MACIEJ SZPUNAR
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2020. április 30.(1)
C‑36/20. PPU. sz. ügy
VL
ellen folytatott
büntetőeljárás,
a Ministerio Fiscal
részvételével
(a Juzgado de Instrucción nº 3 de San Bartolomé de Tirajana [San Bartolomé de Tirajana 3. sz. vizsgálóbírósága, Spanyolország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – Határellenőrzések, menekültügy és bevándorlás – Menekültpolitika – A nemzetközi védelem megadására vonatkozó eljárás – 2013/32/EU irányelv – 6. cikk – Az eljáráshoz való hozzáférés – Egyéb hatóságok, amelyekhez feltehetően nemzetközi védelem iránti kérelmekkel fordulnak, de nyilvántartásba vételükre hatáskörrel nem rendelkeznek – Az »egyéb hatóságok« fogalma – A nemzetközi védelmet kérelmezők befogadására vonatkozó szabályok –2013/33/EU irányelv – 8. cikk – A kérelmező őrizetbe vétele – A visszaküldés tilalmának elve”
I. Bevezetés
1. „Humanizmus vitathatatlanul szükséges a menekültek jogainak megóvásához. Ebben jelenik meg a másokkal, a közös élettel való törődés […]. A humanizmus azonban nem elég. Az csak az embertelenségre adott válasz pozitív oldalát jeleníti meg; a negatív oldal csak hirtelen mutatkozik meg az álarcok mögött, amikor az előzékenység meghajlik a szükség előtt. A jogok a kötelezettségek pozitív oldalát jelentik. E kötelezettségvállalások ércszilárdságú alapokon nyugszanak. El lehet ugyan törölni őket, de ahhoz kollektív döntés kell.”(2)
2. Ebben a szellemben fogom elemezni a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet.
3. A Juzgado de Instrucción nº 3 de San Bartolomé de Tirajana (San Bartolomé de Tirajana 3. sz. vizsgálóbírósága, Spanyolország) által előterjesztett kérdések lényegében a 2013/32/EU irányelv(3) 6. cikke (1) bekezdésének és 26. cikkének, valamint a 2013/33/EU irányelv(4) 17. cikke (1) és (2) bekezdésének és 8. cikke (3) bekezdésének értelmezésére vonatkoznak.
4. A jelen ügy egy többek között egy mali állampolgárral szemben hozott visszaküldési határozattal függ össze, aki nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesztett elő a kérdést előterjesztő bíróság előtt, azt követően, hogy a csónakot, amelyben tartózkodott, a part mellett elfogták az egyik tagállam hatóságai.
5. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján a Bíróságnak mindenekelőtt első alkalommal kell foglalkoznia azzal a kérdéssel, hogy egy olyan igazságügyi hatóság, mint a vizsgálóbíró, amely a nemzeti jog értelmében hatáskörrel rendelkezik a harmadik állambeli állampolgárok idegenrendészeti fogdába helyezésének elrendelésére, a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett olyan „egyéb hatóságnak” tekinthető‑e, amelyhez feltehetően nemzetközi védelem iránti kérelmekkel fordulnak. Amennyiben e kérdésre igenlő választ ad, a Bíróságnak ezt követően el kell döntenie, hogy e hatóságnak tájékoztatnia kell‑e a nemzetközi védelmet kérelmezőt azokról a releváns információkról, amelyek lehetővé teszik számára a kérelem benyújtását. Végül a Bíróságnak alkalma nyílik arra, hogy döntsön arról, hogy az érintettek mikor szerzik meg a nemzetközi védelmet kérelmező jogállását, valamint azokról a következményekről, amelyeket e jogállás megszerzése eredményez az őrizet feltételeire nézve.
II. Jogi háttér
A. A nemzetközi jog
6. A menekültek helyzetére vonatkozó, 1951. július 28‑án Genfben aláírt egyezmény(5), amelynek minden tagállam részes fele,(6) 1954. április 22‑én lépett hatályba (a továbbiakban: Genfi Egyezmény), amelyet kiegészített és módosított a menekültek helyzetére vonatkozó, 1967. január 31‑i New York‑i jegyzőkönyv, amely 1967. október 4‑én lépett hatályba (a továbbiakban: Jegyzőkönyv).
7. Ezen egyezmény preambuluma rögzíti, hogy az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosát azzal bízták meg, hogy ellenőrizze a menekültek védelmét szolgáló nemzetközi egyezmények alkalmazását. Az egyezmény 35. cikke előírja, hogy az államok „vállalják, hogy együttműködnek az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztos Hivatalával […] a szervezet feladatainak teljesítésében, és különösképpen segítik az Egyezmény rendelkezései alkalmazásának ellenőrzésében”.
8. Az említett egyezmény 1. cikkének A. része úgy határozza meg a „menekült” fogalmát, hogy az többek között minden olyan személy, aki „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni; vagy aki állampolgársággal nem rendelkezve és korábbi szokásos tartózkodási helyén kívül tartózkodva ilyen események következtében nem tud, vagy az üldözéstől való félelmében nem akar oda visszatérni”.
9. Ugyanezen egyezmény 3. cikke szerint „[a] Szerződő Államok ezen Egyezmény rendelkezéseit a menekültekre faji, vallási vagy származási ország szerinti megkülönböztetés nélkül alkalmazzák”.
10. A Genfi Egyezmény 33. cikkének (1) bekezdése értelmében „[e]gyetlen Szerződő Állam sem utasítja ki vagy küldi vissza (»refouler«) a menekültet azon ország területének határára, ahol élete vagy szabadsága faji, vallási okokból, nemzeti hovatartozása miatt, vagy abból az okból van veszélyeztetve, hogy bizonyos társadalmi csoporthoz tartozik, vagy bizonyos politikai véleményt vall”.
B. Az uniós jog
1. Az Európai Unió Alapjogi Chartája
11. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) „A menedékjog” című 18. cikke értelmében:
„A [Genfi Egyezmény] és [a Jegyzőkönyv] rendelkezéseivel, valamint az Európai Unióról szóló szerződéssel és az Európai Unió működéséről szóló szerződéssel (a továbbiakban: a Szerződések) összhangban a menedékjogot biztosítani kell.”
12. A Charta „Védelem a kitoloncolással, a kiutasítással és a kiadatással szemben” című 19. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) Tilos a kollektív kiutasítás.
(2) Senki sem toloncolható ki vagy utasítható ki olyan államba, vagy adható ki olyan államnak, ahol komolyan fenyegeti az a veszély, hogy halálra ítélik, kínozzák, vagy más embertelen bánásmódnak vagy büntetésnek vetik alá.”
2. A 2013/32 irányelv
13. A 2013/32 irányelv „Hatáskörrel rendelkező hatóságok” című 4. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„A tagállamok valamennyi eljárásra kijelölnek egy eljáró hatóságot, amely ezen irányelv rendelkezései szerint felelős a kérelmek megfelelő vizsgálatáért. A tagállamok biztosítják, hogy a fenti hatóság megfelelő eszközökkel – ideértve kellő számú szakszemélyzettel – rendelkezzen ahhoz, hogy ezen irányelvvel összhangban elláthassa feladatait.”
14. Ezen irányelvnek „Az eljáráshoz való hozzáférés” című 6. cikke a következőket írja elő:
„(1) Ha bárki nemzetközi védelemért folyamodik [helyesen: nemzetközi védelem iránti kérelmet terjeszt elő] valamely, a nemzeti jog alapján az ilyen kérelmek nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatósághoz, a nyilvántartásba vételre a kérelmezést [helyesen: a kérelem előterjesztését] követő három munkanapon belül sor kell, hogy kerüljön.
Ha olyan egyéb hatósághoz folyamodnak nemzetközi védelemért [helyesen: Ha a nemzetközi védelem iránti kérelmet olyan hatósághoz terjesztik elő], amelyhez feltehetően ilyen kérelmek érkeznek, de a nemzeti jog alapján nincs hatásköre a nyilvántartásba vételre, a tagállamok biztosítják, hogy a nyilvántartásba vételre a kérelmezést [helyesen: a kérelem előterjesztését] követő hat munkanapon belül sor kerüljön.
A tagállamok gondoskodnak arról, hogy a fentebb említett egyéb hatóságok, amelyekhez feltehetően nemzetközi védelem iránti kérelmekkel fordulnak – mint például a rendőrség, a határőrség, a bevándorlási hivatal és a fogdák személyzete – a megfelelő információk birtokában legyenek, és személyzetük részesüljön a feladatai ellátásához szükséges szintű képzésben, valamint utasítást kapjon arra, hogy tájékoztassa a kérelmezőket arról, hogy hová és hogyan kell benyújtani a nemzetközi védelem iránti kérelmet.
(2) A tagállamok biztosítják, hogy a nemzetközi védelemért folyamodó [helyesen: a nemzetközi védelem iránti kérelmet előterjesztő] személyeknek ténylegesen lehetőségük legyen arra, hogy kérelmüket mielőbb benyújtsák. Ha a kérelmező nem saját maga nyújtja be a kérelmet, a tagállamok ennek megfelelően alkalmazhatják a 28. cikket.
(3) A (2) bekezdés sérelme nélkül a tagállamok előírhatják, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmek személyesen és/vagy valamely kijelölt helyen kerüljenek benyújtásra.
(4) A (3) bekezdés sérelme nélkül a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtottnak tekintendő, amint a kérelmező által benyújtott kérelem vagy amennyiben a nemzeti jog így rendelkezik, egy hivatalos jelentés beérkezett az érintett tagállam illetékes hatóságához.
(5) Amennyiben nagyszámú harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy egyidejűleg kérelmez nemzetközi védelmet, és ez a gyakorlatban nagyon megnehezíti az (1) bekezdésben megállapított határidő tiszteletben tartását, a tagállamok rendelkezhetnek arról, hogy e határidőt 10 munkanapra meghosszabbítják.”
15. Az említett irányelvnek a „Tájékoztatás és tanácsadás fogdákban és határátkelőhelyeken” című 8. cikke a következőket írja elő:
„(1) Amennyiben arra utaló jelek vannak, hogy fogdában fogva tartott vagy külső határon lévő határátkelőhelyen – ideértve a tranzitzónákat is – lévő harmadik országbeli vagy hontalan állampolgárok nemzetközi védelemért kívánnak folyamodni [helyesen: harmadik országbeli állampolgárok vagy hontalanok nemzetközi védelem iránti kérelmet kívánnak előterjeszteni], a tagállamok tájékoztatást biztosítanak számukra e lehetőségről. Ezen fogdákban és határátkelőhelyeken a tagállamok intézkednek a menekültügyi eljárások igénybevételének megkönnyítése érdekében szükséges tolmácsolásról.
(2) A tagállamok biztosítják, hogy a kérelmezők számára tanácsadást és segítséget nyújtó szervezetek és személyek ténylegesen találkozni tudjanak a külső határokon működő határátkelőhelyeken – ideértve a tranzitzónákat is – tartózkodó kérelmezőkkel. A tagállamok szabályokat írhatnak elő az említett szervezetek és személyek e területeken való tartózkodására vonatkozóan, és előírhatják többek között azt, hogy a határátkelőhelyekre történő belépés a tagállamok hatáskörrel rendelkező hatóságaival való megállapodás függvénye. A találkozást csak abban az esetben lehet korlátozni, ha az a nemzeti joggal összhangban, objektív tényezők alapján a határátkelőhely biztonsága, közrendje vagy igazgatása érdekében szükséges, és a találkozást ez nem korlátozza súlyos mértékben, illetve nem teszi lehetetlenné.”
16. Ugyanezen irányelvnek az „Őrizet” című 26. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) A tagállamok senkit sem tarthatnak őrizetben kizárólag azon az alapon, hogy az érintett nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be [helyesen: kérelmezőnek minősül]. Az őrizetben tartás okainak és feltételeinek, valamint az őrizetben tartott kérelmezők számára biztosított garanciáknak összhangban kell lenniük a [2013/33] irányelvvel.
(2) Egy kérelmező őrizetben tartása esetén a tagállamok – a [2013/33] irányelvvel összhangban – biztosítják a gyors bírósági felülvizsgálat lehetőségét.”
3. A 2013/33 irányelv
17. A 2013/33 irányelv „Őrizet” című 8. cikke kimondja:
„(1) A tagállamok senkit sem tarthatnak őrizetben [helyesen: vehetnek őrizetbe] kizárólag azon az alapon, hogy az érintett a [2013/32 irányelvnek] megfelelően kérelmet nyújtott be.
(2) Amennyiben szükségesnek bizonyul, valamint az egyes esetek egyéni értékelése alapján a tagállamok őrizetbe vehetik a kérelmezőt, amennyiben kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony.
(3) A kérelmezőt csak akkor lehet őrizetbe venni, ha:
a) arra személyazonossága vagy állampolgársága meghatározása vagy ellenőrzése céljából van szükség;
b) arra a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásához alapul szolgáló – az őrizet mellőzése esetén be nem szerezhető – adatok megállapítása céljából van szükség és különösen abban az esetben, ha fennáll a kérelmező szökésének veszélye;
c) arra azért van szükség, hogy az eljárás keretében döntést hozzanak arról, hogy a kérelmező beléphet‑e az ország területére;
d) a harmadik országok illegálisan [helyesen: jogellenesen] tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról szóló, 2008. december 16‑i 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv[(7)] szerint kiutasítási eljárás folyik ellene, és amiatt tartják őrizetben, hogy előkészítsék a kiutasítását és/vagy lefolytassák a kitoloncolási eljárást, továbbá ha az adott tagállam objektív kritériumok alapján bizonyítani tudja – ideértve azt is, hogy a kérelmezőnek már volt lehetősége igénybe venni a menekültügyi eljárást –, hogy alapos okkal feltételezhető, hogy a kérelmező pusztán azért folyamodik nemzetközi védelemért, hogy késleltesse vagy meghiúsítsa a kiutasítási határozat végrehajtását;
e) a nemzetbiztonság vagy a közrend védelme szükségessé teszi;
f) az összhangban van az egy harmadik ország állampolgára, illetve hontalan személy [helyesen: egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy] által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet[(8)] 28. cikkével.
Az őrizetben tartás okait [helyesen: őrizetbe vétel okait] a nemzeti jog állapítja meg.
(4) A tagállamok nemzeti jogukban biztosítják az őrizet alternatíváival – úgymint a hatóságoknál való rendszeres jelentkezéssel, pénzügyi garancia [helyesen: pénzügyi biztosíték] letétbe helyezésével vagy egy kijelölt helyen való tartózkodásra vonatkozó kötelezettséggel – kapcsolatos szabályok megállapítását.”
18. Ezen irányelv „Biztosítékok az őrizetben tartott kérelmezők számára” című 9. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„A kérelmezőt a lehető legrövidebb időre és kizárólag a 8. cikk (3) bekezdésében meghatározott okok fennállásának idejére lehet őrizetbe venni és ott tartani [helyesen: A kérelmezőt kizárólag a lehető legrövidebb időre és a 8. cikk (3) bekezdésében meghatározott okok fennállásának idejére lehet őrizetbe venni].”
19. Az említett irányelv „A befogadás anyagi feltételeire és az egészségügyi ellátásra vonatkozó általános szabályok” című 17. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:
„A tagállamok biztosítják, hogy a befogadás anyagi feltételei a nemzetközi védelem iránti kérelmük benyújtása időpontjában a kérelmezők rendelkezésére álljanak.”
C. A spanyol jog
20. A spanyol jogi hátteret a 2009. december 11‑i Ley Orgánica 2/2009 de reforma de la Ley Orgánica 4/2000 (a 4/2000. sz. sarkalatos törvény módosításáról szóló 2/2009. sz. sarkalatos törvény)(9) által módosított 2000. január 11‑i Ley Orgánica 4/2000 sobre derechos y libertades de los extranjeros en España y su integración social (a Spanyolországban tartózkodó külföldiek jogairól és szabadságairól, valamint társadalmi beilleszkedésükről szóló sarkalatos törvény)(10) 58. cikkének (3), (4) és (6) bekezdése, 61. és 62. cikke, valamint 64. cikkének (5) bekezdése alkotja.
21. A 4/2000. sz. sarkalatos törvény 58. cikkének (3) bekezdése egyszerűsített eljárást ír elő azon külföldiek kiutasítása céljából, akik jogellenesen próbáltak meg beutazni Spanyolországba. E törvény 58. cikkének (4) bekezdése azt mondja ki, hogy a (3) bekezdésében hivatkozott személyek nem utasíthatók ki mindaddig, amíg az esetleges nemzetközi védelem iránti kérelmet nem nyilvánították elfogadhatatlannak, az említett törvény 58. cikkének (6) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy amennyiben a kiutasításra nincs lehetőség 72 órán belül, akkor indítványozni kell az igazságügyi hatóságok felé az őrizetbe vételt.
22. A 4/2000. sz. sarkalatos törvény 61. cikke ideiglenes intézkedéseket ír elő a kiutasítási eljárások során. E törvény 62. cikke az őrizetbe vételről szól, az említett törvény 64. cikkének (5) bekezdése pedig a kiutasítási határozatok felfüggesztését írja elő mindaddig, amíg a nemzetközi védelem iránti kérelmet nem nyilvánították elfogadhatatlannak.
23. A 2014. március 25‑i Ley 2/2014, de la Acción y del Servicio Exterior del Estado (az állam külső fellépéséről és a külszolgálatról szóló 2/2014. sz. törvény)(11) által módosított 2009. október 30‑i Ley 12/2009, reguladora del derecho de asilo y de la protección subsidiaria (a menedékjog és a kiegészítő védelem szabályozásáról szóló 12/2009. sz. törvény)(12) (a továbbiakban: menekültügyi törvény) 2. és 3. cikke határozza meg a menedékjogot és a menekült jogállást. E törvény 5. cikke többek között azt írja elő, hogy a kiegészítő védelem biztosítása azt jelenti, hogy az érintett személyt nem utasítják ki, ugyanezen törvény 30. cikke pedig biztosítja a szociális és gondozási szolgáltatásokhoz való hozzáférést a rászoruló nemzetközi védelmet kérelmező személyek számára.
III. Az alapügy tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
24. 2019. december 12‑én a Salvamento Marítimo (spanyol vízi mentési hatóság) elfogott egy 45 szubszaharai országbeli állampolgárt, köztük VL‑t, az alapeljárás alperesét szállító csónakot a spanyol partok mentén, körülbelül egy tengeri mérfölddel délre Gran Canaria szigetétől (Spanyolország). Az elsősegélyt követően e személyeket a Comisaría de Policía Nacional de Maspalomas (a nemzeti rendőrség maspalomasi kapitánysága, Spanyolország) Brigada Local de Extranjería y Fronteras egységéhez (helyi idegenrendészeti és határvédelmi különítmény, Spanyolország) szállították.
25. 2019. december 13‑án az említett állampolgárokat a Jefatura Superior de Policía de Canariasra (a Kanári‑szigetek rendőrfőkapitánysága, Spanyolország) szállították, amint az kitűnik az őrizetbe vételről és a jogaikról való tájékoztatásról szóló jegyzőkönyvből. Ugyanezen a napon a Subdelegación del Gobierno en Las Palmas (a kormányhivatal Las Palmas‑i kirendeltsége, Spanyolország) a 4/2000. sz. sarkalatos törvény 58. cikke (3) bekezdésének b) pontja alapján határozatot hozott ezen állampolgárok visszaküldéséről, mivel azok jogellenesen próbáltak meg beutazni Spanyolországba. Mivel e határozatot nem lehetett az e törvény 58. cikkének (6) bekezdésében meghatározott 72 órás határidőn belül végrehajtani, idegenrendészeti fogdába helyezés iránti kérelmet nyújtottak be a Juzgado de Instrucción n.º 3 de San Bartolomé de Tirajanához (San Bartolomé de Tirajana 3. sz. vizsgálóbírósága, Spanyolország).
26. E bíróság az előtte indított előzetes vizsgálati eljárás során 2019. december 14‑én határozatot hozott, amely biztosította VL számára a nyilatkozattétel jogát, a jogairól való tájékoztatást követően, ügyvéd, illetve bambara nyelvű tolmács igénybevételével(13) (a továbbiakban: 2019. december 14‑i első határozat). E nyilatkozat megtételére a bíró, a bíróság hivatalvezetője, a hivatal egyik tisztviselője, VL ügyvédje és a tolmács jelenlétében került sor. Ugyanezen a napon jegyzőkönyvet vettek fel, amelyben rögzítették, hogy a jogairól való tájékoztatást követően VL nyilatkozatában kifejezte azt a szándékát, hogy nemzetközi védelmet kíván kérni. Kijelentette, hogy a származási országában, Maliban zajló háború miatt attól fél, hogy visszatérése esetén faji okból vagy abból az okból, hogy bizonyos társadalmi csoporthoz tartozik, üldöztetésnek lenne kitéve, és megölnék.
27. Mivel a nemzeti jog alapján nem minősült a nemzetközi védelem iránti kérelem nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatóságnak, a Juzgado de Instrucción n.º 3 de San Bartolomé de Tirajana (San Bartolomé de Tirajana 3. sz. vizsgálóbírósága) ugyanezen a napon egy másik határozatot is hozott (a továbbiakban: 2019. december 14‑i második határozat), amelyben rögzítette, hogy VL nemzetközi védelem kérelmezésére irányuló szándéknyilatkozatát a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének való megfelelés céljából továbbították a helyi idegenrendészeti és határvédelmi különítménynek, és arról tájékoztatták az UNHCR‑tt. E határozattal e bíróság arra hívta fel a kormány kanári‑szigeteki képviseletéért felelős részleget, a helyi idegenrendészeti és határvédelmi különítményt, valamint a Ministerio de Trabajo, Migraciones y Seguridad Socialt (munkaügyi, bevándorlási és társadalombiztosítási minisztérium, Spanyolország), hogy biztosítsanak VL számára elhelyezést egy humanitárius befogadási intézményben. Egy további 25, ugyanezen feltételek mellett szintén nemzetközi védelmet kérelmező szubszaharai országbeli állampolgár nevét tartalmazó listát is megküldtek e hatóságok részére.
28. E 26 személyből 12 személyt humanitárius befogadási intézménybe helyeztek el, 14‑et, köztük VL‑t pedig hely hiányában a 2019. december 14‑i második határozat idegenrendészeti fogdába helyezett. A kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy a helyi idegenrendészeti és határvédelmi különítmény egyik tisztviselője az idegenrendészeti fogdába szállítását megelőzően arról tájékoztatta VL‑t, hogy lehetőség van a nemzetközi védelem iránti kérelmével kapcsolatos meghallgatására.
29. A Ministerio fiscal (ügyészség, Spanyolország) ekkor fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bíróság előtt a 2019. december 14‑i második határozattal szemben, előadva, hogy a vizsgálóbíró nem rendelkezett hatáskörrel sem a menedékjog iránti kérelmek átvételére, sem arra, hogy első befogadási elhelyezési megoldásokat keressen a nemzetközi védelmet kérelmező személyek számára.
30. VL ügyvédje szintén megváltoztatásra irányuló fellebbezést nyújtott be ugyanezen határozattal szemben, kijelentve, hogy VL őrizetbe vétele ellentétes volt a 2013/32 és 2013/33 irányelvekkel.
IV. A Bíróság elé előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdések
31. E körülmények között a Juzgado de Instrucción nº 3 de San Bartolomé de Tirajana (San Bartolomé de Tirajana 3. sz. vizsgálóbírósága, Spanyolország) a Bíróság Hivatalához 2020. január 25‑én érkezett 2020. január 20‑i határozatával a következő kérdéseket terjesztette elő:
„1) [A 2013/32 irányelv] 6. cikke (1) bekezdésének második albekezdése előírja, hogy ha olyan egyéb hatósághoz folyamodnak nemzetközi védelemért, amelynek a nemzeti jog alapján nincs hatásköre a nyilvántartásba vételre, a tagállamok biztosítják, hogy a nyilvántartásba vételre a kérelmezést követő hat munkanapon belül sor kerüljön.
Úgy kell‑e értelmezni, hogy a külföldi személyek őrizetbe vételére vagy ennek mellőzésére irányuló döntéshozatalra a spanyol nemzeti törvény alapján hatáskörrel rendelkező vizsgálóbírókat az egyik olyan »egyéb hatóságnak« kell tekinteni, [amely előtt] – anélkül hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkezne – a kérelmezők erre vonatkozó szándéknyilatkozatot tehetnek?
2) Amennyiben a vizsgálóbíró ilyen hatóságnak minősül[,] [ú]gy kell‑e értelmezni [a 2013/32 irányelv] 6. cikkének (1) bekezdését, hogy a vizsgálóbírónak tájékoztatnia kell a kérelmezőket arról, hogy hol és hogyan nyújthatják be a nemzetközi védelem iránti kérelmüket, és amennyiben a kérelmet benyújtják, azt meg kell küldenie a nemzeti törvény alapján a nemzetközi védelem iránti kérelem nyilvántartásba vételére és elbírálására hatáskörrel rendelkező szervnek, valamint a hatáskörrel rendelkező közigazgatási hatóságnak, hogy [a 2013/33 irányelv] 17. cikkében szereplő befogadási intézkedéseket biztosítsák a kérelmező számára?
3) Úgy kell‑e értelmezni [a 2013/32 irányelv] 26. cikkét és [a 2013/33 irányelv] 8. cikkét, hogy a harmadik országbeli állampolgárt csak akkor kell őrizetbe venni, ha fennállnak [a 2013/33 irányelv] 8. cikkének (3) bekezdése szerinti feltételek, mert a kérelmező a visszaküldés tilalma elvének védelme alatt áll onnantól fogva, hogy a vizsgálóbíró előtt megteszi a szóban forgó nyilatkozatot?”
V. A sürgősségi eljárásról
32. A kérdést előterjesztő bíróság a Bíróság eljárási szabályzatának 107. cikke alapján kérte a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem sürgősségi eljárásban történő elbírálását. E kérelmet annak hangsúlyozásával indokolta, hogy VL jelenleg idegenrendészeti fogdában van, vagyis meg van fosztva szabadságától. E bíróság egyébként jelezte, hogy VL‑lel szemben 2019. december 13‑án kiutasítási határozatot hoztak, amely bármikor végrehajtható.
33. A Bíróság negyedik tanácsa 2020. február 6‑án az előadó bíró javaslatára, a főtanácsnok meghallgatását követően úgy határozott, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróság jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem sürgősségi eljárásban történő elbírálására irányuló kérelmének. Az alapeljárás felei, a spanyol kormány és az Európai Bizottság írásbeli észrevételeket tettek.
34. 2020. március 17‑én, a SARS‑CoV‑2 vírus terjedésével összefüggésben a Bíróság negyedik tanácsának elnöke úgy határozott, hogy nem tartja meg a jelen ügyben 2020. március 23‑ára kitűzött tárgyalást. Pervezető intézkedések keretében, kivételes jelleggel a negyedik tanács úgy határozott, hogy e tárgyalás helyett írásbeli választ igénylő kérdéseket intéz a felekhez. A Bíróság által feltett kérdésekre az érintett felek, valamint a spanyol kormány és a Bizottság válaszoltak.(14)
VI. Elemzés
A. Az elfogadhatóságról
35. A spanyol kormány írásbeli észrevételeiben vitatja az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát a jelen ügyben. E kormány előadja, hogy kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság hatáskörébe tartozik a harmadik állambeli állampolgár őrizetbe vételének engedélyezése vagy nem engedélyezése, a visszaküldésről szóló határozat végrehajtása céljából. Következésképpen úgy véli, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések semmilyen kapcsolatban nem állnak a jogvita tárgyával.
36. Nem vitatott, hogy vélelmezni kell az uniós jogra vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelmek releváns voltát. A nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről való határozathozatalt a Bíróság csak abban az esetben tagadhatja meg, ha nyilvánvaló, hogy az uniós jogszabály kért értelmezése nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdésekre hasznos választ adjon.(15)
37. A jelen ügyre visszatérve úgy vélem, hogy megfogalmazásuk szerint a három kérdés egyértelműen a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének és 26. cikkének, valamint a 2013/33 irányelv 17. cikke (1) és (2) bekezdésének és 8. cikke (3) bekezdésének értelmezésére vonatkozik. E körülmények között nem látom akadályát annak, hogy a Bíróság a jelen ügyben a 2013/32 irányelv és a 2013/33 irányelv rendelkezéseit értelmezve döntést hozzon. Mindenesetre nem a Bíróságnak kell döntenie a belső hatáskörmegosztásról. A spanyol kormány által előterjesztett kifogások tehát nem döntötték meg a jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelem relevanciájával kapcsolatos vélelmet. Következésképpen úgy vélem, hogy a jelen ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.
B. Az ügy érdeméről
1. Bevezetés a 2013/32 irányelv és a 2013/33 irányelv értelmezésével kapcsolatban
38. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vizsgálatát megelőzően érdemes röviden felidézni azt a keretet, amelybe a 2013/32 irányelv és a 2013/33 irányelv illeszkedik.
39. Először is szeretném kiemelni, hogy ezeket az irányelveket az EUMSZ 78. cikk (2) bekezdésének d) és f) pontja alapján fogadták el. Amint azt az EUMSZ 78. cikk (1) bekezdése kimondja, a közös menekültügyi, kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó politikának – amelynek célja az, hogy „a nemzetközi védelmet igénylő harmadik országbeli állampolgárok mindegyike számára megfelelő jogállást kínáljon, és biztosítsa a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartását” – „összhangban kell lennie a [Genfi Egyezménnyel] és [a Jegyzőkönyvvel], valamint az egyéb vonatkozó szerződésekkel”.
40. Másodszor szeretnék a Charta 18. cikkére is utalni, amely szerint „a [Genfi Egyezmény] és [a Jegyzőkönyv] rendelkezéseivel, valamint az [EU‑Szerződéssel] és az [EUM‑Szerződéssel] összhangban a menedékjogot biztosítani kell”.(16)
41. E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, noha az Unió nem szerződő fele a Genfi Egyezménynek, az EUMSZ 78. cikk (1) bekezdése és a Charta 18. cikke kötelezi ezen Egyezmény szabályainak tiszteletben tartására.(17) Egyértelmű tehát, hogy a 2013/32 irányelvnek és a 2013/33 irányelvnek az elsődleges jog rendelkezései értelmében tiszteletben kell tartania ezeket a szabályokat.(18)
42. Ezenkívül e két irányelv (3) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az Európai Tanács tamperei következtetéseit(19) követően az uniós jogalkotó a közös európai menekültügyi rendszert a „genfi egyezmény […] teljes és mindenre kiterjedő [alkalmazására]” kívánta alapítani, megerősítve ily módon a visszaküldés tilalmának elvét.
43. Ezt az elvet a jogtudomány egy része a nemzetközi szokásjog(20) olyan elvének tekinti, amely ius cogens normának minősül.(21) Az említett elv szerepel többek között a Genfi Egyezmény 33. cikkében(22), és egyike a közös európai menekültügyi rendszert átható azon elveknek,(23) amelyek lehetővé teszik az egységes menekült‑ vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállás megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokhoz való hatékony hozzáférés garantálását.(24)
44. A 2013/32 irányelv (15) preambulumbekezdése és a 2013/33 irányelv (10) preambulumbekezdése az ezen irányelvek hatálya alá tartozó személyekkel kapcsolatos bánásmód tekintetében kiemeli, hogy a tagállamokat azon nemzetközi jogi eszközökben előírt kötelezettségek terhelik, amelyeknek részes felei.(25)
45. Egyébként a 2013/32 irányelv (60) preambulumbekezdése és a 2013/33 irányelv (35) preambulumbekezdése kimondja, hogy az irányelvek tiszteletben tartják az alapvető jogokat, betartják a többek között a Chartában elismert alapelveket, különösen biztosítani kívánják az emberi méltóság teljes mértékű tiszteletben tartását, és előmozdítani a Charta 1., 4., 6., 7., 18., 19., 21., 23., 24. és 47. cikkének alkalmazását, és ennek megfelelően kell őket végrehajtani.
46. E körülmények között a Bíróság már több alkalommal kimondta, hogy a visszaküldés tilalmának elvét a Charta 18. cikke és 19. cikkének (2) bekezdése alapvető jogként biztosítja.(26)
47. Ez tehát általánosságban véve a 2013/32 irányelv és a 2013/33 irányelv háttere.
2. A 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „egyéb hatóság” fogalmáról
48. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a vizsgálóbírósághoz hasonló igazságügyi hatóságot az e rendelkezés értelmében vett „egyéb hatóságnak” lehet tekinteni.
49. E tekintetben, noha az „egyéb hatóságok” fogalmára a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése kifejezetten hivatkozik, e rendelkezés nem rögzíti kifejezetten, hogy e fogalom kiterjed‑e az igazságügyi hatóságokra, vagy sem.
50. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi.(27) A 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését tehát szó szerint, összefüggésében és teleológiai szempontból fogom értelmezni.
51. Kiindulásként kiemelem, hogy az e rendelkezés értelmében vett „egyéb hatóságok” fogalmát illetően VL és a Bizottság írásbeli észrevételeikben azt az álláspontot képviselték, amely szerint e fogalomból nincsenek kizárva az igazságügyi hatóságok. E tekintetben a Bizottság többek között a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének szövegére és céljára támaszkodott. Az ügyészség az említett irányelv (22) és (26) preambulumbekezdésére hivatkozva kifejti, hogy elfogadott, hogy az igazságügyi hatóságot, amennyiben elsőként lép kapcsolatba a nemzetközi védelmet kérelmező személyekkel, a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „egyéb hatóságnak” tekintik.(28) A spanyol kormány elutasítja ezt az álláspontot, és úgy véli, hogy az igazságügyi hatóság nem tekinthető az e rendelkezés értelmében vett „egyéb hatóságnak”. E kormány előadja, hogy ha a vizsgálóbírót „egyéb hatóságnak” tekintenénk, az a 4/2000. sz. sarkalatos törvény által előírt nemzetközi védelemre vonatkozó rendszer módosításával járna.
a) A 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének szövege
52. A 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének szó szerinti értelmezése alapján a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a spanyol törvénynek megfelelően az őrizetbe vételről dönteni hivatott vizsgálóbíró olyan „egyéb hatóságnak” minősül, amely bár nem rendelkezik hatáskörrel a nemzeti jog alapján a kérelem nyilvántartásba vételére, az említett irányelv 6. cikkének (1) bekezdése alapján teljes mértékben jogosult a hatáskörrel rendelkező hatóság megkeresésére annak érdekében, hogy a nyilvántartásba vételre a kérelem előterjesztését követő hat munkanapon belül sor kerüljön.
53. Ez az értelmezés első ránézésre észszerűnek tűnik számomra.
54. Először is, a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének szövegéből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó azon döntése, hogy az „egyéb hatóságok” kifejezést használja, mindenekelőtt az egyrészt a nemzetközi védelem iránti kérelmek nyilvántartásba vételére „a nemzeti jog alapján […] hatáskörrel rendelkező [hatóság]”, másrészt pedig az olyan „egyéb hatóságok” közötti különbségtételre irányuló szándéknak felel meg, amelyekhez feltehetően nemzetközi védelem iránti kérelmekkel fordulnak, de amelyek a nemzeti jog alapján nem rendelkeznek hatáskörrel azok nyilvántartásba vételére.
55. Ennélfogva e rendelkezésből egyértelműen kitűnik, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmek nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatóságot a nemzeti jog határozza meg. E jog rögzíti az ilyen kérelmek nyilvántartásba vételével és benyújtásával kapcsolatos közigazgatási alakiságokat. Amint ugyanis azt a Bizottság megjegyezte, a tagállamoknak a 2013/32 irányelv átültetése során ki kell jelölniük a kérelmek nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatóságokat.
56. Ezzel szemben a spanyol kormány állításával ellentétben, annak meghatározása céljából, hogy melyek azok az „egyéb hatóságok”, amelyekhez feltehetően nemzetközi védelem iránti kérelmekkel fordulnak, az említett irányelv 6. cikkének (1) bekezdése egyáltalán nem utal a nemzeti jogra, tehát nem írja elő, hogy a tagállamoknak ki kell jelölniük ezeket az „egyéb hatóságokat”. E rendelkezés kizárólag azt rögzíti második albekezdésében, hogy amennyiben ezen „egyéb hatóságokhoz” terjesztenek elő kérelmet, „a tagállamok biztosítják, hogy a nyilvántartásba vételre a kérelem előterjesztését követő hat munkanapon belül sor kerüljön”.(29)
57. Másodszor megjegyzem, hogy az említett irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében használt „egyéb” kifejezés az uniós jogalkotó azon szándékát fejezi ki, hogy ezen „egyéb hatóságok” létrehozása ne essen korlátozás alá. Ugyanezen irányelv 6. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdésében a rendőrség hatóságaira, a határőrségre, a bevándorlási hivatalra és a fogdák személyzetére ugyanis csak példaként hivatkoznak.
58. Harmadszor úgy vélem, hogy a jogalkotó azon döntése, hogy egy olyan tág értelmű kifejezést használ, mint az „egyéb hatóságok”, annak érdekében, hogy az számos hatóságra kiterjedjen, nem értelmezhető úgy, mint amely kizárólag a közigazgatási hatóságokra vonatkozik, e kifejezés ugyanis nem zárja ki, hogy a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése az igazságügyi hatóságokra is kiterjedjen. E tekintetben kiemelem, hogy a megvizsgált nyelvi változatok egyikéből sem tűnik ki ennek az ellenkezője.(30) Úgy vélem tehát, hogy e rendelkezés szövege alapján nem lehet úgy tekinteni, hogy az igazságügyi hatóságok ki vannak zárva.
59. Mindazonáltal most meg kell vizsgálni, hogy az az összefüggés, amelybe a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése illeszkedik, illetve e rendelkezés célja és keletkezéstörténete megerősítik‑e ezt az értelmezést, vagy sem.
b) A 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének összefüggése és célja
60. A fenti értelmezés álláspontom szerint az egyetlen, amely alkalmas arra, hogy a 2013/32 irányelv céljának megvalósulását biztosítsa. E cél, amint az az irányelv (12) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett 1. cikkéből kitűnik, a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárások megállapítása az Unióban.
61. Emlékeztetek arra, hogy a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének célja az, hogy azon személyek számára, akik a nemzetközi védelmet kérelmező személy jogállást kívánják megszerezni, hatékony, a lehető leggyorsabb és legkönnyebb hozzáférést biztosítsanak a vizsgálati eljáráshoz, lehetővé téve e személyek számára, hogy megfogalmazzák kérelmüket, vagyis kifejezzék azon szándékukat, hogy kérelmet kívánnak előterjeszteni bármely olyan nemzeti hatóság felé, amellyel elsőként kapcsolatba lépnek, így többek között a határvédelemmel és a bevándorlással foglalkozó hatóságok felé.
62. E rendelkezés tehát az eljáráshoz való hozzáférés könnyűsége és gyorsasága alapelvének a példája. E hatékony, könnyű és gyors hozzáférést nem elméletileg, hanem ténylegesen kell biztosítani. A 2013/32 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése ugyanis azt írja elő, hogy „[a] tagállamok biztosítják, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmet előterjesztő személyeknek ténylegesen lehetőségük legyen arra, hogy kérelmüket mielőbb benyújtsák”.(31) Ezenkívül különösen az irányelv (18) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a „tagállamoknak és a nemzetközi védelmet kérelmezőknek egyaránt az áll érdekében, hogy a megfelelő és teljes körű vizsgálat lefolytatásának sérelme nélkül a nemzetközi védelem iránti kérelmek ügyében a lehető legrövidebb időn belül határozat szülessen”.
63. Ennélfogva nem világos számomra, hogy miként lehetne észszerűen levezetni a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdéséből, hogy az igazságügyi hatóságok ki vannak zárva „[azon hatóságok fogalma alól], amelyekhez feltehetően nemzetközi védelem iránti kérelmekkel fordulnak”. E kizárás álláspontom szerint annál is valószínűtlenebb, mivel – amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutat – a jelen ügyben de facto az egyetlen olyan hatóságról van szó, amely előtt a harmadik állambeli állampolgárnak lehetősége van nemzetközi védelmet kérni, mielőtt az idegenrendészeti fogdába szállítják. Ezenkívül e bíróság hangsúlyozza, hogy az őrizetbe vételről szóló 2019. december 13‑i jegyzőkönyvből kitűnik, hogy VL‑t nem tájékoztatták azon jogáról, hogy nemzetközi védelmet kérhet.(32) Mindenesetre fontos kiemelni, hogy még ha VL‑t tájékoztatták volna is e jogról az őrizet során, az eljáráshoz való hozzáférés hatékonyságának biztosítása céljából az is szükséges lett volna, hogy az általa értett nyelvű tolmács jelenlétében tájékoztassák, illetve nyilvánítsa ki az ilyen védelem kérelmezésére irányuló szándékát. Márpedig sem az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, sem a Bíróság rendelkezésére álló iratokból nem tűnik ki, hogy a jelen ügyben ez lett volna a helyzet. Ennélfogva számomra észszerűnek tűnik annak felvetése, hogy VL megértette‑e az említett információk tartalmát. E tekintetben VL a Bíróság által feltett kérdésekre adott válaszában kifejti, hogy őrizetbe vétele során kizárólag egy francia nyelvű tolmács segítette, amely nyelven nem ért.(33)
64. Ezenkívül egyetértek a Bizottság azon álláspontjával, amely szerint a jelen ügyben szereplőhöz hasonló rendkívül gyors eljárásokban, amelyekben a kiutasítási határozatot az érintettek Spanyolországba érkezését követően 24 órán belül meghozzák, és amelyekben azokat a vizsgálóbíró a következő napon hallgatja meg,(34) ez az ügyvéd és tolmács részvételével folyó meghallgatás a megfelelő időpont a nemzetközi védelem iránti kérelem előterjesztésére, és ez lehet, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság jelezte, az első alkalom erre.(35) Ezenfelül az, hogy az érintett személy kérelmét később is előterjesztheti az idegenrendészeti fogdában, nem alapozza meg, hogy úgy tekintsük, hogy azt nem teheti meg az őrizetbe vételéről döntésre hatáskörrel rendelkező vizsgálóbíró előtt.
65. Ebből következően álláspontom szerint egyértelmű, hogy annak lehetővé tétele valamely tagállam számára, hogy az „egyéb hatóságok” fogalmából kizárjon egyes közigazgatási vagy igazságügyi hatóságokat, különösen a vizsgálóbírókat, amelyek, mint a jelen ügyben is, a nemzeti jog alapján hatáskörrel rendelkeznek a jogellenes helyzetben lévő harmadik állambeli állampolgárok idegenrendészeti fogdába helyezésére, ellentétes lenne a 2013/32 irányelv céljával, és kiüresítené az irányelv 6. cikkének (1) bekezdését.
3. A nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásához szükséges tájékoztatásról és a befogadás anyagi feltételeihez való hozzáférésről
66. Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését és a 2013/33 irányelv 17. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy annak a hatóságnak, amelyhez nemzetközi védelem iránti kérelemmel fordultak, de amely a nemzeti jog alapján nem rendelkezik hatáskörrel annak nyilvántartásba vételére, tájékoztatnia kell‑e a kérelmezőt azokról a releváns információkról, amelyek alapján megtudhatja, hogy hol és hogyan nyújthat be ilyen kérelmet, valamint meg kell‑e küldenie az iratokat a nyilvántartásba vételre hatáskörrel rendelkező hatóság részére, annak érdekében, hogy az említett kérelmező hozzáférhessen a befogadás anyagi feltételeihez.
67. A spanyol kormány írásbeli észrevételeiben, valamint a Bíróság által feltett kérdésekre adott válaszaiban kifejti, hogy úgy véli, a 2013/32 irányelv nem rögzít kötelezettséget arra, hogy tájékoztatást adjanak a nemzetközi védelemről minden olyan harmadik állambeli állampolgár részére, aki valamely tagállam területére érkezik.
68. Ami először is a nemzetközi védelemmel kapcsolatos releváns információkról való tájékoztatás kötelezettségét illeti, a 2013/32 irányelv (26) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett 6. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdéséből vitathatatlanul kitűnik, hogy azon „egyéb hatóságoknak”, amelyekhez feltehetően ilyen kérelemmel fordulnak, de amelyek a nemzeti jog alapján nem rendelkeznek hatáskörrel annak nyilvántartásba vételére, tájékoztatniuk kell az ilyen védelmet kérelmezőket – ideértve, hogy a határon, többek között a felségvizeken(36) ‑ azokról a releváns információkról, amelyek alapján megismerhetik kérelmük benyújtásának szabályait.
69. A jelen ügyben, amint azt az előző pontokban kifejtettem, és amint arra a Bizottság is rámutatott észrevételeiben, illetve amint arra maga a kérdést előterjesztő bíróság is utalt, a vizsgálóbírók, akik előtt a nemzeti hatóságok a jogellenes helyzetben lévő harmadik országbeli állampolgárok őrizetbe vételét indítványozzák, kétségtelenül olyan hatóságok, amelyekhez feltehetően nemzetközi védelem iránti kérelmekkel fordulnak, ugyanazon az alapon, mint a nem kimerítő jelleggel a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében említett hatóságok. Következésképpen, mivel egy olyan nemzeti hatóság, mint a vizsgálóbíró, néha esetlegesen az első olyan hatóság, vagy legalábbis az első olyan hatóságok egyike, amely előtt valamely személynek alkalma nyílik az ilyen kérelmek előterjesztésére, e rendelkezés alapján köteles tájékoztatást adni az említett kérelmek benyújtásával kapcsolatos releváns információkról.(37)
70. Ami másodszor az iratoknak a nyilvántartásba vételre hatáskörrel rendelkező hatóság részére történő megküldésére irányuló kötelezettséget illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az említett irányelv (27) preambulumbekezdése szerint „[t]ekintettel arra, hogy azok a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek, akik kifejezték azon kívánságukat, hogy nemzetközi védelem iránt folyamodjanak, nemzetközi védelmet kérelmezőknek tekintendők, meg kell felelniük [a 2013/32 irányelvben és a 2013/33 irányelvben] meghatározott kötelezettségeknek, és élvezniük kell az ezen irányelvekben meghatározott jogokat. Ennek érdekében a tagállamoknak a lehető legkorábban nyilvántartásba kell venniük a tényt, hogy e személyek nemzetközi védelem kérelmezői.”(38)
71. E tekintetben a Bíróság már megállapította, hogy a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdéséből az következik, hogy a tagállamoknak általános jelleggel nyilvántartásba kell venniük minden, harmadik országbeli állampolgár által a nemzeti hatóságoknak előterjesztett, ezen irányelv hatálya alá tartozó, nemzetközi védelem iránti kérelmet, majd a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az érintett személyeknek ténylegesen lehetőségük legyen kérelmük mielőbbi benyújtására.(39)
72. Magától értetődik tehát, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem előterjesztését követő hat munkanapon belüli nyilvántartásba vételére irányuló kötelezettség nem lenne tiszteletben tartható, ha azok az „egyéb hatóságok”, amelyekhez feltehetően ilyen kérelemmel fordulnak, nem küldhetnék meg azt a nyilvántartásba vételre hatáskörrel rendelkező hatóságoknak. Ebből következik, hogy súlyosan sérülne a 2013/32 irányelv, és különösen az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének célja, vagyis a nemzetközi védelemmel kapcsolatos eljáráshoz való hatékony, könnyű és gyors hozzáférés.
73. Ami harmadszor és utoljára, a 2013/33 irányelv 17. cikkének (1) és (2) bekezdését illeti, amelyekre a kérdést előterjesztő bíróság hivatkozik kérdésében, emlékeztetek arra, hogy a tagállamok kötelesek biztosítani, hogy a kérelmezők a nemzetközi védelem iránti kérelmük előterjesztése során hozzáférjenek a befogadás anyagi feltételeihez, és az e célból elfogadott intézkedések megfelelő életszínvonalat biztosítsanak a kérelmezők számára, amely garantálja alapszükségleteiket, és óvja testi és szellemi egészségüket.(40)
74. E tekintetben, amint arra a jelen indítvány 70. pontjában emlékeztettem, a 2013/32 irányelv (27) preambulumbekezdéséből az következik, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező személyeknek „[nemcsak a 2013/32 irányelvben, hanem a 2013/33 irányelvben] meghatározott kötelezettségeknek [is meg kell felelniük], és élvezniük kell az ezen irányelvekben meghatározott jogokat”. A 2013/33 irányelv 17. cikke által követett célt, vagyis a kérelmezők hatékony hozzáférését a befogadás anyagi feltételeihez ugyanis az is veszélyeztetné, ha az a hatóság, amelyhez kérelemmel fordultak, nem továbbíthatná azt a nyilvántartásba vételre hatáskörrel rendelkező hatóságoknak.(41)
75. Az általam fent kifejtett okok összessége miatt úgy vélem, hogy a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését és a 2013/33 irányelv 17. cikkét úgy kell értelmezni, hogy annak az „egyéb hatóságnak”, amelyhez feltehetően nemzetközi védelem iránti kérelemmel fordulnak, de amely a nemzeti jog alapján nem rendelkezik hatáskörrel annak nyilvántartásba vételére, egyrészt tájékoztatnia kell a kérelmezőt azokról a releváns információkról, amelyek alapján megismerheti az ilyen kérelem benyújtásának szabályait, másrészt pedig meg kell küldenie az iratokat a nyilvántartásba vételre hatáskörrel rendelkező hatóság részére, annak érdekében, hogy a kérelmező hozzáférhessen a befogadás anyagi feltételeihez.
4. A nemzetközi védelmet kérelmező személy jogállásának megszerzéséről
76. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a 2013/32 irányelv 26. cikkét és a 2013/33 irányelv 8. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azon időponttól kezdve, hogy a harmadik állambeli állampolgár kifejezi a nemzetközi védelem kérelmezésére irányuló szándékát a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „egyéb hatóság” előtt, a kérelmező csak a 2013/33 irányelv 8. cikkének (3) bekezdésében előírt okokból helyezhető idegenrendészeti fogdába, mivel a kérelmezőt védi a visszaküldés tilalmának elve.
77. E kérdés megválaszolása céljából álláspontom szerint lényeges a 2013/32 irányelv által kialakított rendszerben a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtása szakaszainak ismertetése.
a) A nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásának szakaszai: előterjesztés és benyújtás
78. Megjegyzem, hogy a nemzetközi védelem megadására irányuló eljárás kezdeti szakaszát illetőben a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése egyértelműen két szakaszt különböztet meg, vagyis egyrészt a kérelem előterjesztését, másrészt pedig a kérelem benyújtását.(42) A jelen ügy az első szakaszra vonatkozik.
1) Első szakasz: az előterjesztés
79. A 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése alapján a harmadik országbeli állampolgár vagy a hontalan személy a nemzetközi védelem iránti kérelmet az annak nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatóság vagy olyan „egyéb hatóság” előtt terjeszti elő, amelyhez feltehetően ilyen kérelmek érkeznek, de nincs hatásköre a nyilvántartásba vételre.(43)
80. Ezzel az első szakasszal összefüggésben két külön, eltérő időpontban teljesítendő cselekményt kell megkülönböztetni, egyrészt a nemzetközi védelem iránti kérelem harmadik állambeli állampolgár általi szorosan vett előterjesztését, vagyis azon szándéka kinyilvánítását, hogy ilyen védelmet kíván kérni, a kérelem nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatóság vagy a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „egyéb hatóság” előtt, másrészt pedig e kérelem nyilvántartásba vételét az erre a nemzeti jog alapján hatáskörrel rendelkező hatóság részéről. E tekintetben rámutatok, hogy ezen irányelv (27) preambulumbekezdése egyértelműen különbséget tesz a nemzetközi védelem kérelmezésére irányuló szándék kinyilvánítása és a hatáskörrel rendelkező hatóság ennek nyilvántartásba vételére irányuló kötelezettsége között.
81. Ami az első cselekményt, vagyis a kérelem előterjesztését, illetve a nemzetközi védelem kérelmezésére irányuló szándék kinyilvánítását illeti,(44) a 2013/32 irányelv (27) preambulumbekezdése kimondja, hogy „azok a harmadik országbeli állampolgárok […], akik kifejezték azon kívánságukat, hogy nemzetközi védelem iránt folyamodjanak, [ilyen] védelmet kérelmezőknek tekintendők”(45). Ennélfogva a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése és annak (27) preambulumbekezdése az uniós jogalkotó azon szándékát tükrözi, hogy úgy tekintse, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem akkor tekintendő előterjesztettnek a hatáskörrel rendelkező hatóság vagy az e rendelkezés értelmében vett „egyéb hatóság” előtt, ha az érintett személy e hatóságok előtt kijelentette, hogy nemzetközi védelmet kíván kérelmezni.
82. A 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének előkészítő anyagai megerősítik ezt az értelmezést. A Bizottság módosított javaslatából ugyanis kitűnik, hogy „[a] módosított javaslat javítja a menekültügyi eljárás kezdetén meghozandó intézkedésekkel kapcsolatos szabályokat, hogy a kérelem benyújtásához megfelelő lehetőséget biztosítson azok számára, akik nemzetközi védelmet kívánnak igényelni [helyesen: akik kinyilvánítják azon szándékukat, hogy nemzetközi védelmet kívánnak igényelni]”.(46) Ezenfelül e módosított javaslat szövegéből kiderül, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem „előterjesztése” nem igényel semmilyen adminisztratív formalitást,(47) e formalitásoknak akkor tesznek eleget, ha a kérelmet „benyújtják”.(48)
83. Ami a második cselekményt, vagyis a kérelem nyilvántartásba vételét(49) illeti, a nemzeti jog alapján hatáskörrel rendelkező hatóság ezt az előterjesztést követő három vagy hat munkanapon belül köteles elvégezni.(50) E tekintetben az említett irányelvre irányuló módosított javaslatból az következik, hogy a nemzetközi védelemhez való hozzáférés biztosítása céljából a javaslat megszünteti az esetleges zavart abban a tekintetben, hogy csupán kérelmezőként vették nyilvántartásba az adott személyt, vagy pedig teljes menedékkérelmet vettek át (benyújtás). E javaslatból az is kitűnik, hogy e különbségtétel megkönnyíti, hogy a tagállamok betartsák az adott személy kérelmezőként történő nyilvántartásba vételére javasolt, nemzetközi védelem kérelmezésére irányuló szándékának kifejezésétől, vagyis a kérelme előterjesztésétől számított háromnapos határidőt.(51)(52)
2) Második szakasz: a kérelem benyújtása
84. Másodszor, a kérelmező személynek a kérelem hatáskörrel rendelkező hatóság általi nyilvántartásba vételét követően ténylegesen lehetőséggel kell rendelkeznie e kérelem mielőbbi benyújtására (a 2013/32 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése).(53)
85. E második szakaszt illetően ezen irányelv 6. cikkének (4) bekezdéséből kitűnik, hogy „a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtottnak tekintendő, amint a kérelmező által benyújtott kérelem vagy amennyiben a nemzeti jog így rendelkezik, egy hivatalos jelentés beérkezett az érintett tagállam illetékes hatóságához”.(54)
86. Meg kell jegyezni, hogy a 2013/32 irányelv 6. cikkének (3) bekezdésében szereplő azon lehetőség, amely szerint az irányelv 6. cikke (2) bekezdésének sérelme nélkül a tagállamok előírhatják, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmek személyesen és/vagy valamely kijelölt helyen kerüljenek benyújtásra, kizárólag a második szakaszra, vagyis a kérelem benyújtására vonatkozik. Ezzel szemben e követelmény nem alkalmazandó a kérelem előterjesztésére, függetlenül attól, hogy arra a nyilvántartásba vételre „hatáskörrel rendelkező hatóságok” vagy az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „egyéb hatóságok” előtt kerül sor.
87. Ezenkívül meg kell jegyezni, hogy a 604/2013 rendelet 20. cikkének (2) bekezdése azt is kimondja, hogy „[a] nemzetközi védelem iránti kérelem akkor tekintendő benyújtottnak, ha a kérelmezője által előterjesztett formanyomtatvány vagy a hatóságok által készített jelentés megérkezik az érintett tagállam illetékes hatóságaihoz”.(55) Ily módon e rendelkezés értelmezésével összefüggésben a Bíróság kimondta, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtottnak tekintendő akkor, amikor a valamely hatóság által kiállított azon írásos dokumentum, amely igazolja, hogy valamely harmadik országbeli állampolgár kérte a nemzetközi védelmet, megérkezett az e rendeletből eredő kötelezettségek végrehajtásáért felelős hatósághoz, adott esetben pedig akkor, amikor e hatósághoz csak az ilyen dokumentumban foglalt legfontosabb információk érkeztek meg, maga a dokumentum vagy annak másolata azonban nem.(56)
88. Összefoglalva, a nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálata során az uniós jogalkotó két szakaszt kívánt létrehozni, a kérelem előterjesztésének és a kérelem benyújtásának szakaszát. Az előterjesztésen belül is két időpont szerepel: a nemzetközi védelem kérelmezésére irányuló szándék kifejezésének és nyilvántartásba vételének időpontja. E nyilvántartásba vételre a kérelem kinyilvánításakor kerülhet sor, ha az a hatáskörrel rendelkező hatóság előtt történik, vagy később, ha a kérelem előterjesztésére a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „egyéb hatóság” előtt kerül sor.
89. Hangsúlyoznom kell, hogy a kérelem előterjesztése és a kérelem benyújtása közötti különbségtétel lényeges annak meghatározása céljából, hogy a nemzetközi védelem biztosításának kezdeti szakaszán belül pontosan mikor kell az érintett személyt kérelmező jogállásúnak tekinteni. E kérdés lesz a következő megfontolások tárgya.
b) Azon időpont, amikor az érintett személyt kérelmező jogállásúnak kell tekinteni
90. A fenti megfontolások fényében a következő kérdés merül fel: azon harmadik országbeli állampolgárt, aki kifejezte nemzetközi védelem kérelmezésére irányuló szándékát a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „egyéb hatóság” előtt, megilleti‑e a nemzetközi védelmet kérelmező jogállás?
91. Meggyőződésem szerint a fenti kérdésre igenlő választ kell adni.
92. Először is álláspontom szerint fontos emlékeztetni arra, hogy a 2013/32 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése szerint ezen irányelv alkalmazandó minden, a tagállamok területén – ideértve a határukon, többek között a felségvizeken – előterjesztett nemzetközi védelem iránti kérelemre. E logikát követve a 2013/33 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ezen irányelvet minden olyan harmadik országbeli állampolgárra és hontalan személyre alkalmazni kell, akiegy tagállam területén – ideértve a határán, többek között a felségvizeken ‑ nemzetközi védelem iránti kérelmet terjeszt elő. E rendelkezésekből az következik, hogy a 2013/32 irányelv és a 2013/33 irányelv hatályát meghatározó elem a nemzetközi védelem iránti kérelem „előterjesztése”.
93. A 2013/32 irányelv 2. cikkének b) pontja szerint a „nemzetközi védelem iránti kérelem” a harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy által valamely tagállamnál előterjesztett olyan védelem iránti kérelem, amely menekült jogállás vagy kiegészítő védelmi jogállás kérelmezéseként értelmezhető. E rendelkezésből az következik, hogy a 2013/32 irányelv az e meghatározás alá eső kérelmekre alkalmazandó.
94. A 2013/32 irányelv 2. cikkének c) pontja szerint a „kérelmező” harmadik ország olyan állampolgára vagy olyan hontalan személy, aki nemzetközi védelemért folyamodott, [helyesen: nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesztett elő] és kérelme ügyében még nem hoztak jogerős határozatot. A 2013/33 irányelv 2. cikkének b) pontja is hasonló meghatározást tartalmaz.
95. Ennélfogva teljes mértékben egyetértek a Bizottság azon álláspontjával, amely szerint e rendelkezésekből az következik, hogy a nemzetközi védelmet vagy kiegészítő védelmet kérelmező jogállást valamely személy akkor szerzi meg, amikor nemzetközi védelem iránti kérelmet „terjeszt elő”, vagyis attól kezdve, hogy egy „hatáskörrel rendelkező hatóság” vagy a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „egyéb hatóság” előtt kinyilvánítja, hogy nemzetközi védelmet kíván kérelmezni.(57)
96. Másodszor hangsúlyozni kell, amint az kitűnik a jelen indítvány 79–83. pontjában szereplő megfontolásaimból is, hogy bár a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése egyértelmű különbséget tesz a kérelem „előterjesztése”, „nyilvántartásba vétele” és annak „benyújtása” között, ezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdése, valamint 2. cikkének b) és c) pontja nem a „nyilvántartásba vett” vagy „benyújtott” kérelmekre, hanem az „előterjesztett” kérelmekre utal.
97. Következésképpen sem a kérelem „nyilvántartásba vétele”, sem annak „benyújtása” nem tekinthető a kérelmező jogálláshoz való hozzáférést megnyitó cselekménynek. Sem a 2013/32 irányelv szövegéből, sem annak szerkezetéből vagy céljából, sem pedig előkészítő anyagaiból nem tűnik ki olyan körülmény, amelyre ezen állítást alapozni lehetne. Amint az az említett irányelv (27) preambulumbekezdésében feketén‑fehéren szerepel, „[t]ekintettel arra, hogy azok a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek, akik kifejezték azon kívánságukat, hogy nemzetközi védelem iránt folyamodjanak, nemzetközi védelmet kérelmezőknek tekintendők, meg kell felelniük az ezen irányelvben és [a 2013/33 irányelvben] meghatározott kötelezettségeknek, és élvezniük kell az ezen irányelvekben meghatározott jogokat”.(58) Amint azt már hangsúlyoztam, a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdéséből egyértelműen az következik, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem az „előterjesztést” követő három vagy hat munkanapon belül történő nyilvántartásba vétele olyan kötelezettség, amely nem arra a személyre vonatkozik, aki a kérelmet „előterjeszti”, vagyis az ilyen védelmet „kérelmezőre”, hanem kizárólag az e kérelem nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatóságra.(59)
98. Harmadszor, a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdéséből az is következik, hogy az uniós jogalkotó szándéka egyértelműen a nemzetközi védelem kérelmezésének megkönnyítése volt a tagállam határán, és többek között a felségvizeken, mivel a vizsgálati eljáráshoz való hozzáférésnek hatékonynak, könnyűnek és gyorsnak kell lennie. Ily módon a tagállamoknak általános jelleggel nyilvántartásba kell venniük minden, harmadik országbeli állampolgár által a nemzeti hatóságokhoz előterjesztett, ezen irányelv hatálya alá tartozó, nemzetközi védelem iránti kérelmet, majd a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az érintett személyeknek ténylegesen lehetőségük legyen kérelmük mielőbbi benyújtására.(60)
99. A fent megjelölt okok összességére figyelemmel úgy vélem, hogy valamely harmadik országbeli állampolgárt attól az időponttól kezdve illeti meg a nemzetközi védelmet kérelmező jogállása, hogy kifejezi azon szándékát, hogy ilyen védelmet kér a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett olyan „egyéb hatóság” előtt, mint például a jelen ügyben az őrizetbe vételre dönteni jogosult vizsgálóbíróság. Az ezzel ellentétes értelmezés ellentétes lenne az eljáráshoz való hozzáférés uniós jogalkotó által ezen irányelvben előírt tényleges érvényesülésével. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a tagállamok irányelvekben szereplő eredmény elérésére irányuló kötelezettsége, valamint az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése szerinti azon feladatuk, hogy megtegyék a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket e kötelezettség teljesítésének biztosítása érdekében, hatáskörük keretén belül a tagállamok minden hatóságára vonatkozik, beleértve az igazságszolgáltatás szerveit is.(61)
100. Ennek rögzítését követően most megvizsgálom azt a kérdést, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelemnek a 2013/32 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „egyéb hatóság” előtti előterjesztését követően az ilyen védelmet kérelmező csak a 2013/33 irányelv 8. cikkének (3) bekezdésében előírt okokból helyezhető‑e idegenrendészeti fogdába.
c) A kérelmező jogállás megszerzésének következményei
101. A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróságnak egy harmadik országbeli állampolgár őrizetbe vételéről kellett döntenie, egy visszaküldésről szóló határozat végrehajtása céljából, azzal az indokkal, hogy e határozat nem volt végrehajtható a nemzeti jogban megállapított 72 órás határidőn belül.(62) Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a harmadik országbeli állampolgár előterjesztette nemzetközi védelem iránti kérelmét e bíróság előtt a spanyol területre érkezését követő 48 órán belül.
102. E tekintetben először is emlékeztetek arra, hogy a Bíróság már megállapította, hogy a 2008/115 irányelv (9) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy „harmadik országok olyan állampolgárára, aki [a 2005/85/EK irányelv(63)] értelmében nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesztett elő, az irányelv nem alkalmazható az említett kérelem benyújtásától[(64)] az e kérelemre vonatkozó elsőfokú határozat meghozataláig, vagy adott esetben addig tartó időszakban, amíg az említett határozattal szemben indított jogorvoslati eljárás folyamatban van”.(65)
103. Ezenkívül, amint az a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, a 2008/115 irányelvet, hasonlóan a (2013/32 irányelvet megelőző) 2005/85 irányelvhez, „amint az az előbbi irányelv (24) preambulumbekezdéséből és az utóbbi irányelv (8) preambulumbekezdéséből[(66)] következik, a Charta által elismert alapvető jogok és elvek tiszteletben tartása mellett kell értelmezni”,(67) amelynek 18. cikke garantálja a menedékjogot,(68) valamint a visszaküldés tilalmának elvét.(69)
104. Ami közelebbről az őrizetbe vételt illeti, a Bíróság megállapította, hogy a 2008/115 irányelvvel szabályozott, kitoloncolás céljából foganatosított őrizet, illetve a menedékkérővel szemben elrendelt őrizet különböző jogi szabályozási rendszer alá tartozik.(70)
105. Másodszor, amint azt már kifejtettem,(71) úgy vélem, hogy a kérelmező jogállást valamely személy akkor szerzi meg, amikor nemzetközi védelem iránti kérelmet „terjeszt elő”. Ennélfogva ezen időponttól kezdve szabályozza a védelmet kérelmező őrizetbe vételének feltételeit a 2013/33 irányelv 8–11. cikke.
106. A jelen ügyben ebből az következik, hogy noha VL őrizetbe vételének feltételeit a nemzetközi védelem iránti kérelem kérdést előterjesztő bíróság előtti „előterjesztéséig” a 2008/115 irányelv szabályozta,(72) az előterjesztés időpontjától kezdve a 2013/32 irányelv 26. cikkének (1) bekezdése és a 2013/33 irányelv 8. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó rá. E rendelkezések ugyanis azt írják elő, hogy a tagállamok senkit sem tarthatnak őrizetben kizárólag azon az alapon, hogy az érintett nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesztett elő.
107. Ezenkívül, amint a Bíróság már megállapította, a 2013/33 irányelv 8. cikkének többi bekezdése a tagállamok számára az őrizetbe vétel foganatosítására biztosított jogkört illetően jelentős korlátozásokat támaszt.(73) Többek között ezen irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdése kimerítően sorolja fel azokat a különböző indokokat,(74) amelyek igazolhatják az őrizetbe vételt, és ezen indokok mindegyike egyedi szükségletet testesít meg, és önálló jelleggel rendelkezik.(75) Ily módon, amennyiben fennáll az őrizetbe vétel igazolására alkalmas ok, ezen irányelv 8. cikkének (2) bekezdése megköveteli, hogy az őrizetbe vétel csak akkor legyen elrendelhető, amennyiben az szükségesnek bizonyul, valamint az egyes esetek egyéni értékelése alapján, amennyiben kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony.(76)
108. Közelebbről, az őrizetbe vétel igazolására alkalmas indokok között szerepel a 2013/33 irányelv 8. cikke (3) bekezdésének d) pontjában szereplő, azon a körülményen alapuló indok, hogy a 2008/115 irányelv szerint kiutasítási eljárás folyik a kérelmező ellen, és amiatt tartják őrizetben, hogy előkészítsék a kiutasítását, és/vagy lefolytassák a kitoloncolási eljárást, amennyiben az adott tagállam objektív kritériumok alapján bizonyítani tudja, hogy a kérelmezőnek már volt lehetősége igénybe venni a menekültügyi eljárást, és ebből következően, hogy alapos okkal feltételezhető, hogy a kérelmező pusztán azért terjeszt elő nemzetközi védelem iránti kérelmet, hogy késleltesse vagy meghiúsítsa a kiutasítási határozat végrehajtását.
109. A jelen ügyben először is a menekültügyi eljáráshoz való hozzáférés lehetőségét illetően hangsúlyozni kell, hogy bár a kérdést előterjesztő bíróságnak kell eldöntenie, hogy fennáll‑e ilyen igazolás, mindazonáltal úgy tűnik, hogy e bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában egyértelműen rögzíti, hogy az őrizetbe vételről szóló, 2019. december 13‑i jegyzőkönyvből kitűnik, hogy mielőtt megjelent előtte, VL‑t nem tájékoztatták arról a lehetőségről, hogy nemzetközi védelmet kérhet, ezenkívül kiemelve, hogy „az a vizsgálóbíró, amely előtt a Spanyolországban jogellenes helyzetben lévő harmadik országbeli állampolgár őrizetbe vétele céljából megjelenik […] az egyetlen hatóság, amely előtt az idegenrendészeti fogdába szállítás előtt nemzetközi védelmet kérhet”.(77)
110. Ami másodszor azon alapos okok fennállását illeti, amelyek alapján feltételezhető, hogy a kérelmező pusztán azért terjeszt elő nemzetközi védelem iránti kérelmet, hogy késleltesse vagy meghiúsítsa a kiutasítási határozat végrehajtását vagy a kitoloncolási eljárást, sem az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, sem a Bíróság rendelkezésére álló iratokból nem tűnik ki, hogy a jelen ügyben ez lenne a helyzet.
111. Mindenesetre fontosnak tűnik annak pontosítása, amint az a Bíróság ítélkezési gyakorlatából is kitűnik, hogy azon tény alapján, hogy a menedékkérő kérelme benyújtásának időpontjában kiutasításról szóló határozat vagy kitoloncolás hatálya alatt áll, és őt a 2008/115 irányelv 15. cikkének értelmében őrizetbe vették, önmagában, a releváns körülmények összességének eseti mérlegelése nélkül, nem vélelmezhető, hogy e személy kizárólag azért nyújtotta be e kérelmet, hogy késleltesse vagy meghiúsítsa a kiutasításról szóló határozat végrehajtását, és hogy az őrizetbe vételi intézkedés fenntartása objektíve szükséges és arányos.(78) E tekintetben a bizonyítási teher a nemzeti hatóságokat terheli.(79)
112. Következésképpen úgy vélem, hogy VL‑t attól az időponttól kezdve kell nemzetközi védelmet kérelmezőnek tekinteni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság mint a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „egyéb hatóság” előtt előterjesztette kérelmét, kivéve ha az érintett nemzeti hatóságok személyes helyzetének értékelése alapján bizonyítják, hogy fennáll a 2013/33 irányelv 8. cikkének (3) bekezdésében előírt egyik indok, ami sem az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, sem a Bíróság rendelkezésére álló iratokból nem tűnik ki.
113. Ezzel szemben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az tűnik ki, hogy az egyetlen indok, amely miatt a vizsgálóbíró őrizetbe helyezte VL‑t, az volt, hogy nem volt hely a befogadó létesítményekben. Hangsúlyoznom kell, hogy ez az indok nem szerepel a 2013/33 irányelv 8. cikkének (3) bekezdésében. Ennélfogva nehezen lehetne elfogadni, ha egy nemzetközi védelmet kérelmező személyt idegenrendészeti fogdába lehetne helyezni pusztán azzal az indokkal, hogy nincs hely a befogadó létesítményekben. Tekintettel ugyanis a Charta 6. cikkében biztosított szabadsághoz való jog jelentőségére, valamint azon beavatkozás súlyosságára, amelyet e jogba az őrizetbe vételi intézkedés jelent, az e jog gyakorlásával kapcsolatos korlátozások a feltétlenül szükséges határokon belül kell, hogy maradjanak.(80)
114. Azt javaslom tehát a Bíróságnak, hogy olyan választ adjon, amely szerint a 2013/32 irányelv 26. cikkét és a 2013/33 irányelv 8. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azon időponttól kezdve, hogy a harmadik állambeli állampolgár kifejezi a nemzetközi védelem kérelmezésére irányuló szándékát a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „egyéb hatóság” előtt, a kérelmező csak a 2013/33 irányelv 8. cikkének (3) bekezdésében előírt okokból helyezhető idegenrendészeti fogdába.
VII. Végkövetkeztetés
115. A fenti megfontolások összességére figyelemmel azt javaslom, hogy a Bíróság a Juzgado de Instrucción nº 3 de San Bartolomé de Tirajana (San Bartolomé de Tirajana 3. sz. vizsgálóbírósága, Spanyolország) által feltett kérdésekre a Bíróság a következőképpen válaszoljon:
1) A nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló, 2013. június 26‑i 2013/32/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy egy olyan igazságügyi hatóságot, mint a vizsgálóbíróság, az e rendelkezés értelmében vett „egyéb hatóságnak” kell tekinteni.
2) A 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését és a nemzetközi védelmet kérelmezők befogadására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i 2013/33/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 17. cikkét úgy kell értelmezni, hogy annak a hatóságnak, amelyhez nemzetközi védelem iránti kérelemmel fordultak, de amely a nemzeti jog alapján nem rendelkezik hatáskörrel annak nyilvántartásba vételére, tájékoztatnia kell a kérelmezőt azokról a releváns információkról, amelyek alapján megtudhatja, hogy hol és hogyan nyújthat be ilyen kérelmet, valamint meg kell küldenie az iratokat a nyilvántartásba vételre hatáskörrel rendelkező hatóság részére, annak érdekében, hogy a kérelmező hozzáférhessen a befogadás anyagi feltételeihez.
3) A 2013/32 irányelv 26. cikkét és a 2013/33 irányelv 8. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azon időponttól kezdve, hogy a harmadik állambeli állampolgár kifejezi a nemzetközi védelem kérelmezésére irányuló szándékát a 2013/32 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „egyéb hatóság” előtt, a kérelmező csak a 2013/33 irányelv 8. cikkének (3) bekezdésében előírt okokból helyezhető idegenrendészeti fogdába.