A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (nyolcadik tanács)

2013. március 14. (*)

„Verseny – Kartellek – Banánpiac – Az EK 81. cikk megsértését megállapító határozat – Információcsere‑rendszer – A versenyellenes célú összehangolt magatartás fogalma – Az összehangolás és a vállalkozások piaci magatartása közötti okozati összefüggés – Egységes jogsértés – A jogsértés betudása –Védelemhez való jog – Bírságok – A jogsértés súlya – Együttműködés – Enyhítő körülmények”

A T‑587/08. sz. ügyben,

a Fresh Del Monte Produce, Inc. (székhelye: George Town, Kajmán‑szigetek [Egyesült Királyság], képviselik kezdetben: B. Meyring ügyvéd és E. Verghese solicitor, később: B. Meyring)

felperesnek,

támogatja:

az Internationale Fruchtimport Gesellschaft Weichert GmbH & Co. KG (székhelye: Hamburg [Németország], képviselik: A. Rinne ügyvéd, C. Humpe, S. Kon solicitors és C. Vajda QC)

beavatkozó,

az Európai Bizottság (képviselik kezdetben: M. Kellerbauer, A. Biolan és X. Lewis, később: M. Kellerbauer, A. Biolan, és P. Van Nuffel, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

az [EK 81. cikk] alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/39188 – „banán”‑ügy) 2008. október 15‑én hozott C(2008) 5955 bizottsági határozat megsemmisítése iránti kérelme, másodlagosan pedig a bírság összegének csökkentése iránti kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (nyolcadik tanács),

tagjai: L. Truchot elnök, M. E. Martins Ribeiro (előadó) és H. Kanninen bírák,

hivatalvezető: J. Weychert tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2012. február 1‑jei tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita alapját képező tényállás

1        A Fresh Del Monte Produce csoport (a továbbiakban: Del Monte csoport) a friss és frissen darabolt zöldség és gyümölcs piacán a világ egyik legnagyobb vertikálisan integrált termelője, nagykereskedője és forgalmazója, valamint a feldolgozott zöldség és gyümölcs, lé, italok, snackek és desszertek európai, egyesült államokbeli, közel‑keleti és afrikai piacán az egyik legjelentősebb termelő és forgalmazó. Termékeit, többek között a banánt, világszerte a Del Monte márkanév alatt forgalmazza.

2        A Fresh Del Monte Produce, Inc. (a továbbiakban: Del Monte, illetve felperes) a Del Monte csoport holdingtársasága és végső anyavállalata. Ez utóbbi csoport az európai banánforgalmazásban számos, 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalat, többek között a Del Monte Fresh Produce International Inc. (a továbbiakban: DMFPI), a Del Monte (Germany) GmbH és a Del Monte (Holland) BV révén vesz részt.

3        A tényállás megvalósulásának idején az Internationale Fruchtimport Gesellschaft Weichert GmbH & Co. KG (a továbbiakban: Weichert vagy Interfrucht vagy beavatkozó) a német jog szerint alapított betéti társaságként elsődlegesen a banán, az ananász és egyéb egzotikus gyümölcsök észak‑európai forgalmazásával foglalkozott. 1994. június 24‑től 2002. december 31‑ig a Del Monte közvetve 80%‑os részesedéssel rendelkezett a Weichertben, történetesen azon 100%‑os tulajdonában lévő, Westeuropa‑Amerika‑Linie GmbH nevű leányvállalata (a továbbiakban: WAL) révén, amelyet Global Reefer Carriers Ltd nevű leányvállalata segítségével 1994‑ben vásárolt meg. 2002. december 31‑ig a Weichert volt a Del Monte márkájú banán kizárólagos észak‑európai forgalmazója.

4        2005. április 8‑án a Chiquita Brands International Inc. (a továbbiakban: Chiquita) mentesség iránti kérelmet terjesztett elő a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény (HL 2002. C 45., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 155. o.; a továbbiakban: engedékenységi közlemény) alapján.

5        2005. május 3‑án – azt követően, hogy a Chiquita újabb nyilatkozatokat és kiegészítő dokumentumokat nyújtott be, – az Európai Közösségek Bizottsága feltételes mentességet biztosított számára, az engedékenységi közlemény 8. pontjának a) alpontja értelmében.

6        Miután az [EK] 81. és [EK 82. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) 20. cikke (4) bekezdésének alapján 2005. június 2‑án és 3‑án vizsgálatokat folytatott a különböző vállalkozások helyiségeiben, és az 1/2003 rendelet 18. cikkének (2) bekezdése alapján információkéréseket küldött, a Bizottság 2007. július 20‑án kifogásközlést intézett a Chiquita, a Chiquita International Ltd, a Chiquita International Services Group NV, a Chiquita Banana Company BV, a Dole Food Company, Inc (a továbbiakban: Dole) és a Dole Fresh Fruit Europe OHG, a Del Monte, a DMFPI, a Del Monte (Germany), a Del Monte (Holland), a Fyffes plc (a továbbiakban: Fyffes), a Fyffes International, a Fyffes Group Limited, a Fyffes BV, az FSL Holdings NV, a Firma Leon Van Parys NV (a továbbiakban: Van Parys) és a Weichert társaságokhoz.

7        A fenti 6. pontban említett vállalkozások számára a Bizottság biztosította a vizsgálati iratokhoz való hozzáférést DVD‑re írt másolat formájában, kivéve a mentességet kérelmező vállalkozás által szóban tett nyilatkozatok hangfelvételeit és átiratait, valamint a hozzájuk kapcsolódó dokumentumokat, amelyek a Bizottság helyiségeiben voltak hozzáférhetők.

8        Az érintett vállalkozások meghallgatását követően, mely meghallgatásra 2008. február 4. és 6. között került sor, a Weichert 2008. február 28‑án észrevételeket és mellékleteket tartalmazó levelet nyújtott be a Bizottsághoz.

9        2008. október 15‑én a Bizottság elfogadta az [EK] 81. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásban a C(2008) 5955 végleges határozatot (COMP/39188 – „banán”‑ügy) (a továbbiakban: megtámadott határozat), amelyet a Del Montéval 2008. október 22‑én közölt.

 A megtámadott határozat

10      A Bizottság megállapítja, hogy a megtámadott határozat címzettjeként szereplő vállalkozások az Észak‑Európában, azaz Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Németországban, Luxemburgban, Hollandiában, valamint Svédországban forgalmazott banánra vonatkozó referenciaáraik egyeztetésében megnyilvánuló összehangolt magatartásban vettek részt 2000. január 1‑je és 2002. december 31. (a Chiquita esetében 2002. december 1‑je) között (a megtámadott határozat (1)–(3) preambulumbekezdése).

11      A tényállás megvalósulásának idején a banán Európai Közösségbe történő behozatalát a banán piacának közös szervezéséről szóló, 1993. február 13‑i 404/93/EGK tanácsi rendelet (HL L 47., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 3. fejezet, 13. kötet, 388. o.) szabályozta, amely behozatali kontingenseken és árakon alapuló rendszert írt elő. A Bizottság előadja, hogy míg a banánbehozatali kontingenseket évente határozták meg és negyedévente osztották fel bizonyos korlátozott mértékű rugalmassággal az adott naptári év negyedévei között, az észak‑európai kikötőkbe érkező szállítmányokat és az e régióban forgalmazott mennyiségeket a termelők, importőrök és nagykereskedők által hetente hozott, termeléssel, szállítással és forgalmazással kapcsolatos döntések határozták meg (a megtámadott határozat (36), (131), (135) és (137) preambulumbekezdése).

12      A banántermesztésben a banánmárkák három különböző szintjét különböztették meg, melyeket „harmadoknak” neveznek: a Chiquita márkájú, első osztályú banánt, a másodosztályú (Dole és Del Monte márkájú) banánt és a harmadosztályú („egyébnek” is nevezett) banánt, amely több más márkát is magában foglalt. E márkák szerinti felosztás tükröződött a banán árazásában (a megtámadott határozat (32) preambulumbekezdése).

13      Az érintett időszak folyamán az észak‑európai banánágazat heti ciklusokban szerveződött. A banán latin‑amerikai kikötőkből Európába történő szállítása hajóval hozzávetőleg két hetet vett igénybe. A banán általában hetente érkezett az észak‑európai kikötőkbe, mely érkezésre szabályszerű szállítási menetrenddel összhangban került sor (a megtámadott határozat (33) preambulumbekezdése).

14      A banánt zölden adták fel, és zölden érkezett a kikötőkbe. Ezt követően a banánt vagy közvetlenül a vevőhöz szállították (zöld banán), vagy érlelték, majd hozzávetőleg egy héttel később szállították a vevőhöz (sárga banán). Az érlelést végezhette az importőr maga vagy más az importőr nevében, vagy megszervezhette a vevő is. Az importőrök ügyfelei általában érleléssel foglalkozó társaságok vagy kiskereskedelmi láncok voltak (a megtámadott határozat (34) preambulumbekezdése).

15      A Chiquita, a Dole és a Weichert minden héten, jelen esetben csütörtök reggelente meghatározták a márkájukra vonatkozó referenciaáraikat, és erről tájékoztatták vevőiket. A „referenciaár” kifejezés rendszerint a zöld banánra vonatkozó referenciaárnak felelt meg, a sárga banánra vonatkozó referenciaár általában a zöld banánra vonatkozó ajánlat érlelési díjjal növelt összegének felelt meg (a megtámadott határozat (104) preambulumbekezdése).

16      A kiskereskedők és a forgalmazók által a banánért fizetett árak (az ún. „tényleges árak” vagy „tranzakciós árak”) vagy a hetente – a jelen esetben csütörtök délutánonként és pénteken (vagy később az adott héten vagy a következő hét elején) – folytatott tárgyalások, vagy olyan szállítási szerződések végrehajtásának eredményei, melyek előre meghatározott árazási formulái rögzített árat tartalmaztak, vagy az árat az eladó vagy annak versenytársa referenciaárához, vagy egy más referenciaárhoz kötötték, mint például az „Aldi‑árhoz”. A Bizottság kifejti, hogy az Aldi kiskereskedelmi lánc minden csütörtökön 11 óra és 11 óra 30 perc között ajánlatokat kapott a szállítóitól, és ezt követően ellenjavaslatot tett; a szállítóknak fizetett „Aldi‑ár” meghatározására általában 14 óra körül került sor. 2002 második félévétől az „Aldi‑árat” egyre többet használták a banán ára megállapításának mutatójaként számos más – többek között a márkával ellátott banánokra vonatkozó – tranzakció tekintetében (a megtámadott határozat (34) és (104) preambulumbekezdése).

17      A Bizottság előadja, hogy az érintett vállalkozások olyan, árképzést megelőző kétoldalú megbeszéléseket folytattak, amelyek során megvitatták a banán árát meghatározó, a következő hétre vonatkozó referenciaárak megállapítása szempontjából releváns tényezőket, valamint megvitatták, illetve nyilvánosságra hozták az ártendenciákat, vagy útmutatást adtak a következő hétre vonatkozó referenciaárak tekintetében. Ezekre a megbeszélésekre azelőtt került sor, hogy a felek megállapították volna referenciaáraikat, azaz rendszerint szerdánként, és mind a jövőbeni referenciaárakra vonatkoztak (a megtámadott határozat (51) és azt követő preambulumbekezdései).

18      A Dole ekképpen kétoldalú megbeszéléseket folytatott mind a Chiquitával, mint a Weicherttel. A Chiquita tudott a Dole és a Weichert közötti, árképzést megelőző megbeszélésekről, vagy legalábbis előre láthatta, hogy ilyen megbeszélésekre sor kerül (a megtámadott határozat (57) preambulumbekezdése).

19      Ezek az árképzést megelőző kétoldalú megbeszélések a feleknek az általuk csütörtök délelőtt meghatározandó referenciaárra vonatkozó magatartásával kapcsolatos bizonytalanságok csökkentésére irányultak (a megtámadott határozat (54) preambulumbekezdése).

20      A Bizottság előadja, hogy a referenciaár csütörtök reggeli megállapítását követően az érintett vállalkozások kétoldalú megbeszélések során vitatták meg referenciaáraikat. Ez az utólagos megbeszélés lehetővé tette számukra az egyedi árképzési döntéseknek a korábbi, árképzést megelőző megbeszélésekre tekintettel történő ellenőrzését és együttműködésük megerősítését (a megtámadott határozat (198)–(208), (227), (247), (273) és azt követő preambulumbekezdései).

21      A Bizottság szerint a referenciaár legalábbis jelzésként, tendenciaként és/vagy útmutatásként szolgált a piac számára a banánárak tervezett alakulását illetően, és fontos volt a banánkereskedelem és az elért árak szemszögéből. Egyébként bizonyos tranzakciók esetében a referenciaáron alapuló formula alkalmazásával az árak közvetlenül a referenciaárra támaszkodtak (a megtámadott határozat (115) preambulumbekezdése).

22      A Bizottság úgy véli, hogy az érintett vállalkozásoknak, amelyek részt vettek az összejátszásban, és amelyek tevékenyek maradtak a banánkereskedelem terén, szükségszerűen figyelembe kellett venniük a versenytársaktól kapott információkat a saját piaci magatartásuk meghatározásakor, amint azt a Chiquita és a Dole kifejezetten el is ismerte (a megtámadott határozat (228) és (229) preambulumbekezdése).

23      A Bizottság úgy találta, hogy a Dole és a Chiquita, illetve a Dole és a Weichert közötti árképzést megelőző megbeszélések befolyásolhatták a gazdasági szereplők által alkalmazott árakat, és az árrögzítésre vonatkoztak, továbbá olyan összehangolt magatartást eredményeztek, amelynek célja a verseny korlátozása az EK 81. cikk értelmében (a megtámadott határozat (54) és (271) preambulumbekezdése).

24      A Bizottság úgy véli, hogy a megtámadott határozatban leírt valamennyi összejátszásra irányuló megállapodás egységes és folyamatos jogsértésnek minősül, melynek célja a Közösségen belüli verseny korlátozása az EK 81. cikk értelmében. A Bizottság a Chiquitát és a Dole‑t felelősnek találta az egységes és folyamatos jogsértés teljes egészében, míg a Weichertet csak a jogsértés azon részében találta felelősnek, melyben részt vett, azaz a Dole‑lal való összejátszásra irányuló megállapodásokban (a megtámadott határozat (258) preambulumbekezdése).

25      Tekintettel azon tényre, hogy az észak‑európai banánpiacot a tagállamok közötti jelentős mértékű kereskedelem jellemezte, valamint arra, hogy az összejátszásra irányuló megállapodások a Közösség jelentős területét érintették, a Bizottság úgy találta, hogy az említett megállapodások érzékelhető hatást gyakoroltak a tagállamok közötti kereskedelemre (a megtámadott határozat (333) és azt követő preambulumbekezdései).

26      A Bizottság kifejti, hogy az EK 81. cikk (3) bekezdése szerinti mentességek egyike sem alkalmazható, mivel a vállalkozások elmulasztották megállapodásaikról vagy gyakorlatukról értesíteni a Bizottságot, ami pedig az [EK 81.] és [EK 82. cikk] végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 4. cikkének (1) bekezdése értelmében a fent hivatkozott rendelkezés alkalmazásának előfeltétele, és olyan elemeket sem terjesztettek a Bizottság elé, amelyek alapján megállapítható lett volna, hogy a jelen esetben fennállnak a mentesség feltételei (a megtámadott határozat (339) és azt követő preambulumbekezdései).

27      A Bizottság előadja, hogy a tényállás megvalósulásának idején hatályban lévő, az egyes versenyszabályok mezőgazdasági termékek termelésére és kereskedelmére történő alkalmazásáról szóló, 1962. április 4‑i 26. tanácsi rendelet (HL 1962. 30., 993. o.; magyar nyelvű különkiadás 3. fejezet, 1. kötet, 6. o.), amely úgy rendelkezett, hogy az EK 81. cikket alkalmazni kell minden olyan megállapodásra, döntésre és magatartásra, amely a különböző termékek, többek között a gyümölcsök termeléséhez vagy kereskedelméhez kapcsolódik, a 2. cikkében meghatározta az EK 81. cikk alkalmazása alóli kivételeket. Mivel e kivételek alkalmazásának feltételei a jelen ügyben nem állnak fenn, a Bizottság megállapította, hogy a megtámadott határozatban leírt összehangolt magatartás nem mentesülhet a 26. rendelet 2. cikke alapján (a megtámadott határozat (344) és azt követő preambulumbekezdései).

28      A Bizottság, miután megállapította, hogy a Del Monténak a Weichert beltagjaival közösen lehetősége volt meghatározó befolyást gyakorolni a Weichert ügyvezetésének módjára, és hogy a jogsértés időszakában ténylegesen ilyen befolyást gyakorolt, úgy ítéli meg, hogy a Del Monte és a Weichert gazdasági egységet alkotnak, mivel ez utóbbi vállalkozás a saját piaci magatartását nem önállóan határozta meg. Következésképpen a Bizottság a megtámadott határozatban megállapított, az EK 81. cikkbe ütköző jogsértésért a Del Montét és a Weichertet „egyetemlegesen” felelősnek nyilvánította (a megtámadott határozat (384) és (432)–(434) preambulumbekezdése).

29      A bírságok összegének meghatározását illetően a Bizottság a megtámadott határozatban az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján kiszabott bírságok megállapításáról szóló iránymutatás (HL 2006. C 210., 2. o., a továbbiakban: iránymutatás) és az engedékenységi közlemény rendelkezéseit alkalmazta.

30      A Bizottság meghatározta a kiszabandó bírság alapösszegét, amely a jogsértés súlyosságának függvényében a vállalkozás érintett eladásainak 0%‑a és 30%‑a közötti, a vállalkozás jogsértésben való részvétele éveinek számával megszorzott összegnek, illetve az eladások értéke 15%‑a és 25%‑a közötti további összegnek felel meg, a vállalkozások jogellenes magatartástól való elrettentése céljából (a megtámadott határozat (448) preambulumbekezdése).

31      E számítások alapján a kiszabandó bírság alapösszege:

–        a Chiquita esetében 208 000 000 euró;

–        a Dole esetében 114 000 000 euró;

–        a Del Monte és a Weichert esetében 49 000 000 euró.

32      A kiszabandó bírság alapösszegét 60%‑kal csökkentette a Bizottság a megtámadott határozat valamennyi címzettje esetében, tekintettel a banánágazat különleges szabályozási rendszerére és azon tényre, hogy az egyeztetés a referenciaárra irányult (a megtámadott határozat (467) preambulumbekezdése). A Weichert, amely nem tudott a Dole és a Chiquita közötti árképzést megelőző megbeszélésekről, további 10% csökkentésben részesült (a megtámadott határozat (476) preambulumbekezdése).

33      A kiigazítást követően az alapösszegek a következőképpen alakultak:

–        a Chiquita esetében 83 200 000 euró;

–        a Dole esetében 45 600 000 euró;

–        a Del Monte és a Weichert esetében 14 700 000 euró.

34      A Chiquita bírság alóli mentességet kapott az engedékenységi közlemény értelmében (a megtámadott határozat (483)–(488) preambulumbekezdése). További kiigazításokra nem került sor sem a Dole, sem a Del Monte és a Weichert vonatkozásában, a bírság végleges összege esetükben megegyezik a kiszabandó bírság fenti 33. pontban hivatkozott alapösszegeivel.

35      A megtámadott határozat többek között a következő rendelkezéseket tartalmazza:

„Első cikk

A következő vállalkozások megsértették az [EK] 81. cikk rendelkezéseit azáltal, hogy a banán referenciaárainak egyeztetését eredményező összehangolt magatartásban vettek részt:

–        a [Chiquita] 2000. január 1‑jétől 2002. december 1‑jéig;

–        a Chiquita International Ltd 2000. január 1‑jétől 2002. december 1‑jéig;

–        a Chiquita International Services Group N.V. 2000. január 1‑jétől 2002. december 1‑jéig;

–        a Chiquita Banana Company B.V. 2000. január 1‑jétől 2002. december 1‑jéig;

–        a [Dole] 2000. január 1‑jétől 2002. december 31‑ig;

–        a Dole Fresh Fruit Europe OHG 2000. január 1‑jétől 2002. december 31‑ig;

–        a [Weichert] 2000. január 1‑jétől 2002. december 31‑ig;

–        a [Del Monte] 2000. január 1‑jétől 2002. december 31‑ig.

A jogsértés a következő tagállamokat érintette: Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Németország, Luxemburg, Hollandia és Svédország.

2. cikk

Az 1. cikkben hivatkozott jogsértésért kiszabott bírságok a következők:

–        a [Chiquita], a Chiquita International Ltd, a Chiquita International Services Group N.V. és a Chiquita Banana Company B.V. vonatkozásában a bírság egyetemlegesen 0 euró;

–        a [Dole] és a Dole Fresh Fruit Europe OHG vonatkozásában a bírság egyetemlegesen 45 600 000 euró;

–        a [Weichert] és a [Del Monte] vonatkozásában a bírság egyetemlegesen 14 700 000 euró;

[...]”

 Az eljárás és a felek kérelmei

36      A felperes a Törvényszék Hivatalához 2008. december 31‑én benyújtott keresetlevelében előterjesztette a jelen keresetet.

37      A Törvényszék Hivatalához 2009. április 9‑én benyújtott beadványában a Weichert annak engedélyezését kérte, hogy a felperes kérelmeinek támogatása végett a jelen eljárásba beavatkozhasson.

38      A Törvényszék Hivatalához 2009. május 18‑án, illetőleg május 28‑án benyújtott beadványában a felperes, illetőleg a Bizottság előterjesztette az e beavatkozás iránti kérelemre vonatkozó írásbeli észrevételeit.

39      A Törvényszék Hivatalához 2009. május 28‑án benyújtott beadványában a Bizottság kérte az ellenkérelemben és annak mellékleteiben szereplő bizonyos elemeknek a Weicherttel szembeni bizalmas kezelését.

40      A Törvényszék Hivatalához 2009. május 29‑én benyújtott beadványában a felperes kérte a keresetlevélben és annak mellékleteiben szereplő bizonyos elemeknek a Weicherttel szembeni bizalmas kezelését.

41      2010. február 17‑i végzésével a Törvényszék helyt adott a Weichert beavatkozás iránti kérelmének, és elrendelte, hogy a Weichert minden eljárási irat nyilvános változatából kapjon másolatot.

42      A beavatkozó a beavatkozási beadványát, a többi fél pedig az e beadványra vonatkozó észrevételeit az előírt határidőkön belül előterjesztette.

43      Az előadó bíró jelentése alapján a Törvényszék (nyolcadik tanács) úgy határozott, hogy megnyitja a szóbeli szakaszt, és a Törvényszék eljárási szabályzata 64. cikkében szereplő pervezető intézkedések keretében kérdést intézett a felpereshez és a Bizottsághoz, valamint felhívta őket arra, hogy a kérdésre írásban válaszoljanak.

44      A Törvényszék kérdésére válaszolva a Del Monte 2012. január 4‑én, a Weichert és a Bizottság pedig 2012. január 6‑án terjesztette elő írásbeli észrevételeit.

45      A Törvényszék a 2012. február 1‑jei tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előterjesztéseit és az általa feltett kérdésekre adott válaszaikat.

46      A beavatkozó által támogatott felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozat 1., 2., 3. és 4. cikkének rá vonatkozó részét;

–        másodlagosan, jelentős mértékben csökkentse a megtámadott határozat 2. cikkének c) pontja szerint kiszabott bírság összegét;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

47      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló kereseti kérelmekről

48      A felperes a beadványaiban a megtámadott határozat megsemmisítésére vonatkozóan hat jogalapot terjesztett elő, amelyek közül az első azon alapul, hogy a felperes és a Weichert Bizottság által megállapított egyetemleges felelőssége folytán az EK 81. cikk és az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdése a) pontjának megsértésére került sor, a második arra vonatkozik, hogy mivel a Bizottság nem adott magyarázatot arra, hogy a felperes miképpen rendelkezhetett meghatározó befolyással a Weichert felett, és miképpen gyakorolhatta ezt ténylegesen, az EK 253. cikk megsértése valósult meg, a harmadik azon alapul, hogy mivel a Bizottság releváns bizonyítékok hozzáférhetővé tételét tagadta meg, megsértette a védelemhez való jogot, a negyedik az EK 81. cikknek a versenyellenes célú összehangolt magatartás meglétére vonatkozó téves következtetés miatt történő megsértésére vonatkozik, az ötödik a meghallgatáshoz való jog megsértésén alapul, a hatodik pedig arra vonatkozik, hogy a megtámadott határozat rendelkező részének téves voltából adódóan az EK 81. cikk, az 1/2003 rendelet 7. cikke és az EK 253. cikk megsértésére került sor.

49      A Törvényszék úgy ítéli meg, hogy mindezen jogalapok úgy tekintendők, mint amelyek egyrészt az EK 81. cikk és az EK 253. cikk megsértésén, másrészt a védelemhez való jog megsértésén alapulnak.

1.     Az EK 81. cikk és az EK 253. cikk megsértésére alapított jogalapról

 A jogsértés Del Monténak való betudásáról

 Előzetes megfontolások

50      Valamely anyavállalatnak a leányvállalata magatartásáért való egyetemleges felelősségét illetően emlékeztetni kell arra, hogy azon körülmény, hogy a leányvállalat külön jogi személyiséggel rendelkezik, nem elegendő annak kizárására, hogy magatartását az anyavállalatnak lehessen betudni (a Bíróság 48/69. sz., Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ügyben 1972. július 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1972., 619. o.] 132. pontja).

51      Az Európai Unió versenyjoga ugyanis a vállalkozási tevékenységekre vonatkozik, és a vállalkozás fogalma minden gazdasági tevékenységet folytató jogalanyra kiterjed, függetlenül azok jogállásától és finanszírozási módjától (a Bíróság C‑97/08. P. sz., Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑8237. o.] 54. és 55. pontja, valamint C‑521/09. P. sz., Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben 2011. szeptember 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2011., I‑8947. o.] 53. pontja)

52      Az európai uniós bíróság azt is kimondta, hogy ugyanebben az összefüggésben a vállalkozás fogalmát úgy kell értelmezni, mint amely gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból ez a gazdasági egység több természetes vagy jogi személyből áll (a Bíróság C‑217/05. sz., Confederación Española de Empresarios de Estaciones de Servicio ügyben 2006. december 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑11987. o.] 40. pontja és fenti 51. pontban hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 53. pontja). Így hangsúlyozta, hogy a versenyszabályok alkalmazásakor nem az a meghatározó, hogy különálló jogi személyiségükből fakadóan két társaság formálisan különálló‑e, ami számít, az az, hogy piaci magatartásuk egységes‑e, vagy sem. Szükséges lehet tehát megvizsgálni azt, hogy két különálló jogi személyiségű társaság egyetlen olyan vállalkozást vagy gazdasági egységet alkot‑e, illetve egyetlen olyan vállalkozás vagy gazdasági egység alá tartozik‑e, amely egységes piaci magatartást tanúsít (a fenti 50. pontban hivatkozott Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 140. pontja és a Törvényszék T‑325/01. sz., DaimlerChrysler kontra Bizottság ügyben ügyben 2005. szeptember 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑3319. o.] 85. pontja).

53      Ha ilyen gazdasági egység sérti meg a versenyszabályokat, a személyes felelősség elve szerint neki kell felelnie ezért a jogsértésért (lásd a fenti 51. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56. pontját, valamint a fenti 51. pontban hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 53. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

54      Ily módon az anyavállalatnak lehet betudni a leányvállalat magatartását különösen akkor, ha e leányvállalat – jóllehet külön jogi személyiséggel rendelkezik – nem önállóan határozza meg piaci magatartását, hanem lényegében azokat az utasításokat követi, amelyeket az anyavállalat ad a számára, különös tekintettel az e két jogalany közötti gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatokra (a Bíróság C‑294/98. sz., Metsä‑Serla és társai kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑10065. o.] 27. pontja, C‑189/02. P., C‑202/02. P., C‑205/02. P–C‑208/02. P. és C‑213/02. P. sz., Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 28‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑5425. o.] 117. pontja, valamint fenti 51. pontban hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 54. pontja).

55      Ez esetben ugyanis az anyavállalat és leányvállalata ugyanazon gazdasági egység részét képezi, és ily módon a fent említett ítélkezési gyakorlat értelmében egyetlen vállalkozást alkot. Ilyen esetben tehát nem a jogsértésre vonatkozó, az anyavállalat és a leányvállalat közötti felbujtói viszony, még kevésbé az anyavállalatnak a jogsértésben való részvétele teszi lehetővé a Bizottság számára, hogy bírság megfizetésére kötelező határozatot címezzen az anyavállalatnak, hanem az, hogy valamely anyavállalat és annak leányvállalata az EK 81. cikk értelmében egyetlen vállalkozást alkot (a fenti 51. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 59. pontja, valamint a fenti 51. pontban hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 55. pontja).

56      E tekintetben ki kell emelni, hogy a Bizottság nem szorítkozhat annak megállapítására, hogy a vállalkozás meghatározó befolyást gyakorolhat a másik vállalkozásra, anélkül hogy szükséges lenne annak vizsgálata, hogy e befolyást valóban gyakorolta‑e. Ellenkezőleg, főszabály szerint a Bizottság feladata e meghatározó befolyásnak a ténybeli elemek – többek között különösen az egyik vállalkozás másik vállalkozás feletti esetleges irányítási jogköre – alapján való bizonyítása (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑196/99. P. sz., Aristrain kontra Bizottság ügyben 2003. október 2‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑11005. o.] 96–99. pontját, fenti 54. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 118–122. pontját, valamint a Törvényszék T‑314/01. sz., Avebe kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3085. o.] 136. pontját).

57      Abban a különös esetben, ha az anyavállalat az uniós versenyjog szabályaiba ütköző jogsértést elkövető leányvállalata tőkéjében 100%‑os részesedéssel rendelkezik, egyrészről ezen anyavállalat meghatározó befolyást gyakorolhat e leányvállalat magatartására, másrészről pedig fennáll azon megdönthető vélelem, amely szerint az említett anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorol leányvállalata magatartására (a fenti 51. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 60. pontja, valamint a fenti 51. pontban hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56. pontja).

58      E körülmények között elegendő, ha a Bizottság bizonyítja, hogy a leányvállalatbeli tőkerészesedések teljes egészében az anyavállalat tulajdonában vannak, ahhoz, hogy vélelmezze, hogy ez utóbbi meghatározó befolyást gyakorol e leányvállalat üzletpolitikájára. A Bizottságnak ezt követően módjában áll az anyavállalat egyetemleges felelősségét megállapítani a leányvállalatával szemben kiszabott bírság megfizetését illetően, kivéve ha ezen anyavállalat, amelyre a vélelem megdöntésének terhe hárul, elegendő bizonyítékot terjeszt elő annak bizonyításához, hogy a leányvállalata önálló piaci magatartást folytat (a Bíróság C‑90/09. P. sz., General Química és társai kontra Bizottság ügyben 2011. január 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2011., I‑1. o.] 40. pontja, valamint a fenti 51. pontban hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 57. pontja).

59      Az fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat fényében kell megvizsgálni a felperes azon kifogásait, amelyek szerint a Bizottság egyrészt megsértette az EK 253. cikket azzal, hogy a megtámadott határozatban nem indokolta megfelelőképpen a Weichert által elkövetett jogsértésért való felelősség megállapítását, másrészt pedig megsértette az EK 81. cikket azzal, hogy ilyen jogsértésért a felperest tette felelőssé.

 Az indokolási kötelezettség megsértéséről

60      A felperes, amely a Del Monte csoport végső anyavállalata, azt állítja, hogy a Bizottság nem teljesítette indokolási kötelezettségét, mivel nem adott számára magyarázatot arra, hogy miképpen rendelkezhetett meghatározó befolyással a Weichert felett, és miképpen gyakorolhatta ezt ténylegesen. Szerinte a Bizottságnak az anyavállalat felelősségére vonatkozó tézise két, a Weichert és az említett csoport közötti kapcsolat fennállásán alapul, nevezetesen a WAL‑nak mint kültagnak a Weichert tőkéjében való részesedésén, valamint a Weichert és a DMFPI között létrejött forgalmazási megállapodáson. Márpedig a felperes szerint a megtámadott határozat egyetlen mondatot sem tartalmaz arról, hogy maga a Del Monte miképpen gyakorolt volna meghatározó befolyást a Weichertre, sem a WAL, a DMFPI és a Del Monte között fennálló kapcsolatokról.

61      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 253. cikkben előírt indokolást hozzá kell igazítani a szóban forgó jogi aktus természetéhez, és abban világosan és egyértelműen ki kell fejteni az aktust megalkotó intézmény érvelését, amelynek segítségével az érdekeltek megismerhetik a meghozott intézkedés indokait, és az illetékes bíróság felülvizsgálatot gyakorolhat. Az indokolási kötelezettséget az eset összes körülményeire, így különösen a jogi aktus tartalmára, a felhívott indokok jellegére, és a címzettek vagy a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett egyéb személyek magyarázathoz fűződő érdekére tekintettel kell vizsgálni. Nem kötelező, hogy az indokolás megjelölje az összes vonatkozó ténybeli és jogi elemet, mivel azt a kérdést, hogy egy jogi aktus indokolása megfelel‑e az EK 253. cikkben felsorolt követelményeknek, nemcsak a megszövegezése, hanem a szövegkörnyezete, valamint az érintett területre vonatkozó jogi szabályok összessége alapján kell megítélni (lásd a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1719. o.] 63. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a Törvényszék T‑304/02. sz., Hoek Loos kontra Bizottság ügyben 2006. július 4‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑1887. o.] 58. pontját).

62      A Bizottság nem köteles állást foglalni az érintettek által előtte felhozott összes érvvel kapcsolatosan, és elegendő a határozat tartalma tekintetében alapvető jelentőséggel bíró tényállást és jogi megfontolásokat ismertetnie. Különösen, a Bizottságnak nem kell állást foglalnia a nyilvánvalóan a tárgyon kívül eső, lényegtelen vagy egyértelműen másodlagos jelentőségű kérdésekben (lásd ebben az értelemben a fenti 61. pontban hivatkozott Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítélet 64. pontját, a Törvényszék T‑349/03. sz., Corsica Ferries France kontra Bizottság ügyben 2005. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑2197. o.] 64. pontját és T‑185/06. sz., L’Air liquide kontra Bizottság ügyben 2011. június 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2011., II‑2809. o.] 64. pontját).

63      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint továbbá amennyiben az EK 81. cikk alkalmazásában hozott határozat több címzetthez szól, és a jogsértés betudhatóságának kérdését veti fel, e határozatnak megfelelő indokolást kell tartalmaznia a címzettek mindegyikére, és különösen azokra nézve, amelyeknek a határozat értelmében e jogsértés terhét viselniük kell (a Törvényszék T‑38/92. sz., AWS Benelux kontra Bizottság ügyben 1994. április 28‑án hozott ítéletének [EBHT 1994., II‑211. o.] 26. pontja és T‑330/01. sz., Akzo Nobel kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3389. o.] 93. pontja). Ekképpen a leányvállalata jogsértő magatartásáért felelősnek talált anyavállalat tekintetében egy ilyen határozatnak részletesen ki kell fejtenie azon indokokat, amelyek igazolhatják a jogsértés e társaságnak való betudhatóságát (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑327/94. sz., SCA Holding kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1373. o.] 78–80. pontját és T‑197/06. sz., FMC kontra Bizottság ügyben 2011. június 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2011., II‑3179. o.] 45. pontját).

64      A jelen ügyben először is meg kell állapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban világosan leírta a Del Monte csoport szerkezetét.

65      A Bizottság ugyanis ismertette, hogy a Del Monte a Del Monte csoport holdingtársasága és végső anyavállalata, amely utóbbi csoport az európai banánforgalmazásban számos, „100%‑os tulajdonában lévő” leányvállalat, többek között a DMFPI, révén vesz részt (a megtámadott határozat (19) preambulumbekezdése).

66      A Bizottság arról is említést tett, hogy 1994. június 24. és 2002. december 31. között a Del Monte a Weichert tőkéjéből közvetve 80%‑os részesedéssel rendelkezett 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalata, a WAL révén, amelyet Global Reefer Carriers nevű leányvállalata közreműködésével vásárolt meg 1994‑ben, a Weichert tőkéjének fennmaradó részével pedig 1999 márciusától beltagi minőségükben természetes személyek, nevezetesen D. W. és két fia, A. W. és H. W. (a továbbiakban együtt: W. család), valamint egy korlátolt felelősségű társaság, az Interfrucht Beteiligungsgesellschaft mbH, rendelkeztek (a megtámadott határozat (15) és (381) preambulumbekezdése).

67      A Bizottság kifejtette, hogy milyen elvek mentén kívánja a Bíróságnak és a Törvényszéknek a vállalkozás EK 81. cikk szerinti fogalmára vonatkozó releváns ítélkezési gyakorlatára hivatkozással meghatározni a megtámadott határozat címzettjeit (a megtámadott határozat (360)–(366) preambulumbekezdése). Emlékeztetett különösen arra, vélelmezheti, hogy valamely anyavállalat a 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalatára ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt, az anyavállalatnak azonban lehetősége van e vélelem megdöntésére azáltal, hogy elegendő bizonyítékot terjeszt elő azon tényre vonatkozóan, hogy a leányvállalat a piaci magatartását önállóan határozta meg (a megtámadott határozat (364) preambulumbekezdése).

68      A fenti 65–67. pontban említett elemek már a felperesnek címzett kifogásközlés (17), (27), (441) és (475) bekezdésében is szerepeltek, ezek kifejtése pedig lehetővé tette a felperes számára azon indokok megismerését, amelyek miatt a Bizottság úgy vélte, hogy a Del Monte csoporton belül a felperes a WAL‑ra és a DMFPI‑re ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt.

69      E tekintetben a Bizottság megjegyzi – a felperes pedig ezt nem cáfolja –, hogy a közigazgatási eljárás folyamán a felperes nem próbálta megdönteni azt a vélelmet, amely a WAL és DMFPI nevű leányvállalatainak tőkéjében való 100%‑os részesedésen alapult, és a Bizottság jogosan állítja azt, hogy ezért ő nem volt köteles további magyarázatot adni arra, hogy a felperes miképpen gyakorolt befolyást e vállalkozásokra.

70      A Bizottság tehát a megtámadott határozatban megvizsgálta azon kérdést, hogy a Del Monténak módja volt‑e a Weichertre meghatározó befolyást gyakorolni, és hogy ezt ténylegesen megtette‑e, és miután megállapította, hogy a Del Monte a Weichert tőkéjéből közvetve csupán 80%‑kal rendelkezett, úgy vélte, hogy a valamely anyavállalat által a 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalatára gyakorolt meghatározó befolyás vélelme a Del Monte esetében nem alkalmazható (a megtámadott határozat (384) preambulumbekezdése).

71      Ellentétben azzal, amit a felperes a beadványaiban sugall, az a megállapítás, miszerint „a […] meghatározó befolyás [gyakorlásának] vélelme [a felperes] tekintetében nem alkalmazható”, nem utalhat a felperesnek WAL és DMFPI nevű leányvállalataival fennálló kapcsolatára.

72      Másodszor a Bizottság kitért arra, hogy a Weichert ahelyett, hogy a Del Monte leányvállalata lett volna, inkább a Del Monte mint kültag és kezdetben D. W., majd 1999 márciusától a W. család mint beltag közötti partnerség volt. Az e közös vállalkozás tagjai közötti üzleti viszonyt egyrészt a társasági szerződés teremtette meg, amelynek célja az volt, hogy meghatározza a betéti társaság jogállását, konkrétabban pedig az ellenőrzési és irányítási mechanizmusokat, másrészt a Del Monte által szállított banán Közösségbe történő behozatala céljából kötött kizárólagos forgalmazási megállapodás teremtette meg (a megtámadott határozat (382) és (383) preambulumbekezdése).

73      Az ügy iratai között szereplő dokumentumok és a Weichert nyilatkozatai alapján a Bizottság megállapította, hogy a „Del Montének (a beltagi minőség[é]ben eljáró W. családdal közösen) lehetősége volt meghatározó befolyást gyakorolni a Weichert ügyvezetésének módjára, és a kérdéses időszakban ténylegesen gyakorolt is ilyen befolyást” (a megtámadott határozat (384) preambulumbekezdése). A Bizottság arra is kitért, hogy „[a] jogsértés [2000‑től 2002‑ig tartó] időszakában a Weichert a tagok meghatározó befolyása alatt állt, akik közös megállapodás keretében betéti társasági formában együtt alakították meg ezt a vállalkozást” (a megtámadott határozat (385) preambulumbekezdése).

74      A megtámadott határozat (386) preambulumbekezdésében a Bizottság kijelentette, hogy „2002 decemberének végéig a Del Monte [a beltagi minőségében eljáró W. családdal] közösen ellenőrzési és irányítási jogkört gyakorolt a Weichert felett”, ennek igazolása végett pedig különböző tényeket említett, amelyeket három csoportba, nevezetesen a következő címeket viselő csoportokba sorolt: „A Weichertnél hozott fontos, valamennyi tag egyetértését igénylő stratégiai döntések” (a megtámadott határozat (387) preambulumbekezdése), „A Del Monténak módja volt befolyásolni a Weichertet az irányítás, valamint az árképzési és forgalmazási kérdések terén, és bizonyíték van arra, hogy ténylegesen élt is ezzel a befolyással” (a megtámadott határozat (388)–(391) preambulumbekezdése), és „A Del Monténak módja volt a Weicherttől rendszeresen tájékoztatást kapni az árakról és a piacra vonatkozó információkról, és ezeket ténylegesen meg is kapta” (a megtámadott határozat (392) és (393) preambulumbekezdése).

75      A Bizottság, miután megvizsgálta és elutasította a Del Monte azon érveit, amelyek annak vitatására irányultak, hogy bármiféle lehetősége lett volna a Del Montének arra, hogy a Weichertre ténylegesen meghatározó befolyást gyakoroljon (a megtámadott határozat (394)–(433) preambulumbekezdése), megállapította, hogy a Weichert a Del Montéval gazdasági egységet alkotott, mivel a Weichert a saját piaci magatartását nem önállóan határozta meg (a megtámadott határozat (432) preambulumbekezdése).

76      E körülmények között a Bizottságnak az EK 253. cikk semmilyen megsértése nem róható fel.

 A megtámadott határozatban alkalmazott betudhatósági kritériumról

77      A felperes azt állítja, hogy a Bizottság „kizárólag” egy állítólagos közös irányításra alapozva nyilvánította őt „egyetemlegesen” felelősnek a Weichert magatartásáért, amely soha nem lehet elegendő ilyen felelősség megállapításához. A felperes emlékeztet arra, hogy az EK 81. cikk a „vállalkozásokra”, nem pedig a jogalanyokra vonatkozik, és hogy következésképpen több jogalany akkor lehet felelős egy jogsértésért, ha e jogalanyok egyazon vállalkozás tagjai. A felperes szerint a Bizottság az ítélkezési gyakorlattal és saját, 2007 előtti határozathozatali gyakorlatával ellentétesen azt állítja, hogy az a tény, hogy egy adott jogalany valamely másik jogalany felett közös irányítást gyakorol, elegendő annak bizonyításához, hogy ezek egyetlen vállalkozást alkotnak.

78      A felperes ezen érvelése téves előfeltételezésen alapul, azt tehát el kell utasítani.

79      Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy a Bizottság kifejtette, milyen elvek mentén kívánja a Bíróságnak és a Törvényszéknek a vállalkozás EK 81. cikk szerinti fogalmára vonatkozó releváns ítélkezési gyakorlatára hivatkozással meghatározni a megtámadott határozat címzettjeit (a megtámadott határozat (360)–(366) preambulumbekezdése). Miután megállapította, hogy a tőkéből való 100%‑os részesedéshez kapcsolódó meghatározó befolyás gyakorlására vonatkozó vélelem a Del Monte esetében annak Weicherthez való viszonyára tekintettel nem alkalmazható, a Bizottság jelezte, hogy „ennélfogva azt a kérdést vizsgálta meg, hogy a Del Montének módja volt‑e a Weichertre annak piaci magatartását meghatározva befolyást gyakorolni, és hogy arra ténylegesen ilyen befolyást gyakorolt‑e” (a megtámadott határozat (384) preambulumbekezdése).

80      A megtámadott határozat átfogó értelmezéséből következik, hogy miközben a Bizottság elsősorban a Weichert és a WAL közötti tulajdonosi kapcsolatok és a közöttük létrejött társasági szerződés tartalmára tekintettel ténylegesen úgy tekintette, hogy a Del Monte a beltagokkal a Weichert felett közös irányítást gyakorolt, nem szorítkozott a meghatározó befolyás gyakorlásának lehetőségére vonatkozó ezen megállapításra, hanem azt is vizsgálta és arról is meggyőződött, hogy a Del Monte a Weichertre konkrétan ilyen befolyást gyakorolt‑e.

81      Állításainak alátámasztása végett a felperes a megtámadott határozat (384) preambulumbekezdésére hivatkozik, amelyet a válaszban részben felidéz, tévesen azt sugallva, hogy a Bizottság abban kijelentette, hogy mivel a „Del Monténak (a beltag[okkal] közösen) lehetősége volt meghatározó befolyást gyakorolni a Weichert ügyvezetésének módjára”, a Del Monte és a Weichert egyetlen vállalkozást alkottak, holott ez utóbbi állítás az említett preambulumbekezdésben nem szerepel.

82      Egyébiránt a megtámadott határozat semmiféle olyan állítást nem tartalmaz, amely szerint a Del Monte és a Weichert pusztán abból következően gazdasági egységet alkotott volna, hogy az előbbi az utóbbi felett a beltagokkal közösen irányítást gyakorolt.

83      A felperes továbbá kijelenti, hogy azt a szempontot, miszerint bizonyítani kell, hogy a leányvállalat lényegében az anyavállalat utasításait követte, nem lehet összeegyeztetni a közös irányítás fogalmával, hiszen „egy közös irányítást gyakorló anyavállalat lehet, hogy csupán vétójoggal rendelkezik”. A felperes hozzáteszi ehhez, hogy magának a személyes felelősség elvének a megkérdőjelezését jelenti az, ha egy olyan jogalanyt, amely pusztán korlátozott vétójoggal rendelkezik egy társaság magatartásának bizonyos elemei tekintetében, felelőssé lehet tenni e társaság magatartásáért, amelyre nincs ráhatása.

84      Ezek az általános jellegű megfontolások nem teszik még inkább lehetővé valamely jogsértésnek – a jelen ügyben az EK 81. cikk megsértésének – abból következően történő megállapítását, hogy a Weichert által elkövetett jogsértésért a Del Montét teszik felelőssé.

85      Amint azt a Bizottság írásbeli beadványaiban jogosan hangsúlyozza, a Weichert által elkövetett jogsértés betudása nem csupán azon jogkörökön – a jelen esetben a vállalkozás működésével összefüggő bizonyos döntésekre vonatkozó vétójogon – alapul, amelyeket a társasági szerződés 7. cikkének (2) és (3) bekezdése a Del Montéra ruházott, hanem a Del Montét és a Weichertet összekötő jogi, szervezeti és gazdasági kapcsolatokkal összefüggő elemek szélesebb körének összességén, amelyek a Bizottság szerint az előbbinek az utóbbi feletti átfogó befolyását jellemzik.

86      Amennyiben a felperes érvelése akként értelmezhető, hogy csak az anyavállalat leányvállalat feletti egyedüli irányítása teheti lehetővé annak megállapítását, hogy e két jogalany egy vállalkozást alkot, és teheti lehetővé az utóbbi jogsértő magatartásáért az előbbi felelőssé tételét, ezt az érvelést szintén el kell utasítani.

87      A Bíróság már megállapította, hogy két, egymástól független anyavállalat által a leányvállalatuk felett gyakorolt közös irányítás főszabály szerint nem zárja ki azt, hogy a Bizottság megállapítsa, hogy gazdasági egység áll fenn az egyik anyavállalat és a szóban forgó leányvállalat között, még akkor sem, ha az anyavállalat kisebb részesedéssel rendelkezik a leányvállalatban, mint a másik anyavállalat (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑480/09. P. sz., AceaElectrabel Produzione kontra Bizottság ügyben 2010. december 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2010., I‑13355. o.] 64. pontját)

88      A fenti 56. pontban hivatkozott Avebe kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben a Törvényszék megerősítette a Bizottság azon határozatának megalapozottságát, amellyel két olyan társaságot, amelyek egy leányvállalatban külön‑külön 50%‑os részesedéssel bírtak, és e leányvállalat kereskedelmi ügyvezetését illetően közös irányítási jogkörrel rendelkeztek, az említett leányvállalat jogsértő magatartásáért felelőssé tett. A Törvényszék ebben az ügyben rámutatott, hogy a szóban forgó közös vállalkozás két, 50%‑os részesedéssel rendelkező tagjának csupán közösen volt felhatalmazása a közös vállalkozás nevében való eljárásra és aláírásra, harmadik személyekkel szemben a közös vállalkozás nevében kötelezettségek vállalására és harmadik személyeknek a közös vállalkozással irányában történő kötelezésére, valamint pénzeszközöknek a közös vállalkozás nevében való átvételére és felhasználására. Ezen túlmenően a napi ügyvezetés az egyes anyavállalatok által külön‑külön kinevezett két igazgató feladata volt. Végül ez utóbbiakat korlátlan és egyetemleges felelősség terhelte a közös vállalkozás által vállalt kötelezettségekért.

89      A fenti 56. pontban hivatkozott Avebe kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló eset és a jelen eljárás közötti, a felperes által hangsúlyozott különbségek nem kérdőjelezik meg az említett ítéletben elfogadott elvi megoldást.

90      A felperes végül azt állítja, hogy a Bizottság egészen 2007‑ig helyesen értelmezte a jogsértés betudhatóságának kérdésével kapcsolatban az EK 81. cikket, és az általa most képviselt ellentétes álláspont, amely szerint a közös irányítás indokolja az anyavállalat felelősségét, téves.

91      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság többször is kimondta, hogy a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlata nem szolgálhat a versenyjogi bírságok rögzítésének jogi háttereként, és a más ügyekre vonatkozó határozatok csupán a hátrányos megkülönböztetés fennállását jelezhetik (a Bíróság C‑167/04. P. sz., JCB Service kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 21‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑8935. o.] 205. pontja). Következésképpen a felperes nem hivatkozhat a Bizottság határozathozatali gyakorlatára az uniós bíróság előtt (a Bíróság C‑125/07. P., C‑133/07. P., C‑135/07. P. és C‑137/07. P. sz., Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. szeptember 24‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑8681. o.] 123. pontja).

 A Del Monte és a Weichert által alkotott gazdasági egység fennállásáról

–       A társasági szerződésről

92      Rá kell mutatni arra, hogy a jogsértés időszakának teljes egészében a Weichert a német jog szerint alapított betéti társaság volt, a német jog pedig az ilyen jogi személyen belül kétféle tagot különböztet meg, nevezetesen a beltagot és a kültagot.

93      A megtámadott határozatban egyértelműen szerepel (a (399) és (400) preambulumbekezdés), hogy a Handelsgesetzbuch (a német kereskedelmi törvénykönyv, a továbbiakban: HGB) vonatkozó rendelkezései értelmében a kültagok főszabály szerint nem vehetnek részt a betéti társaság üzletvezetésében, és nem tiltakozhatnak a beltag által tett lépésekkel szemben, kivéve azon intézkedéseket, amelyek nem képezik a szokásos üzletmenet részét.

94      A napi üzletvezetés ezért főszabály szerint a beltagra hárul, aki személyesen és korlátlanul felel a társaság tartozásaiért, szemben a kültaggal, akinek a felelőssége a vagyoni betétje erejéig áll fenn. A Bizottság ennek megfelelően a megtámadott határozat (382) preambulumbekezdésében kifejti, hogy míg a W. családot képviselő személyek voltak az üzletvezetést ellátó beltagok, akik személyes és korlátlan felelősséggel tartoztak a Weichertért, addig a Del Monte a partneri szerepet töltötte be, a fő vagyoni hozzájárulást biztosítva, illetve a fő vagyoni részesedést birtokolva, amelyekhez korlátolt felelősség társult.

95      A Bizottság hangsúlyozta – a felperes pedig nem cáfolta –, hogy a HGB‑nek a betéti társaság működésére vonatkozó rendelkezéseitől jogszerűen el lehet térni, mégpedig a tagok megállapodása által, és ez történt a jelen ügyben az 1992. március 12‑i társasági szerződés révén, amelyet 1996. március 28‑án és 1999. június 1‑jén módosítottak (a megtámadott határozat (381), (399) és (401) preambulumbekezdése).

96      A Bizottság és a felperes ugyanakkor nem értenek egyet a társasági szerződés hatókörét illetően.

97      A felperes azt állítja, hogy a társasági szerződés nem módosította, hanem inkább megerősítette a tagok közötti, a HGB‑ben meghatározott hatáskörmegosztást, a beltagok irányító pozícióját megerősítő különös rendelkezések segítségével. A felperes csupán korlátozott vétójoggal rendelkezett, amely bizonyos konkrét, a Weichert üzletvezetését és napi működését nem érintő intézkedések megakadályozását tette csupán lehetővé, ami megfelel a HGB 164. §‑ában foglalt általános elveknek, amely értelmében „[a] kültagok nem vehetnek részt a vállalkozás üzletvezetésében; nem tiltakozhatnak a beltagok által elfogadott intézkedéssel szemben, kivéve ha az a társaság szokásos üzletmenetén kívül esik”. A felperes kijelenti, hogy a Bizottság nem is bizonyította azt, hogy neki egyáltalán alkalma lett volna e vétójogot gyakorolni, amellyel tulajdonképpen soha nem élt.

98      Jóllehet a Bizottság a megtámadott határozatban valóban rámutat arra, hogy a társasági szerződés 7. cikkének (1) bekezdése szerint „a személyes felelősséget viselő tag, D. W., jogosult és köteles a társaság képviseletét és üzletvezetését ellátni”, az említett szerződés más rendelkezéseire is hivatkozik azon kijelentése kapcsán, miszerint e szerződés egyértelműen biztosította a kültag – vagyis WAL nevű leányvállalata révén a Del Monte – számára a törvényes jogot és a szükséges eszközöket ahhoz, hogy a Weichert üzletmenetére befolyással legyen.

99      A Bizottság ugyanis a megtámadott határozat (387) preambulumbekezdésében megemlíti a társasági szerződés 7. cikkének (2) bekezdését, amely a beltagoknak a költségvetésre, valamint a beruházási és a munkaerőgazdálkodási tervekre vonatkozó éves írásbeli javaslatai elfogadásához a tagok egyhangú szavazatát követelte meg. A beltagok által javasolt intézkedéseket tehát egyhangú egyetértés hiányában nem lehetett végrehajtani, a beltagok pedig az intézkedések elfogadása esetén azokhoz kötve voltak. Fontos ezenkívül hangsúlyozni, hogy maga a felperes is említést tesz arról, hogy a társasági szerződés 7. cikkének (2) bekezdése „három magas szintű vétójogról” rendelkezett.

100    Ezenkívül a Bizottság hangsúlyozza, hogy a társasági szerződés 7. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezett, hogy az aktusok egy bizonyos körét illetően a beltagoknak valamennyi tag előzetes írásbeli hozzájárulását kell kérnie (a megtámadott határozat (387) preambulumbekezdése). A társasági szerződésből következően ezek az aktusok a következők voltak: bármely ingatlan vagyontárgy és más vállalkozásokban meglévő bármely részvény, illetve egyéb részesedés eladása és megvétele, a 100 000 német márka (DEM) értéket meghaladó beruházások, a 10 000 DEM összeget meghaladó mértékű, munkavállalóknak nyújtott kölcsön, a Weichert javára nyújtott, a szokásos üzletmenet részét nem képező kölcsön, az ez utóbbi társaság által történő biztosítéknyújtás, a beltagok részére nyújtott bármely javadalmazás és a Weichert számára a havi 10 000 DEM összeget meghaladó rendszeres fizetési kötelezettséget keletkeztető bármely, a beltag vagy beltagok által kötött megállapodás, kivéve a munkaszerződéseket, legalábbis akkor, ha 60 000 DEM‑nél kisebb összegű éves bérről rendelkeztek.

101    Ebből látható, hogy fontos aktusok egész sorát, amelyek szükségképpen hatással vannak – még ha csak közvetetten is – a Weichert irányítására, nem lehetett a kültag beleegyezése nélkül elfogadni.

102    Ami a felperes azon állítását illeti, hogy a kültag „vétójogának” alkalmazására nem került sor, rá kell mutatni arra, hogy ez a helyzet csupán azt jelzi, hogy a Weichert a jogsértés időszakában a szokásos módon működött, és hogy a társasági szerződés érvényre jutott, hacsak a felperes nem azt kívánja állítani, hogy a beltagok az említett szerződésben, és különösen annak 7. cikke (2) és (3) bekezdésében foglaltakat be nem tartva jártak el, és hogy e szerződés hatékony érvényesülése valójában egyáltalán nem valósult meg.

103    E tekintetben fontos hangsúlyozni, hogy a felperes kijelenti, hogy a Bizottság a legcsekélyebb bizonyítékot sem terjesztette elő annak alátámasztására, hogy a költségvetéseket, illetve a beruházási vagy munkaerőgazdálkodási terveket bármikor is a felperes elé terjesztették volna jóváhagyásra, a beltag viszont nemcsak hogy anélkül hajtott végre a 7. cikk (3) bekezdése alapján a felperes beleegyezését igénylő beruházásokat, hogy nem kérte azokhoz a felperes hozzájárulását, de azokról őt egyáltalán nem is tájékoztatta.

104    Ezen a ponton emlékeztetni kell a Bíróság ítélkezési gyakorlatára, amely szerint a bizonyítási teher arra a félre vagy hatóságra hárul, amely a versenyszabályok megsértését állítja, és a jogsértés megállapításával szemben valamely védekezési jogalapra hivatkozó vállalkozás vagy vállalkozások társulásának kötelessége annak bizonyítása, hogy e védekezési jogalap alkalmazásának feltételei teljesülnek, következésképpen az említett hatóságnak más bizonyítékokra kell hivatkoznia. Ily módon, még ha ezen elvek alapján a bizonyítási teher vagy a Bizottságra, vagy az érintett társaságra vagy társulásra is hárul, az egyik fél által felhozott ténybeli elemek arra kötelezhetik a másik felet, hogy magyarázattal vagy igazolással szolgáljon, amelynek hiányában levonható az a következtetés, hogy a bizonyítási tehernek eleget tettek (a Bíróság C‑407/08. P. sz., Knauf Gips kontra Bizottság ügyben 2010. július 1‑jén hozott ítéletének [EBHT 2010., I‑6371. o.] 80. pontja).

105    A jelen ügyben a Bizottság, azon következtetéseinek alátámasztása végett, amelyek szerint a Del Monténak módja volt a Weichertre meghatározó befolyást gyakorolni, és ezt ténylegesen meg is tette, különösen a társasági szerződésre támaszkodott, amelynek tartalma és a tagok irányában kifejtett joghatásai a felek között nem vitatottak.

106    A társasági szerződés egyes kikötései tényleges érvényesülésének hiányára hivatkozó felperes feladata tehát, hogy erre bizonyítékot szolgáltasson, márpedig meg kell állapítani, hogy e tekintetben a felperes csupán egy olyan beruházási döntést említ, amelyről nem kapott tájékoztatást, nevezetesen egy elosztási központot magában foglaló, új hamburgi (Németország) létesítmény tárgyában, amelyet 1997‑ben nyitottak meg, és amelynek költsége több millió német márka volt. Azon túlmenően, hogy a szóban forgó projektet 1997‑ben valósították meg, vagyis a jogsértés időszaka előtt, rá kell mutatni arra, hogy a felperes egyáltalán nem terjeszt elő annak alátámasztására alkalmas bizonyítékot, hogy a beltag e projekt alkalmával a társasági szerződésben foglaltakat megsértette volna, jóllehet egy ilyen beruházás költsége és megvalósításának időtartama az elrejtés minden lehetőségét kizárja. Azon különféle üzenetekre tekintettel, amelyeket a felperes a Weichertnek címzett, hogy egyes árképzési döntésekkel kapcsolatban elégedetlenségét juttassa kifejezésre, aligha képzelhető el, hogy a felperes a társasági szerződés 7. cikke (3) bekezdésének súlyos megsértését bármiféle reagálás nélkül elfogadta volna.

107    A Bizottság a megtámadott határozatban a társasági szerződés 7. cikkének (4) bekezdésére is hivatkozik, amely kimondta, hogy „a személyes felelősséget viselő tag köteles a korlátolt felelősségű tagok felhatalmazott képviselője részére e tagok kérelmére tájékoztatást adni a vállalkozás általános helyzetéről, a konkrét üzletvezetési intézkedésekről, és a gazdálkodási tervről, valamint köteles engedélyezni az említett képviselő számára a társaság könyvelésének tanulmányozását” (a megtámadott határozat (387) preambulumbekezdése).

108    A társasági szerződés 7. cikkének (4) bekezdése, amely nyilvánvalóan kiegészíti az e szerződés 7. cikkének (2) és (3) bekezdésében meghatározott feladatköröket, a kültagra ruházott jogok és a Weichert üzletvezetése között közvetlen kapcsolatot teremt. Ezenkívül kitűnik belőle, hogy a tájékoztatáshoz és a vállalkozás irataiba történő betekintéshez való jog, amely lehetővé tette a kültag számára a kapott információk ellenőrzését, bármikor gyakorolható volt, és – ellentétben a felperes állításaival – nem korlátozódott pusztán múltbeli adatokra.

109    A Bizottság rámutatott továbbá arra, hogy a társasági szerződésből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy kizárólag a beltagnak, illetve beltagoknak volt kezdeményezési joguk a tagok által elfogadandó döntések javaslására, legyen szó az üzletvezetéssel összefüggő szokásos kérdésekről, vagy a napi üzletvezetés körén kívül eső, rendkívüli kérdésekről. E szerződés 8. cikkének (2) bekezdése tartalmazta azt, hogy a beltagoknak rendkívüli taggyűlést kell tartaniuk akkor, ha valamelyik kültag, aki a társaság tőkéjének egy bizonyos százalékával rendelkezik, a megvitatandó napirendi pontok megjelölése mellett ezt írásban kéri. A Del Monte, amely WAL nevű leányvállalata révén a Weichert tőkéjében 80%‑os részesedéssel rendelkezett, – ellentétben a beltagokkal – bármikor kezdeményezni tudta rendkívüli taggyűlés megtartását, függetlenül a „vállalkozás érdekére” történő bármiféle hivatkozástól (a megtámadott határozat (408) preambulumbekezdése), a vállalkozás zökkenőmentes működését érintő bármely kérdésben. A felperes a társasági szerződés e kikötésével kapcsolatban semmilyen észrevételt nem tett.

110    A felperes a társasági szerződés egyéb olyan kikötéseit is kiemeli, amelyek az említett szerződés 7. cikkének (1) bekezdése által a beltagra ruházott üzletvezetési hatáskört erősíthetik.

111    Először is a felperes a társasági szerződés 9. cikkének (2) bekezdésére utal, amelyből kitűnik, hogy a taggyűlés határozatainak érvényességéhez a szavazatok többsége szükséges, és azokat mindig a beltag jóváhagyásával kell meghozni.

112    A Bizottság elismeri, hogy ez a kikötés „a beltagok vétójogával” ért fel, miközben hangsúlyozza, hogy e kikötés nem zárta ki, hogy a kültagnak az érintett határozatokra vonatkozóan bármilyen befolyása legyen. A társasági szerződés 9. cikkének (1) bekezdése szerint minden tag a vagyoni hozzájárulásának megfelelő szavazattal rendelkezett, azaz minden 1000 DEM összegű vagyoni hozzájárulás után járt egy szavazat. A társasági szerződés értelmében az egyes tagok Weichert tőkéjéhez való vagyoni hozzájárulásai a következőképpen alakultak: a WAL hozzájárulása 6,5 millió DEM, az Interfrucht Beteiligungsgesellschaft hozzájárulása 1000 DEM, D. W. hozzájárulása pedig 1,5 millió DEM volt, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ez utóbbi 1999‑ben mindkét fiának, A. W.‑nek és H. W.‑nek, 25–25%‑ot juttatott a Weichertben meglévő részesedéséből. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a taggyűlés által hozott határozatok szintén minden esetben a kültag jóváhagyását igényelték (a megtámadott határozat 407., 411. és 439. lábjegyzete).

113    Ezenkívül a Bizottság jogosan jegyzi meg, hogy a taggyűlés a társasági szerződés 9. cikkének (3) és (4) bekezdése alapján jól meghatározott hatáskörökkel rendelkezett, nevezetesen egyrészt a társasági szerződés kötelezően egyhangúlag történő módosításai tekintetében, másrészt pedig a pénzügyi beszámoló elfogadása, a beltagnak az üzletvezetésre vonatkozóan adott felmentvény és a könyvvizsgáló kijelölése tekintetében, amely helyzet nem zárta ki teljes egészében annak lehetőségét, hogy a Del Monte a Weichertnek az érintett piacon tanúsított magatartására meghatározó befolyást gyakoroljon.

114    E körülmények között az a tény, hogy a beltag – a felperes szerint – a társaság „minden” határozata tárgyában vétójoggal rendelkezett, a társasági szerződés kikötéseiből nem tűnik ki.

115    Továbbá a felperes a társasági szerződés 9. cikkének (5) bekezdésére hivatkozik, amely különös választottbírósági mechanizmust írt elő. Amennyiben egy tag által előterjesztett kérelem két egymást követő taggyűlésen nem kapott jóváhagyást, ennek a tagnak joga volt választottbírósági tanács felállítását kérnie, amelynek feladata az volt, hogy a tagok nevében és helyett kizárólag az érintett kérelem tárgyában hozandó határozatról döntsön. Ilyenkor minden tag egy tanácstagot jelölt a választottbírósági tanácsba, aki pedig azután kinevezett egy választottbírót. Ha valamely tag nem tudott tanácstagot jelölni a tanácsba, vagy ha a tanácstagok nem tudtak megegyezni a választottbíró személyében, akkor e tanácstagot, illetve a választottbírót egy független félnek, nevezetesen a Hamburgi Kereskedelmi Kamara elnökének kellett kijelölnie (a megtámadott határozat (409) preambulumbekezdése és a 442. lábjegyzet).

116    Jóllehet a felperes jogosan mutat rá arra, hogy egyrészről a Weichert tagjainak létszámát és személyét, másrészről a választottbírósági tanács összetételére vonatkozó szabályokat figyelembe véve, a W. család bizonyos lehetett abban, hogy soha nem kerül kisebbségbe, nem bizonyított az az állítás, miszerint az említett tanácsban a határozatokat egyszerű többséggel hozták, így azok elkerülhetetlenül e család javát szolgálták. Mindenesetre a szóban forgó előny mértékét a taggyűlés konkrét hatásköreire tekintettel, a maga összefüggéseiben kell megítélni.

117    Végül a felperes a társasági szerződés 9. cikkének (3) bekezdését említi azon kijelentésének alátámasztása végett, miszerint a WAL nem rendelkezett a szükséges hatáskörökkel a társaság vezetőinek kinevezéséhez, cseréjéhez, vagy akár csak azok jelölésének megvétózásához. Mindazonáltal elegendő megállapítani, hogy a kérdéses kikötés a tagok egyhangú döntését írta elő a társasági szerződés mindennemű módosításához, beleértve a 7. cikk (1) bekezdésének módosítását is, amely a beltag D. W.‑re a társaság irányításának és képviseletének feladatát ruházta.

118    Az előző megfontolásokból következik, hogy a társasági szerződés – ahogyan maga a felperes is fogalmaz beadványaiban – a beltagok és a kültag közötti „hatásköri egyensúlyt” tükröz, és hogy a Bizottság jogosan tekinthette úgy, hogy a Weichert a beltag W. család és a kültag Del Monte közötti partnerség, amelyek a közös vállalkozás felett közös irányítást gyakorolnak. Ez a helyzet arra utaló ténykörülmény, hogy a Del Monte képes volt a Weichertre meghatározó befolyást gyakorolni.

119    Fontos azt is hangsúlyozni, hogy a felperes azt állítja, a Bizottság megsértette az EK 253. cikket azzal, hogy nem említette azon indokokat, amelyek azt a feltevését támasztják alá, miszerint a passzív vétójog révén a WAL a Weichertnek az érintett piacon tanúsított magatartására meghatározó befolyással volt.

120    A felperes ezen érvelését nem lehet elfogadni.

121    E tekintetben elegendő megállapítani, hogy ez a kifogás téves előfeltevésen alapul abban az értelemben, hogy a társasági szerződésben foglaltak elemzése nyomán a Bizottság kizárólag azt állapíthatta meg, hogy a Weichertnek megvolt „a törvényes jog[a] és [megvoltak] a szükséges eszköz[ei] ahhoz, hogy a Weichert üzletmenetére befolyással legyen” (a megtámadott határozat (387) preambulumbekezdése). Ez utóbbi megállapítás a társasági szerződés kikötéseinek a megtámadott határozat (387), (399)–(403) és (407)–(410) preambulumbekezdésében szereplő, egyértelmű és kielégítő elemzésén alapul, figyelembe véve, hogy az említett szerződés tartalma csupán az egyik olyan elem, amelyet a Bizottság számításba vett, amikor a Weichert által elkövetett jogsértést a Del Monténak tudta be.

–       A Del Montét és a Weichertet összekötő tulajdonosi kapcsolatokról

122    Rá kell mutatni arra, hogy a Del Monte a Weichert tőkéjének 80%‑ával rendelkezett, és a társasági szerződés 11. cikkének (4) bekezdése alapján a veszteség és a nyereség a tagok között vagyoni betétjük arányában oszlott meg (a megtámadott határozat (387) preambulumbekezdése), ami azt jelentette, hogy a veszteség, illetőleg a nyereség 80%‑át viselte vagy kapta a Del Monte.

123    Először is a felperes azzal érvel, hogy a Bizottság nem ad magyarázatot arra, hogy a felperesnek a Weichertben, valamint annak nyereségében és veszteségében való részesedése miképpen minősülhetett esetlegesen az ő részéről e vállalkozásra gyakorolt meghatározó befolyásnak.

124    Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozat (404) preambulumbekezdésében a Bizottság egyértelműen hangoztatja, nem gondolja, hogy „önmagában a részesedések 80%‑a elegendő lenne ahhoz, hogy a Weichert magatartásáért a Del Monte viselje a felelősséget”, azonban „a részesedés nagysága utal arra, hogy mekkora érdeke fűződik valamely vállalkozásnak a meghatározó befolyás gyakorlásához, valamint utal arra, hogy mennyiben képes az ilyen befolyás gyakorlásához szükséges eszközöket biztosítani”. A Bizottság hozzáteszi ehhez, hogy „csekély a valószínűsége annak, hogy egy nagy multinacionális cég vonakodik befolyást gyakorolni [egy olyan vállalkozásra], amely [az ő számára] nyereségtermelésre képes, 80%‑os pénzügyi kötelezettségvállalást [jelent]”.

125    Úgy tűnik tehát, amint azt a Bizottság jogosan hangsúlyozta, hogy a Del Montének a Weichert tevékenységeihez fűződő pénzügyi érdeke nyilvánvaló ösztönzőként szolgált ahhoz, hogy az előbbi az utóbbira befolyást gyakoroljon, és hogy a tőkerészesedésének mértéke bizonyos gazdasági erőt, ezáltal pedig egyben befolyásolási képességet is jelentett. Ezen érdek és ezen erő fényében kell megítélni az előzőekben ismertetett irányítási és tájékoztatási mechanizmusokat, valamint azt, hogy a felperes a jogsértés időszaka folyamán a Weicherttel szemben milyen magatartást tanúsított.

126    Másodszor a felperes azt állítja, hogy a Bizottságnak a megtámadott határozat (404) preambulumbekezdésében szereplő észrevétele téves annyiban, amennyiben még ha a beltag csupán a tőke jelképes részével rendelkezik is, vagy egyáltalán nincs tőkerészesedése és a tőke teljes egészét a kültag birtokolja, a betéti társaságnak maga a szerkezete is arra utal, hogy a beltag vagy a beltagok egyedüli irányítással bírnak, a kültag pedig semmilyen irányítással nem bír, amit maga a Bizottság is elismer a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről szóló 139/2004/EK tanácsi rendelet szerinti egységes jogalkalmazásról szóló közleményében (HL 2008. C 95., 1. o.).

127    A valamely vállalkozás által elkövetett jogsértés valamely másik vállalkozásnak való betudásával összefüggő kérdések konkrét tárgyán túl, amely eltér a szóban forgó közlemény tárgyától, meg kell jegyezni, hogy a felperes érve kizárólag a betéti társaság jogi formáján alapul, teljesen figyelmen kívül hagyja tehát a társasági szerződésnek a felperes és a W. család közötti hatáskörmegosztást szabályozó rendelkezéseit.

128    Ez az érv nem cáfolhatja a megtámadott határozat (404) preambulumbekezdését azzal kapcsolatban, hogy a Del Monte ösztönzést érezhetett arra, hogy a Weichertre befolyást gyakoroljon, tekintve ez utóbbi vállalkozás tevékenységeiben való pénzügyi érdekeltségét és e befolyásgyakorlásra való képességét.

129    Harmadszor a felperes kitér arra, hogy csupán a beltagoknak volt korlátlan személyes felelősségük, amelyet a társasági szerződésben jogszerűen nem lehetett módosítani, míg a WAL részesedése az esetleges veszteségekben tőkerészesedése mértékéig állt fenn.

130    Emlékeztetni kell arra, hogy a Weichert tőkéjében való 80%‑os részesedés a társasági szerződés szerint 6,5 millió DEM összeget tett ki, míg a W. család részesedése 1,5 millió DEM, az Interfrucht Beteiligungsgesellschaft részesedése pedig 1000 DEM összegű volt, és e körülmények között – amint azt a Bizottság a beadványaiban jogosan hangsúlyozza – a piac egy olyan jelentős szereplője számára, mint amilyen a Del Monte, a kültagi vagyoni hozzájárulásának elvesztésétől való félelem, vagy akárcsak az attól való félelem, hogy e befektetése ellenére teljesen nyereség nélkül marad, elegendő motivációként szolgált ahhoz, hogy az érdekeinek a beltagok korlátlan személyes felelőssége fennállásától függetlenül történő megvédésére ösztönözze őt.

131    Ami a felperesnek a fenti 56. pontban hivatkozott Avebe kontra Bizottság ügyben hozott ítéletre és azon kijelentésre tett utalását illeti, amely szerint „a társasági tagoknak érdekében áll annak elkerülése, hogy leányvállalatuk utasításaiktól függetlenül cselekedjék, figyelemmel arra, hogy leányvállalatuk jogellenes magatartása esetén felmerül annak kockázata, hogy harmadik személyek eljárást vagy kártérítési keresetet indíthatnak ellenük”, meg kell jegyezni, hogy ez utóbbi megfontolás nem csupán azon tagok esetében releváns, akik a társaságuk tartozásaiért korlátlan személyes felelősséget viselnek.

–       A forgalmazási megállapodásról

132    Hangsúlyozni kell, hogy a Del Monte csoport a DMFPI jogelődjének tekintendő társaság révén 1971‑ben kötötte meg az első, 1986‑ban pedig a második forgalmazási megállapodását a Weicherttel, amelynek átdolgozásával és kibővítésével jött létre az 1988. május 1‑jei forgalmazási megállapodás (a továbbiakban: forgalmazási megállapodás), amelyet több alkalommal, 1990. augusztus 28‑án, 1991. május 27‑én és 1994. február 10‑én is módosítottak.

133    A forgalmazási megállapodás legutolsó, 1994. február 10‑i módosítására a 404/93 rendelet hatálybalépését követően került sor, amely rendelet keretében a Közösségbe történő banánbehozatalt negyedévente kiosztott, rögzített éves vámkontingenseket tartalmazó engedélyezési rendszerrel szabályozták.

134    A módosított forgalmazási megállapodás tartalmazott egy kizárólagossági kikötést (11. cikk), amelynek értelmében a Del Monte vállalta, hogy a szerződés teljes időtartama alatt kizárólag a Weichert részére értékesít és szállít banánt, ananászt és papayát, e gyümölcsök európai piacokon való viszonteladása céljából, amely piacok Norvégiát, Magyarországot, Lengyelországot, a volt Csehszlovákiát, Svédországot, Finnországot, Dániát, Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot, Németországot és Ausztriát fedték le, a felsoroltak közül pedig a nyolc utóbbi ország alkotta a megtámadott határozatban említett földrajzi piacot. A Weichert a maga részéről arra volt köteles, hogy az említett piacokon történő viszonteladás céljából kizárólag a Del Montétól vásárolja meg ugyanezen termékeket, az e kizárólagos beszerzési kikötés alóli egyetlen – csekély – kivétel pedig a légi úton szállított termékekre vonatkozott.

135    A Bizottság tehát kijelenthette – anélkül hogy a felperes ezt vitatta volna –, hogy „a Del Monte gyakorlatilag a Weichert kizárólagos banánszállítója volt a banán észak‑európai forgalmazása céljából, a Weichert pedig a forgalmazási megállapodásnak megfelelően e földrajzi régióban 2002. december 31‑ig a Del Monte márkájú banán kizárólagos forgalmazójaként járt el” (a megtámadott határozat (383) preambulumbekezdése).

136    A forgalmazási megállapodás 2. cikkének a) pontja a megvételre, illetve eladásra szánt heti banánmennyiséget a következőképpen rögzítette: „[h]etente legalább egy olyan hajó, amely 100 000 és 200 000 doboz közötti mennyiségű, dobozonként 42 font tömegű Costa Rica‑i, illetve guatemalai banánt szállít”. Az említett megállapodás 5. cikke szerint minden egyes heti berakodás előtt 25 nappal a Del Montének az előreláthatólag szállítható gyümölcsökről írásbeli értékelést kellett készítenie a Weichert részére. A megtámadott határozat a forgalmazási megállapodás 9. cikkének (3) bekezdéséről is említést tesz, amely kikötötte, hogy amennyiben vis maior miatt szűkös a kínálat, a Del Monténak joga van arányosan csökkentenie mennyiségeit, és hogy amennyiben a heti mennyiségek egy bizonyos küszöb – nevezetesen 60 000 doboz – alá zuhannak ugyanezen okból, a szerződés a két fél közötti ellenkező írásbeli kikötés hiányában automatikusan felfüggesztődik (a megtámadott határozat (426) preambulumbekezdése).

137    Míg a forgalmazási megállapodás 3. cikke minden egyes – 42 font tömegű – doboz banán esetében a banán fajtája szerinti rögzített árakat említett, addig az említett megállapodás 4. cikke a Weichert eredményeit alapul vevő pénzügyi kiigazítási mechanizmusról rendelkezett, amelynek értelmében a Del Monténak bizonyos arányban osztoznia kellett a nettó nyereségben, de adott esetben a Weichertnek az adott hónap folyamán történő gyümölcsértékesítés nyomán keletkező veszteségében is.

138    A felperes elismeri, hogy érdeke fűződött ahhoz, hogy a Weichert magasabb áron értékesítsen, mivel ezek az értékesítések aztán a forgalmazási megállapodás 4. cikkében előírt változó árkomponens emelkedését eredményezték és a Weichert nyereségét növelték, amely nyereségben a WAL‑nak 80%‑os pénzügyi érdekeltsége volt. A Weichert esetleges veszteségeivel összefüggő, az említett megállapodás végrehajtása keretében felmerülő kockázatokat a felperes szintén nem tagadja, hiszen a keresetlevélben megemlíti, hogy „a DMFPI‑nek ugyanis a [forgalmazási megállapodás] 4. cikke c) pontja értelmében a pénzügyi következmények 75%‑át kellett viselnie, a fennmaradó 25%‑ból pedig 80%‑ot végső soron a WAL viselt” (lásd a megtámadott határozat (411) preambulumbekezdését is).

139    Amint azt a Bizottság megjegyzi, e megállapítások azt mutatják, hogy a Del Monténak kettős érdeke fűződött ahhoz, hogy a Weichert által megszabott árak felett ellenőrzést gyakoroljon, mivel ezek az árak nem csupán a Weichert eredményére és ebből következően a részvényeseknek juttatott nyereségre voltak hatással, hanem közvetlenül befolyásolták azon árakat is, amelyeket a Del Monte a forgalmazási megállapodás értelmében a Weichert részére szállított banánért kért (a megtámadott határozat (414) preambulumbekezdése).

140    Annak érdekében, hogy a Del Monte ki tudja számítani azt az árat, amely alapján a banánszállítmányokat számláznia kell, a forgalmazási megállapodás 4. cikke úgy rendelkezett, hogy a megállapodás hatálya alá tartozó minden szállítás után 10 nappal a Weichert köteles a Del Monte részére minden egyes szállítmány értékesítéséről teljeskörű kimutatást átadni, amelyből a költségek, értékesítések és árak összessége látszik (a megtámadott határozat (413) preambulumbekezdése).

141    Miközben a Bizottság a feleknek a forgalmazási megállapodásban foglalt kölcsönös jogait és kötelezettségeit figyelembe véve az érintett vállalkozások kölcsönös függőségével jellemezhető partnerségről tesz említést (a megtámadott határozat (418) és (425) preambulumbekezdése), arra a tényre is hivatkozik, hogy e megállapodás növelte a Del Monte gazdasági és jogi lehetőségét arra, hogy a Weichert mindennapi üzletvezetésére befolyást gyakoroljon (a megtámadott határozat (402) preambulumbekezdése).

142    A felperes ezt az értelmezést vitatja, és azt állítja, hogy a Bizottság egyáltalán nem említ olyan hatáskört, amely túllépné az üzleti befolyásnak azt a bizonyos formáját, amellyel minden jelentős, illetve kizárólagos szállító rendelkezik, továbbá a Bizottság több alapvető tényezőt figyelmen kívül hagy. A felperes szerint a forgalmazási megállapodás már régóta hatályban volt akkor, amikor ő a betéti társaságban közvetve részesedést szerzett, és ennek ellenére e részesedésszerzést követően sem a megállapodásnak, sem a megállapodás gyakorlati működési módjának módosítására nem került sor. Ezenkívül a forgalmazási megállapodás csupán a Weichert bizonyos termékeire vonatkozott, és ez utóbbi vállalkozás az említett megállapodást felmondhatta volna és másik szállítót találhatott volna, amit 2002 után meg is tett.

143    Először is, azt illetően, hogy a forgalmazási megállapodás időben korábban keletkezett, és 1994 óta, amikor is a felperes a WAL‑t megszerezte, változatlan maradt, a felperes a beadványaiban nem határozta meg érvének hatókörét, és megelégszik annak hangsúlyozásával, hogy e megállapítás „éles ellentétben áll a megtámadott határozat (382) preambulumbekezdésével”, amely arról tesz említést, hogy a társasági szerződésnek és a forgalmazási megállapodásnak „közös célja” volt.

144    A megtámadott határozat (382) preambulumbekezdésében a Bizottság kitér arra, hogy a társasági szerződés és a forgalmazási megállapodás közös célja a Közösségen belül alkalmazandó szabályozási kereteken belül történő észak‑európai banánbehozatal és banánforgalmazás volt. Ennek az egyszerű, objektív megállapításnak semmilyen módon nem mond ellent az a megállapítás, amely arra vonatkozik, hogy a forgalmazási megállapodás időben korábban keletkezett, és 1994 óta nem változtattak rajta.

145    A felperesnek az időbeliségre vonatkozó megfontolásai mindenesetre nem alkalmasak arra, hogy aláássák a Bizottság azon következtetéseit, amelyek az említett megállapodás tartalmának értékelésén alapulnak.

146    Rá kell mutatni arra, hogy a felperes a forgalmazási megállapodás 14. cikkére is hivatkozott, amely kikötötte, hogy „a jelen megállapodás felei önálló szerződő felek, és e megállapodás egyetlen kikötése sem értelmez[hető] soha oly módon, hogy e felek partnerekké, közös vállalkozás tagjaivá, vagy bármilyen másfajta, más jellegű vagy formájú taggá váljanak”. Jóllehet a Bizottság nem vitatja, hogy az említett megállapodás 1994 óta változatlan maradt, vitathatatlan, hogy a Del Monte azzal, hogy 1994‑ben felvásárolta a WAL‑t és annak Weichertben meglévő részesedését, ez utóbbi társaság kültagjává vált.

147    Másodszor a forgalmazási megállapodás tárgyát illetően meg kell jegyezni, hogy az nem csupán a banánra, hanem az ananászra és a papayára is vonatkozott, hogy a banán – a Weichert 2006. február 10‑i információkérésre adott válaszának 1. pontja szerint – a Weichert forgalmának jelentős részét képviselte, és hogy a forgalmazási megállapodás által érintett országok között szerepelt Németország, amely az elfogyasztott banán mennyisége szempontjából igen jelentős európai piac.

148    Ami a forgalmazási megállapodás felmondásának lehetőségét illeti, az ilyen típusú, mindkét fél számára kölcsönösen előnyös szerződés esetében szokásos záradékról van szó, figyelembe véve, hogy amennyiben e záradék alkalmazására kerül sor, mindegyik fél számára ugyanaz a kérdés merül fel a helyettesítés szükséges megoldását illetően. Annak vizsgálatára, hogy a jelen ügyben milyen feltételek mellett történt a forgalmazási megállapodás megszüntetése, és e helyzet hogyan befolyásolta a Del Monte és a Weichert közötti viszonyt, az arra vonatkozó érveléssel összefüggésben kerül majd sor, hogy a Weichert nem felelt meg a Del Monte banánárazással kapcsolatos elvárásainak (lásd az alábbi 195–198. pontot).

149    Harmadszor, ami a forgalmazási megállapodásnak és a felperes azon észrevételének általánosabb értékelését illeti, miszerint a Bizottság nem említi, hogy a felperes olyan hatáskörrel rendelkezett volna, amely túllépte az üzleti befolyásnak azt a bizonyos formáját, amellyel minden szállító rendelkezik, rá kell mutatni arra, hogy a Bizottság hangsúlyozza, hogy „a Del Monténak szerződésben biztosított lehetősége volt, hogy a mennyiségeket a szerződésben megállapított (100 000 és 200 000 doboz közötti) minimumküszöbön belül vagy azon túllépve jelentős mértékben változtassa”, figyelembe véve, hogy a Del Monte volt köteles a megállapodás értelmében a jövőbeli szállítások céljára rendelkezésre álló gyümölcsökről becslést adni. Ezek az adatok e „minimummennyiség” felső és alsó küszöbe közötti jelentős eltérés mutatnak. A Bizottság jogosan állítja azt, hogy mivel a Weichert a számos európai piacon folytatott tevékenysége keretében szinte a teljes banánmennyiséget a Del Montétól volt köteles megvenni, a szerződés alapján szállított mennyiség ily módon történő csökkentésének lehetősége a Weicherttel szemben jelentős nyomásgyakorlási eszköznek minősült (a megtámadott határozat (426) preambulumbekezdése). Amint arra a Bizottság rámutat, a Del Monte ténylegesen felhasználta a Weichert ellátásában rejlő rugalmasságot ahhoz, hogy e társaságot ellenőrizze (lásd a megtámadott határozat 456. lábjegyzetében idézett iratot és a megtámadott határozat (390) preambulumbekezdését).

150    Ez utóbbi, a Weichert ellátására fordított mennyiséget illetően a Del Montét megillető jelentős mérlegelési mozgástérrel kapcsolatos megállapítás igazolja a Bizottság azon állítását, miszerint a forgalmazási megállapodás növelte a Del Monte gazdasági és jogi lehetőségét arra, hogy a Weichert mindennapi üzletvezetésére befolyást gyakoroljon.

151    Végül meg kell jegyezni, hogy a felperes által a Bíróság 40/73–48/73., 50/73., 54/73–56/73., 111/73., 113/73. és 114/73. sz., Suiker Unie és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1975. december 16‑án hozott ítéletének (EBHT 1975., 1663. o.) 541. és 542. pontjára, valamint 32/78., 36/78–82/78. sz., BMW Belgium és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1979. július 12‑én hozott ítéletére (EBHT 1979., 2435. o.) történő hivatkozás, amely ítéletek a felperes szerint azt bizonyítják, hogy a kizárólagos forgalmazási viszony semmiképpen nem azt jelzi, hogy két jogalany egyetlen vállalkozást alkot, irreleváns, mivel az említett ítéletek a jelen ügybelitől eltérő jogi problémákat érintenek és eltérő ténybeli háttérrel rendelkeznek. A fent hivatkozott Suiker Unie és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet az EK 81. cikknek a kereskedelmi képviselők és a megbízók között létrejött megállapodásokra való alkalmazhatóságát érinti. A fent hivatkozott BMW Belgium és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet a közvetlen felelősség kérdését érinti a Bizottság által személygépkocsi‑forgalmazókkal szemben az exporttilalomra vonatkozó megállapodásuk miatt kiszabott bírság tekintetében. E határozatok egyike esetében sem kellett a bíróságnak azt vizsgálnia és azon kérdésben döntenie, hogy fennálltak‑e a feltételei annak, hogy a valamely vállalkozás által elkövetett jogsértést egy másik vállalkozásnak tudják be.

–       A Del Monte által kapott információkról

152    A Bizottság arra hivatkozik, hogy azon információkon kívül, amelyeket a Del Montéval a társasági szerződés 7. cikkének (4) bekezdése és a forgalmazási megállapodás 4. cikke alapján kellett közölni, a Del Monte egy 2000. május 5‑én kelt, D. W. részére címzett telefaxüzenetben a Weicherttől azt kérte, hogy minden héten hétfőn vagy legkésőbb kedden küldjön neki Németországra, Ausztriára, a Benelux‑államokra, Skandináviára és az Unión kívüli országokra vonatkozó információkat tartalmazó beszámolót a mellékelt formátumban. A Weichert átadta a Bizottságnak ezt a telefaxüzenetet, valamint azon beszámolók másolatát, amelyeket a Del Monte részére a 2000‑es év „18. hetétől” a 2002‑es év „3. hetéig” a banán piacának helyzetére vonatkozóan küldött (a megtámadott határozat (392) preambulumbekezdése). E beszámolókban két oszlop két egymást követő hétre vonatkozott, ahol is az elmúlt hét tekintetében a Del Monte, a Dole, a Chiquita és a „többiek”, valamint minden egyes érintett földrajzi piac vonatkozásában feltüntették az érintett mennyiségeket, a hivatalos és a tényleges árakat. Ugyanezeket az adatokat tartalmazta az aktuális hétre vonatkozó táblázat, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a nettó tényleges ár helyett „javasolt nettó tényleges ár” szerepelt. A számszerű információkon kívül ezek a beszámolók tartalmaztak egy rubrikát, amelyben a Weichert minden egyes piac állapotáról megjegyzéseket közölhetett.

153    A Weichert továbbá azt állította, hogy 2003. január 1‑jéig heti árbeszámolókat küldött a Del Monténak. E beszámolók másolatai a Bizottság aktájában találhatók, és a Del Monte márkájú banánokra, valamint a versengő termékekre vonatkozóan a „hivatalos” árat és a „tényleges árak skáláját” tartalmazzák (a megtámadott határozat (392) preambulumbekezdése).

154    A felperes azt állítja, aligha valószínű, hogy azon tény révén, hogy a forgalmazási megállapodás keretében konkrét információkat kapott, a Weichert jövőbeli magatartására a legcsekélyebb befolyással is lehetett volna, hiszen a Bizottság ráadásul nem is fejtette ki, hogy a felperes ezeket a múltra vonatkozó információkat miként alakíthatta volna meghatározó befolyássá.

155    Meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó beszámolók tartalma nem a forgalmazási megállapodás 4. cikkében megkövetelt információnak felel meg, és hogy ezek az iratok olyan kiegészítő információforrásnak minősültek, amelyek a heti tárgyalások keretében a banán forgalmazásához, így pedig a Weichert mindennapi üzletvezetéséhez közvetlenül kapcsolódtak.

156    Amint az kifejtésre került, a szóban forgó beszámolók konkrét és releváns információkat tartalmaztak, nevezetesen feltüntették a hivatalos árakat, de úgyszintén az érintett hétre vonatkozóan – különösen skála formájában – a tényleges árakat érintő becsléseket is. Ezenkívül az e beszámolók heti rendszerességgel történő közlése a Del Monte irányában olyan folyamatos információáramlást eredményezett, amelynek révén ez utóbbi széleskörűen és pontosan átláthatta a piacot, beleértve a Weichertnek a többi gazdasági szereplőéhez képest elfoglalt pozícióját, valamint a piac alakulását.

157    A megtámadott határozatból kitűnik, hogy a szóban forgó beszámolók átvétele részét képezte annak, amit a Bizottság „tájékoztatási mechanizmusok” névvel illet, amelyek a társasági szerződésben foglalt irányítási mechanizmusokkal együtt legalábbis lehetővé tették a Del Monte számára, hogy a Weichert üzleti magatartását, a mindennapi üzletvezetésre kiterjedően, befolyásolja. A Bizottság ehhez hozzáteszi, hogy az ismertetett bizonyítékok szintén azt mutatják, hogy a Del Monte e befolyást ténylegesen gyakorolta (a megtámadott határozat (393) preambulumbekezdése).

158    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a szóban forgó beszámolók, amelyeket a Weichert heti rendszerességgel küldött a Del Monténak, olyan tájékoztatásnak minősültek, amelynek megkérésére és különösen megszerzésére a felek közötti kapcsolatokat szabályozó szerződéses kereten kívül került sor, figyelembe véve azt, hogy meghallgatása során a Weichert egyértelműen kijelentette, hogy a heti részletes beszámolási mechanizmust a Del Monte írta elő számára. Itt arra utaló nyilvánvaló ténykörülményről van szó, hogy a Del Monte a Weichertre befolyást gyakorolt.

159    A tárgyaláson a felperes azt állította, hogy a fenti 153. pontban említett beszámolók nem konkrétan neki szánt információt tartalmaztak, hanem azt a piac egészének tudomására hozták. Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy ezt az állítást semmilyen konkrét és objektív bizonyíték nem támasztja alá, ennélfogva nem lehet elfogadni.

–       Az árpolitikára és a Weichert ellátására vonatkozó megbeszélésekről

160    Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban mindenekelőtt a Weichert által a közigazgatási eljárás során a Del Montéval való kapcsolatára vonatkozóan tett bizonyos nyilatkozatokra emlékeztetett.

161    A megtámadott határozat (388) preambulumbekezdésének szövege a következő:

„A Weichert szerint minden héten több megbeszélés zajlott a Weichert és a Del Monte között a mindennapi irányítás, valamint a banánforgalmazással kapcsolatos árképzési és forgalmazási kérdések tárgyában. A Weichert azt is állítja, hogy »hivatalos árát«, amelynek meghatározására mindig csütörtök reggel került sor, a Del Montéval egyeztetve állapította meg. Kifejti továbbá, hogy bár a Del Monte hivatalosan nem utasította őt arra, hogy ugyanazt a hivatalos árat állapítsa meg, amelyet a Dole, elvárta a Weicherttől, hogy hivatalos ára legalább olyan magas legyen, mint a Dole‑é. A Weichert szerint ő ezért a hivatalos árát a Dole hivatalos árának szintjén állapította meg.”

162    A megtámadott határozat (390) preambulumbekezdésében a Bizottság a Weichert azon nyilatkozatát említi, miszerint „a Del Monte többségi részesedéséhez kapcsolódó befolyása mellett a Weichert különösen igyekezett eleget tenni a Del Monte elvárásainak, mert attól tartott, hogy a Del Monte nem fogja a továbbiakban ellátni vagy legalábbis jelentős mértékben csökkenti szállításait abban az esetben, ha a Weichert hivatalos ára nem az ő várakozásainak megfelelően alakul”.

163    A Bizottság ezt követően különböző okirati bizonyítékokra hivatkozott, amelyek „[megerősítették] a Weichert és a Del Monte közötti ilyenfajta kapcsolatot, és [azt mutatták], hogy a Del Monte nyomást gyakorolt annak érdekében, hogy a Weichert árképzési politikáját közvetlenül befolyásolja” (a megtámadott határozat (389) preambulumbekezdése).

164    A Bizottság ily módon a következőkre hivatkozott:

–        egy 2000. január 28‑i telefaxüzenet, amelyben A., a Del Monte alkalmazottja, arra kéri A. W.‑t, hogy adjon magyarázatot a „végleges ár” és a „várható ár” közötti különbségre, ezekkel a szavakkal:

„Tegnapi telefonbeszélgetésünkre hivatkozással még egyszer szeretném kétségeimet kifejezni az Interfrucht 3. heti eladásairól szóló beszámolót olvasván. Szeretnék teljeskörű magyarázatot kapni az Önök […] vonatkozó végleges ára és az […] »elvárt ára« közötti különbségre. Az a tény, hogy az Interfrucht néhány szupermarkettel promóciós kampányban vett részt, miközben a banánpiac végre – az adott időszakhoz képest – kezdett szokásos szintjére visszatérni, teljességgel megdöbbentő! Milyen üzleti stratégia ez? Ezenkívül ideje már tudatosítaniuk, hogy a mi gyümölcseinket árulják. Nagyon jól tudják, hogy a Del Monte a végleges eredményekből […]%‑ban részesedik; hogyan hozhatnak ilyen döntést, értem ez alatt azt, hogy részt vesznek egy promócióban, anélkül hogy a partnereik jóváhagyását kérnék? Vagy anélkül hogy legalább tájékoztatnák őket! […] Ami még rosszabb, két alkalommal beszéltem az Önök társaságánál a banán forgalmazásáért felelős személlyel, hogy megvitassam a piaci feltételeket és árakat […] Megtudtam, hogy a [Weichert] »nagyon közel« tartja árait a hivatalos árhoz!!! […] Mindenesetre [ez] teljességgel elfogadhatatlan. Ez a kérdés az [E. úrral] való jövő heti találkozónk napirendjén első helyen fog szerepelni […] Szeretnénk tájékoztatni Önöket arról, hogy amennyiben kereskedelmi teljesítményük nem mutat javulást, abban az értelemben, hogy nem kerül a piaccal nagyobb összhangba, és nem ér el a Del Monte többi partnerének szintjéhez hasonló szintet, a Del Monte minden szükséges lépést meg fog tenni érdekeinek védelme céljából” (a megtámadott határozat (389) preambulumbekezdése);

–        az ugyanazon a napon A. W. által A.‑nak küldött telefaxüzenet, amelyben az előbbi az utóbbi elnézését kéri a közötte és a Weichert alkalmazottja között egy telefonbeszélgetés alkalmával történt félreértésért, megmagyarázza a Weichert pénzügyi eredményeit, és azzal zárja az üzenetet, hogy „[ö]römünkre szolgál, hogy jövő heti találkozónk alkalmával lehetőségünk nyílik a helyzetet személyesen megmagyarázni” (a megtámadott határozat (389) preambulumbekezdése és a 424. lábjegyzet);

–        A. és A. W. között 2000. április 6‑án történt telefaxüzenet‑váltás, amely üzenetekben az előbbi egy keddi beszámolóra hivatkozással a tényleges ár és a referenciaár közötti különbségre vonatkozóan minden részletre kiterjedő tájékoztatást kér, az utóbbi pedig közli, hogy „a hivatalos ajánlat és a tényleges ár közötti viszonylag jelentős különbségnek az az oka, hogy a 33 DEM‑ről 35 DEM‑re történő emelést soha nem lehetett megvalósítani”, majd ebből azt vezeti le, hogy „[árskálájuk] a 33,00 DEM és a 30,00 DEM között található, levonva belőle az engedményeket”, és az üzenetet azzal zárja, hogy „Ha kérdése van, kérem telefonáljon” (a megtámadott határozat (389) preambulumbekezdése és a 424. lábjegyzet);

–        a Del Monte által a Weichertnek címzett, 2000. június 12‑i telefaxüzenet, amelyben a Del Monte megerősíti azt az álláspontját, amelyet egy Miamiban (Egyesült Államok) tartott találkozón, majd egy aznapi telefonbeszélgetés keretében fejtett ki, egyértelműen megfogalmazva azt, hogy az árakat a banán földrajzi származása szerinti adott skálán belül kell rögzíteni, és hogy az említett árak egy, a szintén az említett származás szerint meghatározott árnál semmiképpen nem lehetnek alacsonyabbak, továbbá amely üzenetben a következő is megfogalmazódik: „Ha Önök nem tudják ezeket az árakat elérni, a mi álláspontunk, amint azt a múlt heti miami találkozón Önök számára világossá tettük, az, hogy ennek megfelelően az Önök banánmennyiségét az Interfrucht engedélyeinek szintjére – vagyis heti +/‑60 000 dobozra – fogjuk csökkenteni. Kérjük, naponta tájékoztassanak minket a vevőikkel folytatott ártárgyalások eredményeiről” (a megtámadott határozat (390) preambulumbekezdése);

–        egy A. által A. W. részére küldött, 2000. december 12‑i telefaxüzenet, amely így szólt:

„Nem az a szándékunk, hogy az Interfruchtot csődbe juttassuk […] Csupán próbáljuk egy nem túl kedvező piaci helyzetben a veszteségeinket – a Del Monte és az Interfrucht veszteségeit – mérsékelni. Az üzenetünk világos és egyértelmű volt, ha Önök nem tudnak az első negyedévben az […] USA‑skálán belül értékesíteni, nem fognak tudni egy kis nyereségtartalékot képezni arra, hogy az év két utolsó negyedévében alkalmazott alacsony árakat ellensúlyozzák, ami azt jelenti, hogy a 2001‑es év a banánágazat eredménye szempontjából katasztrofális lesz. Összefoglalva, a mennyiségcsökkentés az egyetlen módja, hogy ennek az árzuhanásnak véget vessünk […]” (a megtámadott határozat (389) preambulumbekezdése és a 424. lábjegyzet);

–        a Del Monte regionális belső auditorának a Weichert részére címzett, 2002. július 23‑i elektronikus üzenete, amelyben egyrészt azt kérdezi, hogy a Weichert bizonyos heti importszállítmányainak 2001‑ben miért volt alacsonyabb az áruk, mint a Del Monte Belgium által Hollandiában értékesített UTC márkájú Del Monte banánoknak, illetve alacsonyabb, mint a szakmai sajtó, a Sopisco által bizonyos hetekre legalacsonyabbként előrejelzett „tényleges árak”, másrészt azt kéri, hogy legyen lehetősége olyan szerződésekbe betekinteni, amelyek adott esetben 2001‑ben léteztek és amelyek a Weichert bizonyos vevőinek leértékeléseket vagy engedményeket biztosítottak (a megtámadott határozat (389) preambulumbekezdése és a 424. lábjegyzet).

165    A Bizottság szerint ezek a tények azt bizonyítják, hogy a jogsértés időszaka alatt a Del Monte úgy tekintette, hogy módja, illetve joga van a Weichert árképzési politikáját befolyásolni, és a Weichert mindennapi üzletvezetésére befolyást gyakorolni, amit konkrétan meg is tett (a megtámadott határozat (391) preambulumbekezdése), és amit a felperes a jelen eljárásban vitat.

166    Először is a felperes azzal érvel, hogy a Bizottság főként a Weichert elfogult nyilatkozataira támaszkodik, amelyeket az a közigazgatási eljárás folyamán azzal a céllal tett, hogy a felelőssége terhét megossza, annak ellenére, hogy nincsen e nyilatkozatokat alátámasztó okirati bizonyíték, sőt, olykor éppen ellenbizonyítékok állnak rendelkezésre, és az ítélkezési gyakorlatból következő ellenkező tartalmú követelmények ellenére. A felperes hozzáteszi ehhez, hogy sokat mondó, hogy a Bizottság az anyavállalat felelősségére vonatkozó tézisének egészét a Weichert meg nem erősített állításaira alapozza, miközben az e társaság által magukkal az állítólagos jogsértésekkel kapcsolatban előterjesztett összes érvet és bizonyítékot elutasítja.

167    Ez az állítás, akárcsak az ennek hátterében álló azon állítás, miszerint a Bizottság megközelítése ellentmondásos, téves előfeltevésen alapul. A Bizottság a megtámadott határozat (388) és (390) preambulumbekezdésében egyszerűen csak azért emlékeztetett a Weichertnek a Del Montéval fennálló kapcsolatára vonatkozóan tett nyilatkozataira, hogy azután kiemelje olyan – a jogsértés időszakában keletkezett – okirati bizonyítékok létét, amelyek a Del Montéval az árakról folytatott rendszeres megbeszélésekre és az említett vállalkozás által gyakorolt nyomásra vonatkoztak (a megtámadott határozat (389) és (390) preambulumbekezdése).

168    Az állítólagos „ellenbizonyítékok” tekintetében a felperes rámutat arra, hogy a Weichert magát „a [Del Monte csoporthoz] tartozó közvetett leányvállalatként” írta le, miközben a Weichert számos, a Bizottság vizsgálata előtt tett nyilatkozata azt bizonyítja, hogy e vállalkozásnak és a Del Monténak az érdekei nem estek egybe.

169    Azon megállapítás objektív jellegén túl, amely arra vonatkozik, hogy a Del Monte a Weichert tőkéjében WAL nevű leányvállalata révén 80%‑os részesedéssel rendelkezett, rá kell mutatni arra, hogy a Weichert ezen korábbi nyilatkozatai, amelyeket a Del Monténak címzett különböző üzenetek tartalmaztak, és amelyek ez utóbbi vállalkozással való feszült viszonyról tanúskodtak, nem mondanak ellent azon későbbi állításoknak, amelyek az ugyanezen vállalkozással az árak tárgyában folytatott rendszeres megbeszélések tényére, és az e vállalkozás általi nyomásgyakorlásra vonatkoztak.

170    A felperes hivatkozik továbbá egy, a Weichert által egy német bíróság előtt, a Weichert és a WAL között folyó eljárásban előterjesztett ellenkérelemből származó kivonatra. Abban az az állítás szerepel, hogy a Weichert gazdasági hozzáadott értéke – nevezetesen a beszerzések, a marketing és a logisztika – teljes egészében a beltagoknak volt betudható, a WAL szerepe a társaságon belül pedig a vagyoni hozzájárulásra korlátozódott. Az eljárás tárgya – amely eljárás eredményét a felperes nem közölte – arra a kérdésre vonatkozott, hogy ki járult hozzá a legnagyobb mértékben a Weichert gazdasági hozzáadott értékéhez, amely kérdéskör elkülönül attól a kifejezetten uniós versenyjogi kérdéskörtől, amely a valamely vállalkozás által elkövetett jogsértés másik vállalkozásnak történő betudásával kapcsolatos.

171    Mindenesetre fontos hangsúlyozni, hogy a felperes nem vitatja a megtámadott határozat (389) és (390) preambulumbekezdésében említett levélváltás megtörténtét és eredetiségét, amely levélváltást a Weichertnek bizonyos – a Del Montéval az árak tárgyában folytatott rendszeres megbeszélésekre és az említett vállalkozás általi nyomásgyakorlásra vonatkozó – nyilatkozatai is megerősítenek.

172    Másodszor a felperes kijelenti, hogy nem emlékszik egyetlen olyan alkalomra sem, amikor a Weicherttel referenciaárakról vagy tranzakciós árakról az előtt folytatott volna megbeszélést, hogy ezeket az árakat rögzítették volna. Azon kommunikáció kivételével, amelyet a DMFPI és a Weichert között létrejött forgalmazási megállapodás alkalmazása megkövetelt, e két társaság között nagyon kevés megbeszélésre került sor. A megtámadott határozat 424. lábjegyzetében idézett levélváltás kizárólag olyan esetekre tartalmaz példákat, amelyekben a Weichert utólagosan adott a Del Monténak tájékoztatást és magyarázatot a Del Monte forgalmazójaként elért eredményeiről. A felperes e tekintetben rámutat arra, hogy a Bizottság azon állítása, miszerint „a Weichert igazgatói a maguk részéről a Del Monténak tartoztak beszámolással” (a megtámadott határozat (380) preambulumbekezdése) nem helytálló, mivel a beltagoknak a szó hierarchikus értelmében nem volt felettesük, és senki nem válthatta le őket, hiszen hatáskörüket közvetlenül a társasági szerződés és a HGB határozta meg.

173    Először is a Bizottság beadványaiból kitűnik, hogy a felperesnek a megtámadott határozat (380) preambulumbekezdése megfogalmazására vonatkozó érve annak téves értelmezéséből ered, mivel a szóban forgó megjegyzés hátterében nem volt olyan állítás, hogy a Weichert igazgatói a Del Montéval alárendelt viszonyban lettek volna.

174    Másodszor a felperes érvényesen nem korlátozhatja a Weicherttel folytatott levélváltás tárgyát pusztán a forgalmazási megállapodás alkalmazásával kapcsolatos utólagos tájékoztatásra.

175    Ez a levélváltás, amint azt a megtámadott határozat (389) és (390) preambulumbekezdése ismerteti, tükrözi a felperes részéről a Weichert által a marketing és az alkalmazott árak tekintetében gyakorolt közvetlen beavatkozást, a követendő árképzési politikára vonatkozó nagyon pontos – lévén számszerűsített – utasításokat, ilyen tárgyú találkozókat és telefonbeszélgetéseket, kifejezett felszólítást az üzleti tárgyalásokról történő napi tájékoztatásra, konkrét nyomásgyakorlást az ellátás terén, valamint a Weichert részéről mindennapi üzletvezetésével kapcsolatos magyarázatokat és indokolásokat. Emlékeztetni kell arra, hogy ez a levélváltás a Weichert részéről a banánpiac aktuális és előrejelzett állapotára vonatkozó pontos információkat tartalmazó beszámolók Del Monte számára történő rendszeres megküldésének keretébe illeszkedett.

176    Hangsúlyozni kell, hogy maga a felperes a szóban forgó levélváltást beadványai más pontjain eltérően elemzi. Ily módon azt állítja, hogy a Bizottság „említ néhány– csekély számú – olyan esetet, amikor [a felperes] utólag kereste meg a Weichertet abból a célból, hogy hangot adjon azon kívánságának, hogy általában prémiumárakat érjen el”, és végül a válaszban elismeri, hogy „a négy telefaxüzenet [az ő részéről] kétségtelenül azt szolgálta, hogy a Weichert magatartását próbálja befolyásolni”, továbbá hogy „[ő] ténylegesen tiltakozott amiatt, hogy a Weichert nem követte az utasításokat, amelyeket tőle kapott”.

177    Harmadszor a felperes azt állítja, hogy a Weichertnek az ellátása miatti állítólagos aggodalma nem minősül olyan érvnek, amely a Bizottság tézisét alátámasztaná.

178    A felperes mindenekelőtt azzal érvel, hogy a szállító joga ahhoz, hogy valamely forgalmazóval fennálló kapcsolatát megszüntesse, nem minősül meghatározó befolyásnak, különben minden – jelentős – szállító felelős lenne a független forgalmazók által elkövetett versenyjogi jogsértésekért, ilyen felelősségre utaló ítélet pedig nem létezik.

179    Elegendő megállapítani, hogy ez az általános és elvont kijelentés nem cáfolhatja a Bizottság azon megállapítását, amelyet a megtámadott határozat (391) preambulumbekezdésében, a Weichert és a Del Monte közötti kapcsolat konkrét értékelésére alapozva fogalmazott meg.

180    Továbbá a keresetlevél megemlíti, hogy „a Del Monte bejelentései olyan esetekre utaltak, amikor a Weichert anélkül vásárolt kiegészítő behozatali engedélyeket, hogy erről a Del Montéval előzetesen egyeztetett volna, és ezekért gyakran olyan magas árat fizetett, hogy végül a banánt veszteséggel kellett eladnia”, valamint, hogy érthető, ha a Del Monte tiltakozott e stratégia ellen, hiszen az káros hatással volt az ő márkájára és a Weichert eredményeire.

181    Az így leírt helyzet semmilyen módon nem felel meg a Weichert és a Del Monte közötti megbeszélések tartalmának. Ezenkívül ez utóbbi nem terjeszt elő olyan bizonyítékot, amely alátámasztaná arra vonatkozó állításait, hogy a Weichert túl drágán vásárolt kiegészítő behozatali engedélyeket és ezt követően veszteséggel értékesített, ami a Del Monte beavatkozását indokolta volna. Ráadásul az a körülmény, hogy a Del Monte – amint állítja – jogszerű célt kívánt elérni, amikor a Weichert mindennapi üzletvezetésébe beavatkozott, nem cáfolhatja a Bizottság által a felelősség betudásával összefüggésben tett megállapításokat.

182    Végül a felperes azt állítja, hogy egyáltalán nem állt fenn annak kockázata, hogy a Del Monte abbahagyja a Weichert ellátását, amint ez utóbbi erről a közigazgatási eljárásban nyilatkozott. Ha a Del Monte a Weichert részére történő szállítást abbahagyta volna, az nem csupán szerződésszegésnek minősült volna, hanem a WAL‑nak is kárt okozott volna, hiszen a pénzügyi következmények 80%‑át a WAL‑nak kellett volna viselnie. E szállítások beszüntetése ezenkívül annak veszélyét is növelte volna, hogy valamely versenytárs banánforgalmazó szerzi meg ezt a piaci részesedést, a Del Monte márkára pedig negatív hatással lett volna.

183    A felperes hozzáteszi ehhez, hogy a Weicherttel folytatott levélváltás arra „látszik” utalni, hogy a Weichertnek egyáltalán nem volt nyomós oka arra, hogy az árképzés tárgyában a felperes kívánságait tekintetbe vegye, annál is inkább nem, mert a szállító és a forgalmazó közötti viszony a 2000‑től 2002‑ig tartó időszakban olyan forgalmazási megállapodás keretébe illeszkedett, amelyet már 1997‑ben felmondtak.

184    A felperes ezen érvelése a Weichertnek a megtámadott határozat (390) preambulumbekezdésében felidézett nyilatkozatai hiányos értelmezésén alapul, amelyek szerint „[a Weichert] különösen igyekezett eleget tenni a Del Monte elvárásainak, mert [a Weichert] attól tartott, hogy ez utóbbi nem fogja a továbbiakban ellátni vagy legalábbis jelentős mértékben csökkenti szállításait”. A felperes azáltal, hogy az ellátás csökkentését elmulasztotta említeni, elferdítette a Weichertnek az ellátásra vonatkozó aggodalmaival kapcsolatos nyilatkozatait, amelyeket a Bizottság által beszerzett okirati bizonyítékok alátámasztottak, és olyan magyarázatokat adott elő, amelyek a Weicherttel fennálló – ezen okiratokban feltárt – kapcsolatok és erőviszonyok valódi jellegét nem tükrözik.

185    A forgalmazási megállapodásból és a Weichertnek címzett telefaxüzenetekből ugyanis kitűnik, hogy a Del Monte ténylegesen képes volt arra, hogy a Weichert ellátását jelentősen befolyásolja, és hogy a gyakorlatban az említett képesség révén komoly nyomást gyakorolt e vállalkozásra abból a célból, hogy annak árképzési politikáját befolyásolja.

186    A Del Monte és a Weichert közötti levélváltás megmutatja, hogyan érzékelte e két vállalkozás külön‑külön a helyzetet ebben az időszakban, és e tekintetben fontos megállapítani, hogy az előbbi azzal fenyegetett, hogy a heti banánszállítmány mennyiségét „az Interfrucht engedélyeinek szintjére, vagyis heti +/‑ 60 000 dobozra” csökkenti, anélkül hogy bármiféle vis maiorra hivatkozna, vagyis a forgalmazási megállapodásban előírt minimumküszöbnél alacsonyabb mennyiségre, amely megállapodás a Del Monte számára kizárólag vis maior esetében engedte meg kínálatának a minimummennyiség (100 000 doboz) alá történő csökkentését, és amely úgy rendelkezett, hogy ha a heti szállítmány 60 000 doboznál kisebb mennyiséget tesz ki, a szerződés automatikusan felfüggesztődik. Ily módon nyilvánvaló, hogy a Del Monte nem habozott, hogy a Weicherttel való kapcsolatát megalapozó szerződés feltételeinek szigorú betartásától eltérjen, úgy tekintvén, hogy a szállítmány minimumküszöbe nem azt a banánmennyiséget jelentette, amelyet neki a forgalmazási megállapodás alapján le kellett szállítania, hanem azt a banánmennyiséget, amely a Weichert birtokában lévő engedélyeknek felelt meg. A Del Monte a közigazgatási eljárás folyamán az álláspontját egyértelműen megerősítette (lásd a kifogásközlésre adott válaszának 54. pontját, amelyet a megtámadott határozat (420) preambulumbekezdése idéz fel).

187    Ezenkívül a forgalmazási megállapodás hatálya nem csupán a Közösség északi tagállamaira terjedt ki, hanem más olyan államokra is, amelyek területére a közösségi banánengedélyezési rendszer nem vonatkozott, nevezetesen Norvégiára, Magyarországra, Lengyelországra és a volt Csehszlovákiára. Ily módon a mennyiségeknek a behozatali engedélyek szintjére történő csökkentése mint a banánárak szintjét befolyásolni hivatott eszköz, amely árszint a Del Monte számára saját kijelentései szerint is a legfőbb aggodalom tárgya volt, alkalmas volt arra, hogy a Weichert számára a fent említett országokbeli vevőivel való kapcsolataiban nehézséget okozzon. Emlékeztetni kell arra, hogy az akkoriban hatályban lévő engedélyezési rendszerben költséges volt a vállalkozás számára az, ha az év folyamán nem használta fel engedélyeit, mivel a következő év engedélyei az előző évben felhasznált engedélyektől függtek, és az engedélyek jogosultjai még garanciájuk egy részét is elveszítették, ha az engedélyeket nem használták fel (a megtámadott határozat (37) preambulumbekezdése).

188    Fontos azt is hangsúlyozni, hogy a Del Monte a beadványaiban az importált banán forgalmazására vonatkozóan olyan magyarázatokat adott, amelyek rámutattak e vállalkozás gazdasági erejére és bizonyos függetlenségére, amely helyzet e vállalkozást a Weicherttől nyilvánvalóan megkülönböztette.

189    A felperes a keresetlevélben (a keresetlevél 76. pontja) a következőt állítja:

„Az érintett időszakban ahhoz, hogy valaki az […] Unióban banánt értékesíthessen, behozatali engedéllyel kellett rendelkeznie. A Weichert az észak‑európai térség régi szereplőjeként jelentős behozataliengedély‑mennyiséggel (2002‑ben hozzávetőleg 137 000 tonnával) rendelkezett, amelyet minden évben lényegében ismét megkapott [bizalmas]. (1)”

190    A banánpiacnak ezen, a felperes által leírt rugalmasságát megerősítik a Bizottság arra vonatkozó megállapításai, hogy jelentős mennyiségi mozgások vannak az észak‑európai régióból az Unió más részeibe és viszont, amelyeket az Eurostat (az Európai Unió Statisztikai Hivatala) adatai is alátámasztanak, valamint a Bizottság arra vonatkozó megállapításai, hogy az észak‑európai kikötőkbe érkező banánmennyiségek hétről hétre változnak, amely mennyiségeket aztán Észak‑Európa és más területek különböző országai között osztanak fel, ezt a rugalmasságot pedig az említett kikötőkbe érkező banánszállítmányokra vonatkozó, importőrök közötti információcsere is tükrözi, amely információcserét a jelen eljárásban nem vitatták (a megtámadott határozat (131) és (135) preambulumbekezdése). Az a tény, hogy a felperesnek nem volt lehetősége a [bizalmas]‑t integrálni, semmilyen módon nem változtat a felperes által a banánja – beleértve a Del Monte márkanéven értékesített banánt – forgalmazásának keretében kialakított szervezeti sémán, és az azt jellemző rugalmasságon.

191    A megtámadott határozat (19) preambulumbekezdésében a Bizottság arra is kitér, hogy a Del Monte csoport az európai banáneladás és ‑forgalmazás terén számos, 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalaton keresztül tevékenykedik, többek között a DMFPI, a banánpiacon 2002. január 1‑je óta működő Del Monte Germany, és a Del Monte Holland révén. Az ez utóbbi által UTC márkanév alatt folytatott banán‑viszonteladási tevékenység volt az oka egyébként a Weichert 1998. november 18‑i tiltakozásának, amelyben ez utóbbi vállalkozás kérte „[annak] írásbeli megerősítését […], hogy a Del Monte haladéktalanul fel fog hagyni az említett tevékenységekkel és tiszteletben fogja tartani a forgalmazási megállapodást”. Három évvel később, 2001. október 30‑án a Weichert egyik beltagja levelet intézett a Del Montéhoz, amelyben a következőt hangsúlyozta: „A jelen [forgalmazási] megállapodást illetően, amikor Önök elkezdték társaságaikat Hollandiában és Belgiumban ugyanazon banánnal és ananásszal az UTC márkanév alatt ellátni, legalább kétszeresen megszegték a szerződést.”. Ezek az idézetek tükrözik a Del Monte és a Weichert közötti kapcsolat kiegyensúlyozatlanságát, abban az értelemben, hogy ezekben arról van szó, hogy a forgalmazási megállapodás hatálya alá tartozó területen a Del Monte leányvállalatain keresztül más márkanév alatt forgalmazzák „ugyanazon banánt és ananászt”, ami nyilvánvalóan megzavarhatta a Weichert tevékenységét, viszont annak kapcsán a Weichert csupán elégedetlenségének adott hangot.

192    Ami a felperes azon állítását illeti, miszerint a Weicherttel folytatott levélváltás „azt látszik tükrözni, hogy a Weichertnek egyáltalán nem volt nyomós oka arra, hogy a Del Monte kívánságait tekintetbe vegye”, rá kell mutatni arra, hogy a felperes két olyan, a beltag D. W.‑től származó és részére címzett levélre hivatkozik, amelyek egyike 1997. január 10‑i, tehát korábban keletkezett, mint a Del Monte azon telefaxüzenetei, amelyek a Weichertet ellátásának csökkentésével fenyegették meg, a másik pedig – 2001. április 23‑i keltezéssel – e beltag tiltakozását tartalmazza a Weichert jogi formájának bármely olyan módon történő megváltoztatásával szemben, mely a Del Monte általi „teljeskörű irányítást” eredményezne.

193    Ugyanakkor az a tény, hogy a Del Monte azon szándéka, hogy a Weichert jogállását módosítsa, az egyik beltag ellenállásába ütközött, semmilyen módon nem változtat azon a gazdasági problémán, amely az e vállalkozások között a forgalmazási megállapodás alkalmazása keretében 2002. december 31‑ig fennálló erőviszonyokból adódott, amely erőviszonyok a Del Monténak kedveztek, tekintve e megállapodás feltételeit, valamint e vállalkozás méretét és ebből következő gazdasági erejét, ami a Weichert által kifejezésre juttatott félelmeket hihetővé teszi.

194    Ami azt az érvet illeti, miszerint a szállító és a forgalmazó közötti viszony a 2000‑től 2002‑ig tartó időszakban olyan forgalmazási megállapodás keretébe illeszkedett, amelyet már 1997‑ben felmondtak, fontos emlékeztetni e megállapodás azon feltételeire, amelyek a felek mindegyike számára rendelkezésre álló felmondási lehetőségre vonatkoznak.

195    Az 1988. évi forgalmazási megállapodást eredetileg ötéves időtartamra kötötték, és annak 1. cikke úgy rendelkezik, hogy „[a] megállapodás 1993. december 31‑ig [lesz] hatályban, amely időpont a felek között hatályban lévő szerződés lejártát követő öt év utáni időpont”. Arról is rendelkeztek, hogy 1988. december 31‑én, és minden azt követő év december 31‑én a szerződés időtartama egy évvel meghosszabbodik, kivéve, ha valamelyik fél írásban közli a másikkal, hogy a szerződést nem kívánja meghosszabbítani, az erről szóló értesítést pedig legkésőbb 1988. október 1‑jéig, illetve azt követően minden év október 1‑jéig kell megküldeni. Következtésképpen a forgalmazási megállapodás a szerződés évente történő automatikus megújítását írta elő, lehetőséget biztosítva a feleknek arra, hogy egyoldalúan felmondják a szerződést, amit a másik féllel a szerződés időtartamának lejárta előtt három hónappal kellett közölniük.

196    Nem vitatott, hogy 1997. július 10‑én a Del Monte levélben közölte a Weicherttel, hogy nem hajlandó meghosszabbítani vagy megújítani a forgalmazási megállapodást, és hogy az 2002. december 31‑én hatályát veszti (a megtámadott határozat (431) preambulumbekezdése).

197    E lépésével a Del Monte eltért a forgalmazási megállapodásban foglalt feltételektől, és úgy közölte felmondását, hogy az a gyakorlatban a megállapodás ötéves meghosszabbítását eredményezte, anélkül hogy a felek a 2002. december 31‑i időpontot a megállapodás feltétlen lejártának tekintették volna. A felperes saját nyilatkozataiból és a Törvényszék elé terjesztett iratokból ugyanis kitűnik, hogy bár a Weichert jogállásának módosítását illetően nézeteltérésük volt, a felperes a beltagokkal tárgyalást folytatott a forgalmazási megállapodás meghosszabbításáról. Ily módon D. W. 2001. október 30‑i levelében ugyan nemtetszését fejezte ki a Del Monte által megfogalmazott, egy módosított megállapodás meghosszabbítására vonatkozó javaslatok kapcsán, mégis arra hívta fel a Del Montét, hogy a levélben szereplő észrevételek fényében gondolja át újra álláspontját.

198    Mindenesetre rá kell mutatni arra, hogy a Del Monte és a Weichert 2002. december 31‑ig fenntartották üzleti kapcsolatukat, amely dátum egyben az az időpont volt, amikor a forgalmazási megállapodás keretében a Del Monte Weichertben meglévő kültagi részesedésének a JA Kahl Holding GmbH & Co. KG‑ra történő átruházása megtörtént, mivel a vállalkozásoknak az őket érintő gazdasági fejlemények miatt nem volt más választásuk.

199    Negyedszer a felperes azt állítja, hogy a Bizottság azon következtetése, miszerint a Weicherttel gazdasági egység áll fenn, négy, e társaság beltagjainak küldött telefaxüzeneten alapul, amelyek mindegyike 2000‑ben keletkezett, és amelyeket a Bizottság tévesen értelmez.

200    A felperes azt állítja, hogy a Weichert stratégiája az volt, hogy nagy mennyiségeket értékesítsen valamennyi engedélyének felhasználása érdekében, és ebből következően hivatalos árát mindig az után rögzítette, hogy a Dole már rögzítette a magáét, és ugyanazon a szinten rögzítette, amelyen a Dole, miközben a felperes stratégiája arra irányult, hogy prémiumárat és a Chiquitáéhoz közelebb álló referenciaárat érjen el, ami még a piac többi szereplője előtt is ismert volt. A felperes e tekintetben megjegyzi, hogy a Weicherttel nem lett volna értelme a referenciárak, illetve tranzakciós árak rögzítéséről megbeszéléseket folytatni, hiszen a Weichert mindig a Dole árait követte.

201    A felperes azt állítja, hogy ebben az összefüggésben a szóban forgó négy telefaxüzenet két tény okirati bizonyítékául szolgál, nevezetesen egyrészt azon körülmény bizonyítékául, hogy a Del Monte megpróbálta bizonyos esetekben a Weichert banánkereskedelemre vonatkozó bizonyos döntéseit befolyásolni, viszont ezt semmilyen más tevékenységére vonatkozó döntése tekintetében nem próbálta meg, másrészt pedig azon körülmény bizonyítékául, hogy a Weichert nem követte a Del Montétól kapott utasításokat, ami ez utóbbi tiltakozását váltotta ki. A Bizottság által előterjesztett egyetlen bizonyíték sem utal arra, hogy a Weichert a gyakorlatban a Del Monte utasításait végrehajtotta volna. Az a tény, hogy valamely leányvállalat – legyen az akár 100%‑os tulajdonban – egyáltalán nem veszi figyelembe anyavállalatának érdekeit, vagy folyamatosan figyelmen kívül hagyja annak utasításait, igazolja azon következtetést, miszerint a leányvállalat nagyrészt maga határozza meg saját üzletpolitikáját. Márpedig a jelen ügyben a Weichert a Del Monte „általános üzletpolitikája” ellenében járt el, és – amint azt maga a Bizottság is elismeri – a Del Monte által „megállapított politikát nem követte feltétlenül”.

202    Rá kell mutatni arra, hogy azon okirati bizonyítékok, amelyekre a Bizottság a megtámadott határozat (389) és (390) preambulumbekezdésében hivatkozik, hét üzenetet foglalnak magukban, öt ezek közül a Del Montétól, kettő pedig a Weichert beltagjaitól származik.

203    A Del Montétól származó üzenetek tükrözik a Weichert marketing‑ és árképzési politikájába történő közvetlen beavatkozást – még e politika „elfogadhatatlannak” minősítését is –, a követendő árképzési politikára vonatkozó nagyon pontos – lévén számszerűsített – utasításokat, ilyen tárgyú találkozókat és telefonbeszélgetéseket, kifejezett felszólítást az üzleti tárgyalásokról történő napi tájékoztatásra, konkrét nyomásgyakorlást az ellátás terén – a 2000. december 12‑i telefaxüzenet utolsó mondata még a fenyegetéseken is túlmegy, hiszen a szállítási mennyiség csökkentését jelenti be, ami kizárólag a Del Monte döntésétől függött – annak érdekében, hogy megállítsa az árak csökkenését, és megelőzze, hogy a 2001‑es év az „eredmény[…] szempontjából katasztrofális” legyen.

204    Ebből világosan kitűnik, hogy a Del Monte, amely a piac és az árak helyzetéről a Weichert heti beszámolóiból folyamatosan tájékozódott, a Weichert üzleti magatartását szorosan nyomon követte, és még közvetlenül is beavatkozott a Weichert árképzési politikájának meghatározásába.

205    A Bizottság két olyan, a Weichert egyik beltagja által válaszul küldött üzenetet is bemutatott, amelyben az érintett – még aznap, amikor a Del Monte beavatkozására sor került – megadja a Del Monte által kért magyarázatot, és örömét fejezi ki a tekintetben, hogy a Del Montéval rövidesen történő találkozó alkalmával lesz módja kifejteni a helyzetet. Ezek az üzenetek nem fejeznek ki a Weichert részéről semmilyen meglepődést, vonakodást, illetve szembenállást, hanem éppen ellenkezőleg azt tükrözik, hogy a Weichert úgy érezte, köteles árképzési döntéseiről a Del Monténak számot adni, és igyekezett ez utóbbi elvárásainak megfelelni.

206    Miközben a felperes rendelkezésre bocsátott olyan, a Weichert beltagjai által neki címzett leveleket, amelyek a betéti társaság jogállásának megváltoztatásával szembeni tiltakozásról, valamint a felperes belga és holland leányvállalatainak tevékenységeivel kapcsolatos elégedetlenségről árulkodtak, nem említ a Weicherttől származó egyetlen olyan levelet sem, amely a Del Monténak e közvetlen, üzletvezetésbe való beavatkozását elítélné, vagy azzal szembeni ellenállást juttatna kifejezésre.

207    E megállapítás tökéletes összhangban van a Weichert azon nyilatkozataival, amelyek szerint tekintettel az ellátását fenyegető veszélyekre és ellátása esetenkénti csökkentésére, a Weichert kénytelen volt a Del Monte utasításait követni, hogy elkerülje a csődöt, amely aggodalmát szállítója felé is nyilvánvalóvá tette, amint arról a Del Monte által a Weichertnek címzett, 2000. december 12‑i telefaxüzenet bevezető része is tanúskodik.

208    Bár – amint a megtámadott határozat (424) preambulumbekezdésében azt maga a Bizottság is elismeri – előfordulhatott, hogy a Weichert árképzési döntései nem feleltek meg a Del Monte elvárásainak, a Bizottság által megszerzett okirati bizonyítékokból nem lehet levezetni azt, hogy a Weichert általában véve nem követte – a felperes által használt kifejezéssel – „a Del Monte utasításait”, és a piacon önálló magatartást tanúsított. Azon kívül, hogy ezáltal a Del Monte elismeri, hogy nem csupán a pénzügyi befektető szerepét töltötte be, az, ahogyan a Del Monte a megtámadott határozat (389) és (390) preambulumbekezdésében említett levélváltást értelmezi, olyan elméleti következtetéssel ér fel, amely figyelmen kívül hagyja az őt a Weicherttel összekötő gazdasági köteléknek és az ő javát szolgáló erőviszonyoknak a tényét.

209    Ami a Weichert referenciaárainak a Dole referenciaáraihoz való hozzáigazítását illeti, a felperes ebből azt a következtetést vonja le, hogy a Weichert teljes önállósággal rendelkezett, mivel ő – éppen ellenkezőleg – a Chiquitáéhoz közel álló referenciaárakat szeretett volna. Ez a helyzet a Weichert és a Del Monte közötti stratégiai nézeteltérést tükrözi, amennyiben a Weichert a nagy mennyiségek értékesítését részesítette előnyben, ellentétben a Del Monténak a prémiumárak elérésére vonatkozó kívánságával.

210    Jóllehet a felperes „kifejezett kívánságokra” utal üzleti stratégiája tekintetében, nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy a Weicherttel szembeni elvárásait egyértelműen kifejezte volna. Ez utóbbi azt állította, hogy bár a Del Monte formálisan nem utasította arra, hogy ugyanazt a hivatalos árat fogadja el, amelyet a Dole, a maga részéről olyan hivatalos ár elfogadását várta el, amely legalább olyan magas, mint a Dole hivatalos ára, és nem a Chiquitáé, mivel a Del Monte úgy vélte, hogy a Dole márka áll legközelebb az övéhez a banán minősége és jóhírneve szempontjából.

211    Beadványaiban a Del Monte más importőrök nyilatkozataiból idéz olyan részleteket, amelyekről úgy véli, megerősítik állításait, amelyek azonban valójában – különösen a Dole nyilatkozatai esetében – cáfolják azokat.

212    A Dole említést tett arról, hogy „a Del Monténak a jóhírű és minőségi szállítóként való piaci pozicionálására irányuló erőfeszítései kapcsán az ágazatban köztudomású volt, hogy a Del Monte a hivatalos árai vonatkozásában a Dole hivatalos árait tekintette referenciának” (a 2006. november 24‑i információkérésre adott válasz 9. oldala). A Dole a 2006. decemberi 15‑i információkérésre adott válaszában (3. o.) ugyanezt az észrevételt fogalmazta meg, hozzátéve – kifejezetten az első válaszára hivatkozással –, „hogy az ágazatban köztudomású volt, hogy a Weichert, amely akkoriban a Del Monte márkájú banán forgalmazásáért volt felelős […], a Del Monte márkát […] a Dole márkájú banánnal azonos szinten kívánta pozícionálni” (a 2006. december 15‑i információkérésre adott válasz). Ez a legutóbbi állítás, amelyet a felperes is említ beadványaiban, elválaszthatatlan az azt megelőző állítástól.

213    Jóllehet a Chiquita ténylegesen azt nyilatkozta, hogy „a Dole és a Del Monte akkor kezdtek eltérő referenciárakat alkalmazni, amikor a Del Monte 2003‑ban saját vállalkozást indított Németországban”, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezen időpontot megelőzően a Del Monte stratégiája az lett volna, hogy a Chiquitáéhoz közeli referenciaárakat érjen el. A Dole nyilatkozatai éppen ennek ellenkezőjét támasztják alá. A fenti 212. pontban említett nyilatkozatokhoz hozzá kell még tenni a Dole azon magyarázatait, amelyek szerint a 2003‑as év elején a Del Monte saját hamburgi vállalkozása révén kezdte banánját forgalmazni, és hogy a Del Monte új ügyvezető igazgatójának 2003. áprilisi érkezése nyomán a hamburgi értékesítő csapattal szemben nagyon komoly elvárás volt az, hogy bizonyítsák, a Del Monte a német piacon erős szereplő. E stratégia keretében a Del Monte igyekezett megszüntetni az eltérést a Chiquita referenciaár‑mutatója, vagyis a legmagasabb referenciaár, és a Del Monte referenciaára között. A Dole azt is kifejtette, hogy a Del Monte „átállása” a Chiquita hivatalos árának referenciaként való használatára abba a stratégiába illeszkedett, amelyet a Del Monte új vezetése annak érdekében alkalmazott, hogy banánját felső kategóriás márkaként hirdesse.

214    A Dole‑nak a fenti 212. és 213. pontban említett észrevételei fényében kell értelmezni ugyanezen vállalkozás – felperes által kiemelt – megjegyzéseinek azon idézetét, amely szerint „a Dole úgy véli, hogy a Del Monte nem volt megelégedve a Weichert marketingeredményeivel” és „láthatólag azért szüntette meg a Weicherttel való kapcsolatát, hogy saját agresszív marketingmódszerét alkalmazza annak érdekében, hogy a Del Monte márkájú banánt »kiváló minőségű«, illetve »prémium« banánnak tekintsék”. Az a tény, hogy a banánja forgalmazásából származó pénzügyi eredmények adott esetben elmaradtak a Del Monte által várttól, és hogy a Del Monte csalódott és elégedetlen volt a Weicherttel való kapcsolatát illetően, nem jelenti azt, hogy a Weichert önálló piaci magatartást alakított volna ki, amint azt a felperes állítja.

215    Mivel a felperes nem szolgáltatott bizonyítékot arra a tényre vonatkozóan, hogy a Weichert megvárta, míg tudomást szerzett a Dole referenciaárairól abból a célból, hogy sajátját egyoldalúan és szisztematikusan azzal azonos szinten határozza meg, azon érv, miszerint a Weicherttel nem lett volna értelme a referenciaárak, illetve tranzakciós árak rögzítéséről megbeszéléseket folytatni, hiszen a Weichert mindig a Dole árait követte, nyilvánvalóan teljesen megalapozatlan, és azt el kell utasítani.

216    Végül rá kell mutatni arra, hogy a felperes kiemelte azt a tényt, hogy az a négy telefaxüzenet, amelyekre a Bizottság a megállapításait alapozza, mind a 2000‑es évből származik, miközben a jogsértés időszaka három évet ölel fel, 2000‑től 2002‑ig.

217    Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy a felperes figyelmen kívül hagyja a Del Monte regionális belső auditorának a Weichert részére címzett elektronikus üzenetét, amelyben az egyrészt azt kérdezi, hogy a Weichert bizonyos heti importszállítmányainak 2001‑ben miért volt alacsonyabb az áruk, mint a Del Monte Belgium által Hollandiában értékesített UTC márkájú Del Monte banánoknak, illetve alacsonyabb, mint a szakmai sajtó, a Sopisco által bizonyos hetekre legalacsonyabbként előrejelzett „tényleges árak”. Ez a dokumentum bizonyítja, mennyire kitartó volt a Del Monte a Weichert vezetésének ellenőrzése és az abba való beavatkozás terén.

218    Ezenkívül nem vitatott, hogy a Weichert 2002. december 31‑ig folyamatosan küldött heti beszámolót az árakról a Del Monte részére, és hogy a két vállalkozás közötti üzleti viszony ezen időpontig a forgalmazási megállapodásban foglalt feltételek szerint folytatódott, amely megállapodás a Del Monte részére erőfölényt biztosított, amelyet e vállalkozás mérete és gazdasági ereje tovább fokozott, és e vállalkozásnak kettős pénzügyi érdeke fűződött ahhoz, hogy a Weichert árképzési politikáját felügyelje, és abba beavatkozzon.

219    Mivel a Del Monte és a Weichert viszonyában 2000 és 2002 között semmilyen szerkezeti változás nem történt, semmi nem enged arra következtetni, hogy e viszony tartalma – amint azt a 2000‑ben történt levélváltás érzékeltette – a következő években más lehetett volna.

220    A fenti megfontolásokból következik, hogy a Del Monte és a Weichert közötti levélváltás, amellyel a megtámadott határozat (389) és (390) preambulumbekezdése foglalkozik, olyan ténykörülmény, amely arra utal, hogy a jogsértés időszaka alatt az előbbi az utóbbira meghatározó befolyást gyakorolt.

–       A felperes által benyújtott alternatív bizonyítékokról

221    A Bizottságra háruló bizonyítási tehertől függetlenül a felperes arra hivatkozik, hogy többféle bizonyíték is alátámasztja azt, hogy ő nem tehető felelőssé a Weichert magatartásáért.

222    Először is a felperes azt állítja, hogy ha meghatározó befolyást gyakorolt volna a Weichertre, akkor gondoskodott volna arról, hogy [bizalmas]. Nem lévén hozzáférése a Weichert behozatali engedélyeihez, ez [bizalmas], miközben a Weichert arra használta engedélyeit, hogy a mennyiségre alapozott stratégiáját a Del Monte érdekeit sértve kövesse.

223    Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy ez az érv, amely egy egyszerű, alá nem támasztott állításra alapozva vezet a meghatározó befolyás hiányára vonatkozó következtetéshez, nem cáfolhatja azon tárgyszerű és objektív megállapításokat, amelyeken a Bizottság következtetései alapulnak.

224    Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a felperes és a Weichert a forgalmazási megállapodás révén voltak kapcsolatban egymással, amelynek rendelkezései a szerződő felekre kötelezőek voltak, és amelyek kifejezetten előírták a Weichert behozatali engedélyeinek felhasználásra vonatkozó feltételeket.

225    E megállapodás legutolsó módosítása 1994. február 10‑én történt, a 404/93 rendelet hatálybalépését követően, amely rendelet keretében a Közösségbe történő banánbehozatalt negyedévente kiosztott, rögzített éves vámkontingenseket tartalmazó engedélyezési rendszerrel szabályozták.

226    Az ekként módosított forgalmazási megállapodás értelmében a Weichertnek – bár saját engedélyeinek tulajdonosa volt – ezeket az engedélyeket kellett felhasználnia a Del Monte márkájú banán behozatala céljából, és a banánt a megállapodásban meghatározott területen kellett forgalmaznia, az engedélyeit pedig a Del Monte előzetes írásbeli beleegyezése nélkül másik félre át nem ruházhatta, amint azt meghallgatása alkalmával a Weichert meg is erősítette.

227    A Weichertet és a Del Montét összekötő szerződéses jogviszony ténye azt mutatja, hogy a Del Monte a Weichert behozatali engedélyei felett ellenőrzési jogkörrel bírt, ami egy arra utaló további ténykörülmény, hogy a Del Monte képes volt meghatározó befolyást gyakorolni a Weichertre.

228    Másodszor a felperes azzal érvel, hogy ha képes lett volna a Weichert piaci magatartására meghatározó befolyást gyakorolni, [bizalmas].

229    Emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság figyelembe vette a Weichert mint betéti társaság különleges jogállását, és elemezte a beltagok és a kültag közötti, a társasági szerződésben meghatározott hatáskörmegosztást. A Bizottság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy e tagok közös irányítást gyakoroltak, megjegyezve különösen, hogy a társasági szerződés módosításához a tagok egyhangú egyetértésére volt szükség (a társasági szerződés 9. cikkének (3) bekezdése).

230    Ez a helyzet ad magyarázatot arra, hogy miért folytattak tárgyalásokat a beltagok a kültaggal a társaság jogállásának módosítását illetően, amelyek eredménytelen volta vezetett végül a szerződéses jogviszony megszüntetéséhez.

231    A felperes érve tulajdonképpen e közös irányítási helyzetet úgy kezeli, mintha az annak bizonyítéka lenne, hogy ő nem képes a Weichert piaci magatartására meghatározó befolyást gyakorolni, ami teljesen alaptalan. Az ilyen irányítás létezése önmagában véve nem összeegyeztethetetlen a Bizottság azon következtetésével, amely a Weichert által elkövetett jogsértésért a Del Monte felelősségét állapítja meg.

232    Harmadszor a felperes arra hivatkozik, hogy a Weichert a jogi ügyeit önállóan intézte, olyannyira, hogy jogi képviselőit arra utasította, hogy lássák el érdekvédelmét a Del Monte csoporttal szemben, és ez utóbbit e jogi képviselőkön keresztül keresetindítással fenyegette meg. A felperes szerint a Bizottság a megtámadott határozat (428) preambulumbekezdésében összekeverte az egyéni részvényes keresetindítási jogát és az arra vonatkozó döntés meghozatalára való lehetőséget, hogy a Weichert ilyen keresetet indíthatna‑e. A felperes szerint, ha neki módja lett volna a Weichertre meghatározó befolyást gyakorolni, akkor nem engedte volna meg számára, hogy ügyvédeket bízzon meg a vele szemben történő keresetindítással.

233    Először is a felperes egy levélre hivatkozik, amelyet 1997. március 27‑én, a jogsértés időszakát megelőzően kapott egy, a Weichert nevében eljáró ügyvédtől.

234    Meg kell állapítani, hogy ez a levél azon kommunikáció részét képezi, amely a Weichert jogállásának a Del Monte szándéka szerinti megváltoztatása tárgyában folyt, és hogy az semmilyen, ez utóbbi vállalkozással szembeni keresetindításra vonatkozó fenyegetést nem tartalmaz.

235    A levél utalást tartalmaz a társasági szerződés 9. cikkének (2) bekezdésére, amelyből kitűnik, hogy a taggyűlés határozatait szavazattöbbséggel kell meghozni ahhoz, hogy azok érvényesek legyenek, és minden esetben a beltag hozzájárulásával, valamint utalást tartalmaz azon tényre, hogy a beltag az említett változtatáshoz sem hallgatólagosan, sem kifejezetten nem adta beleegyezését, és hogy „elvben” nem is tervezte, hogy a jövőben ehhez beleegyezését adja.

236    A Weichert közös irányításával összefüggésben az a tény, hogy valamely tag jogtanácsoshoz fordul annak érdekében, hogy jogainak érvényt szerezzen, és védekezzen egy olyan személlyel szemben, akivel kapcsolatban az a gyanúja, hogy az nem tartja tiszteletben a jogait, nem azt jelzi, hogy a másik tag nem képes a közös vállalkozás magatartására meghatározó befolyást gyakorolni, amint azt a Bizottság a megtámadott határozat (428) preambulumbekezdésében jogosan hangsúlyozza.

237    Másodszor a felperes hivatkozik egy, a Weichert által egy német bíróság előtt, a Weichert és a WAL között folyó eljárásban 2002. május 15‑én előterjesztett ellenkérelemből származó kivonatra. Abban az az állítás szerepel, hogy a Weichert gazdasági hozzáadott értéke – nevezetesen a beszerzések, a marketing és a logisztika – teljes egészében a beltagoknak volt betudható, a WAL szerepe a társaságon belül pedig a vagyoni hozzájárulásra korlátozódott. Az eljárás tárgya a Weichert engedélyeinek értékére és arra a kérdésre vonatkozott, hogy ki járult hozzá a legnagyobb mértékben a Weichert gazdasági hozzáadott értékéhez.

238    Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a bírósági keresetet nem a Weichert, hanem a Del Monte indította, és az a forgalmazási megállapodás 2002. december 31‑ére előirányzott megszüntetésével, valamint a felek között ezzel párhuzamosan zajló, egy ilyen módosított megállapodás meghosszabbítására vonatkozó tárgyalásokkal összefüggésben történt. A bírósági eljárás Del Monte által biztosítási intézkedés címén történő megindítása, amely a vállalkozás gazdasági értékére vonatkozott, amely vállalkozás a W. családdal közös betéti társaság volt, nem zárja ki a meghatározó befolyás gyakorlásának megállapítását.

239    Harmadszor a felperes két levelet említ, amelyeket beltagoktól kapott.

240    Az első, 1999. január 15‑i keltezésű levél közli a Del Montéval, hogy ügyvédeket jelöltek ki a Weichert érdekeinek védelmére a „Del Monténak a forgalmazási megállapodást megsértő lépései” kapcsán, és felszólítja ez utóbbi vállalkozást az említett megállapodás tiszteletben tartására.

241    Ez a dokumentum, amely tartalmát tekintve kevésbé pontos, és keletkezése a jogsértés időszaka előtti, nem a vállalkozáson kívüli külső jogtanácsosoktól származik. Ezenkívül a felperes nem bizonyítja, hogy e levél nyomán bármilyen lépésre sor került volna.

242    Ellenkezőleg, a második, 2001. október 30‑i keltezésű levél azt tükrözi, hogy a Del Monte és a Weichert beltagjai továbbra is közvetlenül kommunikáltak egymással a szerződéses jogviszonyuk módosított forgalmazási megállapodás keretében történő fenntartásáról.

243    Ily módon nyilvánvaló, hogy a felperes által előterjesztett iratok összessége olyan feszültségekről tanúskodik, amelyek a felperesnek a beltagokkal való kapcsolatában alapvetően a Weichert jogállásával és a forgalmazási megállapodással összefüggésben tervezett változtatások miatt álltak fenn. Ez a helyzet csupán azt tükrözi, hogy a Del Monte nem rendelkezett egyedüli irányítással, amit a Bizottság – amely a Weichert közös irányítását állapította meg – nem is állított. Ez a helyzet nem cáfolhatja azon tárgyszerű és objektív megállapításokat, amelyeken a Bizottságnak a Del Monte egyetemleges felelősségére vonatkozó következtetései alapulnak.

244    Negyedszer a felperes különböző olyan okirati bizonyítékokra támaszkodik, amelyek a Bizottság vizsgálata előtt keletkeztek, és amelyek azt erősítik meg, hogy a felperesnek nem volt a Weichert irányítására meghatározó befolyása. A felperes szerint a Bizottság ezen, a közigazgatási eljárás során előterjesztett bizonyítékok egyikét sem vizsgálta meg, ami már önmagában is az EK 81. cikk és az EK 253. cikk megsértését valósítja meg.

245    A megtámadott határozat indokolásával összefüggő kifogást illetően emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a fenti 61–76. pontból is kitűnik – a Bizottság jogilag megkövetelt módon indokolta a Del Monténak a Weichert jogsértő magatartásáért való felelőssé tételét.

246    Fontos hangúlyozni, hogy a Bizottság megvizsgálta és elutasította a Del Monte azon különböző érveit, amelyek többek között a betéti társaság tagjainak előjogaira, a társasági szerződés tartalmára, a Weichert által a Del Montéval közölt információk jelentőségére, a forgalmazási megállapodásban foglaltakra, a Del Monte ellátás tárgyában meglévő hatásköreinek a Weicherttel való kapcsolatára gyakorolt befolyására, és a Weichert árképzési politikájának a Del Monte elvárásaihoz képest állítólagosan nem megfelelő jellegére vonatkoztak (a megtámadott határozat (394)–(433) preambulumbekezdése).

247    A Bizottság a megtámadott határozat (419) preambulumbekezdésében azt is állította, hogy „az, hogy a Del Monte a Weichertet kizárta konszolidált pénzügyi beszámolóiból, nem [bizonyítja], hogy a Del Monte [nem gyakorolt] meghatározó befolyást a Weichertre, illetve hogy a Del Monte és a Weichert az EK 81. cikk alkalmazásában és a jelen határozatban meghatározott jogsértés tekintetében nem [alkotott] egy vállalkozást, vagy hogy a Weichert piaci magatartásáért a Del Monte felelősségét nem [lehetett volna] megállapítani”.

248    Meg kell jegyezni, hogy a [bizalmas], valamint az egyik beltag által a Del Monténak címzett, 1997. január 10‑i levél, amely iratokra érvelésében a felperes is utal, a Weichert működésének és az egyes tagok szerepének kérdésével foglalkoznak, amely kérdést a HGB és a társasági szerződés rendelkezéseinek elemzése során a Bizottság is egyértelműen említi.

249    A Weichert könyvvizsgálóinak beszámolója és a Del Monte éves beszámolói, amely iratokra a felperes is hivatkozik, a beszámolók konszolidációjának kérdésével foglalkoznak, amely kérdésre a megtámadott határozat (419) preambulumbekezdésében a Bizottság konkrét választ adott.

250    Ami a felperes által idézett többi iratot illeti, még ha feltételezzük is, hogy azokat a közigazgatási eljárás során a Bizottság rendelkezésére bocsátották, emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság nem köteles állást foglalni az érintettek által előtte felhozott összes érvvel kapcsolatosan, és elegendő a határozat tartalma tekintetében alapvető jelentőséggel bíró tényállást és jogi megfontolásokat ismertetnie. Különösen, a Bizottságnak nem kell állást foglalnia a nyilvánvalóan a tárgyon kívül eső, lényegtelen vagy egyértelműen másodlagos jelentőségű kérdésekben (lásd ebben az értelemben a fenti 61. pontban hivatkozott Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítélet 64. pontját, a fenti 62. pontban hivatkozott Corsica Ferries France kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 64. pontját és a fenti 62. pontban hivatkozott L’Air liquide kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 64. pontját).

251    A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperesnek a fenti 244. pontban említett konkrét érvelése nem áshatja alá azt a következtetést, miszerint a Bizottság a jelen ügyben jogilag megkövetelt módon ismertette a határozatának tartalma tekintetében alapvető jelentőséggel bíró tényállást és jogi megfontolásokat, így tehát nem róható fel neki az indokolási kötezelettség megsértése.

252    Ami a felperes által előterjesztett okirati bizonyítékok relevanciáját illeti, a felperes először is azokra a negatív következtetésekre hivatkozik, amelyek egy 1994‑ben megbízott ügyvédi iroda által elkészített véleményben szerepelnek azzal kapcsolatban, hogy a WAL‑nak volt‑e lehetősége a Weichertre befolyást gyakorolni, amely meggyőződést D. W. is osztotta a felperesnek címzett, 1997. január 10‑i levelében.

253    Az a tény, hogy [bizalmas], és hogy ez utóbbi hangsúlyozta, hogy a Weicherten belül nem létezett a Del Montét megillető szavazati jogokkal rendelkező igazgatótanács, nem kérdőjelezheti meg a Bizottság azon elemzését, amely a Del Monténak a társasági szerződésből eredő befolyásolási képességére vonatkozik, amely ráadásul csak az egyik olyan elem, amelyet a Bizottság figyelembe vett azon következtetésének alátámasztása végett, amely szerint a Del Monte a Weichert magatartására meghatározó befolyást gyakorolt.

254    Rá kell mutatni arra, hogy a Bizottság egyértelműen felidézte és figyelembe vette a társasági szerződés 7. cikkének (1) bekezdésében foglaltakat, amelyek szerint „a személyes felelősséget viselő tag, [D. W. ], jogosult és köteles a társaság képviseletét és üzletvezetését ellátni”, miközben a W. családot képviselő személyeket „üzletvezetést ellátó beltagokként” írta le (a megtámadott határozat (382) preambulumbekezdése). A Bizottság nem állította azt, hogy a Weicherten belül igazgatótanács létezett, hanem helyesen arra következtetett, hogy számos olyan fontos lépést, amelyeknek szükségképpen hatásuk volt – akár közvetve – a Weichert irányítására, a társasági szerződés 7. cikkének (2) és (3) bekezdésében foglaltakra tekintettel nem lehetett megtenni a kültag hozzájárulása nélkül.

255    Másodszor a felperes egy, a Weichert által 2002‑ben egy német bíróság előtt, a Weichert és a WAL között folyó eljárásban előterjesztett ellenkérelemből származó kivonatra támaszkodik. A felperes már hivatkozott erre az iratra a Weichert nyilatkozataival szembeni ellenbizonyítékok létezése címén, annak megkérdőjelezése céljából (lásd a fenti 170. pontot).

256    Fontos hangsúlyozni, hogy a Weichertnek egy ellenkérelemben szereplő puszta állításai, amelyek a Del Monte hozzájárulását próbálják kisebbíteni, nem minősülhetnek azon tény bizonyítékának, hogy a Weichert gazdasági hozzáadott értéke kizárólag a beltagok hozzájárulásának lett volt betudható, és hogy még ha feltételezzük is, hogy ez az eset állhatna fenn, ez nem lenne elegendő a Bizottság azon konkrét jogi kérdésre vonatkozó átfogó értékelésének cáfolatához, amely egy vállalkozás másik vállalkozásra gyakorolt meghatározó befolyásával kapcsolatos.

257    Harmadszor a felperes a Weichert könyvvizsgálóinak azon nyilatkozatait említi, amelyek 2000‑ben azt tartalmazták, hogy „[a Weichert] nem tartoz[ott] a kültag [WAL] egyesített irányítása alá, és következésképpen nem [volt] leányvállalat”, amely megállapítást az a tény is megerősítette, hogy maga a felperes sem tüntette fel a Weichertet könyvvitelében. A felperes kijelenti, hogy a Bizottságnak a megtámadott határozat (419) preambulumbekezdésében szereplő álláspontja – jelen esetben az, hogy a Weichertnek a felperes konszolidált pénzügyi beszámolóiból a felperes általi kizárása irreleváns – nyilvánvaló mérlegelési hibának minősül, hiszen az ellenőrzött leányvállalatok eredményeit konszolidálni kell.

258    Ezt az érvet el kell utasítani.

259    Amint a Bizottság azt helyesen állapította meg a megtámadott határozat (382) preambulumbekezdésében, a Weichert ahelyett, hogy a Del Monte leányvállalata lett volna, inkább partnerség volt a Del Monte mint a kültag anyavállalata és a W. család között, amely utóbbi tagjai beltagi minőségükben jártak el. Azon megfontolások, amelyek szerint a leányvállalat eredményeit az anyavállalatéval konszolidálni kell, és azon következtetések, amelyeket a felperes abból vezetett le, hogy a jelen esetben ő ilyen konszolidációt nem hajtott végre, következésképpen semmilyen jelentőséggel nem bírnak.

260    Mindenesetre, jóllehet az uniós bíróság megállapította, hogy a leányvállalat könyveinek az anyavállalat által történő konszolidációja „egyetlen [gazdasági egység] fennállására enged következtetni” (a Törvényszék T‑85/06. sz., General Química és társai kontra Bizottság ügyben 2008. december 18‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 66. pontja, amelyet fellebbezési eljárásban a fenti 58. pontban hivatkozott General Química és társai kontra Bizottság ügyben 2011. január 20‑án hozott ítélet is megerősített), az ilyen konszolidáció hiánya nem feltétlenül jelenti azt, hogy – amint azt a felperes állítja – semmilyen körülmények között nem lehet a meghatározó befolyás létezését megállapítani.

261    Negyedszer a felperes egy 2002. október 10‑én megjelent újságcikkre hivatkozik, amely megerősíti, hogy a felperes, mielőtt eladta a Weichertben meglévő részesedését, nem rendelkezett ellenőrzéssel az észak‑európai piacokra szánt termékei felett.

262    Meg kell állapítani, hogy a felperes állítása egy olyan újságcikk szövegéből levont téves következtetésen alapul, amely alapvetően mindössze megismétli a felperes azon nyilatkozatait, amelyek szerint a szóban forgó átruházást követően a felperesnek módja lesz a termékei észak‑európai piacokon történő értékesítését és „közvetlen” forgalmazását ellenőrizni. Egy elnagyolt újságírói megjegyzés mindenesetre nem cáfolhatja azon tárgyszerű és objektív megállapításokat, amelyekre a Bizottság azt a következtetését alapozta, hogy a Weichert által elkövetett jogsértés betudható a Del Monténak.

263    Ötödször a felperes a Bizottság meghatalmazottjának azon nyilatkozataira hivatkozik, amelyeket az a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) bizottsága előtti eljárásban tett, és amelyek utalnak a felperes 2002‑re vonatkozó éves beszámolójára, illetve megerősítik, hogy a Weichertben való részesedés „ellenőrzés nélküli” volt, valamint hivatkozik az említett beszámoló Bizottság által figyelembe vett megfogalmazására.

264    Jóllehet a Bizottság meghatalmazottja által tett állítólagos nyilatkozatok valóságtartalmát nem támasztották alá, a Bizottság nem vitatja, hogy a Del Monte 2002‑re vonatkozó éves beszámolója egyike volt azon iratoknak, amelyeket a WTO‑bizottság előtti eljárásban előterjesztett közleményéhez csatolt.

265    A Bizottság jogosan hangsúlyozza, hogy e közlemény célja nem az volt, hogy meghatározza, van‑e a Del Monténak meghatározó befolyása a Weichertre, és hogy az említett beszámoló kivonatának megfogalmazása, amely szerint a Weichertben meglévő részesedés átruházása lehetővé fogja tenni a Del Monte számára termékei „közvetlen” forgalmazásának ellenőrzését Észak‑Európában, nem összeegyeztethetetlen a Bizottság megtámadott határozatban szereplő álláspontjával, mivel a Bizottság soha nem állította, hogy a Del Monte a Weichert felett egyedüli irányítást gyakorolt.

266    A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperes azon okirati bizonyítékai, amelyek a Weichertre gyakorolt meghatározó befolyás hiányának bizonyítására irányulnak, sem egyenként, sem együttesen nem alkalmasak arra, hogy aláássák a Bizottság azon következtetését, amely a Weichert által elkövetett jogsértés felperesnek történő betudására vonatkozik.

–       A válasz C.1. mellékletének elfogadhatóságáról

267    A Bizottság a válasz C.1. melléklete elfogadhatatlanságának megállapítását kéri az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑a c) pontjának értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlat alapján.

268    Emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmánya 21. cikkének, valamint a Törvényszék eljárási szabályzata 44. cikke 1. §‑ának c) pontja értelmében minden keresetlevélnek tartalmaznia kell a jogvita tárgyát és a felhozott jogalapok rövid ismertetését. Ennek az ismertetésnek kellően egyértelműnek és pontosnak kell lennie, hogy lehetővé tegye az alperes számára védekezésének előkészítését és a Törvényszék számára a keresetről való határozathozatalt, adott esetben további információ nélkül (a Törvényszék T‑340/03. sz., France Télécom kontra Bizottság ügyben 2007. január 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2007., II‑107. o.] 166. pontja, amelyet a Bíróság fellebbezési eljárásban a C‑202/07. P. sz., France Télécom kontra Bizottság ügyben 2009. április 2‑án hozott ítéletében [EBHT 2009., I‑2369. o.] is megerősített).

269    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a kereset elfogadhatóságához az szükséges, hogy azok a lényeges ténybeli vagy jogi körülmények, amelyeken a kereset alapul, legalább röviden, de összefüggően és érthetően kitűnjenek magából a keresetlevélből. Míg a keresetlevél szövegének egyes pontjait ugyan alátámaszthatják és kiegészíthetik a csatolt iratok meghatározott részeire történő hivatkozások, a más, akár a keresetlevélhez mellékelt iratokra való általános hivatkozás nem pótolhatja a jogi érvelés azon lényegi elemeinek hiányát, amelyeknek a fent említett rendelkezések szerint magában a keresetlevélben kell szerepelniük (a Bíróság C‑52/90. sz., Bizottság kontra Dánia ügyben 1992. március 31‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., I‑2187. o.] 17. pontja, a Törvényszék T‑56/92. sz., Koelman kontra Bizottság ügyben 1993. november 29‑én hozott végzésének [EBHT 1993., II‑1267. o.] 21. pontja, és T‑154/98. sz., Asia Motor France és társai kontra Bizottság ügyben 1999. május 21‑én hozott végzésének [EBHT 1999., II‑1703. o.] 49. pontja). A mellékletek csak annyiban vehetőek figyelembe, amennyiben azok a felperesi beadványok szövegében kifejezetten megjelenő jogalapokat vagy érveket támasztják alá, illetve egészítik ki, és amennyiben pontosan meg lehet határozni, hogy melyek a melléklet azon részei, amelyek e jogalapokat vagy érveket támogatják, illetve kiegészítik (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑201/04. sz., Microsoft kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 17‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., II‑3601. o.] 99. pontját).

270    Továbbá nem a Törvényszéknek kell a mellékletekben megkeresnie és azonosítania azokat a jogalapokat és érveket, amelyek meglátása szerint a kereset alapját képezhetik, mivel e mellékleteknek tisztán bizonyító és kisegítő szerepük van (a Törvényszék T‑84/96. sz., Cipeke kontra Bizottság ügyben 1997. november 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑2081. o.] 34. pontja és T‑231/99. sz., Joynson kontra Bizottság ügyben 2002. március 21‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑2085. o.] 154. pontja).

271    A Bíróság alapokmánya 21. cikkének és a Törvényszék eljárási szabályzata 44. cikke 1. §‑a c) pontjának ez az értelmezése a válaszra (a fenti 269. pontban hivatkozott Microsoft kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 95. pontja), valamint a beadványokban kifejtett jogalapokra és kifogásokra is vonatkozik (a Törvényszék T‑102/92. sz., Viho kontra Bizottság ügyben 1995. január 12‑én hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑17. o.] 68. pontja és a fenti 268. pontban hivatkozott France Télécom kontra Bizottság ügyben 2007. január 30‑án hozott ítélet 166. pontja, amelyet a Bíróság fellebbezési eljárásban a fenti 268. pontban hivatkozott France Télécom kontra Bizottság ügyben 2009. április 2‑án hozott ítéletében megerősített).

272    A jelen ügyben a felperes megelégszik azzal, hogy általánosságban azt állítja, hogy a Bizottság azon próbálkozásai, amelyekkel az annak bizonyítására felhozott példákat kívánta cáfolni, hogy a felperesnek nem volt módja úgy befolyásolni a Weichertet, ahogyan szerette volna, „összességükben kevéssé meggyőzőek”. A válaszban a felperes a Bizottság két érvére válaszolva ad elő észrevételeket, a továbbiakat tekintve pedig közli, hogy a válasz C.1. mellékletében találhatók olyan részletesebb magyarázatok, amelyeket „a korlátozott oldalszámmennyiség” miatt a beadványok szövegében nem tud kifejteni.

273    Rá kell mutatni arra, hogy a kifogás ilyen szűkszavú megfogalmazása alapján a Törvényszék adott esetben nem tud dönteni más alátámasztó információk hiányában, és ellentétes lenne a mellékletek tisztán bizonyító és kisegítő jellegével, ha ezeket fel lehetne használni a keresetlevélben nem kellően egyértelműen és pontosan meghatározott állítások részletes bemutatására (a fenti 268. pontban hivatkozott France Télécom kontra Bizottság ügyben 2007. január 30‑án hozott ítélet 204. pontja).

274    Míg a felperes azon észrevételeit, amelyeket a Bizottság azon érveire válaszul fogalmazott meg, amelyek a Weichertnek a referenciaárak rögzítése során tanúsított magatartására vonatkoztak, tekintettel a Del Monte elvárásaira és arra, hogy ez utóbbi vállalkozással szemben történő keresetindítás céljából ügyvédeket bíztak meg, a Weichert magatartásának értékelése keretében figyelembe kell venni, és ezek figyelembevétele megtörtént, ugyanez nem mondható el a válasz C.1. mellékletét illetően, amelyet mint elfogadhatatlant, el kell utasítani.

275    Ezenkívül fontos hangsúlyozni, hogy a felperes egyszerű, kiegészítő írásbeli észrevételeinek mellékletként való minősítése, miközben azok pusztán a beadványok kibővítései, nem egyeztethető össze a melléklet lényegét adó tulajdonságával, nevezetesen tisztán bizonyító és kisegítő jellegével.

276    A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a Bizottság helyesen állapította meg, hogy a Del Monte és a Weichert egyazon gazdasági egység része, és helyesen tudta be az utóbbi vállalkozás által elkövetett jogsértést az előbbi vállalkozásnak.

 A megtámadott határozat rendelkező részének téves jellegéről

277    A felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat 1. cikkének h) pontja és 3. cikke sérti az EK 81. cikket, mivel a Bizottság azt állapítja meg, hogy a felperes megsértette e rendelkezést „azzal, hogy összehangolt magatartásban vett részt”, nem pedig csupán azt állapítja meg, hogy a felperes a Weicherttel szemben kiszabott bírságért „egyetemlegesen” felelős. A megtámadott határozat nyilvánvalóan túllépi azt a hatáskört, amely az 1/2003 rendelet 7. cikke alapján a Bizottságot megilleti, mivel a Bizottság arra szólítja fel a felperest, hogy vessen véget egy olyan jogsértésnek, amelyben sohasem volt érintett. A megtámadott határozat szóban forgó rendelkezései a felperes szerint az EK 253. cikket is sértik, hiszen nyilvánvaló ellentmondás van a megtámadott határozat rendelkező része és „preambuluma” között, amelyben a Bizottság kijelentette, hogy nem állapította meg, hogy a felperes az EK 81. cikket megsértette volna. A megtámadott határozat rendelkező részének téves jellege folytán felmerülhet, hogy annak tárgyában nemzeti bíróság előtt indítsanak kártérítési keresetet.

278    Ami az EK 253. cikk megsértésére alapított kifogást illeti, emlékeztetni kell arra, hogy valamely jogi aktus indokolásának logikusnak kell lennie, és különösen nem tartalmazhat olyan belső ellentmondást, amely megakadályozza a jogi aktus indokainak megfelelő megértését (lásd ebben az értelemben a fenti 51. pontban hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 151. pontját).

279    Valamely határozat indokolásának ellentmondásos jellege akkor képezi az EK 253. cikkből eredő kötelezettségnek a szóban forgó jogi aktus érvényességét érintő megsértését, ha bizonyítást nyer, hogy ezen ellentmondás miatt a jogi aktus címzettje részben vagy egészben nem tudja megismerni a határozat valódi indokait, e ténynél fogva pedig a jogi aktus rendelkező része részben vagy egészben nélkülözi a jogi alátámasztást (a Törvényszék T‑5/93. sz., Tremblay és társai kontra Bizottság ügyben 1995. január 24‑én hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑185. o.] 42. pontja és T‑65/96. sz., Kish Glass kontra Bizottság ügyben 2000. március 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑1885. o.] 85. pontja).

280    A Bizottság a megtámadott határozatban mindenekelőtt az EK 81. cikkben foglalt tilalomra tekintettel elemezte egyrészt a Chiquita és a Dole, másrészt a Dole és a Weichert közötti kommunikációt. A megtámadott határozat (359) preambulumbekezdésében a következőt állapította meg:

„[A] Chiquita, a Dole és a Weichert vállalkozás az [EK] 81. cikkbe ütköző, egységes és folyamatos jogsértést követtek el az Észak‑Európ[ában] a friss banánt érintő árrögzítésre és referenciaárakkal kapcsolatos információcserére vonatkozóan. Az e jogsértésért felelősnek tartott jogalanyok felsorolását jelen határozat 6. fejezete tartalmazza.”

281    A szóban forgó fejezetben ezt követően a Bizottság azon ítélkezési gyakorlatot alkalmazza, amely szerint a vállalkozás versenyellenes magatartása akkor tudható be más vállalkozásnak, ha nem önálló módon határozza meg saját magatartását a piacon, hanem lényegében azokat az utasításokat követi, amelyeket e másik vállalkozás szabott meg a számára, tekintettel különösen a köztük lévő gazdasági és jogi kapcsolatokra. A Bizottság emlékeztet arra, hogy ha egy leányvállalat a saját piaci magatartását nem önállóan határozza meg, akkor az a vállalkozás, amely piaci stratégiáját irányította, vele együtt gazdasági egységet alkot, és felelőssé tehető valamely jogsértésért amiatt, hogy ugyanazon vállalkozáshoz tartozik (a megtámadott határozat (362) és (363) preambulumbekezdése).

282    A Bizottság, miután elemezte és figyelembe vette a Del Monte és a Weichert között fennálló kapcsolat különböző elemeit, úgy ítélte meg, hogy a Weichert a Del Montéval gazdasági egységet alkotott, mivel a Weichert a piaci magatartását nem önállóan határozta meg (a megtámadott határozat (432) preambulumbekezdése). A Bizottság megállapította, hogy „a Weichertnek a 2000. január 1‑jétől 2002. december 31‑ig elkövetett jogsértésben való közreműködéséért a [Del Montét] és a [Weichertet] egyetemlegesen felelősnek” tartja (a megtámadott határozat (433) preambulumbekezdése).

283    A Bizottság a megtámadott határozat rendelkező része1. cikkének h) pontjában megállapítja, hogy a Del Monte az egyike azon vállalkozásoknak, amelyek „megsértették az [EK] 81. cikk rendelkezéseit azáltal, hogy a banán referenciaárainak egyeztetését eredményező összehangolt magatartásban vettek részt”. A 3. cikkben, amelyet az 1. cikk h) pontjával összefüggésben kell értelmezni, a Bizottság felszólítja a Del Montét, hogy „ha még nem [tette meg], haladéktalanul szüntesse meg [az 1. cikkben említett,] szóban forgó jogsértéseket”.

284    A megtámadott határozat megfogalmazásának e felidézéséből nem tűnik ki olyan belső ellentmondás, amely megakadályozhatná e jogi aktus indokainak, és különösen azon tény indokainak a megértését, hogy a Bizottság a Del Monte felelősségét állapította meg.

285    Ennélfogva az EK 253. cikk megsértésére alapított kifogást el kell utasítani.

286    Ami a felperesnek az EK 81. cikk megsértésére vonatkozó állítását illeti, az ugyanazon érvelésen alapul, mint amely a lényeges eljárási szabályok megsértésére alapított kifogás alátámasztását adja, nevezetesen azon tényen, hogy a Bizottság a jogi aktus rendelkező részében azt állapította meg, hogy a Del Monte megsértette e rendelkezést, miközben előzetesen azt jelentette ki, hogy nem nyert megállapítást, hogy e vállalkozás az EK 81. cikket megsértette volna. A felperes hozzáteszi ehhez, hogy a Bizottság tehát nyilvánvalóan túllépi azt a hatáskört, amely az 1/2003 rendelet 7. cikke alapján őt megilleti, mivel arra szólítja fel a felperest, hogy szüntessen meg egy olyan jogsértést, amelyben sohasem vett részt.

287    Elegendő megállapítani, hogy ez az érvelés téves előfeltevésen alapul, és azt el kell utasítani.

288    A felperest ugyanis személy szerint szankcionálták egy olyan jogsértésért, amelyet a felperest a Weicherthez kötő, utóbbi piaci magatartásának meghatározását lehetővé tevő gazdasági és jogi kapcsolatokból eredően úgy kell tekinteni, mint amelyet saját maga követett el (lásd ebben az értelemben a fenti 50. pontban hivatkozott Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 141. pontját, valamint a fenti 54. pontban hivatkozott Metsä‑Serla és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 28. és 34. pontját).

289    Ráadásul e megközelítéssel tökéletesen tisztában volt a felperes, aki beadványaiban maga idézi a fenti 288. pontban említett releváns ítélkezési gyakorlatot.

290    Végül meg kell jegyezni, hogy a felperes kijelenti, hogy nem tudja tiszteletben tartani a megtámadott határozat 3. cikkét, mivel nem tud megszüntetni a Weichert által esetlegesen elkövetett jogsértéseket.

291    E tekintetben elegendő rámutatni arra, hogy ellentétben azzal, amit a felperes állít, a megtámadott határozat 3. cikke nem írja elő a felperes számára azon jogsértések megszüntetését, amelyeket a Weichert esetlegesen elkövetett, amennyiben a felperes már nem gyakorol ellenőrzést a Weichert felett. Ugyanis a Bizottság a kartellben részt vevő vállalkozások arra való kötelezése révén, hogy ne ismételjék meg, illetve szüntessék meg a megtámadott határozat 1. cikkében említett cselekményeket vagy magatartásokat, csupán a jogellenességnek a megtámadott határozat 1. cikkében szereplő megállapításának – e vállalkozások jövőbeni magatartására vonatkozó – következményeit mondja ki (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑161/05. sz., Hoechst kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2009., II‑3555. o.] 193. pontját).

292    Ezenfelül a megtámadott határozat 3. cikkének (1) bekezdése meghatározza, hogy a vállalkozások csupán abban az esetben kötelesek megszüntetni a jogsértést, amennyiben azt még nem tették meg. Következésképpen ha a felperes a megtámadott határozat időpontjára megszüntette azon összehangolt magatartásban való részvételét, amely a banán referenciaárainak egyeztetésében nyilvánult meg, nem vonatkozik rá a megtámadott határozatban szereplő ezen felszólítás.

 A versenyellenes célú összehangolt magatartás létezéséről

293    A beavatkozó által támogatott felperes azt állítja, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta az EK 81. cikket akkor, amikor a jelen ügyben versenyellenes célú összehangolt magatartás létezését állapította meg.

 A versenyellenes célú összehangolt magatartás fogalmáról

294    A beavatkozó úgy érvel, hogy az ítélkezési gyakorlat és a Bizottság gyakorlata szerint a versenytársak közötti információcsere önmagában nem tiltott. A francia Cour de cassation (semmítőszék) egyik ítéletére hivatkozva a Weichert azt állítja, hogy a Bizottságnak kell bizonyítania valamely információcsere konkrét versenyellenes hatását, ezt pedig a Bizottság a jelen ügyben szerinte nem tette meg. A Weichert továbbá azt is állítja, hogy a Bizottság nem bizonyította jogilag megkövetelt módon, hogy ő a Dole‑lal együtt összehangolt magatartás részese lett volna, hiszen a megtámadott határozat egyáltalán nem tett említést a Weichert és a Dole akarategységéről, illetve az e két vállalkozás által követett közös irányvonal létezéséről.

295    A megtámadott határozat megfogalmazásából kitűnik, hogy a Bizottság az e határozat címzettjeiként megjelölt vállalkozásokkal szemben azt kifogásolja, hogy azok a banán referenciaárainak egyeztetését valósították meg információcserék révén, amelyeket jelen esetben az árképzést megelőző kétoldalú megbeszéléseknek minősítettek, ez a helyzet pedig az olyan összehangolt magatartást jellemzi, amely árrögzítésre irányul, és amelynek tehát a célja az, hogy az EK 81. cikk értelmében a versenyt korlátozza (lásd különösen a megtámadott határozat (1), (54), (261) és (271) preambulumbekezdését).

296    Először is emlékeztetni kell arra, hogy a „megállapodás”, a „vállalkozások társulásai által hozott döntés” és az „összehangolt magatartás” kifejezések szubjektív szempontból az összejátszás azonos jellegű formáit jelenítik meg, és csak intenzitásuk, valamint megjelenési formájuk vonatkozásában különböztethetők meg egymástól (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑49/92. P. sz., Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4125. o.] 131. pontját).

297    Az összehangolt magatartás fogalmával kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy az ilyen magatartás egyfajta egyeztetést jelent a vállalkozások között, amely – anélkül hogy a szó szoros értelmében vett megállapodás megkötésének szintjét elérné – az e vállalkozások közötti gyakorlati együttműködéssel szándékosan kiiktatja a verseny kockázatait (a Bíróság fenti 151. pontban hivatkozott Suiker Unie és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 26. pontja, C‑89/85., C‑104/85., C‑114/85., C‑116/85., C‑117/85. és C‑125/85–C‑129/85. sz., Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1993. március 31‑én hozott ítéletének [EBHT 1993., I‑1307. o.] 63. pontja, valamint C‑8/08. sz., T‑Mobile Netherlands és társai ügyben 2009. június 4‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑4529. o.] 26. pontja).

298    Az összehangolt magatartás fogalma az érintett vállalkozások közötti összehangoláson kívül magában foglalja az ezen összehangolásnak megfelelő piaci magatartást is, és az e két tényező közötti okozati összefüggést. E tekintetben vélelmezni kell – hacsak az érdekelt gazdasági szereplők nem bizonyítják ennek ellenkezőjét –, hogy az összehangolásban részt vevő és a piacon továbbra is tevékeny vállalkozások figyelembe veszik a versenytársaikkal cserélt információkat piaci magatartásuk meghatározása érdekében. Ez még inkább így van abban az esetben, ha az összehangolásra hosszú időn keresztül rendszeresen sor kerül (a Bíróság C‑199/92. P. sz., Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4287. o.] 161–163. pontja, valamint fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítéletének 51. pontja).

299    Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a megállapodásnak az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti fogalma abból következik, hogy a részt vevő vállalkozások kifejezésre juttatták arra vonatkozó közös szándékukat, hogy a piacon egy bizonyos meghatározott magatartást tanúsítsanak (a fenti 296. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 130. pontja).

300    E fogalommeghatározásokra tekintettel a beavatkozó azon kifogása, amely arra vonatkozik, hogy a megtámadott határozat nem tesz említést a beavatkozó és a Dole megegyező szándékáról és az e két vállalkozás által követett közös irányvonal létezéséről, nem bír jelentőséggel, mivel a kifogásolt magatartás az összehangolt magatartás, nem pedig a versenykorlátozó megállapodás különös jogi minősítésének körébe tartozik.

301    Másodszor, azon feltételeket illetően, amelyek mellett a versenytársak közötti információcsere a versenyszabályokkal ellentétesnek tekinthető, emlékeztetni kell arra, hogy az egyeztetés és együttműködés összehangolt magatartásnak minősülő kritériumait a Szerződés versenyjogi rendelkezéseinek azon alapvető kiindulópontjára tekintettel kell értelmezni, amely szerint minden gazdasági szereplőnek önállóan kell meghatároznia a közös piacon folytatni kívánt politikáját (a Bíróság fenti 151. pontban hivatkozott Suiker Unie és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 173. pontja; 172/80. sz. Züchner‑ügyben 1981. július 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1981., 2021. o.] 13. pontja; fenti 297. pontban hivatkozott Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 63. pontja; C‑7/95. P. sz., Deere kontra Bizottság ügyben 1998. május 28‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑3111. o.] 86. pontja, valamint fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítéletének 32. pontja).

302    Bár ez az önállósági követelmény nem zárja ki a piaci szereplők jogát arra, hogy racionálisan alkalmazkodjanak a versenytársaik megfigyelt vagy várható magatartásához, azt szigorúan tiltja, hogy ezek a szereplők közvetlenül vagy közvetve felvegyék egymással a kapcsolatot azzal a céllal, vagy hatással, hogy egy tényleges vagy lehetséges versenytárs piaci magatartását befolyásolják, vagy hogy az ilyen versenytársnak felfedjék az általuk elhatározott vagy tanúsítani kívánt piaci magatartást, amennyiben e kapcsolat célja vagy hatása olyan versenyfeltételek teremtése, amelyek – figyelembe véve a felkínált termékek vagy szolgáltatások jellegét, a vállalkozások jelentőségét és számát, továbbá az érintett piac volumenét – nem felelnek meg a szóban forgó piacon szokásos feltételeknek (lásd ebben az értelemben a fenti 151. pontban hivatkozott Suiker Unie és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 174. pontját, a fenti 301. pontban hivatkozott Züchner‑ügyben hozott ítélet 14. pontját, a fenti 301. pontban hivatkozott Deere kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 87. pontját, valamint a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 33. pontját).

303    Ebből következik, hogy a versenytársak közötti információcsere ellentétesnek bizonyulhat a versenyszabályokkal, amennyiben az érintett piac működésével kapcsolatos bizonytalanság fokát csökkenti vagy megszünteti, aminek következménye a vállalkozások közötti verseny korlátozása (a Bíróság fenti 301. pontban hivatkozott Deere kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 90. pontja, C‑194/99. P. sz., Thyssen Stahl kontra Bizottság ügyben 2003. október 2‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑10821. o.] 81. pontja, valamint fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands ügyben hozott ítéletének 35. pontja).

304    A versenyellenes célú és a versenyellenes hatású összehangolt magatartások elhatárolását illetően emlékeztetni kell arra, hogy a versenyellenes cél és hatás feltételeinek nem együttesen, hanem vagylagosan kell fennállniuk annak mérlegelése során, hogy valamely magatartás az EK 81. cikk (1) bekezdésében foglalt tilalom hatálya alá tartozik‑e. Az 56/65. sz. LTM‑ügyben 1966. június 30‑án hozott ítélet (EBHT 1966., 337., 359. o.) óta érvényes állandó ítélkezési gyakorlat szerint e feltételnek a „vagy” kötőszó által jelzett vagylagos jellege miatt először is meg kell vizsgálni az összehangolt magatartás tulajdonképpeni célját, figyelembe véve azt a gazdasági környezetet, amelyben alkalmazásra kerül. Amennyiben azonban az összehangolt magatartás tartalmának elemzése nem tár fel a verseny tekintetében elegendő károssági fokot, meg kell vizsgálni a hatásait, és a magatartás megtiltásához olyan tényezők együttes megléte szükséges, amelyek azt bizonyítják, hogy a verseny működése ténylegesen érezhetően akadályozva vagy korlátozva volt, illetve torzult (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑209/07. sz., Beef Industry Development Society és Barry Brothers ügyben 2008. november 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., I‑8637. o.] 15. pontját, valamint fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítéletének 28. pontját).

305    Annak értékeléséhez, hogy valamely összehangolt magatartást az EK 81. cikk (1) bekezdése tilt‑e, felesleges a magatartás tényleges hatásainak figyelembevétele, amennyiben nyilvánvaló, hogy annak célja a közös piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása (lásd ebben az értelemben a Bíróság 56/64. és 58/64. sz., Consten és Grundig kontra Bizottság egyesített ügyekben 1966. július 13‑án hozott ítéletét [EBHT 1966., 429., 496. o.], a C‑105/04. P. sz., Nederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 21‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑8725. o.] 125. pontját, valamint fenti 304. pontban hivatkozott Beef Industry Development Society és Barry Brothers ügyben hozott ítéletének 16. pontját). A „cél általi jogsértések” és a „hatás általi jogsértések” közötti megkülönböztetés azon körülménnyel függ össze, hogy a vállalkozások közötti összejátszás bizonyos formái már természetüknél fogva úgy tekinthetők, hogy károsak a rendes verseny megfelelő működésére (a fenti 304. pontban hivatkozott Beef Industry Development Society és Barry Brothers ügyben hozott ítélet 17. pontja, valamint a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 29. pontja).

306    A versenyellenes cél fennállásához elegendő, ha az összehangolt magatartás alkalmas arra, hogy kedvezőtlen hatással legyen a versenyre. Más szavakkal, e magatartásnak a hátterét képező jogi és gazdasági összefüggéseket figyelembe véve, csupán ténylegesen képesnek kell lennie arra, hogy a közös piac keretében megakadályozza, korlátozza vagy torzítsa a versenyt. Azon kérdésnek, hogy e hatás ténylegesen bekövetkezik‑e, illetve milyen mértékben következik be, csak a bírság összegének kiszámítása, valamint a kártérítéshez való jogok mérlegelése szempontjából van jelentősége (a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 31. pontja).

307    A jelen ügyben a Bizottság, miután megállapította, hogy az érintett vállalkozások által folytatott árképzést megelőző megbeszélések versenyellenes célú összehangolt magatartásnak minősülnek, nem volt köteles a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében megvizsgálni a kifogásolt magatartás hatásait az EK 81. cikk megsértésének megállapításához.

308    A beavatkozó azon állítását tehát, miszerint szükségképpen a Bizottság feladata, hogy bizonyítsa a kifogásolt információcsere konkrét versenyellenes hatásait, el kell utasítani, megjegyezve, hogy valamely nemzeti bíróság határozatára történő hivatkozás – amelyet ráadásul nem is terjesztettek a Törvényszék elé – semmilyen jelentőséggel nem bír.

309    A Törvényszéknek kell meggyőződnie arról, hogy az árképzést megelőző kétoldalú megbeszélések, amelyekre a szóban forgó vállalkozások között került sor a banán referenciaárainak tárgyában, az árak rögzítésére vonatkozónak voltak tekinthetők, és az EK 81. cikk szerinti versenyellenes célú összehangolt magatartásnak minősülhettek.

 A kifogásolt megbeszélések tartalmáról

310    A felperes utal arra, hogy a Bizottság azt állítja, „értékelte a kartell célját, figyelembe véve tárgyát és tartalmát”, de képtelen e tekintetben a legcsekélyebb konkrét megnyilatkozást felidézni. A felperes hozzáteszi ehhez, hogy a Bizottság azon állítása, miszerint a szóban forgó megbeszélések célja az árak torzítása volt, aligha állja meg a helyét, mivel a Weichert és Dole között zajló megbeszélések a legcsekélyebb heti szintű egyeztetés lehetővé tételére sem voltak alkalmasak, hiszen a referenciaárak alakulásáról „bizonyos alkalmakkor”, illetve „ritkán” szóltak, az idő fennmaradó részében pedig „a piacon uralkodó általános feltételek”, illetve „a piaci feltételek” tárgyában zajlottak, ezek pedig az európai időjárási helyzettől az ágazatról szóló csevegésig a legkülönbözőbb témákat foglalták magukban.

311    Azon túl, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem különbözteti meg a Chiquita és a Dole közötti, árképzést megelőző megbeszéléseket a beavatkozó és a Dole közötti ilyen megbeszélésektől, a beavatkozó előadja, hogy egyáltalán nincs olyan egyidejű bizonyíték, amely az említett megbeszélések tartalmát írná le, amely megbeszélések csupán a piac általános feltételeire vonatkozó álláspontok megvitatásából álltak, általánosan és nyilvánosan hozzáférhető információkkal kapcsolatosan, miközben semmilyen bizalmas, érzékeny, illetve személyhez köthető adat közlésére nem került sor. A Bizottság a megbeszéléseket pusztán azért próbálja összehangolt magatartásként leírni, mert azok „árképzési tényezőket” érintenek, ami ahhoz vezetne, hogy minden jogszerű információcsere összehangolt magatartással lenne egyenlő.

312    Először is, anélkül hogy dönteni kellene azon kifogás elfogadhatóságáról, amely a Weichert és a Dole közötti, árképzést megelőző megbeszélések konkrét elemzésének hiányára vonatkozik, amely kifogást a Bizottság vitatta, mint olyan körülményt, amely a jogvitának a felek írásbeli beadványaiban meghatározott keretét állítólagosan megváltoztatja, elegendő megállapítani, hogy az említett kifogásnak nincs ténybeli alapja (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑171/02. sz., Regione autonoma della Sardegna kontra Bizottság ügyben 2005. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑2123. o.] 155. pontját).

313    A megtámadott határozat 4.4.4. pontjában a Bizottság ismerteti és konkrétan megkülönbözteti egymástól az egyrészt a Dole és a Chiquita közötti (a megtámadott határozat (149)–(182) preambulumbekezdése), másrészt pedig a Weichert és a Dole közötti (a megtámadott határozat (183)–(197) preambulumbekezdése) árképzést megelőző megbeszélések tartalmát.

314    Miután kiemeli, hogy a szóban forgó kétoldalú megbeszélésekre telefonon került sor, és az érintett vállalkozások úgy tájékoztatták, hogy nem rendelkeznek e megbeszélésekről sem feljegyzésekkel, sem jegyzőkönyvekkel, a Bizottság kifejti, hogy az említett vállalkozások nyilatkozataira és a tényállás idejéből származó dokumentumokra támaszkodott a szóban forgó kétoldalú megbeszélések tartalmának megfelelően pontos leírásakor.

315    A Dole és a Weichert közötti kétoldalú megbeszéléseket illetően a Dole úgy nyilatkozott – amint az a megtámadott határozat (183) preambulumbekezdéséből és a Dole 2006. március 30‑i információkérésre adott válaszából kitűnik –, hogy azok „a piaci feltételekről (jelenlegi és várható fejlemények) és az általános piaci mennyiségekről folytatott általános viták voltak”, valamint hogy szerda délután azt beszélték meg, hogy a Dole és a Weichert miként „látják az adott héten a piacot, és arra vonatkozó elképzeléseiket, hogy a következő héten miként fog változni a piac”. A Dole a következővel egészítette ezt ki:

„Az előrejelzett piaci keresletet a piaci helyzetet megtárgyalva (tehát annak kérdését, hogy léteztek‑e a kikötőkben várható többletimportkészletek, vagy hogy az érleléssel foglalkozó társaságok sárga banán készleteit nem rendelték meg az élelmiszer‑áruházak a csökkenő fogyasztói kereslet miatt) értékelték.”

316    A Bizottság a következőképpen hivatkozik a Dole és a Weichert további releváns nyilatkozataira a megtámadott határozat (184) és azt követő preambulumbekezdéseiben:

„(184) A Dole kifejtette, hogy »a piaci feltételekkel kapcsolatos megbeszéléseik alapján megtárgyalták az általános piaci banánár‑emelkedés vagy ‑csökkenés valószínűségét is, vagy annak kérdését, hogy az árak általában változatlanok maradnak‑e. Ezenfelül megvitathatták arra vonatkozó véleményüket is, hogy az ’Aldi‑ár’ miként változhat […]«

[…]

(186)  A Dole kijelentette, hogy a versenytársak időről időre felhívták az ügyfelek – piac alakulásával kapcsolatos – állításai ellenőrzésének megkísérlése céljából. »Például, hogy […] a Dole tényleg szervez‑e egy adott országban árkedvezményeket«.

(187)  A Dole az egyik információkérésre adott válaszában elismerte, hogy bizonyos esetekben konkrétan fel is fedte a Weichertnek a »kínálat lehetséges alakulását«. A Dole előadta, hogy amikor [S.] (Dole) megbeszéléseket folytatott a Weichertnél lévő kapcsolattartóival, a »Weichert is rendszeresen, ha nem is minden héten, rákérdezett a következő héten várható kínálati tendenciára. Ha a Dole‑nak már volt elképzelése a referenciaár következő heti tendenciájáról, akkor erre válaszolt«.

(188) A Weichert az egyik információkérésre adott válaszában megerősítette, hogy a Dole‑lal folytatott, »a piacon uralkodó általános feltételeket érintő« kétoldalú megbeszélések »nagyon általános beszélgetések voltak, szervezett vagy előre meghatározott napirend nélkül, melyek során a beszélgetés az alábbi témák közül érinthetett egyet vagy többet:«, és a következő listát állította össze: a piac felfogása, a piaci tendenciák, az európai időjárási viszonyok, a banántermelő országok időjárási viszonyai, az EGT‑be irányuló banánimport, a piaci kereslet szintje, a kereslet változása a piacon, a kiskereskedelmi szintű értékesítések helyzete, az érleléssel foglalkozó társaságok értékesítéseinek helyzete, szabályozási kérdések, mint például a Közösség banánnal kapcsolatos szabályozásának esetleges módosulásai, vagy az ágazatról folytatott általános csevegés (alkalmazottak távozása, munkaerő‑felvétel, bejelentett közös vállalatok/beszerzések stb.) […]

(189) A Weichert úgy nyilatkozott továbbá, hogy »bizonyos eseteken a Dole hívta fel a Weichertet a piacon uralkodó általános feltételekkel kapcsolatos eszmecsere céljából […] és ritka esetekben azelőtt, hogy csütörtökön a banánimportőrök megbeszélnék a hivatalos árakat, a hivatalos árak lehetséges változásaival kapcsolatos eszmecsere céljából is«.

(190) […] A kifogásközlésre adott válaszában a Dole kifejtette, hogy néha a Weichert »érdeklődött a kínálat következő heti lehetséges alakulása felől viszonyítási pontként, mely alapján [a Weichert] meg tudta határozni a saját becslés[ei] pontosságát« […]

[…]

(195) […] A Dole előadja az egyik információkérésre adott válaszban, hogy »a kapcsolatfelvételek célja az információk cseréje volt, annak érdekében, hogy lehetővé tegye valamennyi importőr számára a piaci feltételek jobb értékelését. A megbeszélések során szerzett, a piacra vonatkozó általános információk vagy vélemények felhasználásával a Dole felbecsülte a várható piaci keresletet, a kereslet kielégítésére rendelkezésre álló várható kínálatot, és a Dole eredeti árelképzelésének a piac tényleges feltételeivel való összhangját« […]”

317    Az érintett vállalkozások kifejezett nyilatkozatai alapján a Bizottság úgy vélhette, hogy a Dole és a Weichert, miképpen a Dole és a Chiquita is, a különböző megbeszéléseik során megbeszélték a kínálat és a kereslet feltételeit, vagyis más szóval az árképzést meghatározó tényezőket, azaz a következő hétre vonatkozó referenciaárak megállapítása szempontjából releváns tényezőket, valamint megvitatták, illetve nyilvánosságra hozták az ártendenciákat, és a következő heti referenciaárakkal kapcsolatos útmutatásokat, mielőtt e referenciaárak meghatározására sor került volna (a megtámadott határozat (148), (182) és (196) preambulumbekezdése).

318    A Bizottság ezt az információcserét az árképzést megelőző megbeszélések általános fogalma alá csoportosította, kifejtve, hogy ez utóbbiak „bizonyos esetekben” ártendenciákra és a következő heti referenciaárakkal kapcsolatos útmutatásokra vonatkoztak (a megtámadott határozat (266) preambulumbekezdése). Egy árképzést megelőző megbeszélés tehát a szóban forgó információk egyik vagy másik típusának – és még inkább mindkét típusának – cseréjére irányul.

319    E tekintetben emlékeztetni kell a Dole következő nyilatkozatának megfogalmazására: „[…] a piaci feltételekkel kapcsolatos megbeszéléseik alapján [az érintett alkalmazottak] megtárgyalták az általános piaci banánár‑emelkedés vagy ‑csökkenés valószínűségét is, vagy annak kérdését, hogy az árak általában változatlanok maradnak‑e. Ezenfelül megvitathatták arra vonatkozó véleményüket is, hogy az »Aldi‑ár« miként változhat […]” (a megtámadott határozat (184) preambulumbekezdése). E nyilatkozat rámutat az árképzést meghatározó tényezőkkel, illetve az árak alakulásával kapcsolatos megbeszélések közötti kapcsolatra, ami lehetővé tette a Bizottság számára annak megállapítását, hogy a megbeszélések valamennyi résztvevője tudta, hogy azok ilyen jellegű megbeszélésekhez vagy közzétételhez vezethetnek, és mindezek ellenére hajlandó volt részt venni ezeken (a megtámadott határozat (269) preambulumbekezdése).

320    Másodszor, a megtámadott határozat (136), (149) és (185) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az Észak‑Európába importált várható mennyiségekre vonatkozó adatokkal kapcsolatos információcsere már azelőtt megtörtént, hogy az árképzést megelőző megbeszélésekre sor került volna. Az érintett vállalkozások importmennyiségét tehát nem vitatták meg az említett megbeszélések során, kivéve ha a várható mennyiségek jelentős változására vagy rendellenességére lehetett számítani, egyebek mellett egy hajó visszatartása okán. A Bizottság e megállapítását az eljárás többi felei nem kérdőjelezik meg.

321    Harmadszor meg kell jegyezni, hogy a Dole és a Weichert által kétoldalú megbeszéléseik során érintett témák között szerepel a Weichert szerint a piaci kereslet szintje, a kereslet változása a piacon, a kiskereskedelmi szintű értékesítések helyzete és az érleléssel foglalkozó társaságok értékesítéseinek helyzete. A Dole előadja továbbá, hogy a Weicherttel folytatott megbeszélései a piaci feltételekre, nevezetesen a jelenlegi és várható fejleményekre, vonatkoztak, kifejtve, hogy „az előrejelzett piaci keresletet a piaci helyzetet megtárgyalva (tehát annak kérdését, hogy léteztek‑e a kikötőkben várható többletimportkészletek, vagy hogy az érleléssel foglalkozó társaságok sárga banán készleteit nem rendelték meg az élelmiszer‑áruházak a csökkenő fogyasztói kereslet miatt) értékelték” (a megtámadott határozat (183) preambulumbekezdése). A felperes és a beavatkozó nem bizonyítja, hogy e megbeszélések a piacon hozzáférhető információkra vonatkoztak volna. Ugyanez igaz az eladásösztönző tevékenységgel, illetve az észak‑európai kikötőkbe irányuló áruk szállítását érintő eseményekkel kapcsolatos megbeszélésekre is.

322    A Dole és a Weichert észrevételeire válaszul kétségtelenül a Bizottság maga is elismerte, hogy a felek által megvitatott bizonyos információk „más forrásból is megszerezhetőek voltak” (a megtámadott határozat (160) és (189) preambulumbekezdése), ami a Dole és Weichert által a kétoldalú megbeszélések leírásának keretében említett időjárási viszonyokra vonatkozhat.

323    Mindazonáltal fogalmából következően nem minősül nyilvánosan hozzáférhető információnak a Dole vagy a Weichert álláspontja valamely, a kínálati és a keresleti feltételek szempontjából jelentős információt illetően – mely információ megismerhető ugyan az érintett vállalkozásokkal folytatott megbeszélésen kívül más módon is –, és annak a piac alakulására gyakorolt hatása.

324    Mindenesetre a Bizottság által a megtámadott határozat (160) és (189) preambulumbekezdésében tett megállapítás önmagában nem áll ellentmondásban a Bizottságnak a szóban forgó magatartás versenyellenes céljával kapcsolatban tett, e magatartás átfogó értékelésén alapuló következtetésével.

325    A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperesnek és a beavatkozónak a kifogásolt megbeszélések tartalmával kapcsolatos érvelése nem alkalmas a megtámadott határozat jogellenességének feltárására, és azt el kell utasítani.

 Az információcserék résztvevőiről és közismertségükről

326    A beavatkozó azt állítja, hogy a Dole‑lal folytatott megbeszélései a piac számára ismertek voltak, az érleléssel foglalkozó vállalkozások és az élelmiszer‑áruházak egyaránt tudtak azokról, és hogy a Bizottság a megtámadott határozatban figyelmen kívül hagyja, hogy a beavatkozó a vevőivel megosztotta a piacról szerzett információkat. Következésképpen a Bizottság a beavatkozó szerint nem veszi figyelembe azon tényt, hogy az információcsere „jóval a feleken túl terjedt”, miközben az ítélkezési gyakorlat szerint az olyan információcsere, amely a vevők számára is hozzáférhető, inkább a verseny erősítésére, mint gyengítésére alkalmas.

327    Először is a beavatkozó visszautal a Bizottság 2006. február 10‑i információkérésére adott válaszának 64. pontjára, amelyben említést tesz arról, hogy a csütörtök délelőtt végén referenciaárait, miután már megállapította azokat, közölte a többi importőrrel, amely magatartást a Bizottság a megtámadott határozatban figyelembe vette, de amely nem téveszthető össze azokkal az árképzést megelőző megbeszélésekkel, amelyekre szerdán, az említett árak megállapítása előtt került sor.

328    Másodszor a beavatkozó olyan vevői levelekre hivatkozik, amelyek megírására és benyújtására a közigazgatási eljárás során került sor, illetve amelyek a megtámadott határozat elfogadása után íródtak, ez utóbbiak elfogadhatóságát pedig a Bizottság azon ítélkezési gyakorlat alapján vitatja, amely szerint valamely jogi aktus jogszerűségét egy, az EK 230. cikk alapján indított, megsemmisítés iránti keresetben azon ténybeli és jogi elemek alapján kell értékelni, amelyek a jogi aktus elfogadásának időpontjában léteztek.

329    A közigazgatási eljárás során írt leveleket illetően meg kell állapítani, hogy azok mind azonosan fogalmaznak, kivéve az I. társaság nevében D. úr által írt levelet, és azokat pontatlanság jellemzi.

330    Az érintett vevők egyrészt azt állítják, hogy széles körben ismert volt, hogy a Weichert és más banánimportőrök az érkező banánmennyiségekről és a hivatalos árakról sok éven keresztül információcserét folytattak.

331    Azon túlmenően, hogy az importőrök közötti információcsere ismerete tehát nem közvetlen megállapításon, hanem csupán a szóbeszéden alapul, azon vevői levelekből, amelyekre a beavatkozó hivatkozik, következik, hogy ez az információcsere különösen a hivatalos árakra vonatkozott, amely megfogalmazás jelentheti azon, az említett árakra vonatkozó információcserét is, amelyre csütörtökön reggel került sor, miután az árakat az importőrök előző nap rögzítették.

332    Másrészt az érintett vevők azt állítják, hogy „az információcsere tárgyát képező információkhoz hozzáférésük” volt, anélkül hogy az importőrökkel folytatott megbeszélésekről tennének említést, egyedüli példaként pedig a Weichert intranetoldalán az érkező banánszállítmányok hetente megjelenő listájához való hozzáférést említik.

333    Ezen a ponton emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (106) preambulumbekezdésében megjegyezte, hogy az e határozat címzettjeként megjelölt vállalkozások úgy nyilatkoztak, hogy csütörtök reggelenként ők közölték vevőikkel a referenciaárakat, amelyek az ágazat egészében gyorsan ismertté váltak, majd ezt követően azokat közölték a szakmai sajtóval, amit sem a felperes, sem a beavatkozó nem vitatott.

334    Ami az I. társaság nevében D. által írt levelet illeti, az semmilyen hivatkozást nem tartalmaz a Weicherttel a referenciaárakra vonatkozóan folytatott megbeszélésekre, mivel az illető arra a kijelentésre szorítkozik, hogy az Európában várt heti banánmennyiségekre vonatkozó információ, amelyet a múltban a Weichert honlapjáról szereztek be, nem hiányzik neki, mivel ez az információ kizárólag arra szolgált, hogy a különböző európai kikötőkbe érkező „hajók nevét” meg lehessen ismerni belőle, és ezt az információt jelenleg a szállítóktól telefonon szerzik be.

335    Azon túl, hogy az állítólag megszerezni kívánt információ jellegét illetően az ilyen nyilatkozat aligha hihető, fontos rámutatni arra, hogy az illető azt állítja, hogy a teljes mennyiségnek, illetve az egyes cégek egyéni mennyiségeinek semmilyen jelentősége nem volt a piac alakulása szempontjából, míg a többi vevők mind azzal érvelnek, hogy a hetente érkező banánmennyiségekre vonatkozó információt arra használták, hogy „a szállítók árait, így a Weichertét is, jobban felmérjék és összehasonlítsák”.

336    Egyébiránt nem vitatott, hogy a tanúk egyike, történetesen M., 2002. október 1‑je óta a Weichert alkalmazottja, részt vett az árképzést megelőző megbeszélésekben (a megtámadott határozat (65) preambulumbekezdése), és ő a címzettje több, a Törvényszék elé terjesztett vevői levélnek.

337    A megtámadott határozat elfogadását követően keletkezett leveleket illetően meg kell állapítani, hogy azokat ugyanazon személyek – köztük M. – írták, akik a közigazgatási eljárás során benyújtott leveleket, és ezek mind ismét azonos megfogalmazást tartalmaztak, miközben a vallomásokat nyilvánvalóan átfogalmazták annak érdekében, hogy a Bizottság megállapításait közvetlenebbül vitassák.

338    Az érintett vevők utalnak arra, hogy az importőrök között „a tendenciákról és az általános piaci feltételekről” „bizonyos alkalmakkor”, „a héten különféle időpontokban, beleértve a szerda délutánt is” eszmecserék folytak. E vevők azt állítják, hogy ezek a megbeszélések nem voltak befolyással a tényleges árakra, és nem okoztak kárt a vevőknek.

339    A tanúk szintén beszámolnak arról a tényről, hogy a Weichert „a héten különféle időpontokban, beleértve a szerda délutánt is” megvitatta velük „a tendenciákat és az általános piaci feltételeket”, és azokról eszmecserét folytatott velük, továbbá megerősítik, hogy ezzel összefüggésben a Weichert mindig megosztotta velük a piacról szerzett ismereteit, beleértve mindazt, amit a többi importőrrel folytatott megbeszéléseiből szűrhetett le.

340    Azon állítások mellett, amelyek arra vonatkoztak, hogy az importőrök közötti információcserének nem voltak negatív következményei, amely állítások legjobb esetben is csak a puszta meggyőződés kifejezése körébe tartozhatnak, hangsúlyozni kell, hogy a tanúk még azt is állítják, hogy a Weicherttől olyan információkat is kaptak, amelyeket az a többi importőrrel folytatott megbeszélései során szerzett, miközben ez utóbbiakról csak állítólagos közismertségük folytán volt tudomásuk.

341    A fenti megfontolásokból következik, hogy a Weichert vevőinek a beavatkozási beadványhoz csatolt levelei nem tartalmazzák a tárgyszerűség valamennyi megkövetelt biztosítékát, és azokat el kell utasítani, anélkül hogy dönteni kellene a Bizottság által felvetett elfogadhatatlansági okról.

342    Mindenesetre az a puszta állítás, miszerint köztudott volt, hogy az importőrök időnként beszélnek egymás között az általános piaci feltételekről, amely állítás olyan általános jellegű vevői nyilatkozatokon alapul, amelyek nem közvetlen megállapításra, hanem csupán a szóbeszédre támaszkodnak, nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy minden piaci szereplőnek tudomása volt a Bizottság által azonosított árképzést megelőző megbeszélések pontos terjedelméről, és hogy a Chiquitán, a Dole‑on és a Weicherten kívül más banánszállítók is részt vettek e megbeszéléseken. Fontos hangsúlyozni, hogy maga a beavatkozó is elismeri a beavatkozási beadványban, hogy nem minden banánimportőr volt érintett az árképzést megelőző megbeszélésekben.

343    Ezenkívül a benyújtott levelekben semmi nem enged arra következtetni, hogy a Weichert a vevőivel megosztott olyan információkat, amelyek a versenytársak árképzéssel kapcsolatos szándékaira, a kiskereskedelmi szintű értékesítések helyzetére, a kikötőkben várható többletimportkészleteknek, illetve az érleléssel foglalkozó társaságok készleteinek, az eladásösztönző tevékenységnek, illetve az észak‑európai kikötőkbe irányuló áruk szállítását érintő eseményeknek a létezésére vonatkoztak volna (lásd a fenti 321. pontot).

344    E tekintetben a Bizottság helyesen hivatkozik arra, hogy meg kell különböztetni egyfelől azon versenytársat, amely független módon tallózza az információkat, vagy a jövőbeni árakról tárgyal az ügyfelekkel vagy harmadik felekkel, és másfelől azon versenytársat, amely saját referenciaárainak meghatározását megelőzően tárgyal más versenytársakkal az árképzést meghatározó tényezőkről és az árak változásairól (a határozat (305) preambulumbekezdése).

345    Míg az első magatartás semmilyen nehézséget nem okoz a szabad és torzításmentes verseny szempontjából, a második magatartás esetében ez nem mondható el, mivel az ellentmond azon követelménynek, mely szerint minden gazdasági szereplőnek önállóan kell meghatároznia a közös piacon folytatni kívánt politikáját, amely önállósági követelmény szigorúan kizárja a gazdasági szereplők közötti bármely olyan közvetlen vagy közvetett kapcsolatfelvételt, amelynek célja vagy hatása, hogy egy tényleges, illetve lehetséges versenytárs piaci magatartását befolyásolja, vagy az ilyen versenytárs előtt felfedje az adott vállalkozás által elhatározott vagy tanúsítani kívánt piaci magatartást (a fenti 151. pontban hivatkozott Suiker Unie és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 173. és 174. pontja, valamint a Törvényszék T‑61/99. sz., Adriatica di Navigazione kontra Bizottság ügyben 2003. december 11‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑5349. o.] 89. pontja).

346    Egy banánimportőr egyéni értékelése adott termelési régiót érintő időjárási eseményről, mely nyilvános és hozzáférhető információ, nem tévesztendő össze két versenytárs – igen kevéssel a referenciaáraik megállapítását megelőző – közös értékelésével az adott helyzetről – amely adott esetben a piaci helyzetre vonatkozó más információval társul –, és ennek az ágazat fejlődésére gyakorolt hatásáról.

347    E körülmények között a beavatkozó érvényesen nem hivatkozhat olyan, általános versenytámogató információkból álló rendszerre, amelynek a banánpiac minden szereplője ismerője és részese.

348    A fenti megfontolásokból következik, hogy a beavatkozó azon érvelése, amely az információcserék résztvevőire és közismertségére vonatkozik, nem a megtámadott határozat jogellenességének feltárására, és azt el kell utasítani.

 A megbeszélések ütemezéséről és gyakoriságáról

349    Először is a felperes azt állítja, hogy a Weichertnek a Dole‑lal folytatott megbeszélései nem voltak alkalmasak arra, hogy a legminimálisabb heti szintű egyeztetést lehetővé tegyék, még általánosságban sem, és a felperes e tekintetben azzal érvel, hogy a Bizottság egyetlen bizonyítéka, amely az e megbeszéléseknek a jogsértés időszaka folyamán tapasztalt gyakoriságára vonatkozik, egy, a Weichert által rendelkezésre bocsátott bizonyíték, amely azt bizonyítja, hogy a megbeszélésekre legfeljebb havi egyszer‑kétszer került sor. Azon bizonyítékok, amelyekre a Bizottság abból a célból támaszkodik, hogy megpróbálja bizonyítani a gyakoribb magatartást, a vizsgálat tárgyát képező időszak – nevezetesen a 2000‑től 2005‑ig tartó időszak – egészét lefedik, ami a felperes szerint nem helytálló.

350    A beavatkozó azt állítja, hogy a Dole‑lal folytatott megbeszélések előre meghatározott napirend nélküli és alkalmi, általános beszélgetések voltak, és hogy a hivatalos áraknak általánosságban, nem pedig az érintett vállalkozások vonatkozásában történő lehetséges alakulásával kapcsolatos megbeszélések ritkák voltak.

351    Emlékeztetni kell arra, hogy azon feltételeket illetően, melyek mellett egy jogellenes összehangolás a versenytársak közötti kapcsolatfelvételek számára és gyakoriságára tekintettel jellemezhető, az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy egyrészt az összehangolás célja, másrészt pedig a piac sajátos körülményei határozzák meg, hogy a versenytársaknak milyen gyakran, milyen időközönként és milyen módon kell kapcsolatba lépniük egymással ahhoz, hogy piaci magatartásukat összehangolják. Ha ugyanis az érintett vállalkozások a piaci magatartásuk nagyszámú jellemzőjére kiterjedő, bonyolult összehangolási rendszert kialakítva hoznak létre kartellt, akkor hosszú időn keresztül rendszeres kapcsolatfelvételre lehet szükségük. Ezzel szemben, ha az összehangolás eseti jellegű, és a verseny valamely elkülönült jellemzője vonatkozásában a piaci magatartás egyszeri összeegyeztetésére irányul, akkor egyetlen kapcsolatfelvétel is elegendő lehet ahhoz, hogy megvalósuljon az érintett vállalkozások által elérni kívánt versenyellenes cél (a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 60. pontja).

352    A Bíróság kimondta, hogy nem az számít ugyanis, hogy az érintett vállalkozások között hány találkozóra került sor, hanem sokkal inkább az, hogy a megvalósult kapcsolatfelvétel vagy kapcsolatfelvételek lehetővé tették‑e a vállalkozások számára, hogy a vizsgált piacon tanúsított magatartásuk meghatározása érdekében figyelembe vegyék a versenytársaiktól kapott információkat, és az egymás közötti gyakorlati együttműködéssel szándékosan kiiktassák a verseny kockázatait. Mihelyt megállapítható, hogy e vállalkozások összehangolták magatartásukat és továbbra is tevékenyek maradtak a piacon, megalapozottan elvárható tőlük, hogy ők bizonyítsák, hogy ez az összehangolás nem befolyásolta az említett piacon tanúsított magatartásukat (a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 61. pontja).

353    Meg kell jegyezni, hogy a Dole és a Weichert által tett nyilatkozatok alapján a Bizottság a megtámadott határozat (75) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a közöttük zajló árképzést megelőző megbeszélésekre szerda délutánonként került sor, vagyis kevéssel az előtt, hogy referenciaáraikat – jelen esetben csütörtök reggelente – rögzítették volna. A Bizottság e megállapítását a felperes és a beavatkozó nem kérdőjelezi meg.

354    A megbeszélések gyakoriságát illetően a Dole az információkérésekre adott válaszában először azt állította, hogy a Weicherttel „majdnem minden héten” beszélt. Kifejtette, hogy két alkalmazottja, G. és H., a Weichert alkalmazottaival évente körülbelül negyven héten beszélt, míg egy harmadik alkalmazottja, S., ez utóbbiakkal csak évente háromszor‑ötször érintkezett, abban az esetben, ha e két munkatársa nem állt rendelkezésre (a megtámadott határozat (87) preambulumbekezdése).

355    A kifogásközlésre válaszolva, amely kifejezetten megkülönböztette a mennyiségekre vonatkozó megbeszéléseket azoktól, amelyek „a piaci feltételekre, az ártendenciákra és a referenciaárakkal kapcsolatos útmutatásokra” vonatkoztak, a Dole azt állította, hogy „a piaci feltételekkel kapcsolatos megbeszélésekre hozzávetőleg kéthetente került sor az utazások vagy más kötelezettségek miatt”, mely indokot már előadta az információkérésekre adott válaszában a megbeszélések állítólagos számának indokolásaként (a megtámadott határozat (88) és (89) preambulumbekezdése).

356    A 2006. december 15‑i információkérésre adott válaszában a Weichert egyrészt maga is világos különbséget tett a mennyiségekre vonatkozó megbeszélések, illetve az általános piaci feltételekre és a hivatalos árak alakulására vonatkozó megbeszélések között, másrészt pedig úgy nyilatkozott, hogy ez utóbbiakra a Dole‑lal nem került minden szerdán sor, csupán havonta egyszer vagy kétszer. Amikor 2007. február 5‑én a Bizottság felhívta, hogy határozza meg, hogy a megbeszélések e második típusát illetően évente hány hétről van szó, a Weichert úgy nyilatkozott, hogy alkalmazottjai a Dole‑lal évente 20–25 héten át folytattak megbeszéléseket (a megtámadott határozat (87) preambulumbekezdése).

357    A Weichert ezt követően azt állította a kifogásközlésre adott válaszában, hogy a Dole‑lal a kapcsolatfelvételekre „átlagban legfeljebb havonta egyszer vagy kétszer került sor”, anélkül hogy kifejezetten megismételte volna az eredeti heti becslést, ami alapján a Bizottság évente közel 20–25 heti gyakoriságot állapított meg, ami összhangban van a Dole nyilatkozataival (a megtámadott határozat (90) és (91) preambulumbekezdése).

358    Az így összegyűjtött elemek alapján a Bizottság azt a következtetést vonta le, hogy a Dole és a Weichert között zajló megbeszélések kellőképpen következetesek ahhoz, hogy megbeszéléssémát, vagy egységes megbeszélési mechanizmust alkossanak, amelyet a vállalkozásoknak lehetőségük volt szükségleteiknek megfelelően használni (a megtámadott határozat (91), (269) és (270) preambulumbekezdése).

359    Először is meg kell jegyezni, hogy a Weichert a beavatkozási beadványban egyáltalán nem vitatja a Dole‑lal folytatott megbeszélések gyakoriságának azon számszerű becslését, amely a megtámadott határozatban szerepel. Megelégszik annak hangsúlyozásával, hogy a hivatalos árak lehetséges alakulására – általánosságban, nem pedig az érintett vállalkozások tekintetében – vonatkozó megbeszélések ritkák voltak, ami által tulajdonképpen mesterségesen elszigeteli az ilyen típusú információt és figyelmen kívül hagyja az árképzési tényezőkkel összefüggő kapcsolatfelvételeket, miközben az információk e két típusa alkotja azon árképzést megelőző megbeszéléseket, amelyeket a Bizottság az egyértelműen érintett vállalkozások által tett nyilatkozatok alapján számlált meg.

360    Az időjárási feltételek – a termelő országokban csakúgy, mint azon országokban, ahová a gyümölcsöt fogyasztás céljából szállítják –, a készletek nagysága a kikötőkben és az érleléssel foglalkozó vállalkozásoknál, az értékesítések helyzete a kiskereskedelem szintjén és az érleléssel foglalkozó vállalkozásoknál, az eladásösztönző kampányok létezése, mindezek nyilvánvalóan nagyon fontos tényezők a kínálatnak a kereslethez képest történő meghatározása szempontjából, és ezek említése a megfelelően tájékozott gazdasági szereplők közötti kétoldalú megbeszélések során szükségképpen eredményezte a piacra és annak árakat érintő alakulására vonatkozó ismeretek egymással való megosztását.

361    Ezen a ponton emlékeztetni kell a Dole‑nak a közigazgatási eljárás során a kétoldalú megbeszélések tartalmára és céljára vonatkozóan megfogalmazott nyilatkozataira. Így a Dole kifejtette először is azt, hogy „a piaci feltételekkel kapcsolatos megbeszéléseik alapján [az érintett alkalmazottak] megtárgyalták az általános piaci banánár‑emelkedés vagy ‑csökkenés valószínűségét is, vagy annak kérdését, hogy az árak általában változatlanok maradnak‑e”, és hogy „[e]zenfelül megvitathatták arra vonatkozó véleményüket is, hogy az Aldi‑ár miként változhat […]” (a megtámadott határozat (184) preambulumbekezdése), másodszor azt, hogy „a kapcsolatfelvételek célja az információk cseréje volt, annak érdekében, hogy lehetővé tegye valamennyi importőr számára a piaci feltételek jobb értékelését”, és hogy „[a] megbeszélések során szerzett, a piacra vonatkozó általános információk vagy vélemények felhasználásával a Dole felbecsülte a várható piaci keresletet, a kereslet kielégítésére rendelkezésre álló várható kínálatot, és a Dole eredeti árelképzelésének a piac tényleges feltételeivel való összhangját” (a megtámadott határozat (195) preambulumbekezdése), harmadszor pedig azt, hogy a Dole „nem [tagadta], hogy saját referenciaárainak megállapítása során számos más tényező mellett figyelembe vette a versenytársaitól szerzett információkat”, a Dole e nyilatkozata pedig mind a Chiquitával, mind a Weicherttel folytatott megbeszéléseire vonatkozott (a megtámadott határozat (229) preambulumbekezdése).

362    Ily módon nyilvánvaló, hogy valamennyi megbeszélés ugyanazon sémát követte, és hogy az árképzési tényezőkre vonatkozó megbeszélések ugyanazt a versenyellenes célt szolgálták, mint az ártendenciákra, vagy a referenciaárakkal kapcsolatos útmutatásokra vonatkozó megbeszélések. A Bizottság jogosan tekinthette úgy, hogy az érintett vállalkozások azáltal, hogy az árképzési tényezőkre vonatkozó álláspontjukat megvitatták, illetve megvitatták vagy felfedték, hogy elképzeléseik szerint mely irányvonalat fogják követni, vagy legalábbis lehetővé tették a résztvevők számára, hogy felmérjék a versenytársaknak a referenciaárak megállapításával kapcsolatos jövőbeni magatartását, vagy csökkentsék az ezzel kapcsolatos bizonytalanságot (a megtámadott határozat (269) preambulumbekezdése).

363    A Dole‑nak az árképzést megelőző megbeszélések tartalmára és céljára vonatkozó valamennyi konkrét nyilatkozata szintén kizárja annak lehetőségét, hogy olyan kétoldalú megbeszélésre került volna sor, amely csak általában az ágazattal kapcsolatos ártatlan csevegésre szorítkozott volna, még akkor is, ha az érintett vállalkozások alkalmazottai bizonyos alkalmakkor, a referenciaárak megállapítása, az ártendenciák és az árakkal kapcsolatos útmutatások szempontjából releváns tényezők mellett felvethettek olyan lényegtelen témát, mint például a piacon működő vállalkozások munkaerejének kérdése.

364    E tekintetben fontos hangsúlyozni, hogy különösen jelentős bizonyító erő tulajdonítható azon nyilatkozatoknak, amelyek először is megbízhatóak, másodszor valamely vállalkozás nevében tették azokat, harmadszor olyan személytől származnak, akinek szakmai kötelessége e vállalkozás érdekében eljárni, negyedszer a nyilatkozó érdekeivel ellentétesek, ötödször a vonatkozó körülmények közvetlen tanújától származnak, és hatodszor írásban, megfontoltan és jól átgondolva tették azokat (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑348/08. sz., Aragonesas Industrias y Energía kontra Bizottság ügyben 2011. október 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2011., II‑7583. o.] 104. pontját). Ez így igaz a Dole azon, információkérésekre, illetve a kifogásközlésre válaszul írásban tett nyilatkozataira, amelyek e vállalkozás érdekével ellentétesek, amely vállalkozás vitatja, hogy az EK 81. cikk bármiféle megsértése valósult meg, és amely vállalkozás megsemmisítés iránti keresetet indított azon bizottsági határozat ellen, amely e címen vele, valamint a Del Montéval és a Weicherttel szemben bírságot szabott ki (T‑588/08. sz. ügy).

365    Másodszor meg kell jegyezni, hogy a felperes kifogásolja a megbeszélések gyakoriságának a Bizottság által évi 20–25 hétben megállapított mértékét, azt állítva, hogy ez a 2000‑től 2005‑ig tartó vizsgálati időszakhoz kötődik.

366    Nem vitatott ugyanakkor, hogy a 2007. február 7‑i információkérésben a Weicherthez intézett kérdés teljesen egyértelműen arra vonatkozott, évente hány héten került sor a Dole‑lal kétoldalú megbeszélésekre, és hogy a 2000‑től 2005‑ig tartó időszak nyilvánvalóan magában foglalja azt az időszakot – nevezetesen a 2000‑től 2002‑ig tartót –, amelyet a Bizottság végül a jogsértés időszakaként megjelölt.

367    Meg kell állapítani, hogy a Dole, a Chiquita és a Weichert által elismert megbeszélések jelentős száma, ezek hasonló tartalma, azon tény, miszerint rendszeresen ugyanazok a személyek vettek ezekben részt, az időzítést és a megbeszélések módját illetően szinte azonos modus operandival, azon tény, hogy e megbeszélések legalább három éven át folytatódtak, anélkül hogy bármelyik vállalkozás az eszmecserék bármilyen megszakadására hivatkozott volna, és a Dole‑nak a kicserélt információk referenciaár meghatározása szempontjából való jelentőségére vonatkozó nyilatkozatai, mind olyan bizonyítékok, amelyekből arra a következtetésre lehet jutni, hogy a Bizottság helyesen állapította meg a megbeszélések olyan sémájának vagy rendszerének létezését, amelyet az érintett vállalkozások szükségleteiknek megfelelően igénybe vehettek.

368    E mechanizmus lehetővé tette a versenytársak jövőbeni árpolitikája tekintetében a kölcsönös bizonyosság légkörének megteremtését (a Törvényszék T‑202/98., T‑204/98. és T‑207/98. sz., Tate & Lyle és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2001. július 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑2035. o.] 60. pontja), melyet megerősített a referenciaárakra vonatkozó, azok csütörtök reggeli megállapítását követő, információcsere.

369    Jóllehet bizonyos, információcsere tárgyát képező információkat be lehetett szerezni más forrásokból, a létrehozott információcsere‑rendszer lehetővé tette az érintett vállalkozások számára, hogy ezen információkat egyszerűbben, gyorsabban és közvetlenebbül ismerjék meg (a fenti 368. pontban hivatkozott Tate & Lyle és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 60. pontja), és azokat együtt naprakészen értékeljék.

370    Meg kell állapítani, hogy rendkívüli időszerűségük miatt és amiatt, hogy a megbeszélésekre hosszú időn keresztül rövid időközönként került sor az információcsere tárgyát képező adatok magukban is elegendő stratégiai jelentőséggel bírtak.

371    A jövőbeni referenciaárakra vonatkozó információknak ezen rendszeres és gyakori megosztása következtében mesterségesen nőtt az átláthatóság egy olyan piacon, ahol – amint az az alábbi 380–391. pontban majd megállapítást nyer – a sajátos szabályozási környezet és az Észak‑Európába érkező banán mennyiségére vonatkozó előzetes információcserék okán a verseny már gyengült (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑204/00. P., C‑205/00. P., C‑211/00. P., C‑213/00. P., C‑217/00. P. és C‑219/00. P. sz., Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. január 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑123. o.] 281. pontját).

372    Másodszor a felperes azt állítja, hogy annak ellenére, hogy a felek között zajló megbeszélések összessége szélesebb kört ölel fel, a Bizottság a határozatában néhány megbeszélést elszigetelten kezelt, és azt állította, hogy mivel azok általa árrögzítési tényezőknek tekintett témákról, illetve ritka esetekben az árak alakulásáról szóltak, feltételezhető, hogy e magatartás célja az árak befolyásolása volt.

373    Amint azt a Bizottság jogosan jegyezte meg, az a tény, hogy az árképzést megelőző megbeszélések adott esetben a versenytársak közötti kapcsolatfelvétel fő célját képezték, vagy pedig adott esetben a banánszállítók közötti általános információcsere tágabb keretébe illeszkedtek, nem releváns (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑551/03. P. sz., General Motors kontra Bizottság ügyben 2006. április 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑3173. o.] 64. pontját), és nem alkalmas a jogellenes egyeztetés indokolására.

374    A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperes és a beavatkozó azon érvelése, amely a kifogásolt megbeszélések gyakoriságára vonatkozik, nem alkalmas a megtámadott határozat jogellenességének feltárására, és azt el kell utasítani.

 A jogi és gazdasági háttérről

375    A Del Monte azt állítja, hogy a szóban forgó magatartás célját azon gazdasági háttérre tekintettel kell megítélni, amelyben e magatartás megvalósult, és hogy a banánpiac a tényállás megvalósulása idején sajátos jellemzőkkel bírt, amelyekre tekintettel a Bizottság által az állítólagos összehangolt magatartás céljára vonatkozóan előterjesztett érvek aligha meggyőzőek.

376    A beavatkozó kifejti, hogy a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie az információcsere tárgyát képező információk jellegét és az információcsere hátterét, amit a Bizottság nem tett meg, miközben a banánpiac jellemzői a cél általi jogsértésre vonatkozó állításokat teljesen valószínűtlenné tették.

–       A szabályozási keretről és a piaci kínálatról

377    A felperes hangsúlyozza, hogy a banánpiac rendkívül átlátható volt, abban az értelemben, hogy valamennyi termelő és fogyasztó hetente tudomást szerezhetett az érkező mennyiségekről, és e piac nagymértékben szabályozott volt, mivel az engedélyezési rendszer negyedévente előre meghatározta az Európába behozott banán mennyiségét. A felperes szerint „e megállapodások ténylegesen meghatározták a gazdasági szereplők piaci részesedését”.

378    A beavatkozó kifejti, hogy az Észak‑Európában értékesített banán termelésére vonatkozó korlátozás hiányában nem lehetett az árakra hatást gyakorolni, amely korlátozásra pedig nem került sor, és az lehetséges sem lett volna, a banánra vonatkozó közösségi rendszer sajátos jellemzői – jelen esetben az érintett időszakban meglévő kvóták és magas árak – folytán, amelyek arra ösztönöztek, hogy az Unióban a lehető legtöbb banánt értékesítsék. Ezen állításainak alátámasztása végett a beavatkozó egy gazdasági beszámolóra hivatkozik.

379    A megtámadott határozat (36)–(40), (129)–(137), (278) és (279) preambulumbekezdésében a Bizottság megvizsgálta és figyelembe vette a banánágazatnak a tényállás megvalósulása idején hatályos szabályozási keretét, nevezetesen a 404/93 rendeletet, amikor a Dole magatartásának az EK 81. cikk (1) bekezdésével való összeegyeztethetőségét értékelte.

380    Nem vitatott, hogy az érintett időszak során a Közösségbe irányuló banánimport az engedélyezési rendszer hatálya alá tartozott. A Bizottság kifejtette, hogy az engedélyezési kérelem benyújtásakor a gazdasági szereplőknek garanciát kellett nyújtaniuk, és az engedélyezett mennyiség túlnyomó része a „hagyományos piaci szereplőkhöz” került, és nem az „újonnan érkezőkhöz” vagy a „nem hagyományos piaci szereplőkhöz” (2001. július 1‑jétől), ami az érintett piacon bizonyos belépési korlátok fennállására utal.

381    A banánbehozatali kontingenseket évente állapították meg, és negyedévenként osztották ki, bizonyos korlátozott rugalmassággal az adott naptári év negyedévei között. A Bizottság kifejti, hogy tekintettel a kontingensrendszerre, a Közösség egészébe az érintett időszakban adott negyedév alatt importált banán teljes mennyisége tehát – a negyedéves mennyiségek közötti bizonyos korlátozott rugalmasság mellett – meg volt határozva, mivel jelentős tényezők ösztönözték az engedélyek jogosultjait az adott mennyiség érintett negyedévben történő felhasználásának biztosítására (a megtámadott határozat (134) preambulumbekezdése).

382    Ennek a jogsértés időszakában mindvégig alkalmazandó szabályozásnak a kínálat szintje szempontjából fennálló jelentősége, valamint azon tény, hogy e szabályozás hozzájárul a piac átláthatóbbá tételéhez, lehetővé teszi annak megállapítását, hogy a banánpiacon az árak alakulása nem felelt meg teljes mértékben a kínálat és a kereslet szabad versenyének.

383    E megállapítás ugyanakkor nem összeegyeztethetetlen a Bizottságnak a szóban forgó magatartás versenyellenes céljával kapcsolatos következtetésével.

384    Először is a Bizottság kellőképp figyelembe vette a banánágazat egy lényeges jellemzőjét, azaz a heti ciklusokban való szervezettségét.

385    A Bizottság helyesen emelte ki, hogy a piacok közös szervezése nem határozza meg előre az Unióba – vagy még kevésbé a szóban forgó földrajzi területre – egy adott héten behozott és ott forgalmazott banán mennyiségét.

386    A heti ciklusokban szervezett piacon a Bizottság ekképpen megállapíthatta, hogy az észak‑európai kikötőkbe irányuló banánszállítmányokat a termelőknek és az importőröknek a termeléssel és szállítással kapcsolatos döntései függvényében határozták meg az adott hétre (a megtámadott határozat (131)–(135) preambulumbekezdése), tehát a termelők és az importőrök rendelkeztek bizonyos mérlegelési mozgástérrel a piacon rendelkezésre álló mennyiséget illetően.

387    Másodszor a Bizottság figyelembe vette az adott hét során Észak‑Európában rendelkezésre álló banánmennyiséggel kapcsolatos sajátos helyzetet is, amit a megtámadott határozat (136) preambulumbekezdésében a következőképpen fejt ki:

„A Bizottság rendelkezésére álló különböző dokumentumok alátámasztják, hogy a felek a heti referenciaáruk megállapítását megelőzően hétfő és szerda között információt cseréltek az észak‑európai kikötőkbe érkező banánszállítmányokról. Ezen információcserék a felek azon saját banánmennyiségére vonatkozó adatokat érintették, mely mennyiség érkezése általában az elkövetkező héten volt várható. A felek elismerik, hogy sor került ilyen információcserékre. Másodlagosan vagy járulékosan az importőrök a banánszállítmányokra vonatkozóan a különböző köz‑ és magánforrásokból kereskedelmi információs szolgálatok révén rendelkezésre álló információkra támaszkodtak. Ennélfogva, amikor a felek árképzést megelőző megbeszéléseket folytattak, általában mindig tudatában voltak annak, hogy később, az elkövetkező héten mennyi banán érkezik a versenytársaktól az észak‑európai kikötőkbe.”

388    A Bizottság kifejtette ezenkívül, hogy míg az érintett vállalkozások nem vitatták a kifogásközlésben szereplő azon megállapítást, mely szerint a mennyiségekre vonatkozó adatok cseréjére rendszeresen a hét elején került sor (hétfőtől szerda reggelig) (a megtámadott határozat 179. lábjegyzete), az említett vállalkozások által a kifogásközlésre adott válaszban előadott érvek fényében a Bizottság úgy találta, hogy a birtokában lévő bizonyítékokból nem vonható le az a következtetés, hogy a mennyiségre vonatkozó információcseréknek versenyellenes célja lenne, vagy azok a jogsértés szerves részét képezték volna (a megtámadott határozat (272) preambulumbekezdése).

389    A Bizottság ugyanakkor megállapította, hogy az árképzést megelőző megbeszélések résztvevői a versenytársaik szállítással kapcsolatos helyzetét illetően kevesebb bizonytalanság közepette tárgyaltak, és ez, a piacnak a szabályozási kerete által nyújtott átláthatóságával együtt, az észak‑európai banánágazaton belül alacsonyabb fokú bizonytalansággal járt, ami annál is inkább jelentőssé tette a versenytársak árra vonatkozó jövőbeni döntéseit illetően fennmaradó bizonytalanság védelmét (a megtámadott határozat (272) preambulumbekezdése).

390    Meg kell állapítani, hogy a felperes nem terjeszt elő semmilyen külön érvelést, mely ellentmondana a Bizottság azon megállapításainak, melyek a banántermesztő társaságoknak az adott héten a piacon rendelkezésre álló mennyiséget illető mérlegelési mozgásterével, és e társaságoknak a később érkező banánszállítmányokra vonatkozó, az árképzést megelőző megbeszéléseket megelőző ismereteivel kapcsolatosak, amely megállapítások teljesen megalapozatlanná teszik a felperes azon állítását, miszerint a piaci részesedések előre meghatározottak. Ellenkezőleg, a felperes nyilatkozatai egybeesnek a Bizottság által a szabályozási háttér elemzése keretében tett bizonyos megállapításokkal.

391    Ezenkívül a Bizottság az ellenkérelemben kitérhetett arra – anélkül hogy a felperes ezt cáfolta volna –, hogy a felperes a kifogásközlésre adott válaszában kifejtette, hogy 2003‑ban, a Weicherttel kötött szerződés lejárta után a Del Monte hogyan [bizalmas], elismerve ezáltal a piac bizonyos fokú rugalmasságát.

392    A beavatkozót illetően meg kell jegyezni, hogy ő különös kifogást fogalmaz meg, abban az értelemben, hogy azt állítja, hogy a kifogásolt magatartás nem volt alkalmas a verseny korlátozásának előidézésre, mivel „termelésre vonatkozó korlátozás hiányában nem lehet az árakra hatást gyakorolni”, amely korlátozásra ráadásul nem is került sor, és az lehetséges sem lett volna, a banánra vonatkozó közösségi rendszer sajátos jellemzői folytán.

393    Azon túl, hogy a felperes a beadványaiban nem állította, hogy a kartell hatékony működéséhez a jelen ügyben a piacon rendelkezésre álló kínálat csökkentésének elérésére lett volna szükség, rá kell mutatni arra, hogy a beavatkozó, miután kijelentette, hogy „termelésre vonatkozó korlátozás hiányában nem lehet az árakra hatást gyakorolni”, mindössze annyit tett hozzá, hogy „[ennek] részletesebb magyarázatát [egy, a beavatkozási beadványhoz csatolt gazdasági elemzés] tartalmazza”.

394    Emlékeztetni kell arra, hogy az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑a c) pontjának értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlat – a fenti 268–271. pontban kifejtettek szerint – analógia útján a beavatkozási beadványra is alkalmazandó (a Törvényszék T‑227/01–T‑229/01., T‑265/01., T‑266/01. és T‑270/01. sz., Diputación Foral de Álava és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. szeptember 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., II‑3029. o.] 94. pontja). Ezenkívül az említett 44. cikk 1. §‑a c) pontjának megsértése azon elfogadhatatlansági kifogások közé tartozik, amelyeket a Törvényszék az eljárási szabályzat 113. cikke alapján az eljárás bármely szakaszában hivatalból állapíthat meg (a Törvényszék T‑481/93. és T‑484/93. sz., Exporteurs in Levende Varkens és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1995. december 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑2941. o.] 75. pontja, valamint T‑209/01. sz., Honeywell kontra Bizottság ügyben 2005. december 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑5527. o.] 54. pontja).

395    A jelen ügyben a beavatkozó megelégszik azzal, hogy kifogását előterjeszti és a beavatkozási beadvány egyik mellékletére általános utalást tesz. Az említett beavatkozási beadványban szereplő fejtegetések arra vonatkozó magyarázatokat tartalmaznak, hogy az Észak‑Európában rendelkezésre álló banánmennyiségek korlátozásának végrehajtása lehetetlen, illetve nem történt meg, nem pedig a kifogásban foglalt előfeltevésre vonatkozó magyarázatokat, amely előfeltevés nevezetesen az, hogy az árakra vonatkozó kartell megállapításához szükséges, hogy a mennyiségek korlátozása bizonyítást nyerjen. A kifogás ilyen szűkszavú megfogalmazása alapján a Bizottság nem tudja előkészíteni védekezését, a Törvényszék pedig adott esetben nem tud dönteni más alátámasztó információk hiányában, és ellentétes lenne a mellékletek tisztán bizonyító és kisegítő jellegével, ha ezeket fel lehetne használni a keresetlevélben nem kellően egyértelműen és pontosan meghatározott állítások részletes bemutatására (a fenti 268. pontban hivatkozott France Télécom kontra Bizottság ügyben 2007. január 30‑án hozott ítélet 204. pontja).

396    A szóban forgó kifogást tehát, mint elfogadhatatlant, el kell utasítani.

397    Mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy a szóban forgó kifogást elfogadhatónak lehet tekinteni, azt el kell utasítani.

398    Először is meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem állapította meg, hogy a piacok felosztását vagy a piaci mennyiségek korlátozását célzó, összejátszásra irányuló magatartás állt volna fenn.

399    Amint azt a Bizottság jogosan hangsúlyozza, az árkartell megállapításához nincs szükség arra, hogy mellette még egy, a piaci mennyiségek korlátozását célzó kartellt is megállapítsanak (a megtámadott határozat (133) és (292) preambulumbekezdése).

400    Másodszor, a beavatkozó által előterjesztett kifogás az összejátszás tényleges árakra gyakorolt hatásainak kérdését veti fel, és a kifogásolt magatartásnak az európai banánpiacra gyakorolt gazdasági hatásáról szóló tanulmányon alapul. Márpedig, amint az a fenti 304. pontban kifejtésre került, a versenyellenes cél és a versenyellenes hatás az EK 81. cikkben kimondott tilalom alkalmazásának nem kumulatív, hanem vagylagos feltételei. Annak mérlegeléséhez, hogy valamely összehangolt magatartást az EK 81. cikk (1) bekezdése tilt‑e, felesleges tehát a magatartás tényleges hatásának figyelembevétele, amennyiben nyilvánvaló, hogy annak célja – mint a jelen ügyben is – a közös piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása.

401    Harmadszor meg kell állapítani, hogy a Weichert álláspontja ellentmondásos.

402    Ily módon a Weichert által a Törvényszék elé terjesztett gazdasági elemzés kifejezetten azt tartalmazza, hogy az európai banánpiacot „heti szintű”, jelentős és jórészt kiszámíthatatlan áringadozások jellemzik, amelyek hátterében a kereslet és „a kínálat” ingadozásai állnak.

403    Ezenkívül maga a Weichert jelentette ki, hogy „a Del Monte többségi részesedéséhez kapcsolódó befolyása mellett a Weichert különösen igyekezett eleget tenni a Del Monte elvárásainak, mert attól tartott, hogy a Del Monte nem fogja a továbbiakban ellátni vagy legalábbis jelentős mértékben csökkenti szállításait abban az esetben, ha a Weichert hivatalos ára nem az ő várakozásainak megfelelően alakul” (a megtámadott határozat (390) preambulumbekezdése).

404    Ezt a kijelentést konkrét okirati bizonyítékok támasztják alá.

405    Egy 2000. június 12‑i feljegyzésben, amelynek címzettje A. W. és H. W., A. a Del Monte cég képviseletében a következőt fogalmazza meg (a megtámadott határozat (390) preambulumbekezdése): „[…][ha] Önök nem tudják ezeket az árakat elérni, a mi álláspontunk, amint azt a múlt heti miami találkozón Önök számára világossá tettük, az, hogy ennek megfelelően az Önök banánmennyiségét az Interfrucht engedélyeinek szintjére […] fogjuk csökkenteni. Kérjük, naponta tájékoztassanak minket a vevőikkel folytatott ártárgyalások eredményeiről.” (a megtámadott határozat (390) preambulumbekezdése). A dokumentum vizsgálatából kitűnik, hogy a Del Monte azzal fenyegetett, hogy heti 60 000 dobozra csökkenti a szállításokat, miközben a Del Monte és a Weichert közötti forgalmazási megállapodás 2. cikkének a) pontja arról rendelkezett, hogy a heti szállítmányok mennyisége 100 000 és 200 000 doboz között mozoghat.

406    2000. december 12‑én a Del Monte a következő üzenetet küldte a Weichertnek (a megtámadott határozat 424. lábjegyzete):

„Az üzenetünk világos és egyértelmű volt, ha Önök nem tudnak az első negyedévben az […] skálán belül értékesíteni, nem fognak tudni egy kis nyereségtartalékot képezni arra, hogy az év két utolsó negyedévében alkalmazott alacsony árakat ellensúlyozzák, ami azt jelenti, hogy a 2001‑es év a banánágazat eredménye szempontjából katasztrofális lesz. Összefoglalva, a mennyiségcsökkentés az egyetlen módja, hogy ennek az árzuhanásnak véget vessünk.”

407    Annak lehetőségét, hogy a szállítók az árak szintjét a mennyiségek révén befolyásolják, bizonyítja továbbá a Chiquita 2000. június 21‑i belső elektronikus levele is, amelyet a megtámadott határozat (113) és (135) preambulumbekezdése idéz, és amely feltárja, hogy e vállalkozás úgy döntött, hogy a referenciaár váratlan csökkenését mennyiségnöveléssel ellensúlyozza. Az üzenet szerzője ugyanis a következőképpen fogalmaz:

„[…] a mennyiségek növelése nem kompenzálja 100%‑ban az árcsökkentést, de szükségünk van minden további dobozra mindaddig, amíg ez hosszú távon nem jár negatív hatással ránk nézve”.

408    A Weichert nem vitatta azon tényt, hogy a többi érintett vállalkozással információcserét folytatott az észak‑európai kikötőkbe érkező banánszállítmányokról, és a Bizottság azon kiegészítő megállapítására vonatkozóan sem tett észrevételt, miszerint ezek a banánszállítmányokra vonatkozó információk azt mutatják, hogy az importőrök említett kikötőkbe érkező banánmennyiségei hétről hétre változtak (a megtámadott határozat (136) preambulumbekezdése).

409    Amennyiben a beavatkozó azon állításai, amelyek azt hivatottak bizonyítani, hogy a banánimportőrök nem voltak képesek az Észak‑Európában rendelkezésre álló banánmennyiségeket csökkenteni, úgy értelmezhetők, mint a Bizottság azon megállapításainak cáfolatára irányuló érvelés részei, amelyek a banánvállalkozásoknak az érintett földrajzi övezetben egy adott hét folyamán a piacon rendelkezésre álló mennyiséget illető mérlegelési mozgásterével kapcsolatosak, azokat el kell utasítani.

410    Ez az érvelés nem alkalmas azon tény megkérdőjelezésére, mely szerint jelentős mennyiségi mozgások vannak az észak‑európai régióból az Unió más részeibe és viszont, amelyeket az Eurostat adatai is alátámasztanak, valamint azon tény megkérdőjelezésére, hogy az észak‑európai kikötőkbe érkező banánmennyiségek hétről hétre változnak, amely mennyiségeket aztán Észak‑Európa és más területek különböző országai között osztanak fel, és ezt az említett kikötőkbe érkező banánszállítmányokra vonatkozó információcsere is tükrözi, amely információcserét a Weichert a közigazgatási eljárás folyamán elismert, és amelyet a jelen eljárásban nem vitattak.

411    A fenti 405–408. pontban említett okirati bizonyítékok alátámasztják a piaci kínálat merevségének hiányát, és azokat mind a Weichert, mind a felperes nyilatkozatai megerősítik. A felperes azon érvelése keretében, amellyel azt kívánja bizonyítani, hogy nem gyakorolt meghatározó befolyást a Weichertre, azt állítja, hogy ha ilyen befolyással rendelkezett volna, akkor gondoskodott volna arról, hogy a Weichert behozatali engedélyeit annak negyedévi, illetve heti arbitrázsai során arra használják fel, hogy a mennyiségeket azon piacok javára osszák újra, amelyeken a legjobb árak elérésére van esély, annak érdekében, hogy a Del Monte csoport nyereségét maximalizálják, ami pedig nem így történt.

412    A Weichert konkrét kötöttségekre hivatkozik, hangsúlyozva, hogy szerződéses kötelezettsége volt, hogy vevőkörét – amely gyakorlatilag teljes egészében észak‑európai volt – ellássa, és hogy a Del Montéval kötött kizárólagos forgalmazási megállapodás hatálya alá tartozó területet, vagyis „alapvetően” Észak‑Európát, ellássa.

413    Meg kell jegyezni, hogy a beavatkozó a beadványaiban elismeri, hogy voltak az észak‑európai régión kívüli vevői, és hogy azt állítja, hogy ebből „csak nagyon elenyésző nagyságú összeg származott”, ugyanakkor ezen állítás alátámasztása végett semmilyen konkrét és objektív bizonyítékot nem terjeszt elő.

414    A Weichert és a Del Monte közötti kizárólagos forgalmazási megállapodás területi hatályát illetően elegendő megállapítani, hogy a Weichert maga közli, hogy e megállapodás kiterjedt Norvégiára, Lengyelországra, Magyarországra és a volt Csehszlovákiára, amely országok egyike sem volt az érintett földrajzi piac része.

415    Egyébiránt a Weichert semmilyen észrevételt nem tett a Bizottság arra vonatkozó megállapításával kapcsolatban, hogy létezett az engedélyek másodlagos piaca, amely lehetővé tette az importőrök számára, hogy az engedélyek megvétele révén növeljék a részükre kiosztott banán mennyiségét (a megtámadott határozat (132) preambulumbekezdése).

416    E körülmények között meg kell jegyezni, hogy a Bizottság helyesen vette figyelembe a Dole magatartásának értékelésekor az észak‑európai banánágazat csekélyebb bizonytalansági fokát és a versenytársak árra vonatkozó jövőbeni döntéseit illetően fennmaradó bizonytalanság védelmének ezzel összefüggő szükségességét (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑25/95., T‑26/95., T‑30/95–T‑32/95., T‑34/95–T‑39/95., T‑42/95–T‑46/95., T‑48/95., T‑50/95–T‑65/95., T‑68/95–T‑71/95., T‑87/95. és T‑88/95., T‑103/95. és T‑104/95. sz., Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. március 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑491. o.] 1088. és 1856. pontját).

417    Ezenkívül a Weichert által a Törvényszék elé terjesztett gazdasági elemzésben szereplő azon észrevételek, amelyek a kereslet és a kínálat heti változékonyságára vonatkoznak – amely az árak változásainak okozója –, olyan piaci körülmények között, melyeket az importőrök közötti, a hetente a kikötőkbe érkező banán mennyiségére vonatkozó információcsere‑rendszer jellemez, alkalmasak arra, hogy igazolják a Bizottság következtetéseit, melyek szerint egyrészt az ár a szóban forgó ágazaton belüli verseny kulcsfontosságú eszköze volt (a megtámadott határozat (261) preambulumbekezdése), másrészt pedig feltétlenül szükséges a versenytársak árra vonatkozó jövőbeni döntéseit illetően fennmaradó bizonytalanság védelme a banán piacán (a megtámadott határozat (272) preambulumbekezdése).

418    A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperesnek és a beavatkozónak a szabályozási keretre és a szóban forgó piaci kínálatra vonatkozó érvelése nem alkalmas a megtámadott határozat jogellenességének feltárására, és azt el kell utasítani.

–       A szóban forgó termék sajátos természetéről

419    A felperes rámutat arra, hogy mivel a banán rendkívül romlandó termék, „ezért ez minden importőrt határozottan arra ösztönöz, hogy a hét folyamán készletét kiárusítsa, ennek következtében pedig […] minden importőr próbál a lehető legtöbb információt beszerezni a piaci feltételekről, saját információs csatornáira, a vevőire és bizonyos esetekben a többi szállítóra támaszkodva azért, hogy gondoskodjon arról, hogy árai megfelelő szinten legyenek rögzítve a gyors piaci kitárolás megvalósítása érdekében”.

420    A megtámadott határozat (278), (279), (290), (300), (303) és (341)–(343) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság megvizsgálta e határozat címzettjeinek azon érveit, amelyek a szóban forgó termék sajátos természetére, nevezetesen annak rendkívül romlandó mivoltára vonatkoztak.

421    A felperes érvelése annak megállapítására irányul, hogy tekintettel a szóban forgó termék sajátos természetére, az importőrök közötti megbeszélések célja jogszerű volt: a piaci hatékonyság javítása.

422    Amint a Bizottság helyesen állapítja meg a megtámadott határozat (303) preambulumbekezdésében, a megtámadott határozat címzettjeiként szereplő vállalkozások azáltal, hogy kifejtik, hogy a megbeszélések célja egy rendkívül romlandó termék, mint a banán, hatékony piaci kitárolása, illetve a piaci kitárolás árának rögzítése volt, elismerik, hogy megbeszéléseik befolyásolták az árképzési döntéseiket. Ez utóbbi megállapítás megerősíti a szóban forgó magatartás versenyellenes célját.

423    A Bizottság ehhez a megtámadott határozat (303) preambulumbekezdésében továbbá a következőket fűzi hozzá:

„[H]a egyszer megállapítást nyert a megbeszélések versenyellenes célja, a felek azt nem igazolhatják azzal, hogy »nagyobb hatékonyságot« kívántak csupán elérni. Ahhoz, hogy egy versenyellenes összehangolt magatartás mentesüljön az [EK] 81. cikk alkalmazása alól, szükséges, hogy megfeleljen az [EK] 81. cikk (3) bekezdésében előírt feltételeknek. Ráadásul nem elegendő a »versenyellenes szándék« teljes hiánya a versenytársakkal való azon megbeszélések során, melyeken árképzési szándékokat és árképzést meghatározó tényezőket fedtek fel, illetve vitattak meg.”

424    A Bizottság egyébként megállapította, hogy az EK 81. cikk (3) bekezdése alkalmazásának feltételei nem teljesülnek (a megtámadott határozat (339)–(343) preambulumbekezdése).

425    Végül emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint nem lényeges, hogy a vállalkozások összehangolt magatartásának okai közül egyesek jogszerűek. Ekképpen a Bíróság kimondta, hogy valamely megállapodás versenykorlátozó célúnak tekinthető akkor is, ha célja nem csupán a verseny korlátozása, hanem más, jogszerű célokat is követ (a fenti 304. pontban hivatkozott Beef Industry Development Society és Barry Brothers ügyben hozott ítélet 21. pontja).

426    E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes, aki vitatja, hogy az EK 81. cikk bármiféle megsértése megvalósult volna, nem adott elő egyetlen olyan érvet sem, amely alkalmas lenne arra, hogy megkérdőjelezze a Bizottságnak a szóban forgó termék sajátos természetével kapcsolatos értékelését.

–       A piac szerkezetéről

427    A beavatkozó kijelenti, hogy a Bizottság nem vette figyelembe a piac szerkezetét és a piac dinamikáját, valamint figyelmen kívül hagyta azt, hogy az információcserére milyen összefüggésben került sor, és azon tényt, hogy sok importőr nem is vett részt az állítólagos „árképzést megelőző megbeszéléseken”. Szerinte szó van továbbá érvelési és mérlegelési hibáról is, mivel a piacon uralkodó verseny mértéke fontos elem az információcsere jogszerűségének az EK 81. cikk alapján történő vizsgálata szempontjából.

428    A piac szerkezetének és versengő jellegének kérdését a megtámadott határozat (25)–(31), (280), (281) és (324) preambulumbekezdése vizsgálta, és a Bizottság azzal érvel:

–        hogy a piac szerkezete nem releváns tényező a jogsértés megállapítása szempontjából a jelen ügyben, amint azt a Törvényszék a fenti 368. pontban hivatkozott Tate & Lyle és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 113. pontjában kiemelte;

–        hogy az árkartell esetében a jogsértés körüli piac szerkezetének jelentősége eltér a piacfelosztásra irányuló kartell esetében fennálló jelentőségtől; hogy mindenesetre a felek jelentős piaci részesedéssel rendelkeztek, és a három legnagyobb banánmárka szállítói voltak;

–        hogy a felek nem igazolhatják a kartellmegállapodásokban való részvételüket azzal, hogy kijelentik, hogy a piacon van verseny; és hogy nem szükségszerű a cél általi jogsértésnek minősüléshez az, hogy a megállapodások teljesen kizárjanak minden versenyt a felek között.

429    Rá kell mutatni arra, hogy a Bizottság azon álláspontja, mely szerint a piac szerkezete nem releváns elem a jelen esetben a jogsértés megállapítása szempontjából, a fenti 368. pontban hivatkozott Tate & Lyle és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet téves értelmezésén alapul, abban az értelemben, hogy ezen ítéletnek a megtámadott határozat (280) preambulumbekezdésében idézett részei nem a jogsértés megállapítására vonatkoznak, hanem a kiszabott bírság összegére.

430    Emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint minden gazdasági szereplőnek önállóan kell meghatároznia azt a politikát, amelyet a közös piacon folytatni kíván, és bár ez az önállósági követelmény nem zárja ki a piaci szereplők jogát arra, hogy racionálisan alkalmazkodjanak a versenytársaik megfigyelt vagy várható magatartásához, azt szigorúan tiltja, hogy ezek a szereplők közvetlenül vagy közvetve felvegyék egymással a kapcsolatot azzal a céllal, vagy hatással, hogy egy tényleges vagy lehetséges versenytárs piaci magatartását befolyásolják, vagy hogy az ilyen versenytársnak felfedjék az általuk elhatározott vagy tanúsítani kívánt piaci magatartást, amennyiben e kapcsolat célja vagy hatása olyan versenyfeltételek teremtése, amelyek – figyelembe véve a felkínált termékek vagy szolgáltatások jellegét, a vállalkozások jelentőségét és számát, továbbá az érintett piac volumenét – nem felelnek meg a szóban forgó piacon szokásos feltételeknek (a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 32. és 33. pontja).

431    Amennyiben a piacon a kínálat erősen koncentrálódott, bizonyos információk cseréje – különösen az információcsere tárgyát képező információk típusától függően – lehetővé teheti a vállalkozások számára azt, hogy versenytársaik piaci helyzetét és kereskedelmi stratégiáját megismerjék, torzítva ezzel e piacon a versenyt és növelve az összejátszás valószínűségét, vagy akár megkönnyítve azt. Ezzel szemben, amennyiben a kínálat töredezett, az információk versenytársak közötti terjesztése vagy cseréje semleges vagy akár pozitív hatással lehet a piacon a versenyre (a Bíróság C‑238/05. sz., Asnef‑Equifax és Administración del Estado ügyben 2006. november 23‑án hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑11125. o.] 58. pontja).

432    A Bíróság azt is kimondta, hogy egy információcsere‑rendszer akkor is sértheti a versenyjogi szabályokat, ha az érintett piac esetében nem erősen koncentrált oligopol piacról van szó (a fenti 303. pontban hivatkozott Thyssen Stahl kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 86. pontja).

433    A jelen ügyben a beavatkozó kizárólag azt állítja, hogy a Bizottság figyelmen kívül hagyta azon tényt, hogy sok importőr nem is vett részt az árképzést megelőző megbeszéléseken, de állításainak alátámasztása végett nem említ további részleteket, illetve konkrét bizonyítékokat.

434    Ki kell emelni, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság kifejtette, hogy a Chiquita, a Weichert és a Dole társaságokon kívül a Del Monte (ami a saját banánszállítói tevékenységét illeti), a Fyffes és a Van Parys valósítottak meg jelentős banánértékesítéseket Észak‑Európában, valamint hogy e társaságokon kívül nagyszámú más, banánértékesítéssel foglalkozó vállalkozás tevékenykedett Észak‑Európában. Ezek többségét kisvállalkozások tették ki, amelyek egy adott korlátozott földrajzi területre összpontosítottak (különösen Németországban) (a megtámadott határozat (21) és (24) preambulumbekezdése).

435    A Bizottság ugyanakkor kifejti, hogy a felek jelentős piaci részesedéssel bírtak, és a három legnagyobb banánmárka szállítói voltak.

436    A Bizottság a megtámadott határozat (25)–(31) preambulumbekezdésében elmagyarázza, hogy miként határozta meg a megtámadott határozat címzettjeinek együttes jelenlétét a banánellátásban.

437    A Bizottság becslést készített a banán értékesítésében való együttes részesedéseik értékére vonatkozóan azon információk alapján, amelyeket az említett címzettek és a Fyffes és az LVP banánimportőrök szolgáltattak, ami alapján arra a következtetésre jutott, hogy 2002‑ben a Chiquita, a Dole és a Weichert értékesítésiérték‑részesedése együttesen hozzávetőleg 45–50%‑át tette ki az észak‑európai banáneladásoknak (a megtámadott határozat (26) és (27) preambulumbekezdése).

438    A Bizottság a megtámadott határozatban megvizsgálta továbbá az érintett vállalkozásoknak az észak‑európai értékesítések mennyiségében mért részesedését az említett vállalkozások által szolgáltatott adatok alapján, tekintettel a banán tapasztalható fogyasztásának az Eurostat által közzétett hivatalos statisztikai adatokon alapuló mennyiségére, és azt a következtetést vonta le, hogy 2002‑ben a friss banán Chiquita, Dole és Weichert általi, mennyiségben mért értékesítése hozzávetőleg 40–45%‑át tette ki a friss banán tapasztalható észak‑európai fogyasztásának, mely becsült érték valamelyest alacsonyabb, mint ezen értékesítések értékének aránya (a megtámadott határozat (31) preambulumbekezdése).

439    A beavatkozó a beadványában semmilyen észrevételt nem tett a Bizottság e becsléseire vonatkozóan.

440    A fenti megfontolásokból kitűnik, hogy a Bizottság a kifogásolt magatartásról adott elemzésében ténylegesen figyelembe vette a piac szerkezetét, és hogy jogosan állapította meg és vette figyelembe azon tényt, miszerint a Dole, a Chiquita és a Weichert az érintett piacon jelentős – nem pedig a Weichert puszta kijelentése szerinti csekély – részesedéssel bírtak, amely piac, jóllehet nem minősül oligopolnak, nem jellemezhető töredezett jellegű kínálattal sem.

–       A Weichert sajátos szerepéről

441    A felperes a hátteret érintő azon tényezők tekintetében, amelyek miatt a Bizottságnak a szóban forgó magatartás versenyellenes céljára vonatkozó elemzése nem meggyőző, azzal érvel, hogy a Weichert e piacon egyedülálló szerepet töltött be azáltal, hogy feladata volt a mennyiségekre és a referenciaárakra vonatkozó információk összegyűjtése és azoknak az Egyesült Nemzetek Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO), valamint a Bizottság részére hetente történő megküldése, a piaci helyzet rövid véleményezése kíséretében.

442    A beavatkozó azt állítja, hogy a Bizottság azon igyekezete, hogy a kifogásolt magatartást versenyellenes célú összehangolt magatartásnak minősítse, hiábavaló. E tekintetben a beavatkozó rámutat arra, hogy a Bizottság nem magyarázza meg, az érintett időszakban mely okokból közölték vele a referenciaárakat.

443    Fontos hangsúlyozni, hogy a felperes és a beavatkozó nem határozzák meg egyértelműen, hogy az utóbbi által az érintett piacra vonatkozó információk összegyűjtésében és azoknak közintézmények részére való megküldésében betöltött sajátos szerep mennyiben alkalmas a Bizottság azon megállapításainak cáfolatára, amelyek szerint versenyellenes célú összehangolt magatartás valósult meg.

444    A FAO és a Bizottság részére megküldött tájékoztatás kérdésének vizsgálatát a megtámadott határozat (307), (308) és (319) preambulumbekezdése tartalmazza.

445    A Bizottság rámutatott arra, hogy a megtámadott határozat címzettjeiként megjelölt vállalkozások érvei nem bizonyítják, hogy közintézményeknek tudomásuk volt az árképzést megelőző megbeszélések létezéséről és azok tartalmáról. Pusztán az a tény, hogy a Weichert nyíltan közölte a hivatalos árakat azok csütörtök reggeli megállapítását követően, és azokat megküldte a Bizottságnak, nem kérdőjelezheti meg az árképzést megelőző megbeszélések versenyellenes célját, amely megbeszélésekre szerda délutánonként, röviddel a referenciaárak rögzítése előtt került sor.

446    Meg kell állapítani, hogy sem a felperes, sem a beavatkozó nem terjeszt elő semmilyen olyan bizonyítékot, amely alkalmas lenne a Bizottság fent hivatkozott megállapításának cáfolatára.

447    A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperesnek és a beavatkozónak ez utóbbi sajátos szerepére vonatkozó érvelése nem alkalmas a megtámadott határozat jogellenességének feltárására, és azt el kell utasítani.

 A referenciaárak relevanciájáról

448    A felperes azt állítja, hogy a versenyellenes célú összehangolt magatartás létezésére vonatkozó következtetés a tranzakciós árak és a referenciaárak közötti kapcsolatra támaszkodik, amelyet a Weichert az eljárás folyamán végig határozottan vitatott, és amelyet a Bizottság a megtámadott határozatban nem bizonyított.

449    A beavatkozó előadja, hogy referenciaárai nem olyan árak voltak, amelyek elérésére számított, amelyek a tárgyalások kiindulási pontjaként szolgáltak, amelyek a vevők érdeklődésére számot tartottak, vagy amelyektől a tényleges árak függtek. A Weichert hivatalos ára következésképpen a piac számára nem szolgálhatott a Weichert tényleges áraira vonatkozó jelzésként.

450    Először is meg kell jegyezni, hogy a banánágazat referenciaárai megállapításának és relevanciájának kérdésére vonatkozó vizsgálatot lényegében a megtámadott határozat (102)–(128) preambulumbekezdése tartalmazza.

451    Nem vitatott, hogy a Chiquita, a Dole és a Weichert márkájuk tekintetében hetente, jelen esetben csütörtök reggel, határozták meg referenciaárukat, és azt bejelentették ügyfeleiknek. Az importőrök jelezték, hogy a referenciaárak gyorsan ismertté váltak az ágazat egészében, és azokat ezt követően a szakmai sajtóval is közölték (a megtámadott határozat (34), (104) és (106) preambulumbekezdése).

452    A Bizottság kifejti, hogy a tranzakciós árakat vagy hetente – jelen esetben csütörtök délutánonként vagy péntekenként (vagy az adott hét későbbi napján, vagy a következő hét elején) – tárgyalták meg, vagy előzetesen megállapított árképzési képlettel egy rögzített árra hivatkozva vagy az árat egy, az eladó vagy egy versenytárs referenciaárához vagy más mutatószámhoz, például az „Aldi‑árhoz” kapcsoló záradékkal határozták meg. A Chiquita különösen olyan szerződéseket alkalmazott, amelyek alapja a „Dole plus képlet” volt, ahol a tranzakciós árak valójában a Dole által meghatározott heti referenciaáraktól függtek, vagy amelyek alapját a Chiquita saját referenciaárai képezték. Az érintett ügyfelek esetében közvetlen kapcsolat állt fenn a kifizetett árak és a referenciaárak között (a megtámadott határozat (104) és (105) preambulumbekezdése).

453    A Bizottság a következő pontosítást teszi a megtámadott határozat (104) preambulumbekezdésében:

„[…] Az Aldinak értékesítő banánbeszállítók szokásosan csütörtök reggelente tették meg ajánlatukat az Aldi felé. Általában 14 óra felé megállapították az »Aldi‑árat«. Az »Aldi‑ár« az Aldi által a banánbeszállítóinak fizetett ár volt. Az Aldi kifejtette, hogy minden csütörtökön 11 óra és 11 óra 30 perc között kapta meg a beszállítói ajánlatokat. Az Aldi arról számolt be, hogy a beszállítói felé irányuló heti ajánlatával kapcsolatos döntést a beérkezett ajánlatok, a megelőző hét árai és az előző év ugyanazon hetének árai alapján hozta meg. Hozzávetőleg 30 perccel a beszállítói ajánlatainak beérkezését követően az Aldi ellenajánlatot tesz, amely általában minden beszállítója felé azonos. Az Aldi kifejti, hogy nem tud úgynevezett »Aldi‑ár« létezéséről, és ezért nem áll módjában annak értékelése, hogy az árai mennyiben jelentősek harmadik személyek ügyletei szempontjából. 2002 második félévétől az »Aldi‑árat« egyre többet használták a banán ára megállapításának mutatójaként számos más – többek között a márkával ellátott banánokra vonatkozó – tranzakció tekintetében.”

454    A Bizottság megállapítja, hogy a referenciaárak legalább a piacot érintő jelzésként, tendenciaként vagy útmutatásként szolgáltak a banánárak várható alakulását illetően, és hogy ezek lényegesek voltak a banánkereskedelem és az elért árak szempontjából. Ezenfelül bizonyos ügyletekben a tényleges árak közvetlenül kapcsolódtak a referenciaárakhoz. A Bizottság úgy véli, hogy kellő számú eszköz állt rendelkezésre a versenyellenes cél eléréséhez (a megtámadott határozat (115) és (128) preambulumbekezdése).

455    A beavatkozó állításaival ellentétben a Bizottság nem nyilatkozta azt, hogy a „referenciaárak olyan […] árak voltak, amelyek elérésére számítani lehetett”. Ez az állítás a megtámadott határozat (109) preambulumbekezdése utolsó mondatának téves értelmezésén alapul, amely mondat szerint „az aktában szereplő bizonyos dokumentumokból az látszik, hogy a referenciaárak lényegesek voltak a banánkereskedelem és az elérhető árak szempontjából”.

456    Egyébiránt meg kell jegyezni, hogy a beavatkozó kijelenti, hogy nem voltak olyan szerződései, amelyek hivatalos áron alapultak, mivel e megállapodások vagy évente rögzített áron alapultak, vagy az „Aldi‑árhoz” kapcsolódtak. A megtámadott határozat (104) preambulumbekezdésében a Bizottság azt állítja, hogy a Weichertnek vagy olyan szállítási szerződései voltak, amelyek rögzített árképletet tartalmaztak, vagy olyan szerződései voltak, amelyek heti szintű tárgyaláson megállapítandó árakról rendelkeztek.

457    A beavatkozó egész érvelésének fényében a saját banánforgalmazására vonatkozó állítását úgy kell érteni, mint amely azt jelenti, hogy tranzakciós árai olyan szerződések végrehajtásából következtek, amelyek egy évre előre meghatározott, rögzített árról rendelkeztek, valamint olyan, heti szinten zajló tárgyalásokból, amelyek nem a beavatkozó referenciaárain, hanem az „Aldi‑áron” alapultak.

458    A Bizottság sem a megtámadott határozatban, sem a beadványaiban nem állítja, hogy a Weichert a banánját olyan szerződések keretében forgalmazta volna, amelyek közvetlenül valamely referenciaáron – akár sajáton, akár egy versenytársén – alapuló árképleteket tartalmaztak.

459    Ezen a ponton emlékeztetni kell arra, hogy azzal kapcsolatban, hogy az összehangolt magatartást akkor is versenyellenes célúnak lehet‑e tekinteni, ha nem áll közvetlen kapcsolatban a fogyasztói árakkal, az EK 81. cikk (1) bekezdésének szövege nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy csak azok az összehangolt magatartások lennének tilosak, amelyek közvetlen hatással vannak a végső fogyasztók által fizetett árakra. Éppen ellenkezőleg, az EK 81. cikk (1) bekezdésének a) pontjából az következik, hogy az összehangolt magatartás versenyellenes célú lehet, ha „a beszerzési vagy eladási árak, illetve bármely egyéb üzleti feltétel közvetlen vagy közvetett rögzítés[éből]” áll (a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 36. és 37. pontja).

460    Az EK 81. cikk – a Szerződésben foglalt többi versenyjogi szabályhoz hasonlóan – nem csupán a versenytársak vagy a fogyasztók közvetlen érdekeinek, hanem a piac szerkezetének, ezáltal pedig magának a versenynek a védelmére is irányul. Ennélfogva az összehangolt magatartás versenyellenes célja fennállásának megállapítása nem tehető függővé annak megállapításától, hogy e magatartás közvetlen kapcsolatban áll a fogyasztói árakkal (a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 38. és 39. pontja).

461    Másodszor fontos hangsúlyozni, hogy több okirati bizonyíték is megerősíti a Bizottság azon következtetéseit, amelyek a referenciaárak banánágazaton belüli relevanciájára vonatkoznak.

462    Elsőként a Bizottság a megtámadott határozat (107) preambulumbekezdésében egy B. által P.‑nek (a Chiquita két igazgatója) 2001. április 30‑án küldött elektronikus levelet jelöl meg, amely a következőképpen szól:

„Bizonyított, hogy amint a [Dole/Del Monte/Tuca] elérik a 36,00 DEM árat, ügyfeleik (kiskereskedők) ellenállnak, mivel ilyen kínálati szinten a fogyasztói árnak át kell lépnie a 3,00 DEM/kg határt. Semmi kétség afelől, hogy e »jelenség« egy bizonyos ideig érinteni fog minket. [Ez] azt jelenti, hogy a kínálati plafonunk 40,00 DEM lesz (zöld ajánlat).”

463    A beavatkozó kijelenti, hogy ez az elektronikus levél csupán a Chiquita egyes alkalmazottai általi értelmezést tükrözi, és nem bizonyíthatja, hogy a referenciaár a Del Monte banánja szempontjából releváns.

464    Rá kell mutatni ugyanakkor arra, hogy a szóban forgó dokumentum kifejezetten hivatkozik a Del Monte márkájú banán vevőire, amely banánt a Weichert forgalmazta, és a Dole márkájú banán vevőire, amit a beavatkozó nem vitat. Azon körülmény, hogy az elektronikus levél a banánpiac legfőbb szereplőinek egyikétől származik, amely e piac működésével tökéletesen tisztában van, csak megerősíti annak bizonyító erejét.

465    Amint a Bizottság jogosan megjegyzi, ez a dokumentum azt mutatja, hogy a tényleges árak a referenciaártól függtek, és hogy az ügyfelek követték azok alakulását. A dokumentum igazolja, hogy az ügyfelek reagáltak arra, ha a referenciaárak elértek egy bizonyos szintet, de azt is, hogy úgy ítélték meg, kapcsolat áll fenn e referenciaárak és a tényleges árak között. A dokumentum világosan rámutat arra is, hogy ha a Dole, a Del Monte és a Tuca ajánlatai elérték a „36,00 DEM” szintet, „a fogyasztói árnak át [kellett] lépnie a 3,00 DEM/kg határt”. A dokumentum azt is tükrözi, hogy létezik bizonyos kölcsönös függés a Chiquita, Dole és Del Monte márkájú banánok referenciaárai között, és a fenntartható különbségeknek vannak korlátai. A beavatkozó azon állítása, miszerint „lehetséges, hogy B. azt próbálja indokolni P. számára, miért nem rögzíthetett magasabb hivatalos árat” csak megerősíti ez utóbbi megállapítást.

466    A beavatkozó a Chiquita elektronikus levele értelmének alternatív magyarázatát is adja, amely a következőképpen szól:

„Mivel az állítások szerint a Chiquitának egyes vevőkkel olyan szerződései voltak, amelyek hivatalos árakon alapultak, lehetséges, hogy egyes vevők panaszt tettek a Chiquita hivatalos ára miatt. B. azt feltételezhette, hogy a Weichert és a Dole ugyanolyan problémákat tapasztaltak, vagy lehet, hogy felettese számára próbálta megindokolni, miért nem volt módja magasabb hivatalos árat megállapítani. Ha erről van szó, akkor B. egyértelműen félreértette, hogy a Weichertnek milyen az ügyintézési módszere, amely teljes más, mint amilyen módszert a Chiquita a saját ügyei intézésére választhatott.”

467    Meg kell állapítani, hogy a Weichert nyilatkozata egy feltételezésnek – miszerint a Chiquita vevői panaszt tettek –, és a Chiquita egyik alkalmazottjának gondolkodására és magatartására vonatkozó puszta találgatásnak a kombinációján alapul, mindez pedig ahhoz a kategórikus és pontatlan következtetéshez vezet, hogy a Weichert és a Chiquita ügyintézése eltért egymástól. Ez a megállapítás nem fogadható el, mivel elferdíti a szóban forgó üzenet konkrét tartalmát, valamint a Bizottság azon objektív megállapításait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a Weichert az ágazati üzleti tárgyalások keretében minden héten referenciaárat állapított meg és jelentett be.

468    Végül ki kell emelni, hogy a Weichert maga is megjegyzi a kifogásközlésre adott válaszában, miszerint a szóban forgó elektronikus levél közvetetten bizonyítja, hogy a kiskereskedők érzékenyek a referenciaárakra (a megtámadott határozat (108) preambulumbekezdése).

469    Másodszor, a megtámadott határozat (112), (126) és (389) preambulumbekezdésében a Bizottság említést tesz egy 2000. január 28‑i telefaxüzenetről, amelyben A., a Del Monte alkalmazottja, arra kéri A. W.‑t, hogy adjon magyarázatot a „végleges ár” és a „várható ár” közötti különbségre, ezekkel a szavakkal:

„Ami még rosszabb, két alkalommal beszéltem az Önök társaságánál a banán forgalmazásáért felelős személlyel, hogy megvitassam a piaci feltételeket és árakat […] Megtudtam, hogy a [Weichert] »nagyon közel« tartja árait a hivatalos árhoz!!! […] Mindenesetre [ez] teljességgel elfogadhatatlan.”

470    A felperes kijelenti, hogy e levél kizárólag azt bizonyítja, hogy ő elvárta, hogy a Weichert a lehető legmagasabb áron értékesítsen. A beavatkozó azt állítja, hogy ez a dokumentum nem bizonyítja, hogy a hivatalos ár lett volna az az ár, amelynek elérésére az importőrök számítottak, hanem inkább azt tükrözi, hogy a Del Monte elégedetlen volt azzal, hogy a Weichert tényleges árai a hivatalos áraival semmilyen kapcsolatban nem voltak.

471    Azon túlmenően, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem állítja, hogy „a hivatalos ár volt az az ár, amelynek elérésére az importőrök számítottak”, meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó dokumentum megmutatja, hogy létezik kapcsolat hivatalos ár és tényleges ár között, mivel a Del Monte nyilvánvalóan arra számított, hogy a Weichert olyan végleges árat ér el, amely a referenciaárhoz nagyon közeli lesz, ami jelen esetben nem lehetett számára teljes mértékben kielégítő.

472    Harmadszor a Bizottság a Chiquita 2002. augusztus 8‑i, K. által P.‑nek (a Chiquita elnök‑vezérigazgatójának) küldött belső elektronikus levelére hivatkozik, amelyben előbbi ismerteti gondolatait a Dole referenciaárának 2 eurós növelését követően (a megtámadott határozat (111), (172) és azt követő preambulumbekezdése).

473    A Chiquita alkalmazottja a következőket írja:

„Miért csupán 1,5 euróval mozdultunk el, amikor a Dole 2 euróval?

Tegnap az volt a benyomásunk, hogy a piac enyhén beindult, de inkább 1 euró környékén.

Ma reggel a Dole nem válaszolt a hívásomra, és anélkül hogy velünk egyeztetett volna, 2 eurót jelentett be (J.‑n keresztül, ami lehetővé tette a kérdések elkerülését). Mi lehetett az indítékuk?

1)      […] az Edeka árkedvezménye: az Edeka egyhetes, »az Aldi‑ár alatti« árkedvezményt nyújt a harmadosztályú banánra (általában a készletük összetétele 60 Dole, 30 CB, 20 DM és egy kevés harmadosztályú). Kényszerítették valamennyi beszállítójukat, hogy segítsenek, az Edeka megegyezett a Dole‑lal, hogy 80 K dobozt megvesz »Aldi‑áron«. A piaci ár és az Aldi árának emelésével [a Dole] először is jobb árat kap a 80 K‑ért […] Amennyiben mi részt veszünk 50 K CS‑vel, lehetséges, hogy némi haszonra teszünk szert.

2)      A Dole tudja, hogy nekünk [Chiquita] sok Dole plus ügyletünk van, és [ezt] egyre inkább arra használja fel, hogy a tényleges árainkat felfelé nyomja, míg ők sokkal lejjebb maradnak.

Később a Dole felhívott telefonon, megismételve döntésüket, és jelezte, hogy »az Aldi‑ár bizonyára szintén 2 euróval fog változni«.

A Weichertnek köszönhetően […] tudjuk, hogy enyhén túlzónak találták a Dole emelését.

Minden azt sugallja, hogy a Dole felfújja a helyzetet, és megvannak a saját indokai. Mivel nem szabad úgy tűnnünk, mint akik túl lelkesen követik, az 1,50 mellett döntöttünk, meghagyva így a Dole‑lal a 2 különbséget és a harmadik felekkel a 4,5/5 különbséget.”

474    E dokumentum azt mutatja egyrészt, hogy a Chiquita számára szokatlan volt, hogy a Dole meghoz egy ilyen árképzési döntést, „anélkül hogy [vele] egyeztetett volna”, és hogy a Chiquita arra számított, hogy egyeztetés lesz közöttük, mielőtt a Dole egy ilyen árképzési döntést meghoz, másrészt pedig, hogy a Dole eredetileg a Chiquita egy alacsonyabb beosztású alkalmazottjával beszélt, minden kétséget kizáróan a kérdések elkerülése végett, majd pedig második telefonhívását a Chiquita egyik felső vezetőjéhez intézte, hogy az árváltozást megmagyarázza, és a Chiquitát példájának követésére biztassa (a megtámadott határozat (173) és (174) preambulumbekezdése).

475    Ez a 2002. augusztus 8‑i üzenet igazolja a Dole referenciaárának a piac – azonbelül a Dole és a Chiquita által elért tényleges árak – szempontjából vett jelentőségét is. Ezenfelül a Dole referenciaára a jelen ügyben befolyásolta a Chiquita referenciaárát. Ez az elektronikus levél utal arra, hogy a Chiquita az előző napon „körülbelül 1 [euró]” áremelést fontolgatott, de aznap reggel úgy döntött, 1,5 euróval emeli referenciaárát. A társasági nyilatkozatban a Chiquita ugyanis kijelentette, hogy a Dole referenciaára 2 euróval történt emelésének fényében 1,5 euróval emelte saját referenciaárát, „ahelyett, hogy az előző napon előirányzott 1 eurós emelést alkalmazta volna csak” (a megtámadott határozat (111) preambulumbekezdése).

476    A Bizottság azon tényt is megemlíti, hogy 2003. január 2‑án, csütörtökön az Atlantától, amely egy érleléssel foglalkozó forgalmazó, egy alkalmazott elektronikus levelet küldött a Chiquita két vezetőjének, P.‑nek és K.‑nak, amelyben hivatkozott a Chiquita azon döntésére, hogy 0,5 euróval megemeli az ügyfelekkel már közölt referenciaárát, azt követően, hogy a levél elküldésének reggelén a Dole is megemelte referenciaárát. Ebben a levélben az Atlanta alkalmazottja „nagyon kritikus megjegyzést” tett a Chiquita igazgatói felé egy ilyen árképzési döntést illetően. K. erre ezekkel a szavakkal válaszolt: „Úgy véltük, ha ugyanazon a szinten maradunk, az véget vet a felfelé irányuló mozgásnak, és kérdésessé teszi a következő hetek alakulását.” Ugyanazon a napon, 2003. január 2‑án ugyanezen kérdést érintően a Chiquita egyik alkalmazottja azt írta K.‑nak, hogy problémái merültek fel az ár ügyfeleknek történt bejelentést követő emelésével kapcsolatban. K. erre a megjegyzésre január 6‑án a következőképpen válaszolt (a megtámadott határozat (110) és (176) preambulumbekezdése):

„[P.] [a Chiquita európai elnök‑vezérigazgatója] nem akarta, hogy a Dole és a Del Monte azt higgye, magukra hagyjuk őket a status quo fenntartásával. Megértem.”

477    Amint azt a Bizottság jogosan fejti ki (a megtámadott határozat (110) preambulumbekezdése), a 2003. január 2‑i dokumentumok arra mutatnak rá, hogy az ügyfelek egyértelműen úgy gondolták, a referenciaárak változása jelentőséggel bír az általuk vagy nekik várhatóan fizetendő árak szempontjából. A Chiquita vezérigazgatójának azon döntése, hogy áremelést hajtsanak végre azzal a céllal, hogy „ne hagyják magukra” a Dole‑t és a Del Montét, miközben a referenciaárat az ügyfeleknek már bejelentették, tükrözi a Chiquita azon valódi szándékát, hogy támogassa főbb versenytársai referenciaárainak emelését, szükség esetén olyan szokatlan lépéssel is, hogy egy már bejelentett árat emel meg azon nehézségek ellenére is, amelyeket ez az ügyfeleknél okoz, azzal a szándékkal, hogy ne veszélyeztesse az elkövetkező hetek árainak felfelé irányuló alakulását (a megtámadott határozat (177) preambulumbekezdése).

478    Valóban nem kétséges, hogy az árképzési döntést, amely az említett üzenet tárgya, 2003. január 2‑án fogadták el, éppen az árképzést megelőző megbeszélések nem vitatott időszakának végét követően. Mindazonáltal, ha e dokumentum önmagában nem is alkalmas arra, hogy abból meg lehessen állapítani a kifogásolt versenyellenes magatartás tényét, megerősíti a Bizottság által összegyűjtött, a referenciaár relevanciájával kapcsolatos bizonyítékokat.

479    A beavatkozó azt állítja, hogy a megtámadott határozat (110) és (111) preambulumbekezdésében említett dokumentumok a Chiquita olyan belső dokumentumai, amelyek semmit nem árulnak el annak árképzéssel kapcsolatos szándékairól, illetve elvárásairól. A 2003. január 2‑i elektronikus levelet nem lehet úgy érteni, mint amely azt sugallja, hogy a hivatalos árak voltak azok az árak, amelyek elérésére a Weichert számított.

480    Emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem állítja, hogy „a hivatalos árak voltak azok az árak, amelyek elérésére a Weichert számított”, és meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó dokumentumok tükrözik a referenciaárak banánágazaton belüli jelentőségét, amely ágazatnak a Weichert a jogsértés időszaka folyamán egyik gazdasági szereplője volt.

481    Ki kell emelni, hogy a jogsértés egyetlen termékre, a friss banánra vonatkozik, amely három minőségi osztályba sorolható az árak ennek függvényében alakuló különbözőségével, és egyetlen piacról származik, amely piacot olyan ármeghatározási folyamat jellemez, amelynek során minden csütörtök reggel bejelentik a Dole, a Chiquita és a Weichert referenciaárait az ügyfeleiknek; ez a piacnak küldött első üzenet az importőrök árral kapcsolatos elvárásait illetően. Jóllehet az említett referenciaárak csak az e vállalkozások által értékesített első‑ és másodosztályú banánt érintették, kapcsolat állt fenn ezen árak és a harmadosztályú márkával ellátott vagy a márka nélküli banánok árai között, amennyiben a különböző minőségű banánok között szükségszerűen egymáshoz viszonyított árképzésre került sor minden héten. A Chiquita, Dole és Del Monte márkájú banánok referenciaárai közötti bizonyos mértékű kölcsönös függésre utalnak a Chiquita 2001. április 30‑i (a megtámadott határozat (107) preambulumbekezdése) és 2002. augusztus 8‑i belső elektronikus levelei (a megtámadott határozat (111), (172) és azt követő preambulumbekezdései).

482    E tekintetben ismét idézni kell a Chiquita európai főigazgatójának 2000. június 21‑i, több kollégának címzett elektronikus levelét (a megtámadott határozat (113) preambulumbekezdése), mely levél a Chiquita referenciaárának a Dole 2 DEM értékű árcsökkentését követő csökkentéséhez a következő megjegyzést fűzi: „A Dole‑hoz viszonyított 9 DEM‑et elérő árkülönbség mellett nem volt más választásunk. Egyértelmű sokkról van szó, mivel a szokásos termelési és piaci feltételek mellett a nyári áremelés lehetőségei elenyészők, ha egyáltalán vannak.” Ugyanebben az elektronikus levélben P. azt írja:

„[…] ezért kérem Önöktől még egyszer, hogy vizsgálják meg a mennyiségek növelésének minden lehetőségét. A mennyiségek növelése nem kompenzálja 100%‑ban az árcsökkentést, de szükségünk van minden további dobozra mindaddig, amíg ez hosszú távon nem jár negatív hatással ránk nézve.”

483    Amint azt a Bizottság is jogosan hangsúlyozza, ez a levél rámutat arra, hogy a Chiquitát milyen aggodalommal töltötte el a referenciaárak csökkentése, amelyet „sokként” minősített, minthogy „a nyári áremelés lehetőségei elenyészők, ha egyáltalán vannak”, valamint hogy mennyire igyekezett olyan megoldást találni, amely enyhítheti – jelen esetben a mennyiségek révén – e helyzetnek az árszínvonalra gyakorolt negatív következményeit. Rámutat ismételten arra is, hogy milyen jelentősége van az importőrök referenciaárai közötti különbségnek, és az e különbségek tekintetében elfogadható vagy fenntartható korlátoknak.

484    Ez újabb okirati bizonyítéka a referenciaárak banánágazatbeli relevanciájának, amely bizonyítékot illetően a beavatkozó semmilyen észrevételt nem tett.

485    Negyedszer a Bizottság hivatkozik a Deutscher Fruchthandelsverband eV‑nek (DFHV, német kereskedelmi szövetség) a Bizottság egy tagjához címzett, 2005. január 21‑i levelére, amelyben többek között úgy nyilatkozik, hogy „ezek a »hivatalos« árak pusztán a különböző gazdasági szereplők heti ártárgyalásokkal kapcsolatos kiinduló álláspontját tükrözik”, és hogy „ezek akár 50%‑kal is magasabbak a ténylegesen megállapított áraknál” (a megtámadott határozat (112) és (119) preambulumbekezdése).

486    A felperes rámutat arra, hogy a DFHV ezen levele 2005‑ből származik, míg az állítólagos jogsértés 2002‑ben ért véget. A beavatkozó azt állítja, hogy az említett levélnek az ő vonatkozásában semmilyen bizonyító ereje nincs. A levél nem tartalmazza azt, hogy a beavatkozó hivatalos árai, valamint a Dole és a Chiquita hivatalos árai az ártárgyalások kiindulópontjai lettek volna. A DFHV tulajdonképpen megerősítette, hogy nem volt tudomása róla, hogy a Weichert az ártárgyalásaihoz a hivatalos árakat használta‑e.

487    Ha ez a dokumentum vitathatatlanul a jogsértési időszak végét követően keletkezett is, és önmagában nem elegendő a felrótt jogsértés bizonyításához, mindazonáltal rámutat arra, hogy a jogsértési időszakot követően három évvel és amellett, hogy a banánpiac szerkezetében nem történt semmilyen állítólagos vagy bizonyított változás, a referenciaárakat általában úgy tekintették, mint a heti ártárgyalások kiindulópontját.

488    E dokumentum bizonyító erejét nem kérdőjelezheti meg teljesen az a tény, hogy a DFHV egy 2008. december 18‑i levélben azt közölte, hogy nem tudja megerősíteni, hogy a Weichert a hivatalos árait a heti ártárgyalások kiindulópontjaként használta, ami csupán e banánbeszállító konkrét magatartásával kapcsolatos bizonytalanság kifejeződése.

489    Meg kell állapítani továbbá, hogy maga a beavatkozó is támaszkodik a DFHV 2005. január 21‑i levelére annak hangsúlyozása végett, hogy a hivatalos árak akár 50%‑kal is magasabbak voltak, mint a tényleges árak, és hogy e különbség jelentős mértéke azt bizonyítja, hogy egyetlen importőr sem számíthatott arra, hogy ezt a célt eléri, amit a Bizottság semmi esetre sem állít.

490    Harmadszor a beavatkozó azt állítja, hogy a „bizonyítékok” alátámasztják, hogy ő az ártárgyalások során a hivatalos árra semmilyen utalást nem tett, és többek között a közigazgatási eljárás folyamán tett saját nyilatkozataira hivatkozik.

491    Nem vitatott, hogy a beavatkozó a Bizottság 2006. február 10‑i információkérésére adott válaszában azt állította, hogy nem volt kapcsolat a hivatalos árak és a tényleges árak között, és hogy a hivatalos ár és a tényleges ár közötti eltérések jelentősek voltak. A kifogásközlésre adott válasz 287. pontjára történő hivatkozás viszont nem bír jelentőséggel, mivel az említett pont a mennyiségek kérdésével foglalkozik.

492    Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban azt állította, hogy 2000 és 2002 között a Weichert a Del Monte márkanév alatt forgalomba hozott banánt értékesített, és hogy csütörtökönként az említett banán heti referenciaárait – állításai szerint – a Del Montéval egyeztetve állapította meg. A Bizottság azt is kifejtette, hogy az érintett időszakban a Dole és Del Monte banánjainak referenciaárai (ez utóbbi banánjait a Weichert forgalmazta) szinte azonosak voltak. E megállapítás alátámasztására a Bizottság a Weichert azon nyilatkozataira emlékeztet, amelyek szerint „míg a Del Monte nem utasította hivatalosan a Weichertet, hogy ugyanazt a hivatalos árat fogadja el, mint a Dole, elvárta [tőle], hogy legalább olyan magas hivatalos árat alkalmazzon, mint a Dole” (a megtámadott határozat (104) preambulumbekezdése és 138. lábjegyzete).

493    A Bizottság 2007. február 5‑i kérésére a Weichert a következőket fejtette ki:

„A Del Monte a Weicherttel rendszeresen folytatott árképzésre vonatkozó megbeszéléseket. A Del Monte megkövetelte a Weicherttől, hogy az minden héten közölje vele a hivatalos árat. A Del Monte gyakran elégedetlen volt a Weichert által elfogadott hivatalos árral, mert úgy vélte, hogy a Dole márka áll legközelebb az övéhez a banán minősége és jóhírneve szempontjából. Ezért aztán azt várta el, hogy a Weichert a Del Monte márkájú banánt ennek megfelelően forgalmazza, és ugyanazt a hivatalos árat alkalmazza, amelyet a Dole. Miután a heti számadatokat megkapta, a Del Monte gyakran a Weicherthez fordult és azt kérte tőle, magyarázza meg, miért nem magasabb hivatalos árat fogadott el, vagy miért nem ért el magasabb tényleges árat. Még az is előfordult, hogy a Del Monte a Dole hivatalos árára hivatkozott, amely magasabb volt, mint a Weicherté, és azt kérte a Weicherttől, hogy indokolja meg az eltérést.”

494    A Weichert arra is kitért, hogy a Del Monte részére a jogsértés időtartama alatt fennálló banánpiaci helyzetről szóló heti jelentéseket küldött, amely jelentések említik a hivatalos árakat, és az adott hétre vonatkozó tényleges árak becsléseit is, különösen egy, a Del Monte márkájú (Weichert által forgalmazott) banán és a versenytársak termékei közötti ársáv formájában (a megtámadott határozat (392) preambulumbekezdése). Meg kell jegyezni, hogy a maximális tényleges ár rendszeresen a referenciaárral kapcsolatos útmutatásnak felel meg.

495    A Weichert e nyilatkozatainak összessége, okirati bizonyítékokkal alátámasztva, ellentmond azon állításnak, miszerint referenciaárainak semmilyen relevanciája nem volt.

496    A Del Monte a kifogásközlésre adott válaszában úgy érvelt, hogy a referenciaáraknak semmilyen befolyásuk nem volt a tényleges árakra, de azt is kifejtette, a referenciaárakkal kapcsolatos információcsere olyan módszert jelentett az importőrök számára, amelynek segítségével „a piac számára érthető »üzenetben« gyűjthették össze a keresletre, a beérkező mennyiségre és valamennyi készletre vonatkozó releváns információkat” (a megtámadott határozat (122) preambulumbekezdése). A Del Monte e válaszhoz olyan iratot csatolt, amely az észak‑európai banánellátásra vonatkozó információcsere gazdasági elemzését tartalmazza (CRA International, 13/11/07), amelyben az szerepel, hogy „[a]z informácsere és a hivatalos áraknak a piaci szereplőkkel való közlése révén az importőrök legalábbis »közös«, összehangolt jelzést tudtak adni a piac felé (az összehangolt hivatalos árak formájában)”. Ezt a kijelentést, amelyet a megtámadott határozat (120) preambulumbekezdése idéz fel, a következő észrevétel egészíti ki:

„Az viszont legalábbis elképzelhető, hogy annak, hogy hivatalos árakat a piaci kínálat és kereslet helyzetének összefoglaló jelzéseként használtak, lehetett akár hatékonyságnövelő hatása. […] Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a piaci szereplők számára valamennyi releváns információnak – összehangolt hivatalos árak formájában – egyetlen jelzésben történő összefoglalása a piac hatékonysága növelésének egyszerű és hatékony módja legyen.”

497    Ezenkívül a 2007. február 5‑i információkérésre adott válaszában a felperes azt állította, hogy „[a] referenciaárakat gyorsan megismerte a piac”, és hogy [bizalmas]. Arra is kitért, hogy „[a] vevők gyakran anélkül is elárulták a versenytársak referenciaárait, hogy azt kérték volna tőlük, különösen amikor ezt érvként kívánták felhasználni azért, hogy alacsonyabb árakat érjenek el, mivel a referenciaárat a banánimportőrök arra használták, hogy bemutassák a délutánra várt Aldi‑ár alakulását”.

498    Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a kifogásközlésre adott válaszában a Dole kijelentette, hogy a referenciaár csupán piaci mutató, a vevők által figyelembe vett számos tényező egyike, és csupán iránymutatásként szolgál a vevőkörrel való tárgyalások során. A Dole kifejtette, hogy „[ezek] meglehetősen szerény mértékben segítik az importőröket és az ügyfeleket abban, hogy felmérjék a piac aktuális helyzetét, és azt, hogy a piac miként alakulhat” (a megtámadott határozat (116) preambulumbekezdése), és hogy „az ügyfelek[…] a legjobb ajánlatot a versengő ajánlatok árainak nyilvános összehasonlításával igyekeztek kialkudni” (a megtámadott határozat (114) preambulumbekezdése).

499    Ily módon nyilvánvaló, hogy az ügyfelek arra számítottak, a magasabb referenciaárak magasabb tranzakciós árakat eredményeznek, és hogy ezeket a tényleges árak meghatározásához szükséges alku eszközéül használták fel, ami azt mutatja, hogy az importőröknek érdekükben állt e referenciaárak összehangolása. A Dole és a Del Monte által tett pontos és egybehangzó nyilatkozatok, amelyeket írásban, megfontoltan és jól átgondolva nyújtottak be, jelentős bizonyító erővel rendelkeznek (lásd ebben az értelemben a fenti 364. pontban hivatkozott Aragonesas Industrias y Energía kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 104. pontját) az általánosságban említett referenciaáraknak az importőrök első árajánlataként betöltött szerepét és a kereskedelmi tárgyalások szempontjából vett jelentőségét illetően.

500    A Dole a 2006. december 15‑i információkérésre adott válaszában azt is kijelentette a 2000 és 2002 közötti időszak tekintetében, hogy „a Del Monte hasonló szinten pozicionálta a márkával ellátott banánjait, mint a Dole a saját márkával ellátott banánjait, és az ágazatban általánosan elismert volt, hogy a Del Monte a Dole referenciaáraira olyan eszközként tekintett, mint amellyel előmozdítható ez a hasonlóság az ügyfelek előtt” (a megtámadott határozat (104) preambulumbekezdése és 138. lábjegyzete). E nyilatkozatból kitűnik, hogy a Dole referenciaárát olyan kereskedelmi eszköznek tekintették, amely lehetővé tette a Del Monte számára, hogy banánjai tekintetében ugyanazt az árszintet érje el, mint a Dole.

501    A felperes a beadványaiban semmilyen észrevételt nem tett a közigazgatási eljárás folyamán megfogalmazott azon nyilatkozatokra vonatkozóan, amelyek ellentmondanak azon állításának, miszerint nem volt kapcsolat a referenciaárak és a tényleges árak között.

502    Ellenkezőleg, hangsúlyozni kell, hogy a felperes a Weichertre meghatározó befolyás gyakorlásának vitatására irányuló érvelése keretében azt állította, hogy ő [bizalmas], míg a Weichert az ellenkező stratégiát részesítette előnyben, nevezetesen nagy mennyiségek értékesítését abból a célból, hogy engedélyeit felhasználja, és szállítói kapcsolatait a lehető legtöbb ügyféllel megőrizze. A Weichert azon stratégiája, amely abban állt, hogy az árakat mindig a Dole árainak szintjén rögzítse, nem állt Del Monte érdekében, mivel ez utóbbi érdeke a „magasabb árakon” történő eladás volt, amelynek hatására az árnak a forgalmazási megállapodásban előírt változó összetevője nő. A Del Monte tehát „előnyben részesítette a Chiquitáéhoz közelebb álló prémium referenciaárakat”, ami a harmadik személyek előtt ismert volt, amint arról a Chiquita nyilatkozatai tanúskodnak, amelyek szerint „a Dole és a Del Monte akkor kezdtek eltérő referenciaárakat alkalmazni, amikor a Del Monte 2003‑ban megnyitotta saját vállalkozását Németországban”, és amint arról a Dole hasonló nyilatkozatai tanúskodnak, amelyek szerint „a Del Monte igyekezett csökkenteni a Chiquita referenciaár‑mutatója (vagyis a legmagasabb referenciaár), és a Del Monte referenciaára közötti különbséget”.

503    A felperes e magyarázatai, valamint a Chiquita és a Dole fenti 502. pontban említett nyilatkozatai csupán megerősítik a Bizottság által gyűjtött bizonyítékokat és a Bizottság azon következtetésének megalapozottságát, amely a referenciaárak – köztük a Weichert referenciaárai – banánpiaci jelentőségére vonatkoznak.

504    Negyedszer a beavatkozó azt állítja, hogy a referenciaárak irrelevanciáját bizonyítják az ő legfőbb ügyfelei által írt és a Törvényszék elé terjesztett levelek. Szerinte ezek az ügyfelek megerősítették, hogy nem érdekelték őket a beavatkozó hivatalos árai, amelyek a tényleges árak megtárgyalásában semmilyen szerepet nem játszottak, mivel az említett ügyfelek az „Aldi‑árban” voltak érdekeltek.

505    A fenti 341. pontban kifejtettek értelmében e bizonyítékok nem tartalmazzák a tárgyszerűség valamennyi megkövetelt biztosítékát, így tehát azokat el kell utasítani. Az e levelek szerzői és a Weichert közötti üzleti kapcsolatokra és alá‑fölérendeltségi viszonyra, valamint e levelek formájára és tartalmára vonatkozóan korábban tett megállapításokhoz a hivatalos árakat illetően hozzá kell tenni, hogy bár az érintett ügyfelek azt állítják, hogy az említett árak a Weicherttel folytatott tárgyalásaik során nem minősültek releváns tényezőnek, kijelentik, hogy tudták – igaz, további magyarázatot nem adnak –, hogy „a Weichert a saját hivatalos árát lényegtelennek tekintette”.

506    Mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy e levelek a jelen eljárásban figyelembe vehetők, ezek önmagukban nem teszik lehetővé azon következtetés megalapozását, mely szerint a Weichert referenciaárai irrelevánsak voltak.

507    Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a közigazgatási eljárás során keletkezett valamennyi levélben – kivéve az I. társaság nevében D. által írt levelet – az érintett ügyfelek azt állítják, hogy a Weichert intranethonlapján hozzáfértek az érkező banánszállítmányok heti listájához, és azt arra használták, „hogy a szállítók árait, így a Weichertét is, jobban felmérjék és összehasonlítsák”, amely megfogalmazás szükségképpen vonatkozik a referenciaárakra, tekintettel a banán heti forgalmazása folyamatának időrendjére. Ráadásul e nyilatkozatok megerősítik a felperes és a Dole által tett, a fenti 497. és 498. pontban említett nyilatkozatokat.

508    Továbbá nem vitatott, hogy az érintett ügyfelek egyike sem tesz semmilyen olyan utalást az „Aldi‑árra”, mintha az az érintett időszak folyamán a banánra vonatkozó árképzés szempontjából egyetlen releváns viszonyítási pont lett volna, jóllehet a beavatkozó azt állítja, hogy ügyfeleit csak az említett ár érdekelte.

509    Végül és mindenekfelett, a Weichert által a Törvényszék elé terjesztett azon vevői levelek, amelyek a vizsgálat után, vagy akár – egyesek esetében – a megtámadott határozat elfogadása után keletkeztek, nem elegendőek a referenciaárak relevanciájára vonatkozó azon okirati bizonyítékok bizonyító erejének megkérdőjelezéséhez, amelyek a vizsgálatot megelőzően keletkeztek, és amelyeket a Dole és a felperes nyilatkozatai megerősítettek, mivel e vállalkozások többek között egyértelműen leírták azon vevők magatartását, amelyek az – általánosságban említett – referenciaárakat a tranzakciós árak rögzítéséhez tárgyalási eszközként használták fel (lásd a fenti 462–502. pontot).

510    Ötödször a beavatkozó azt állítja, hogy a Bizottság elferdítette a hivatalos árak relevanciáját azáltal, hogy az „Aldi‑ár” jelentőségét alulértékelte, amely ár az érintett időszakban az árképzés szempontjából az egyetlen viszonyítási pont volt, és a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el azáltal, hogy azt állapította meg, hogy az „Aldi‑ár” a 2000 és 2003 közötti időszakban kisebb jelentőséggel bírt.

511    Állításainak alátámasztása végett a beavatkozó először is csupán azon saját nyilatkozataira hivatkozik, amelyeket a kifogásközlésre adott válaszában fogalmazott meg, amelyben kifejezésre juttatja saját és a megtámadott határozat más címzettjeinek meggyőződését az Aldi – az Unión belüli legnagyobb banánfelvásárló – által rögzített ár jelentőségét illetően. A Weichert kitér arra, hogy az Aldi a 90‑es évek elejétől „vált” az észak‑európai banánpiac jelentős szereplőjévé annak köszönhetően, hogy németországi piaci részesedése folyamatosan nőtt, 21,5%‑ról 2005‑re 28,1%‑ot ért el.

512    E bizonyítékok, még ha feltételezzük is, hogy pontosak, nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy a 2000 és 2002 közötti időszakban az „Aldi‑ár” volt „az árképzés szempontjából az egyetlen viszonyítási pont”, jóllehet szem előtt kell tartani, hogy a Bizottság elfogadta az említett ár érintett piacon belüli növekvő jelentőségére vonatkozó elképzelést.

513    Másodszor a beavatkozó hozzáteszi, hogy az a tény, hogy az „Aldi‑árat” a hivatalos árak bejelentése után rögzítették, – a Bizottság megállapításaival ellentétben – semmit nem von le annak jelentőségéből, hiszen az importőrök és különösen maga a beavatkozó, megvárták az „Aldi‑ár” bejelentését, mielőtt a heti ártárgyalásokat megkezdték, valamint, hogy az említett ár volt az a központi viszonyítási pont, amelyet a hosszú távú beszerzési megállapodásokban szereplő tényleges árak számításához használtak.

514    Azon túlmenően, hogy a Weichert nem igazolja, hogy olyan hosszú távú beszerzési szerződéseket alkalmazott volna, amelyek az „Aldi‑áron” alapuló árképzésről rendelkeztek, meg kell állapítani, hogy a Bizottság emlékeztetett egy, a heti tárgyalások folyamatának keretén belül a banánkereskedelemre vonatkozó objektív megállapításra, nevezetesen az események olyan időrendjére, amely kivétel nélkül minden esetben azzal kezdődött, hogy a Chiquita, a Dole és a Weichert valamennyi ügyfelüknek, érleléssel foglalkozó társaságoknak és kiskereskedőknek bejelentették referenciaáraikat csütörtökönként kora délelőtt, az „Aldi‑ajánlat” közzététele előtt.

515    Ez a helyzet azt mutatja időrendi szempontból, hogy a referenciaárak bejelentése képezte a kereskedelmi tárgyalások kiindulópontját. A felperes és a Dole által a közigazgatási eljárás során az ügyfeleknek az importőrök ajánlataival kapcsolatos magatartására vonatkozóan tett nyilatkozatok megerősítik ezen észrevétel valóságtartalmát.

516    Ily módon nyilvánvaló, hogy az importőrök először meghatározzák és bejelentik a referenciaárat, amely a banánár várható alakulását jelzi, majd az érleléssel foglalkozó társaságok véleményt alkotnak a piac alakulásáról, valamint ajánlatukat benyújtják az Aldihoz, és az „Aldi‑ár” csak ekkor kerül meghatározásra (a megtámadott határozat (122) preambulumbekezdése).

517    E tekintetben a Bizottság a megtámadott határozat (122) preambulumbekezdésében a Dole következő nyilatkozatait emelte ki:

„[…]a kezdeti referenciaárak, amelyeket egyes társaságok csütörtökönként reggel hoznak a piac tudomására az ármeghatározó találkozóik után, meghatározott tendenciát követnek – azon tény, hogy arra számítanak, hogy a piac 1 euróval, 50 centtel (mindig dobozonként, 18 kg‑os dobozonként) emelkedik, és […] hogy a sárga banán beszállítása szempontjából kulcsfontosságú érleléssel foglalkozó társaságok csütörtök délelőtt adják meg áraikat az Aldinak (a legnagyobb banánvásárló), és hogy az érleléssel foglalkozó társaságok a piaci ár alakulásával kapcsolatban délelőtt, valamikor [9 óra és 11 óra] között, alkotnak véleményt, majd ezt követően ajánlatukat elfaxolják az Aldinak, és az Aldi kicsivel [13 óra] után válaszol; gyakran előfordul, hogy az érleléssel foglalkozó társaságok azt remélik, a banán dobozonkénti ára egy euróval emelkedik, és az Aldi azzal jön vissza, hogy »Igen, jobb a piaci helyzet, az értékesítések kedvezően alakulnak a kiskereskedőinknél, de nem tudjuk az 1 eurós emelést elfogadni, 36 centes emelést fogadunk el«. […] Így tehát […] az importőrök csak a piacot nézik, a piaci tendencia kibontakozását figyelik, és úgy gondolják, az ár emelhető 1 euróval (ezt a piaccal is közlik), de valójában az számít, hogy az Aldi mit gondol.”

518    Az EK 81. cikk megsértését mindig is tagadó Dole ez utóbbi értékelése nem kérdőjelezi meg a csütörtöki nap lefolyására jellemző folyamat leírásának jelentőségét, valamint a referenciaárak és az „Aldi‑ajánlat” közötti kapcsolat meghatározását.

519    A megtámadott határozat (122) preambulumbekezdésében a Bizottság emlékeztetett a felperesnek a kifogásközlésre adott válaszában szereplő azon nyilatkozataira, amelyek szerint a referenciaárakkal kapcsolatos információcsere olyan módszert jelentett az importőrök számára, amelynek segítségével „a piac számára érthető »üzenetben« gyűjthették össze a keresletre, a beérkező mennyiségre és valamennyi készletre vonatkozó releváns információkat”. Nem vitatott, hogy a felperes a 2007. február 5‑i információkérésre adott válaszában a következőt is állította:

„A vevők gyakran anélkül is elárulták a versenytársak referenciaárait, hogy azt kérték volna tőlük, különösen amikor ezt érvként kívánták felhasználni azért, hogy alacsonyabb árakat érjenek el, mivel a referenciaárat a banánimportőrök arra használták, hogy bemutassák a délutánra várt Aldi‑ár alakulását […]”.

520    E nyilatkozatok összhangban vannak a Chiquita 2002. augusztus 8‑i belső elektronikus levelének tartalmával, amelyben e vállalkozás egyik alkalmazottja a következőképpen ismerteti gondolatait a Dole referenciaárának 2 eurós növelését követően (a megtámadott határozat (111), (172) és azt követő preambulumbekezdései):

„[…][a] piaci ár és az Aldi árának emelésével [a Dole] […] jobb árat kap […]”

521    A Bizottság információkérésére válaszolva az Aldi kifejtette, hogy a beszállítóinak szóló heti ajánlata a beérkezett ajánlatokon, az előző heti árakon és az előző év ugyanazon hetének árain alapult. Az Aldi hozzátette, hogy „a banánbeszállítók által az eredeti ajánlatukban említett árak legalábbis az árak alakulásával kapcsolatos tendenciát mutatják, amelynek ugyanakkor az ellenajánlatnak nem kell[ett] mindig megfelelnie” (a megtámadott határozat (116) preambulumbekezdése).

522    Ily módon nyilvánvaló, hogy a beavatkozó állításaival ellentétben a Bizottság a fent említett időrendből semmiképpen nem arra következtetett, hogy az „Aldi‑ár” nem bírt jelentőséggel, hanem kizárólag arra használta azt fel, hogy – jogosan – alátámassza a referenciaárak banánágazaton belüli relevanciájára vonatkozó megállapítását.

523    Harmadszor, a beavatkozó azt állítja, hogy semmilyen jelentős következtetés nem vonható le abból, hogy referenciaárát az „Aldi‑ár” bejelentése után ritkán igazította ki, és hogy e kiigazítások gyakorisága a 2000 és 2002 közötti időszakban ugyanolyan volt, mint a 2002 utáni időszakban.

524    Emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság azt állította, hogy 2002 második félévétől az „Aldi‑árat” egyre többet használták a banán ára számításának mutatójaként bizonyos, az Aldi ellátásának megfelelő „harmadosztályú” banán vételére vonatkozó tranzakcióktól eltérő tranzakciókban és különösen a márkával ellátott banánra vonatkozó tranzakciókban (a megtámadott határozat (104) preambulumbekezdése).

525    A szállítóknak az „Aldi‑ár” „növekvő” fontosságára vonatkozó nyilatkozatain és a Dole értékesítésein belül az „Aldi plus” szerződések – az Aldi által megállapított vételáron alapuló rögzített árképletet alkalmazó, hosszú távú ellátási megállapodások – egyre nagyobb arányának megállapításán túl, a Bizottság rámutat arra, hogy figyelemreméltó, hogy a Dole és a Weichert csak 2002 végén kezdték referenciaáraikat az „Aldi‑ár” bejelentése után kiigazítani.

526    A Bizottság a megtámadott határozat (123) preambulumbekezdésében részletezi álláspontját, amely a következőképpen szól:

„Az aktában szereplő dokumentumokból az látszik, hogy 2002 végétől a Dole és a Weichert, amely ebben az időszakban Del Monte [márkájú] banánt forgalmazott, referenciaáraikat csütörtökön délután, miután az Aldi‑ár bejelentése megtörtént, kiigazították. Ez a kiigazítás azonban 2000‑től 2002 második félévéig nem volt gyakori. A Dole és a Weichert a referenciaárait ezt követően – különösen a 2002‑es év 41., 44., 45., 47., 48., 49., 51. és 52. hetében – az eredeti ajánlathoz viszonyítva csökkentette. A felek ugyanakkor továbbra is megállapították referenciaárukat csütörtök reggelente az Aldi‑ár rögzítése előtt, és továbbra is kétoldalú megbeszélésekbe bocsátkoztak ezen (eredeti) referenciaárak rögzítése előtt. A Chiquita általában (néhány kivételtől eltekintve) nem módosította referenciaárát, miután annak megállapítása megtörtént. E felek nem adtak magyarázatot arra, miért állapítanak meg továbbra is referenciaárakat, amelyek e felek szerint »teljesen érdektelenek«, jóllehet az Aldi‑ár rögzítése után módosították azokat.”

527    A beavatkozónak a fenti 523. pontban említett puszta kijelentései, amelyeket semmi nem támaszt alá, nem kérdőjelezhetik meg a Bizottság megállapításait.

528    Ezenkívül és mindenekfelett, a Weichert a beadványaiban semmilyen magyarázatot nem adott a referenciaárak fenntartásának okaira, sem a csütörtökön reggel megállapított, sem pedig az „Aldi‑ár” bejelentését követően a délután folyamán módosított referenciaárak tekintetében, jóllehet azt állítja, hogy az Aldi‑ár volt a banánágazatban az árképzés szempontjából az „egyetlen” viszonyítási pont.

529    Általánosabban fogalmazva, sem a felperes, sem a Weichert nem terjesztett elő semmilyen, a Bizottság által alátámasztott magyarázattól eltérő, elfogadható magyarázatot arra, hogy mi a rendeltetése a referenciaáraknak, azok minden csütörtök reggel történő megállapításának, valamennyi ügyfél részére történő bejelentésüknek, az ágazat egészében való gyors terjesztésüknek, a szakmai sajtóval és bizonyos közintézményekkel való közlésüknek – ez mind megannyi, a Bizottság által tett megállapítás, amelyeket e két vállalkozás nem vitatott.

530    A 2006. február 10‑i információkérésre adott válaszában a felperes még azt is jelezte, hogy 1993 előtt a banánimportőrök referenciaárai szabványárjegyzékhez hasonlítottak, és kiindulópontként szolgáltak a vevőkkel folytatott egyéni tárgyalásokhoz. A közös piacszervezés bevezetésével a referenciaárak elvesztették ezt a szerepüket, és egyre inkább elvesztették az ágazaton belüli relevanciájukat.

531    Azon túl, hogy a banánágazaton belüli közös piacszervezés és a referenciaárak üzleti tárgyalások kiindulópontjaként betöltött szerepének megszűnése közötti okozati összefüggés nem nyer kifejtést, meg kell állapítani, hogy az említett árakat az importőrök legalább közel tíz éven át mindazonáltal továbbra is hetente megállapították és vevőiknek bejelentették.

532    A tárgyaláson a beavatkozó a referenciaárait jelentőséggel nem bíró „múltbeli emléknek” minősítette.

533    Kétséges azonban, hogy egy gazdasági szereplő árképzési politikájának meghatározása pusztán egy elavult történelmi tradíció tiszteletben tartásán alapuljon, és nem egyértelmű hasznosságon alapuló objektív kritériumon, különösen olyan piaci környezetben, amelyet a felperes állítása szerint is – figyelembe véve a szóban forgó áru romlandó mivoltát – rövid kereskedési időszakok és a maximális kereskedelmi hatékonyságra törekvés jellemeznek.

534    Negyedszer a beavatkozó azt állítja, hogy a Bizottság által a 2007. november 20‑i gazdasági tanulmánnyal kapcsolatban megfogalmazott bírálatok, amely tanulmány bemutatta, hogy nincs jelentős kapcsolat a beavatkozó hivatalos árai és tényleges árai között, tévesek, amint azt a 2010. április 2‑i újabb tanulmány részletesebben ki is fejti.

535    A Bizottság azzal érvel, hogy a keresetlevélben előterjesztett egyetlen jogalap sem tesz említést arról, hogy a 2007. november 20‑i gazdasági tanulmány elutasítása tekintetében a megtámadott határozat hiányos érvelést tartalmazna, és hogy következésképpen a beavatkozó által e tárgyban előadott érvek nem tartoznak a jogvita tárgyához, így tehát elfogadhatatlanok.

536    A Bíróság alapokmánya 40. cikkének negyedik bekezdése elrendeli, hogy a beavatkozásra vonatkozó kérelemben tett indítványok csak az egyik fél indítványainak támogatására korlátozódhatnak. Az eljárási szabályzat 116. cikkének 4. §‑a alapján a beavatkozási beadvány többek között tartalmazza a beavatkozó kérelmeit, amelyek valamelyik fél kérelmeinek a teljes vagy részleges támogatására vagy azok ellen irányulnak, valamint a beavatkozó által felhozott jogalapokat és érveket.

537    Ezek a rendelkezések feljogosítják a beavatkozót, hogy önállóan felvessen nemcsak érveket, hanem jogalapokat is, amennyiben azok az egyik fél kérelmének támogatására irányulnak, és nem teljesen idegenek a felperes és az alperes közti jogvita alapját képező megfontolásoktól, hiszen ha azok lennének, az már a jogvita tárgyának megváltozását eredményezné (lásd a fenti 312. pontban hivatkozott Regione autonoma della Sardegna kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 152. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

538    A Törvényszéknek ezért ahhoz, hogy a beavatkozó által hivatkozott jogalapok és érvek elfogadhatóságáról határozzon, meg kell vizsgálnia, hogy azok kapcsolódnak‑e a jogvita felek által meghatározott tárgyához.

539    A jelen ügyben nem vitatott, hogy a felperes kifejezetten azt állítja, hogy a Bizottság nem bizonyította a Weichert tranzakciós árai és referenciaárai közötti kapcsolatot, és bírálja a Bizottság e tekintetben megfogalmazott azon elemzését, amely két okirati bizonyítékra vonatkozik, nevezetesen a DFHV által a Bizottság egyik tagjának címzett, 2005. január 21‑i levélre, és arra a 2000. január 28‑i telefaxüzenetre, amelyben A., a Del Monte alkalmazottja, arra kérte A. W.‑t, hogy adjon magyarázatot a „végleges ár” és a „várható ár” közötti különbségre.

540    E körülmények között nem állapítható meg, a Bizottság állításaival ellentétben, hogy a beavatkozó által felhozott kifogás teljesen idegen a felperes által a jelen kereset keretében kifejtett megfontolásoktól, és hogy ezért elfogadhatatlan.

541    Viszont az említett kifogás elfogadhatatlanságát kell megállapítani az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑a c) pontjának megsértésére vonatkozó ítélkezési gyakorlat alapján, mivel az azon elfogadhatatlansági kifogások közé tartozik, amelyeket a Törvényszék az eljárási szabályzat 113. cikke alapján az eljárás bármely szakaszában hivatalból állapíthat meg (a fenti 394. pontban hivatkozott Exporteurs in Levende Varkens és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 75. pontja, valamint a fenti 394. pontban hivatkozott Honeywell kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 54. pontja), tekintettel arra, hogy az említett ítélkezési gyakorlat analógia útján a beavatkozási beadványra is alkalmazandó (a fenti 394. pontban hivatkozott Diputación Foral de Álava és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 94. pontja).

542    Meg kell állapítani, hogy az első gazdasági tanulmány által érintett időszakra és a Bizottság hozzáállására vonatkozó néhány általános kijelentésen kívül, a beavatkozó megelégszik annak közlésével, hogy „a Bizottság bírálatai tévesek”, és hogy „[mindennek] részletesebb kifejtését a 2010. április 2‑i RBB‑jelentés 4. szakasza tartalmazza”. A kifogás ilyen szűkszavú megfogalmazása alapján a Bizottság nem tudja előkészíteni védekezését, a Törvényszék pedig adott esetben nem tud dönteni más alátámasztó információk hiányában, és ellentétes lenne a mellékletek tisztán bizonyító és kisegítő jellegével, ha ezeket fel lehetne használni nem kellően egyértelműen és pontosan meghatározott állítások részletes bemutatására (a fenti 268. pontban hivatkozott France Télécom kontra Bizottság ügyben 2007. január 30‑án hozott ítélet 204. pontja).

543    Mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy a beavatkozó érvelése figyelembe vehető, azt még akkor is el kell utasítani.

544    A Weichert a kifogásolt magatartás európai banánpiacra gyakorolt hatására vonatkozó gazdasági tanulmányokra hivatkozik. Azokban az szerepel, hogy ha a Bizottság megállapításai helytállóak lennének, akkor a referenciaárak és a tényleges árak egymással való szoros kapcsolatára lehetne számítani. Márpedig a gyakorlati tapasztalaton alapuló megállapítások a beavatkozó szerint azt mutatják, hogy a tényleges árak olyan jelentősen eltérnek az ő hivatalos áraitól, hogy nem lehet ésszerűen arra a következtetésre jutni, hogy ez utóbbiak jogellenes egyeztetés releváns elemei lehettek.

545    E tanulmányok azt látszanak bizonyítani, hogy a megtámadott határozatban említett megbeszéléseknek nem volt hatásuk a piacra, vagyis a tényleges tranzakciós árakra, és hogy ebből következően és visszamenőleg, e megbeszélések nem voltak alkalmasak arra, hogy versenyellenes hatást váltsanak ki.

546    Emlékeztetni kell arra, hogy a versenyellenes cél és a versenyellenes hatás az EK 81. cikkben kimondott tilalom alkalmazásának nem kumulatív, hanem vagylagos feltételei. Annak értékeléséhez, hogy valamely összehangolt magatartást az EK 81. cikk (1) bekezdése tilt‑e, felesleges a magatartás tényleges hatásának figyelembevétele, amennyiben nyilvánvaló, hogy annak célja a közös piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása.

547    Lehetséges, hogy egy versenyellenes célú összehangolt magatartás nem fejt ki versenyellenes hatást. Ha az összehangolt magatartásnak maga a fogalma feltételez is a piacon gyakorolt magatartást, ez még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy ez a magatartás a versenyt korlátozó, akadályozó vagy torzító konkrét hatással jár (a fenti 296. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 122–124. pontja, a fenti 298. pontban hivatkozott Hüls kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 163–165. pontja és a C‑235/92. P. sz., Montecatini kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítélet [EBHT 1999., I‑4539. o.] 123–125. pontja).

548    Emlékeztetni kell arra, hogy a versenyellenes cél fennállásához elegendő, ha az összehangolt magatartás alkalmas arra, hogy kedvezőtlen hatással legyen a versenyre, és hogy a versenytársak közötti információcsere ellentétesnek bizonyulhat a versenyszabályokkal, amennyiben az érintett piac működésével kapcsolatos bizonytalanság fokát csökkenti vagy megszünteti, aminek következménye a vállalkozások közötti verseny korlátozása. Ezenfelül az EK 81. cikk – a Szerződésben foglalt többi versenyjogi szabályhoz hasonlóan – nem csupán a versenytársak vagy a fogyasztók közvetlen érdekeinek, hanem a piac szerkezetének, ezáltal pedig magának a versenynek a védelmére is irányul (a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 31., 35. és 38. pontja).

549    Különösen azon tény, hogy az összehangolt magatartás nincs közvetlen hatással az árszintre, nem zárja ki annak megállapítását, hogy az korlátozta a versenyt az érintett vállalkozások között (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑21/99. sz., Dansk Rørindustri kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1681. o.] 140. pontját).

550    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy egy adott piacon ténylegesen alkalmazott árakra a kartell tagjainak befolyása alatt nem álló, külső tényezők is hatással lehetnek, mint a gazdaság általános alakulása, az adott ágazaton belüli kereslet alakulása vagy az ügyfelek tárgyalási képessége.

551    A jelen ügyben a fenti 313–533. pontból kitűnik, hogy a Bizottság a jogilag megkövetelt módon bizonyította a referenciaárak jelentőségét a banánágazatban, amely bizonyíték az ügy más, a Bizottság által figyelembe vett körülményeivel együttesen versenyellenes célú összehangolt magatartás meglétére enged következtetni.

552    Az ügy irataból kitűnik, hogy a Chiquita, a Dole és a Weichert, amelyek jelentős piaci részesedéssel rendelkeznek, legalább három éven keresztül folyamatosan minden csütörtökön reggel referenciaárat állapítottak meg banánjukra vonatkozóan, az említett árat tárgyalásba bocsátkozás előtt közölték érleléssel és kiskereskedelemmel foglalkozó vevőikkel, és kétoldalú kapcsolatok keretében információcserét folytattak a mindegyikük által külön‑külön megállapított referenciaárakról annak érdekében, hogy a versenytársak által hozott döntéseket közvetlenül nyomon kövessék és ellenőrizzék, ami azt jelenti, hogy a kartell megvalósult, és hogy a Weichert saját tranzakciós árainak szintjére alapozott érvelése is valószínűtlen.

553    A Weichert tranzakciós árainak szintjére alapozott elemzés és az a tény, hogy a tényleges árak és a referenciaárak nem függenek „szorosan” össze, amint arra a megtámadott határozat (352) preambulumbekezdése rámutat, nem elegendő ahhoz, hogy megkérdőjelezze a Bizottság által felsorakoztatott azon bizonyítékok bizonyító erejét, amelyek alapján a Bizottság azt a következtetést vonhatta le, hogy a referenciaárak legalábbis jelzésként, tendenciaként vagy útmutatásként szolgáltak a piac számára a banánárak várható alakulására vonatkozóan, és fontosak voltak a banánkereskedelem és az elért árak szempontjából.

554    A jogellenes összehangolás tárgyát képező referenciaárak és a tranzakciós árak közötti eltérés megállapítása semmiképp sem jelenti, hogy a referenciaárak ne lehettek volna hatással a tranzakciós árak szintjére. A referenciaárak rendeltetése, hogy felfelé mozdítsák el a piaci árakat, még akkor is, ha ez utóbbiak végül is elmaradnak a bejelentett áraktól. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék figyelembe vette azt a tényt, hogy egy vállalkozás ajánlott árai magasabbak voltak a piaci árnál, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy e vállalkozás árrendszerének az volt a célja, hogy a piaci árakat növelje (a Törvényszék T‑213/95. és T‑18/96. sz., SCK és FNK kontra Bizottság egyesített ügyekben 1997. október 22‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑1739. o.] 163. pontja).

555    Ennélfogva lényegtelen, hogy a referenciaár volt‑e a legmeghatározóbb tényező a Weichert tényleges árának megállapításánál, vagy hogy e vállalkozás referenciaárai és tényleges árai milyen mértékben függenek össze, emlékeztetve arra, hogy a referenciaárak bejelentett árak, amelyekről nem állították, hogy azokat a heti tárgyalások során érhették el, és még azt sem, hogy azok alapul szolgálhattak a kiszámlázott végleges árak kiszámításához.

556    Azt is hangsúlyozni kell, hogy a Weichert gazdasági érvelése csak az általa kiszámlázott árakra vonatkozik, jóllehet a vállalkozás által saját maga szerint tanúsított tényleges magatartás irreleváns a kartell piacra gyakorolt hatásának megállapítása szempontjából, és egyedül a kartell egészének hatásait kell figyelembe venni (a fenti 296. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 150. és 152. pontja). Ez az érvelés nem teszi lehetővé annak bizonyítását, hogy a kifogásolt magatartás nem tette lehetővé az érintett vállalkozások számára olyan tranzakciós árszint elérését, amely magasabb lett volna a szabad verseny által eredményezettnél, szem előtt tartva azt, hogy valamely jogsértés piacra gyakorolt konkrét hatásának mérlegeléséhez abból kell kiindulni, hogy milyen lett volna a verseny szokásos működése a jogsértés hiányában (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑224/00. sz., Archer Daniels Midland és Archer Daniels Midland Ingredients kontra Bizottság ügyben 2003. július 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑2597. o.] 150. és 151. pontját).

557    Ami konkrétabban a Weichert által benyújtott gazdasági tanulmányok relevanciáját illeti, a Weichert nem vitatja, hogy van összefüggés a referenciaárak és a tényleges árak között abban az értelemben, hogy ez a kettő párhuzamosan együtt változik, de a Weichert ennek okát kizárólag a banánpiacra hatással lévő szezonális változásokban látja, anélkül azonban, hogy ezt bizonyítaná, mivel a 2010. április 2‑i gazdasági tanulmány 7. sz. táblázatának a referenciaár és a „Weichert átlagos tényleges ára” közötti különbségekre vonatkozó adatai e tekintetben nem elegendők. Mivel ezek a változások – köztük az időjárási feltételek is – a két szóban forgó árat azonos módon befolyásolják, lehetséges e tényezőt úgy is tekinteni, mint amely semleges és önmagában nem alkalmas a Weichert referenciaárai és tényleges árai közötti összefüggés magyarázatára.

558    Ezenkívül a 2010. április 2‑i gazdasági tanulmány 1., 2. és 7. sz. táblázatának vizsgálata ellentmond a Weichert azon állításának, miszerint a „szélsőséges árkülönbségek inkább általánosak, mint kivételesek”, és azt tükrözi, hogy a referenciaárak és a tényleges árak közötti legjelentősebb különbségek csupán a 2002. év második felétől jelennek meg, vagyis azon időszaktól, amikor a Dole és a Weichert megkezdik eredeti referenciaáraiknak az „Aldi‑ár” bejelentése utáni kiigazítását.

559    A fenti megfontolásokból kitűnik, hogy a beavatkozó téved, amikor azt állítja, hogy a Bizottság semmilyen kapcsolatot nem állapít meg az általánosságban vett tényleges árak és hivatalos árak, illetve konkrétan a beavatkozó hivatalos árai és tényleges árai között, valamint hogy ezzel szemben a Bizottság jogosan állapította meg a referenciaárak – beleértve a beavatkozó referenciaárait – banánágazatban betöltött jelentőségét, rámutatva arra, hogy azok legalábbis jelzésként, tendenciaként vagy útmutatásként szolgáltak a piac számára a banánárak előrejelzett alakulását illetően, és hogy fontosak voltak a banánkereskedelem és az elért árak szemszögéből.

560    Míg a Bizottság azon megállapítása, miszerint bizonyos ügyletekben a tényleges árak közvetlenül kapcsolódtak a referenciaárakhoz, nem alkalmazandó a Weichert helyzetére, ugyanakkor sem a Weichert, sem a felperes nem vitatta e megállapítás relevanciáját a Dole tekintetében.

561    Amint azt a Bizottság jogosan hangsúlyozza, még ha egy vállalkozás számára a referenciaárak nem is voltak olyan fontosak, mint versenytársai – különösen fő versenytársai – számára, ez nem indokolja e vállalkozás olyan megbeszélésekben való részvételét, amelyek e referenciaárak egyeztetését eredményezik (a megtámadott határozat (127) preambulumbekezdése).

562    A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperesnek és a beavatkozónak a referenciaárak relevanciájára vonatkozó érvelése nem alkalmas a megtámadott határozat jogellenességének feltárására, és azt el kell utasítani.

 Az összehangolás és a Weichert piaci magatartása közötti okozati összefüggésről

563    A felperes azt állítja, hogy az összehangolás és a Weichert piaci magatartása között szükséges okozati összefüggésre vonatkozó, Bizottság által kiemelt vélelmet cáfolja az a tény, hogy a felperes kívánságaival ellentétben e vállalkozás stratégiája az volt, hogy mindig a Dole referenciaárával azonos szinten rögzítette referenciaárát, és minden héten csupán annyit tett, hogy a Dole árát követte. E magatartás ténye a megtámadott határozat (104) és (203) preambulumbekezdésének magából a megfogalmazásából kitűnik.

564    Azon tény, hogy a Weichert a felperes szerint minden héten rendszeresen ugyanazt a stratégiát alkalmazta, miközben a Dole‑lal folytatott megbeszélései nem ugyanezen minta szerint zajlottak, hiszen azokra csupán havi egy‑két alkalommal került sor, és azok ritkán érintettek árképzési tényezőket, a felperes szerint kiegészítő bizonyítéka annak a ténynek, hogy e megbeszélések semmilyen hatással nem voltak a Weichert piaci magatartására.

565    Emlékeztetni kell arra, hogy amint az magából az EK 81. cikk (1) bekezdésének szövegéből kitűnik, az összehangolt magatartás fogalma az érintett vállalkozások közötti összehangoláson kívül magában foglalja az ezen összehangolásnak megfelelő piaci magatartást is, és az e két tényező közötti okozati összefüggést. E tekintetben vélelmezni kell – hacsak az érdekelt gazdasági szereplők nem bizonyítják ennek ellenkezőjét –, hogy az összehangolásban részt vevő és a piacon továbbra is tevékeny vállalkozások figyelembe veszik a versenytársaikkal cserélt információkat piaci magatartásuk meghatározása érdekében. Ez még inkább így van abban az esetben, ha az összehangolásra hosszú időn keresztül rendszeresen sor kerül (a fenti 298. pontban hivatkozott Hüls kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 161–163. pontja).

566    Az érintett vállalkozásoknak kell tehát bizonyítaniuk azt, hogy az összehangolás semmilyen módon nem befolyásolta piaci magatartásukat (a fenti 298. pontban hivatkozott Hüls kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 167. pontja).

567    A felperes megjegyzi, hogy a Bizottság kifejezetten megállapította, hogy „az érintett időszakban a Dole és a Del Monte banánjainak referenciaárai ([ez utóbbi banánjait] a Weichert forgalmazta) [szinte] azonosak voltak” (a megtámadott határozat (104) preambulumbekezdése), és hogy „2000[‑től] 2002[‑ig] a Weichert általában azután állapította meg referenciaárát, hogy a Dole referenciaáráról tudomást szerzett, amelyet ez utóbbi ugyanazon csütörtökön reggel állapított meg” (a megtámadott határozat (203) preambulumbekezdése).

568    Amellett, hogy az első idézetből a Dole és a Weichert párhuzamos magatartása tűnik ki, ami inkább utal arra, hogy a versenytársak közötti információcsere tárgyát képező információkat figyelembe vették, mintsem arra, hogy ezeket nem vették figyelembe, meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozatból való második idézet nem alapozhatja meg a felperes állításait, mivel az említett idézetet szövegkörnyezetéből kiragadták.

569    A megtámadott határozat (203) preambulumbekezdése e határozat azon részéhez tartozik, amely a referenciaárakra vonatkozó azon információcserékkel foglalkozik, amelyekre ezen árak megállapítását követően, csütörtök reggelenként került sor, és amelyek a vállalkozások közötti, összejátszásra irányuló megállapodások egyik elemét alkották, mivel arra szolgáltak, hogy az árképzést megelőző megbeszélések keretében zajló információcsere tárgyát képező információk alapján hozott, árrögzítéssel kapcsolatos egyedi döntéseket ellenőrizzék, így tehát nem önálló jogsértésnek, hanem az ugyanazon célt szolgáló eredményt nyomon követő mechanizmusnak minősültek.

570    Miután a megtámadott határozat (198) preambulumbekezdésében álláspontját kifejtette, a Bizottság az azt követő preambulumbekezdésekben felidézi az érintett vállalkozások e tekintetben tett nyilatkozatait.

571    A Bizottság kiemeli, hogy a Weichert a 2006. június 6‑i információkérésre adott válaszában megnevezte azon alkalmazottait, akik a referenciaárakról mind a Dole‑lal, mind a Chiquitával információcserét folytattak (a megtámadott határozat (202) preambulumbekezdése).

572    A megtámadott határozat (203) preambulumbekezdésének szövege a következő:

„A Weichert azt állítja, hogy a felekkel folytatott megbeszélésekre csütörtök reggelente nem valamely előre meghatározott időpontban került sorra, hanem azok általában [9 óra] és dél közötti tetszőleges időpontban zajlottak. 2000[‑től] 2002[‑ig] a Weichert általában azután állapította meg referenciaárát, hogy a Dole referenciaáráról tudomást szerzett, amelyet ez utóbbi ugyanazon csütörtökön reggel állapított meg. Ami a Dole referenciaárára vonatkozó információkat illeti a 2000[‑től] 2002[‑ig] terjedő időszakban, a Weichert kijelenti, hogy ezeket az információkat ügyfelektől, más importőröktől vagy a Dole alkalmazottaitól szerezte. A kifogásközlésre adott válaszában a Weichert azt állítja, hogy ezeket az információkat sokféle forrásból be tudta szerezni. [Ez] nem mond ellent a Bizottság megállapításainak.”

573    Ily módon nyilvánvaló, hogy a felperes által kiemelt idézet a Weichert nyilatkozatait felidéző két mondat közé ékelődik be, és kifejezett utalást tartalmaz egy lábjegyzetre, amely azt rögzíti, hogy ez az idézet megfelel a Weichert 2007. február 5‑i információkérésre adott válaszának.

574    Ezenkívül, miután a Bizottság megjegyezte, hogy „az állandó ítélkezési gyakorlat szerint olyan esetekben, amikor a megbeszélések jövőbeni árképzési politikára vonatkoznak, úgy tekintendő, hogy a résztvevőnek szükségképpen figyelembe kell vennie – közvetlenül vagy közvetve – a szerzett információkat az általa követni kívánt piaci politika meghatározása során”, a Bizottság a megtámadott határozat (233) preambulumbekezdésében kifejezetten azt állította, „hogy egyetlen címzett sem bizonyította, hogy ezeket az információkat referenciaárai megállapítása során nem vette figyelembe”. Hasonlóképpen a Bizottság a megtámadott határozat (268) preambulumbekezdésében világosan kimondta, hogy jóllehet a Weichert nem ismerte el, „hogy referenciaárainak rögzítése során a versenytársaktól szerzett információkat vett figyelembe”, „ilyen elismerésre nem is [volt] szükség”, tekintettel a fent említett ítélkezési gyakorlatra.

575    E körülmények között a megtámadott határozat szövegéből és különösen az említett határozat (104) és (203) preambulumbekezdésének egymással összefüggésben történő értelmezéséből nem vezethető le érvényesen annak semmiféle bizonyítéka, hogy a Weichert minden héten megvárta, hogy tudomást szerezzen a Dole áráról, mielőtt saját referenciaárát ugyanazon a szinten rögzítette, és hogy ennélfogva heti piaci magatartásának meghatározása során nem vette figyelembe a kifogásolt információcserék során szerzett információkat.

576    Ugyanez igaz a felperes azon állítására, amely a Dole és a Weichert között zajló megbeszélések gyakoriságával és az árképzési tényezőket érintő megbeszélések ritkaságával kapcsolatos. Amint ugyanis az a fenti 367. pontban kifejtésre került, a Bizottság különösen az árképzést megelőző kétoldalú megbeszélések rendszeres ismétlődésére tekintettel jogosan állapíthatta meg a megbeszélések olyan sémájának vagy rendszerének létezését, amelyet az érintett vállalkozások szükségleteiknek megfelelően igénybe vehettek. Ez a megállapítás teljes mértékben összeegyeztethető az azon vélelemre vonatkozó ítélkezési gyakorlattal, amely szerint okozati összefüggés van az érintett vállalkozások közötti összehangolás és az ezen összehangolásnak megfelelő piaci magatartás között, amely vélelemre a Bizottság a jelen ügyben hivatkozik.

577    Egyébiránt a felperes semmilyen konkrét és objektív bizonyítékot nem terjesztett elő, amely alkalmas lenne a Weichert állítólagos követő magatartásának bizonyítására.

578    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a felperes az annak vitatására irányuló érvelésében, hogy ő a Weichertre meghatározó befolyást gyakorolt volna, azt állítja, hogy a Weichert stratégiája az volt, hogy nagy mennyiségeket értékesítsen valamennyi engedélyének felhasználása érdekében, és ebből következően hivatalos árát mindig azt követően rögzítette, hogy a Dole már rögzítette a magáét, és ugyanazon a szinten rögzítette, amelyen a Dole, miközben a felperes stratégiája arra irányult, hogy prémiumárat és a Chiquitáéhoz közelebb álló referenciaárat érjen el, ami még a piac többi szereplője előtt is ismert volt.

579    Állításainak alátámasztása végett a felperes hivatkozik a Weichert nyilatkozataira – így a megtámadott határozat (203) preambulumbekezdésében említettekre, amelyeket a fenti 572. pont idéz –, valamint a Chiquita és a Dole által a Bizottság információkéréseire válaszul tett nyilatkozatokra.

580    A Chiquita mindössze azt állította, hogy „[a] következő hét áraira vonatkozó beszélgetések folyamán a Dole néha utalt a Del Monte áraira”, kitért ugyanakkor arra, hogy „a Del Monte ára a Chiquita számára nem volt fontos, mivel ebben az időben a Dole és a Del Monte árai minden héten azonosak voltak”, és hangsúlyozta, hogy „a Dole azt állította, hogy az ágazatban köztudott volt, hogy a Del Monte a Dole hivatalos árait a saját hivatalos árai szempontjából viszonyítási pontnak tekintette”. E nyilatkozatok azonban nem elegendőek a felperes azon állításainak megalapozásához, amelyek szerint a Weichert minden héten megvárta, hogy tudomást szerezzen a Dole áráról, mielőtt saját referenciaárát ugyanazon a szinten rögzítette volna.

581    Ily módon nyilvánvaló, hogy a felperesnek nem sikerült bizonyítania, hogy a kifogásolt összehangolás semmilyen módon nem befolyásolta a Weichert piaci magatartását, és nyilvánvaló, hogy kapcsolódó állításait, amelyek a referenciaárakra vonatkozó információcserék felperes általi elemzését illető bizottsági álláspont „gyengítésére” vonatkoznak, szintén el kell utasítani.

582    Végül hangsúlyozni kell, hogy a felperes állításaival ellentétben a Bizottság „alapvetően” nem a jogellenes összehangolás és piaci magatartás közötti okozati összefüggés ezen vélelmére támaszkodott a versenyellenes célú összehangolt magatartás létezésének jelen ügyben történő bizonyítása során, mivel e következtetés a kifogásolt megbeszélések jellemzőinek, valamint azok jogi és gazdasági hátterének értékelésén alapult, az ítélkezési gyakorlatban foglalt követelményeknek megfelelően.

583    A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a Bizottság jogilag megkövetelt módon bizonyította, hogy a Dole és a Weichert olyan, árképzést megelőző megbeszéléseket folytattak, amelyek során megvitatták a banán árát meghatározó, a következő hétre vonatkozó referenciaárak megállapítása szempontjából releváns tényezőket, valamint megvitatták, illetve nyilvánosságra hozták az ártendenciákat, és útmutatást adtak a következő hétre vonatkozó referenciaárak tekintetében.

584    Az árképzést megelőző megbeszélések révén a Dole és a Weichert, amelyek a legfőbb banánszállítók közé tartoztak, egyeztették a referenciaáraik meghatározását, ahelyett hogy azokat önállóan határozták volna meg. E kétoldalú megbeszélések során az érintett vállalkozások felfedték az általuk követni szándékozott irányvonalat, ami legalábbis lehetővé tette a résztvevők számára a versenytársak jövőbeni magatartásának értékelését a referenciaárak megállapítását illetően, továbbá lehetővé tette, hogy előre vetítsék a versenytársak által követni kívánt irányvonalat. E megbeszélések csökkentették tehát a versenytársak referenciaárral kapcsolatos jövőbeni döntéseit övező bizonytalanságot, és ennek következményeképpen korlátozták a vállalkozások közötti versenyt.

585    A Bizottság tehát jogosan állapította meg, hogy a Dole és a Weichert közötti árképzést megelőző megbeszélések árrögzítésre vonatkoztak, és összehangolt magatartás alapjául szolgáltak, melynek célja a verseny korlátozása volt az EK 81. cikk értelmében.

 Az egységes jogsértésről

586    A beavatkozó által támogatott felperes azt állítja, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, amikor egységes és folyamatos jogsértés létezését állapította meg, mégpedig azért, mert a Bizottság egyrészt elismeri, hogy a Weichert nem tudott a Dole és a Chiquita közötti megbeszélésekről és azokat nem is láthatta előre, másrészt pedig a Weichertet csupán a jogsértés azon részéért nyilvánítja felelősnek, amelyben az részt vett, ami nem egyeztethető össze az egységes és folyamatos jogsértésként való minősítéssel.

587    Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság kimondta, hogy az a vállalkozás, amely egy egységes és összetett jogsértésben saját magatartása révén vett részt, amely magatartás az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében vett versenyellenes célú megállapodás vagy összehangolt magatartás fogalmába tartozik, és amely a jogsértés egészének megvalósításához való hozzájárulásra irányult, az említett jogsértésben való részvételének teljes időszakát illetően felelősségre vonható azon magatartásokért is, amelyeket ugyanezen jogsértés keretében más vállalkozások tanúsítottak (a fenti 296. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 203. pontja).

588    Ily módon nyilvánvaló, hogy az egységes jogsértés fogalma kapcsolódhat megállapodásokban, összehangolt magatartásokban, illetve a vállalkozások társulásainak döntéseiben megnyilvánuló versenyellenes magatartás jogi minősítéséhez, de úgyszintén a versenyjog megsértésért való felelősség személyes jellegéhez is (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑101/05. és T‑111/05. sz., BASF és UCB kontra Bizottság egyesített ügyekben 2007. december 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., II‑4949. o.] 159. és 160. pontját).

589    A Bizottság értékelésének megalapozottságát tehát a két elemre vonatkozóan, vagyis az érintett vállalkozások tényleges magatartásaira, és e vállalkozásoknak az említett magatartásokért való felelősségére vonatkozóan kell megvizsgálni.

 A kifogásolt magatartásokról

590    Ami az érintett vállalkozások tényleges magatartásainak figyelembevételére vonatkozó objektív tényezőt illeti, rá kell mutatni arra, hogy az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértése nemcsak elszigetelt cselekmény eredménye lehet, hanem cselekmények sorozatának, vagy akár folyamatos magatartásnak az eredménye is. Ez az értelmezés nem vitatható azon az alapon, hogy e cselekmények sorozatának vagy e folyamatos magatartásnak egy vagy több eleme önmagában és elszigetelten is az említett rendelkezés megsértésének minősülhet (a fenti 296. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 81. pontja, valamint a fenti 371. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 258. pontja).

591    Hangsúlyozni kell, hogy az egységes megállapodás, illetve egységes jogsértés fogalma az azonos versenyellenes gazdasági célra törekvő különböző felek által tanúsított magatartások együttesét feltételezi (a Törvényszék T‑1/89. sz., Rhône‑Poulenc kontra Bizottság ügyben 1991. október 24‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., II‑867. o.] 125. és 126. pontja, valamint a fenti 416. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 3699. pontja). Az a tény, hogy a különböző cselekmények – azonos, a közös piacon belüli versenyt torzító céljuk alapján – „átfogó terv” keretébe illeszkednek, meghatározó az egységes jogsértés létezésének megállapítása szempontjából (lásd ebben az értelemben a fenti 371. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 258. és 260. pontját).

592    A jelen ügyben a Bizottság kifejtette, hogy minden, árképzést megelőző kétoldalú megbeszélés – mind a Dole és a Chiquita, mind pedig a Dole és a Weichert között sorra kerülők – csökkentette a referenciaárak jövőbeni megállapítására vonatkozó bizonytalanságot, az árak rögzítésével függött össze, és ugyanazon egységes gazdasági célra irányult, nevezetesen az észak‑európai banánárak szokásos alakulásának torzítására. A Bizottság azt állította, hogy a referenciaárakra vonatkozó információcserék, amelyek az érintett vállalkozások számára lehetővé tették egymás árképzési döntéseinek nyomon követését, hozzájárultak ugyanezen egységes gazdasági cél eléréséhez (a megtámadott határozat (247) preambulumbekezdése).

593    A Bizottság nem csupán az azonos versenyellenes cél létezését állapította meg, hanem azt is bizonyította, hogy a Dole és a Chiquita, valamint a Dole és a Weichert közötti kétoldalú megbeszélések egymáshoz kapcsolódtak és egymást kiegészítették (lásd ebben az értelemben a fenti 588. pontban hivatkozott BASF és UCB kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 181. pontját).

594    Egyrészt a Bizottság kitért arra, hogy valamennyi árképzést megelőző kétoldalú megbeszélés ugyanolyan mintát követett. Szerinte e megbeszélések hasonló tartalma, azon tény, miszerint ezekben rendszeresen ugyanazon személyek vettek részt, az időzítést és a megbeszélések módját illetően szinte azonos modus operandival, és azon tény, hogy ezek ugyanolyan hosszú időn keresztül folytatódtak, olyan kommunikációs mechanizmust tükröz, amely a jogsértés egységességét bizonyítja (a megtámadott határozat (249) preambulumbekezdése).

595    E tekintetben fontos hangsúlyozni a jelen ügy sajátos körülményeit, amennyiben a jogsértő magatartás két olyan kétoldalú információcseréből áll, amelyek mindegyikében ugyanaz a gazdasági szereplő, nevezetesen a Dole, működött közre. Azon állítás, miszerint a Dole és a Weichert közötti megbeszéléseket külön jogsértésnek kellene tekinteni, nem összeegyeztethető azon objektív megállapítással, hogy a Dole az átfogó kartellben vett részt egyebek mellett azáltal – azáltal viszont feltétlenül –, hogy a Weicherttel kétoldalú megbeszéléseket folytatott.

596    A Bizottság azzal is érvelt, hogy a referenciaárakra vonatkozó információcserék a kétoldalú megbeszélésekéhez hasonló koherens mintát követtek (a megtámadott határozat (249) preambulumbekezdése), és nem vitatott, hogy a Weichert csütörtök reggelente a referenciaáraira vonatkozóan mind a Dole‑lal, mind a Chiquitával folytatott információcserét (a megtámadott határozat (200) és (202) preambulumbekezdése).

597    Az a tény, hogy a referenciaárakra vonatkozóan csütörtök reggelente sorra kerülő információcseréket a Bizottság nem tekintette az EK 81. cikkbe ütköző külön jogsértésnek, nem zárta ki azt – a beavatkozó állításaival ellentétben –, hogy a Bizottság ezeket a kartell működését megkönnyítő mechanizmusként vegye figyelembe, és ez alapján a jelen ügyben egységes jogsértést állapítson meg.

598    Másrészt a Bizottság hangsúlyozta, hogy a Chiquita, a Dole és a Weichert Észak‑Európában a banánellátás fő szereplői közé tartoznak. A Bizottság azzal érvelt, hogy az összejátszásra irányuló magatartások az érintett vállalkozások referenciaáraira vonatkozó árrögzítéssel voltak kapcsolatban, és hogy ennélfogva az általános versenyellenes magatartás ugyanazon jogsértést valósította meg, és hogy erőltetett lenne egy ilyen általános folyamatos magatartást, vagy magatartások sorozatát felosztani oly módon, hogy azok elkülönülő jogsértések sorozatának minősüljenek – attól függetlenül is, hogy minden egyes árképzést megelőző megbeszélésnek versenyellenes célja volt, amelyeket egyetlen célkitűzés jellemzett –, miközben ezek egyetlen gazdasági célra irányuló, egységes jogsértést valósítottak meg (a megtámadott határozat (247) és (248) preambulumbekezdése).

599    Ily módon meg kell állapítani, hogy a Dole és a Chiquita között zajló, árképzést megelőző kétoldalú megbeszélések, valamint a Dole és a Weichert között zajló, árképzést megelőző kétoldalú megbeszélések valóban azonos célra irányultak (lásd ebben az értelemben a fenti 416. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 3705. pontját).

600    E körülmények között a Bizottság a megtámadott határozat (251) preambulumbekezdésében jogosan juthatott arra a következtetésre, hogy valamennyi összejátszásra irányuló magatartás egyazon folyamatos jogsértést valósított meg, amely egységes gazdasági célra, mégpedig a Közösségen belüli verseny EK 81. cikk szerinti korlátozására irányult.

601    E következtetést nem kérdőjelezheti meg a felperes azon állítása, miszerint a Weichert nem volt versenytársa a Chiquitának azon termék vonatkozásában, amellyel kapcsolatban a Weichert információkat közölt a Dole‑lal.

602    A felperes azt állítja, hogy a Chiquita referenciaárai a sárga banánra vonatkoznak, vagyis figyelembe veszik az érlelési költségeket, míg a Weichert és a Dole referenciaárai az éretlen zöld banánra vonatkozó, úgynevezett „zöld” árak, amely banánt csupán másfél héttel később fogják sárga banánként forgalomba hozni. Állításainak alátámasztása végett a felperes az érleléssel foglalkozó forgalmazó, az Atlanta egyik alkalmazottja által 2003. január 2‑án a Chiquita egyik alkalmazottjának küldött elektronikus levél tartalmára hivatkozik, amely levél a következőképpen szól:

„Bár tudom, hogy a Chiquita az elmúlt két hétben mindig követte a Dole által meghatározott (nevezetesen csökkenő) árat, ebben az esetben a Dole ajánlása nem volt követhető és követendő. A Chiquita által meghatározott ár ugyanis egy sárga referenciaár, amely a következő hét hétfőjének szállításaira alkalmazandó. A Dole referenciaára azonban, amelyet eredetileg 0,50 euróval emeltek ma reggel, egy zöld referenciaár, amely csak két hét múlva, és nem előbb lesz sárga.”

603    A felperes ezen érvelése nem fogadható el, mivel nem bizonyított és téves előfeltételezésen alapul, mely szerint a zöld és a sárga banán két teljesen eltérő termék, mely két külön piacra tartozik, mely piacokon egyfelől a Weichert és a Dole, másfelől a Chiquita kizárólagosan tevékenykedik.

604    Az érintett vállalkozások által az információkérésekre és a kifogásközlésre adott válaszok fényében a Bizottság a megtámadott határozatban egyértelműen a friss banánt határozta meg szóban forgó ágazatként és különösen szóban forgó termékként, amit már az említett kifogásközlésben is megjelölt, és kijelentette, hogy az éretlen (zöld) banánra és az érett (sárga) banánra egyaránt vonatkozik a megtámadott határozat (a megtámadott határozat (4) preambulumbekezdése).

605    A Bizottság azt állította, hogy a banán, amelyet zölden adtak fel, zölden érkezett a kikötőkbe, és azt érlelni kellett ahhoz, hogy fogyaszthatóvá váljon. A banánt vagy közvetlenül a vevőhöz szállították (zöld banán), vagy érlelték, majd hozzávetőleg egy héttel később szállították (sárga banán), ami azt jelentette, hogy az érlelést megszervezhette a vevő, vagy végezhette az importőr maga vagy más az importőr nevében. Az importőrök ügyfelei általában érleléssel foglalkozó társaságok vagy kiskereskedelmi láncok voltak (a megtámadott határozat (34) preambulumbekezdése). A Bizottság szerint a Chiquita, a Dole és a Weichert minden héten, jelen esetben csütörtök reggel, meghatározták referenciaárukat, és erről tájékoztatták ügyfeleiket (a megtámadott határozat (34) és (104) preambulumbekezdése). A „referenciaár” kifejezés általában a zöld banánra vonatkozó referenciaárra utalt (zöld ajánlat). A sárga banánra vonatkozó referenciaár (sárga ajánlat) általában az érlelési díj összegével növelt zöld ajánlattal egyezett meg (a megtámadott határozat (104) preambulumbekezdése), a zöld banánra vonatkozó referenciaár meghatározta ekképpen a sárga banánra vonatkozó referenciaárat (a megtámadott határozat (287) preambulumbekezdése).

606    Meg kell állapítani, hogy a felperes és a beavatkozó a jelen eljárásban egyáltalán nem terjesztett elő olyan bizonyítékot, amely alkalmas lenne a Bizottság azon megállapításainak cáfolására, amelyek a banánpiac ily módon leírt működésére vonatkoznak.

607    Először is a felperes megelégszik azzal, hogy minden indokolás nélkül azt állítja, hogy a Weichert kizárólag zöld banánt forgalmazott. Érvelése még belső ellentmondást is tartalmaz annyiban, hogy azt állítja, a Chiquita a Dole‑lal a sárga banán tárgyában folytatott megbeszéléseket és osztott meg információkat, miközben kijelenti, hogy a Dole‑nak, akárcsak a Weichertnek, csak zöld banánra vonatkozó referenciaárai voltak.

608    Nem vitatott, hogy a Dole a német leányvállalata révén zöld banánt adott el saját érlelési lehetőséggel rendelkező német kiskereskedőknek, illetve érleléssel foglalkozó európai társaságoknak (a megtámadott határozat (12) preambulumbekezdése).

609    Tevékenységének a közigazgatási eljárás során történő ismertetésekor a Chiquita úgy nyilatkozott, hogy „Európában a gyümölcsöket vagy érleléssel foglalkozó nagykereskedők számára, mint amilyen az Atlanta (Németország), vagy közvetlenül a (saját érlelést végző) kiskereskedők számára forgalmazzák”, ami zöld banán értékesítésének felel meg (13. sz. társasági nyilatkozat, I. 3. melléklet).

610    Márpedig a Dole és a Chiquita referenciaáruk jelentőségére vonatkozó, okirati bizonyítékokkal megerősített nyilatkozatai, valamint a megbeszéléseik tartalmáról adott ismertetésük (lásd a megtámadott határozat (104) és (140)–(143) preambulumbekezdését), olyan helyzetet tükröznek, amelyben két vállalkozás tökéletes kölcsönös egyetértésben az észak‑európai régióra vonatkozóan a zöld banán áráról kommunikált egymással.

611    A Chiquita 2001. április 30‑i belső elektronikus levele, amelyre a megtámadott határozat (107) preambulumbekezdése hivatkozik, a zöld banán e vállalkozás általi értékesítésének tényét bizonyítja. E levél így szól:

„Bizonyított, hogy amint [a Dole, a Del Monte és a Tuca] elérik a 36,00 DEM árat, ügyfeleik (kiskereskedők) ellenállnak, mivel ilyen kínálati szinten a fogyasztói árnak át kell lépnie a 3,00 DEM/kg határt. Semmi kétség afelől, hogy e »jelenség« egy bizonyos ideig érinteni fog minket. [Ez] azt jelenti, hogy a kínálati plafonunk 40,00 DEM lesz (zöld ajánlat).”

612    A felperes ezenkívül sem a válaszban, sem a tárgyaláson nem fogalmazott meg semmilyen kifogást a Bizottság azon állításával szemben, hogy a Chiquita árakra vonatkozó belső beszámolói, amelyek a vizsgálati aktában szerepelnek, amely aktába a Del Monte betekinthetett, azt mutatták, hogy a Chiquita a jogsértés időszakában zöld referenciaárral rendelkezett.

613    Másodszor az iratokból kitűnik, hogy a zöld banán referenciaára meghatározó a sárga banán referenciaára szempontjából.

614    A Bizottság az ellenkérelmében emlékeztetett a Weichert azon nyilatkozataira, amelyeket a 2006. február 10‑i információkérésre válaszul tett, és amelyekben kifejtette, hogy „[a] sárga banán árát a zöld átlagár alapján [határozták meg], amelyet érlelési pótdíjjal, és bizonyos esetekben szállítási pótdíjjal növeltek”.

615    A Del Monte szintén elismerte a közigazgatási eljárás folyamán a sárga árak és a zöld árak közötti kapcsolatot. Ennek megfelelően kifejtette, hogy a gyakorlatban a sárga banán árát az „Aldi‑ár” határozza meg, amely olyan zöld ár, amelyhez hozzáadódik az érlelés, az árukezelés és a szállítás díja, amelynek összege az utóbbi években stabilan 3,07 euró volt. A Del Monte a következővel egészítette ezt ki:

„Az érleléssel foglalkozó társaságok, amikor más ügyfeleknek sárga banánt adnak el, egyedileg alkudják ki ezt az összeget az érlelés, árukezelés és szállítás költségeivel növelt zöld ár alapján. A standard Aldi‑ár itt is viszonyítási pontként szolgál.”

616    Azon túl, hogy a sárga referenciaár összetételét illetően kifejezett kifogást fogalmazott meg, a Del Monte a tárgyaláson megerősítette, hogy amikor egy érleléssel foglalkozó társaság a kiskereskedőtől kért árat kiszámítja, figyelembe veszi többek között azt az árat, amelyet ő a zöld banán megvételekor fizetett, és hogy ennélfogva bizonyos kapcsolat áll fenn az egy adott héten értékesített zöld banán, és az egy héttel később egy másik gazdasági szereplő által sárgaként újraértékesített ugyanazon banán között.

617    Harmadszor a felperes további magyarázat nélkül kijelenti, hogy a Weichert és a Dole által forgalmazott zöld banánt „csupán másfél héttel később” a Chiquita által értékesített „sárga banánként” hozták forgalomba.

618    A 2003. január 2‑i elektronikus levél puszta benyújtása önmagában nem elegendő a felperes által beadványaiban sugallt azon rendszeres időbeli eltolódás létezésének megállapításához, amely a Dole és a Weichert banánjainak forgalmazási folyamata, illetve a Chiquita banánjainak forgalmazási folyamata között állna fenn, e vállalkozások tevékenységének egymástól való időbeli elkülönülését eredményezve.

619    Az említett elektronikus levélben leírt helyzet szükségszerűen olyan egyedi időbeli sémába illeszkedik, amely egy termék, a friss banán, heti ciklusokban szerveződő piacát jellemzi, amint azt a Bizottság a megtámadott határozat (33) preambulumbekezdésében hangsúlyozta, és ezt a többi fél nem cáfolta.

620    A Chiquita (13. sz. társasági nyilatkozat, I. 3. melléklet) a banán forgalmazásának háromhetes ciklusú időrendjét írja le, amelyben az első hét csütörtökén történik a referenciaárak rögzítése és az ügyfelekkel való közlése, a második hét elején vagy olykor az első hét végén kerül sor a hajók európai kikötőkbe történő érkezésére, a banán kirakodására és érlelőközpontokba történő szállítására, majd a harmadik hét elején, illetve olykor a második hét végén a sárga banán kiskereskedők részére történő értékesítésére.

621    Ez az ütemezés megfelel a Bizottság által a megtámadott határozat (34) preambulumbekezdésében tett megállapításnak, mely szerint a banánt vagy közvetlenül a vevőhöz szállították, a zöld banán esetében, vagy érlelték, majd hozzávetőleg egy héttel később szállították a vevőhöz, a sárga banán esetében, mely megfogalmazás összefoglalja a forgalmazási folyamatot, és kiemeli, hogy a valamennyi banánra érvényes érlelési idő tulajdonképpen nem csökkenthető.

622    Az érlelési folyamat egységességére vonatkozó ezen objektív megállapítás teljes mértékben kizárja annak lehetőségét, hogy a Dole és a Weichert tevékenységei a Chiquita tevékenységeitől időben teljesen elkülönüljenek.

623    A Del Monte a kifogásközlésre adott válaszban azt állította, hogy az említett folyamat ideális időtartama 5–6 nap, és azt legfeljebb 8 napra lehet lassítani. Hozzátette, hogy az érlelési folyamat nem „elég rugalmas ahhoz, hogy lehetővé tegye, hogy egy olyan gyümölcsöt, amelynek sárga banánként való eladását a B hétre irányozzák elő, az A vagy a C héten adjanak el sárga banánként” (A. 5. melléklet). Egy információkérésre adott válaszban a Weichert kitért arra, hogy figyelembe véve a banán rendkívül romlandó mivoltát és azt a tényt, hogy minden héten új banánszállítmány érkezik, az importőrök kénytelenek a banánt gyorsan, annak Európába érkezése előtt eladni (I. 6. melléklet).

624    A banánforgalmazás és az érlelési folyamat időbeli sémájára vonatkozó ezen megfontolásokat együtt kell tekinteni azokkal a különböző banánértékesítési módszerekkel, amelyeket a Bizottság a megtámadott határozat (34) preambulumbekezdésében említ, amelyben utal arra, hogy az érlelést végezheti az importőr, vagy az ő nevében más, illetve szervezheti a vevő is.

625    Az importőr sárga vagy zöld árra hivatkozása e körülmények között attól függ, hogy miként szervezi meg a banán eladását: amennyiben zölden értékesíti érleléssel foglalkozó társaságok vagy olyan kiskereskedők számára, akik maguk vállalják a gyümölcsök érlelését, zöld referenciaárat jelöl meg; míg ha maga szervezi meg az érlelést egy külső társaság bevonásával, vagy maga végzi a leányvállalatai vagy kapcsolt vállalkozásai létesítményeiben, majd a kiskereskedőknek éretten adja el a banánokat, sárga referenciaárat jelöl meg.

626    A 2003. január 2‑i elektronikus levél olyan helyzetet ír le, amelyben a Chiquita a gyümölcsöket úgy értékesíti, hogy az érlelést az érleléssel foglalkozó forgalmazó, az Atlanta révén szervezi meg, amelynek a Chiquitával meglévő kötelékei ezen elektronikus levélnek magából a megfogalmazásából kitűnnek.

627    Az elektronikus levél szerzője az Atlanta által forgalmazott, Chiquita márkájú banán sárga referenciaárának emelkedésére hivatkozik – mely árat a második hét csütörtökén állapították meg és jelentették be az érlelés alatt álló gyümölcsök vonatkozásában, melyek a második hét hétfőjén érkeztek zölden, és melyeket a harmadik hét elején kellett sárgán leszállítani –, amely áremelésre a Dole zöld banánra vonatkozó referenciaárának emelkedését követően került sor, mely utóbbi árat szintén a második hét csütörtökén állapították meg és jelentették be az úton lévő gyümölcsök vonatkozásában, amelyek várhatóan a harmadik hét hétfőjén érkeznek zölden, és két héttel később, a negyedik hét elején szállítják le azokat sárgán.

628    Az ekképpen leírt helyzetet nem elszigetelten kell értékelni, hanem a folyamatosan működő piac keretében kell vizsgálni, ahol minden hét elején zöld banán érkezik az észak‑európai kikötőkbe, mely ezt követően érlelőközpontokba kerül, közel azonos egyhetes időtartamra, majd Dole, Del Monte és Chiquita márkájú sárga banánként kerül forgalomba. Mind a Dole és a Del Monte, mind a Chiquita márkájú banán először zöld, aztán pedig sárga lesz az érlelést követően, és mielőtt ugyanazon élelmiszeráruházak vagy más kiskereskedők pultjain a végső fogyasztók számára az egész évben elérhetővé válna, mégpedig ugyanazon időbeli séma alapján.

629    Ekképpen az Atlanta alkalmazottjának elektronikus levelében említett Chiquita márkájú sárga banán az észak‑európai kikötőkbe a második hét elején érkezett zöldbanánszállítmány részét képezte, melyre vonatkozóan a zöld árat az első hét csütörtökén állapították meg. Ugyanezen időbeli körülmények között érkezett a Dole márkájú zöld banán, és került sor a rá vonatkozó referenciaár megállapítására.

630    Ezen banán összességét arra szánták, hogy fogyasztás céljából ugyanazon időszakon belül kerüljenek forgalomba, azaz hozzávetőleg egy héttel – a különféle módozatok szerint – a kirakodásukat és érlelőközpontokba kerülésüket követően, tehát a harmadik hét elején.

631    Ez utóbbi megállapítás az Atlanta alkalmazottjának egy másik megjegyzésével összefüggésben értelmezendő.

632    2003. január 2‑i elektronikus levelében az Atlanta említett alkalmazottja kifogásolja az ügyfeleknek már bejelentett sárga referenciaár emelését. Kiemeli, hogy e döntés kereskedelmi hiba, mivel „a piacon nőtt az árkülönbség”, és „nehezebb lesz a Chiquitának ügyfeleket szerezni és megtartani az elkövetkező héten”.

633    E nyilatkozat a különböző márkával ellátott banánok közötti árkülönbség jelentőségének kérdésén kívül igazolja, hogy a harmadik hét folyamán léteznek versengő ajánlatok a sárga banánra vonatkozóan. Ugyanebben az időben kerülnek a kiskereskedelmi piacra a Dole és a Del Monte márkájú banánok, melyek a második hét elején érkeztek a kikötőkbe, és melyeket az érleléssel foglalkozó társaságok, az önálló társaságok vagy e vállalkozások leányvállalatai sárgán forgalmaznak.

634    A felperes által hivatkozott dokumentum vizsgálatából következő ezen időrendi megfontolásokat ki kell egészíteni, és emlékeztetni kell arra, hogy a banánszállítmány forgalmazásának első lépése az adott héten az volt, hogy valamennyi importőr ugyanazon a napon, csütörtökön megállapította a zöld árat, mely egyszerre jelentette az érleléssel foglalkozó forgalmazóknak és a gyümölcsök érlelését maguk végző kiskereskedőknek tett, zöld banánra vonatkozó ajánlatot, és a kiskereskedő ügyfeleknek bejelentett sárga ár alapját.

635    Végül rá lehet mutatni arra, hogy a szóban forgó elektronikus levél megerősíti a Chiquita tevékenységének sokféleségét is, valamint azt is, hogy a Chiquitának is van zöld ajánlata. Az Atlanta alkalmazottja így előadja, hogy a Dole referenciaára emelésének esetére vonatkozó kifogása nem áll fent az ár csökkenésének esetében. Kifejti, hogy az árcsökkenések mindig érvényesek a „következő héten zölden érkező” gyümölcsökön kívül a már érlelés alatt álló gyümölcsökre is.

636    A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperes azon érvelését, miszerint a Weichert nem volt versenytársa a Chiquitának, amely helyzet kizárná a kifogásolt magatartások egységes jogsértésként való minősítését, el kell utasítani.

 A szubjektív tényezőről

637    A vállalkozások felelősségének kérdését illetően emlékeztetni kell arra, hogy amennyiben az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértése a közös piacon belüli verseny torzítására irányuló azonos cél alapján „átfogó terv” keretébe illeszkedő cselekmények sorozatából, illetve folyamatos magatartásból következik, a Bizottság az e cselekmények miatti felelősséget jogszerűen róhatja fel az összességében figyelembe vett jogsértésben való részvétel alapján (a fenti 371. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 258. pontja), abban az esetben is, ha bizonyított, hogy az érintett vállalkozás a jogsértésnek közvetlenül csak egy vagy néhány alkotóelemében vett részt (a fenti 588. pontban hivatkozott BASF és UCB kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 161. pontja).

638    Az egységes és folyamatos jogsértés létezése nem jelenti szükségképpen azt, hogy ha valamely vállalkozás a jogsértés egy vagy néhány ágában részt vesz, az a jogsértés egészéért felelősségre vonható.

639    A közreműködő vállalkozások esetében egyenként tekintve fennálló szubjektív tényező bizonyítékát illetően a Bizottságnak kell bizonyítania azt, hogy az említett vállalkozás saját magatartásával hozzá kívánt járulni a valamennyi résztvevő által támogatott közös célokhoz, és tudomása volt a más vállalkozások által azonos célok elérése végett tervezett vagy megvalósított tényleges magatartásról, illetve azt, hogy e magatartást ésszerűen előre láthatta, és kész volt ennek kockázatát elfogadni (a fenti 296. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 87. pontja, valamint a fenti 371. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 291. pontja).

640    A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat 1. cikke a címzett vállalkozásokkal – így a Weicherttel – szemben azt a kifogást fogalmazza meg, hogy azok különböző időszakokban a banán referenciaárainak egyeztetésében álló összehangolt magatartásban vettek részt, a jogsértés pedig Ausztriára, Belgiumra, Dániára, Finnországra, Németországra, Luxemburgra, Hollandiára és Svédországra terjedt ki.

641    Amennyiben e megfogalmazás úgy értelmezhető, hogy a Bizottság minden egyes közreműködő vállalkozást a jogsértés egészéért, annak minden alkotóelemét tekintve, kívánt felelősségre vonni, ezt az értelmezést a megtámadott határozat indokolása nem erősíti meg.

642    A Bizottság a megtámadott határozat (252)–(257) preambulumbekezdésében megvizsgálta a Chiquitának és a Weichertnek az egységes és folyamatos jogsértésért való felelősségre vonását, szem előtt tartva, hogy a Dole velük megbeszéléseket folytatott.

643    A Bizottság azt állította, hogy bár a Chiquita tudott a Dole és a Weichert közötti, összejátszásra irányuló megállapodásokról, vagy legalábbis azokat előre látta, kész volt ezek kockázatát elfogadni, valamint a kartell egészét érintő magatartásról és annak közös céljáról tudomása volt, vagy azt ésszerűen előre láthatta volna, a Bizottság nem rendelkezett elegendő bizonyítékkal ahhoz, hogy azt a következtetést vonja le, hogy a Weichert tudott a Chiquita és a Dole közötti, árképzést megelőző megbeszélésekről, illetve hogy azt bizonyítsa, hogy a Weichert ezek megtörténtét ésszerűen előre láthatta volna (a megtámadott határozat (253)–(255) preambulumbekezdése).

644    Elemzésének végén a Bizottság a következő következtetésre jutott (a megtámadott határozat (258) preambulumbekezdése):

„[A] Bizottság megállapítja, hogy a jelen határozat 4. fejezetében ismertetett valamennyi összejátszásra irányuló megállapodás egységes és folyamatos jogsértést alkot, amelynek célja az EK 81. cikk értelmében a Közösségen belüli verseny korlátozása. A Chiquita és a Dole az egységes és folyamatos jogsértés egészéért felelős, míg a Weichert a Bizottság rendelkezésére álló bizonyítékok alapján csupán a jogsértés azon részéért felelős, amelyben részt vett, nevezetesen a jogsértés azon részéért, amely a Dole‑lal létrejött, összejátszásra irányuló megállapodásokkal kapcsolatos.”

645    Emlékeztetni kell arra, hogy valamely jogi aktus rendelkező része elválaszthatatlan annak indokolásától, abban az értelemben, hogy a jogi aktust – amennyiben az szükséges – az elfogadásához vezető okok figyelembevételével kell értelmezni (a Bíróság C‑355/95. P. sz., TWD kontra Bizottság ügyben 1997. május 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., I‑2549. o.] 21. pontja).

646    Figyelembe véve a megtámadott határozat (258) preambulumbekezdésének egyértelmű fogalmazását, a megtámadott határozatot – amint a Bizottság a tárgyaláson előadta – úgy kell értelmezni, hogy az a Weichertet nem teszi a jogsértés egészéért felelőssé, míg a Dole‑t és a Chiquitát igen.

647    E körülmények között, továbbá ellentétben a felperes és a beavatkozó állításaival, a Bizottság nem alkalmazta tévesen az egységes jogsértés ítélkezési gyakorlat általi értelmezés szerinti fogalmát.

648    E tekintetben arra is emlékeztetni kell, hogy az a tény, hogy valamely vállalkozás – ahogyan a jelen ügyben a Weichertből és a Del Montéból álló vállalkozás – nem vett részt a kartell összes összetevő elemében, vagy amely részeiben részt vett, azokban kis szerepet játszott, nem releváns a neki felrótt jogsértés megállapítása szempontjából. Az ilyen tényezőt csupán a jogsértés súlyának értékelésénél, illetve adott esetben a bírság megállapításánál lehet figyelembe venni (a fenti 371. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 86. és 292. pontja).

649    Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság enyhítő körülmények címén a Weichertet a bírság alapösszegének 10%‑os csökkentésében részesítette azért, mert e vállalkozás nem tudott a Chiquita és a Dole között zajló, árképzést megelőző megbeszélésekről, illetve azokat ésszerűen nem láthatta előre (a megtámadott határozat (476) preambulumbekezdése).

650    Ebből következik, hogy a fenti 586. pontban említett kifogást el kell utasítani.

651    E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Bizottságnak sem az EK 81. cikk, sem az EK 253. cikk semmiféle megsértése nem róható fel.

2.     A védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapról

 A bizonyítékok közlésének elmulasztásáról

652    A felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság nem volt hajlandó közölni vele más vállalkozások kifogásközlésre adott válaszát, és hogy a releváns bizonyítékokhoz való hozzáférése biztosításának e megtagadása olyan helyzetbe hozta, amely nem tette lehetővé számára, hogy a Bizottság megállapításaival szemben megfelelően védekezzen, amely megállapítások szerint egyrészt a felperes a Weichertre meghatározó befolyást gyakorolt, másrészt a Weichert megsértette az EK 81. cikket.

653    Nem vitatott, hogy miután az érintett vállalkozások számára 2007. július 30‑án lehetővé tették az aktába való betekintést, a felperes 2008. június 27‑én különböző dokumentumokba és különösen „a többi fél kifogásközlésre adott válaszába” való betekintés iránti kérelmet terjesztett elő, amelyet a Bizottság a 2008. július 17‑i levéélben utasított el. A felperes a meghallgatási tisztviselő részére 2008. augusztus 21‑én küldött levelében ismét előterjesztette kérelmét, amelyet e tisztviselő 2008. szeptember 5‑én elutasított, majd a felperes 2008. szeptember 26‑án e tisztviselőt arra hívta fel, hogy vizsgálja felül határozatát, e kérelme pedig 2008. október 6‑án ismét elutasításra került.

 A jogvesztésről

654    A Bizottság azt állítja, hogy a felperes által megfogalmazott betekintés iránti kérelem nem volt elég pontos, amennyiben nem hivatkozott konkrétan az állítólagos „mentő” bizonyítékokra vonatkozóan a Dole válaszára, sem a Weichert válaszát nem említette, és hogy ha az ilyen kérelem közigazgatási eljárás során történő benyújtását elmulasztják, az a Törvényszék ítélkezési gyakorlata szerint a később benyújtott megsemmisítés iránti keresetben e pont tekintetében jogvesztő hatállyal jár.

655    Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az érintett vállalkozás csak a közigazgatási kontradiktórius szakasz elején – a kifogásközlés révén – szerez tudomást mindazokról a lényeges bizonyítékokról, amelyekre a Bizottság az eljárás e szakaszában támaszkodik, és hogy e vállalkozásnak jogában áll az ügy irataiba betekinteni a védelemhez való joga hatékony gyakorlásának biztosítása érdekében. Következésképpen a többi fél kifogásközlésre adott válasza főszabály szerint nem szerepel a vizsgálati akta azon iratai között, amelyekbe betekinthetnek a felek (a fenti 291. pontban hivatkozott Hoechst kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 163. pontja).

656    Az [EK 81. cikk] és [EK 82. cikk], az EGT‑megállapodás 53., 54. és 57. cikke, valamint a 139/2004/EK tanácsi rendelet alapján folytatott eljárásokban a Bizottság aktájába való betekintés szabályairól szóló bizottsági közlemény (HL 2005. C 325., 7. o.) 8. pontja ráadásul kimondja, hogy a „bizottsági akta” versenyjogi eljárásokban minden olyan dokumentumot tartalmaz, amelyet a Bizottság Versenypolitikai Főigazgatósága beszerzett, megkapott és/vagy összeállított a vizsgálata során.

657    Továbbá az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az EK 81. cikkbe, vagy az EK 82. cikkbe ütköző jogsértés megállapítására irányuló eljárásban a Bizottság nem köteles saját kezdeményezésére betekintést engedni olyan dokumentumokba, amelyek nem szerepelnek a vizsgálati aktájában, és amelyeket nem áll szándékában terhelő bizonyítékként felhasználni az érintett felek ellen a végleges határozatában. Ebből következik, hogy az a felperes, aki a közigazgatási eljárás folyamán tudomást szerez arról, hogy a Bizottság birtokában olyan dokumentumok vannak, amelyek az ő védekezéséhez hasznosak lehetnének, köteles a Bizottsághoz az e dokumentumokba való betekintés iránti konkrét kérelmet intézni. Amennyiben a közigazgatási eljárás folyamán ezt nem teszi meg, ez a végleges határozattal szemben esetlegesen később benyújtandó megsemmisítés iránti keresetben e pont tekintetében jogvesztő hatállyal jár (a Törvényszék fenti 416. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 383. pontja, valamint T‑191/98., T‑212/98–T‑214/98. sz., Atlantic Container Line és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2003. szeptember 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑3275. o.] 340. pontja).

658    A jelen ügyben nem vitatott, hogy a felperes a közigazgatási eljárás folyamán, egész pontosan 2008. június 27‑én kifejezetten kérelmezte „a többi fél kifogásközlésre adott válaszába” való betekintést, amely dokumentumok a vizsgálati aktában nem szerepelnek, és amelyek a Dole és a Weichert szoros értelemben vett válaszát, valamint az ez utóbbi által a válaszához kiegészítésként 2008. február 28‑án benyújtott dokumentumokat foglalják magukban.

659    Tekintve, hogy olyan dokumentumokba való betekintés iránti kérelemről volt szó, amelyek nem szerepeltek a vizsgálati aktában és ezáltal nem jelentek meg az érintett vállalkozásoknak címzett részletes összefoglaló jegyzékben, meg kell állapítani, hogy a felperes kérelme kellően konkrét volt (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑175/95. sz., BASF kontra Bizottság ügyben 1999. május 19‑én hozott ítéletének [EBHT 1999., II‑1581. o.] 49–51. pontját), lévén, hogy a felperes a kért dokumentumokat egyértelműen megnevezte, illetve azok egyértelműen azonosíthatóak voltak.

660    Hozzá kell tenni ehhez, hogy a felperes 2008. június 27‑i levelében felidézte a fenti 656. pontban említett közlemény 27. pontjában foglaltakat, melyek szerint a fél – a közigazgatási eljárás későbbi szakaszaiban – betekintési lehetőséget kap a kifogásközlést követően beérkezett dokumentumokba, amennyiben az ilyen dokumentumok új – „akár terhelő, akár felmentő” – bizonyítékot képezhetnek az illető féllel kapcsolatos – a Bizottság kifogásközlésében szereplő – állításokkal kapcsolatban.

661    E körülmények között a felperessel szemben semmilyen, a közigazgatási eljárás folyamán történő mulasztásból eredő jogvesztés nem hozható fel.

 A terhelő bizonyítékok közlésének elmulasztásáról

662    A vizsgálati aktában nem szereplő állítólagos terhelő bizonyítékok közlésének elmaradásával kapcsolatosan mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a védelemhez való jog tiszteletben tartása az uniós jog alapelvei közé tartozik, és azt minden körülmények között, különösen minden olyan eljárás során, amely szankció kiszabásához vezethet – még a közigazgatási eljárás során is –, biztosítani kell. Ezen elv azt követeli meg, hogy az érintett vállalkozásoknak és vállalkozások társulásainak a közigazgatási eljárástól kezdve lehetőségük legyen kifejteni álláspontjukat a Bizottság által állított tényállás, kifogások és körülmények valószerűségéről és jelentőségéről (a Bíróság 85/76. sz., Hoffmann‑La Roche kontra Bizottság ügyben 1979. február 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1979., 461. o.] 11. pontja és a Törvényszék T‑11/89. sz., Shell kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., II‑757. o.] 39. pontja).

663    Az 1/2003 rendelet 27. cikkének (1) bekezdése a következőt mondja ki:

„A 7., 8., 23. cikkben és a 24. cikk (2) bekezdésében meghatározott határozatok meghozatala előtt a Bizottság az általa lefolytatott eljárás alá vont vállalkozásoknak vagy vállalkozások társulásainak lehetőséget nyújt arra, hogy meghallgassák őket a Bizottság által kifogásolt kérdésekkel kapcsolatban [helyesen: lehetőséget nyújt az [általa] felhozott kifogások tárgyában való meghallgatásukra]. A Bizottság csak olyan kifogásokra alapozhatja határozatát, amelyekre az érintett felek megtehették észrevételeiket. A panaszosok szorosan kapcsolódnak az eljáráshoz.”

664    Továbbá emlékeztetni kell arra, hogy ha a Bizottság az EK 81. cikk (1) bekezdésének alkalmazására vonatkozó eljárásban a jogsértés megállapítása érdekében a kifogásközlésre adott válasz valamely szakaszára vagy az ezen válaszhoz csatolt mellékletre kíván támaszkodni, az ezen eljárásban érintett többi vállalkozásnak is lehetőséget kell biztosítani, hogy az ezen bizonyítékkal kapcsolatos álláspontjukat kifejthessék. E feltételek mellett a kérdéses szakasz ugyanis a jogsértésben állítólagosan részt vevő különböző vállalkozásokra nézve terhelő bizonyítéknak minősül (lásd a fenti 416. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 386. pontját, valamint a fenti 56. pontban hivatkozott Avebe kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 50. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezen elvek akkor is alkalmazandók, ha a Bizottság azért támaszkodik a kifogásközlésre adott válasz valamely szakaszára, hogy a jogsértés valamely vállalkozásnak való betudhatóságát bizonyítsa (a fenti 56. pontban hivatkozott Avebe kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 51. pontja).

665    Valamely irat ugyanis csak akkor minősül terhelő dokumentumnak, amennyiben azt a Bizottság valamely vállalkozás által elkövetett jogsértés megállapításának alátámasztására használja fel. Annak megállapításához, hogy e vállalkozások védelemhez való jogát megsértették, nem elégséges, hogy a kérdéses vállalkozás bizonyítsa, hogy a közigazgatási eljárás során a megtámadott határozat valamely részében felhasznált dokumentummal kapcsolatban nem fejthette ki véleményét. Azt kell bizonyítania, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban e dokumentumot azon jogsértés bizonyítékaként használta fel, amelyben a vállalkozás részt vett (a Törvényszék T‑44/02. OP., T‑54/02. OP., T‑56/02. OP., T‑60/02. OP. és T‑61/02. OP. sz., Dresdner Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3567. o.] 158. pontja).

666    Tekintettel arra, hogy az érintett vállalkozásokkal a közigazgatási eljárás során nem közölt dokumentumok nem használhatók fel bizonyítékként, amennyiben kiderül, hogy a Bizottság a határozatában a vizsgálati aktában nem szereplő, és a felperesekkel nem közölt dokumentumokra támaszkodott, e dokumentumok nem fogadhatók el bizonyíték gyanánt (a fenti 416. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 382. pontja).

667    Ha léteznek egyéb olyan okirati bizonyítékok, amelyekről az érintett vállalkozások a közigazgatási eljárás során tudomást szereztek, és amelyek a Bizottság következtetéseit kifejezetten alátámasztják, a nem közölt, terhelő bizonyítéknak minősülő dokumentum figyelmen kívül hagyása nem érinti a vitatott határozatban felhozott kifogások megalapozottságát (a fenti 371. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 72. pontja).

668    Ezért az érintett vállalkozásnak kell bizonyítania, hogy más lett volna az eredmény, amelyre a Bizottság a határozatában jutott, ha a dokumentumot – amelyet a vállalkozással nem közöltek, és amelyre a Bizottság az e vállalkozásnak felrótt jogsértés megállapítása során támaszkodott – az érintett vállalkozással szemben terhelő bizonyítékként nem vehették volna figyelembe (a fenti 371. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 73. pontja).

669    A jelen ügyben először is a felperes azt állítja, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (90), (98), (396), (412) és (422) preambulumbekezdésében a Weichert kifogásközlésre adott válaszában szereplő olyan nyilatkozatokat vett figyelembe, amelyek a jogsértésért a felperest tartották felelősnek.

670    Meg kell állapítani, hogy a felperes megelégszik azzal, hogy felsorolja a megtámadott határozat azon preambulumbekezdéseit, amelyek a Weichert kifogásközlésre adott válaszát említik, és azok tartalmát csak részben ismerteti. Márpedig az ilyen érvelés nem elegendő a felperesre háruló azon kötelezettség teljesítéséhez, hogy bizonyítsa, hogy a Bizottság a végleges határozatban eltérő eredményre jutott volna, ha a vitatott dokumentumokat nem vették volna terhelő bizonyítékokként figyelembe (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑52/03. sz., Knauf Gips kontra Bizottság ügyben 2008. július 8‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 49. pontját, amelyet e tekintetben a fenti 104. pontban hivatkozott Knauf Gips kontra Bizottság ügyben 2010. július 1‑jén hozott ítélet 14. pontja megerősített).

671    Mindenesetre a megtámadott határozat (90), (98), (396), (412) és (422) preambulumbekezdésének vizsgálata során nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a Weichert kifogásközlésre adott válasza terhelő bizonyítékként minősíthető.

672    A megtámadott határozat (90) preambulumbekezdése e határozat azon részében jelenik meg, amely a kartell megszervezésének leírásával, pontosabban pedig a Dole és a Weichert közötti megbeszélések gyakoriságának kérdésével foglalkozik. Abban az szerepel, hogy „a kifogásközlésre adott válaszában a Weichert azt állítja, hogy a Dole‑t átlagban legfeljebb havonta egyszer vagy kétszer hívta fel, amíg a Weichert a Del Monte csoporthoz tartozott”. Azon túlmenően, hogy a Weichert ezen nyilatkozata magára a jogsértésre, és nem a jogsértés felperesnek történő betudására vonatkozik, nem vitatott, hogy a Bizottság e nyilatkozatra nem támaszkodott, hanem a megbeszélések gyakoriságát évi 20, illetve 25 hétben állapította meg (lásd a megtámadott határozat (91) preambulumbekezdését), amelyet eredetileg egy információkérésre adott válaszában a Weichert is említett, amely válasz részét képezi a bizottsági aktának, amelybe a felperes betekintett (lásd a megtámadott határozat 106. lábjegyzetét).

673    A megtámadott határozat (98) preambulumbekezdése, amely a kartell időtartamára vonatkozik, említést tesz arról, hogy „a kifogásközlésre adott válaszában a Weichert kijelenti, hogy »a hivatalos árak lehetséges alakulásáról« csak akkor volt alkalma a Dole‑lal eszmecserét folytatni, amikor a Del Monte csoporthoz tartozott (2000 és 2002 között)”, amely nyilatkozat nem arra irányul, hogy a jogsértést a felperesnek tudja be, hanem arra, hogy a jogsértés egyik alkotóelemét meghatározza. A megtámadott határozat (98) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy e közlés megerősíti a Weichert által egy információkérésre adott válaszban tett azon – a felperes számára hozzáférhető – nyilatkozatokat, amelyek szerint a Dole‑lal 2000‑ben kezdődtek a megbeszélések, és azok a Dole egyik alkalmazottjának 2002 decemberében történő nyugdíjba vonulásával teljesen megszűntek.

674    Meg kell jegyezni, hogy jóllehet a Bizottság a megtámadott határozatban módosította a jogsértés időszaka időtartamának megítélését a kifogásközlésben foglalthoz képest, amely egy 2000‑től 2005‑ig tartó időszakot említett, e módosítás az időtartam csökkentésére irányult, a végül megállapított – 2000‑től 2002‑ig tartó – időszak pedig teljesen benne foglaltatik a kifogásközlésben említett időszakban.

675    A megtámadott határozat (396), (412) és (422) preambulumbekezdése e határozat azon részében jelenik meg, amely az érintett vállalkozások által a kifogásközlésre válaszként előterjesztett érvek bemutatásával és cáfolatával foglalkozik.

676    A felperes rámutat arra, hogy a megtámadott határozat (396) preambulumbekezdésében szerepel, hogy „a Weichert úgy ítéli meg, a Bizottság a kifogásközlésben helyesen vette figyelembe azt a tényt, hogy a Del Monte a 2000[‑től] 2002[‑ig] terjedő időszakban a Weichertre meghatározó befolyást gyakorolt”.

677    Amint azt a Bizottság – anélkül hogy a felperes érdemben cáfolná – az ellenkérelemben jogosan hangsúlyozza, a Weichert kifogásközlésre adott válaszára történő hivatkozás csak megerősíti az e vállalkozásnak a közigazgatási eljárás során tett, a felperes által rá gyakorolt befolyásra vonatkozó nyilatkozatait, amelyeket felsorol a Bizottság vizsgálati aktája, amelybe a felperes betekintett, és amelyek a Weichert meghallgatásán a felperes jelenlétében fogalmazódtak meg. Ennek megfelelően a Weichert kijelentette, hogy a felperes általi ellátástól „függött” és e vállalkozás „kéréseit kellett teljesítenie” (lásd a megtámadott határozat (422) preambulumbekezdését).

678    Ugyanez igaz a Weichert kifogásközlésre adott válaszára vonatkozó azon hivatkozásokra, amelyek a megtámadott határozat (412) és (422) preambulumbekezdésében találhatók, és amelyek egyike a Weichert azon tevékenységével kapcsolatos, amely abban állt, hogy a felperes kérésére az utóbbinak címzett beszámolókat készített, amely tevékenységet a Weichert a közigazgatási eljárás során már ismertetett a megtámadott határozat (392) preambulumbekezdésében felidézett szavakkal –, míg a másik a felperesnek a Weichert irányában fennálló kizárólagos szállítói minőségével kapcsolatos, amely tényről a Weichertnek és magának a felperesnek egy információkérésre válaszként tett nyilatkozatai alapján a megtámadott határozat (383) preambulumbekezdése már említést tett.

679    A Bizottság arra is rámutat, hogy a Weichert képviselője a meghallgatáson, amelyen a felperes is részt vett, kijelentette, hogy „a Del Monténak a Weicherttel kizárólagos értékesítési és beszerzési megállapodása volt: a Del Monte volt a Weichert kizárólagos szállítója, és a Weichertnek a Del Monte kéréseit kellett teljesítenie” (lásd a megtámadott határozat 447. lábjegyzetét).

680    Végül a megtámadott határozat (422) preambulumbekezdéséből egyértelműen következik, hogy a felperes és a Weichert nyilatkozatainak ellentmondásos jellegét figyelembe véve a Bizottság a következtetéseinek levonása során alapvetően egyidejű okirati bizonyítékokra támaszkodott.

681    Másodszor, a megtámadott határozat fent említett preambulumbekezdéseire való hivatkozáson túl, a felperes kijelenti, hogy a Bizottságnak a megtámadott határozatban szereplő egész elemzését, beleértve a német kereskedelmi jog releváns rendelkezéseinek elemzését, „úgy tűnik”, a Weichert érvei befolyásolják, amely érvek tekintetében a felperesnek nem volt lehetősége álláspontját kifejteni, illetve védekezését előadni.

682    Ezen egyedüli, általános jellegű és hipotetikus állítás alapján nem állapítható meg a védelemhez való jog megsértésének megtörténte, azt ugyanis minden egyes ügy különös körülményeihez mérten kell megvizsgálni (a Törvényszék fenti 657. pontban hivatkozott Atlantic Container Line és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 354. pontja, valamint T‑53/03. sz., BPB kontra Bizottság ügyben 2008. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑1333. o.] 33. pontja). Ráadásul a megtámadott határozat (387) és (399)–(410) preambulumbekezdésében foglalt fejtegetés, amely arra vonatkozik, hogy a felperes meghatározó befolyást gyakorolt‑e a Weichert magatartására ez utóbbi jogi formájának és a HGB rendelkezéseinek fényében, semmilyen hivatkozást nem tartalmaz a Weichert kifogásközlésre adott válaszára, és a Bizottság szolgálatai által végzett jogi elemzés körébe tartozik.

683    Harmadszor, éppen a jelen ügy különös körülményeit illetően, a felperes azt állítja, hogy a Bizottság egyáltalán nem vette figyelembe azt, hogy a közigazgatási eljárás során a felperes milyen különleges helyzetben volt, nevezetesen egy olyan társaság helyzetében, amely azt tapasztalta, hogy felelősségre vonják egy olyan vállalkozás magatartásáért, amellyel jóval a vizsgálat kezdete előtt minden kapcsolatot megszakított.

684    E körülmény nem alkalmas arra, hogy befolyásolja a felperes védelemhez való jogának tiszteletben tartását. Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy a vállalkozásokat terhelő általános elővigyázatossági kötelezettség alapján a felperes köteles lett volna könyveiben és irattárában megőrizni a tevékenységét dokumentáló anyagokat – a Weichertben lévő részesedése értékesítésének körülményei között is – különösen annak érdekében, hogy rendelkezzen a szükséges bizonyítékokkal bírósági vagy közigazgatási eljárások esetén (a Törvényszék T‑5/00. és T‑6/00. sz., Nederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied és Technische Unie kontra Bizottság egyesített ügyekben 2003. december 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑5761. o.] 87. pontja, valamint fenti 291. pontban hivatkozott Hoechst kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 170. és 171. pontja).

685    A felperes azon állítása sem bír semmilyen jelentőséggel, amely szerint a Bizottság egyáltalán nem veszi figyelembe azt, hogy milyen különleges helyzetbe került a felperes a Weichert által indított megsemmisítés iránti kereset elfogadhatatlansága következtében, és azt, hogy a Weichertnek nem volt lehetősége a Törvényszék elé terjeszteni a magatartására vonatkozó bizonyítékokat. Ez a körülmény, amely a közigazgatási eljárás után alakult ki, nem alapozhatja meg érvényesen az arra vonatkozó kifogást, hogy a Bizottság az említett eljárás során állítólagosan megsértette a védelemhez való jogot.

686    Végül hangsúlyozni kell, hogy a felperes azt állítja, hogy nem volt lehetősége előadni az észrevételeit a Weichertnek a jogsértésért való felelősség felperesre hárítására irányuló érveivel kapcsolatban, miközben a felperes a keresetlevélben közli, hogy a bizottsági vizsgálat elejétől kezdve „a Weichert megpróbálta megosztani felelőssége terhét”, és miközben a felperes kifogásközlésre adott válaszának 34–58. oldala a Weichert magatartásáért való bárminemű felelősség vitatását tartalmazza.

 A mentő bizonyítékok közlésének elmulasztásáról

687    Elöljáróban rá kell mutatni arra, hogy a felperes nem hivatkozhat a fenti 371. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 126. pontjában foglalt indokolásra, miszerint a Bizottság nem határozhat egyedül arról, hogy melyek az érintett vállalkozás védelme szempontjából hasznos iratok. A Bizottság vizsgálati aktájának részét képező dokumentumokra vonatkozó ezen indokolás nem alkalmazható a többi érintett vállalkozás által a Bizottság kifogásközlésére adott válaszokra. Emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság nem köteles saját kezdeményezésére betekintést engedni olyan dokumentumokba, amelyek nem szerepelnek a vizsgálati aktájában, és amelyeket nem áll szándékában terhelő bizonyítékként felhasználni az érintett felek ellen a végleges határozatában.

688    Valamely mentő irat közlésének elmaradását illetően az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az érintett vállalkozásnak azt kell bizonyítania, hogy hozzáférhetővé tételének hiánya a hátrányára befolyásolhatta az eljárás lefolyását és a Bizottság határozatának tartalmát. Elegendő tehát, ha a vállalkozás bebizonyítja, hogy az említett mentő dokumentumokat fel tudta volna használni a védelméhez, abban az értelemben, hogy amennyiben a közigazgatási eljárás során ezekre támaszkodhatott volna, olyan tényezőkre tudott volna hivatkozni, amelyek nem egyeztek a Bizottságnak az ebben a szakaszban levont következtetéseivel, tehát valamilyen módon befolyásolhatta volna a Bizottság által – az adott esetben – a határozatban elfogadott értékelést, legalábbis az e vállalkozásnak felrótt magatartás súlyát és időtartamát illetően, és ebből következően befolyásolhatta volna a bírság szintjét. Ebben az összefüggésben annak lehetősége, hogy közzé nem tett dokumentum befolyásolhatta volna az eljárás kimenetelét és a Bizottság határozatának tartalmát, csak bizonyos olyan bizonyítékok előzetes vizsgálata után állapítható meg, amelyek azt mutatják, hogy a közzé nem tett dokumentumok – e bizonyítékokra tekintettel – olyan jelentőséggel bírhattak, amely nem lett volna figyelmen kívül hagyható (lásd a fenti 371. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 74–76. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

689    E tekintetben azon felperesektől, akik a védelemhez való joguk megsértésére alapított kifogást hoztak fel, nem követelhető meg, hogy keresetlevelükben alapos érvelést fejtsenek ki vagy egy bizonyítékcsoportot mutassanak be részletesen annak bizonyítása végett, hogy a közigazgatási eljárás más eredményre vezethetett volna, ha ők bizonyos olyan tényezőkhöz hozzáférhettek volna, amelyeket tulajdonképpen velük sohasem közöltek. Az ilyen megközelítés ugyanis velük szemben probatio diabolica megkövetelésével érne fel (a fenti 416. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 161. pontja).

690    Mindazonáltal a felperesnek kell az első ténykörülményt előterjesztenie arra vonatkozóan, hogy a nem közölt dokumentumok az ő védelme szempontjából hasznosak lennének (a fenti 416. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 409., 415. és 421. pontja).

691    A jelen ügyben a felperes azt állítja, hogy mivel az érintett dokumentumok közlése elmaradt, neki nem volt módja megfelelően védekezni a Bizottság azon megállapításaival szemben, amelyek szerint a Weichert megsértette az EK 81. cikket. A felperes azzal érvel, hogy mivel a Bizottság azt állapítja meg, hogy a Weichert a jogsértésben kizárólag a Dole‑lal való kapcsolattartására tekintettel vett részt, a Dole kifogásközlésre adott válasza tehát az a dokumentum, amely a legnagyobb valószínűséggel tartalmazhat mentő bizonyítékokat, ráadásul a megtámadott határozat az ilyen bizonyítékok létezésére több utalást is tartalmaz, amely bizonyítékokhoz a felperesnek nem volt hozzáférése. Ily módon a felperes hangsúlyozza, hogy a Bizottság hivatkozik a Dole kifogásközlésre adott válaszában szereplő olyan bizonyítékokra, amelyek a Weicherttel folytatott megbeszélések gyakoriságára (a megtámadott határozat (88) preambulumbekezdése), a referenciaárak jellegére és azon tényre vonatkoznak, hogy a referenciaárak a tényleges árakkal semmilyen összefüggésben sem voltak (a megtámadott határozat (116) preambulumbekezdése).

692    A felperes azt kéri a Törvényszéktől, hogy tegye meg azokat a pervezető intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a Bizottság bemutassa a Dole és a Weichert kifogásközlésre adott válaszát, valamint a Weichert által 2008. február 28‑án benyújtott dokumentumokat, annak érdekében, hogy a felperes azokat megvizsgálhassa és a Törvényszék elé terjeszthesse azon kiegészítő észrevételeket, amelyek a védelemhez való jog megsértésére alapított megsemmisítési jogalap alátámasztásához szükségesek.

693    Erre válaszul a Bizottság általánosságban fogalmazva azt állítja, hogy amikor a Weichert a kifogásközlésre adott válaszát előterjesztette magának a jogsértés megtörténtének és az ő jogsértésben való részvételének vitatása céljából, a Weichert a felperes által kért valamennyi információval rendelkezett, továbbá hogy mivel a Weichert érveinek meggyőző cáfolatára került sor, a felperesnek kell megmagyaráznia, hogy mely okokból kellett volna a Bizottságnak más megállapításra jutnia abban az esetben, ha a felperes betekintett volna a szóban forgó dokumentumokba azzal a céllal, hogy hasonló érveket hozzon fel.

694    A Bizottság e kijelentése hiányos elemzésből ered, abban az értelemben, hogy a Weichert válasza nem az egyetlen olyan dokumentum, amelyet a felperes a védelemhez való jog megsértésére vonatkozó állításának alátámasztása végett megemlít, hiszen a Dole válaszát egyenesen úgy tekinti, mint mentő bizonyítékokat legnagyobb valószínűséggel tartalmazó dokumentumot. Márpedig amikor a Weichert a kifogásközlésre adott válaszát előterjesztette, nem volt birtokában a Dole által e kifogásközlésre adott válasznak, így tehát nem rendelkezett a felperes által kért valamennyi információval, ellentétben azzal, amit a Bizottság állít. A Bizottság érvelése tehát téves előfeltevésen alapul, és azt csak elutasítani lehet.

695    Konkrétabban a Weicherttel folytatott megbeszélések gyakoriságát, valamint a referenciaárak jellegét és szerepét illetően, a Bizottság kijelenti, hogy a Dole kifogásközlésre adott válasza esetében nem volt valószínű, hogy az mentő bizonyítékokat tartalmaz, figyelembe véve a már a Bizottság birtokában lévő bizonyítékokat és azokat a pontos következtetéseket, amelyekre a jogsértés megállapítását alapozta. E tekintetben a megtámadott határozat (88) preambulumbekezdésére utal.

696    A megtámadott határozat (88) preambulumbekezdése hivatkozik a Dole kifogásközlésre adott válaszára, amelyben a Dole helyesbítette a Weicherttel folytatott kétoldalú megbeszélések gyakoriságára vonatkozó becslését, közölve, hogy a vitatott megbeszélésekre nem „majdnem hetente”, ahogyan eredetileg említette, hanem „minden második héten” került sor.

697    A Bizottság ténylegesen figyelembe vette a Dole által közölt ezen helyesbítést, és végül a gyakoriságot a szóban forgó kétoldalú megbeszélések vonatkozásában évi 20–25 hétben állapította meg, amely összhangban volt a Dole és a Weichert nyilatkozataival (a megtámadott határozat (91) preambulumbekezdése). Ezenkívül a megtámadott határozatban a Bizottság azon megállapításra támaszkodott, miszerint a Dole és a Weichert közötti megbeszélések kellően koherensek voltak ahhoz, hogy úgy lehessen tekinteni, hogy megbeszéléssémát alkottak (a megtámadott határozat (91) preambulumbekezdése).

698    A referenciaárak jellegét és szerepét illetően a megtámadott határozat (116) preambulumbekezdése összefoglalja a Dole álláspontját, miszerint a referenciaáraknak a piacon elért tényleges árak szempontjából semmilyen jelentősége nem volt, és ennélfogva azok nem képezhették jogellenes egyeztetés tárgyát.

699    Márpedig meg kell állapítani egyrészt azt, hogy ez az érvelés megjelenik a felperes kifogásközlésre adott válaszában is (a megtámadott határozat (120) preambulumbekezdése), másrészt pedig azt, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (102)–(128) preambulumbekezdésében pontosan elutasította a Dole és a felperes érvelését, különösen a bizottsági aktában foglalt közvetlen okirati bizonyítékokra támaszkodva. Az a puszta tény, hogy a Dole a referenciaárak banánpiaci jelentőségének állítólagos hiányát illetően ugyanazokat az érveket adta elő, amelyeket a felperes, amelyeket a Bizottság a határozatában már figyelembe vett, nem tekinthető mentő bizonyítéknak (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑43/02. sz., Jungbunzlauer kontra Bizottság ügyben 2006. december 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3435. o.] 353–355. pontját).

700    Ebből következik, hogy a felperes semmilyen ténykörülményt nem terjesztett elő arra vonatkozóan, hogy a Dole kifogásközlésre adott válasza az ő védelme szempontjából hasznos lenne.

701    Meg kell állapítani, hogy a felperes a Weichert kifogásközlésre adott válasza tárgyában semmilyen észrevételt nem terjesztett elő a védelemhez való jognak a mentő bizonyítékok közlése elmaradásából eredő megsértését illetően.

702    E körülmények között meg kell állapítani, hogy még ha a felperes fel is használhatta volna e dokumentumokat a közigazgatási eljárás során, a Bizottság értékelését ezek nem befolyásolták volna (lásd ebben az értelemben a fenti 104. pontban hivatkozott Knauf Gips kontra Bizottság ügyben 2010. július 1‑jén hozott ítélet 25. pontját), és a védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapot el kell utasítani.

703    Mivel a felperes semmiféle olyan ténykörülményt nem terjesztett elő, amely a szóban forgó dokumentumoknak az ő védelme szempontjából hasznos voltát alátámasztotta volna, el kell utasítani arra irányuló kérelmét is, hogy azok közlését a bírósági eljárásban rendeljék el (lásd ebben az értelemben a fenti 416. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 415. pontját).

 A kifogásközlés és a megtámadott határozat közötti állítólagos eltérésről

704    A felperes rámutat arra, hogy a Bizottság a kifogásközlésben az információcsere három különböző típusát különböztette meg, és hogy a Bizottság által a kifogásközlésben elfogadott alapvető álláspont nem az volt, hogy az ismertetett megbeszélések közül egyesek egyedileg megsértették az EK 81. cikket, hanem az, hogy e kapcsolatfelvételek összességükben véve olyan sűrűséget értek el, amely árrögzítéssel volt egyenértékű. A Bizottság a felperes szerint ezt az álláspontot a megtámadott határozatban elvetette, és az ez utóbbiban megfogalmazott álláspont nagyon csekély hasonlóságot mutat a kifogásközléssel.

705    Ekképpen a felperest megfosztották annak lehetőségétől, hogy a Bizottság ezen új álláspontjával kapcsolatos nézetét kifejtse, ami a védelemhez való jog megsértésének minősül. Ezenkívül a Bizottság azon állítása, hogy ő csupán szűkítette a jogsértés terjedelmét, nem egyeztethető össze azzal, hogy a kifogásközlés címzettjeként megjelölt hat vállalkozás közül hárommal szemben megszüntette az eljárását, amely tény szintén megerősíti azt, hogy az említett kifogásközlésben kifejtett álláspontja és a megtámadott határozatban foglalt álláspontja között nem csupán mennyiségi, hanem minőségi különbség van.

706    Emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság végleges határozatának nem feltétlenül kell a kifogásközlés pontos másolatának lennie (a Bíróság 209/78–215/78. és 218/78. sz., Van Landewyck és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1980. október 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1980., 3125. o.] 68. pontja). A Bizottságnak határozatában figyelembe kell tudnia venni az érintett vállalkozásoknak a kifogásközlésre adott válaszait. E tekintetben nem csupán az érintett vállalkozások érveléseit kell tudnia elfogadni vagy elutasítani, hanem a vállalkozások által kifejtett tényekkel kapcsolatban el kell tudnia végezni saját elemzését, azon kifogások figyelmen kívül hagyása céljából, amelyek megalapozatlannak bizonyultak, illetve az általa fenntartott kifogásokat alátámasztó érvelés mind tárgyi, mind jogi szempontból való kiigazítása vagy kiegészítése céljából (a Bíróság 41/69. sz., ACF Chemiefarma kontra Bizottság ügyben 1970. július 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1970., 661. o.] 92. pontja; lásd még ebben az értelemben a fenti 151. pontban hivatkozott Suiker Unie és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 437. és 438. pontját). Így tehát a védelemhez való jog megsértését csak akkor kell megállapítani, ha a végleges határozat az érintett vállalkozásoknak más jogsértést ró fel, mint amely a kifogásközlésben szerepel, vagy más tényeket tartalmaz (a fent hivatkozott ACF Chemiefarma kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 94. pontja; lásd még ebben az értelemben a Törvényszék T‑39/92. és T‑40/92. sz., CB és Europay kontra Bizottság egyesített ügyekben 1994. február 23‑án hozott ítéletének [EBHT 1994., II‑49. o.] 49–52. pontját).

707    Ez nem így van, ha – mint a jelen ügyben is – a kifogásközlés és a végleges határozat közötti állítólagos eltérések nem vonatkoznak más magatartásokra, mint amelyekkel kapcsolatban az érintett vállalkozások már kifejtették álláspontjukat, és azok ezért nem minősülnek teljesen új kifogásnak (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑238/99. P., C‑244/99. P., C‑245/99. P., C‑247/99. P., C‑250/99. P‑C‑252/99. P. és C‑254/99. P. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2002. október 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑8375. o.] 103. pontját).

708    Nem vitatott ugyanis, hogy a kifogásközlés a következő három összejátszásra irányuló magatartás létezését állapítja meg:

–        az Észak‑Európába érkező banánszállítmányok mennyiségére vonatkozó információcsere;

–        a banánpiac feltételeire, az ártendenciákra és/vagy a referenciaárakkal kapcsolatos – azok megállapítását megelőzően adott – útmutatásokra vonatkozó kétoldalú megbeszélések;

–        a banán referenciaáraira vonatkozó információcsere.

709    A kifogásközlés (429) bekezdésében a Bizottság egyértelműen megállapította, hogy „minden egyes kétoldalú megállapodás” és e megállapodások összessége olyan jogsértést valósít meg, amelynek célja a Közösségen és az EGT‑n belüli verseny korlátozása az EK 81. cikk és az EGT‑Megállapodás 53. cikke értelmében.

710    E következtetés az egyes kifogásolt magatartásoknak – többek között a kifogásközlés (404) és (412)–(416) bekezdésében szereplő – külön‑külön vizsgálatát követi, mely bekezdésekben a Bizottság hivatkozik „a banánpiac helyzetére, az ártendenciákra és/vagy a referenciaárakkal kapcsolatban a megállapításukat megelőzően adott útmutatásokra vonatkozó kétoldalú megbeszélések összességére, melynek révén a felek befolyásolták az árak megállapítását, ami végeredményében egyenértékű az árrögzítéssel”, és megállapítja, hogy „ezeknek az összejátszásra irányuló megállapodásoknak versenyellenes céljuk volt”.

711    A megtámadott határozatban a kifogásközlésre adott válaszok és az érintett vállalkozások által a meghallgatásuk során tett nyilatkozatok elemzése alapján a Bizottság végül elállt egyfelől a mennyiségekkel kapcsolatos információcserékre és a referenciaárak tárgyában zajló információcserékre mint külön jogsértésekre vonatkozó kifogásaitól, hogy végül csak az általa árképzést megelőző megbeszéléseknek nevezett jelenséghez kapcsolódó összehangolt magatartásra vonatkozó kifogását tartsa fent, és másfelől elállt a Fyffes és a Van Parys társaságokkal, és banánszállítói minőségében a Del Montéval szemben felhozott kifogásoktól.

712    Ez utóbbi megállapítás csupán a kifogásközlés címzettjei és a megtámadott határozat címzettjei közötti egyszerű eltérést tükrözi, amelyből a felperes nem vezetheti le olyan új kifogás meglétét, amellyel kapcsolatban nem volt lehetősége álláspontját kifejteni.

713    A felperes e körülmények között nem hivatkozhat érvényesen a védelemhez való jog megsértésére.

714    Végül, amennyiben a megtámadott határozat és a kifogásközlés közötti eltérésre vonatkozó érvelés úgy is érthető, mint amely alátámasztja a jogsértés létezésének vitatását, hiszen a Bizottság megközelítésének „abszurditását” hangsúlyozza, a fenti megfontolásokból következik, hogy ezt az érvelést ebben a vonatkozásban is el kell utasítani.

 A beavatkozó érveléséről

715    A beavatkozó azt állítja, támogatja a felperest a védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapját illetően, amennyiben a felperes bizonyítja, hogy a Bizottság a vizsgálat során, és amikor az EK 81. cikk megsértését állítólagosan bizonyította, megsértette a lényeges eljárási szabályokat.

716    A beavatkozó kifogásolja, hogy a Bizottság nem készített a vizsgálat szempontjából fontos tanúk meghallgatásáról – közzétehető – jegyzőkönyvet, és hagyta, hogy a Chiquita e kulcsfontosságú tanúkkal beszélgetést folytasson, és nyilatkozataikból jegyzőkönyvet készítsen.

717    A Bíróság alapokmánya 40. cikkének negyedik bekezdése elrendeli, hogy a beavatkozásra vonatkozó kérelemben tett indítványok csak az egyik fél indítványainak támogatására korlátozódhatnak. Az eljárási szabályzat 116. cikkének 4. §‑a alapján a beavatkozási beadvány többek között tartalmazza a beavatkozó kérelmeit, amelyek valamelyik fél kérelmeinek a teljes vagy részleges támogatására vagy az ellen irányulnak, valamint a jogalapot és az érveket, amelyekre a beavatkozó hivatkozik.

718    Ezek a rendelkezések feljogosítják a beavatkozót, hogy önállóan felvessen nemcsak érveket, hanem jogalapokat is, amennyiben azok az egyik fél kérelmének támogatására irányulnak, és nem teljesen idegenek a felperes és az alperes közti jogvita alapját képező megfontolásoktól, hiszen ha azok lennének, az már a jogvita tárgyának megváltozását eredményezné (lásd a fenti 312. pontban hivatkozott Regione autonoma della Sardegna kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 152. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

719    A Törvényszéknek ezért ahhoz, hogy a beavatkozó által hivatkozott jogalapok és érvek elfogadhatóságáról határozzon, meg kell vizsgálnia, hogy azok kapcsolódnak‑e a jogvita felek által meghatározott tárgyához.

720    A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a beavatkozó által felhozott kifogás a közigazgatási eljárás azon vizsgálati szakaszának lefolyására vonatkozik, amely szakasszal kapcsolatban a felperes beadványaiban semmilyen észrevételt nem tett, mivel a védelemhez való jog megsértésére alapított jogalap egyrészt azon alapult, hogy az ügy irataiba az érintett vállalkozásoknak biztosított betekintést követően iratok közlésének elmulasztására került sor, másrészt azon, hogy állítólagos ellentmondás állt fenn a kifogásközlés és a megtámadott határozat között.

721    Ily módon nyilvánvaló, hogy a beavatkozó által felhozott kifogás teljesen idegen a jelen keresetben a felperes által előterjesztett jogalap alátámasztása végett kifejtett megfontolásoktól, és ennélfogva megváltoztatja a jogvita felperes és alperes által megállapított tárgyát. Így tehát e kifogást, amint azt a Bizottság is állítja, mint elfogadhatatlant, el kell utasítani.

722    A teljesség kedvéért, feltéve hogy az említett kifogást elfogadhatónak lehet tekinteni, azt akkor is el kellene utasítani.

723    Mindenekelőtt nem vitatott, hogy a Bizottság vizsgálati aktájában, amelyhez a Del Monténak és a Weichertnek hozzáférése volt, szerepel a Chiquita összes olyan nyilatkozata, amelyet az engedékenységi közlemény 11. pontjának a) alpontjával összhangban az engedékenység iránti kérelmének alátámasztása végett terjesztett elő, és amelyre a Bizottság az EK 81. cikk megsértésének megállapítását többek között alapozta.

724    Továbbá emlékeztetni kell arra, hogy semmilyen általános kötelezettsége sincs a Bizottságnak arra, hogy a többi féllel tartott találkozók során a Szerződés versenyszabályainak alkalmazása keretében folytatott tárgyalásokról jegyzőkönyvet készítsen. Ugyanakkor, ha a Bizottság a határozatában terhelő bizonyítékként kíván felhasználni a jogsértés egy másik résztvevőjétől szóban kapott információt, hozzáférhetővé kell tennie azt az érintett vállalkozás számára, azért hogy ez utóbbi ki tudja fejteni a véleményét azokról a következtetésekről, amelyekre a Bizottság e bizonyíték alapján jutott. Adott esetben e célból írásbeli dokumentumot kell készítenie, és azt az aktájához kell csatolnia (a Törvényszék T‑38/02. sz., Groupe Danone kontra Bizottság ügyben 2005. október 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑4407. o.] 66. és 67. pontja).

725    Márpedig meg kell állapítani, hogy a beavatkozó érvelése ezen ítélkezési gyakorlat tükrében hatástalan. A Weichert ugyanis kizárólag azt állítja, hogy a jegyzőkönyvek hiánya miatt nem volt hozzáférése – ahogyan a Del Monténak sem – a potenciálisan mentő bizonyítékokhoz, amit a tárgyaláson megerősített.

726    E körülmények között meg kell állapítani, hogy a védelemhez való jog semmilyen megsértése nem róható fel a Bizottságnak.

727    A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperesnek a megtámadott határozat megsemmisítése iránti kérelmét el kell utasítani.

 A bírság összegének csökkentése iránti kérelemről

728    A beavatkozó által támogatott felperes két jogalapot terjesztett elő, amelyeket a Bizottság által a bírság összegének megállapításakor elkövetett nyilvánvaló mérlegelési hibára, valamint az 1/2003 rendelet 23. cikkének és a Weichert jogos elvárásainak megsértésére alapított.

729    A felperes és a beavatkozó beadványaiból kitűnik, hogy különböző kifogásokat fogalmaztak meg a Bizottság azon elemzésével kapcsolatban, amely a jogsértés súlyára, a kiegészítő összegre, az enyhítő körülményekre és a Weichert együttműködésének figyelembevételére vonatkozott, valamint egy külön kifogást az egyenlő bánásmód elvének Bizottság általi többszöri megsértésével összefüggésben.

1.     Előzetes észrevételek

730    Nem vitatott, hogy a Del Montéval és a Weicherttel szemben kiszabott bírság összegének megállapításakor a Bizottság az iránymutatást alkalmazta (a megtámadott határozat (446) preambulumbekezdése), mely két lépcsőből álló számítási módot ír elő (az iránymutatás 9. pontja).

731    Az iránymutatás úgy rendelkezik a számítási módszer első lépését illetően, hogy a Bizottság meghatározza az alapösszeget az egyes érintett vállalkozások vagy vállalkozások társulásai tekintetében, és e tekintetben a következőképpen szól:

„12. Az alapösszeg az eladások értékének megfelelően a következő módszer alapján kerül megállapításra.

[…]

13. A kiszabásra kerülő bírságok alapösszegének meghatározásához a Bizottság a jogsértés által közvetlenül vagy közvetve érintett, a vállalkozás által az EGT‑n belül, az érintett földrajzi területen értékesített áruk és szolgáltatások eladásának értékét alkalmazza. A Bizottság rendszerint a vállalkozásnak a jogsértésben való részvétel utolsó teljes üzleti évében történt eladásait veszi figyelembe.

[…]

19. A bírság alapösszege az eladások értékéhez bizonyos meghatározott mértékben aránylik; az arányszámot a jogsértés súlyosságának függvényében állapítják meg, és a jogsértés éveinek számával szorozzák meg.

20. A súlyosságot minden egyes jogsértéstípusnál esetenként állapítják meg, valamennyi releváns körülmény figyelembevételével.

21. Általános szabály szerint az eladások értékének szóban forgó arányát akár 30%‑ban is megállapíthatják.

22. Annak eldöntéséhez, hogy az eladások értékének adott esetben alkalmazandó aránya alacsonyabb vagy magasabb legyen ennél a mértéknél, a Bizottság olyan tényezőket fog figyelembe venni, mint például a jogsértés jellege, az érintett felek összesített piaci részesedése, a jogsértés földrajzi kiterjedése, valamint az, hogy a jogsértés megvalósult‑e.

23. Az árak rögzítéséről, a piac felosztásáról és a termelés korlátozásáról szóló – általában titkos – horizontális megállapodások természetüknél fogva a legsúlyosabb versenykorlátozások közé számítanak. A versenypolitika elvei jegyében szigorú bírságokat kell ellenük alkalmazni. Ezért az ilyen jellegű jogsértések esetén az eladások arányát általában a legmagasabb szinten állapítják meg.

24. Annak érdekében, hogy a jogsértésben részt vevő minden egyes vállalkozás részvételének időtartamát figyelembe vegyék, az eladások értékének függvényében meghatározott összeget (lásd a 20–23. pontot) megszorozzák a jogsértésben való részvétel éveinek számával. A hat hónapnál rövidebb időszak fél évként, a hat hónapot meghaladó, de egy évnél rövidebb időszak egy teljes évként kerül beszámításra.

25. Ezenkívül, függetlenül attól, hogy a vállalkozás milyen hosszú időszakon keresztül vett részt a jogsértésben, a Bizottság – az A. szakaszban fent meghatározott módon – az alapösszegbe beépít egy olyan összeget, mely az eladások értékének 15 és 25%‑a között mozog, annak érdekében, hogy a vállalkozásokat elrettentsék attól, hogy egyáltalán árrögzítésről, piacfelosztásról és termeléskorlátozásról szóló horizontális megállapodásokat kössenek. A Bizottság más jogsértések esetén is alkalmazhat ilyen kiegészítő összeget. Annak eldöntésére, hogy adott esetben az eladások értékének mekkora hányada alkalmazandó, a Bizottság figyelembe fog venni bizonyos – főként a 22. pontban meghatározott – tényezőket.

[…]”

732    Az iránymutatás úgy rendelkezik a számítási módszer második lépését illetően, hogy a Bizottság az alapösszeget emelheti vagy csökkentheti egy valamennyi releváns körülményt figyelembe vevő átfogó értékelés alapján (az iránymutatás 11. és 27. pontja).

733    E körülményeket illetően az iránymutatás 29. pontja a következőképpen szól:

„A bírság alapösszege csökkenthető, ha a Bizottság enyhítő körülményeket állapít meg, mint például:

–        amikor az érintett vállalat bizonyítani tudja, hogy a Bizottság első közbelépésére abbahagyta a jogsértést[; ez] nem vonatkozik a titkos megállapodásokra és magatartásra (főként a kartellekre nem);

–        amikor az érintett vállalkozás bizonyítani tudja, hogy a jogsértést gondatlanságból követték el;

–        amikor az érintett vállalat bizonyítékkal szolgál arra, hogy részvétele a jogsértésben kifejezetten csekély, és következésképpen bizonyítani tudja azt is, hogy mialatt részt vett a jogsértő megállapodásban, a piacon versenyző magatartás tanúsításával hatékony módon elkerülte azok végrehajtását; annak puszta ténye, hogy egy vállalkozás a jogsértésben rövidebb ideig vett részt, mint a többi vállalkozás, nem számít enyhítő körülménynek, hiszen ez a tény már az alapösszegben is tükröződik;

–        amikor az érintett vállalkozás hatékonyan együttműködik a Bizottsággal az Engedékenységi Közlemény hatályán, valamint a jog által előírt együttműködési kötelezettségein túl;

–        amennyiben a versenyellenes magatartást közhatóságok vagy jogszabályok engedélyezték vagy ösztönözték.”

2.     A megtámadott határozat

734    Emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság pontosította, hogy az alapösszeg áll egyrészt egy, a jogsértés súlyosságától függően a vállalkozás érintett eladásainak 0–30%‑át kitevő összegből, amelyet a vállalkozás jogsértésben való részvétele éveinek számával kell megszorozni, másrészt pedig az eladások értékének 15–25%‑át kitevő kiegészítő összegből, amely független az időtartamtól (a megtámadott határozat (448) preambulumbekezdése).

735    A megtámadott határozat a Weichert által 2002‑ben elért frissbanáneladások értékét 82 571 574 euróra becsüli (a (451) és (453) preambulumbekezdés).

736    Az iránymutatás 20. és 22. pontjával összhangban a Bizottság az eladások értéke arányának a jogsértés súlyossága függvényében történő megállapítása céljából megvizsgált és figyelembe vett különböző tényezőket: a jogsértés jellegét, az érintett vállalkozások együttes piaci részesedését, a jogsértés földrajzi kiterjedését, valamint azt, hogy a jogsértés megvalósult‑e, amint az a megtámadott határozat (454)–(460) preambulumbekezdéséből következik.

737    A Bizottság hangsúlyozta, hogy az érintett vállalkozások egységes és folyamatos jogsértésben vettek részt egy összehangolt magatartás révén, amelynek keretében a banánra vonatkozóan Észak‑Európában alkalmazott referenciaáraikat egyeztették, és amely tehát az árrögzítéssel kapcsolatos, az árakkal kapcsolatos magatartások pedig jellegüknél fogva a verseny legsúlyosabb korlátozásai közé tartoznak, mivel a versenyt annak egyik alapvető paramétere vonatkozásában torzítják (a megtámadott határozat (455) preambulumbekezdése).

738    A Bizottság figyelembe vette továbbá azon vállalkozások együttes piaci részesedését, amelyek tekintetében a jogsértés bizonyítható volt, amely részesedést a Bizottság 40–45%‑ra becsülte (a megtámadott határozat (457) preambulumbekezdése), valamint figyelembe vette a jogsértés földrajzi kiterjedését, amely Ausztriát, Belgiumot, Dániát, Finnországot, Németországot, Luxemburgot, Hollandiát és Svédországot érintette (a megtámadott határozat (458) preambulumbekezdése).

739    E tényezők alapján, valamint azon megállapítás alapján, hogy a jogsértést ténylegesen megvalósították, a Bizottság a megtámadott határozat címzettjeként megjelölt valamennyi vállalkozás esetében az eladások értékének ugyanazon – a jogsértés súlyának függvényében meghatározott, 15%‑os – arányát alkalmazta (a megtámadott határozat (460) preambulumbekezdése).

740    Figyelembe véve a 2000. január 1‑jétől 2002. december 31‑ig tartó jogsértési időszakot, és az iránymutatás 24. pontja értelmében, a Bizottság a jogsértés időtartamára vonatkozóan 3‑as szorzótényezőt állapított meg (a megtámadott határozat (461) és (462) preambulumbekezdése).

741    Az iránymutatás 25. pontjában előírt kiegészítő összeg meghatározása érdekében a Bizottság a megtámadott határozat 8.3.1.1. pontjára történő utalással hivatkozott a fent említett tényezőkkel kapcsolatos értékelésére. Úgy ítélte meg, hogy a kiegészítő összeg esetében alkalmazandó százalékaránynak 15%‑nak kell lennie (a megtámadott határozat (463) és (464) preambulumbekezdése).

742    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az iránymutatás 25. pontja úgy rendelkezik, hogy az eladások értéke adott esetben figyelembe veendő arányának meghatározásakor a Bizottság figyelembe vesz bizonyos – főként az iránymutatás 22. pontjában meghatározott – tényezőket.

743    Ezen első lépés végén a Bizottság a következő alapösszegeket állapította meg (a megtámadott határozat (465) preambulumbekezdése):

–        a Chiquita esetében 208 000 000 eurót;

–        a Dole esetében 114 000 000 eurót;

–        a Del Monte és a Weichert esetében 49 000 000 eurót.

744    A kiszabandó bírság alapösszegét enyhítő körülmények címén 60%‑kal csökkentette a Bizottság a megtámadott határozat valamennyi címzettje esetében, tekintettel a banánágazat különleges szabályozási rendszerére és azon tényre, hogy az egyeztetés a referenciaárra irányult (a megtámadott határozat (467) preambulumbekezdése). A Weichert, aki nem tudott a Dole és a Chiquita közötti árképzést megelőző megbeszélésekről, szintén enyhítő körülmények címén, további 10% csökkentésben részesült (a megtámadott határozat (476) preambulumbekezdése).

745    Egyébiránt a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a Weichert együttműködése nem terjedt túl az őt terhelő, jog által előírt együttműködési kötelezettségen, és e tekintetben hangsúlyozta, hogy a Weichert információkérésekre adott válaszai, amelyeket az előírt határidőn belül nyújtott be, a vállalkozás tevékeny együttműködésre vonatkozó kötelezettségének körébe tartoztak, amely magában foglalta, hogy a vállalkozásnak a vizsgálat tárgyával kapcsolatos minden információt a Bizottság rendelkezésére kell bocsátania. A Bizottság úgy döntött, hogy nem alkalmazza az iránymutatás 29. pontjának negyedik francia bekezdését, mivel úgy vélte, hogy a jelen ügybeli jogsértés az engedékenységi közlemény hatálya alá tartozik (a megtámadott határozat (474) preambulumbekezdése).

3.     A jogsértés súlyáról

746    A felperes azt állítja, hogy bár a Bizottság – jogosan – elismeri, hogy a Weichert rendkívül korlátozott szerepe az iránymutatás értelmében enyhítő körülménynek minősül, mégsem vette figyelembe a bírság alapösszegének meghatározásakor, hogy a Weichert állítólagos jogsértése kisebb súlyú volt, mint a Dole‑é és a Chiquitáé, és e három vállalkozás esetében azonos összeget állapított meg, ellentétesen a megtámadott határozat (245) preambulumbekezdésében felidézett ítélkezési gyakorlattal és az iránymutatás 20–23. pontjával. A Bizottság által a bírság számításakor elkövetett hiba a felperes szerint a Bizottság azon téves elképzeléséből ered, amely szerint a jelen ügyben egységes jogsértésről van szó.

747    A beavatkozó szerint a Bizottság a jogsértés súlyának elferdítésével megsértette az arányosság elvét először is azzal, hogy azon tényre támaszkodott, hogy az összehangolt magatartás az árrögzítésre vonatkozik (a megtámadott határozat (455) preambulumbekezdése), miközben elismerte, hogy „a kartell a referenciaárakra vonatkozik” (a megtámadott határozat (456) preambulumbekezdése), nem pedig a tényleges árakra, másodszor azzal, hogy alátámasztó bizonyítékok nélkül kijelentette, hogy a beavatkozó magatartása a legkárosabb versenykorlátozásnak felel meg (a megtámadott határozat (455) preambulumbekezdése), ennek ellenkezőjét bizonyító tényezők sorozata ellenére, és harmadszor azzal, hogy figyelmen kívül hagyta azon tényt, hogy az állítólagos jogsértés sem sok importőrt, sem pedig jelentős – azaz 40–45%‑nyi, vagy akár csak 20–30%‑nyi – piaci részesedést nem érintett, tekintettel azon tényre, hogy a Bizottság a beavatkozót és a Del Montét sem tartja felelősnek a Chiquita és a Dole közötti árképzést megelőző megbeszélésekért.

748    Először is együttesen kell megvizsgálni a felperes által felvetett kifogást és a beavatkozó fent említett harmadik érvét azt illetően, hogy a Bizottság egységes jogsértés létezését állapította meg.

749    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogsértés súlyát számos tényező alapján kell meghatározni, amelyekre vonatkozóan a Bizottság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik (a Bíróság C‑328/05. P. sz., SGL Carbon kontra Bizottság ügyben 2007. május 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑3921. o.] 43. pontja), ilyenek például az ügy sajátos körülményei, az ügy háttere, a bírságok elrettentő hatása, azonban nincs olyan felsorolás, amely kimerítő vagy kötelező módon tartalmazná a kötelezően mérlegelendő tényezőket (a fenti 54. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 241. pontja, valamint a Törvényszék T‑73/04. sz., Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben 2008. október 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑2661. o.] 68. pontja).

750    Amint az a fentiekben kifejtésre került, a Bizottság a jelen ügyben az iránymutatásban meghatározott módszer alapján határozta meg a bírságok összegét.

751    Emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az iránymutatás ugyan nem minősül olyan jogi szabálynak, amelyet a közigazgatásnak mindenképpen kötelezően be kell tartania, mégis olyan, a gyakorlatban követendő magatartási szabályt tartalmaz, amelytől a közigazgatás az egyes esetekre nézve nem térhet el anélkül, hogy olyan magyarázatot ne adna, amely összeegyeztethető az egyenlő bánásmód elvével (lásd a fenti a 54. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 209. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

752    Az iránymutatás 19–26. pontjából következik, hogy az iránymutatás először is rendelkezik magának a jogsértés súlyának az értékeléséről, amely az eladások értéke arányának, majd pedig a bírság alapösszegének meghatározására szolgál.

753    Ezt követően az iránymutatás 27. és 29. pontja a bírság alapösszegének kiigazítását írja elő – bizonyos, minden egyes érintett vállalkozás esetében egyedi – súlyosító és enyhítő körülmények függvényében.

754    Ez utóbbi rendelkezések azon ítélkezési gyakorlatot tükrözik, amely szerint amikor a jogsértést több vállalkozás követi el, meg kell vizsgálni az egyes vállalkozások jogsértésben való részvételének relatív súlyát (a fenti 151. pontban hivatkozott Suiker Unie és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 623. pontja, valamint a fenti 296. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 150. pontja; a Törvényszék T‑220/00. sz., Cheil Jedang kontra Bizottság ügyben 2003. július 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑2473. o.] 184. pontja), annak meghatározása céljából, hogy esetükben fennállnak‑e súlyosító vagy enyhítő körülmények.

755    Ez a következtetés a büntetések és joghátrányok egyéniesítése elvének logikus következménye, amely szerint valamely vállalkozás csak a neki személyesen felróható tények alapján részesíthető joghátrányban, ez az elv pedig minden olyan közigazgatási eljárásban alkalmazandó, amely során az uniós versenyjog alapján joghátrányt szabhatnak ki (ami a bírság kiszabását illeti, lásd a Törvényszék T‑45/98. és T‑47/98. sz., Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben 2001. december 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑3757. o.] 63. pontját, és fenti 754. pontban hivatkozott Cheil Jedang kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 185. pontját).

756    A jelen ügyben a Bizottság a Weicherttel szemben kiszabott bírság összegének meghatározása során teljes mértékben igazodott saját iránymutatásához és a fent említett ítélkezési gyakorlathoz.

757    Első lépésként a Bizottság értékelte – objektíve tekintve – a jogsértést súlyát, és ennek kapcsán figyelembe vehette az árrögzítésre vonatkozó jogsértés egységes jellegét, amely jogsértésben az ágazat közel felét képviselő vállalkozások közreműködtek, és amely nyolc – az Unió tekintélyes részét kitevő – tagállamra terjedt ki, közöttük Németországra, amely Észak‑Európa egyik igen jelentős banánpiaca.

758    Amint az a fenti 590–650. pontban kifejtésre került, a Bizottság joggal tekintette úgy, hogy az összes szóban forgó összejátszásra irányuló magatartás egységes jogsértésnek minősült. Ez utóbbi a címzett vállalkozások összességének közös magatartásából következik, amelyhez mindezen vállalkozások – így a Weichertből és a felperesből álló vállalkozás is – hozzájárultak.

759    Nem vitatott azonban, hogy a Weichertből és a felperesből álló vállalkozás az átfogó kartellhez nem ugyanolyan mértékben járult hozzá, mint a Dole és a Chiquita.

760    Ezért értékelte a Bizottság – második lépésként – a Weichert jogsértésben való részvételének relatív súlyát, figyelembe véve jelen esetben azt a tényt, hogy a Weichert a kartell két ága közül csak az egyikben vett részt, ami indokolta a kiszabandó bírság alapösszegének enyhítő körülmények címén történő 10%‑os csökkentését.

761    Ily módon nyilvánvaló, hogy a Bizottság figyelembe vette azt a tényt, hogy a Weichertből és a felperesből álló vállalkozás jogsértő magatartása kisebb súlyú, mint a Dole‑é és a Chiquitáé, és ezért a Bizottságnak nem róható fel semmilyen, e vállalkozás rovására hátrányosan megkülönböztető bánásmód.

762    E körülmények között a felperes és a beavatkozó azon érvelését, miszerint a Bizottság tévesen állapított meg mindegyik érintett vállalkozás esetében azonos bírságalapösszeget azon szintén téves megállapítás miatt, hogy egységes jogsértésről volt szó, el kell utasítani.

763    Másodszor rá kell mutatni arra, hogy a beavatkozó által azon állítása alátámasztása végett előterjesztett, a fenti 747. pontban említett érvek, amely állítás szerint a Bizottság a jogsértés súlyának elferdítésével megsértette az arányosság elvét, teljesen megalapozatlanok, és azokat el kell utasítani.

764    Azon tényt illetően, hogy a szankcionált összehangolt magatartás bejelentett árakra, nem pedig tényleges árakra vonatkozott, ami a felperes szerint nem valósít meg árrögzítést, meg kell állapítani, hogy ez az érv valójában annak vitatására irányul, hogy egyáltalán fennállt az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértése.

765    Márpedig, amint az a fenti 585. pontban kifejtésre került, a Bizottság jogosan jutott arra a következtetésre, hogy az árképzést megelőző megbeszélések, amelyek a Dole és a Weichert között zajlottak, és amelyek a banán referenciaárainak egyeztetésére irányultak, az árak rögzítésével voltak kapcsolatban, és olyan összehangolt magatartást eredményeztek, amelynek célja az EK 81. cikk értelmében a verseny korlátozása volt.

766    Amennyiben a beavatkozó érve arra vonatkozó állításként értelmezhető, hogy a jogsértés súlya kisebb volt amiatt, hogy bejelentett árakra, és nem tranzakciós árakra vonatkozott, fontos hangsúlyozni, hogy a Bizottság enyhítő körülmények címén két bírságcsökkentésben részesítette a Weichertet, amelyek egyike – amely 60%‑os mértékű volt – a sajátos szabályozási háttér létezésén és azon a tényen alapult, hogy a kartell referenciaárakra vonatkozott (a megtámadott határozat (467) preambulumbekezdése). E csökkentés mértéke kizárja, hogy a Bizottság az arányosság elvét bármilyen módon megsértette volna.

767    Sem a felperes, sem a beavatkozó nem adott elő konkrét észrevételt sem azzal kapcsolatban, hogy a Bizottság milyen módon vette figyelembe a fent említett két tényezőt a bírság kiszámításakor, sem pedig a százalékos csökkentés Bizottság által elfogadott pontos összegével kapcsolatban.

768    Azon állítást illetően, miszerint a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a Weichert magatartása a legkárosabb versenykorlátozásnak felel meg, miközben e vállalkozás ügyfelei megerősítették, hogy nem keletkezett kár, fontos emlékeztetni arra, hogy az EK 81. cikk (1) bekezdésének a) pontjában a kartellre vonatkozóan megadott első, a közös piaccal kifejezetten összeegyeztethetetlennek nyilvánított példa éppen nem más, mint „a beszerzési vagy eladási árak, illetve bármely egyéb üzleti feltétel közvetlen vagy közvetett rögzítése”. A kartell tárgyát képező magatartást az EK 81. cikk (1) bekezdése kifejezetten tiltja, mivel e magatartás lényegéből adódó korlátozásokat foglal magában a közös piacon belüli verseny tekintetében.

769    Az EK 81. cikk – a Szerződésben foglalt többi versenyjogi szabályhoz hasonlóan – nem csupán a versenytársak vagy a fogyasztók közvetlen érdekeinek, hanem a piac szerkezetének, ezáltal pedig magának a versenynek a védelmére is irányul. Ennélfogva az összehangolt magatartás versenyellenes célja fennállásának megállapítása nem tehető függővé annak megállapításától, hogy e magatartás közvetlen kapcsolatban áll a fogyasztói árakkal (a fenti 297. pontban hivatkozott T‑Mobile Netherlands és társai ügyben hozott ítélet 38. és 39. pontja).

770    A versenyszabályok megsértésére vonatkozó, a 17. és az 1/2003 rendelettel létrehozott és az ítélkezési gyakorlatban értelmezett szankciórendszerből kitűnik, hogy a kartellek jellegüknél fogva a legszigorúbb bírságokkal büntetendők. Valamely versenyellenes magatartás hatása önmagában nem meghatározó tényező a bírságok mértékének meghatározása szempontjából (a Bíróság C‑554/08. P. sz., Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben 2009. november 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑189. o.] 44. pontja).

771    E megfontolásokat szem előtt tartva kell értelmezni az iránymutatás 23. pontját, amely így szól:

„Az árak rögzítéséről, a piac felosztásáról és a termelés korlátozásáról szóló – általában titkos – horizontális megállapodások jellegüknél fogva a legsúlyosabb versenykorlátozások közé számítanak. A versenypolitika elvei jegyében szigorú bírságokat kell ellenük alkalmazni. Ezért az ilyen jellegű jogsértések esetén az eladások arányát általában a legmagasabb szinten állapítják meg.”

772    Meg kell jegyezni egyrészt, hogy az „árak rögzítéséről [...] szóló [...] horizontális megállapodások” kifejezés magában foglalja az összehangolt magatartásokat az EK 81. cikk értelmében, másrészt pedig, hogy az iránymutatás egyáltalán nem említi, hogy az eladások értéke arányának a jogsértés súlya függvényében történő meghatározásakor a jogsértés konkrét piaci hatását bármiféleképpen figyelembe vennék.

773    Az iránymutatás 20. és 22. pontjának megfelelően a Bizottság a jelen ügyben az említett arány megállapítása céljából megvizsgált és figyelembe vett különféle, a jogsértés jellegével, az érintett felek összesített piaci részesedésével, a jogsértés földrajzi kiterjedésével, valamint a jogsértés megvalósulásával összefüggő tényezőket – amint az a megtámadott határozat (454)–(459) preambulumbekezdéséből kitűnik –, de egyáltalán nem vizsgálta a szóban forgó magatartás versenyre gyakorolt korlátozó hatásait.

774    A Weichert azon érvére válaszul, amely a jogsértés tényleges piaci hatásának hiányára vonatkozott, a Bizottság ugyanis annak megállapítására szorítkozott, a megtámadott határozat (472) preambulumbekezdésében, hogy a jogsértést megvalósították, és hogy a versenyellenes magatartás nyomán „lehet hatásokra számítani”, mivel „a referenciaárak rögzítése során történő egyeztetés jellegénél fogva alkalmas volt arra, hogy a jelen ügy körülményei között a piacra hatást gyakoroljon”. Amint azt a Bizottság ugyanazon preambulumbekezdésben jogosan hangsúlyozza, „a magatartás tényleges hatásai csak az […] iránymutatás 31. pontjában juthatnának jelentőséghez, amely pont felhatalmazza a Bizottságot arra, hogy azt a bírságot, amelyet főszabály szerint alkalmazna, növelje annak érdekében, hogy az meghaladja a jogsértésből adódóan keletkezett jogtalan hasznot”. Az azonban nem vitatott, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban e rendelkezést nem alkalmazta.

775    E körülmények között a Weichert ügyfeleinek azon leveleire történő hivatkozás, amelyek azt hivatottak bizonyítani, hogy az e társaságból és a felperesből álló vállalkozás versenyellenes magatartása semmilyen kárt nem okozott, semmilyen jelentőséggel nem bír.

776    Ki kell emelni, hogy a Bizottság a Weichert eladásai értékének 15%‑át véve alapul, a felét alkalmazta azon aránynak, amely az árrögzítésre irányuló horizontális megállapodások vagy összehangolt magatartások esetében általában elfogadott, vagyis a 30%‑nak. Az iránymutatás 23. pontja világosan kimondja, hogy az árak rögzítéséről szóló horizontális megállapodások vagy összehangolt magatartások esetén az arányt általában „a legmagasabb szinten” állapítják meg, míg a Bizottság által megállapított 15%‑os arány a „legmagasabb szint” alsó részében van.

777    A Weichert eladásai értékének e 15%‑os aránya nem tekinthető aránytalannak egy olyan árrögzítésre vonatkozó jogsértés esetében, amelyben az ágazat közel felét képviselő vállalkozások közreműködtek, és amely nyolc – az Unió tekintélyes részét kitevő – tagállamra terjedt ki, közöttük Németországra, amely Észak‑Európa egyik igen jelentős banánpiaca.

778    Ebből következik, hogy a felperes és a beavatkozó azon érvelését, miszerint a Bizottság a bírság alapösszegének meghatározása során tévesen értékelte a súlyossági szempontot, el kell utasítani.

4.     A kiegészítő összegről

779    A beavatkozó azt állítja, hogy a Bizottság a bírságok megállapításáról szóló iránymutatását tévesen alkalmazta akkor, amikor „belépési díjat” vetett ki az iránymutatás 25. pontjával összhangban, amely pont kizárólag a „megállapodásokra” vonatkozik, amely minősítést a megtámadott határozat nem tartalmazza.

780    Ezt az érvelést, mivel az iránymutatás részleges és részrehajló értelmezéséből ered, el kell utasítani.

781    Az iránymutatás 25. pontja úgy rendelkezik, hogy a Bizottság az alapösszegbe beépít egy olyan összeget, mely az eladások értékének 15%‑a és 25%‑a között mozog, annak érdekében, hogy a vállalkozásokat elrettentse attól, hogy egyáltalán „árrögzítésről, piacfelosztásról és termeléskorlátozásról szóló horizontális megállapodásokat” kössenek, mely kifejezés az iránymutatás 23. pontjában is szerepel, és a 2. lábjegyzetre utal, amely kifejti, hogy a megállapodások fogalma magában foglalja a „Szerződés 81. cikke értelmében a vállalkozások társulásainak […] összehangolt magatartását és döntéseit [helyesen: a Szerződés 81. cikke értelmében az összehangolt magatartásokat és a vállalkozások társulásainak döntéseit]”.

782    Az iránymutatás következetes és koherens értelmezése arra enged következtetni, hogy a 2. lábjegyzetben szereplő pontosítás ugyanúgy vonatkozik a megállapodásoknak az iránymutatás 25. pontjában használt fogalmára is.

783    A beavatkozó érvének, amely az iránymutatás 25. pontjának elszigetelt értelmezésén alapul, e rendelkezés szövege ellentmond. Az e rendelkezésben előírt kiegészítő összeg a vállalkozás eladásai értékének bizonyos hányada, amint azt az iránymutatás az „A. Az eladások értékének meghatározása” cím alatt meghatározza, akárcsak a jogsértés súlyának függvényében megállapított összeg, a figyelembe veendő arány pedig olyan – „főként a 22. pontban meghatározott” – tényezők Bizottság általi értékelésétől függ, amelyek az eladások értékének a jogsértés súlya függvényében meghatározott hányadát érintik.

784    Fontos hangsúlyozni, hogy az iránymutatás 25. pontjában annak említése, hogy a „Bizottság más jogsértések esetén is alkalmazhat ilyen kiegészítő összeget”, mindenesetre lehetővé teszi az összehangolt magatartások e rendelkezés hatálya alá vonását.

785    Végül meg kell jegyezni, hogy a beavatkozó a Törvényszék azon kérdésére adott válaszában, amely az egységes jogsértésként való minősítésnek a bírság összegére gyakorolt hatására vonatkozott, két kifogást terjesztett elő a megtámadott határozatban megállapított kiegészítő összeggel kapcsolatban.

786    Először is a beavatkozó előadta, hogy már nem volt alapja az említett összeg alkalmazásának, mivel a „kétoldalú” jogsértés nem minősíthető árrögzítésre vonatkozó horizontális megállapodásnak vagy akár árrögzítésre irányuló jogsértésnek.

787    Ezzel a beavatkozó megismétli különösen a felperes azon érvelését, amelyet az az EK 81. cikk megsértése vitatásának alátámasztása végett fejtett ki.

788    Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság jogosan állapította meg azt, hogy a Dole és a Weichert között zajló árképzést megelőző megbeszélések az árak rögzítésére vonatkoztak, és az átfogó kartell két ágának egyikét alkották, amely kartellben az érintett vállalkozások közreműködtek.

789    A fenti 786. pontban említett kifogást tehát el kell utasítani.

790    Másodszor a beavatkozó azzal érvelt, hogy nem indokolt az eladások értékének 15%‑át kitevő kiegészítő összeget kiszabni. Az a tény, hogy úgy szabják ki a minimális százalékos mértéket, hogy nem veszik figyelembe a jogsértés sajátos körülményeit, ellentétes az arányosság elvével.

791    Ezt az új kifogást elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, mivel idegen a Törvényszék pontos vizsgálatának tárgyától, amely konkrétan az egységes jogsértés fogalmát és annak a bírság összegére gyakorolt hatásait érinti. E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a beavatkozó, miután a Törvényszék kérdésére válaszul kifejtette érvelését, azt állította, hogy „még ha a Törvényszék nem is fogadná el ezt az érvet”, akkor sem lenne indokolt a 15%‑os kiegészítő összeg kiszabása, hiszen pusztán az a tény, hogy az iránymutatás ezt írja elő minimális százalékos mértékként, nem döntő jelentőségű.

792    Továbbá a beavatkozó azáltal, hogy az eljárás folyamán új kifogást terjesztett elő, megsértette az eljárási szabályzat 48. cikkének 2. §‑át. E kifogás nem olyan új helyzetből származik, amely az eljárás folyamán merült fel, és nem minősül olyan kifogás kiegészítésének sem, amelyet az eljárást kezdeményező keresetlevél már korábban, közvetlenül vagy hallgatólagosan, tartalmazott, és nem kapcsolódik szorosan e kifogáshoz. Ezért azt elfogadhatatlannak kell nyilvánítani (a Törvényszék T‑231/99. sz., Joynson kontra Bizottság ügyben 2002. március 21‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑2085. o.] 156. és 157. pontja, amelyet a Bíróság C‑204/02. P. sz., Joynson kontra Bizottság ügyben 2002. szeptember 27‑én hozott végzése [az EBHT‑ban nem tették közzé] megerősített).

793    A teljesség kedvéért e kifogást mindenesetre, mivel téves előfeltevésen alapul, el kell utasítani.

794    Meg kell állapítani, hogy az iránymutatás 20. és 22. pontjával összhangban a Bizottság az eladások értéke arányának a jogsértés súlyossága függvényében történő megállapítása céljából megvizsgált és figyelembe vett különböző tényezőket: a jogsértés jellegét, az érintett vállalkozások együttes piaci részesedését, a jogsértés földrajzi kiterjedését, valamint azt, hogy a jogsértés megvalósult‑e, amint az a megtámadott határozat (454)–(459) preambulumbekezdéséből következik. Az iránymutatás 25. pontjában előírt kiegészítő összeg meghatározása érdekében a Bizottság a megtámadott határozat 8.3.1.1. pontjára történő kifejezett utalással hivatkozott az említett tényezőkkel kapcsolatos értékelésére, amint az a megtámadott határozat (463) preambulumbekezdéséből kitűnik.

795    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az iránymutatás 25. pontja úgy rendelkezik, hogy az eladások értéke adott esetben figyelembe veendő arányának meghatározásakor a Bizottság figyelembe fog venni bizonyos – főként az iránymutatás 22. pontjában meghatározott – tényezőket.

796    Ily módon nyilvánvaló, hogy a Bizottság különböző, a kifogásolt jogsértő magatartást jellemző tényezőket vett figyelembe, és a beavatkozó azzal, hogy pusztán azt állítja, hogy nem volt indokolt a 15%‑os kiegészítő összeg kiszabása, egyetlen olyan bizonyítékot sem terjeszt elő, amely alkalmas lenne a Bizottság értékelésének cáfolatára.

5.     Az enyhítő körülményekről

797    Mindenekelőtt a beavatkozó azt állítja, hogy a Bizottság által alkalmazott 10%‑os csökkentés nem elegendő ahhoz, hogy tükrözze azt a csekély súlyt és szerepet, amellyel a beavatkozó az állítólagos jogsértésben részt vett, és amelyet különböző tényezők jellemeztek: először is a Chiquita és a Dole között zajló árképzést megelőző megbeszélésekhez hasonlítva, a Dole és a beavatkozó közötti ilyen megbeszélések kisebb jelentőségűek, amint az a megtámadott határozat (76) és azt követő preambulumbekezdéseiből, valamint (93)–(99) preambulumbekezdéséből kitűnik, másodszor, a beavatkozó passzív szerepet töltött be, tekintettel arra, hogy szinte mindig a Dole egyik alkalmazottja hívta őt fel telefonon, harmadszor pedig, a Bizottság a beavatkozót, és a Del Montét sem tartja felelősnek a Chiquita és a Dole közötti árképzést megelőző megbeszélésekért.

798    A felperes úgyszintén arra hivatkozik, hogy a Weichert és a Dole között zajló, árképzést megelőző kapcsolatfelvételek jóval kevésbé intenzívek és kevésbé gyakoriak voltak, mint a Dole és a Chiquita között zajlók.

799    Ki kell emelni, hogy az iránymutatás 29. pontjának harmadik francia bekezdése értelmében ahhoz, hogy az érintett vállalkozás enyhítő körülmények miatt a bírság összegének csökkentésében részesüljön, „bizonyítékkal [kell] szolgál[nia] arra, hogy részvétele a jogsértésben kifejezetten csekély”, és „következésképpen bizonyítani[a] [kell] azt is, hogy mialatt részt vett a jogsértő megállapodásban, a piacon versenyző magatartás tanúsításával hatékony módon elkerülte azok végrehajtását”.

800    Pusztán azon tény, hogy a Weichert adott esetben csekély vagy passzív szerepet tölthetett be, nem alkalmas annak bizonyítására, hogy e vállalkozás a piacon versenyző magatartást tanúsított. Az iránymutatás 29. pontja harmadik francia bekezdésének alkalmazására vonatkozó feltételek tehát a jelen ügyben nem teljesülnek.

801    E következtetés nem jelenti azt, hogy a Weichert csekély vagy passzív szerepe, ha bizonyítást is nyerne, ne eredményezhetné a bírság összegének csökkentését. Az iránymutatás 29. pontjában foglalt, körülményeket tartalmazó lista ugyanis csak tájékoztató jellegű, amint azt a „mint például” kifejezés használata is megerősíti. Ezenkívül a Bizottság mérlegelési mozgástere és a korlátok, amelyeket azzal kapcsolatban elfogadott, nem érintik az uniós bíróság korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlását (a Törvényszék T‑259/02–T‑264/02. és T‑271/02. sz., Raiffeisen Zentralbank Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2006. december 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑5169. o.] 226. és 227. pontja, amelyet fellebbezési eljárásban a fenti 91. pontban hivatkozott Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet is megerősített).

802    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a passzív szerep az érintett vállalkozás által „visszafogottabb magatartás” elfogadását feltételezi, azaz a versenyellenes megállapodás vagy megállapodások kidolgozásában játszott aktív részvételtől való tartózkodást (a fenti 754. pontban hivatkozott Cheil Jedang kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 167. pontja, a fenti 749. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben 2008. október 8‑án hozott ítélet 163. pontja, amelyet fellebbezési eljárásban a fenti 770. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben 2009. november 12‑én hozott ítélet is megerősített).

803    A vállalkozás kartellben játszott passzív szerepét alátámasztó tényezőként figyelembe lehet venni különösen azt, ha a vállalkozás a kartell többi rendes tagjához képest jelentősen ritkábban vett részt a megbeszéléseken, ha később lépett arra a piacra, ahol a jogsértés történt, függetlenül attól, hogy mennyi ideig vett részt a jogsértésben, vagy ha a jogsértésben részt vevő más vállalkozás képviselője erre vonatkozóan kifejezetten nyilatkozatot tesz (lásd a fenti 749. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben 2008. október 8‑án hozott ítélet 164. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

804    Mindenekelőtt a beavatkozó azt állítja, hogy a megtámadott határozat (93)–(99) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Chiquita alkalmazottja, azaz B., és a Dole alkalmazottja, azaz H. közötti megbeszélések alkották a jogsértés központi tengelyét. Ez az érv nem bír jelentősséggel, mivel a hivatkozott preambulumbekezdések csak a jogsértés időtartamára vonatkoznak, amely a Dole és a Weichert esetében ugyanazt a – 2000. január 1‑jétől 2002. december 31‑ig terjedő időszakot – ölelte fel, míg a Chiquita esetében a jogsértés időszaka egy hónappal korábban véget ért.

805    Ezt követően a Weichert és a Del Monte azt állítja, hogy a Chiquita és a Dole között nagyobb gyakorisággal került sor az árképzést megelőző megbeszélésekre, mint közöttük és a Dole között.

806    A megtámadott határozatban szereplő információk nem tükrözik azt, hogy a Dole és a Chiquita közötti megbeszélések gyakorisága jóval nagyobb lett volna, mint a Dole és a Weichert között zajló megbeszéléseké.

807    A Chiquita által a Dole‑hoz intézett kimenő telefonhívásokra vonatkozó telefonszámla‑kivonatok szerint szerdánként a Chiquita és a Dole között 55 hívásra került sor (a megtámadott határozat (76) preambulumbekezdése), csütörtökönként 53 hívás történt (a megtámadott határozat (77) preambulumbekezdése), a Dole pedig 20‑ra becsüli azon hetek számát, amelyek folyamán a felek szerdánként és csütörtök reggelenként egyaránt érintkeztek egymással (a megtámadott határozat (86) preambulumbekezdése). Ezenkívül a Dole a hívásgyakoriságot hozzávetőleg évi 20 alkalomra teszi, amely az érintett időszak vége felé csökkenést mutatott (a határozat (79) preambulumbekezdése).

808    A Dole és a Weichert közötti megbeszéléseket illetően, melyekre vonatkozóan nem állnak rendelkezésre telefonszámla‑kivonatok, a Dole az információkérésekre adott válaszában először azt állította, hogy a Weicherttel „majdnem minden héten” beszélt, azaz évente körülbelül negyven héten, majd a kifogásközlésre adott válaszában kijelentette, hogy „a piaci feltételekkel kapcsolatos megbeszélésekre hozzávetőleg kéthetente került sor az utazások vagy más kötelezettségek miatt”, mely indokot már előadott az információkérésekre adott válaszában a megbeszélések állítólagos számának indokolásaként (a megtámadott határozat (87) és (88) preambulumbekezdése).

809    A 2006. december 15‑i információkérésre adott válaszában a Weichert úgy nyilatkozott, hogy a Dole‑lal folytatott megbeszélésekre nem került minden szerdán sor, csupán havonta egyszer vagy kétszer. Amikor 2007. február 5‑én a Bizottság felhívta, hogy határozza meg, hogy évente hány hétről van szó, a Weichert úgy nyilatkozott, hogy alkalmazottjai a Dole‑lal évente 20–25 héten folytattak megbeszéléseket (a megtámadott határozat (87) preambulumbekezdése).

810    A Weichert ezt követően azt állította a kifogásközlésre adott válaszában, hogy a Dole‑lal a kapcsolatfelvételekre „átlagban legfeljebb havonta egyszer vagy kétszer került sor”, anélkül hogy kifejezetten megismételte volna az eredeti heti becslést, ami alapján a Bizottság évente közel 20–25 alkalmas gyakoriságot állapított meg, amely összhangban van a Dole nyilatkozataival (a megtámadott határozat (90) és (91) preambulumbekezdése).

811    Bár igaz, hogy a Dole és a Chiquita közötti kapcsolatfelvételekre vonatkozó számadatok nem veszik számításba az előbbi vállalkozásnak az utóbbihoz intézett telefonhívásait, fontos mindenesetre emlékeztetni arra, hogy a Bizottság helyesen juthatott arra a következtetésre, hogy a Dole és a Weichert közötti kétoldalú megbeszélések – számukra és következetességükre tekintettel – az információáramlás olyan bevett sémáját alkották, amelyet a vállalkozások szükségleteiknek megfelelően alkalmaztak, akárcsak a Dole és a Chiquita között zajló kétoldalú megbeszélések.

812    Végül a beavatkozó azzal érvel, hogy szinte mindig a Dole alkalmazottja volt az, aki őt telefonon hívta, és ezzel kapcsolatban csupán a 2006. december 16‑i információkérésre adott válaszában szereplő saját nyilatkozataira hivatkozik.

813    Meg kell azonban állapítani, hogy a Dole a közigazgatási eljárás folyamán úgy nyilatkozott, hogy a megbeszéléseket hol ő maga, hol a Weichert kezdeményezte (a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdése). Ezen túlmenően a Weichert nem állítja, és még kevésbé bizonyítja, hogy szerda délutánonként a Dole‑lal való egyetlen kapcsolatfelvételt is elutasított volna, vagy a jogsértés hároméves időszaka folyamán az említett vállalkozással való megbeszéléseit megszakította volna. Ily módon nyilvánvaló, hogy a Weichert három éven keresztül teljes mértékben részt vett a Dole‑lal fenntartott összejátszásra irányuló kapcsolatban, ami nem összeegyeztethető a passzív szerepre való hivatkozással.

814    Nem vitatott ugyanakkor, hogy a Weichert csupán az átfogó kartell egyetlen ágában vett részt, ami indokolta a bírság alapösszegének 10%‑os csökkentését.

815    Amint azt a felperes és a beavatkozó állítja, ez a csökkentés és a bírság ebből következő összege nem tükrözi megfelelő módon a Weichertnek az átfogó kartellben való részvétele relatív súlyát, és ezáltal sérti az arányosság elvét.

816    A Weichertnek az átfogó kartellhez a Dole‑lal folytatott árképzést megelőző kétoldalú megbeszélések révén történő hozzájárulása a versenyre nézve kevésbé volt káros, mint a Dole és a Chiquita hozzájárulása, tekintettel ez utóbbi vállalkozás gazdasági erejére. Amint azt a Bizottság a megtámadott határozatban hangsúlyozta, a Chiquita a legnagyobb banánszállító Európában, és a friss banán eladásainak 2001‑ben elért értéke becslések szerint 365 800 000 euró volt, amely számadatot a megtámadott határozat többi címzettjétől vásárolt banánra vonatkozó összeg levonása után 347 631 700 euróra kellett módosítani (a megtámadott határozat (451)–(453) preambulumbekezdése).

817    E körülmények között a Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörében úgy ítéli meg, hogy a bírság alapösszege csökkentésének mértékét 20%‑ra kell emelni annak érdekében, hogy a Weichert átfogó kartellben való részvételének relatív súlyát megfelelően lehessen figyelembe venni.

818    Viszont el kell utasítani azt az igényt, hogy kétszeresen – vagyis az alapösszeg enyhítő körülmények miatt történő csökkentése mellett az eladások arányának meghatározásakor alkalmazott 15%‑os mérték csökkentése révén is – kerüljön figyelembevételre az a tény, hogy a Weichertnek nem volt tudomása a Dole és a Chiquita közötti jogellenes megbeszélésekről, ami a Weichertet aránytalan előnyhöz juttatná.

819    Másodszor a beavatkozó azzal érvel, hogy a Bizottság nem vette figyelembe a szóban forgó magatartás jogszerűségére vonatkozó jogos elvárásait. Ügyfeleivel, a Bizottsággal és más hatóságokkal – úgymint a FAO‑val – a beavatkozó a hivatalos árakra vonatkozó és más piaci információkat osztott meg. Azt állítja, nem volt oka arra, hogy a keddenként, szerdánként és csütörtökönként sorra kerülő különféle megbeszélések között különbséget tegyen, mivel e megbeszéléseket a kifogásközlésben maga a Bizottság is „összetett kétoldalú megállapodások” szétválaszthatatlan „hálózatának” tekintette.

820    Meg kell jegyezni, hogy az iránymutatás 29. pontjának utolsó francia bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a] bírság alapösszege csökkenthető […], amennyiben a versenyellenes magatartást közhatóságok vagy jogszabályok engedélyezték vagy ösztönözték”.

821    Amennyiben a beavatkozó érvelése arra irányul, hogy e rendelkezés alapján érjen el bírságcsökkentést, annak alkalmazási feltételei nem állnak fenn.

822    Állításainak alátámasztása végett a beavatkozó mindössze a kifogásközlésre adott válaszának 244. pontjára hivatkozik, amelyben azt állítja, hogy az érkező banánszállítmányokkal kapcsolatos adatokat a német kormány egy delegációja és a FAO részére gyűjtötte. Nem tesz említést sem a Bizottságról mint az adatok átvevőjéről, sem a referenciárakra vonatkozó adatok továbbításáról.

823    A Weichert semmilyen konkrét és objektív bizonyítékot nem terjeszt elő annak bizonyítására, hogy a Bizottság vagy más közintézmény egyrészt tudomással bírt volna a Weichert referenciaárairól és azok rögzítésének 2000‑től 2002‑ig fennálló körülményeiről, másrészt engedélyezte vagy ösztönözte volna az azok rögzítését meghatározó versenyellenes magatartást.

824    Amennyiben a beavatkozó érvelése úgy értelmezhető, mint az EK 81. cikk megsértéséről való tudomás hiányának megerősítése, mivel a kartell nem volt titkos, emlékeztetni kell arra, hogy az iránymutatás korábbi változata rendelkezett annak lehetőségéről, hogy a bírságot enyhítő körülmények címén azon az alapon csökkentsék, hogy „a vállalkozás[nak] ésszerű kétsége [merült fel] abban a tekintetben, hogy a versenykorlátozó magatartás valóban jogsértést valósít‑e meg”.

825    Azon tény, hogy ez utóbbi rendelkezés már nem szerepel az iránymutatásban, nem jelenti azt, hogy az említett körülmény már nem eredményezheti a bírság enyhítő körülmények címén történő csökkentését.

826    Állításainak alátámasztása végett a beavatkozó ügyfelek leveleire hivatkozik, amelyekkel kapcsolatban megállapítást nyert (lásd a fenti 341. pontot), hogy nem tartalmazzák egyrészt a tárgyszerűség valamennyi megkövetelt biztosítékát, másrészt pedig nem rendelkeznek elegendő bizonyító erővel ahhoz, hogy arra a következtetésre lehessen jutni, hogy a kartell teljes kiterjedésében ismert volt a nyilvánosság előtt (a fenti 801. pontban hivatkozott Raiffeisen Zentralbank Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 506. pontja, amelyet fellebbezési eljárásban a fenti 91. pontban hivatkozott Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 241. pontja is megerősített).

827    Feltéve, hogy a beavatkozó érvelése tartalmazza a bizalomvédelem elvének megsértésére vonatkozó állítást, emlékeztetni kell arra, hogy a bizalomvédelemre való hivatkozás joga minden jogalanyt megillet, akiben az adminisztráció megalapozott elvárásokat keltett (a Bíróság 265/85. sz., Van den Bergh en Jurgens és Van Dijk Food Products [Lopik] kontra Bizottság ügyben 1987. március 11‑én hozott ítéletének [EBHT 1987., 1155. o.] 44. pontja, valamint C‑152/88. sz., Sofrimport kontra Bizottság ügyben 1990. június 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1990., I‑153. o.] 26. pontja). Azonban senki nem hivatkozhat ezen elv megsértésére, akinek az adminisztráció nem adott konkrét biztosítékokat (lásd a Bíróság C‑67/09. P. sz., Nuova Agricast és Cofra kontra Bizottság ügyben 2010. október 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2010., I‑9811. o.] 71. pontját, valamint a Törvényszék T‑290/97. sz., Mehibas Dordtselaan kontra Bizottság ügyben 2000. január 18‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑15. o.] 59. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

828    A jelen ügyben elegendő megállapítani azt, hogy a Weichert semmilyen konkrét és objektív bizonyítékot nem terjesztett elő, amely alkalmas lett volna annak bizonyítására, hogy a Bizottság konkrét biztosítékokat adott a Dole‑lal folytatott árképzést megelőző megbeszélések jogszerűségére vonatkozóan. Azok a homályos és alá nem támasztott puszta állítások, amelyek szerint a Weichert a hivatalos árakra és az érkező banánszállítmányokra vonatkozó információkat megosztotta a Bizottsággal, e tekintetben nem rendelkeznek bizonyító erővel.

829    Végül a beavatkozó azon megfontolásai, amelyek az összejátszásra irányuló kapcsolattartás különböző típusainak állítólagosan szétválaszthatatlan jellegére vonatkoznak, amelyeknek ellentmond a kifogásközlés (429) bekezdésének tartalma (lásd a fenti 709. pontot), semmilyen jelentőséggel nem bírnak, mivel nem alkalmasak arra, hogy valamely enyhítő körülménynek a fent említett három ok bármelyike címén történő figyelembevételét indokolják.

830    Ebből következik, hogy a Bizottság által elfogadott enyhítő körülményeken kívül, amelyek közül az egyik esetében a Törvényszék emelést alkalmazott, semmilyen más enyhítő körülményt nem lehet a Weichert javára figyelembe venni.

6.     Az együttműködésről

831    A felperes azt állítja, hogy a Bizottság tévesen értelmezte az engedékenységi közleményét és az iránymutatást, megfosztva ezzel a Weichertet az általa tanúsított együttműködésből fakadó előnyöktől. A Bizottság megsértette az 1/2003 rendelet 23. cikkét és a Weichert jogos elvárásait.

832    A beavatkozó által támogatott felperes azt állítja, hogy nem helytálló kijelenteni, hogy a beavatkozó együttműködése ténylegesen nem terjedt túl az őt terhelő, jog által előírt együttműködési kötelezettségen, mivel a beavatkozó olyan információkérésekre adott választ, amelyek önmagára nézve terhelő nyilatkozatok megtételére hívták fel. A felperes hangsúlyozza, hogy a Weichert valójában a tényállást sem vitatta, hozzájárulása tehát meghaladta „a vállalkozás tevékeny együttműködésre vonatkozó kötelezettségének körét”.

833    A felperes azt állítja, hogy a Bizottság hibát követett el, amikor kijelentette, hogy az állítólagos jogsértés az engedékenységi közlemény hatálya alá tartozik, és következésképpen nem tudja enyhítő körülményként figyelembe venni a felperes és a Weichert együttműködésének mértékét, mivel a keresetlevél bemutatja, hogy a szóban forgó információcserék nem valósítottak meg árrögzítést. A Bizottság azzal is hibát követett el, hogy nem vizsgálta meg, hogy a felajánlott együttműködés jelentős hozzáadott értéket képviselt‑e az engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében, amit egy korábbi határozatban megtett egy olyan vállalkozás számára, amely e közlemény alapján nem terjesztett elő kérelmet.

834    Először is emlékeztetni kell az 1/2003 rendelet 18. cikkének megfogalmazására, amely a következő:

„(1) A Bizottság az e rendeletben ráruházott feladatok teljesítése érdekében egyszerű kérelem vagy határozat formájában felkérheti a vállalkozásokat vagy vállalkozások társulásait, hogy nyújtsanak be minden szükséges információt.

(2) Az egyszerű információkérésnek a vállalkozás vagy a vállalkozások társulása részére történő megküldésekor a Bizottság közli a kérelem jogalapját és célját, meghatározza, milyen információra van szükség, és meghatározza azt a határidőt, amelyen belül az információt be kell nyújtani, és utal azokra a szankciókra, amelyeket a hiányos vagy félrevezető információnyújtás esetére a 23. cikk előír.

(3) Ha a Bizottság határozat útján kéri a vállalkozásokat vagy a vállalkozások társulásait az információszolgáltatásra, közli a kérelem jogalapját és célját, meghatározza, milyen információra van szükség, és meghatározza azt a határidőt, amelyen belül az információt be kell nyújtani. A Bizottság utal a 23. cikkben előírt szankciókra, valamint utal a 24. cikkben előírt szankciókra vagy kiszabja azokat. Utal továbbá arra a jogra, hogy határozata a Bírósággal felülvizsgáltatható.

(4) A vállalkozások tulajdonosai vagy képviselői, és jogi személyek, társaságok, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező társulások esetén a jogszabály vagy a létesítő okirat által képviseletre felhatalmazott személyek benyújtják az érintett vállalkozás vagy vállalkozások társulása nevében a kért információt. A megfelelően meghatalmazott ügyvédek az ügyfelük nevében jogosultak az információ benyújtására. Az utóbbiak teljes mértékben felelősek az átadott információ hiányos, pontatlan vagy félrevezető voltáért.

[…]”

835    Az információkéréseket korábban a 17. rendelet 11. cikke szabályozta, amely már rendelkezett az információkérés és a határozat útján történő információkérés közötti különbségtételről. Az e rendelkezésre vonatkozó ítélkezési gyakorlat, amely meghatározza a Bizottság ilyen kérések megfogalmazására vonatkozó hatáskörét, analógia útján az 1/2003 rendelet 18. cikkének értelmezésére is alkalmazandó.

836    Ennélfogva meg kell állapítani, hogy jóllehet az 1/2003 rendelet 18. cikke (2) és (3) bekezdése hatékony érvényesülésének érdekében a Bizottságnak joga van a vállalkozást arra kötelezni, hogy közöljön vele minden szükséges információt azokról a tényekről, amelyekről tudomása lehet, és szükség esetén adja át az ezekhez kapcsolódó, birtokában lévő dokumentumokat akkor is, ha ezek az ő vagy más vállalkozás tekintetében versenyellenes magatartás fennállását bizonyíthatják, az információkérésre irányuló határozattal nem sértheti a vállalkozás védelemhez való jogát (lásd ebben az értelemben és analógia útján a Bíróság 374/87. sz., Orkem kontra Bizottság ügyben 1989. október 18‑án hozott ítéletének [EBHT 1989., 3283. o.] 34. pontját, valamint fenti 91. pontban hivatkozott Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 271. pontját). A Bizottság ezért nem kötelezheti a vállalkozást arra, hogy olyan válaszokat adjon, amelyek révén be kellene ismernie valamely olyan jogsértés fennállását, amelyet a Bizottságnak kell bizonyítania (a fent hivatkozott Orkem kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 35. pontja).

837    Figyelembe véve a fent említett ítélkezési gyakorlatot, az 1/2003 rendelet (23) preambulumbekezdése kifejti, hogy „[a] Bizottság határozatának betartása során” a vállalkozások nem kényszeríthetők annak bevallására, hogy jogsértést követtek el, viszont minden esetben kötelesek megválaszolni a tényszerű kérdéseket és átadni a dokumentumokat, még akkor is, ha ezek az információk az ő tekintetükben vagy egy másik vállalkozás tekintetében a jogsértés fennállását bizonyíthatják.

838    A jelen ügyben nem vitatott, hogy a vizsgálat során többek között a Weicherthez intézett információkérések az 1/2003 rendelet 18. cikkének (2) bekezdése alapján születtek (a megtámadott határozat (46) preambulumbekezdése), tehát nem információkérésre irányuló határozatokról van szó, amelyekre az említett cikk (3) bekezdése vonatkozik.

839    E körülmények között a felperes és a beavatkozó nem hivatkozhat eredményesen arra a tényre, hogy a Bizottság kérdéseinek és a Weichert által adott válaszoknak a terjedelmére tekintettel a Weichert a jog által előírt együttműködési kötelezettséget túllépte azzal, hogy önmagára nézve terhelően nyilatkozott.

840    Viszont mérlegelni kell, hogy a Weichert önkéntes együttműködése indokolhat‑e az engedékenységi közleményben foglaltak alapján bírságcsökkentést, amelyet a felperes követel.

841    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik a bírság kiszámításának módszerét tekintve, és hogy e tekintetben lehetősége van számos elemet figyelembe venni, köztük az érintett vállalkozásoknak a Bizottság szolgálatai által folytatott eljárásban való együttműködését. E vonatkozásban a Bizottságnak összetett ténybeli értékelést kell végeznie, mint például az említett vállalkozások együttműködésére vonaktozóan (a fenti 749. pontban hivatkozott SGL Carbon kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 81. pontja, valamint a Törvényszék T‑456/05. és T‑457/05. sz., Gütermann és Zwicky kontra Bizottság egyesített ügyekben 2010. április 28‑án hozott ítéletének [EBHT 2010., II‑1443. o.] 219. pontja).

842    A bírság csökkentése az uniós versenyjog megsértésében részt vevő vállalkozások együttműködése esetén azon a megfontoláson alapszik, hogy az ilyen együttműködés megkönnyíti a Bizottságnak a jogsértés fennállásának megállapítására és adott esetben annak megszüntetésére irányuló feladatát (a fenti 54. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 399. pontja, valamint a Törvényszék T‑338/94. sz., Finnboard kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1617. o.] 363. pontja), miközben a vállalkozás magatartásának az együttműködés valódi szellemiségéről is kell tanúskodnia (a fenti 54. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 395. és 396. pontja). A csökkentés létjogosultságára tekintettel a Bizottság nem vonatkoztathat el a szolgáltatott információ hasznosságától, amely szükségszerűen a már a birtokában lévő bizonyítékoktól függ (a fenti 841. pontban hivatkozott Gütermann és Zwicky kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 221. pontja).

843    Az engedékenységi közleményben a Bizottság megnevezte azon feltételeket, amelyek teljesülése esetén a Bizottsággal ‑ a kartellre vonatkozó vizsgálata során – együttműködő vállalkozások mentesülhetnek a bírság alól, illetve a bírságösszeg csökkentésében részesülhetnek.

844    E második esetben az érintett vállalkozásoknak e célból a Bizottság rendelkezésére kell bocsátaniuk a feltehető jogsértésre vonatkozó olyan bizonyítékokat, amelyek jelentős hozzáadott értéket képviselnek a Bizottságnak már rendelkezésére álló bizonyítékok értékéhez képest, és véget kell vetniük a feltehető illegális tevékenységben való részvételüknek legkésőbb e bizonyítékok benyújtása időpontjában (az engedékenységi közlemény 21. pontja).

845    A Bizottság az ellenkérelemben azt állította, hogy a Weichert által rendelkezésre bocsátott információk nem képviseltek jelentős hozzáadott értéket, hiszen a Bizottság már a kezdetektől rendelkezett információkkal a Weichert és a Dole közötti, árképzést megelőző megbeszélésekről, mivel a Chiquita közölte, hogy a Dole beszámol neki a Del Monte márkájú banán árának várható alakulásáról, amely banánt a Weichert forgalmazta.

846    Jóllehet a szóban forgó nyilatkozatban a Chiquita ténylegesen azt közölte, hogy a Dole „néhányszor” hivatkozott beszélgetéseikben a Del Monte árára, a Chiquita kifejtette, hogy ez az ár számára nem volt fontos, hiszen ebben az időszakban a Dole és a Del Monte árai minden héten azonosak voltak.

847    Azon túl, hogy a Chiquitától származó, a Dole és a Weichert közötti összejátszásra irányuló magatartás létezésére vonatkozó információnak viszonylag gyenge a jellegéből adódó bizonyító ereje, a Chiquita által előadott magyarázat alapján arra is lehetett következtetni, hogy a Weichert a Dole árpolitikájával kapcsolatban pusztán követő magatartást tanúsított.

848    Meg kell állapítani, hogy a Bizottság semmilyen más olyan bizonyítékot nem terjeszt elő, amellyel bizonyíthatná, hogy amikor információkéréssel fordult a Weicherthez, tudomása volt a Dole‑lal fennálló kétoldalú kapcsolatok versenyellenes jellegéről, megjegyzendő ugyanakkor, hogy figyelemreméltó módon a Bizottság megváltoztatta álláspontját, és a viszonválaszban azzal érvel, hogy már az információkérések megküldésekor tudomása volt a Dole és a Weichert közötti megbeszélések „esetleges” versenyellenes jellegéről.

849    A felperes viszont jogosan hangsúlyozza, hogy 2006. június 6‑án a Bizottság első alkalommal érdeklődött a Weichertnek a Dole‑lal fennálló kapcsolatáról, és a Weicherttől azt kérdezte, „melyek voltak a szokásosan megvitatott témák”, amire a Weichert azt válaszolta, hogy „olykor szerda délutánonként a Dole‑lal is beszélt a »hivatalos árak« témájáról”. 2006. december 15‑én a Bizottság egy második tájékoztatáskérést intézett a Weicherthez, amely a következő kérdést tartalmazta: „Szíveskedjen kifejteni, mit ért az alatt, hogy »olykor szerda délutánonként a Dole‑lal is beszélt a hivatalos árak témájáról«.” A Weichert válasza a következő volt: „Bizonyos alkalmakkor a Dole szerdán felhívta a Weichertet, hogy eszmecserét folytasson az általános piaci feltételekről, és ritka esetben a hivatalos árak közlését megelőzően a hivatalos árak lehetséges alakulásáról is.”

850    Nem vitatott, hogy a Bizottság a Weichert válaszára támaszkodva állapította meg, hogy a Weichert és a Dole között árképzést megelőző kétoldalú megbeszélések folytak, valamint hogy versenyellenes célú összehangolt magatartás valósult meg (lásd a megtámadott határozat (189), (191), (193), (196), (266) és (298) preambulumbekezdését).

851    Az engedékenységi közlemény 22. pontja szerint a hozzáadott érték fogalma arra vonatkozik, hogy a benyújtott bizonyíték jellege vagy részletessége folytán mennyiben segíti a Bizottságot a kérdéses tényállás bizonyításában.

852    A Weichert által rendelkezésre bocsátott információk, amelyek közvetlenül a kérdéses tényálláshoz kapcsolódnak, különös jelentőséggel bírnak a kétoldalú és szóbeli információcserékből álló jogsértő magatartással összefüggésben, mivel az érintett vállalkozások ráadásul e megbeszélésekről sem jegyzeteket, sem jegyzőkönyveket nem közöltek. A Dole és a Weichert között zajló megbeszélések tartalma, ütemezése és gyakorisága kizárólag a vállalkozások nyilatkozataiból derül ki.

853    Ez a helyzet indokolttá teszi a Weichert közigazgatási eljárás folyamán való együttműködése címén bírságcsökkentés megítélését, amelynek megfelelő mértékét a Törvényszéknek kell – korlátlan felülvizsgálati jogkörét gyakorolva – megállapítania.

854    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék feladata a megtámadott határozat jogszerűségének felülvizsgálata keretében annak vizsgálata, hogy a Bizottság az iránymutatásban és az engedékenységi közleményben meghatározott módon gyakorolta‑e mérlegelési jogkörét, és amennyiben azt állapítja meg, hogy attól eltért, annak vizsgálata, hogy ezt jogszerűen igazolva és kellőképp indokolva tette‑e. Azonban a Bizottság mérlegelési mozgástere és a korlátok, amelyeket azzal kapcsolatban elfogadott, nem érintik az uniós bíróság korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlását (a fenti 801. pontban hivatkozott Raiffeisen Zentralbank Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 226. és 227. pontja, amelyet fellebbezési eljárásban a fenti 91. pontban hivatkozott Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet is megerősített).

855    Bár a Weichert által rendelkezésre bocsátott információk vitathatatlanul megkönnyítették a Bizottság számára a jogsértés létezésének megállapítását, a Weichert együttműködésének jelentőségét annak fényében kell megítélni, hogy a közigazgatási eljárás folyamán mindvégig tagadta, hogy bármiféle jogsértés történt volna.

856    E körülmények között a Weichertet a közigazgatási eljárás folyamán tanúsított együttműködése miatt a bírság összegének 10%‑os csökkentésében kell részesíteni.

857    Másodszor, a tények vitatásától való tartózkodás címén megfogalmazott követelést illetően rá kell mutatni arra, hogy az engedékenységi közlemény az 1996‑os korábbi változattal ellentétben nem rendelkezik kifejezetten arról, hogy a tények vitatásától való puszta tartózkodás esetében bírságcsökkentés lehetséges. E megállapítás egyáltalán nem zárja ki azt, hogy ilyen körülmény a Weichert együttműködésének figyelembevétele címén bírságcsökkentést eredményezhessen.

858    Amint az a fenti 854. pontban kifejtésre került, a Bizottság mérlegelési mozgástere és a korlátok, amelyeket azzal kapcsolatban elfogadott, nem érintik az uniós bíróság korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlását.

859    Fontos hangsúlyozni, hogy a vállalkozás azon a címen, hogy nem vitatja a tényeket, akkor részesülhet a bírság mérséklésének kedvezményében, ha a kifogásközlésről való tudomásszerzést követően kifejezetten tájékoztatja a Bizottságot arról, hogy nem vitatja a tényeket (a Törvényszék T‑44/00. sz., Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben 2004. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑2223. o.] 303. pontja, amelyet fellebbezési eljárásban a Bíróság C‑411/04. P. sz., Salzgitter Mannesmann kontra Bizottság ügyben 2007. január 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑959. o.] 71. pontja is megerősített), a Weichertet illetően azonban nem is állítják, hogy erről lenne szó.

860    A jelen ügyben a felperes mindössze azt állítja, hogy a Weichert „valójában” szintén nem vitatta a tényeket, amely megfogalmazás önmagában véve a követelés homályosságát tükrözi. A felperes egyáltalán nem ad elő olyan érvelést, amellyel konkrétan próbálná bizonyítani, hogy a tények vitatásától való állítólagos tartózkodás megkönnyítette a Bizottság számára a jogsértés meghatározását és szankcionálását, és hogy e segítség jelentős hozzáadott értéket képviselt a már a Bizottság birtokában lévő bizonyítékokhoz képest.

861    A felperes ezenkívül hivatkozik a COMP/C.38.281/B.2 számú („nyersdohány”‑ügy – Olaszország) ügyben 2005. október 20‑án hozott határozatra, amelyben a Bizottság egy vállalkozást enyhítő körülmények címén a bírság összegének 50%‑os csökkentésében részesített az engedékenységi közlemény hatályán kívüli hatékony együttműködéséért, amely megoldást a felperes szerint a Weichert esetében is alkalmazni kellene, amely „a kifogások meghatározása szempontjából döntő jelentőségű bizonyítékokat” bocsátott a Bizottság rendelkezésére.

862    Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság többször is kimondta, hogy a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlata nem szolgálhat a versenyjogi bírságok rögzítésének jogi háttereként, és a más ügyekre vonatkozó határozatok hátrányos megkülönböztetés fennállását jelezhetik (a fenti 91. pontban hivatkozott JCB Service kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 205. pontja). A bírságok összegének meghatározása terén a Bizottság széles mérlegelési jogkörrel bír, és nem kötik saját korábbi értékelései. Következésképpen a felperes nem hivatkozhat a Bizottság határozathozatali gyakorlatára az uniós bíróság előtt (a Bíróság C‑510/06. sz., Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben 2009. március 19‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑1843. o.] 82. pontja, valamint fenti 91. pontban hivatkozott Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 123. pontja).

863    Ugyanez a következtetés alkalmazandó a bírságcsökkentésre irányuló olyan igény esetében, amely azon alapul, hogy a Bizottság más határozatokban „rendkívüli körülmények” címén csökkentést ítélt meg. Annak puszta ténye, hogy a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlatában bizonyos mértékű csökkentést állapított meg egy adott magatartás esetében, nem jelenti azt, hogy valamely későbbi közigazgatási eljárás során valamely hasonló magatartás értékelésekor ugyanilyen arányú csökkentést köteles megállapítani. A bírságok összegének megállapítása területén a Bizottság olyan mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy az 1/2003 rendeletben meghatározott korlátok között bármikor megemelje a bírságok általános mértékét, amennyiben ez szükséges ahhoz, hogy biztosítsa az uniós versenypolitika végrehajtását (a fenti 54. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 190. és 191. pontja).

864    Meg kell jegyezni továbbá, hogy a jelen megtámadott határozatban megállapított jogsértés pontosan az engedékenységi közlemény alkalmazási körébe esik, amely az árak, a termelési és eladási kvóták rögzítésében, továbbá a piacok felosztásában, – beleértve a közbeszerzési csalás útján történő felosztást is –, illetve a behozatal vagy a kivitel korlátozásában megnyilvánuló titkos kartellekre vonatkozik. Következésképp a felperes nem kifogásolhatja jogosan, hogy a Bizottság nem vette figyelembe enyhítő körülményként a Weichert együttműködésének mértékét az engedékenységi közlemény jogi keretein kívül (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑9/99. sz., HFB és társai kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1487. o.] 609. és 610. pontját, amelyet fellebbezési eljárásban, különösen e tárgyban, a fenti 54. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 380–382. pontja, valamint a T‑15/02. sz., BASF kontra Bizottság ügyben 2006. március 15‑én hozott ítélet [EBHT 2006., II‑497. o.] 586. pontja is megerősített).

865    Végül a felperes azt állítja, hogy a jelen ügyből látszik, hogy azok a vállalkozások, amelyek jogszerűen védekeznek arra hivatkozva, hogy a Bizottság által megállapított magatartások nem sértik az EK 81. cikket, rosszabb helyzetbe kerülnek, mint a nyilvánvalóan súlyos jogsértésnek minősülő magatartásokban közreműködő vállalkozások, mivel az előbbiek nem részesülhetnek csökkentésben sem ezen engedékenységi közlemény alkalmazása révén, tekintve hogy azt állítják, magatartásuk jogszerű, sem az iránymutatás alkalmazása révén, tekintve hogy a Bizottság nyilvánvalóan úgy ítéli meg, hogy magatartásuk a fent említett közlemény hatálya alá tartozik.

866    Ezek az általános és homályos megfontolások nem alkalmasak arra, hogy bármely rendelkezésnek és különösen az 1/2003 rendelet 23. cikkének, illetve valamely általános jogelvnek a megsértését feltárják, amely igazolná a megtámadott határozat jogellenességét és indokolná a bírság összegének csökkentését. Amint azt a Bizottság hangsúlyozza, az EK 81. cikk alkalmazására vonatkozó eljárás keretében az egyetlen ésszerű összehasonlítás az, amely az önként együttműködő jogalanyokat hasonlítja össze a minden együttműködéstől tartózkodó vállalkozásokkal, mivel az utóbbiak nem állíthatják azt, hogy az előbbiekhez képest hátrányt szenvednek.

7.     Az egyenlő bánásmód elvébe ütköző jogsértésekről

867    A beavatkozó azt állítja, hogy a Bizottság olyan magatartásért részesítette mentességben a Chiquitát, amely nem felelt meg az engedékenységi közleményben foglalt feltételeknek, mivel az említett magatartás nem volt titkos. A beavatkozó azt állítja, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmód elve megköveteli, hogy amennyiben a valamely féllel szemben kiszabott bírság igazságtalanul alacsony szintjének emelése révén nem lehet orvosolni a méltánytalanságot, az egyetlen jogorvoslat az, ha a másik féllel szemben kiszabott bírságok összegét csökkentik, az azonos szint elérése érdekében. A Bizottság a beavatkozó szerint megsértette az egyenlő bánásmód elvét azáltal, hogy a Fyffes‑t érintő eljárást bírság kiszabása nélkül zárta le, szemben az ugyanazon magatartásért a Del Monte és a Weichert irányában alkalmazott bánásmóddal.

868    Ezt az érvelést mint teljesen megalapozatlant, el kell utasítani.

869    Egyrészt az ilyen érvelés azon a be nem bizonyított előfeltevésen alapul, hogy a kartell titkos jellege hiányzik. Ezenkívül, még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság jogtalanul, az engedékenységi közlemény téves alkalmazása révén részesítette bírságmentességben a Chiquitát, emlékeztetni kell arra, hogy az egyenlő bánásmód elvének tiszteletben tartását össze kell egyeztetni a törvényesség elvének tiszteletben tartásával, amely szerint valamely harmadik személy javára elkövetett jogellenes cselekményre előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat (a Bíróság 134/84. sz., Williams kontra Számvevőszék ügyben 1985. július 4‑én hozott ítéletének [EBHT 1985., 2225. o.] 14. pontja; a fenti 63. pontban hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 160. pontja, amelyet fellebbezési eljárásban a Bíróság C‑297/98. P. sz., SCA Holding kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélete [EBHT 2000., I‑10101. o.] és a Törvényszék T‑23/99. sz., LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1705. o.] 367. pontja is megerősített).

870    Másrészt emlékeztetni kell arra, hogy amennyiben valamely vállalkozás magatartásával megsértette az EK 81. cikket, nem kerülhet el minden szankciót azon az alapon, hogy egy‑két más gazdasági szereplőre nem szabtak ki bírságot, miközben a Törvényszék előtti eljárásnak nem tárgya ez utóbbiak helyzetének a megítélése (a fenti 297. pontban hivatkozott Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 197. pontja, valamint a Törvényszék T‑49/95. sz., Van Megen Sports kontra Bizottság ügyben 1996. december 11‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., II‑1799. o.] 56. pontja), ami igaz a Fyffes esetére, amely a megtámadott határozatnak nem címzettje, és így nem is sújtotta szankció.

 A Bizottságnak a bírság növelése iránti kérelméről

871    A Bizottság azon érvelése keretében, amelyet a felperes által a Weichert együttműködésének figyelembevételére vonatkozóan kifejtett érvelésre válaszul fogalmaz meg, a Törvényszéktől azt kéri, hogy növelje a bírság összegét, felülvizsgálva az enyhítő körülmények címén arra alapozva megítélt csökkentést, hogy a tényállás idején a banánágazatot különleges szabályozási háttér jellemezte, és hogy az összejátszásra irányuló kapcsolatfelvételek referenciaárakra vonatkoztak (a megtámadott határozat (467) preambulumbekezdése). A Bizottság szerint e kérelmet a felperes által a közigazgatási eljárás során tett azon nyilatkozatok indokolják, amelyek az érintett piac kínálatának lehetséges szétaprózottságával és a referenciaáraknak a megtámadott határozatban megállapítottnál nagyobb jelentőségével kapcsolatosak.

872    Emlékeztetni kell arra, hogy korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva az uniós bíróság a szankció jogszerűségének egyszerű felülvizsgálatán túl jogosult a Bizottság értékelését a sajátjával helyettesíteni, és következésképpen a kiszabott bírságot vagy kényszerítő bírságot megsemmisíteni, mérsékelni, illetve növelni (a Bíróság C‑3/06. P. sz., Groupe Danone kontra Bizottság ügyben 2007. február 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑1331. o.] 61. pontja).

873    A jelen ügyben a Bizottság által a bírság növelése iránt előterjesztett kérelemnek nem lehet helyt adni, mivel az annak alátámasztása végett kifejtett homályos érvelés nem alkalmas arra, hogy a jogsértés súlyának értékelését módosítsa.

874    Fontos hangsúlyozni, hogy a Bizottság megállapította, hogy a kontingensrendszerből következően a Közösség egészébe az érintett időszakban adott negyedév alatt importált banán teljes mennyisége – a negyedéves mennyiségek közötti bizonyos korlátozott rugalmasság mellett – előre meg volt határozva, mivel jelentős tényezők ösztönözték az engedélyek jogosultjait az adott mennyiség érintett negyedévben történő felhasználásának biztosítására (a megtámadott határozat (134) preambulumbekezdése). A Bizottság ugyanakkor kiegészítette és pontosította álláspontját, jogosan emelve ki az importőröknek az adott hét folyamán a piacon rendelkezésre álló mennyiséget illetően meglévő mérlegelési mozgásterét, valamint az engedélyek másodlagos piacának köszönhető rugalmasságot (a megtámadott határozat (131) és (132) preambulumbekezdése).

875    A Del Monte által a közigazgatási eljárás során tett azon nyilatkozatokat, amelyek az említett piacon más vállalkozásoktól történő engedélybeszerzésre vonatkoztak, a Bizottság a kifogásolt megbeszélések jogi és gazdasági hátterével kapcsolatos megállapításai keretében figyelembe vette, és pusztán e címen nem szükséges mérsékelni a megtámadott határozat (467) preambulumbekezdésében megítélt csökkentést.

876    Ugyanez igaz a felperes által a közigazgatási eljárás során a referenciaárak szerepére vonatkozóan tett nyilatkozatokra, amelyeket a Bizottság az említett árak banánágazatbeli relevanciájával és az „Aldi‑ár” 2002 második félévétől tapasztalt növekvő jelentőségével kapcsolatos megállapításai keretében vett figyelembe.

877    Még ha feltételezzük is, hogy a felperes nyilatkozatai bizonyíthatták, hogy a referenciaárak és az „Aldi‑ár” között szoros kapcsolat van, e megállapítás csak megerősítené a referenciaárak érintett piacon tapasztalt jelentőségére vonatkozó megállapítást, anélkül hogy a jogsértés súlyosságát módosítaná.

878    A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a felperes által a bírság összegének csökkentése iránt előterjesztett kérelemnek helyt kell adni, a keresetet ezt meghaladó részében pedig el kell utasítani.

879    A Törvényszék feladata az 1/2003 rendelet 31. cikkében rá ruházott korlátlan felülvizsgálati jogkörében, hogy meghatározza a bírságnak a megtámadott határozat 2. cikke c) pontja alapján fizetendő összegét.

880    E körülmények között a Weichert esetében a bírság 49 000 000 euróban megállapított alapösszegét két címen kell csökkenteni, egyrészt 60%‑kal a banánágazat különleges szabályozási rendszerének és a referenciaárakra vonatkozó egyeztetésnek a figyelembevétele címén, másrészt 20%‑kal annak alapján, hogy a Weichert az átfogó kartellnek csak egyetlen ágában vett részt, és ekképpen a bírság alapösszege 9 800 000 euró, amelyre vonatkozóan 10%‑os csökkentést kell alkalmazni a Weichert közigazgatási eljárás során tanúsított együttműködése címén, aminek eredményeként a bírság végleges összege 8 820 000 euró.

 A költségekről

881    A Törvényszék eljárási szabályzata 87. cikkének 3. §‑a alapján részleges pernyertesség esetén a Törvényszék elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását, vagy azt, hogy a felek mindegyike maga viselje saját költségeit.

882    Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑ának harmadik bekezdése alapján a Törvényszék elrendelheti, hogy az ugyanezen rendelkezés második bekezdésében említettektől eltérő beavatkozó maga viselje saját költségeit.

883    Mivel a Törvényszék a keresetnek csak részben adott helyt, az adott ügy körülményeinek helyes mérlegelése megkívánja, hogy a felperes maga viselje saját költségeit, valamint a Bizottság költségeinek háromnegyedét. A Bizottság maga viseli saját költségei negyedét. A beavatkozó, akivel szemben a Bizottság nem terjesztett elő a beavatkozás költségeinek viselésére kötelezés iránti kérelmet, maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (nyolcadik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék az [EK 81. cikk] alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/39188 – „banán”‑ügy) 2008. október 15‑én hozott C(2008) 5955 bizottsági határozat 2. cikkének c) pontja alapján kiszabott bírság összegét 8,82 millió euróban állapítja meg.

2)      A Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.

3)      A Fresh Del Monte Produce, Inc. maga viseli saját költségeit, valamint az Európai Bizottság költségeinek háromnegyedét. A Bizottság maga viseli saját költségei negyedét.

4)      Az Internationale Fruchtimport Gesellschaft Weichert GmbH & Co. KG maga viseli saját költségeit.

Truchot Martins Ribeiro Kanninen

Kihirdetve Luxembourgban a 2013. március 14‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

A jogvita alapját képező tényállás

A megtámadott határozat

Az eljárás és a felek kérelmei

A megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló kereseti kérelmekről

1.  Az EK 81. cikk és az EK 253. cikk megsértésére alapított jogalapról

A jogsértés Del Monténak való betudásáról

Előzetes megfontolások

Az indokolási kötelezettség megsértéséről

A megtámadott határozatban alkalmazott betudhatósági kritériumról

A Del Monte és a Weichert által alkotott gazdasági egység fennállásáról

–  A társasági szerződésről

–  A Del Montét és a Weichertet összekötő tulajdonosi kapcsolatokról

–  A forgalmazási megállapodásról

–  A Del Monte által kapott információkról

–  Az árpolitikára és a Weichert ellátására vonatkozó megbeszélésekről

–  A felperes által benyújtott alternatív bizonyítékokról

–  A válasz C.1. mellékletének elfogadhatóságáról

A megtámadott határozat rendelkező részének téves jellegéről

A versenyellenes célú összehangolt magatartás létezéséről

A versenyellenes célú összehangolt magatartás fogalmáról

A kifogásolt megbeszélések tartalmáról

Az információcserék résztvevőiről és közismertségükről

A megbeszélések ütemezéséről és gyakoriságáról

A jogi és gazdasági háttérről

–  A szabályozási keretről és a piaci kínálatról

–  A szóban forgó termék sajátos természetéről

–  A piac szerkezetéről

–  A Weichert sajátos szerepéről

A referenciaárak relevanciájáról

Az összehangolás és a Weichert piaci magatartása közötti okozati összefüggésről

Az egységes jogsértésről

A kifogásolt magatartásokról

A szubjektív tényezőről

2.  A védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapról

A bizonyítékok közlésének elmulasztásáról

A jogvesztésről

A terhelő bizonyítékok közlésének elmulasztásáról

A mentő bizonyítékok közlésének elmulasztásáról

A kifogásközlés és a megtámadott határozat közötti állítólagos eltérésről

A beavatkozó érveléséről

A bírság összegének csökkentése iránti kérelemről

1.  Előzetes észrevételek

2.  A megtámadott határozat

3.  A jogsértés súlyáról

4.  A kiegészítő összegről

5.  Az enyhítő körülményekről

6.  Az együttműködésről

7.  Az egyenlő bánásmód elvébe ütköző jogsértésekről

A Bizottságnak a bírság növelése iránti kérelméről

A költségekről

* Az eljárás nyelve: angol.

1 –      Törölt bizalmas adatok.