A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített második tanács)
2018. július 13.(*)(i)
„Gazdaság‑ és monetáris politika – A hitelintézetek prudenciális felügyelete – Az 1024/2013/EU rendelet 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja és (3) bekezdése – A tőkeáttételi mutató számítása – A felperes részéről a bizonyos feltételeknek megfelelő kitettségek tőkeáttételi mutató számításából való kihagyása engedélyezésének megtagadása az EKB részéről – Az 575/2013/EU rendelet 429. cikkének (14) bekezdése – Az EKB diszkrecionális jogköre – Téves jogalkalmazás – Nyilvánvaló értékelési hiba”
A T‑768/16. sz. ügyben,
a BNP Paribas (székhelye: Párizs [Franciaország], képviselik: A. Champsaur és A. Delors ügyvédek)
felperesnek
az Európai Központi Bank (EKB) (képviselik: K. Lackhoff, R. Bax, G. Bassani és C. Olivier, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
támogatja:
a Finn Köztársaság (képviseli: S. Hartikainen, meghatalmazotti minőségben)
beavatkozó fél,
az Európai Központi Banknak a hitelintézetek prudenciális felügyeletére vonatkozó politikákkal kapcsolatos külön feladatokkal történő megbízásáról szóló, 2013. október 15‑i 1024/2013/EU tanácsi rendelet (HL 2013. L 287., 63. o.) 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja és 10. cikke, valamint a hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről és a 648/2012/EU rendelet módosításáról szóló, 2013. június 26‑i 575/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 176., 1. o.; helyesbítések: HL 2013. L 208., 68. o.; HL 2013. L 321., 6. o.; HL 2017. L 20., 2. o.) 429. cikkének (14) bekezdése alapján hozott 2016. augusztus 24‑i ECB/SSM/2016‑R0MUWSFPU8MPRO8K5P83/136 EKB‑határozat megsemmisítése iránt az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített második tanács),
tagjai: M. Prek elnök (előadó), E. Buttigieg, F. Schalin, Berke B. és M. J. Costeira bírák,
hivatalvezető: M. Marescaux tanácsos,
tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2018. április 24‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita előzményei
1 A felperes a BNP Paribas francia jog szerint működő részvénytársaság, amely hitelintézetként működési engedéllyel rendelkezik. Mint az Európai Központi Banknak a hitelintézetek prudenciális felügyeletére vonatkozó politikákkal kapcsolatos külön feladatokkal történő megbízásáról szóló, 2013. október 15‑i 1024/2013/EU tanácsi rendelet (HL 2013. L 287., 63. o.) 6. cikke (4) bekezdésének értelmében vett jelentős jogalany, az Európai Központi Bank (EKB) közvetlen prudenciális felügyelete alá tartozik.
2 2015. december 1‑jén a felperes a hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről és a 648/2012/EU rendelet módosításáról szóló, 2013. június 26‑i 575/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 176., 1. o.; helyesbítések: HL 2013. L 208., 68. o.; HL 2013. L 321., 6. o.; HL 2017. L 20., 2. o.) 429. cikkének (14) bekezdése alapján kérte az EKB‑tól, hogy engedélyezze, hogy kihagyja a tőkeáttételi mutató számításából a nála jegyzett szabályozott termékek körébe tartozó azon összegek által képzett kitettségeket, amelyeket át kellett adnia a Caisse des dépôts et consignations (letéti pénztár, CDC) francia állami intézménynek.
3 Az érintett termékek az A. betétkönyv, amelyet a francia code monétaire et financier (monetáris és pénzügyi kódex, a továbbiakban: CMF) L.221‑1–L.221‑9. cikke szabályoz, a livret d’épargne populaire (lakossági takarékbetétkönyv, LEP), amelyet a CMF L.221‑13–L.221‑17‑2. cikke szabályoz, valamint a livret de développement durable et solidaire (fenntartható fejlődési és szolidaritási betétkönyv, LDD), amelyet a CMF L.221‑27. cikke szabályoz. A CMF L.221‑5. cikke alapján az A. betétkönyv és az LDD alapján gyűjtött betétek egy részét egy, a CDC által kezelt takarékalapba gyűjtik. Ugyanez vonatkozik a LEP‑re a CMF R.221‑58. cikke alapján.
4 2016. június 8‑án az EKB egy olyan határozattervezetet közölt a felperessel, amely megtagadta a kért eltérést.
5 2016. július 7‑én a felperes kérésére telekonferenciát tartottak az EKB képviselőivel.
6 2016. augusztus 24‑én az EKB az 1024/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja és 10. cikke, valamint az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdése alapján meghozta az ECB/SSM/2016‑R0MUWSFPU8MPRO8K5P83/136 határozatot (a továbbiakban: megtámadott határozat).
7 Az EKB elutasította a CDC felé fennálló, az A. betétkönyv, az LDD és a LEP alapján elhelyezett összegek felperes által a CDC‑nek átadandó része által alkotott kitettségek kihagyását a felperes tőkeáttételi mutatójának számításából.
8 Az EKB először is elismerte, hogy az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének a)–c) pontjában rögzített feltételek teljesültek, mivel mindenekelőtt a CDC közszektorbeli intézménynek minősül, továbbá a CDC‑vel szembeni kitettségeket ugyanezen rendelet 116. cikke (4) bekezdésének megfelelően prudenciális célból kezelik, végül a felperes az A. betétkönyv, az LDD és a LEP alapján elhelyezett megtakarítás egy részét közérdekű befektetés céljából köteles átadni. Az EKB lényegében azt is hangsúlyozta, hogy e feltételek nem teljesültek a szabályozott megtakarítás azon része vonatkozásában, amely tekintetében nem áll fenn a CDC‑nek való átadási kötelezettség, függetlenül felhasználása céljától.
9 Az EKB másodszor úgy ítélte meg, hogy az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének szövegéből az következik, hogy diszkrecionális jogkörrel rendelkezik, amely lehetővé teszi számára, hogy kihagyja, illetve hogy ne hagyja ki a tőkeáttételi mutató számításából az e rendelkezés által egyértelművé tett feltételeknek megfelelő kitettségeket. Lényegében úgy ítélte meg, hogy még ha teljesülnek is e feltételek, fennállhatnak olyan prudenciális okok, amelyek igazolják az e rendelkezésen alapuló eltérés iránti kérelem elutasítását. E tekintetben hivatkozik a tőkeáttételi mutató bevezetésének céljára, ami abban áll, hogy olyan egyszerű és átlátható képet adjon a hitelintézet kitettségi szintjéről, amelyet nem súlyoznak a kitettségek különböző összetevői által képviselt kockázatok függvényében, annak érdekében, hogy elkerüljék az említett kitettségek túlzott megnövekedését a szavatolótőkéhez képest.
10 Az EKB harmadszor úgy vélte, hogy a felperes által a CDC‑nek átadott összegek releváns kitettségek maradnak tőkeáttételi mutatójának számítása szempontjából. Három indokra hivatkozott. Az első, az EKB által „első jelnek” nevezett indok az összegyűjtött megtakarítás számviteli kezelésén alapul. Az EKB abból a körülményből, hogy a szabályozott megtakarítás a felperes mérlegének forrásoldalán szerepel, míg a CDC‑nek átadott összegek a mérleg eszközoldalán, azt a következtetést vonta le, hogy továbbra is a felperes felelős az összegyűjtött megtakarítás által alkotott kitettségért, a CDC részére átadott összegeket is beleértve. Ehhez hozzátette, hogy a felperes köteles volt biztosítani a szabályozott megtakarítás működési kockázatainak kezelését. A második indok a felperesnek az ügyfelek betéteinek attól független visszatérítésére irányuló szerződéses kötelezettsége, hogy visszautalják‑e neki a CDC‑nek átadott tőkét. A harmadik indok a felperes pozícióinak és a CDC pozícióinak kiigazítását célzó módosítása közötti időbeli eltérés fennállása. Az EKB úgy ítélte meg, hogy ezen időtartam során a felperes az eszközök kényszerű értékesítésre kényszerülhetne, a CDC‑től származó tőke átutalására várva. Összegezve, az EKB ezen indokokból azt a következtetést vonta le, hogy a CDC felől a felperes felé irányuló utalási mechanizmus nem tökéletes, és olyan prudenciális aggodalmakra ad okot, amelyek alátámasztják elutasító döntését.
Az eljárás és a felek kérelmei
11 A Törvényszék Hivatalához 2016. október 31‑én benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.
12 A Törvényszék Hivatalához 2017. március 1‑jén benyújtott beadványával a Finn Köztársaság kérte, hogy az EKB kérelmeinek támogatása végett beavatkozhasson. 2017. május 2‑i végzésével a Törvényszék második tanácsának elnöke engedélyezte a Finn Köztársaság beavatkozását az EKB kérelmeinek támogatása végett, valamint helyt adott a felperes beavatkozóval szembeni bizalmas kezelés iránti kérelmének.
13 A Finn Köztársaság 2017. június 15‑én nyújtotta be beavatkozási beadványát. A felperes az előírt határidőn belül előterjesztette e beadványra vonatkozó észrevételeit. Az EKB nem nyújtott be észrevételeket.
14 A második tanács javaslatára a Törvényszék az eljárási szabályzatának a 28. cikkét alkalmazva úgy határozott, hogy az ügyet kibővített ítélkező testület elé utalja.
15 Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (kibővített második tanács) a szóbeli szakasz megnyitásáról határozott.
16 A Törvényszék a 2018. április 24‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előadásait és a Törvényszék által feltett kérdésekre adott válaszait.
17 A felperes keresetében azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot;
– az EKB‑t kötelezze a költségek viselésére.
18 Az EKB és a Finn Köztársaság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– utasítsa el a keresetet;
– kötelezze a felperest a költségek viselésére.
A jogkérdésről
19 Az 1024/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja alapján az EKB feladata „a hitelintézetekre vonatkozóan a szavatolótőke‑követelmények, az értékpapírosítás, a nagykockázat‑vállalási határértékek, a likviditásfedezet, a tőkeáttétel, valamint az ezen ügyekkel kapcsolatos jelentéstétel és ezen információk nyilvánosságra hozatala terén prudenciális követelményeket előíró, a 4. cikk (3) bekezdésének első albekezdésében említett jogi aktusok tiszteletben tartásának biztosítása”. Ezenkívül, mivel a felperes az 1024/2013 rendelet 6. cikke (4) bekezdésének értelmében vett jelentős jogalany, e feladat ellátása az Egységes Felügyeleti Mechanizmus keretében közvetlenül az EKB‑ra tartozik, nem pedig a nemzeti hatóságokra (2017. május 16‑i Landeskreditbank Baden‑Württemberg kontra EKB ítélet, T‑122/15, fellebbezés alatt, EU:T:2017:337, 63. pont).
20 Az 1024/2013 rendelet 4. cikkének (3) bekezdése szerint „[a]z EKB‑nak az e rendeletben rá ruházott feladatok elvégzése és a magas színvonalú felügyelet biztosítása céljából alkalmaznia kell a teljes vonatkozó uniós joganyagot”. Az 575/2013 rendelet e releváns rendelkezések közé tartozik.
21 Az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdése szerint „[a]z illetékes hatóság engedélyezheti, hogy az intézmény a kitettségértékben ne vegye figyelembe azokat a kitettségeket, amelyek esetében valamennyi alábbi feltétel teljesül: a) közszektorbeli intézménnyel szembeni kitettségek; b) a 116. cikk (4) bekezdésében foglaltak szerint kezelik őket; c) olyan letétekből erednek, amelyeket az intézmény jogilag köteles az a) pontban említett közszektorbeli intézménynek közérdekű befektetés céljából átadni”.
22 Amint arra a Törvényszék a fenti 8–10. pontban emlékeztetett, a megtámadott határozatban az EKB elutasította, hogy helyt adjon a felperes arra irányuló kérelmének, hogy az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdése alapján a szabályozott megtakarítás alapján átvett betétek CDC‑nek átadandó részét jelentő CDC‑vel szembeni kitettségeket hagyják ki tőkeáttételi mutatója számításából. Elismerve, hogy az e rendelkezésben szereplő feltételek teljesültek, az EKB hangsúlyozta, hogy a CDC‑vel szemben kitettségek továbbra is releváns kitettségek a felperes tőkeáttételi mutatójának számítása szempontjából, mivel a szabályozott megtakarítás olyan tökéletlen átadási mechanizmuson alapult, amelynek eredményeként a felperes viselte a tőkeáttételi mutatóhoz kapcsolódó kockázatot. E következtetés levonásához az EKB a fenti 10. pontban ismertetett három indokra támaszkodott.
23 Keresete alátámasztására a felperes három jogalapra hivatkozik, amelyek közül az első az 575/2013 rendelet értelmezése során elkövetett téves jogalkalmazáson, a második a szabályozott megtakarításhoz kapcsolódó prudenciális kockázat értékelése és a kapcsolódó tőkeáttételi kockázat értékelése során elkövetett nyilvánvaló hibákon, a harmadik pedig az arányosság elvének megsértésén alapul.
24 A Törvényszék úgy ítéli meg, hogy a felperes első két jogalapját célszerű együttesen vizsgálni.
25 Első jogalapjával a felperes előadja, hogy az 575/2013 rendelet EKB által előnyben részesített értelmezését téves jogalkalmazás terheli. Ebben az összefüggésben többek között kifejti, hogy az említett értelmezés megfosztja hatékony érvényesülésétől az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdését.
26 Második jogalapjával a felperes azt kifogásolja, hogy az EKB nyilvánvaló mérlegelési hibákat követett el a szabályozott megtakarításhoz kapcsolódó prudenciális kockázat értékelése során, valamint hogy nem tett eleget az ügy valamennyi releváns körülményének megvizsgálására irányuló kötelezettségének. Közelebbről, jogalapja második részében előadja, hogy a megtámadott határozat arra alapított indoka, hogy a betétek kivétele és a CDC általi fedezésük között időbeli eltérés áll fenn, nem a tőkeáttételi mutatót érinti, hanem kizárólag a likviditási kockázatot. A felperes szerint az egyetlen kockázat, amellyel a hitelintézet szembesül az, hogy a kivont betéteknek megfelelő likviditásokat kell ügyfelei rendelkezésére bocsátania a CDC általi tényleges fedezésükig eltelő néhány napos időtartam alatt. Ehhez hozzáteszi, hogy a CDC‑vel szembeni valamennyi kitettség figyelembevétele a tőkeáttételi mutató számítása során, miközben a szóban forgó időbeli eltérés kizárólag a szabályozott megtakarítás egyenlegének nettó változásait érinti, nyilvánvalóan téves. A felperes arra is emlékeztet, hogy az Európai Bankhatóság (EBH) 2015. december 15‑i jelentésében arra következtetésre jutott, hogy a szabályozott megtakarítás elhanyagolható likviditási kockázatot jelent.
27 A Finn Köztársaság által támogatott EKB előadja, hogy e két jogalap nem megalapozott. Emlékeztet a Törvényszék által a diszkrecionális jogkör érvényesítése kapcsán végezhető felülvizsgálat korlátaira, valamint hozzáteszi, hogy az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdését, mint kivételt, szigorúan kell értelmezni. Ebből lényegében azt a következtetést vonja le, hogy e rendelet tőkeáttételi mutatóra vonatkozó általános céljai, nem pedig az említett rendelet 429. cikke (14) bekezdésének sajátos céljai a relevánsak e rendelkezés értelmezését illetően. E tekintetben hangsúlyozza, hogy a tőkeáttételi mutató célja azt igényli, hogy azt mindennemű kockázati súlyozástól függetlenül határozzák meg.
28 Az első jogalapra válaszolva az EKB előadja, hogy mivel diszkrecionális jogkörének korlátai között maradt, nem fosztotta meg hatékony érvényesülésétől az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdését. Egyebekben az EKB emlékeztet arra, hogy az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdését absztrakt módon szövegezték meg és annak nem az a rendeltetése, hogy kizárólag a francia szabályozott megtakarításra vonatkozzon. Ehhez hozzáteszi, hogy e rendelkezés beiktatásával a jogalkotó nem pontos eredményt akart elérni, vagyis egyes kitettségek automatikus kizárását a tőkeáttételi mutató számításából. Ezenkívül az 575/2013 rendelet (95) preambulumbekezdése a jogalkotó azon szándékát fejezi ki, hogy sajátos üzleti modellt követő bankokra fordítson különös figyelmet, nem bizonyos termékek kizárására.
29 A második jogalapra válaszolva az EKB előadja többek között, hogy a betétek felperestől való kivonása és azok fedezése közötti időbeli eltérés további tőkeáttételi kockázatot jelent. Hangsúlyozza, hogy mivel ezen időszak alatt nem tud igényt benyújtani a CDC felé, a felperes az szabályozott megtakarításokat érintő kivételekkel szembesülve arra kényszerülhet, hogy kényszerű értékesítések révén csökkentse tőkeáttételét, amelyek jelentős veszteségeket eredményezhetnek számára; ez megfelel az 575/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének 94. pontjában meghatározott túlzott tőkeáttétel kockázata forgatókönyvének. Lényegileg úgy véli, hogy bár a túlzott tőkeáttétel e kockázata likviditáshiánnyal kezdődik, attól eltér annyiban, hogy a tartozásból finanszírozott kitettségeknek a hitelintézet saját tőkéjéhez viszonyított relatív nagyságán alapul. Nem keverte tehát össze a megtámadott határozatban a likviditási kockázatot és a túlzott tőkeáttétel kockázatát. Ehhez hozzáteszi, hogy a tőkeáttételi mutató annak elkerülését célozza, hogy a hitelintézet finanszírozási forrásai túlzott mértékben a tartozás felé orientálódjanak, továbbá az „a prudenciális biztonság utolsó hálóját” jelenti.
30 Mivel az EKB diszkrecionális jogkörrel, és ebből következően széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének alkalmazására vonatkozó döntést illetően, amit a felperes sem vitat, a Törvényszék által a megtámadott határozat indokolásának megalapozottságára vonatkozóan végzett bírósági felülvizsgálat nem indíthatja e bíróságot arra, hogy saját értékelésével helyettesítse az EKB értékelését, hanem e felülvizsgálat célja annak ellenőrzése, hogy a megtámadott határozat nem alapul‑e helytelen ténymegállapításokon, illetőleg hogy nem tartalmaz‑e bármilyen jogi hibát vagy nyilvánvaló mérlegelési hibát, vagy pedig nem jelent‑e hatáskörrel való visszaélést (lásd ebben az értelemben analógia útján: 2014. február 6‑i CEEES és Asociación de Gestores de Estaciones de Servicio kontra Bizottság ítélet, T‑342/11, EU:T:2014:60, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
31 Az állandó ítélkezési gyakorlatból ugyanakkor az következik, hogy amikor az uniós intézmények mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, az uniós jogrend által a közigazgatási eljárásokban nyújtott garanciák tiszteletben tartása különösen alapvető jelentőséggel bír. A közigazgatási eljárások ezen uniós jogi garanciái közé tartozik különösen a gondos ügyintézés elve, amelyhez a hatáskörrel rendelkező intézmény azon kötelezettsége kapcsolódik, hogy az adott ügy minden lényeges elemét gondosan és részrehajlás nélkül megvizsgálják (1991. november 21‑i Technische Universität München ítélet, C‑269/90, EU:C:1991:438, 14. pont; 2012. március 29‑i Bizottság kontra Észtország ítélet, C‑505/09 P, EU:C:2012:179, 95. pont).
32 Mivel a megtámadott határozatban az EKB három indokra támaszkodott, meg kell vizsgálni ezek mindegyikének jogszerűségét.
A megtámadott határozat 2.3.3 pontjának i. és ii. alpontjában szereplő indokok jogszerűségéről
33 A megtámadott határozat 2.3.3 pontjának i. alpontjában az EKB azzal indokolta a kért eltérés engedélyezésének megtagadására vonatkozó döntését, hogy a szabályozott megtakarítás számviteli kezelése jelenti az első arra utaló jelet, hogy a CDC‑vel szemben fennálló kitettségeket továbbra is a felperes viseli. E tekintetben hangsúlyozta, hogy a szabályozott megtakarítás a felperes mérlegének forrásoldalán szerepel, míg a CDC‑vel szemben fennálló kitettsége a mérleg eszközoldalán. Ezenkívül megjegyezte, hogy a felperes felelt a szabályozott megtakarítás működési kockázatainak kezeléséért.
34 Írásbeli beadványaiban az EKB emlékeztet arra, hogy a szabályozott megtakarítás számviteli kezelése a megtámadott határozatban csak „arra utaló első jelként” szerepelt, hogy a CDC‑vel szemben fennálló kitettségeket továbbra is a felperes viseli, valamint előadja, hogy nem támaszkodott erre a körülményre a kért eltérés engedélyezésének megtagadása céljából. A megtámadott határozat szerkezetéből ugyanakkor kitűnik, hogy az említett határozat 2.3.3 pontjának i. alpontjában szereplő okfejtések jelentik az egyik olyan indokot, amely alapján az EKB megállapította, hogy a felperes által a CDC részére átadott összegek továbbra is releváns kitettségek tőkeáttételi mutatójának számítása szempontjából. Ennélfogva meg kell vizsgálni az említett indok jogszerűségét.
35 A megtámadott határozat 2.3.3 pontjának ii. alpontjában az EKB hangsúlyozta, hogy a felperest az ügyfelek betéteinek attól független visszatérítésére irányuló szerződéses kötelezettség terhelte, hogy visszautalják‑e neki a CDC‑nek átadott tőkét, valamint hogy e kötelezettség a CDC és a francia állam esetleges nem fizetése esetén is érvényes. Ehhez hozzátette, hogy mind a CDC‑vel szemben fennálló kitettségek mértéke, mind az a körülmény, hogy e kitettségeket más prudenciális követelmények alapján figyelmen kívül hagyhatják, igazolják azt, hogy azok szerepeljenek a tőkeáttételi mutató számításában.
36 Ily módon ezen indok alapján az EKB úgy vélte, hogy a CDC‑vel szemben fennálló kitettségek relevánsak a felperes tőkeáttételi mutatójának számítása szempontjából, mivel az köteles visszafizetni a megtakarítók részére azokat az összegeket, amelyeket köteles átadni a CDC‑nek, beleértve azt az esetet is, ha az utóbbi esetlegesen nem képes az említett összegek visszafizetésére.
37 Meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatban az olyan helyzet kapcsán kiemelt egyetlen példa, amelyben a CDC nem képes az említett összegek visszafizetésére, a francia állam nem fizetése. A tárgyaláson feltett kérdésre válaszolva az EKB megerősítette, hogy ez az egyetlen általa elképzelt helyzet.
38 Első jogalapjában a felperes azt kifogásolja, hogy az EKB tévesen alkalmazta a jogot, megfosztva hatékony érvényesülésétől az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdését.
39 E tekintetben rá kell mutatni, hogy bár az EKB szabadságot élvez a számára az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdésében elismert, arra vonatkozó diszkrecionális jogkör gyakorlása során, hogy engedélyezi‑e az e rendelkezésben szereplő eltérést, vagy sem, e szabadság azzal a megszorítással érvényesül, hogy nem sértheti az említett eltérés által követett célokat és nem foszthatja meg azt hatékony érvényesülésétől (lásd ebben az értelemben analógia útján: 2016. december 15‑i Nemec ítélet, C‑256/15, EU:C:2016:954, 48. és 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
40 A fenti 33. és 35. pontban hivatkozott indokok jogszerűségének vizsgálata és a felperes első jogalapjának megválaszolása érdekében előzetesen azonosítani kell az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdése által követett célokat. Amennyiben az egyes kitettségeknek a hitelintézetek tőkeáttételi mutatója számításából való kihagyására vonatkozik, egyaránt relevánsak a tőkeáttételi mutató bevezetése által követett célok, illetve azok a célok, amelyeknek konkrétan az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdése felel meg.
41 Ami először a tőkeáttételi mutató bevezetésével követett célokat illeti, a hitelintézetek azon kötelezettségével együtt, hogy közzétegyék tőkeáttételi mutatójukat, illetve hosszabb távon tiszteletben tartsák a tőkeáttételi mutató bizonyos szintjeit, az 575/2013 rendelet (90) preambulumbekezdéséből az következik, hogy a jogalkotó szándéka az volt, hogy eltántorítsa a hitelintézeteket attól, hogy túlzott mértékű tőkeáttételeket alakítsanak ki. E preambulumbekezdésből, valamint az ugyanezen rendelet 4. cikke (1) bekezdésének 93. és 94. pontjában szereplő meghatározásokból az tűnik ki, hogy a túlzott mértékű tőkeáttétel arra a helyzetre vonatkozik, amelyben a hitelintézet befektetéseinek túlzottan nagy részét finanszírozza adósságból a saját tőke helyett. Ilyenkor fennáll annak kockázata, hogy a hitelintézet nem rendelkezik elegendő saját tőkével a kötelezettségei teljesítésére irányuló igények kielégítésére, és sürgősen el kell adnia eszközei egy részét. A tőkeáttétel e sürgős csökkentésének a pénzügyi válság során előállt hátrányos következményeit az 575/2013 rendelet (90) preambulumbekezdése a következőképpen tette egyértelművé: „[e]z felerősítette az eszközárakra gyakorolt lefelé irányuló nyomást, ami további veszteségeket okozott az intézmények számára egyaránt, ez pedig tovább csökkentette szavatolótőkéjüket[; e] negatív spirál végső eredménye a reálgazdaság számára rendelkezésre álló hitelek csökkenése és egy mélyebb és hosszabb válság lett”.
42 Ebben az összefüggésben a tőkeáttételi mutató célja az, hogy értékelést adjon hitelintézet saját tőkéjének szintjéről kitettségeihez képest, függetlenül az egyes kitettségekkel járó kockázati szint figyelembevételétől. Ez következik az 575/2013 rendelet (91) preambulumbekezdéséből, amely hangsúlyozza, hogy a „kockázatalapú tőkekövetelmények […] nem elegendőek annak megakadályozására, hogy az intézmények túlzott és fenntarthatatlan tőkeáttételi kockázatot vállaljanak”, valamint a Bázeli Bizottság munkáiból, amelyekre az 575/2013 rendelet (92) és (93) preambulumbekezdése hivatkozik. A Bázeli Bizottság „Bázel III” megállapodásokkal kapcsolatos, az ellenkérelem mellékleteként csatolt közleményében a tőkeáttételi mutatót úgy írják le, mint egy „egyszerű, átlátható, nem kockázaton alapuló mutatót, amelyet úgy alakítottak ki, hogy hitelesen egészítse ki a kockázatalapú sajáttőke‑követelményeket”. A tőkeáttételi mutató kockázatalapú súlyozásának e hiánya megjelenik számítási módjának az 575/2013 rendelet 429. cikkének (2) bekezdésében szereplő leírásában. Itt az szerepel, hogy a tőkeáttételi mutató „az intézmény tőkemennyisége osztva az intézmény teljes kitettségének mértékével, százalékban kifejezve”. Nem szerepel utalás semmilyen, a kitettségek kockázati szintjén alapuló súlyozásra.
43 Meg kell ugyanakkor állapítani, hogy e cél nem abszolút jellegű, mivel az 575/2013 rendelet tartalmazza annak lehetőségét, hogy egyes kitettségek rendkívül alacsony kockázati profilja megjelenjen az érintett hitelintézetek tőkeáttételi mutatójának számításában.
44 Ez megnyilvánul egyrészt az 575/2013 rendelet (95) preambulumbekezdésében, amely rögzíti, hogy „[a] tőkeáttételi mutató különböző üzleti modellekre gyakorolt hatásának felülvizsgálata során különös figyelmet kell fordítani az olyan, alacsony kockázatúnak tekintett üzleti modellekre, mint például a jelzálog‑hitelezés és a regionális kormányzatokkal, helyi hatóságokkal vagy közszektorbeli intézményekkel folytatott speciális hitelezési ügyletek”. E szándék tükröződik ugyanezen rendelet „Tőkeáttétel” című 511. cikkében, amelyből lényegileg az következik, hogy az Európai Bankhatóság (EBH) által annak érdekében a Bizottság elé terjesztendő jelentésnek, hogy az eldönthesse, hogy adott esetben javaslatot tesz‑e a jogalkotónak arra, hogy kötelezővé tegye a tőkeáttételi mutató egyes megfelelő szintjeit, tartalmaznia kell „az intézmények általános kockázati profilját tükröző üzleti modellek [azonosítását], valamint az említett egyes üzleti modellekre vonatkozó, differenciált tőkeáttételi mutatók [bevezetését]”.
45 Ez másrészt abban nyilvánul meg, hogy az 575/2013 rendelet 456. cikke (1) bekezdésének j) pontja alapján meghozott 2015/62 felhatalmazáson alapuló rendelet beiktatta ugyanezen rendeletbe a 429. cikk (14) bekezdését, amely rögzíti egyes kitettségek tőkeáttételi mutató számításából való kihagyásának lehetőségét.
46 Ami másodszor a 429. cikk (14) bekezdésének az 575/2013 rendeletbe iktatásával elérni kívánt célokat illeti, rá kell mutatni, hogy a 2015/62 felhatalmazáson alapuló rendelet (12) preambulumbekezdése szerint az e rendelettel bevezetett változások „várhatóan az intézmények által nyilvánosságra hozott tőkeáttételi mutatók jobb összehasonlíthatóságát eredményezik, és segítséget nyújtanak abban, hogy a piaci szereplők ne kapjanak megtévesztő információkat az intézmények tényleges tőkeáttételéről”.
47 Az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének a fenti 19. pontban felidézett szövegéből az következik, hogy e rendelkezés csak három feltétel teljesülése esetén alkalmazható. Mindenekelőtt a tőkeáttételi mutató számításából kihagyható kitettségeknek közszektorbeli intézményre kell vonatkozniuk. Ezt követően, azokat az 575/2013 rendelet 116. cikke (4) bekezdésében foglaltak szerint kell kezelni. Végül az említett kitettségeknek olyan letétekből kell eredniük, amelyeket az intézmény jogilag köteles a szóban forgó közszektorbeli intézménynek közérdekű befektetés céljából átadni.
48 Meg kell állapítani, hogy ezzel az eltéréssel a Bizottság a jogalkotó beleegyezésével annak lehetőségét vázolta fel, hogy egy hitelintézet közszektorbeli intézménnyel szemben fennálló kitettségei, amelyek az állami garancia miatt ugyanazt az alacsony kockázati szintet hordozzák, mint az ezen állammal szembeni kitettségek, és amelyek nem felelnek meg a hitelintézet valamely befektetési döntésének, ne legyenek relevánsak a tőkeáttételi mutató számítása szempontjából, és ebből következően azokat abból ki lehessen hagyni, feltéve hogy a hitelintézet köteles az érintett összegek átadására.
49 Az 575/2015 rendelet 116. cikkének (4) bekezdése ugyanis azt írja elő, hogy „[k]ivételes esetekben a közszektorbeli intézményekkel szembeni kitettségek ugyanúgy kezelhetők, mint azzal a központi kormányzattal, regionális kormányzattal vagy helyi hatósággal szembeni kitettségek, amelynek joghatósága alá székhelyük tartozik, amennyiben az adott joghatósági terület illetékes hatóságainak megítélése szerint e kitettségek között nincs kockázati különbség, mivel a központi kormányzat, regionális kormányzat vagy helyi hatóság megfelelő garanciát nyújt”. E rendelkezést ugyanezen rendelet 114. cikkének (4) bekezdésével együttesen kell értelmezni, amely kimondja, hogy „[a] tagállamok központi kormányzataival és központi bankjaival szembeni, a központi kormányzat és a központi bank hazai pénznemében denominált és finanszírozott kitettségekhez 0%‑os kockázati súlyt kell rendelni”. Ennélfogva az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdése kizárólag azokat a kitettségeket érinti, amelyekhez a minimális sajáttőke‑követelmények számítása standard megközelítésének alkalmazása alapján 0%‑os kockázati súlyt kell rendelni.
50 Következésképpen az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének végrehajtása két cél összehangolását igényli: egyrészt a tőkeáttételi mutató logikájának tiszteletben tartásáét, amely azt igényli, hogy e mutató számításánál a hitelintézet teljes kitettségét vegyék figyelembe, a kockázaton alapuló súlyozás nélkül, másrészt a Bizottság azon, a jogalkotó által is támogatott céljának figyelembevételét, amely szerint adott esetben egyes, különösen alacsony kockázati profilt mutató, nem a hitelintézet befektetési döntéséből következő kitettségek ne legyenek relevánsak a tőkeáttételi mutató számítása szempontjából, és azokat abból ki lehessen hagyni.
51 E tekintetben rá kell mutatni, hogy az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének végrehajtása során az illetékes hatóságok javára elismert mérlegelési jogkör lehetővé teszi számukra, hogy az egyes ügyek sajátosságaira tekintettel mérlegeljék e két célt.
52 Ebből szükségképpen az következik, hogy az EKB nem hivatkozhat olyan indokokra, amelyek szinte alkalmazhatatlanná teszik a gyakorlatban az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdésében biztosított lehetőséget anélkül, hogy meg ne fosztaná e rendelkezést hatékony érvényesülésétől és meg ne sértené az annak bevezetését megalapozó célokat (lásd ebben az értelemben analógia útján: 2008. december 11‑i Stichting Centraal Begeleidingsorgaan voor de Intercollegiale Toetsing ítélet, C‑407/07, EU:C:2008:713, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
53 Ami a megtámadott határozat 2.3.3 pontjának i. alpontjában szereplő indokot illeti, meg kell állapítani, hogy azáltal az EKB olyan megfontolások alapján zárja ki az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének hatálya alól a felperes CDC‑vel szemben fennálló kitettségeit, amelyek elválaszthatatlanok az e rendelkezés által érintett kitettségektől.
54 Ez a helyzet először az arra alapított megfontolással, hogy a felperes CDC‑vel szemben fennálló kitettségei mérlegének eszközoldalán szerepelnek.
55 A kitettséget az 575/2013 rendelet 5. cikkének 1. pontja úgy határozza meg, hogy az „eszköz vagy mérlegen kívüli tétel”. Ennélfogva e meghatározás szükségképpen tartalmazza a hitelintézet mérlegének eszközoldalán szereplő elemeket. Ezenkívül, mivel az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének c) pontja az olyan kitettségekre vonatkozik, amelyek olyan letétekből erednek, amelyeket az intézmény jogilag köteles közszektorbeli intézménynek közérdekű befektetés céljából átadni, ezért érintettek azok a kitettségek, amelyeknek jellegüknél fogva egy hitelintézet mérlegében kell szerepelniük, nem pedig mérlegen kívüli tételt kell alkotniuk.
56 Ennélfogva, mivel azok a kitettségek, amelyek vonatkozásában az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdése előirányozza annak lehetőségét, hogy azokat ne vegyék figyelembe a hitelintézet tőkeáttételi mutatójának számításánál, jellegüknél fogva a hitelintézet mérlegének eszközoldalán szerepelnek, az arra alapított megfontolás, hogy a CDC‑vel szemben fennálló kitettségek a felperes mérlegének eszközoldalán szerepelnek, nem igazolhatják érvényesen a két eltérés engedélyezésének elutasítását.
57 Ugyanez vonatkozik másodszor, ugyanezen okok miatt, az arra alapított megfontolásra, hogy az említett kitettségek a felperesnél a mérleg forrásoldalán szereplő szabályozott megtakarítás címén letett összegek egy részét képezik. E tekintetben elegendő azt hangsúlyozni, hogy figyelemmel az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének c) pontjában használt megfogalmazásra, e körülmény egyáltalán nem zárja ki e rendelkezés alkalmazását, hanem végrehajtásának egyik feltételét képezi.
58 Harmadszor, ugyanezen következtetés érvényes azzal kapcsolatban, hogy az EKB hangsúlyozta, hogy a felperes viseli a szabályozott megtakarítás működési kockázatát. Ezt az 575/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének 52. pontja úgy határozza meg, mint „a nem megfelelő vagy rosszul működő belső folyamatokból és rendszerekből, személyek nem megfelelő feladatellátásából, vagy külső eseményekből eredő veszteség kockázata, amely magában foglalja a jogi kockázatot is”. Mivel az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdése azokra a kitettségekre vonatkozik, amelyek az érintett hitelintézetnél elhelyezett betétek egy részét alkotják, e rendelkezés logikájának része, hogy a felperes viseli a szóban forgó megtakarítással összefüggő működési költséget.
59 A megtámadott határozat 2.3.3 pontjának ii. alpontjában szereplő indokot illetően emlékeztetni kell arra, hogy az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének a) és b) pontja szerint „[a]z illetékes hatóság engedélyezheti, hogy az intézmény a kitettségértékben ne vegye figyelembe azokat a kitettségeket, amelyek esetében valamennyi alábbi feltétel teljesül: a) közszektorbeli intézménnyel szembeni kitettségek; b) a 116. cikk (4) bekezdésében foglaltak szerint kezelik őket […]”.
60 Amint az a fenti 47–49. pontból következik, az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdésében szereplő hivatkozás ugyanezen rendelet 116. cikkének (4) bekezdésére, együttesen értelmezve a 116. cikk (4) bekezdésével, a jogalkotó azon szándékát fejezi ki, hogy a közszektorbeli intézménnyel szembeni kitettségeket, amelyek állami garancia miatt ugyanolyan kockázati szintet jelentenek, mint az ezen állammal szembeni kitettségek, esetlegesen figyelmen kívül lehessen hagyni a tőkeáttételi mutató számításánál.
61 Mivel az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdése csak az állami garanciával rendelkező közszektorbeli intézményekre vonatkozik, az azon az elvi megfontoláson alapuló elutasítás, hogy egy állam esetében is előfordulhat a nem fizetés, anélkül, hogy megvizsgálnák az ilyen esemény valószínűségét az érintett állammal szemben, végeredményben szinten alkalmazhatatlanná tenné a gyakorlatban az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdésében szereplő lehetőséget.
62 Márpedig meg kell állapítani, hogy azon következtetés levonása kapcsán, hogy a felperes köteles lehet a CDC‑nek átadott összege visszatérítésére a megtakarítók felé anélkül, hogy azokat az utóbbi neki visszafizetné, a megtámadott határozatból az tűnik ki, hogy az EKB kizárólag a francia állam esetleges nem fizetésének lehetőségét emelte ki, anélkül hogy megvizsgálta volna ennek valószínűségét.
63 Ezenkívül és ebből következően, mivel az EKB nem vizsgálta meg a francia állam nem fizetésének valószínűségét, a felperes CDC‑vel szemben fennálló kitettségei nagyságának a megtámadott határozat 2.3.3 pontjának ii. alpontjában szereplő kiemelése önmagában szintén nem igazolhatja az említett kitettségek figyelembevételét a tőkeáttételi mutató számítása során. Az említett nagyság ugyanis csak abban az esetben lehetne releváns, ha a francia állam nem fizetése miatt a felperes nem kaphatná meg a CDC‑től a szabályozott megtakarítás címén átadott összegeket, és eszközök kényszerű értékesítésére kényszerülne.
64 A fentiekre figyelemmel meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat 2.3.3 pontjának i. és ii. alpontjában szereplő indokok eredményeként megfosztják hatékony érvényesülésétől az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdésében szereplő eltérést, mivel olyan körülmények alapján zárják ki az alkalmazását, amelyek elválaszthatatlanok az említett cikkben hivatkozott kitettségektől.
65 E következtetést nem cáfolja az EKB érvelése, illetve többek között az sem, hogy hangsúlyozza, hogy a CDC‑vel szemben fennálló kitettségek nem különböznek alapvetően a tőkeáttételt eredményező kitettségektől, mivel a megtakarítók felé fennálló tartozásból finanszírozott eszközökről van szó, amelyet felhívásukra vissza kell nekik fizetni. E tekintetben elegendő azt kiemelni, hogy más kitettségekkel ellentétben a jogalkotó az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdésében előírt feltételeknek megfelelő kitettségeknél lehetőséget biztosított arra, hogy azokat kihagyják a tőkeáttételi mutató számításából – e lehetőséget az EKB nem zárhatja ki eleve.
66 Ugyanez vonatkozik az arra való hivatkozásra, hogy a CDC‑vel szembeni kitettségekkel kapcsolatos állami garancia nem fosztja meg azokat relevanciájuktól a felperes tőkeáttételi mutatójának számítását illetően, mivel e mutató rendeltetése az, hogy a felperes egyes kitettségeivel járó kockázati szinttől független értékelést szolgáltasson, ezenkívül pedig az államok fizetőképességi válságokkal szembesülhetnek. Mivel ugyanis a jogalkotó azt kívánta, hogy az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdésében előírt feltételeknek megfelelő közszektorbeli intézménnyel szembeni kitettségeket esetlegesen figyelmen kívül lehessen hagyni a tőkeáttételi mutató számításánál, diszkrecionális jogkörének gyakorlása során az EKB feladata a tőkeáttételi mutató bevezetését igazoló célok, illetve az 575/2013 rendelet 429. cikke (14) bekezdése céljainak összehangolása. Márpedig a fenti 60–62. pontban kifejtett okokból ez nem történt meg, mivel az EKB nem támaszkodott a francia állam nem fizetése kockázatának értékelésére, hanem olyan okfejtést követett, amely de facto kizárta, hogy helyt lehessen adni egy az 575/2013 rendelet 429. cikkének (14) bekezdésén alapuló kérelemnek.
67 A fentiekből az következik, hogy a megtámadott határozat 2.3.3 pontjának i. és ii. alpontjában szereplő indokok téves jogalkalmazást képeznek.
A megtámadott határozat 2.3.3 pontjának iii. alpontjában szereplő indok jogszerűségéről
68 A megtámadott határozat 2.3.3 pontjának iii. alpontjában az EKB a felperes és a CDC pozícióinak kiigazítása közötti időtartamra hivatkozik. Az EKB ebből lényegében azt a következtetést vonja le, hogy a felperes az eszközök kényszerű értékesítésre kényszerülhetne a CDC‑től származó tőke átutalására várva.
69 Második jogalapjával a felperes előadja, hogy ez az indok nyilvánvalóan hibás. Ezenkívül e jogalapjában kifejti, hogy az EKB elmulasztotta figyelembe venni a szabályozott megtakarítás sajátosságait.
70 Hangsúlyozni kell, hogy az 575/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének 94. pontjában szereplő meghatározás szerint a túlzott tőkeáttétel kockázata „egy intézmény tőkeáttétel vagy feltételes tőkeáttétel miatti sérülékenységéből eredő kockázat, amely üzleti tervében nem tervezett korrekciós intézkedéseket tehet szükségessé, beleértve eszközök kényszereladását, ami veszteségeket vagy fennmaradó eszközeinek értékelési kiigazítását eredményezheti”.
71 Ebből következik, hogy a túlzott tőkeáttétel kapcsán elképzelt kockázatok elégtelen likviditás mellett jelentkeznek. A hitelintézet ugyanis a likviditás megszerzése céljából kényszerülhet arra, hogy az üzleti tervében nem tervezett intézkedéseket hozzon, beleértve az eszközök kényszereladását, amely az 575/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének 94. pontjában hivatkozott következményeket eredményezi, amint arra ugyanezen rendelet (90) preambulumbekezdése emlékeztet.
72 Mivel a túlzott tőkeáttétel negatív következményei elégtelen likviditás mellett jelentkeznek, az a felperes által kiemelt körülmény, miszerint a pozícióinak és a CDC pozícióinak kiigazítása közötti időbeli eltérés a likviditási kockázatot érinti, nem fosztja meg az említett eltérést relevanciájától a tőkeáttételi mutatóhoz kapcsolódó kockázat értékelése során.
73 Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy az EKB maga is elismeri, hogy ez a kiigazítási eltérés az 575/2013 rendelet 412. cikkében és az 575/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendeletnek a hitelintézetekre vonatkozó likviditásfedezeti követelmények tekintetében történő kiegészítéséről szóló, 2014. október 10‑i (EU) 2015/61 felhatalmazáson alapuló bizottsági rendeletben (HL 2015. L 11., 1. o.) szereplő likviditásfedezetikövetelmény‑értékelés alapján nem eredményez likviditási kockázatot. E tekintetben beadványaiban utal az általa az ezt kérő francia hitelintézetek részére arra adott engedélyre, hogy alkalmazzák a 2015/61 felhatalmazáson alapuló rendelet 26. cikkét, lehetővé téve ily módon számukra, hogy kompenzációt eszközöljenek a szabályozott megtakarításhoz kapcsolódó beáramlások és kiáramlások között a likviditási mutató számítása során.
74 Hangsúlyozni kell, hogy a 2015/61 felhatalmazáson alapuló rendeletet az 575/2013 rendelet kiegészítése érdekében fogadták el, amely utóbbi 412. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy „az intézményeknek rendelkezniük kell likvid eszközökkel, amelyek értékének összege stresszhelyzetben fedezi a likviditáskiáramlások és likviditásbeáramlások különbségét, így biztosítva, hogy az intézmények olyan szintű likviditási puffert tartsanak fenn, amely alkalmas arra, hogy súlyos stressz helyzetben harminc napig áthidalja a likviditásbeáramlások és likviditáskiáramlások közötti esetleges egyensúlyhiányt[, valamint, hogy s]tresszhelyzetben az intézmények felhasználhatják likvid eszközeiket a nettó likviditáskiáramlásuk fedezésére”.
75 A 2015/61 felhatalmazáson alapuló rendelet „Kiáramlások egymástól kölcsönösen függő beáramlásokkal” című 26. cikke szerint „[a]z illetékes hatóság előzetes jóváhagyását követően, a hitelintézet a valamennyi alábbi feltételnek megfelelő, kölcsönös függőséget mutató beáramlás figyelembevétele nélkül is kiszámíthatja a likviditáskiáramlást: a) a kölcsönös függőséget mutató beáramlás közvetlenül kapcsolódik a kiáramláshoz, és azt nem veszik figyelembe a likviditásbeáramlás 3. fejezetben szereplő számításakor; b) a kölcsönös függőséget mutató beáramlást jogszabályi, szabályozói vagy szerződéses kötelezettség írja elő; c) a kölcsönös függőséget mutató beáramlás megfelel az alábbi feltételek valamelyikének: i. kötelezően a kiáramlás előtt következik be; ii. 10 napon belül megérkezik, és valamely tagállam központi kormányzata garantálja”.
76 Meg kell állapítani, hogy e rendelkezés lehetővé teszi az illetékes hatóságok – és ebből következően az 1024/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének d) pontjában rá ruházott prudenciális felügyeleti feladat keretében az EKB – számára, hogy kompenzálják az egymástól kölcsönösen függő likviditásbeáramlásokat és likviditáskiáramlásokat, amennyiben valamely tagállam központi kormányzatának garanciája és az azok közötti időbeli eltérés rövidsége miatt úgy ítéli meg, hogy az említett eltérés nem eredményez likviditási kockázatot.
77 Ebből logikusan következik, hogy a 2015/61 felhatalmazáson alapuló rendelet 26. cikkének alkalmazása az EKB részéről a CDC‑vel szemben fennálló kitettségekhez kapcsolódó likviditásbeáramlásokra és likviditáskiáramlásokra annak az EKB általi elismerésével egyenértékű, hogy az időbeli eltérés, amely azokat elválaszthatja egymástól, nem eredményez likviditási kockázatot.
78 Az ilyen kiigazítási eltérés által okozott likviditási kockázat hiányára vonatkozó következtetést ezenkívül megerősíti az EBH 2015. december 15‑i, nettó stabil forrásellátottsági követelményekről szóló, az 575/2013 rendelet 510. cikke szerinti, a felperes által a keresetlevélben hivatkozott jelentésének tanulmányozása. E jelentésben az EBH úgy ítéli meg, hogy nem áll fenn likviditási kockázat, amennyiben a bankok kötelesek a szabályozott betétek előre meghatározott részét átadni egy állam által ellenőrzött célalapnak, amely közérdekű tevékenység céljából kölcsönöket nyújt, a beáramlásokat és kiáramlásokat legalább havi alapon kompenzálják, valamint az állami alap jogilag köteles a szabályozott betétek összegének megállapított kivétek miatt csökkenése esetén visszatérítést eszközölni.
79 Mivel a fenti 70. pontban kifejtett okokból a túlzott mértékű tőkeáttételhez kapcsolódó kockázatok elégtelen likviditás esetén valósulnak meg, az EKB azon elvi álláspontját, amely szerint a szóban forgó kiigazítási eltérés elősegítheti a túlzott mértékű tőkeáttételhez kapcsolódó kockázatok kialakulását, noha nem jelent likviditási kockázatot, általánossága miatt nyilvánvalóan tévesnek kell tekinteni.
80 A szóban forgó időbeli eltérés ugyanis abban az egyetlen esetben lehet releváns a tőkeáttételi kockázat szempontjából, miközben nem az a likviditási kockázat vonatkozásában, amikor a szabályozott megtakarításhoz kapcsolódó betétek kivonása olyan mértékű, amely meghaladja a likviditási mutató számítása keretében az 575/2013 rendelet 412. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott „súlyos stresszhelyzetet”.
81 Márpedig a felperes kérelmének elutasítása céljából az ilyen lehetőség figyelembevételére nem kerülhetett sor anélkül, hogy az EKB ne vizsgálta volna meg alaposan a szabályozott megtakarítás jellemzőit. E vizsgálat során az EKB‑nak többek között meg kellett volna vizsgálnia, hogy figyelemmel jellemzőire – többek között a szabályozott megtakarításhoz kapcsolódó állami garanciára – elképzelhető‑e, hogy a szabályozott megtakarítást érintő kivétek olyan mértéket és hirtelenséget mutatnak, amely miatt a felperes kénytelen az 575/2013 rendelet 4. cikke (1) bekezdése 94. pontjában hivatkozott intézkedésekhez folyamodni, anélkül, hogy meg tudná várni a CDC‑től érkező tőke pozíciókiigazítás címén történő átutalását.
82 A fenti 50. és 51. pontban kifejtett okokból ugyanis az EKB‑nak az 575/429 rendelet 429. cikke (14) bekezdésének végrehajtása során az egyes ügyek jellegzetességeire figyelemmel kell mérlegelést végeznie a tőkeáttételi mutató céljai, illetve azon lehetőség között, hogy egyes, az e rendelkezésben szereplő feltételeknek megfelelő kitettségek kihagyhatók lehessenek az említett mutató számításából. Ez a szabályozott megtakarítás sajátosságainak vizsgálatára irányuló kötelezettség a fenti 31. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból is következett.
83 Márpedig meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatban az EKB nem vizsgálta meg részletesen a szabályozott megtakarítás jellemzőit; absztrakt jelleggel a felperes pozícióinak és a CDC pozícióinak kiigazítása közötti időbeli eltéréssel járó kockázatok kiemelésére szorítkozott.
84 Ennélfogva az EKB ily módon eljárva nem teljesítette a fenti 31. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlaton alapuló kötelezettségét, hogy az adott ügy minden lényeges elemét gondosan és részrehajlás nélkül megvizsgálja.
85 E következtetést nem cáfolja az EKB arra alapított érvelése sem, hogy a tőkeáttételi mutató nem kockázatalapú prudenciális követelmény, valamint hogy a piacok gyorsan elveszíthetik bizalmukat a szokásosan nagyon biztonságosnak ítélt befektetések irányában. Ez a kizárólag a tőkeáttételi mutató 575/2013 rendelet általi bevezetésének céljaira alapított állítás ugyanis elmulasztja figyelembe venni a 429. cikk (1) bekezdésének e rendeletbe illesztése kapcsán követett célokat.
86 A fentiekből az következik, hogy jogellenes valamennyi indok, amelyet az EKB annak érdekében emelt ki, hogy megállapítsa az olyan tökéletlen átadási mechanizmus fennállását, amelynek eredményeként a felperes viseli a tőkeáttételi mutatóhoz kapcsolódó kockázatot, valamint ebből következően a felperes arra irányuló kérelme elutasításának érdekében, hogy a felperes által a CDC részére átadandó összegek által alkotott, a CDC‑vel szemben fennálló kitettségeket hagyják ki a tőkeáttételi mutatója számításából.
87 Ennélfogva helyt kell adni a felperes első és második jogalapjának, és meg kell semmisíteni a megtámadott határozatot anélkül, hogy meg kellene vizsgálni a harmadik jogalapot.
A költségekről
88 Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel az EKB pervesztes lett, a felperes kérelmeinek megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
89 Az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján a jogvitába beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket. Ebből következően a Finn Köztársaság maga viseli saját költségeit.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék az Európai Központi Bank (EKB) 2016. augusztus 24‑i ECB/SSM/2016‑R0MUWSFPU8MPRO8K5P83/136 határozatát megsemmisíti.
2) A Törvényszék az EKB‑t kötelezi a költségek viselésére.
3) A Finn Köztársaság maga viseli saját költségeit.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2018. július 13‑i nyilvános ülésen.
Aláírások
i A jelen szöveg 77. pontjában az első elektronikus közzétételt követően nyelvi módosítás történt.