint egy magánhitelező a csődegyezségi ajánlat helyett a felperes felszámolását részesítette volna előnyben.

236    A fentiekből következik, hogy a felperes által felhozott harmadik jogalapnak helyt kell adni, anélkül hogy egyáltalán vizsgálni kellene a felperes által a készleteinek értékesítéséből származó bevétel értékelése tárgyában előadott érveket.

237    Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a megtámadott határozat (119) preambulumbekezdésében levont azon következtetés, amely szerint a magánhitelező kritériuma nem teljesült, nem csupán azon a megállapításon alapul, hogy egy magánhitelező a csődegyezségi ajánlat helyett a felszámolást részesítette volna előnyben, hanem azon is, hogy az ilyen hitelező az említett ajánlatnál kedvezőbbnek ítélte volna az adóvégrehajtást. Azon következtetés igazolásához tehát, amely szerint a jelen ügyben nem tartották tiszteletben a magánhitelező kritériumát, elegendő, hogy e két eljárás, vagyis a felszámolás vagy az adóvégrehajtás közül az egyik előnyösebb legyen, mint a csődegyezségi eljárás.

238    Ezzel szemben a fentiekből következik, hogy a megtámadott határozat (139) preambulumbekezdésében levont azon következtetés, amely szerint a magánhitelező kritériuma nem teljesült, csak akkor lenne jogellenes, ha mind a felszámolási eljárás, mind pedig az adóvégrehajtási eljárás kevésbé lenne előnyös, mint a csődegyezségi eljárás.

239    Következésképpen a fenti 235. pontban levont következtetés önmagában nem indokolhatja a megtámadott határozat megsemmisítését. Ehhez ugyanis még az is szükséges, hogy megalapozott legyen az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítására vonatkozó negyedik jogalap. Meg kell tehát vizsgálni ezt a jogalapot.

 Az azon következtetést érintő hibákra alapított negyedik jogalapról, amely szerint az adóvégrehajtási eljárás a csődegyezségi eljárásnál kedvezőbb lett volna

240    A negyedik jogalapban a felperes a megtámadott határozatban szereplő azon következtetést vitatja, amely szerint lényegében az adóvégrehajtási eljárás a csődegyezségi ajánlatnál előnyösebb lett volna. Miután elöljáróban kifejti ezen eljárásnak a szlovák jogszabályok szerinti szakaszait, a felperes e jogalap alátámasztása érdekében hat érvcsoportot ad elő. Ezek az érvcsoportok két kategóriába sorolhatók aszerint, hogy az első kategóriába tartozók a magánhitelező kritériumának az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából történő alkalmazhatóságára (az első és a második érvcsoport), a második kategóriába tartozók pedig e kritérium alkalmazására vonatkoznak (a harmadiktól a hatodikig terjedő érvcsoport).

 A magánhitelező kritériumának az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából történő alkalmazhatóságáról (az első és a második érvcsoport)

241    A felperes egyfelől úgy véli, hogy a magánhitelező kritériuma az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából nem volt releváns, mivel az előbbi egy magánhitelező számára nem elérhető. Másfelől vitatja azt az állítást, amely szerint a jelen ügyben nem terjesztettek elő semmilyen bizonyítékot e kritérium alkalmazhatóságának alátámasztása érdekében.

242    E két kérdést egymás után meg kell vizsgálni, kezdve a másodikkal.

243    Először is, a felperes úgy véli, hogy a jelen kereset alátámasztása érdekében felhozott második jogalap keretében általa kifejtett indokok alapján a Bizottság a megtámadott határozat (120) preambulumbekezdésében tévesen alkalmazta a jogot.

244    A Bizottság vitatja ezen érv megalapozottságát, és lényegében megismétli azokat az érveket, amelyeket a felperes második jogalapjára válaszolva adott elő. Így emlékeztet arra, hogy az érintett tagállam azon kijelentése, amely szerint korábban nem vették figyelembe azt a kérdést, hogy a vitatott intézkedés állami támogatásnak minősül‑e, meghiúsítja a magánhitelező kritériumának hivatkozására irányuló valamennyi kísérletet. Hozzáteszi, hogy jóllehet az intézkedés kedvezményezettje hivatkozhat e kritériumra, annál inkább egyértelműen bizonyítania kell, hogy az említett állam az előny nyújtását megelőzően vagy azzal egyidejűleg tudatában volt annak, hogy ezt az előnyt magán gazdasági szereplői minőségében nyújtja.

245    A megtámadott határozatban a Bizottság – a fenti 95. és 97. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében, amelyet az említett határozat (82) preambulumbekezdésében átültetett a magánhitelezőre – megállapította, hogy semmilyen bizonyítékot nem terjesztettek elő azon tényt illetően, hogy a helyi adóhatóság adóvégrehajtási eljárást helyezett volna kilátásba, és arra a következtetésre jutott volna, hogy ez az eljárás kevésbé lenne előnyös, mint a csődegyezség (a megtámadott határozat (120) preambulumbekezdése). Ugyanakkor a megtámadott határozatból kitűnik, hogy a Bizottság, pontosítva, hogy a felperes nem hasonlította össze a csődegyezségi ajánlatot az adóvégrehajtási eljárás esetleges eredményével, azzal az indokkal folytatta le ezt az összehasonlítást, hogy – mint azt a szlovák hatóságok is megerősítették – az adóvégrehajtás valós alternatíva lett volna az adóhatóság számára akár a csődegyezségi eljárás megkezdése előtt, akár pedig azon vétó után, amellyel a csődegyezségi ajánlattal szemben élhetett volna, és „[e]zért a piacgazdasági [magán]hitelező tesztjének alkalmazásakor meg kell[ett] vizsgálni ezt a lehetőséget”.

246    Márpedig anélkül, hogy egyáltalán határozni kellene arról, hogy a felperes egyszerűen utalhat‑e a Bizottság által a megtámadott határozatban kifejtett egyéb megfontolások vitatására irányuló másik jogalap alátámasztása érdekében felhozott érvekre, meg kell állapítani, hogy a felperes által a második jogalap alátámasztása érdekében felhozott érvek nem érvényteleníthetik a megtámadott határozat (120) preambulumbekezdésében szereplő megfontolásokat. Mint ez ugyanis kitűnik a második jogalap vizsgálatából, a felperes lényegében a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdésében levont azon következtetést vitatta, amely szerint abból, hogy a tagállam nem hivatkozott a magánhitelező kritériumára, és épp ellenkezőleg azt jelezte, hogy a vitatott intézkedés állami támogatásnak minősül, az következik, hogy az intézkedés ténylegesen állami támogatásnak minősült. Márpedig a Bizottság a (120) preambulumbekezdésben semmi ilyen következtetést nem vont le.

247    Ezenkívül, amennyiben a Bizottság megjegyzi, hogy a magánhitelező kritériuma a adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából nem volt alkalmazható, továbbá ha feltételezzük, hogy a megtámadott határozat (120) preambulumbekezdését akként kell értelemzni, hogy az hallgatólagosan ilyen következtetést tartalmaz, emlékeztetni kell arra, hogy a felperes által felhozott második jogalap mérlegelése során megállapítást nyert, hogy e kritérium alkalmazandó volt a jelen ügy körülményeire. Márpedig, mivel a kritérium mint olyan alkalmazandó, meg kell állapítani, hogy a Bizottság az alkalmazhatósága szempontjából nem tehet különbséget a vitatott intézkedés különböző alternatívái szerint.

248    E tekintetben egyébként hozzá kell tenni, hogy – mint ez megjelenik a fenti 245. pontban – a megtámadott határozat (121) preambulumbekezdéséből egyértelműen kitűnik, hogy a Bizottság megítélése szerint a magánhitelező kritériumának alkalmazása során vizsgálni kell az adóvégrehajtási eljárást, mivel ez az eljárás valós alternatívát jelentett a helyi adóhatóság számára. Más szóval, a Bizottság úgy ítélte meg, hogy ebben az összefüggésben azért kellett érdemben megvizsgálni a magánhitelező kritériumát, mert az adóvégrehajtási eljárás valós alternatívát jelentett, továbbá azért, hogy – mint azt a beadványaiban állítja – megerősítse a megtámadott határozatot.

249    Másodszor, a felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat tévesen alkalmazza a jogot, mivel az adóvégrehajtási eljárás egy magánhitelező számára nem elérhető, a megtámadott határozat pedig nem tesz említést semmilyen hasonló eljárásról, amelyet az ilyen hitelező igénybe vehetett volna. A felperes szerint ebből következik, hogy ez az eljárás a magánhitelező kritériuma címén nem vehető figyelembe.

250    A Bizottság vitatja ezen érvek megalapozottságát.

251    Már megállapítást nyert, hogy a magánhitelező kritériumának alkalmazhatósága nem a nyújtott előny formájától, hanem a fent hivatkozott intézkedés – mint a szóban forgó vállalkozás részvényeseként hozott döntés – minősítésétől függ (lásd analógia útján: 2014. április 3‑i Bizottság kontra Hollandia és ING Groep ítélet, C‑224/12 P, EBHT, EU:C:2014:213, 31. pont; lásd továbbá ebben az értelemben és analógia útján: Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 93. pont). E tekintetben az a kérdés meghatározó, hogy a szóban forgó intézkedés alá van‑e rendelve a gazdasági racionalitás kritériumának oly módon, hogy egy magánhitelező, aki a követelése, vagy legalábbis e követelés legnagyobb része behajtási esélyeinek maximalizálására számít, szintén elfogadhatna ilyen intézkedést (lásd ebben az értelemben: a fent hivatkozott Bizottság kontra Hollandia és ING ítélet, EU:C:2014:213, 36. pont).

252    A jelen ügyben nem vitatott, hogy egy magánhitelező a helyi adóhatósággal azonos módon elfogadhatta, hogy a csődegyezség keretében lemond a követelése egy részéről. Ezzel szemben a felek egyetértenek abban, hogy az adóvégrehajtási eljárás lehetősége csak a helyi adóhatóságot illette meg.

253    Ugyanakkor a fenti 251. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlattal való analógia útján meg kell állapítani, hogy önmagában azon körülmény alapján, hogy az adóvégrehajtási eljárás egy magánhitelező számára nem elérhető, nem zárható ki a magánhitelező kritériumának az adóvégrehajtási eljárás és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából történő elemzése. E körülmény ugyanis nem akadályozza meg a helyi adóhatóság által hozott azon határozat gazdasági racionalitásának ellenőrzését, hogy a csődegyezségi eljárást válassza.

254    Ebben az összefüggésben irrelevánsként figyelmen kívül kell hagyni a felperes által hivatkozott azon ítélkezési gyakorlatot is, amely szerint azon kérdés mérlegelése szempontjából, hogy ugyanezt az intézkedést egy rendes piaci feltételek mellett működő, az államéhoz lehető legközelebbi helyzetben lévő magánbefektető is megtette volna‑e, csak az állam részvényesi minőségében fennálló helyzetéhez kapcsolódó előnyöket és kötelezettségeket kell figyelembe venni, kizárva azokat, amelyek az állam közhatalmi minőségéhez kapcsolódnak (lásd: Bizottság kontra EDF ítélet, fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 79. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

255    Azonkívül ugyanis, hogy ez az ítélkezési gyakorlat nem vonatkozik arra a kérdésre, hogy alkalmazható‑e a magánhitelező kritériuma a követelések behajtására irányuló azon két eljárás előnyeinek és hátrányainak összehasonlítása szempontjából, amelyek közül a magánhitelező számára csak az egyik elérhető, miközben az állami hitelező mindkét eljárást igénybe veheti, meg kell állapítani, hogy a Bizottság kontra EDF ítéletben (fenti 26. pont, EU:C:2012:318, 79. pont) ezen állítás alátámasztása érdekében hivatkozott ítéletekből, vagyis a Belgium kontra Bizottság ítéletből (fenti 51. pont, EU:C:1986:302, 14. pont), az 1986. július 10‑i Belgium kontra Bizottság ítéletből (40/85, EBHT, EU:C:1986:305, 13. pont), az 1994. szeptember 14‑i Spanyolország kontra Bizottság ítéletből (C‑278/92–C‑280/92, EBHT, EU:C:1994:325, 22. pont), valamint a 2003. január 28‑i Németország kontra Bizottság ítéletből (C‑334/99, EBHT, EU:C:2003:55, 134. pont) kitűnik, hogy a piacgazdasági magánhitelező kritériumának alkalmazása során el kell vonatkoztatni minden szociális, regionális politikai vagy ágazati megfontolástól, továbbá hogy nem lehet figyelembe venni olyan egyéb költségeket vagy feladatokat, amelyek közhatalmi minőségében hárulnak az államra.

256    Az eddigi megfontolásokra tekintettel el kell utasítani a felperes által a magánhitelező kritériumának az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából való alkalmazhatóságát illetően előadott érveket.

 A magánhitelező kritériumának az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából való alkalmazásáról (a harmadiktól a hatodikig terjedő érvcsoport)

257    A felperes által a jelen jogalap alátámasztása érdekében felhozott, a harmadiktól a hatodikig terjedő érvcsoport az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárásnak a magánhitelező kritériumával összefüggésben történő összehasonlító mérlegelésére vonatkozik.

258    A felperes először is azt kifogásolja, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (121) és (123) preambulumbekezdésében hibát követett el mind azon időpont, mind pedig azon művelet meghatározását illetően, amelyre a magánhitelező kritériumát alkalmazni kellett. Egyrészt, e határozat (121) preambulumbekezdését illetően egyfelől megjegyzi, hogy az adóvégrehajtási eljárás a csődegyezségi ajánlatot követően jogilag mindaddig nem volt elérhető, amíg a csődegyezségi eljárás folyamatban volt, amit a Bizottság hallgatólagosan elismert. Másfelől egyedül az a kérdés releváns, hogy 2004. július 9‑én az adóvégrehajtási eljárás nyilvánvalóan előnyösebb volt‑e, mint a csődegyezség. Másrészt, a megtámadott határozat (123) preambulumbekezdését illetően a felperes azt állítja, hogy a Bizottságnak nem volt hatásköre értékelni a 2002 novembere és 2003 novembere közötti fizetési haladékokat, és a jelen ügyben releváns egyetlen művelethez kellett volna tartania magát, anélkül hogy feltételezéseket fogalmaz meg olyan kérdésekről, amelyek nem tartoznak a hatáskörébe.

259    Másodszor, a felperes megjegyzi, hogy a megtámadott határozat (123) preambulumbekezdése kizárólag olyan hipotetikus és téves állításokat, valamint olyan, tisztán spekulatív és a Bizottság által meg nem oldott kérdéseket tartalmaz, amelyek nem szolgálhatnának ilyen határozat indokolásaként. Ezenkívül a Bizottság nem foglalkozott azzal a releváns kérdéssel, hogy egy magánhitelező adott volna‑e haladékot az adótartozás megfizetésére.

260    Harmadszor, a felperes lényegében azt kifogásolja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, és figyelmen kívül hagyta a Bíróság által a Frucona Košice kontra Bizottság ítéletben (fenti 21. pont, EU:C:2013:32) adott útmutatásokat, amikor elmulasztotta megvizsgálni a rendelkezésre álló összes olyan információt, amelyek mind az adóvégrehajtási eljárás keretében behajtható összeget, mind pedig az ilyen eljárás költségeit illetően jelentősen befolyásolhatják egy magánhitelező döntéshozatali folyamatát. A válaszban a felperes hozzáteszi, hogy a Bizottság állításával ellentétben ez utóbbi intézmény feladata, hogy a megtámadott határozatban alátámassza azokat a tényeket, amelyek igazolják azt a következtetését, amely szerint az adóvégrehajtás a csődegyezségnél magasabb bevételt eredményezett volna.

261    Negyedszer, a felperes azt állítja, hogy a Bizottság az adóvégrehajtási eljárás lehetséges időtartamát illetően hibákat követett el. E tekintetben egyfelől azt állítja, hogy mivel a Bizottság megelégedett annak elemzés és bizonyítékok nélküli feltételezésével, hogy ezt az eljárást gyorsan le lehetett volna folytatni, elmulasztotta ezt a kérdést megvizsgálni, vagy legalábbis a megtámadott határozatot a jogilag megkövetelt módon megindokolni. A felperes másfelől azt állítja, hogy egy magánhitelező megvizsgálta volna, hogy a vonatkozó jogszabályok alapján mennyi lenne az adóvégrehajtási eljárás várható időtartama, és figyelembe vette volna az adóvégrehajtási eljárás összes velejáróját, köztük azt a kockázatot, hogy a felperest az említett eljárás során fizetésképtelennek nyilvánítják, valamint az ahhoz szükséges időtartamot, hogy olyan vevőt találjanak, aki a szlovák jogszabályokban előírt küszöbértékeket figyelembe véve hajlandó megfizetni a minimális összeget. A Bizottság által arra alapított érvekre adott válaszként, hogy a megtámadott határozatot a rendelkezése álló összes információ figyelembevételével fogadta el, a felperes a válaszbeadványban azt állítja, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottságnak meg kell tennie az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy az elemzéséhez szükséges valamennyi releváns információt beszerezze.

262    A Bizottság az összes fenti érv megalapozottságát.

263    Először is, a Bizottság a felperes érveivel szemben egyfelől előadja, hogy az adóvégrehajtási eljárást le lehetett volna folytatni a csődegyezségi eljárás megindítása előtt, valamint abban az esetben, ha a nemzeti bíróságok megtagadják a csődegyezség jóváhagyását. Másfelől, a felperes által a megtámadott határozat (123) preambulumbekezdésére vonatkozóan előadott érvelés a Szlovák Köztársaság uniós csatlakozását megelőző eseményekkel kapcsolatos megjegyzés téves értelmezésén alapul. A Bizottság mindössze arra utalt, hogy az érintett tagállam magatartása a magánhitelező kritériumára tekintettel már a csődegyezség megkötését megelőzően vitatható volt, anélkül azonban, hogy szükségesnek ítélte volna ezzel a körülménnyel alátámasztani azt a következtetést, hogy egy magánhitelező semmiképp nem választotta volna a csődegyezséget.

264    Másodszor, a Bizottság azt állítja, hogy az a kérdés, hogy a csődegyezséget megelőző fizetési haladékok mentesek voltak‑e minden támogatástól, nem releváns azon következtetés szempontjából, amely szerint a csődegyezség állami támogatásnak minősült. A megtámadott határozat (122) és (123) preambulumbekezdése olyan megjegyzéseket tartalmaz, amelyek lényegtelenek azon indokolás szempontjából, amelyen a támogatás létezésével kapcsolatos következtetés alapul.

265    Harmadszor, a Bizottság megjegyzi, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a felperesnek kell egyértelműen, objektív és ellenőrizhető szempontok alapján bizonyítania, hogy az érintett tagállam nem magán gazdasági szereplői minőségében nyújtotta az előnyt, és azt a piacon is be lehetett volna szerezni. Márpedig, mivel a felperes semmilyen kísérletet nem tett a szükséges adatok szolgáltatására, a Bizottság úgy véli, hogy figyelembe kellett vennie az összes rendelkezésre álló információt, és mindezek ellenére mérlegelnie kellett azon állítás hitelességét, amely szerint nem létezett semmilyen támogatás, mivel a tagállam ugyanúgy járt el, mint egy magánhitelező, pontosítva, hogy a Bizottság az adóvégrehajtási eljárást a megtámadott határozat megerősítése érdekében vizsgálta meg. Mindenesetre megalapozatlanok az adóvégrehajtási eljárás keretében behajtható összegre, valamint ezen eljárás költségeire vonatkozóan a felperes által előadott érvek. Ez utóbbi címen a Bizottság megjegyzi, hogy elfogadottnak tűnik, hogy az adóvégrehajtási eljárás nem jár annyi adminisztratív kiadással, mint a felszámolási eljárás, pontosítva, hogy a Bizottság a figyelembe veendő bármilyen más költségeket illetően nem rendelkezett semmilyen információval.

266    Negyedszer, a Bizottság a felperes érveivel szemben előadja, hogy megvizsgálta a felszámolási eljárás időtartamát, és az ezzel kapcsolatban rendelkezésre álló adatok hiányossága ellenére arra következtetett, hogy a felszámolási eljárásra jellemző lassúságra való hajlamhoz képest az, hogy az adóvégrehajtási eljárást maga a hitelező folytatja le, kedvezően befolyásolja az említett eljárás hatékonyságát, következésképpen pedig időtartamát.

267    A fenti 131–147. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatra tekintettel kell megvizsgálni a Bizottság által az adóvégrehajtási eljárásra és a csődegyezségi eljárásra vonatkozóan a magánhitelező kritériumának alkalmazása szempontjából lefolytatott összehasonlító mérlegelés megalapozottságát.

268    Ezen ítélkezési gyakorlat szerint először is, a Bizottságnak a jelen ügyben azt kellett eldöntenie, hogy a megfelelően körültekintő és gondos, a szlovák hatóságokéhoz lehető legközelebbi helyzetben lévő magánhitelező ahhoz, hogy a neki járó összegek megfizetését elérje, a fenti 136. pontban említett tényezőket figyelembe véve nyilvánvalóan előnyben részesítette volna‑e az adóvégrehajtási eljárást a csődegyezségi ajánlathoz képest. Ennek érdekében a legelőnyösebb alternatíva azonosításához a Bizottságnak a magánhitelező érdekei szerint össze kellett hasonlítania az említett eljárások mindegyikének előnyeit és hátrányait (lásd a fenti 132–137. pontot).

269    Továbbá, amikor a Bizottság a magánhitelező kritériumával összefüggésben a fenti 133. pont szerinti átfogó mérlegelést folytatja le, az érintett tagállam által szolgáltatott adatokon kívül figyelembe veszi az adott ügyben releváns összes többi adatot is. Így, amennyiben a magánbefektető kritériuma alkalmazhatónak tűnik, a Bizottság feladata, hogy az érintett tagállamot felhívja mindazon releváns információk szolgáltatására, amelyek lehetővé teszik a Bizottság számára annak ellenőrzését, hogy e kritérium alkalmazásának feltételei teljesülnek‑e. Ezért a magánhitelező kritériuma alkalmazási feltételeinek teljesülésével kapcsolatos bizonyítási kötelezettség a Bizottságra hárul. Ez annál inkább így van, ha a megtámadott határozat nem olyan adatok szolgáltatásának elmulasztásán alapul, amelyeket a Bizottság az érintett tagállamtól kért, hanem azon a megállapításon, hogy egy magánhitelező nem ugyanolyan magatartást tanúsított volna, mint az említett tagállam hatóságai, amely megállapítás feltételezi, hogy a Bizottságnak a határozata előkészítéséhez szükséges valamennyi releváns adat a rendelkezésére állt (lásd a fenti 138. és 139. pontot).

270    Végül a fenti 147. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy azok a bizonyítékok, amelyekre a Bizottság a mérlegelését alapította, tartalmazzák‑e a figyelembe veendő összes adatot, valamint hogy e bizonyítékok alátámasztják‑e a belőlük levont következtetéseket, pontosítva, hogy a fenti 134. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében relevánsnak kell tekinteni minden olyan információt, amely nem elhanyagolható módon befolyásolhatja a megfelelően körültekintő és gondos, az érintett állami hitelezőéhez lehető legközelebbi helyzetben lévő olyan magánhitelező döntéshozatali folyamatát, aki pénzügyi nehézségekkel küzdő adóstól próbálja visszakövetelni a neki járó összegeket.

271    A jelen ügyben nem vitatott, hogy a közigazgatási eljárás során sem a Szlovák Köztársaság, sem pedig a felperes nem végezte el a csődegyezségi eljárásnak és az adóvégrehajtási eljárásnak a magánhitelező kritériuma címén történő összehasonlítását. Különösen, az iratanyag adataiból kitűnik, hogy a felperes a hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozatra tett észrevételeiben megelégedett annak állításával, hogy az adóvégrehajtási eljárást a jelen ügyben nem lehetett volna alkalmazni, mivel az ilyen eljárás lefolytatását megakadályozza vagy a felszámolási eljárás, vagy a csődegyezségi eljárás megindítása. A felperes hozzátette, hogy ha nem tett volna csődegyezségi ajánlatot, a pénzügyi helyzete annyira leromlott volna, hogy néhány héten belül túlzott eladósodottsági helyzetbe került volna, következésképpen pedig jogszabályi előírások kötelezték volna vagy mérleg benyújtására, vagy csődegyezségi ajánlat tételére. A szlovák hatóságok a felperes ezen észrevételére adott válaszként különösen kiemelték, hogy az adóvégrehajtási eljárást azt követően is meg lehetett volna indítani, hogy a nemzeti bíróságok megtagadták a csődegyezség jóváhagyását.

272    Ugyanakkor a megtámadott határozatból kitűnik, hogy a Bizottság azzal az indokkal folytatta le az adóvégrehajtási eljárás és a csődegyezségi eljárás ezen összehasonlítását, hogy az előbbi valós alternatíva lett volna az adóhatóság számára akár a csődegyezségi eljárás megkezdése előtt, akár pedig azon vétó után, amellyel a csődegyezségi ajánlattal szemben élhetett volna (a megtámadott határozat (121) preambulumbekezdése). A Bizottság lényegében arra a következtetésre jutott, hogy az adóvégrehajtási eljárás magasabb bevételt eredményezett volna, mint a csődegyezség (a megtámadott határozat (127) preambulumbekezdése), továbbá hogy egy magánhitelező, amennyiben erre lehetősége lett volna, a csődegyezségi ajánlattal szemben előnyben részesítette volna az adóvégrehajtást (a megtámadott határozat (124) preambulumbekezdése).

273    E tekintetben a Bizottság először is – megjegyezve, hogy a szlovák hatóságok és a felperes eltérő állásponton vannak a biztosítékul adott állóeszközök értékét illetően, továbbá úgy ítélve meg, hogy nem volt szükséges eldönteni, hogy melyik adat helyes (a megtámadott határozat (122) preambulumbekezdése) – megállapította, hogy ha a felperes aktív eszközeinek értéke ténylegesen csak a biztosíték felét érte el, ez azt jelenti, hogy a 2002 novembere és 2003 novembere között biztosított fizetési haladékok ellenében megkövetelt biztosítékok nem voltak elegendők. E feltételek mellett e haladékok minden valószínűség szerint nem feleltek meg a magánhitelező kritériumának. Úgy ítélve meg, hogy nem volt szükséges eldöntenie, hogy ezek az intézkedések állami támogatásnak minősültek‑e, a Bizottság ugyanakkor megállapította, hogy ha már az említett haladékok is állami támogatásnak minősültek, akkor már nem lehet a magánhitelező kritériumára hivatkozni a halasztott tartozás későbbi (részleges) leírásakor (a megtámadott határozat (123) preambulumbekezdése).

274    Márpedig, mint azt a felperes helyesen állítja, és anélkül, hogy egyáltalán vizsgálni kellene, hogy a Bizottság hatáskörrel rendelkezett‑e a 2002 novembere és 2003 novembere közötti fizetési haladékok elbírálására, meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat e tisztán hipotetikus indokolása önmagában nem igazolhatja azt a következtetést, amely szerint az adótartozás részleges elengedése olyan előnyt biztosított a felperesnek, amelyhez piaci feltételek mellett nem juthatott volna hozzá. A Bizottság ugyanis e szakaszban megelégszik feltételezések megfogalmazásával, anélkül hogy megvizsgálná az általa így felvetett kérdéseket, továbbá hogy e feltételezések alátámasztása érdekében bármit is előadna, valamint hogy azokból bármilyen végleges következtetést levonna.

275    Másfelől a Bizottság elismeri a beadványaiban, hogy az a kérdés, hogy a csődegyezséget megelőző fizetési haladékok mentesek voltak‑e minden támogatástól, nem releváns azon következtetés szempontjából, amely szerint a csődegyezség állami támogatásnak minősült, továbbá hogy a megtámadott határozat (122) és (123) preambulumbekezdése olyan megjegyzéseket tartalmaz, amelyek lényegtelenek azon indokolás szempontjából, amelyen az állami támogatás létezésével kapcsolatos következtetés alapul.

276    Másodszor, a Bizottság a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy még ha a biztosítékul adott állóeszközök összege csak 194 millió SKK is volt, egy magánhitelező akkor is az adóvégrehajtási eljárást részesítette volna előnyben (a megtámadott határozat (124) preambulumbekezdése). E tekintetben a Bizottság megállapította, hogy az adóhatóság ilyen eljárás keretében közvetlenül lefolytathatta volna az adós aktív eszközeinek átruházását. A Bizottság szerint a csődegyezség megkötésének időpontjában a felperes forgóeszközeinek értéke – vagyis a készletek címén 43 millió SKK, a lejárt követelések címén legalább 37 millió SKK, készpénzben pedig 161 millió SKK – meghaladta a csődegyezség keretében kínált összeget. A Bizottság hozzátette, hogy a felperes legalább 194 millió SKK értékű állóeszközökkel rendelkezett (a megtámadott határozat (125) preambulumbekezdése). Végül megállapította, hogy a felszámolással ellentétben az adóvégrehajtási eljárásban nem merültek volna fel eljárási illetékek, továbbá mivel ezt az eljárást az adóhatóság maga kezdeményezte volna és maga folytatta volna le, feltételezhető volt, hogy azt gyorsan le lehetett volna bonyolítani (a megtámadott határozat (126) preambulumbekezdése). E körülményekre tekintettel a Bizottság megállapította, hogy az adóvégrehajtási eljárás magasabb bevételt eredményezett volna, mint a csődegyezség (a megtámadott határozat (127) preambulumbekezdése).

277    E tekintetben mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a Bizottság mérlegelése a felszámolás keretében végzett értékelések átvételén alapul.

278    A fenti 201. pontban viszont megállapítást nyert, hogy ezt az értékelést az iratanyag adatai a jogilag megkövetelt módon nem támasztják alá.

279    Továbbá, az adóvégrehajtási eljárás időtartamát illetően a Bizottság arra szorítkozott, hogy annak „gyors lebonyolítása feltételezhető”, különösen a felszámolási eljárással összehasonlítva, mivel azt az adminisztráció maga kezdeményezte volna és maga folytatta volna le. Ezzel szemben a Bizottság egyáltalán nem végezte el ezen időtartam értékelését, akár a jelen ügy körülményeire tekintettel, akár legalább átlagosan, figyelembe véve az eljárásnak a szlovák jogszabályokban előírt szakaszait. A Bizottság egyébként a beadványaiban elismeri az adóvégrehajtási eljárás időtartama tárgyában rendelkezésre álló adatok elégtelenségét.

280    Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy az eljárások időtartama olyan tényező, amely nem elhanyagolható módon befolyásolhatja a magánhitelező döntéshozatali folyamatát (lásd ebben az értelemben: Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, fenti 21. pont, EU:C:2013:32, 81. pont).

281    Végül emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a kedvezményezett vállalkozás helyzete a magánhitelező kritériuma alkalmazási feltételeinek átfogó mérlegelése szempontjából releváns körülmény lehet (lásd ebben az értelemben és analógia útján: Westdeutsche Landesbank Girozentrale és Land Nordrhein‑Westfalen kontra Bizottság ítélet, fenti 56. pont, EU:T:2003:57, 253. pont; 2015. június 30‑i Hollandia és társai kontra Bizottság ítélet, T‑186/13, T‑190/13 és T‑193/13, EU:T:2015:447, 88. pont).

282    Márpedig, jóllehet a közigazgatási eljárás során a felperes kiemelte, hogy az adóvégrehajtási eljárás félbeszakadhatott volna annak következtében, hogy esetleg kénytelen lett volna benyújtani a mérlegét, figyelembe véve a pénzügyi helyzetének romlását, a Bizottság a megtámadott határozatban semmilyen módon nem vette figyelembe e körülményt, és még csak annak esélyeit sem értékelte, hogy az adóvégrehajtási eljárás a jelen ügyben e körülményekre tekintettel milyen eredménnyel folytatható le. Ezt a hiányosságot nem pótolhatja a Törvényszék előtt tett azon kijelentés, amely szerint a felperes ezen állítása tisztán spekulatív jellegű.

283    Másfelől hozzá kell tenni, hogy az adóvégrehajtási eljárás költségeit illetően a Bizottság megelégedett annak kijelentésével, hogy ezen eljárásban a felszámolási eljárástól eltérően nem merültek volna fel eljárási illetékek. Ezzel szemben a megtámadott határozatból semmilyen módon nem tűnik ki, hogy a Bizottság megvizsgálta volna azt a kérdést, hogy az adóvégrehajtási eljárás során keletkezhettek volna‑e bármilyen jellegű költségek. Nem tért ki arra sem, hogy az ilyen költségek adott esetben mennyire jelentősen befolyásolhatták az ilyen eljárásban behajtható összeget.

284    Ezért úgy tűnik, hogy a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában a Bizottság nem rendelkezett olyan konkrét adatokkal, amelyek alapján kijelenthette volna, hogy egy magánhitelező a 2004. július 9‑i állapot szerint nyilvánvalóan az adóvégrehajtási eljárást választotta volna.

285    E következtetés anélkül irányadó, hogy egyáltalán meg kellene vizsgálni a felperes azon egyéb érveit, amelyek lényegében a következőkre vonatkoztak: az adóvégrehajtás keretében történő közvetlen értékesítés lehetőségére és valószínűségére; az aktív eszközök azon értékére, amelyet adott esetben szakértő határozott volna meg; az aktív eszközök felszámolási eljárás keretében történő értékesítéséből származó várható bevétel értékelése során meghatározott számadatok felhasználására; az adóvégrehajtási eljárás esetén alkalmazandó jogszabályi küszöbértékekre, és arra, hogy azok hogyan befolyásolnák az aktív eszközök Bizottság által megjelölt összegek ellenében történő átruházásának lehetőségét; az L. felszámolására, valamint a felperes aktív eszközei elherdálásának kockázatára.

286    A fenti 284. pontban levont következtetést nem vonják kétségbe a Bizottság érvei.

287    Egyrészt, a Bizottság megjegyzi, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a felperesnek kell egyértelműen, objektív és ellenőrizhető szempontok alapján bizonyítania, hogy az érintett tagállam nem magán gazdasági szereplői minőségében nyújtotta a szóban forgó előnyt, és azt a piacon is be lehetett volna szerezni. A Bizottság hozzáteszi, hogy a két eljárás összehasonlítását a rendelkezésére álló adatok alapján folytatta le, és nem rendelkezett olyan adatokkal, amelyeket a felperes szolgáltathatott volna azon álláspontjának alátámasztása érdekében, amely szerint az adóvégrehajtási eljárás kevésbé volt előnyös, mint a csődegyezségi eljárás.

288    Ugyanakkor, tekintettel a fenti 138., 139., 141. és 269. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra, meg kell állapítani, hogy mivel a Bizottság az adóvégrehajtási eljárás és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából a magánhitelező kritériumát alkalmazta, és lényegében megállapította, hogy egy magánhitelező az előbbi eljárást részesítette volna előnyben az utóbbihoz képest, nem elégedhetett volna meg alá nem támasztott és ellenőrizhetetlen feltételezések megfogalmazásával azon az alapon, hogy nem állt rendelkezésére elegendő információ. Nem támaszkodhatott volna az e kritérium alkalmazásával kapcsolatos azon ítélkezési gyakorlatra sem, amelyből kitűnik, hogy annak az érintett tagállamnak vagy érintett félnek kell bizonyítania, hogy a vitatott intézkedés az említett tagállam magán gazdasági szereplői minőségéből ered, aki erre hivatkozik, annak igazolása érdekében, hogy a Bizottság ilyen adatok hiányában megelégedhessék azzal, hogy e kritérium alkalmazásának szakaszában ilyen pontatlan következtetéseket vonjon le.

289    Másrészt, a fenti 284. pontban levont következtetést nem vonják kétségbe a Bizottság által a felperes érveire válaszként felhozott egyéb érvek. A Bizottság ezen érvei lényegében a következőkre vonatkoznak: az adóvégrehajtás keretében történő közvetlen értékesítés lehetőségére és valószínűségére; az aktív eszközök azon értékére, amelyet adott esetben szakértő határozott volna meg; az aktív eszközök felszámolási eljárás keretében történő értékesítéséből származó várható bevétel értékelése során meghatározott összegek felhasználására; az L. felszámolására; az adóvégrehajtási eljárás esetén alkalmazandó jogszabályi küszöbértékekre, valamint a felperes aktív eszközei elherdálásának kockázatára.

290    Márpedig egyfelől meg kell jegyezni, hogy a fenti 284. pontban levont következtetés egyedül annak megállapításán alapul, hogy a Bizottságnak nem álltak rendelkezésére olyan konkrét adatok, amelyek alapján kijelenthette volna, hogy egy magánhitelező a 2004. július 9‑i állapot szerint nyilvánvalóan az adóvégrehajtást választotta volna. Másfelől e következtetést – amely a felperes arra alapított érveinek való helytadásból következik, hogy a Bizottság, amelynek bizonyítania kellene, hogy a magánhitelező kritériumai a jelen ügyben nem teljesültek, az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása keretében elmulasztotta mérlegelni az időtartamot és a költségeket, valamint a felperes saját gazdasági helyzetét – a Törvényszék anélkül vonta le, hogy egyáltalán vizsgálni kellett volna a felperes által felhozott és a fenti 285. pontban felsorolt többi érvet. Márpedig, mivel a Bizottság a fenti 289. pontban említett érveit a felperes utóbbi érveire adott válaszként terjesztette elő, semmiképp nem fordíthatják meg a fenti 284. pontban levont következtetést.

291    Az eddigi megfontolások összességére tekintettel a felperes által felhozott negyedik jogalap megalapozott.

292    Következésképpen, különösen pedig tekintettel a fenti 236. és 291. pontban levont következtetésekre, a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni.

 A költségekről

293    A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárásokban felmerült költségeket is.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a Szlovák Köztársaság által a Frucona Košice, a.s. részére nyújtott SA.18211. (C 25/2005.) (korábbi NN 21/2005.) sz. állami támogatásról szóló, 2013. október 16‑i 2014/342/EU bizottsági határozatot megsemmisíti.

2)      A Bizottság a saját költségein kívül köteles viselni a Frucona Košice részéről felmerült költségeket, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárásokban felmerült költségeket is.

Martins Ribeiro Gervasoni Madise

Kihirdetve Luxembourgban, a 2016. március 16‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

A jogvita előzményei

A felperes helyzetének alakulása és a csődegyezség

A közigazgatási eljárás

Az eredeti határozat

A Törvényszék és a Bíróság előtti eljárások

A megtámadott határozat

Az eljárás és a felek kérelmei

A jogkérdésről

A védelemhez való jog megsértésére alapított első jogalapról

A megtámadott határozat (83) preambulumbekezdését érintő téves jogalkalmazásra alapított második jogalapról

Az azon következtetést érintő ténybeli és jogi hibákra alapított harmadik jogalapról, amely szerint a felszámolási eljárás a csődegyezségi eljárásnál kedvezőbb lett volna

Az ítélkezési gyakorlat előzetes felidézése

A felperes aktív eszközei felszámolási eljárás keretében történő értékesítéséből származó bevétel értékelésének megalapozottságáról (második érvcsoport)

A felszámolási eljárás időtartamával, valamint annak a magánhitelező választására gyakorolt hatásával kapcsolatos mérlegelés megalapozottságáról (a harmadik, negyedik és ötödik érvcsoport)

Az azon következtetést érintő hibákra alapított negyedik jogalapról, amely szerint az adóvégrehajtási eljárás a csődegyezségi eljárásnál kedvezőbb lett volna

A magánhitelező kritériumának az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából történő alkalmazhatóságáról (az első és a második érvcsoport)

A magánhitelező kritériumának az adóvégrehajtási és a csődegyezségi eljárás összehasonlítása szempontjából való alkalmazásáról (a harmadiktól a hatodikig terjedő érvcsoport)

A költségekről

* Az eljárás nyelve: angol.