A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (ötödik tanács)
2017. június 29.(*)
„Előzetes döntéshozatal – Büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés – 2002/584/IB kerethatározat – Európai elfogatóparancs és a tagállamok közötti átadási eljárások – A végrehajtás megtagadásának mérlegelhető okai – A 4. cikk 6. pontja – A végrehajtó tagállam azon kötelezettségvállalása, hogy a büntetést belső joga szerint hajtja végre – Végrehajtás – Az összhangban álló értelmezés kötelezettsége”
A C‑579/15. sz. ügyben,
az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) a Bírósághoz 2015. november 6‑án érkezett, 2015. október 30‑i határozatával terjesztett elő a
Daniel Adam Popławski
ellen kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatban
az Openbaar Ministerie
részvételével folyamatban lévő eljárásban,
A BÍRÓSÁG (ötödik tanács),
tagjai: J. L. da Cruz Vilaça tanácselnök, A. Tizzano, a bíróság elnökhelyettese, az ötödik tanács tagjaként eljáró bíró, M. Berger (előadó), A. Borg Barthet és F. Biltgen bírák,
főtanácsnok: Y. Bot,
hivatalvezető: M. Ferreira főtanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2016. szeptember 28‑i tárgyalásra,
figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:
– D. A. Popławski képviseletében P. J. Verbeek advocaat,
– az Openbaar Ministerie képviseletében K. van der Schaft és J. Asbroek,
– a holland kormány képviseletében M. K. Bulterman, B. Koopman és J. Langer, meghatalmazotti minőségben,
– a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,
– az Európai Bizottság képviseletében R. Troosters és S. Grünheid, meghatalmazotti minőségben,
a főtanácsnok indítványának a 2017. február 15‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.) 4. cikke 6. pontjának az értelmezésére irányul.
2 E kérelmet szabadságvesztés‑büntetés Lengyelországban történő végrehajtása céljából a Sąd Rejonowy w Poznaniu (poznańi kerületi bíróság, Lengyelország) által Daniel Adam Popławski ellen kibocsátott európai elfogatóparancs Hollandiában történő végrehajtásával összefüggésben terjesztették elő.
Jogi háttér
Az uniós jog
A 2002/584 kerethatározat
3 A 2002/584 kerethatározat (6) és (11) preambulumbekezdésének szövege a következőképpen szól:
„(6) Az e kerethatározatban előírt európai elfogatóparancs az első konkrét megvalósulása a büntetőjog területén a kölcsönös elismerés elvének, amelyre az Európai Tanács az igazságügyi együttműködés »sarokköveként« utalt.
[...]
(11) A tagállamok között az európai elfogatóparancs váltja fel a kiadatásra irányadó összes korábbi megállapodást, ideértve a [Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai által Schengenben (Luxemburg), 1985. június 14‑én aláírt, a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló, 1990. június 19‑én aláírt és 1995. március 26‑án hatályba lépett egyezmény (HL 2000. L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 9. o.)] III. címének a kiadatásra vonatkozó rendelkezéseit is.”
4 E kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdése értelmében:
„A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.”
5 Az említett kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának mérlegelhető okai” című 4. cikke a következőképpen rendelkezik:
„A végrehajtó igazságügyi hatóság az alábbi esetekben tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását:
[...]
6. ha az európai elfogatóparancsot szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából bocsátották ki, amennyiben a keresett személy a végrehajtó tagállamban tartózkodik, amelynek állampolgára vagy lakosa [helyesen: a végrehajtó tagállamban tartózkodik, vagy annak állampolgára vagy lakosa], és ez az állam vállalja, hogy saját hazai joga szerint végrehajtja a büntetést vagy a szabadságelvonással járó intézkedést;
[...]”
A 2008/909/IB kerethatározat
6 A kölcsönös elismerés elvének büntetőügyekben hozott, szabadságvesztés‑büntetéseket kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedéseket alkalmazó ítéleteknek az Európai Unióban való végrehajtása céljából történő alkalmazásáról szóló, 2008. november 27‑i 2008/909/IB tanácsi kerethatározat (HL 2008. L 327., 27. o.) „Átmeneti rendelkezések” című 28. cikkében a következőképpen rendelkezik:
„(1) A 2011. december 5. előtt kézhez kapott kérelmekre továbbra is az elítélt személyek átszállításáról szóló meglévő jogi eszközök az irányadók. Az ezen időpont után érkező kérelmekre nézve a tagállamok által e kerethatározat értelmében elfogadott szabályok az irányadók.
(2) E kerethatározat tanácsi elfogadásakor azonban bármely tagállam nyilatkozhat úgy, hogy azokban az esetekben, amikor a jogerős ítélet meghozatalára az általa meghatározott időpontnál hamarabb kerül sor, kibocsátó és végrehajtó államként továbbra is az elítélt személyek átszállításáról szóló, a 2011. december 5. előtt alkalmazandó meglévő jogi eszközöket alkalmazza. Amennyiben egy tagállam ilyen nyilatkozatot tesz, az összes többi tagállam tekintetében ezen eszközök lesznek alkalmazandók az ilyen esetekben, függetlenül attól, hogy a többi tagállam tett‑e ugyanilyen nyilatkozatot. A kérdéses időpont nem lehet 2011. december 5‑nél későbbi. A fent említett nyilatkozatot az Európai Unió Hivatalos Lapjában közzé kell tenni. A nyilatkozat bármikor visszavonható.”
A holland jog
7 A 2004. április 29‑i Overleveringswetnek (a személyek átadásáról szóló törvény, Stb. 2004, 195. szám), amely a 2002/584 kerethatározatot ülteti át a holland jogba, a 2008/909 kerethatározat végrehajtásáról szóló holland rendelkezések hatálybalépéséig alkalmazandó változata (a továbbiakban: OLW) előírta:
„(1) Holland állampolgár átadható, amennyiben átadását a vele szemben büntetőeljárás keretében folytatott vizsgálat céljából kérik, és a végrehajtó igazságügyi hatóság véleménye szerint biztosított az, hogy amennyiben őt a kibocsátó tagállamban olyan bűncselekményekért végrehajtandó szabadságvesztés‑büntetésre ítélik, amelyekre vonatkozóan átadása engedélyezhető, e büntetést Hollandiában töltheti le.
(2) Holland állampolgár nem adható át, ha az átadást jogerős bírósági határozattal kiszabott szabadságvesztés végrehajtása végett kérik.
(3) Ha az átadás megtagadása kizárólag a [...] 6. cikk[…] (2) bekezdésének rendelkezésein alapul, az ügyész közli a kibocsátó igazságügyi hatósággal, hogy [az 1983. március 21‑én Strasbourgban aláírt,] az elítéltek átadásáról szóló egyezmény 11. cikkében előírt vagy más hatályos egyezményen alapuló eljárás alkalmazásával kész átvenni a határozat végrehajtását.
(4) Az ügyész azonnal tájékoztatja a […] minisztert az átadás megtagadásáról szóló valamennyi határozatról, amelyet a (3) bekezdésben foglalt azon nyilatkozattal együtt közölnek, amely szerint Hollandia kész elrendelni a külföldi határozat végrehajtását.
(5) Az (1)–(4) bekezdés alkalmazandó a határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldire is, ha az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény miatt ellene Hollandiában lefolytatható a büntetőeljárás, és előreláthatólag nem veszíti el hollandiai tartózkodási jogát a vele szemben kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés következtében.”
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
8 2007. február 5‑i ítéletével, amely 2007. július 13‑án emelkedett jogerőre, a Sąd Rejonowy w Poznaniu (poznańi kerületi bíróság) D. A. Popławski lengyel állampolgárt egy év felfüggesztett szabadságvesztés‑büntetésre ítélte. 2010. április 15‑én e bíróság elrendelte a büntetés végrehajtását.
9 2013. október 7‑én az említett bíróság európai elfogatóparancsot bocsátott ki D. A. Popławskival szemben e büntetés végrehajtása céljából.
10 Az ezen európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló alapeljárás keretében a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) azt a kérdést teszi fel, hogy kell‑e az OLW 6. cikkének (2) és (5) bekezdését alkalmazni, amely az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadására vonatkozó okot ír elő többek között azon személyek javára, akik – D. A. Popławskihoz hasonlóan – hollandiai lakosok.
11 A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az OLW 6. cikkének (3) bekezdése értelmében Hollandia az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadásakor közli, hogy a közte és a kibocsátó tagállam között fennálló hatályos egyezmény alapján „kész” átvenni a büntetés végrehajtását. Arra is rámutat, hogy az alapügyben ezen átvétel Lengyelország erre irányuló kérelmétől függ. Márpedig a lengyel jogszabályokkal ellentétes az ilyen kérelem, amennyiben az érintett személy lengyel állampolgár.
12 A kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy ilyen helyzetben az átadás megtagadása az európai elfogatóparanccsal érintett személy büntetlenségét eredményezhetné. Az átadást megtagadó ítélet kihirdetését követően ugyanis a büntetés végrehajtásának átvétele – nevezetesen a kibocsátó tagállam erre irányuló kérelme hiányában – lehetetlen lenne és e lehetetlenség nem befolyásolná a keresett személy átadását megtagadó ítéletet.
13 Mivel e körülmények mellett a rechtbank Amsterdamnak (amszterdami bíróság) kétségei merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az OLW 6. cikkének (2)–(4) bekezdése megfelel‑e a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjának, amely csak akkor teszi lehetővé az átadás megtagadását, ha a végrehajtó tagállam „vállalja”, hogy saját hazai joga szerint végrehajtja a büntetést, felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1) Átültetheti‑e valamely tagállam a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját a nemzeti jogába oly módon, hogy:
– a végrehajtó igazságügyi hatósága minden további nélkül köteles a végrehajtó tagállam állampolgárának vagy lakosának büntetés‑végrehajtás céljából történő átadását megtagadni,
– e megtagadás ipso iure megalapozza az említett állampolgárral vagy lakossal szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtásának átvételére való készséget,
– de a végrehajtás átvételéről szóló döntést csak a büntetés‑végrehajtás céljából történő átadás megtagadása után hoznak, és a pozitív döntés 1. a kibocsátó tagállam és a végrehajtó tagállam között fennálló hatályos egyezményekben foglalt jogalaptól; 2. az ezen egyezményben rögzített feltételektől és 3. a kibocsátó tagállam – például erre irányuló megkeresés megküldésében megnyilvánuló – együttműködésétől függ,
és ezért fennáll a veszélye annak, hogy a végrehajtó tagállam a büntetés‑végrehajtás céljából történő átadás megtagadása után nem tudja átvenni a végrehajtást, jóllehet e veszély nem érinti a büntetés‑végrehajtás céljából történő átadás megtagadásának kötelezettségét?
2) Az első kérdésre adandó nemleges válasz esetén:
a) közvetlenül alkalmazhatja‑e a nemzeti bíróság a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseit annak ellenére, hogy az átmeneti rendelkezésekről szóló (36.) jegyzőkönyv [(HL 2012. C 326., 322. o.)] 9. cikke értelmében e kerethatározat joghatása a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése után mindaddig fennmarad, amíg azt hatályon kívül nem helyezik, semmisnek nem nyilvánítják, vagy nem módosítják, és
b) igenlő válasz esetén: kellően pontos és feltétel nélküli‑e a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja ahhoz, hogy a nemzeti bíróság alkalmazhassa azt?
3) Az első kérdésre és a második kérdés b) pontjára adandó nemleges válasz esetén: az a tagállam, amelynek nemzeti joga a külföldi szabadságvesztés‑büntetés végrehajtásának átvételéhez egy erre vonatkozó nemzetközi egyezményben foglalt jogalapot követel meg, átültetheti‑e a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját a nemzeti jogába oly módon, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja maga jelenti a megkövetelt, egyezményben foglalt jogalapot a büntetlenségnek az egyezményben foglalt jogalapra vonatkozó nemzeti követelményével együtt járó veszélyének elkerülése érdekében?
4) Az első kérdésre és a második kérdés b) pontjára adandó nemleges válasz esetén: átültetheti‑e valamely tagállam a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját a nemzeti jogába oly módon, hogy a végrehajtó tagállam más tagállam állampolgárságával rendelkező lakosa büntetés‑végrehajtás céljából történő átadásának megtagadását ahhoz a feltételhez köti, hogy a végrehajtó tagállam rendelkezzen joghatósággal az európai elfogatóparancsban felsorolt cselekmények tekintetében, és hogy ne ütközzön tényleges akadályokba a végrehajtó tagállamban egy ottani lakossal szemben e cselekmények miatt lefolytatandó büntetőeljárás (ilyen akadályt jelent például, ha a kibocsátó tagállam megtagadja a bűnügyi akták végrehajtó tagállamnak történő átadását), jóllehet a végrehajtó tagállam állampolgára büntetés‑végrehajtás céljából történő átadásának megtagadását nem köti ilyen feltételhez?”
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Előzetes megjegyzések
14 Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések arra vonatkoznak, hogy a 2002/584 kerethatározatnak megfelel‑e azon nemzeti jogszabály, amely a hatályon kívül helyezése és a 2008/909 kerethatározat végrehajtására irányuló nemzeti intézkedésekkel való felváltása folytán már nincs hatályban.
15 A kérdést előterjesztő bíróság megítélése szerint továbbra is az említett nemzeti szabályozás alkalmazandó az alapügyben, figyelembe véve különösen azt, hogy a Holland Királyság a 2008/909 kerethatározat 28. cikke alapján nyilatkozatot tett, amelyben lényegében kifejtette, hogy továbbra is az elítélt személyek átszállításáról szóló kerethatározatot megelőző jogszabályokat alkalmazza a 2011. december 5. előtt jogerőre emelkedett olyan ítéletekre, mint amelyet D. A. Popławskival szemben hoztak. Az Európai Bizottság mindazonáltal vitatja e nyilatkozat, valamint a Lengyel Köztársaság által tett hasonló nyilatkozat érvényességét, és úgy ítéli meg, hogy az alapügyben szereplő helyzetre – a kérdést előterjesztő bíróság megítélésével szemben – a 2008/909 kerethatározatot végrehajtó nemzeti rendelkezések vonatkoznak.
16 A Bíróság e tekintetben már kimondta, hogy vizsgálatát főszabály szerint csak azokra a tényekre kell korlátoznia, amelyeket a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében elé terjesztett. A vonatkozó nemzeti szabályozás alkalmazásával kapcsolatban tehát a Bíróság az említett bíróság által megállapított helyzetet veszi alapul (2016. június 8‑i Hünnebeck ítélet, C‑479/14, EU:C:2016:412, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik továbbá, hogy a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell (2016. december 8‑i Eurosaneamientos és társai ítélet, C‑532/15 és C‑538/15, EU:C:2016:932, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
17 E körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság által meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján kell választ adni az általa előterjesztett kérdésekre.
Az első kérdésről
18 A kérdést előterjesztő bíróság első kérdése lényegében arra irányul, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az e rendelkezést végrehajtó azon tagállami jogszabály, amely – abban az esetben, ha az e tagállam területén határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi átadását egy másik tagállam az ezen állampolgárra jogerős bírósági határozattal kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása végett kéri – egyfelől nem engedélyezi ezen átadást, másfelől pedig azon kötelezettség előírására szorítkozik, hogy az első tagállam igazságügyi hatóságai közöljék a második tagállam igazságügyi hatóságaival, hogy vállalják ezen ítélet végrehajtását, anélkül hogy az átadás megtagadásának időpontjában a végrehajtás tényleges átvétele biztosított lenne, továbbá anélkül, hogy abban az esetben, ha ezen átvétel a későbbiekben lehetetlenné válna, e megtagadás vitatható lenne.
19 E tekintetben legelőször is a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdéséből kiderül, hogy az kimondja azon elvet, amely szerint a tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre. Amint azt a Bíróság már megállapította, kivételes körülmények hiányában a végrehajtó igazságügyi hatóságok csakis a kerethatározatnak a végrehajtás megtagadásának taxatíve felsorolt eseteiben tagadhatják meg az ilyen elfogatóparancs végrehajtását, és az európai elfogatóparancs végrehajtását kizárólag az e kerethatározatban kimerítő jelleggel felsorolt feltételekhez köthetik (lásd ebben az értelemben: 2016. április 5‑i Aranyosi és Căldăraru ítélet, C‑404/15 és C‑659/15 PPU, EU:C:2016:198, 80. és 82. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Következésképpen, mivel az európai elfogatóparancs végrehajtása a főszabály, a végrehajtás megtagadása kivételként tekintendő, amelyet szigorúan kell értelmezni.
20 Ezt követően emlékeztetni kell arra, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának mérlegelhető okát állapítja meg, amely alapján az európai elfogatóparancsot végrehajtó igazságügyi hatóság „megtagadhatja” a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását többek között akkor, ha a keresett személy – az alapügy tárgyát képező esethez hasonlóan – a végrehajtó tagállamban tartózkodik, és ez az állam „vállalja”, hogy saját belső joga szerint végrehajtja a büntetést.
21 Amint a főtanácsnok indítványának 30. pontjában megállapította, az következik tehát a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjának a szövegéből, hogy amennyiben a tagállam úgy határozott, hogy átülteti e rendelkezést a belső jogába, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak mérlegelési mozgástérrel kell rendelkeznie azon kérdést illetően, hogy meg kell‑e tagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását, vagy sem. E tekintetben lehetővé kell tenni, hogy e hatóság figyelembe vegye az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának e rendelkezésben kimondott fakultatív oka által követett célt, amely a Bíróság megszilárdult ítélkezési gyakorlata szerint abból áll, hogy lehetőséget biztosítson a végrehajtó igazságügyi hatóságnak arra, hogy különleges jelentőséget tulajdonítson az azon esély növelésére vonatkozó lehetőségnek, hogy a keresett személy a vele szemben kiszabott büntetés letöltésekor visszailleszkedik a társadalomba (lásd ebben az értelemben: 2012. szeptember 5‑i Lopes Da Silva Jorge ítélet, C‑42/11, EU:C:2012:517, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
22 Amint a főtanácsnok indítványának 45. pontjában megállapította, a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjának szövegéből az is következik, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásának mindennemű megtagadása a végrehajtó tagállam valódi kötelezettségvállalását feltételezi a keresett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtására vonatkozóan, olyannyira, hogy pusztán az a körülmény, hogy e tagállam úgy nyilatkozik, hogy „vállalja” e büntetés végrehajtását, nem tekinthető e megtagadás igazolásaként. Ebből az következik, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásának mindennemű megtagadását meg kell, hogy előzze a végrehajtó igazságügyi hatóság által azzal kapcsolatban folytatott vizsgálat, hogy a büntetésnek a saját belső joga szerinti végrehajtása ténylegesen lehetséges‑e. Amennyiben a végrehajtó tagállam nem tudja vállalni a büntetés tényleges végrehajtását, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak végre kell hajtania az európai elfogatóparancsot, és így át kell adnia a keresett személyt a kibocsátó tagállamnak.
23 Következésképpen az olyan tagállami szabályozás, amely a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját azon előírás révén hajtja végre, hogy az igazságügyi hatóságai mindenképpen kötelesek megtagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását, ha a keresett személy e tagállamban lakik, anélkül hogy e hatóságok bármilyen mérlegelési mozgástérrel rendelkeznének, és hogy az említett tagállam vállalná az e keresett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés tényleges végrehajtását, és ezáltal az említett keresett személy büntetlenségét kockázatja, nem tekinthető úgy, hogy az megfelel az említett kerethatározatnak.
24 Az első kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az e rendelkezést végrehajtó azon tagállami jogszabály, amely – abban az esetben, ha az e tagállam területén határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi átadását egy másik tagállam az ezen állampolgárra jogerős bírósági határozattal kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása végett kéri – egyfelől nem engedélyezi ezen átadást, másfelől pedig azon kötelezettség előírására szorítkozik, hogy az első tagállam igazságügyi hatóságai közöljék a második tagállam igazságügyi hatóságaival, hogy vállalják ezen ítélet végrehajtását, anélkül hogy az átadás megtagadásának időpontjában a végrehajtás tényleges átvétele biztosított lenne, továbbá anélkül, hogy abban az esetben, ha ezen átvétel a későbbiekben lehetetlenné válna, e megtagadás vitatható lenne.
A második és a harmadik kérdésről
25 A második és harmadik kérdésével – amelyeket együttesen kell megvizsgálni – a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2002/584 kerethatározat rendelkezései közvetlen hatállyal rendelkeznek‑e, és ha nem, a holland szabályokat lehet‑e az uniós joggal összhangban oly módon értelmezni, hogy amennyiben valamely tagállam a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtásának átvételét nemzetközi egyezményben foglalt jogalap fennállásához köti, a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja maga jelentse a belső jog által megkövetelt, egyezményben foglalt jogalapot.
26 E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a 2002/584 kerethatározat nem bír közvetlen hatállyal. Ezt a kerethatározatot ugyanis az Európai Unió korábbi harmadik pillére, mégpedig az EU 34. cikk (2) bekezdése b) pontjának (a Lisszaboni Szerződést megelőző változata) alapján fogadták el. Márpedig e rendelkezés előírta, hogy a kerethatározatoknak nincs közvetlen hatálya (lásd analógia útján: 2016. november 8‑i Ognyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 56. pont).
27 Hozzá kell tenni, hogy az átmeneti rendelkezésekről szóló (36.) jegyzőkönyv 9. cikke értelmében az uniós intézmények, szervek és hivatalok által az EU‑Szerződés alapján a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése előtt elfogadott jogi aktusok joghatása mindaddig fennmarad, amíg azokat a Szerződések alapján hatályon kívül nem helyezik, semmisnek nem nyilvánítják, vagy nem módosítják. Márpedig, amint a főtanácsnok indítványa 67. pontjában megjegyezte, a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően nem helyezték hatályon kívül, nem nyilvánították semmisnek és nem módosították a 2002/584 kerethatározatot.
28 Mivel a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseinek tehát nem lehet közvetlen hatályuk, az EU 34. cikk (2) bekezdése b) pontjának megfelelően az elérendő célokat illetően kötelezőek a tagállamokra, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyják (lásd analógia útján: 2016. november 8‑i Ognyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 56. pont).
29 A jelen esetben, amint a jelen ítélet 19–24. pontjából következik, amennyiben a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában foglalt feltételek nem teljesülnek, e kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdése kötelezi a tagállamokat arra, hogy az európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján hajtsák végre.
30 Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság szilárd ítélkezési gyakorlata szerint a tagállamok a kerethatározatból eredő kötelezettségeik teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket (lásd analógia útján: 2005. június 16‑i Pupino ítélet, C‑105/03, EU:C:2005:386, 42. pont).
31 A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatból különösen következik, hogy a kerethatározatnak az igazságügyi hatóságokra – ideértve a nemzeti bíróságokat is – nézve kötelező jellege miatt a nemzeti jogot a kerethatározatnak megfelelően kell értelmezni. A nemzeti jog alkalmazásakor tehát az ennek értelmezésére hivatott nemzeti bíróságok azt kötelesek a lehető legteljesebb mértékben úgy értelmezni, hogy figyelembe veszik a kerethatározat szövegét és célját, annak érdekében, hogy megvalósuljon az ez utóbbival elérni kívánt eredmény. A nemzeti jog uniós joggal összhangban álló értelmezésének e követelménye ugyanis az EUM‑Szerződés rendszeréből következik, amennyiben lehetővé teszi a nemzeti bíróságoknak, hogy az előttük folyamatban lévő ügyek elbírálása során hatáskörüknek megfelelően biztosítsák az uniós jog teljes érvényesülését (2016. november 8‑i Ognyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 58. és 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
32 Tény, hogy a nemzeti jog összhangban álló értelmezése elvének vannak bizonyos korlátai. Így a nemzeti bíróság azon kötelezettségének, miszerint nemzeti joga irányadó szabályainak értelmezésekor és alkalmazásakor a kerethatározat tartalmát figyelembe kell vennie, a jog általános elvei, így különösen a jogbiztonság elve és a visszaható hatály tilalma képezik a korlátait. Ezekkel az elvekkel ellentétes többek között, ha az említett kötelezettség a kerethatározat alapján, a tagállamban a végrehajtása érdekében elfogadott törvénytől függetlenül, a kerethatározat rendelkezéseit megsértő személyek büntetőjogi felelősségének kimondását vagy súlyosítását eredményezné (2016. november 8‑i Ognyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 62–64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
33 Ráadásul az összhangban álló értelmezés elve nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául (2016. július 28‑i JZ ítélet, C‑294/16 PPU, EU:C:2016:610, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
34 Az összhangban álló értelmezés elve mindazonáltal megköveteli, hogy a nemzeti bíróságok hatáskörük keretei között tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a belső jog egészére tekintettel és a belső jogban elfogadott értelmezési módszerek alkalmazásával biztosítsák a szóban forgó kerethatározat teljes érvényesülését és annak céljával összhangban álló eredményre jussanak (2012. szeptember 5‑i Lopes Da Silva Jorge ítélet, C‑42/11, EU:C:2012:517, 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
35 E vonatkozásban a Bíróság már kimondta, hogy az összhangban álló értelmezés követelménye a nemzeti bíróságok azon kötelezettségével jár, hogy adott esetben módosítaniuk kell az állandó ítélkezési gyakorlatot, amennyiben az a belső jognak valamely kerethatározat céljaival összeegyeztethetetlen értelmezésén alapul (2016. november 8‑i Ognyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 67. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
36 A Bíróság így kimondta, hogy amennyiben a nemzeti bíróság úgy véli, hogy valamely belső jogi rendelkezés kerethatározattal összhangban álló értelmezése azért lehetetlen, mert köti e rendelkezésnek a legfelsőbb nemzeti bíróság által ítéletében adott értelmezése, e bíróság köteles a kerethatározat teljes érvényesülését akként biztosítani, hogy szükség esetén – bírói hatalmánál fogva – mellőzi a legfelsőbb nemzeti bíróság értelmezése szerinti alkalmazását, amennyiben ezen értelmezés nem egyeztethető össze az uniós joggal (lásd ebben az értelemben: 2016. november 8‑i Ognyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 69. és 70. pont).
37 E pontosításokat követően ki kell emelni, hogy a jelen esetben, habár a nemzeti bíróság azon kötelezettségéből következően, hogy biztosítsa a 2002/584 kerethatározat teljes érvényesülését, a holland állam köteles a szóban forgó európai elfogatóparancsot végrehajtani, vagy annak megtagadása esetén köteles a Lengyelországban kiszabott büntetés tényleges végrehajtását biztosítani, e kötelezettség semmiképpen nem befolyásolja D. A. Popławski büntetőjogi felelősségének megállapítását, amely a vele szemben a Sąd Rejonowy w Poznaniu (poznańi kerületi bíróság) által 2007. február 5‑én hozott ítéletből ered, és különösen nem tekinthető úgy, hogy az e felelősség súlyosítását eredményezi.
38 Meg kell továbbá állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság megítélése szerint – az Openbaar Ministerie (ügyész, Hollandia) által a tárgyaláson javasoltakkal szemben – az a nyilatkozat, amelyben ez utóbbi a kibocsátó igazságügyi hatósággal közölte azt, hogy az OLW 6. cikkének (3) bekezdése alapján vállalja az érintett európai elfogatóparancs szerinti büntetés végrehajtásának átvételét, nem tekinthető a holland állam által e büntetés végrehajtására vonatkozóan tett valódi kötelezettségvállalásnak, kivéve ha a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja az OLW 6. cikkének (3) bekezdése értelmében vett, egyezményen alapuló jogalapnak minősül az ilyen büntetés Hollandiában való tényleges végrehajtására.
39 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel valamely tagállam belső jogának értelmezésére (2017. február 16‑i Agro Foreign Trade & Agency ítélet, C‑507/15, EU:C:2017:129, 23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Így tehát kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy holland jog értelmezhető‑e úgy, hogy a 2002/584 kerethatározat megfelel az ilyen, az OLW 6. cikkének (3) bekezdése értelmében vett, egyezményen alapuló jogalapnak.
40 Mindenestre a nemzeti bíróság számára az előzetes döntéshozatal keretében hasznos válaszokat adni hivatott Bíróság hatásköre kiterjed arra, hogy az alapeljárás iratai, valamint a hozzá előterjesztett írásbeli és szóbeli észrevételek alapján az előtte lévő konkrét jogvita eldöntését lehetővé tévő útmutatást adjon e nemzeti bíróságnak (lásd ebben az értelemben: 2014. július 17‑i Leone ítélet, C‑173/13, EU:C:2014:2090, 56. pont).
41 Ebből a szempontból meg kell jegyezni egyfelől, hogy a 2002/584 kerethatározat (11) preambulumbekezdésének megfelelően, az európai elfogatóparancs váltja fel a kiadatásra irányadó összes korábbi megállapodást, ideértve a jelen ítélet 3. pontjában említett, a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény III. címének a kiadatásra vonatkozó rendelkezéseit is. Amennyiben tehát az említett kerethatározat felváltotta a különböző tagállamok között e tárgyra vonatkozóan létező összes egyezményt, és az – bár az uniós jog által meghatározott saját jogi rendszerrel rendelkezik – párhuzamosan létezik a tagállamokat harmadik államokkal szemben kötő kiadatási egyezményekkel, nem zárható eleve ki, hogy az említett kerethatározat ilyen egyezménynek felel meg.
42 Másfelől a 2002/584 kerethatározat nem tartalmaz olyan rendelkezést, amelyből levonható lenne az a következtetés, hogy azzal ellentétes az OLW 6. cikkének (3) bekezdésében szereplő, „más hatályos egyezmény” kifejezés azon értelmezése, amely kiterjed e kerethatározat 4. cikkének 6. pontjára is, amennyiben az ilyen értelmezés lehetővé teszi annak biztosítását, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság csak azzal a feltétellel gyakorolhatja az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadására irányuló lehetőségét, hogy biztosítja a D. A. Popławskival szemben kiszabott büntetés tényleges végrehajtását Hollandiában és az említett kerethatározat célkitűzésével összhangban álló megoldás elérését.
43 E körülmények között a második és a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat rendelkezései nem bírnak közvetlen hatállyal. Az illetékes nemzeti bíróság mindazonáltal a lehető legnagyobb mértékben köteles a szóban forgó nemzeti rendelkezéseket – a belső jog egészét figyelembe véve és az abban elismert értelmezési módszerek alkalmazásával – e kerethatározat szövegére és céljára tekintettel értelmezni, ami a jelen esetben azt jelenti, hogy a kibocsátó tagállamban jogerős szabadságvesztés‑büntetésre ítélt személy átadása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadása esetén a végrehajtó tagállam igazságügyi hatóságai maguk kötelesek biztosítani az e személlyel szemben kiszabott büntetés tényleges végrehajtását.
A negyedik kérdésről
44 A kérdést előterjesztő bíróság negyedik kérdése lényegében arra irányul, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy kizárólag azzal az indokkal lehetővé teszi valamely tagállam számára egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező, jogerős szabadságvesztés‑büntetésre ítélt személy átadása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadását, hogy az első tagállam e személlyel szemben ugyanazon cselekmények miatt büntetőeljárás megindítását tervezi, mint amelyek miatt ezen ítéletet meghozták, noha e tagállam szisztematikusan megtagadja saját állampolgárainak a rájuk szabadságvesztés‑büntetést kiszabó ítéletek végrehajtása céljából történő átadását.
45 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja nem tartalmaz olyan elemet, amely alapján úgy lehetne értelmezni e rendelkezést, hogy az lehetővé teszi valamely tagállam igazságügyi hatósága számára, hogy megtagadja az európai elfogatóparancs végrehajtását abban az esetben, amikor fennáll a lehetősége, hogy a keresett személlyel szemben hozott jogerős büntető ítélet tárgyát képező cselekményekkel azonos cselekmények miatt új büntetőeljárást kezdeményeznek ez utóbbi személlyel szemben e tagállam területén.
46 Ugyanis, azon kívül, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja nem hivatkozik e lehetőségre, meg kell állapítani, hogy ezen értelmezés az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikkébe ütközik, amely többek között előírja, hogy senki sem vonható büntetőeljárás alá olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.
47 E körülmények között, mivel ezen értelmezés semmiképpen nem felel meg az uniós jognak, nem kell állást foglalni azon kérdésről, hogy ezen értelmezés olyan lehetséges megkülönböztetéshez vezet‑e a holland állampolgárok és más tagállamok állampolgárai között, amely szintén nem felel meg az uniós jognak.
48 A fentiekre tekintettel a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell értelmezni, hogy az nem teszi lehetővé, hogy valamely tagállam kizárólag azzal az indokkal megtagadja a jogerős szabadságvesztés‑büntetésre ítélt személy átadása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, hogy e tagállam e személlyel szemben ugyanazon cselekmények miatt büntetőeljárás megindítását tervezi, mint amelyek miatt ezen ítéletet meghozták.
A költségekről
49 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (ötödik tanács) a következőképpen határozott:
1) Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az e rendelkezést végrehajtó azon tagállami jogszabály, amely abban az esetben, ha az e tagállam területén határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi átadását egy másik tagállam az ezen állampolgárra jogerős bírósági határozattal kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása végett kéri, egyfelől nem engedélyezi ezen átadást, másfelől pedig azon kötelezettség előírására szorítkozik, hogy az első tagállam igazságügyi hatóságai közöljék a második tagállam igazságügyi hatóságaival, hogy vállalják ezen ítélet végrehajtását, anélkül hogy az átadás megtagadásának időpontjában a végrehajtás tényleges átvétele biztosított lenne, továbbá anélkül, hogy abban az esetben, ha ezen átvétel a későbbiekben lehetetlenné válna, e megtagadás vitatható lenne.
2) A 2002/584 kerethatározat rendelkezései nem bírnak közvetlen hatállyal. Az illetékes nemzeti bíróság mindazonáltal a lehető legnagyobb mértékben köteles a szóban forgó nemzeti rendelkezéseket – a belső jog egészét figyelembe véve és az abban elismert értelmezési módszerek alkalmazásával – e kerethatározat szövegére és céljára tekintettel értelmezni, ami a jelen esetben azt jelenti, hogy a kibocsátó tagállamban jogerős szabadságvesztés‑büntetésre ítélt személy átadása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadása esetén a végrehajtó tagállam igazságügyi hatóságai maguk kötelesek biztosítani az e személlyel szemben kiszabott büntetés tényleges végrehajtását.
3) A 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell értelmezni, hogy az nem teszi lehetővé, hogy valamely tagállam kizárólag azzal az indokkal megtagadja a jogerős szabadságvesztés‑büntetésre ítélt személy átadása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, hogy e tagállam e személlyel szemben ugyanazon cselekmények miatt büntetőeljárás megindítását tervezi, mint amelyek miatt ezen ítéletet meghozták.
Aláírások