A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített tizedik tanács)

2023. december 20.(*)

„Állami támogatások – Olaszországi kikötőrendszeri hatóságok adóztatása – Társasági adó alóli mentesítés – A támogatást a belső piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánító határozat – Létező támogatás – A »vállalkozás« fogalma – A »gazdasági tevékenység« fogalma – Előny – Szelektivitás – A verseny torzulása – A tagállamok közötti kereskedelem érintettsége – Egyenlő bánásmód”

A T‑166/21. sz. ügyben,

az Autorità di sistema portuale del Mar Ligure occidentale (székhelye: Genova [Olaszország]) és a mellékletben megnevezett többi felperes(1) (képviselik őket: F. Munari, I. Perego, G. M. Roberti és S. Zunarelli ügyvédek)

felperesek,

támogatja őket:

az Associazione Porti Italiani (Assoporti) (székhelye: Róma [Olaszország], képviselik: F. Munari, I. Perego, G. M. Roberti és S. Zunarelli ügyvédek)

beavatkozó fél,

az Európai Bizottság (képviselik: B. Stromsky és F. Tomat, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített tizedik tanács),

tagjai: S. Papasavvas elnök, O. Porchia, L. Madise, P. Nihoul, és S. Verschuur (előadó) bírák,

hivatalvezető: P. Nuñez Ruiz tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára,

tekintettel a 2023. április 19‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az EUMSZ 263. cikken alapuló keresetükkel a felperesek, az Autorità di sistema portuale del Mar Ligure (Nyugat‑Ligur tenger kikötőrendszeri hatósága, Olaszország) és a mellékletben megnevezett többi felperes az Olaszország által végrehajtott SA.38399 – 2019/C (korábbi 2018/E) számú támogatási programról – Az olaszországi kikötők társasági adózásáról szóló, 2020. december 4‑i (EU) 2021/1757 bizottsági határozat (HL 2021. L 354., 1. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat) megsemmisítését kéri.

 Jogi háttér

 Az olasz kikötők igazgatására vonatkozó olasz szabályozásról

2        A codice della navigazione (hajózási törvénykönyv) 28. cikke előírja, hogy a codice civile (polgári törvénykönyv) 822. cikke értelmében a tengerparti strandfürdők, a tengerpart, a tengeri és belső kikötők a köztulajdonban lévő tengeri vagyontárgyak körébe tartoznak.

3        Az 1994. január 28‑i legge n^o 84 – Riordino della legislazione in materia portuale (a kikötői jogszabályok reformjáról szóló 84. sz. törvény, a GURI 1994. február 4‑i 28. számú rendes melléklete; a továbbiakban: 84/94. sz. törvény) szabályozza az autorità di sistema portuale (kikötőrendszer‑hatóságok, a továbbiakban: AdSPs‑ek) kikötői tevékenységeit, valamint feladatait és funkcióit.

4        Az AdSPs‑ek olyan jogi személyiséggel rendelkező, nem gazdasági jellegű közjogi szervezetek, amelyek Olaszországban egy vagy több nemzeti vagy nemzetközi jelentőségű kikötőt kezelnek. A 84/94. sz. törvény tizenhat AdSPs‑t hoz létre, amelyek magukban foglalják az 57 fő olaszországi kikötőt (többek között Triesztet, Genovát, Livornát, Cagliarit és Gioia Taurót).

5        A 84/94. sz. törvény 6. cikke (4) bekezdésének a) pontja úgy rendelkezik, hogy az AdSPs‑ek feladata a körzetükhöz tartozó tengeri övezetek és javak kizárólagos igazgatása.

6        A 84/94. sz. törvény 6. cikkének (5) bekezdése szerint az AdSPs‑ekre különös szabályozás vonatkozik, és azok igazgatási, szervezeti, szabályozási, költségvetési és pénzügyi autonómiával rendelkeznek. Az említett cikk (7), (8) és (9) bekezdése előírja, hogy az AdSPs‑ek az olasz infrastrukturális és közlekedési miniszter irányítása és felügyelete alá tartoznak, hogy számviteli és pénzügyi irányításukat az említett miniszter által jóváhagyott, az olasz gazdasági és pénzügyminiszterrel egyetértésben elfogadott rendelet szabályozza, valamint hogy a pénzügyi irányításukat a Corte dei conti (számvevőszék, Olaszország) ellenőrzi.

7        A 84/94. sz. törvény 6. cikke (4) bekezdésének megfelelően az AdSPs‑ek több feladatot látnak el, ideértve a kikötői műveletek, így például az áruk és egyéb cikkek kikötő területén végzett be‑ és kirakodásának, átrakodásának, tárolásának és általános mozgatásának (a továbbiakban: kikötői műveletek) irányítását, ütemezését, összehangolását, szabályozását és ellenőrzését.

8        A 84/94. sz. törvény 6. cikkének (11) bekezdése előírja, hogy az AdSPs‑ek sem közvetlenül, sem olyan vállalkozáson keresztül, amelyben részesedéssel rendelkeznek, nem végezhetnek kikötői műveleteket és azokhoz szorosan kapcsolódó tevékenységeket.

9        A 84/94. sz. törvény 16. cikkének (2) bekezdése szerint az AdSPs‑ek szabályozzák és felügyelik a kikötői műveletek harmadik személyek, azaz vállalkozások általi elvégzését, valamint az egyes vállalkozások által közzétett díjak alkalmazását. Az AdSPs‑ek e szempontokról rendszeresen jelentést tesznek az infrastrukturális és közlekedési miniszternek.

10      A 84/94. sz. törvény 16. cikkének (3) és (4) bekezdése értelmében az AdSPs‑ek feladatkörébe tartozik az általuk üzemeltetett kikötőkben végzett kikötői műveletek elvégzésére vonatkozó engedélyek kiadása. Ezen engedélyeket az infrastrukturális és közlekedési miniszter által rendeletben meghatározott feltételeknek megfelelő vállalkozásoknak adják meg. A kikötői műveletek végzésére jogosult vállalkozásokat az AdSPs‑ek által vezetett nyilvántartásba kell bejegyezni, továbbá e vállalkozásoknak éves díjat kell fizetniük és biztosítékot kell nyújtaniuk.

11      Ezen túlmenően a hajózási törvénykönyv 36. cikke értelmében az AdSPs‑ek meghatározott időszak vonatkozásában a köztulajdonban lévő vagyontárgyak elfoglalására és használatára irányulóan koncessziót ítélhetnek oda a vállalkozásoknak. Ezek a koncessziók a köztulajdonban lévő területekre és a kikötői területen található dokkokra (pl. a kikötői területek és infrastruktúrák külső vállalkozások részére történő bérbeadására) vonatkoznak.

12      Az említett törvénykönyv 37. cikke ezenkívül előírja, hogy több koncessziós kérelem esetén annak a kérelmezőnek kell elsőbbséget biztosítani, aki a legnagyobb garanciát nyújtja a koncesszió jövedelmező felhasználására, és akinek kérelme olyan hasznosításra irányul, amely a leginkább szolgálja a közérdeket.

13      Az AdSPs‑ek különböző pénzügyi forrásokkal rendelkeznek, többek között:

–        a hajók által a kikötőkbe való belépésért fizetett horgonyzási díj, valamint a ki‑ és berakodott árukra felszámított díjak (a továbbiakban: kikötői díjak);

–        a kikötői műveletekre vonatkozó engedélyek megadásáért kapott bevételek (a továbbiakban: engedélyezési díjak);

–        a köztulajdonban álló területek és dokkok koncesszióinak odaítéléséért beszedett díjak (a továbbiakban: koncessziós díjak).

14      Az AdSPs‑ek az általuk végzett munkálatok során felmerült költségek fedezéséhez a 84/94. sz. törvény 5. cikke (8) bekezdésének megfelelően a be‑, illetve kirakodott árukra kivetett pótdíjak alkalmazásával megemelhetik a koncessziós díjakat vagy a kikötői díjakat.

15      Másfelől a 84/94. sz. törvény 13. cikke (1) bekezdésének d) és e) pontja előírja, hogy az AdSPs‑ek a régióktól, a helyi hatóságoktól és más közjogi intézményektől és szervektől kapott hozzájárulásokban, valamint egyéb bevételekben részesülnek.

 A társasági adóra vonatkozó olasz szabályozásról

16      Az 1986. december 22‑i decreto del Presidente della Repubblica n^o 917 – Approvazione del testo unico delle imposte sui redditi (A jövedelemadóról szóló egységes szerkezetbe foglalt szöveg elfogadásáról szóló 917. sz. köztársasági elnöki rendelet; a GURI 1986. december 31‑i 302. számú rendes melléklete, a továbbiakban: TUIR) tartalmazza a társasági adó (a továbbiakban: IRES) területén alkalmazandó szabályokat.

17      A TUIR 73. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy az IRES hatálya alá tartoznak:

„a)      az állam területén letelepedett részvénytársaságok és betéti társaságok, korlátolt felelősségű társaságok, szövetkezetek és önsegélyező biztosítótársaságok, valamint európai részvénytársaságok […] és európai szövetkezetek […];

b)      az állam területén letelepedett, nem társasági formában működő köz‑ és magánjogi szervezetek, […] amelyek kizárólagos vagy fő célja kereskedelmi tevékenységek folytatása;

c)      az állam területén letelepedett, nem társasági formában működő köz‑ és magánjogi szervezetek, amelyek kizárólagos vagy elsődleges célja nem kereskedelmi tevékenységek folytatása, […];

d)      az állam területén nem letelepedett, jogi személyiséggel rendelkező, illetve jogi személyiség nélküli, bármilyen jellegű társaság és szervezet, […].”

18      A TUIR 74. cikkének (1) bekezdése számos állami szereplőt és közjogi szervezetet mentesít az IRES alól, így például az állam és a közigazgatás szerveit, ideértve az autonóm szervezettel rendelkező szerveket, a régiókat, a tartományokat, a településeket, a hegyvidéki közösségeket és a „közvagyonnal” gazdálkodó szervezetek.

19      A TUIR 74. cikke (2) bekezdésének a) pontja kimondja, hogy az állami tevékenységek nem minősülnek kereskedelmi tevékenységnek.

20      Az olasz hatóságok megállapították, hogy az AdSPs‑ek a TUIR 74. cikkének (1) bekezdése értelmében vett, közvagyonnal gazdálkodó szervezetek minősülnek, és úgy vélték, hogy azok kizárólag állami, ennélfogva nem gazdasági tevékenységeket folytatnak. Ennek alapján mentesítették az AdSPs‑eket az IRES alól (a továbbiakban: IRES‑mentesség).

 A jogvita előzményei

 Közigazgatási eljárás

21      Az Európai Bizottság a 2013. július 3‑i levelében részletes kérdőívet küldött az összes tagállamnak, hogy tájékozódjon a kikötők társasági adózásáról, valamint a kikötőkkel vagy kikötőüzemeltetéssel kapcsolatos különböző típusú beruházásokhoz nyújtott esetleges támogatás egyéb formáiról.

22      Az Olasz Köztársaság 2013. szeptember 12‑i és október 1‑jei levelében válaszolt az említett kérdőívre. 2014‑ben és 2017‑ben a Bizottság kiegészítő információkat kért, amelyeket az olasz hatóságok a rendelkezésére is bocsátottak.

23      2018. április 30‑i levelében a Bizottság az [EUMSZ 108. cikk] alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 2015. július 13‑i (EU) 2015/1589 tanácsi rendelet (HL 2015. L 248., 9. o.) 21. cikkének megfelelően tájékoztatta az Olasz Köztársaságot arról, hogy az IRES‑mentességet a belső piaccal összeegyeztethetetlen létező támogatási programnak tekinti, és felhívta észrevételei megtételére.

24      Ezt követően 2018‑ban a Bizottság és az Olasz Köztársaság között több találkozóra, valamint kérdésváltásokra került sor.

25      2019. január 8‑án a Bizottság azt javasolta az Olasz Köztársaságnak, hogy a 2015/1589 rendelet 22. cikkének megfelelően tegye meg a megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy megszüntesse az AdSPs‑ek gazdasági tevékenysége tekintetében fennálló IRES‑mentességet, és következésképpen biztosítsa, hogy az AdSPs‑ek ugyanúgy tartozzanak az IRES hatálya alá, mint a többi vállalkozás. Ezenkívül a Bizottság felhívta az olasz hatóságokat arra, hogy az említett javaslat kézhezvételétől számított két hónapon belül a 2015/1589 rendelet 23. cikke (1) bekezdésének megfelelően írásban tájékoztassák a javasolt intézkedések elfogadásáról.

26      2019. március 7‑én az Olasz Köztársaság elutasította a Bizottság javaslatát.

27      Mivel az olasz hatóságok nem fogadták el a megfelelő intézkedésekre tett javaslatot, a Bizottság 2019. november 15‑én tájékoztatta őket arról a döntéséről, hogy a 2015/1589 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésével összhangban megindítja az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti eljárást. A Bizottság felhívta az Olasz Köztársaságot és az érdekelt feleket, hogy tegyék meg észrevételeiket.

28      Az olasz hatóságok 2020. február 4‑i levelükben terjesztették elő észrevételeiket. Ezt követően számos érdekelt féltől is érkeztek észrevételek a Bizottsághoz.

29      A hivatalos vizsgálati eljárás a megtámadott határozat elfogadásával zárult.

 A megtámadott határozat

30      A megtámadott határozatban a Bizottság először is megállapítja, hogy az AdSPs‑ek egyidejűleg folytatnak gazdasági és nem gazdasági tevékenységet.

31      Közelebbről, a Bizottság az AdSPs‑ek három tevékenységét tekinti gazdasági jellegűnek (a megtámadott határozat (85)–(129) preambulumbekezdése):

–        a kikötőkbe való belépés díjazás (nevezetesen horgonyzási díj, valamint a ki‑ és berakodott árukra felszámított díjak) ellenében történő biztosítása (a továbbiakban: a kikötők igénybevételének biztosítása);

–        a 84/94. sz. törvény 16. cikke szerinti kikötői műveletek díjazás ellenében történő engedélyezése (a továbbiakban: kikötői műveletek engedélyezése);

–        a kikötő területén és a területi határokon belüli, köztulajdonban álló területeken található kikötői területek és infrastruktúrák, valamint dokkok bérbeadására irányuló koncessziók díjazás ellenében történő odaítélése (a továbbiakban: köztulajdonban álló területek és dokkok koncesszióinak odaítélése).

32      Másodszor, a Bizottság úgy érvel, hogy az IRES‑mentesség olyan adóbevétel‑kieséshez vezet, amely egyenértékű az állami források költségvetési kiadások formájában történő felhasználásával, ami állami források átruházásának minősül (a megtámadott határozat (130)–(134) preambulumbekezdése).

33      Harmadszor, a Bizottság úgy érvel, hogy az IRES‑mentesség más, ilyen mentességben nem részesülő vállalkozásokkal összehasonlításban még akkor is előnyt képez, ha e vállalkozások Olaszországban folytatnak gazdasági tevékenységet (a megtámadott határozat (135)–(138) preambulumbekezdése).

34      Negyedszer, a Bizottság úgy véli, hogy az IRES‑mentesség erősítheti az AdSPs‑ek versenyhelyzetét, mivel az AdSPs‑ek versenyben állhatnak egymással és más európai kikötőkkel. Következésképpen az említett mentesség érintheti a tagállamok közötti kereskedelmet, és torzíthatja a versenyt (a megtámadott határozat (139)–(157) preambulumbekezdése).

35      Ötödször, a Bizottság úgy véli, hogy az intézkedés szelektív jellegű. Az IRES‑mentesség mindenféle érvényes indoklás nélkül eltér az olasz társaságiadó‑rendszer azon elvétől, amely szerint az IRES a gazdasági tevékenységet folytató társaságoktól, illetve állami vagy magánszervezetektől eltérő állami vagy magánjogi társaságok vagy szervezetek által szerzett valamennyi jövedelemtípusra alkalmazandó. Következésképpen az AdSPs‑eket előnyben részesítik az Olaszországban gazdasági tevékenységet folytató többi társasággal szemben (a megtámadott határozat (158)–(174) preambulumbekezdése).

36      A Bizottság ezen indokok alapján megállapítja, hogy az IRES‑mentesség az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősül (a megtámadott határozat (175) és (176) preambulumbekezdése).

37      Végül a Bizottság megállapítja, hogy az IRES‑mentesség sem az EUMSZ 93. cikk, sem az EUMSZ 106. cikk (2) bekezdése, sem pedig az EUMSZ 107. cikk (2) és (3) bekezdése alapján nem nyilvánítható a belső piaccal összeegyeztethetőnek (a megtámadott határozat (177)–(194) preambulumbekezdése).

38      Tekintettel arra, hogy az olasz kikötői hatóságokra 1958., vagyis az EUM‑Szerződés hatálybalépése előtt alkalmazandó adórendszer megegyezett az IRES‑mentességgel, és mivel az említett kikötői hatóságok soha nem tartoztak sem az IRES, sem pedig az IRES előtt hatályban lévő társasági adó hatálya alá, a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a 2015/1589 rendelet 1. cikkének b) pontja értelmében vett létező támogatási programról van szó (a megtámadott határozat (195)–(198) preambulumbekezdése). Így a Bizottság elrendelte az IRES‑mentesség eltörlését (a megtámadott határozat 2. cikke).

39      A megtámadott határozat rendelkező részének szövege a következő:

„1. cikk

A[z AdSPs‑ek] részére biztosított [IRES]‑mentesség a belső piaccal összeegyeztethetetlen, létező támogatási program.

2. cikk

[Az Olasz Köztársaság] megszünteti az 1. cikkben meghatározott [IRES]‑mentességet. Az intézkedést, amellyel teljesíti kötelezettségeit, [az Olasz Köztársaság] e határozat kihirdetésétől számítva két hónapon belül fogadja el. Az intézkedést az elfogadását követő pénzügyi év kezdetétől, de legkésőbb 2022‑től alkalmazza.

3. cikk

[Az Olasz Köztársaság] e határozat kihirdetésétől számítva két hónapon belül tájékoztatja a Bizottságot az e határozatnak való megfelelés érdekében hozott intézkedésekről.

4. cikk

Ennek a határozatnak az Olasz Köztársaság a címzettje.”

 A felek kérelmei

40      A felperesek, akiket a jelen ügyben beavatkozó félként eljáró Associazione Porti Italiani (Assoporti) támogat, azt kérik, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozat 1., 2., 3. és 4. cikkét;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

41      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        a keresetet mint megalapozatlant utasítsa el;

–        a fellebbezőket kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

42      Keresetük alátámasztása érdekében a beavatkozó által támogatott felperesek négy jogalapra hivatkoznak.

43      Először is, a felperesek álláspontja szerint a Bizottság megsértette az EUMSZ 107. és EUMSZ 296. cikket, amikor az AdSPs‑eket vállalkozásoknak minősítette. Másodszor, a Bizottság megsértette az EUMSZ 107. cikket, amikor úgy ítélte meg, hogy az IRES‑mentesség állami források átruházásához vezet. Harmadszor, a Bizottság megsértette az EUMSZ 107. cikket, amikor úgy ítélte meg, hogy az IRES‑mentesség szelektív előnyt biztosít az AdSPs‑ek számára. Negyedszer, a Bizottság megsértette az EUMSZ 107. cikket, amikor úgy ítélte meg, hogy az IRES‑mentesség torzíthatja a versenyt, és érintheti a tagállamok közötti kereskedelmet.

 Az EUMSZ 107. és EUMSZ 296. cikknek az AdSPs‑ek vállalkozásoknak minősítése folytán való megsértésére alapított első jogalapról

44      Az első jogalap négy részből áll.

45      Az első rész keretében a felperesek és a beavatkozó azt állítja, hogy a Bizottság az AdSPs‑ek olasz jogrendben elfoglalt jogállása tekintetében mérlegelési hibát követett el. A második részben az AdSPs‑ek kikötői tevékenységeinek gazdasági jellegét vitatják, és az egyenlő bánásmód, a megfelelő ügyintézés és a jogbiztonság elvének megsértésére hivatkoznak. A harmadik rész keretében a kikötői díjak jellegének a Bizottság általi értékelését kifogásolják. A negyedik részben egymás után a Szerződések több rendelkezésének megsértésére és állítólagos hatáskörrel való visszaélésre hivatkoznak.

46      Mindenekelőtt el kell utasítani a felperesek által az első jogalap keretében több alkalommal felhozott érvet, amely azon alapul, hogy a megtámadott határozat az AdSP‑ek vállalkozásoknak minősítése tekintetében nem tartalmaz indokolást.

47      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 296. cikk megsértésére alapított jogalap a megtámadott határozat megalapozatlan jellegére alapított jogalaptól elkülönülő jogalap. Míg az első jogalap, amely az indokolás hiányára vagy elégtelenségére vonatkozik, az EUMSZ 263. cikk értelmében vett lényeges eljárási szabályok megsértését jelenti, és olyan imperatív jogalapot képez, amelyet az uniós bíróságnak hivatalból kell figyelembe vennie, a második jogalap, amely a határozat érdemi jogszerűségével kapcsolatos, az ugyanezen EUMSZ 263. cikk értelmében vett, a Szerződés alkalmazására vonatkozó jogi rendelkezés megsértését jelenti, amelyet az uniós bíróság csak a felperes indítványára vizsgálhat meg. Az indokolási kötelezettség tehát az indokolás megalapozottságától elkülönülő kérdés (lásd ebben az értelemben: 1998. április 2‑i Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ítélet, C‑367/95 P, EU:C:1998:154, 67. pont; 2005. június 15‑i Corsica Ferries France kontra Bizottság ítélet, T‑349/03, EU:T:2005:221, 52. pont).

48      Márpedig a jelen ügyben, amint arra a Bizottság helyesen hivatkozik, a felperesek és a beavatkozó fél végeredményben nemhogy nem jelölték meg a megtámadott határozat azon részeit, amelyek tekintetében azt róják fel a Bizottságnak, hogy az állítólagosan megsértette az EUMSZ 296. cikket, hanem meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat megfelelő indokolást tartalmaz. A Bizottság ugyanis e határozat (85)–(129) preambulumbekezdését annak szentelte, hogy vállalkozásnak minősítse az AdSPs‑eket, így az említett határozat egyrészt lehetővé tette a felperesek és a beavatkozó fél számára, hogy megismerjék az e tekintetben hozott intézkedés indokait, ami egyébként kitűnik az általuk felhozott különböző jogalapok vizsgálatából, másrészt pedig a Törvényszék számára, hogy az gyakorolja felülvizsgálati jogkörét.

49      Következésképpen a felpereseknek az EUMSZ 296. cikk megsértésére alapított érvét el kell utasítani.

50      Ami a felperesek és a beavatkozó által az első jogalap keretében felhozott többi érvet illeti, elsőként a negyedik részben felhozott érveket kell megvizsgálni.

 A Szerződés több rendelkezésének megsértésére és a hatáskörrel való visszaélésre alapított negyedik részről

51      A beavatkozó fél által e tekintetben támogatott felperesek arra hivatkoznak, hogy a Bizottság megsértette az EUMSZ 345. cikket, amikor figyelmen kívül hagyta, hogy az EU‑ és az EUM‑Szerződés lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a köztulajdonban lévő javaikat, beleértve a kikötői infrastruktúrákat is, megtartsák, és azok szabályozásával és kezelésével kizárólag olyan, az államinál alacsonyabb szintű jogalanyokat bízzanak meg, mint például az AdSPs‑ek. Azok az ágazatok, amelyek nem nyitottak a piac számára, nem tartoznak az állami támogatásokra vonatkozó szabályok hatálya alá.

52      Másfelől a felperesek azt állítják, hogy a Bizottság megsértette az EUSZ 3. cikket és az EUMSZ 7. cikket, valamint az EUMSZ 121. cikk (1) bekezdését azáltal, hogy korlátozta az állam gazdaság‑ és iparpolitikai jogköreit, és előzetes jóváhagyáshoz kötötte a tagállamok adórendszereit.

53      Ezenkívül a felperesek azt állítják, hogy a Bizottság visszaélt hatáskörével, amikor az állami támogatási rendszer különbségtétel nélküli alkalmazása révén harmonizációra törekedett különböző tagállamok tekintetében, amelyeknek a kikötői infrastruktúrák üzemeltetésére vonatkozó módszerei az olaszországi módszerektől eltérő jellemzőkkel rendelkeznek. A megtámadott határozat sérti továbbá az arányosság, a közelség, a szubszidiaritás, a hatalmi ágak szétválasztása és a demokratikus döntéshozatali eljárás elvét is.

54      A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

55      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperesek lényegében azzal érvelnek, hogy a Bizottság a megtámadott határozat elfogadásával a tagállamok gazdaság‑ és iparpolitikájának egészét előzetes jóváhagyáshoz köti, ami az uniós jog több szabályát és elvét is sérti.

56      Márpedig a felperesek és a beavatkozó fél állításával ellentétben a megtámadott határozat teljes szabadságot hagy az Olasz Köztársaság számára a tekintetben, hogy az általa megfelelőnek ítélt módon szervezze és szabályozza az olasz kikötői ágazatot, feltéve hogy tiszteletben tartja többek között az uniós jogot. A megtámadott határozat ugyanis nem kötelezi az Olasz Köztársaságot a kikötői ágazatának liberalizálására vagy privatizálására, és az AdSPs‑ek jogállásával vagy tulajdonjogával összefüggésben semmilyen változást nem ír elő. A megtámadott határozat csupán azt követeli meg, hogy az AdSPs‑ek gazdasági jellegű tevékenységeit ugyanúgy adóztassák, mint a más ágazatokban folytatott gazdasági tevékenységeket. Ebben az összefüggésben meg kell jegyezni, hogy az EUMSZ 345. cikk nem mentesíti a közjogi jogalanyokat az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alól (lásd ebben az értelemben: 2019. december 19‑i Arriva Italia és társai ítélet, C‑385/18, EU:C:2019:1121, 67. pont).

57      Ebből az következik, hogy a Bizottság nem sértette meg az EUSZ 3. cikket, az EUMSZ 7. cikket és az EUMSZ 121. cikk (1) bekezdését, valamint az arányosság, a közelség, a szubszidiaritás, a hatalmi ágak szétválasztása és a demokratikus döntéshozatali eljárás elvét.

58      Végül a felpereseknek a hatáskörrel való állítólagos visszaélésre alapított érvét illetően az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy hatáskörrel való visszaélés akkor áll fenn, ha valamely aktust kizárólag vagy legalábbis elsősorban a hivatkozott céltól eltérő cél elérése érdekében fogadnak el (lásd: 2008. május 15‑i Spanyolország kontra Tanács ítélet, C‑442/04, EU:C:2008:276, 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Márpedig a megtámadott határozatban a Bizottság az AdSPs‑ek olaszországi adójogi bánásmódjához kapcsolódó állami támogatásra vonatkozó szabályok alkalmazására szorítkozott, megkövetelve e bánásmód módosítását, anélkül azonban, hogy jogköreit más célok elérésére használta volna.

59      A fentiekre figyelemmel az első jogalap negyedik részét el kell utasítani.

 Az AdSPs‑ek jogállásának téves értékelésére alapított első részről

60      A felperesek, akiket e tekintetben a beavatkozó is támogat, arra hivatkoznak, hogy a Bizottság értékelési hibát követett el, amikor nem vette figyelembe azt a körülményt, hogy az olasz jogban az AdSPs‑eket az államinál alacsonyabb szintű jogalanyoknak, nevezetesen olyan, nemzeti jelentőségű, nem gazdasági jellegű közjogi szervezeteknek tekintik, amelyek az állam nevében kizárólag közérdekű célok érdekében járnak el.

61      Az AdSPs‑ek egyenértékűek a többi olyan, közhatalmi feladatot ellátó helyi szervezettel, amelyeket valamely hatóság jellemző feladatainak ellátására, így például köztulajdonra vonatkozó koncessziók odaítélésére és adóbeszedésre hoztak létre.

62      Ennek megfelelően az olasz jogalkotó úgy döntött, hogy megtiltja az AdSPs‑ek számára, hogy bármilyen gazdasági tevékenységet folytassanak. A jogállásukkal kapcsolatos sajátosságok folytán az AdSPs‑ek semmiféle nyereségszerzési célt nem követ.

63      Ezenkívül kizárólag az állam tartozik felelősséggel azok működéséért és gazdasági életképességéért. Az AdSPs‑ek olyan jogalanyok, amelyek nem mehetnek csődbe, mivel adósságállományuk az állammal szemben fennálló adósságnak minősül, amely az olasz jog szerint nem mehet csődbe. Az olasz ítélkezési gyakorlat és közigazgatási gyakorlat több alkalommal is megerősítette az AdSPs‑ek e sajátos jellemzőit.

64      A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

65      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a „vállalkozás” fogalma minden gazdasági tevékenységet folytató jogalanyra kiterjed, függetlenül azok jogállásától és finanszírozási módjától (1991. április 23‑i Höfner és Elser ítélet, C‑41/90, EU:C:1991:161, 21. és 22. pont; lásd még: 2011. március 3‑i AG2R Prévoyance ítélet, C‑437/09, EU:C:2011:112, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

66      Az állandó ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik, hogy gazdasági tevékenységnek minősül minden olyan tevékenység, amely áruk vagy szolgáltatások adott piacon történő kínálatával jár (1987. június 16‑i Bizottság kontra Olaszország ítélet, 118/85, EU:C:1987:283, 7. pont; lásd még: 2020. június 11‑i Bizottság és Szlovák Köztársaság kontra Dôvera zdravotná poist’ovňa ítélet, C‑262/18 P és C‑271/18 P, EU:C:2020:450, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

67      Ezzel szemben a közhatalmi jogkörök gyakorlásával kapcsolatos tevékenységek nem rendelkeznek gazdasági jelleggel, így az említett tevékenységek nem tartoznak az állami támogatásra vonatkozó szabályok hatálya alá (lásd ebben az értelemben: 1994. január 19‑i SAT Fluggesellschaft ítélet, C‑364/92, EU:C:1994:7, 30. pont; 2022. március 24‑i GVN kontra Bizottság ítélet, C‑666/20 P, nem tették közzé, EU:C:2022:225, 70. pont).

68      Az a körülmény, hogy valamely jogalany tevékenységei egy részének gyakorlása tekintetében közhatalmi jogkörökkel rendelkezik, önmagában nem akadálya annak, hogy amennyiben más gazdasági jellegű tevékenységeket végez, vállalkozásnak minősüljön (2002. október 24‑i Aéroports de Paris kontra Bizottság ítélet, C‑82/01 P, EU:C:2002:617, 74. és 75. pont; 2012. július 12‑i Compass‑Datenbank ítélet, C‑138/11, EU:C:2012:449, 37. pont). Amennyiben valamely közjogi jogalany olyan gazdasági tevékenységet folytat, amelyet el lehet választani a közhatalmi jogköreinek gyakorlásától, e jogalany e tevékenységet illetően vállalkozásként jár el (2019. november 7‑i Aanbestedingskalender és társai kontra Bizottság ítélet, C‑687/17 P, nem tették közzé, EU:C:2019:932, 18. pont; 2019. április 30‑i UPF kontra Bizottság ítélet, T‑747/17, EU:T:2019:271, 82. pont).

69      Ily módon az állami támogatások területén valamely jogalanynak a nemzeti jog szerinti jogállása e jogalany vállalkozásnak való minősítése szempontjából nem releváns. Még az olyan szerv is vállalkozásnak minősülhet, amely azon állam közigazgatásának részét képezi, amellyel egyazon jogi személyen belül képeznek egységet (1987. június 16‑i Bizottság kontra Olaszország ítélet, 118/85, EU:C:1987:283, 13. pont). Ezenkívül az a körülmény, hogy valamely jogalany például korlátlan állami kezességvállalás miatt nem tud csődbe ment, nem foszthatja meg attól, hogy vállalkozásnak minősüljön.

70      Ugyanígy az a körülmény, hogy az áruk és szolgáltatások kínálata nonprofit célból történik, nem akadálya annak, hogy ezen ügyletek gazdasági tevékenységnek minősüljenek, amennyiben e kínálat más, nyereségorientált gazdasági szereplők kínálatával versenyez (lásd: 2017. június 27‑i Congregación de Escuelas Pías Provincia Betania ítélet, C‑74/16, EU:C:2017:496, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

71      Így a felpereseknek és a beavatkozónak nem sikerült bizonyítania, hogy a Bizottság tévesen értékelte volna az AdSPs‑ek jogállását.

72      Következésképpen az első jogalap első részét el kell utasítani.

 Az AdSPs‑ek tevékenységeinek gazdasági jellegére vonatkozó értékeléssel kapcsolatos téves jogalkalmazásra alapított második részről

73      Az első jogalap második része keretében, amely két kifogást foglal magában, a beavatkozó fél által e tekintetben támogatott felperesek arra hivatkoznak, hogy a Bizottság megsértette az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését, amikor úgy ítélte meg, hogy az AdSPs‑ek a fenti 31. pontban megjelölt három tevékenységnek – nevezetesen a köztulajdonban álló területek és dokkok koncessziói odaítélésének, a kikötők igénybevételének biztosításának és a kikötői műveletekre vonatkozó engedélyek megadásának – az ellátása révén gazdasági tevékenységet folytatnak.

–       Az egyenlő bánásmód elvének a belga, francia és holland kikötőkre vonatkozóan hozott korábbi határozatokra való utalás révén történő megsértésére alapított első kifogásról

74      A beavatkozó fél által e tekintetben támogatott felperesek arra hivatkoznak, hogy a Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód elvét, mivel a belga, francia és holland kikötőkre vonatkozóan hozott korábbi határozatokra hivatkozott annak alátámasztása érdekében, hogy az AdSPs‑ek bizonyos gazdasági tevékenységeket folytatnak.

75      Az említett határozatok által érintett tagállamok kikötőinek üzemeltetői ugyanakkor részvénytársaságok, amelyek ellenszolgáltatás fejében árukat és szolgáltatásokat nyújtanak. Ráadásul a kikötői műveleteket és szolgáltatásokat (így például az áruk berakodására, kirakodására, átrakodására, tárolására és mozgatására irányuló műveleteket) piaci megfontolások alapján közvetlenül a kikötők nyújtják. Azáltal, hogy a Bizottság figyelmen kívül hagyta ezen alapvető különbségeket, megsértette az egyenlő bánásmód elvét.

76      A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

77      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának 20. és 21. cikkében rögzített egyenlő bánásmód elve megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérően, és hogy az eltérő helyzeteket ne kezeljék azonos módon, kivéve ha az ilyen megkülönböztetés objektív módon igazolható (2010. szeptember 14‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság és társai ítélet, C‑550/07 P, EU:C:2010:512, 54. és 55. pont).

78      A felperesek és a beavatkozó lényegében azt kifogásolja, hogy a Bizottság azonos módon kezelte egyrészt a belga, a francia és a holland kikötők üzemeltetőit, másrészt pedig az AdSPs‑eket. Az érintett határozatokat tehát a felperes által hivatkozott különbségekre tekintettel kell megvizsgálni.

79      Ellentétben azzal, amit a felperesek és a beavatkozó állított, a belga, francia és holland kikötők üzemeltetőinek esetleges magánjogi jellege semmilyen szerepet nem játszott a Bizottság által velük összefüggésben végzett értékelésben. Amint az a fenti 65. pontban megállapításra került, valamely jogalany jogállása ugyanis az említett jogalany által végzett tevékenységek gazdasági jellegének minősítése szempontjából nem releváns. E minősítés csak az érintett tevékenység jellegétől függ.

80      Ezenkívül az a körülmény, hogy a belga és francia kikötőkre vonatkozóan korábban hozott határozatok alapjául szolgáló ügyekben e kikötők üzemeltetői közvetlenül végeztek bizonyos kikötői műveleteket (így például az áruk berakodására, kirakodására, átrakodására, tárolására és mozgatására irányuló műveleteket), nem releváns, mivel olyan kikötői műveletekről van szó, amelyekkel összefüggésben a Bizottság a megtámadott határozatban nem állította, hogy azokat az AdSPs‑ek is végzik.

81      Márpedig a kikötők igénybevételének biztosítását és a köztulajdonban álló területek és dokkok koncesszióinak odaítélését illetően ezzel szemben meg kell állapítani, hogy a belga és a francia kikötőkre vonatkozóan korábban hozott határozatokban, nevezetesen a Belgium által alkalmazott SA.38393 (2016/C, korábbi 2015/E) számú támogatási programról – belgiumi kikötők adóztatása – szóló, 2017. július 27‑i (EU) 2017/2115 bizottsági határozat (HL 2017. L 332., 1. o.) (67) preambulumbekezdésében és a Franciaország által alkalmazott SA.38398 (2016/C, korábbi 2015/E) számú támogatási programról – franciaországi kikötők adóztatása – szóló, 2017. július 27‑i (EU) 2017/2116 bizottsági határozat (HL 2017. L 332., 24. o.) (61) preambulumbekezdésében a Bizottság gazdasági tevékenységnek minősítette az ezekkel egyenértékű tevékenységeket.

82      A Törvényszék több alkalommal is megerősítette ezt a következtetést (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 20‑i Port autonome du Centre et de l’Ouest és társai kontra Bizottság ítélet, T‑673/17, nem tették közzé, EU:T:2019:643, 63–65. pont; 2019. szeptember 20‑i Le Port de Bruxelles és Région de Bruxelles‑Capitale kontra Bizottság ítélet, T‑674/17, nem tették közzé, EU:T:2019:651, 63–65. pont; 2019. szeptember 20‑i Havenbedrijf Antwerpen és Maatschappij van de Brugse Zeehaven kontra Bizottság ítélet, T‑696/17, EU:T:2019:652, 49. és 50. pont).

83      Ebből az következik, hogy a Bizottság nem sértette meg az egyenlő bánásmód elvét a kikötők igénybevételének biztosítására és a koncessziók odaítélésére irányuló tevékenységeket illetően azzal, hogy a megtámadott határozatban a belga, francia és holland kikötőkre vonatkozóan korábban hozott határozatokra hivatkozott, mivel összehasonlítható helyzeteket azonos módon kezelt.

84      Ezzel szemben a kikötői műveletekre vonatkozó engedélyek megadását illetően meg kell állapítani, hogy a Bizottság ilyen tevékenység kapcsán még nem folytatott le vizsgálatot. E tekintetben, amint azt a felperesek és a beavatkozó fél lényegében helyesen állítja, a belga és a francia kikötőkre vonatkozóan korábban hozott határozatokban követett érvelés nem ültethető át közvetlenül az AdSPs‑ek helyzetére.

85      Másfelől meg kell jegyezni, hogy a 2002. október 24‑i Aéroports de Paris kontra Bizottság ítélet (C‑82/01 P, EU:C:2002:617, 2. pont), amelyre mind a felperesek, mind pedig a Bizottság hivatkozik, szintén nem vonatkozik az engedélyek AdSPs‑ek által való megadásához hasonló tevékenységekre. Bár ez az ítélet az Orly és a Roissy‑Charles‑de‑Gaulle repülőtér üzemeltetője által kiadott „engedélyekre” hivatkozik, ezek nem hasonlíthatók a jelen ügyben szereplő engedélyekhez.

86      A repülőtér‑üzemeltetők által kiadott engedélyek ugyanis az Orly repülőtéren korlátozott számú légiutas‑szolgáltatónak odaítélt kereskedelmi koncessziókhoz, valamint e repülőtér területén található ingatlanok használatára vonatkozó koncessziókhoz kapcsolódtak. Ellenszolgáltatásként az említett szolgáltatók kötelezettséget vállaltak arra, hogy a repülőtér üzemeltetőjének díjat fizetnek, amely az elfoglalt terület nagyságával arányos területfoglalási díjból, valamint a légitársaságokkal lebonyolított forgalom bizonyos százalékának megfelelő díjból állt.

87      Az említett koncessziók odaítélésével a repülőtér gazdasági tevékenységet végző üzemeltetője a repülőtér területén található kereskedelmi területet használta, míg az AdSPs‑ek – amint az az alábbi 100–102. pontban kifejtésre kerül – az általuk kiadott engedélyek keretében a közhatalmi jogköreik gyakorlása során ellenőrzik, hogy a kikötői műveletek biztosító szolgáltatásnyújtók tiszteletben tartják‑e a vonatkozó jogi követelményeket.

88      Mindamellett a fentiekből nem vonható le az a következtetés, hogy a Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód elvét, amikor eltérő helyzeteket azonos módon kezelt. A megtámadott határozatban ugyanis a Bizottság által levont következtetést a jelen ügyben lefolytatott egyedi vizsgálatok és ugyanezen jogelvek alkalmazása előzte meg.

89      Következésképpen az első jogalap második részének első kifogását el kell utasítani.

–       Az azon piac hiányára alapított második kifogásról, amelyen az AdSPs‑ek a szolgáltatásaikat kínálják

90      A beavatkozó által támogatott felperesek azt állítják, hogy olyan piac hiányában, amelyen az AdSPs‑ek szolgáltatásaikat kínálhatják, ez utóbbiak nem tekinthetők vállalkozásoknak. A megtámadott határozat elméletben feltételezi a piac fennállását, miközben figyelmen kívül hagyja, hogy az olasz szabályozás olyan jogi monopóliumot biztosít az AdSPs‑eknek, amely kizár minden – akár esetleges – versenyt a különböző kikötők között.

91      A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

92      Ezzel kapcsolatban elegendő megjegyezni, hogy a felperesek és a beavatkozó tévesen állítják, hogy az AdSPs‑ek nincsenek kitéve semmilyen versenynek. Ugyanis, jóllehet – amint azt a felperesek állítják – az egyes AsSPs‑ek az általuk üzemeltetett kikötőkben jogi monopóliummal rendelkeznek, ettől még – amint arra a Bizottság lényegében helyesen rámutatott – egyrészt bizonyos olasz kikötők, másrészt pedig bizonyos más tagállambeli kikötők között verseny áll fenn.

93      Ami ugyanis a kikötők igénybevételének biztosítását illeti, amint az a megtámadott határozat (142) és (143) preambulumbekezdésében helyesen megállapításra került, verseny áll fenn bizonyos olasz kikötők és más tagállamok bizonyos kikötői között, mivel a kikötői szolgáltatók ugyanazon hátország elérése érdekében több kikötőt is igénybe vehetnek.

94      Ráadásul, ami a köztulajdonban álló területek és dokkok koncesszióinak odaítélését illeti, amint az a megtámadott határozat (144) preambulumbekezdésében helyesen megállapításra került, különböző kikötők versenyeznek egymással annak érdekében, hogy olyan koncessziós jogosultakat vonzzanak magukhoz, akik képesek üzemeltetni a köztulajdonban álló területeiket, mivel a potenciális koncessziójogosultak arra törekedhetnek, hogy más kikötőkben is nyújtsanak kikötői szolgáltatásokat.

95      Ebből az következik, hogy el kell utasítani a felperesek és a beavatkozó fél azon érvét, amely szerint a kikötők igénybevételének biztosítása és a köztulajdonban álló területek és dokkok koncesszióinak odaítélése nem minősül az adott piacon nyújtott szolgáltatásnak.

96      Ezzel szemben a kikötői műveletekre vonatkozó engedélyek megadásának a megtámadott határozat (25)–(32) preambulumbekezdésében szereplő elemzése alapján nem vonható le az a következtetés, hogy egy adott piacon nyújtott szolgáltatásról van szó.

97      Amint ugyanis az említett preambulumbekezdésekben kifejtésre került, az AdSPs‑ek szabályozzák és felügyelik azon kikötői műveletek harmadik személy vállalkozások által való elvégzését (különösen az áruk és egyéb cikkek berakodására, kirakodására, átrakodására, tárolására és mozgatására irányuló műveleteket), amelyek végrehajtása előzetes engedélyhez kötött.

98      Ezt az engedélyt az érintett AdSP adja meg, ha a harmadik személy vállalkozás megfelel az infrastrukturális és közlekedési miniszter által rendeletben meghatározott feltételeknek (a megtámadott határozat (29) preambulumbekezdése). Az engedély időtartamát a harmadik személy vállalkozás által javasolt működési programtól függően kell megállapítani (a megtámadott határozat (31) preambulumbekezdése). A harmadik személy vállalkozásokat az AdSPs‑ek által vezetett nyilvántartásba kell bejegyezni (a megtámadott határozat (28) preambulumbekezdése), díjaikat pedig az AdSPs‑ek teszik közzé (a megtámadott határozat (30) preambulumbekezdése).

99      Ezenkívül az AdSPs‑ek határozzák meg a kiadható engedélyek maximális számát (a helyi tanácsadó bizottsággal folytatott egyeztetés után) a kikötő működési követelményeinek és forgalmának figyelembevételével, úgy, hogy minden esetben a lehető legnagyobb verseny alakuljon ki az ágazatban (a megtámadott határozat (32) preambulumbekezdése).

100    Úgy tűnik, hogy ezek a feladatok olyan ellenőrzési feladatkörnek felelnek meg, amely annak ellenőrzéséből áll, hogy az érintett vállalkozások a jogi követelményeknek megfelelően el tudják‑e látni az általuk kínált kikötői műveleteket. Az ilyen feladatok ellátása főszabály szerint nem gazdasági jellegű közhatalmi jogkör (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 1997. március 18‑i Diego Calì & Figli ítélet, C‑343/95, EU:C:1997:160, 22. pont; 2019. szeptember 20‑i Port autonome du Centre et de l’Ouest és társai kontra Bizottság ítélet, T‑673/17, nem tették közzé, EU:T:2019:643, 91. pont).

101    E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem tett eleget a piacon nyújtott szolgáltatásnak minősülő kikötői műveletekre vonatkozó engedélyek megadása tekintetében őt terhelő bizonyítási tehernek (lásd ebben az értelemben: 2015. június 25‑i SACE és Sace BT kontra Bizottság ítélet, T‑305/13, EU:T:2015:435, 95. pont).

102    Következésképpen a kikötői műveletekre vonatkozó engedélyek megadása tekintetében helyt kell adni az első jogalap második része második kifogásának, a második részt pedig az ezt meghaladó részében el kell utasítani.

 Az AdSPs‑ek által beszedett díjak jellegére vonatkozó harmadik részről

103    A beavatkozó fél által e tekintetben támogatott felperesek azt állítják, hogy a Bizottság tévesen értelmezte az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését, amikor figyelmen kívül hagyta, hogy az AdSPs‑ek által beszedett díjak adóknak, nem pedig gazdasági jellegű szolgáltatásokért járó díjazásnak minősülnek. Ez nemcsak a különböző díjak olasz jog szerinti minősítéséből következik, hanem abból is, hogy e díjakat az állam határozza meg, és azok egyetlen konkrét szolgáltatás kereskedelmi értékéhez sem kapcsolódnak.

104    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

105    Emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a fenti 69. pontban megállapításra került – valamely jogalany nemzeti jog szerinti minősítése e jogalanynak az állami támogatásokra vonatkozó szabályok értelmében vett vállalkozásnak minősítése szempontjából nem releváns.

106    Ehhez hasonlóan a jogalany vállalkozásként való minősítése szempontjából nem relevánsak a finanszírozási módok, különösen a felek vagy a nemzeti jog által valamely jogalany jövedelmére vonatkozóan adott minősítés. Így, amint arra a Bizottság helyesen rámutat, a beszedett összegek nemzeti szinten használt elnevezése – akár díjnak, kikötői díjnak vagy kikötői illetéknek nevezik azokat – nem befolyásolja ezt a minősítést (lásd ebben az értelemben: 2018. március 15‑i Naviera Armas kontra Bizottság ítélet, T‑108/16, EU:T:2018:145, 124. pont).

107    Másfelől a felpereseknek és a beavatkozó félnek nem sikerült bizonyítania azon állításukat, amely szerint a koncessziós díjakat és a kikötői díjakat inkább az államnak fizetendő díjnak, mintsem gazdasági jellegű szolgáltatás ellenértékének kell tekinteni. Közelebbről, az ezzel kapcsolatban felhozott fő érv, nevezetesen az, hogy az állam határozza meg az említett díjak összegét, minden ténybeli alapot nélkülöz.

108    Az ügy irataiból ugyanis kitűnik, hogy a koncessziós díjak egy rögzített és egy olyan változó részből állnak, amellyel az AdSPs‑ek csökkenthetik a díjat annak érdekében, hogy a koncessziós jogosultakat a közérdekű és általános politikai célok elérésére ösztönözzék. E díjak meghatározásakor az AdSPs‑ek az alkalmazandó jogban előírtaktól eltérő szempontokat is elfogadhatnak, de e díjak összege semmiképpen nem lehet alacsonyabb azon összegnél, amely a jogszabályokban foglalt szempontok alkalmazásából eredne.

109    Ráadásul az ügy irataiból kitűnik, hogy az AdSPs‑ek az általuk kivitelezett beruházások költségeinek fedezésére pótdíjat számíthatnak fel a be‑ és kirakodott áruk után, vagy emelhetik a koncessziós díjakat.

110    Ebből az következik, hogy az AdSPs‑eknek a koncessziós díjak és a kikötői díjak összegére gyakorolt befolyása megerősíteni látszik az általuk e díjak megfizetése ellenében nyújtott szolgáltatások gazdasági jellegét (lásd ebben az értelemben: 2002. október 24‑i Aéroports de Paris kontra Bizottság ítélet, C‑82/01 P, EU:C:2002:617, 78. pont).

111    Így meg kell állapítani, hogy a Bizottság a jogilag megkövetelt módon bizonyította, hogy a koncessziós díjak és a kikötői díjak az AdSPs‑ek által végzett gazdasági jellegű tevékenységek ellenértékének minősülnek.

112    Ezzel szemben, a Bizottság – amint azt a tárgyaláson megerősítette – nem vizsgálta sem az engedélyezési díjak kiszámításának módját, sem azok összegét, sem pedig az állam által e tekintetben gyakorolt ellenőrzés szintjét.

113    Amint azt a felperesek és a beavatkozó a keresetlevélben és a tárgyaláson előadta, anélkül hogy a Bizottság ezt vitatta volna, az említett díjak olyan stabil és viszonylag alacsony összegre vonatkoznak, amelynek alapvető paramétereit miniszteri rendelet határozza meg, és amely az érintett jogalany forgalma alapján kis mértékben növelhető.

114    Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell az állandó ítélkezési gyakorlatra, amely szerint az a körülmény, hogy valamely közjogi szervezet által nyújtott és a közhatalmi jogkörök utóbbi általi gyakorlásához kapcsolódó terméket vagy szolgáltatást törvényben előírt ellenszolgáltatás fejében nyújtják, nem elegendő ahhoz, hogy adott tevékenységet gazdasági tevékenységnek, az azt gyakorló jogalanyt pedig vállalkozásnak lehessen minősíteni (lásd ebben az értelemben: 1997. március 18‑i Diego Cal & Figli ítélet, C‑343/95, EU:C:1997:160, 22–25. pont; 2013. szeptember 12‑i Németország kontra Bizottság ítélet, T‑347/09, nem tették közzé, EU:T:2013:418, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

115    Mivel a Bizottság, figyelemmel a díjak jellegére, számítási módjára és összegére, nem bizonyította a megtámadott határozatban, hogy e díjak gazdasági jellegű szolgáltatás ellenértékét képezik, nem utasítható el a felperesek és a beavatkozó azon érvelése, amely szerint az említett engedélyezési díjakat inkább az államnak fizetendő adónak, mintsem ilyen ellenértéknek kell tekinteni.

116    Ez annál is inkább igaz, mivel – amint az a fenti 84. pontban megállapításra került – a Bizottság egyetlen korábbi határozatában sem foglal állást az olyan tevékenység gazdasági jellegéről, mint amilyen a kikötői műveletekre vonatkozó engedélyeknek az AdSPs‑ek általi megadása.

117    Ezenkívül, amint az a fenti 96–102. pontban megállapításra került, a megtámadott határozatból egyáltalán nem tűnik ki, hogy az említett tevékenység egy piacon kínált szolgáltatás nyújtásából állna.

118    Így a Bizottság nem bizonyította a jogilag megkövetelt módon, hogy az engedélyezési díjak az AdSPs‑ek által nyújtott gazdasági jellegű szolgáltatás ellenértékét képezik.

119    Ennélfogva a kikötői műveletekre vonatkozó engedélyek megadása tekintetében az első jogalap harmadik részének helyt kell adni, a fennmaradó részt pedig el kell utasítani.

120    Következésképpen a második, harmadik és negyedik jogalapot kizárólag a kikötők igénybevételének biztosítása és a köztulajdonban álló területek és dokkok koncesszióinak odaítélése tekintetében kell megvizsgálni.

 Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti „állami források átruházása” fogalmának téves értelmezésére alapított második jogalapról

121    A felperesek, akiket e tekintetben a beavatkozó is támogat, úgy érvelnek, hogy az IRES‑mentesség semmilyen pénzügyi terhet nem ró az olasz államra, mivel az AdSPs‑ek tevékenységei a Corte dei conti (számvevőszék) ellenőrzése alá tartoznak, az eredménykimutatásaik az állam konszolidált eredménykimutatásában szerepelnek, tartozásaik pedig állami tartozásoknak minősülnek. A Bizottság az olasz kikötői rendszer e sajátosságait nem vette figyelembe.

122    Ezenkívül a beavatkozó által e tekintetben támogatott felperesek hangsúlyozzák, hogy az AdSPs‑ek bevételeit kizárólag intézményi feladataik ellátására, különösen a köztulajdonban álló infrastruktúra biztonságára és megfelelő állapotának fenntartására lehet felhasználni. Ezért az IRES‑mentesség nem jár források elvesztésével az állam számára, mivel az említett mentesség hiányában az államnak növelnie kellene az AdSPs‑eknek nyújtott pénzügyi hozzájárulásait.

123    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

124    E tekintetben előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a „támogatás” fogalma nemcsak a szubvenciókhoz hasonló pozitív szolgáltatásokat fedi le, hanem azokat az intervenciókat is, amelyek különböző formában könnyítenek a normál körülmények között a vállalkozások költségvetését terhelő kötelezettségeken, és amelyek ezért, anélkül hogy a szó szoros értelmében szubvenciók lennének, ugyanolyan jellegűek, vagy azonos hatást fejtenek ki (lásd: 2013. március 21‑i Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, C‑405/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:186, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; lásd még ebben az értelemben: 2013. március 19‑i Bouygues és társai kontra Bizottság és társai ítélet, C‑399/10 P és C‑401/10 P, EU:C:2013:175, 101. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

125    Ráadásul ahhoz, hogy az előnyöket az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásoknak lehessen minősíteni, azoknak valamely vállalkozás, azaz valamely gazdasági tevékenységet folytató jogalany javát kell szolgálniuk. Ha az ilyen jogalany jogilag elkülönül az államtól, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett előny e jogalany részére való nyújtása szükségképpen állami források átruházásához vezet.

126    Még ha az AdSPs‑ek az olasz jog értelmében közjogi jogalanyok is, azok az államtól, valamint más, olaszországbeli közjogi jogalanyoktól elkülönült jogalanyokként jöttek létre.

127    Az IRES‑mentesség miatt az AdSPs‑ek mentesülnek azon adók megfizetése alól, amelyeket a gazdasági tevékenységükre tekintettel meg kellett volna fizetniük. E mentesség hiányában az AdSPs‑ek bizonyos adóösszegek állam javára történő megfizetésére lettek volna kötelesek. Így ezen összegek meg nem fizetése az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami források átruházásához vezet (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 1994. március 15‑i Banco Exterior de España ítélet, C‑387/92, EU:C:1994:100, 14. pont; 2014. szeptember 11‑i Görögország kontra Bizottság ítélet, T‑425/11, EU:T:2014:768, 40. pont).

128    Ezenkívül a Bizottsághoz hasonlóan emlékeztetni kell arra, hogy minden vállalkozás, jogállásától függetlenül, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatás kedvezményezettje lehet. Azon álláspont elfogadásával, amely szerint az állami támogatásokra vonatkozó szabályok nem alkalmazandók arra tekintettel, hogy a kedvezményezett állami vállalat, és hogy a nyújtott előny az állam tág értelemben vett gazdasági szférájában marad, sértené e szabályok hatékony érvényesülését, és indokolatlan hátrányos megkülönböztetést vezetne be az állami és magánszférába tartozó kedvezményezettek között, megsértve ezzel a semlegesség EUMSZ 345. cikkben foglalt elvét (2019. december 19‑i Arriva Italia és társai ítélet, C‑385/18, EU:C:2019:1121, 67. pont).

129    A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (133) preambulumbekezdésében jogosan hivatkozik arra, hogy az olasz adóhatóság azáltal, hogy mentesíti az AdSPs‑eket az IRES alól annak ellenére, hogy azok gazdasági tevékenységet folytatnak, állami forrásoknak minősülő bevételekről mond le. Így az IRES‑mentesség az EUMSZ 107. cikk értelmében vett állami források átruházásához vezet.

130    Következésképpen a második jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

 A szelektivitás kritériumának téves értelmezésére alapított harmadik jogalapról

131    A harmadik jogalap keretében, amely öt részből áll, a beavatkozó fél által e tekintetben támogatott felperesek lényegében arra hivatkoznak, hogy a Bizottság tévesen értelmezte a szelektivitás kritériumát.

 Az előny és a szelektivitás kritériumának összetévesztésére alapított első részről

132    A beavatkozó fél által támogatott felperesek arra hivatkoznak, hogy ellentétben az állandó ítélkezési gyakorlattal, amely szerint az előny és a szelektivitás kritériumát külön kell értékelni, a megtámadott határozat összekeverte e két kritériumot, amikor a szelektivitás kritériumának vizsgálatára javasolt módszert a szelektivitás kritériumára alkalmazta.

133    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

134    Előzetesen meg kell jegyezni, hogy különbséget kell tenni aszerint, hogy a szóban forgó intézkedést a 2015/1589 rendelet 1. cikkének d), illetve e) pontja értelmében vett „támogatási programnak” vagy „egyedi támogatásnak” minősítik. Valamely egyedi támogatás vizsgálata során ugyanis a gazdasági előny azonosítása főszabály szerint lehetővé teszi az intézkedés szelektivitásának vélelmezését. Ezzel szemben valamely támogatási program vizsgálata során meg kell határozni, hogy a szóban forgó intézkedés, annak megállapítása ellenére, hogy általános jellegű előnyt biztosít, kizárólag bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos tevékenységi ágazatokat részesít‑e előnyben (lásd ebben az értelemben: 2015. június 4‑i Bizottság kontra MOL ítélet, C‑15/14 P, EU:C:2015:362, 60. pont; 2016. június 30‑i Belgium kontra Bizottság ítélet, C‑270/15 P, EU:C:2016:489, 49. pont; 2021. október 6‑i World Duty Free Group és Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑51/19 P és C‑64/19 P, EU:C:2021:793, 34. pont).

135    A jelen ügyben a szóban forgó intézkedés, nevezetesen az IRES‑mentesség támogatási programnak minősül.

136    A felperesek és a beavatkozó fél állításával ellentétben a megtámadott határozat a szelektivitás és az előny két kritériumát külön‑külön vizsgálja. A Bizottság ugyanis egymást követően mind a megtámadott határozat (135)–(138) preambulumbekezdésében, mind pedig a megtámadott határozat (158)–(176) preambulumbekezdésében kifejti, hogy az AdSPs‑eknek nyújtott előny abból áll, hogy az állítólagos gazdasági tevékenységeiket mentesítik az IRES alól, és hogy ezt az előnyt kizárólag az AdSPs‑eknek, nem pedig más olyan adóalanyoknak nyújtják, akik a referencia‑adórendszer által követett célra tekintettel azonos ténybeli és jogi helyzetben vannak.

137    A jelen ügyben a felperesek és a beavatkozó fél kétségkívül helyesen jegyzik meg, hogy az előnyre és a szelektivitásra vonatkozó elemzés lényegét tekintve nagymértékben átfedést mutat, ugyanakkor e megállapítás abból adódik, hogy az e két szempontra vonatkozó elemzési módszerek hasonlóak.

138    Az előny lehetséges fennállását ugyanis a rendes adómértéktől való eltérés alapján, vagyis az adómentesség hiányához képest határozzák meg.

139    Anélkül, hogy ellentmondásnak kellene tekinteni, a rendes adómértéktől való ilyen eltérés a szelektivitás elemzésének kiindulópontjául is szolgál, amely arra a kérdésre összpontosít, hogy a referencia‑adórendszer által követett célra tekintettel más, ugyanabban a ténybeli és jogi helyzetben lévő más adóalanyok ugyanazon előnyben részesülnek‑e (lásd ebben az értelemben: 2016. december 21‑i Bizottság kontra World Duty Free Group és társai ítélet, C‑20/15 P és C‑21/15 P, EU:C:2016:981, 54–57. pont; 2021. október 6‑i World Duty Free Group és Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑51/19 P és C‑64/19 P, EU:C:2021:793, 60. pont).

140    Ebből következően a harmadik jogalap első részét el kell utasítani.

 Az arányosság elvének megsértésére alapított második részről

141    A beavatkozó fél által e tekintetben támogatott felperesek arra hivatkoznak, hogy a Bizottság azáltal, hogy tévesen tekintette az AdSPs‑eket a TUIR 73. cikke (1) bekezdésének c) pontja szerinti, az IRES hatálya alá tartozó kereskedelmi szervezeteknek, miközben azok valójában a TUIR 74. cikkének hatálya alá tartoznak, és így eleve mentesülnek az IRES alól, egy mesterségesen tág referencia‑rendszert határozott meg.

142    A felperesek és a beavatkozó szerint az AdSPs‑ek a TUIR 73. cikke szerinti jogalanyoktól eltérő ténybeli és jogi helyzetben vannak, mivel csak nem kereskedelmi tevékenységet folytatnak. Következésképpen a TUIR 73. cikke, amely a kereskedelmi tevékenységet folytató jogalanyokra alkalmazandó, és a TUIR 74. cikke, amely kizárólag azon állami és közjogi jogalanyokra alkalmazandó, amelyek nem folytatnak kereskedelmi tevékenységet, eltérő hatállyal rendelkezik, és ennélfogva különálló referencia‑rendszert képez. A beavatkozó által támogatott felperesek úgy vélik, hogy a referencia‑rendszert ily módon a TUIR 74. cikkére kellett volna korlátozni.

143    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

144    E tekintetben elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy ahhoz, hogy valamely nemzeti adóintézkedést szelektívnek minősíthessen, a Bizottságnak először is azonosítania kell a referencia‑rendszert, vagyis az érintett tagállamban alkalmazandó normál adórendszert, másodszor pedig bizonyítania kell, hogy a szóban forgó adóintézkedés eltér e referencia‑rendszertől, mivel különbséget tesz az utóbbi rendszer által kitűzött célra tekintettel összehasonlítható ténybeli és jogi helyzetben lévő gazdasági szereplők között (lásd: 2021. október 6‑i World Duty Free Group és Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑51/19 P és C‑64/19 P, EU:C:2021:793, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

145    Ezenkívül a referencia‑rendszer meghatározásához azonosítani kell a vállalkozásokra nehezedő adóterhet befolyásoló szabályok teljes körét (Wahl főtanácsnok Andres kontra Bizottság [A Heitkamp BauHolding fizetésképtelensége] ügyre vonatkozó indítványa, C‑203/16 P, EU:C:2017:1017, 109. pont). Ez a megközelítés biztosítja, hogy az adóintézkedések az összes vonatkozó rendelkezést magában foglaló keret alapján kerüljön értékelésre.

146    A referencia‑rendszert nem alkothatja az érintett tagállam nemzeti jogának néhány olyan rendelkezése, amelyeket mesterségesen emeltek ki egy tágabb jogi keretből (2018. június 28‑i Andres kontra Bizottság [A Heitkamp BauHolding fizetésképtelensége] ítélet, C‑203/16 P, EU:C:2018:505, 103. pont).

147    Másként fogalmazva, amennyiben a szóban forgó adóintézkedés elválaszthatatlan az érintett tagállam általános adórendszerétől, erre a rendszerre kell hivatkozni (2021. október 6‑i World Duty Free Group és Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑51/19 P és C‑64/19 P, EU:C:2021:793, 63. pont).

148    A jelen ügyben a Bizottság a megtámadott határozat (159)–(164) preambulumbekezdésében referencia‑rendszerként azonosította a TUIR által előírt IRES‑rendszert, amely lényegében a kereskedelmi tevékenységet folytató valamennyi jogalany által elért jövedelmekre alkalmazandó. A Bizottság szerint e referencia‑rendszer magában foglalja az adóalanyoknak és az adóköteles jövedelemnek a TUIR 73. cikkével összefüggésben értelmezett 72. cikke szerinti meghatározását.

149    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a TUIR 72. cikke rögzíti azt az elvet, amely szerint az IRES valamennyi jövedelemre alkalmazandó. A TUIR 73. cikkének (1) bekezdése a kereskedelmi társaságokat, valamint egyéb köz‑ vagy magánjogi szervezeteket az IRES hatálya alá vonja, függetlenül attól, hogy azok kizárólagos vagy fő célja kereskedelmi tevékenység folytatása‑e, vagy sem.

150    A beavatkozó által támogatott felperesek azt állítják, hogy a referencia‑rendszert kizárólag a TUIR 74. cikke képezi.

151    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az említett cikk előírja egyrészt, hogy bizonyos állami szervek és egyes területi önkormányzatok nem tartoznak az IRES hatálya alá, másrészt pedig, hogy az állami feladatok közjogi szervezetek általi gyakorlása nem tekinthető kereskedelmi jellegű tevékenységnek. A jelen ügyben az olasz adóhatóság által elfogadott értelmezés szerint az AdSPs‑ek csak állami feladatokat látnak el, következésképpen azok nem tartozhatnak az IRES hatálya alá.

152    Márpedig meg kell állapítani, hogy e cikk egy olyan tágabb adórendszerbe illeszkedik, amely rögzíti az IRES‑re vonatkozó valamennyi olasz rendelkezést. Ez a rendszer meghatározza többek között az adóalanyok körét, az adóköteles nyereséget és az adókulcsokat. A TUIR 73. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontja alapján (lásd a fenti 17. pontot) az adóalanyok közé tartoznak többek között a közjogi intézmények, függetlenül attól, hogy tevékenységük gazdasági jellegű‑e, vagy sem.

153    Márpedig a TUIR 74. cikke elválaszthatatlan a TUIR által előírt IRES‑rendszertől. E rendelkezés ugyanis bizonyos jogalanyokat és bizonyos tevékenységeket mentesít az IRES megfizetése alól, ami feltételezi az említett jogalanyok és tevékenységek adóztatását előíró főszabály fennállását. Ezt a főszabályt többek között a TUIR 73. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontja írja elő, amely pontosítja, hogy az IRES kivetésének meghatározó kritériuma a közjogi vagy magánjogi jogalany által végzett kereskedelmi tevékenység. Az említett főszabály nélkül, amely a tágabb IRES‑rendszerből, különösen a TUIR 73. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontjából következik, a TUIR 74. cikkének (2) bekezdésében előírt mentesség értelmetlen lenne.

154    Végül nem vitatott, hogy a TUIR értelmében vett kereskedelmi tevékenységekből származó jövedelmeket, ami láthatóan megfelel az állami támogatásokra vonatkozó szabályok értelmében vett „gazdasági tevékenység” fogalmának, a TUIR 73. cikkének (1) bekezdése alapján kell megadóztatni. A tárgyalás során ugyanis a felperesek megerősítették, hogy abban az esetben, ha az AdSPs‑ek egy vagy több tevékenysége gazdasági jellegűnek minősülne, az e tevékenységből vagy tevékenységekből származó jövedelmeket az IRES hatálya alá kellene vonni.

155    Valójában meg kell állapítani, hogy a felpereseknek a referencia‑rendszer téves meghatározására alapított érvelése nagyrészt azon a feltételezésen alapul, hogy az AdSPs‑ek semmilyen gazdasági tevékenységet nem végeznek. Márpedig, amint az a fenti 95. és 111. pontból kitűnik, a Bizottság helyesen minősítette gazdasági tevékenységnek a kikötők igénybevételének biztosítását és a köztulajdonban álló területek és dokkok koncesszióinak odaítélését. Így a felperesek érvelésének alapjául szolgáló feltevés nem fogadható el.

156    A fentiekre figyelemmel a harmadik jogalap második részét el kell utasítani.

 A verseny torzulásának hiányára alapított harmadik részről

157    A beavatkozó fél által e tekintetben támogatott felperesek arra hivatkoznak, hogy a Bizottság azáltal, hogy a referencia‑rendszertől való eltérés azonosítására szorítkozott, anélkül hogy azonosította volna azokat a vállalkozásokat, amelyek az AdSPs‑ekkel azonos ténybeli és jogi helyzetben vannak, tévesen alkalmazta a szelektivitás elemzésének második szakaszát.

158    A felperesek szerint, amennyiben a TUIR 74. cikke a referencia‑rendszer, az IRES‑mentesség nem tér el az említett rendszertől, és mivel az említett cikk szerinti valamennyi jogalany ugyanazon referencia‑rendszer hatálya alá tartozik, a jogalanyok egyik említett kategóriájának javára sem áll fenn semmilyen eltérés.

159    Ezenkívül a TUIR által előírt IRES‑rendszer célja nem az, hogy megadóztassa a társaságok és más jogalanyok jövedelmeit, függetlenül attól, hogy azok gazdasági tevékenységet folytatnak‑e, vagy sem. A TUIR 74. cikke arra irányul, hogy a közigazgatást ne vonja az IRES hatálya alá.

160    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

161    E tekintetben elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely nemzeti adóintézkedés lehetséges szelektivitásának értékelése szempontjából a második lépés annak bizonyítása, hogy a szóban forgó adóintézkedés eltér‑e referencia‑rendszertől, amennyiben különbséget tesz az e rendszer által kitűzött célra tekintettel összehasonlítható ténybeli és jogi helyzetben lévő gazdasági szereplők között (2018. december 19‑i A‑Brauerei ítélet, C‑374/17, EU:C:2018:1024, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

162    A referencia‑rendszer céljára tekintettel kell tehát megvizsgálni, hogy az AdSPs‑ek az IRES hatálya alá tartozó és az annak megfizetése alól a TUIR 74. cikke értelmében nem mentesített egyéb jogalanyokkal összehasonlítható ténybeli és jogi helyzetben vannak‑e.

163    Amint az a fenti 153. pontban megállapításra került, a referencia‑rendszer, vagyis az IRES‑rendszer és különösen a TUIR 72. és 73. cikke – amint arra a Bizottság helyesen hivatkozik – lényegében arra irányul, hogy a gazdasági tevékenységet folytató egyes – akár magánjogi, akár közjogi – jogalanyok által termelt bevételeket az IRES hatálya alá vonja (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2011. szeptember 8‑i Paint Graphos és társai ítélet, C‑78/08–C‑80/08, EU:C:2011:550, 54. pont; 2019. szeptember 20‑i Port autonome du Centre et de l’Ouest és társai kontra Bizottság ítélet, T‑673/17, nem tették közzé, EU:T:2019:643, 178. pont).

164    E célkitűzésre tekintettel az AdSPs‑ek ténybeli és jogi helyzete, amennyiben azok gazdasági tevékenységet folytatnak, az IRES hatálya alá tartozó más jogalanyok helyzetével hasonlítható össze – ha ugyan nem azonos azzal –, nem pedig az állam és a közjogi szervezetek közhatalmi jogkörök gyakorlása során való helyzetével. E tekintetben nincs különbség az AdSPs‑ek és az IRES hatálya alá tartozó más jogalanyok gazdasági tevékenységei között. Meg kell tehát állapítani, hogy a TUIR 74. cikke – az olasz adóhatóságok által való értelmezésének és alkalmazásának megfelelően – azáltal, hogy mentesíti az IRES alól az AdSPs‑ek jövedelmeit, ideértve a gazdasági tevékenységekből származó jövedelmeket is, eltér a referencia‑rendszertől az AdSPs‑ek javára.

165    Ezenkívül ismételten meg kell állapítani, hogy a felpereseknek a referencia‑rendszertől való eltérés hiányára alapított érvelése lényegében azon a téves előfeltevésen alapul, hogy az AdSPs‑ek semmilyen gazdasági tevékenységet nem végeznek. Márpedig, amint az a fenti 95. és 111. pontban már megállapításra került, ezt az előfeltevést el kell utasítani. Ezenkívül, amint az a fenti 163. és 164. pontból kitűnik, abban az esetben, ha az AdSPs‑ek egy vagy több tevékenysége gazdasági tevékenységnek minősülne, az e tevékenységekből származó jövedelmeket az IRES hatálya alá kellene vonni.

166    A fentiekre figyelemmel a harmadik jogalap harmadik részét el kell utasítani.

 Az eltérésnek a referencia‑rendszer jellegével vagy szerkezetével való igazolására alapított negyedik részről

167    A felperesek előadják, hogy a megtámadott határozat téves, amennyiben abban megállapításra kerül, hogy az adórendszer szerkezete és jellege nem igazolhatja az IRES‑mentességet. Az említett mentesség ugyanis igazolt, mivel közvetlen következménye a referencia‑rendszer alapelveinek, illetve vezérlő elveinek, így például azon elvnek, amely szerint az állam nem adóztatható, azon elvnek, hogy „adó után adó nem vethető ki”, valamint azon elvnek, amely szerint a közvagyonnal gazdálkodó szervezetek nem tartoznak az IRES hatálya alá.

168    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

169    E tekintetben előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a referencia‑rendszertől eltérő intézkedést igazolhatja e rendszer jellege vagy általános felépítése, ami megszünteti az intézkedést szelektív jellegét. Ez a helyzet akkor, ha az intézkedés a referencia‑rendszer alapelveinek vagy vezérlő elveinek közvetlen következménye, illetve ha az a magában a rendszerben rejlő és annak működését és eredményességét biztosító mechanizmusok következménye (lásd ebben az értelemben: 2011. szeptember 8‑i Paint Graphos és társai ítélet, C‑78/08–C‑80/08, EU:C:2011:550, 69. pont).

170    Amint arra a Bizottság helyesen rámutat, a tagállam és adott esetben az érintett felek feladata annak bizonyítása, hogy e rendszer jellege vagy általános felépítése ténylegesen igazolja a referencia‑rendszertől való eltérést (lásd ebben az értelemben: 2011. november 15‑i Bizottság és Spanyolország kontra Government of Gibraltar és Egyesült Királyság ítélet, C‑106/09 P és C‑107/09 P, EU:C:2011:732, 146. pont).

171    Márpedig, amint arra a Bizottság rámutatott, sem az olasz hatóságok, sem az érdekelt felek nem terjesztettek elő erre vonatkozó érveket a közigazgatási eljárás során, amit egyébként sem az AdSPs‑ek, sem a beavatkozó nem vitatott. Az ilyen érvek hiánya elegendő annak megállapításához, hogy a referencia‑rendszer jellege és felépítése nem igazolja a szóban forgó intézkedést. Az AdSPs‑ek azon állítása, miszerint lényegében a Bizottságnak bizonyítania kellett volna az ilyen indokolás hiányát, ellentétes tehát az e kérdésre vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlattal (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2004. április 29‑i Hollandia kontra Bizottság ítélet, C‑159/01, EU:C:2004:246, 43. pont; 2006. szeptember 6‑i Portugália kontra Bizottság ítélet, C‑88/03, EU:C:2006:511, 103. pont).

172    Az AdSPs‑ek kétségtelenül hivatkoztak arra, hogy a TUIR 74. cikkében előírt mentesség következménye az olasz adójog általános elveinek, nevezetesen azon elvnek, amely szerint az állam nem adóztatható, azon elvnek, hogy „adó után adó nem vethető ki”, valamint azon elvnek, amely szerint a közvagyonnal gazdálkodó szervezetek nem tartoznak az IRES hatálya alá.

173    Márpedig meg kell állapítani, hogy ez az állítás ismét azon a téves előfeltevésen alapul, hogy az AdSPs‑ek csak nem gazdasági jellegű tevékenységeket folytatnak. Márpedig, amint az a fenti 85., 86., 107. és 111. pontban már megállapításra került, ezt az előfeltevést el kell utasítani.

174    A fentiekre figyelemmel a harmadik jogalap negyedik részét el kell utasítani.

 A belga, francia és holland kikötőkre vonatkozóan korábban hozott határozatok relevanciájának hiányára alapított ötödik részről

175    A felperesek rámutatnak egyrészt a TUIR által előírt IRES‑rendszer, másrészt pedig a belga, francia és holland kikötőkre vonatkozóan korábban hozott határozatokban szóban forgó adórendszerek közötti különbségekre.

176    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

177    Meg kell állapítani, hogy a Bizottságnak az IRES‑mentesség szelektív jellegére vonatkozóan a megtámadott határozat (158)–(174) preambulumbekezdésében kifejtett elemzése nem a belga, francia és holland kikötőkre vonatkozóan korábban hozott határozatokon alapul. Következésképpen az említett határozatok alapjául szolgáló ügyek és a jelen ügy közötti esetleges különbségek nem befolyásolják a Bizottság említett elemzésének jogszerűségét.

178    Ebből következően az ötödik részt, ennélfogva pedig a harmadik jogalap teljes egészét el kell utasítani.

 A verseny torzítására és a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó feltételek értékelése során elkövetett hibára, valamint az indokolás elégtelenségére alapított negyedik jogalapról

179    A felperesek és a beavatkozó úgy érvel, hogy a határozat téves, amennyiben arra a következtetésre jut, hogy az IRES‑mentesség torzítja a versenyt, és érinti a tagállamok közötti kereskedelmet.

180    Először is, a felperesek azt állítják, hogy a megtámadott határozat indokolása elégtelen, mivel a Bizottság egyszerűen azt vélelmezte, hogy a szóban forgó intézkedés torzítja a versenyt, és érinti a tagállamok közötti kereskedelmet, anélkül azonban, hogy bizonyította volna e két körülmény fennállását.

181    Másodszor, a felperesek és a beavatkozó fél rámutat arra, hogy mivel az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése csak a verseny számára nyitott ágazatokra vonatkozik, az nem alkalmazható a verseny előtt zárt és nem liberalizált olasz kikötői ágazatra.

182    Harmadszor, a felperesek azt állítják, hogy a Bizottság mérlegelési hibát követett el, amikor megállapította, hogy azok a vállalkozások, amelyek valamely kikötő közelében kívánnak letelepedni, ezt a kikötőn kívüli olyan területen is megtehetik, amely nem áll valamely AdSP tulajdonában és üzemeltetése alatt, így az AdSPs‑ek versenyben állnak más olyan gazdasági szereplőkkel, akik kikötőkön kívül adnak bérbe földterületeket. A felperesek és a beavatkozó fél szerint a kikötői tevékenységek befogadására alkalmas teljes olasz tengerparti terület az állam tulajdonában van, így minden olyan vállalkozás, amely ilyen tevékenységet kíván végezni, az AdSPs‑ek felügyelete alá tartozik.

183    Negyedszer, a felperesek azt állítják, hogy a határozat figyelmen kívül hagyja azt az ítélkezési gyakorlatot, amely szerint uniós szinten harmonizált adópolitika hiányában a Bizottság a különböző tagállamokban hatályban lévő adószabályok vonatkozásában nem folytathat le összehasonlító vizsgálatot. Így a verseny esetleges torzításának fennállását nemzeti szinten és a más tagállamokban fennálló feltételektől függetlenül kell vizsgálni.

184    Ötödször, a megtámadott határozat hatáskörrel való visszaélést valósít meg, és azt hatáskör hiányában hozták meg, valamint az sérti az EUMSZ 107., EUMSZ 116. és EUMSZ 117. cikket, mivel amennyiben a Bizottság a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezései közötti eltérésekből eredő torzításokat kívánja szankcionálni, annak az EUMSZ 116. és EUMSZ 117. cikknek megfelelően, nem pedig az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alapján kellett volna eljárnia.

185    A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

186    E tekintetben először is el kell utasítani az EUMSZ 296. cikk azáltal történő megsértésére alapított kifogást, hogy a megtámadott határozat nem tartalmaz indokolást a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére és az EUMSZ 107. cikk értelmében vett versenytorzításra vonatkozóan.

187    Amint ugyanis arra a Bizottság helyesen hivatkozik, meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat indokolása megfelelő, mivel a Bizottság a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének és a verseny torzításának a kérdésével a (139)–(157) preambulumbekezdésben foglalkozott. Ezenkívül a különböző kifogások vizsgálatából kitűnik, hogy a megtámadott határozat lehetővé tette a felperesen számára az e tekintetben hozott intézkedés indokainak megismerését, a Törvényszék számára pedig felülvizsgálati jogkörének gyakorlását.

188    Következésképpen a felpereseknek az EUMSZ 296. cikk megsértésére alapított érvét el kell utasítani.

189    Másodszor, meg kell vizsgálni a felperesek és a beavatkozó azon érvét, amely szerint a Bizottság lényegében figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy az olasz kikötői ágazatot a liberalizáció hiánya jellemzi, amit az okoz, hogy minden egyes olasz kikötőben jogi monopólium áll fenn.

190    E tekintetben meg kell állapítani, hogy – amint az a fenti 93. pontban megállapításra került – verseny áll fenn bizonyos olasz kikötők és más tagállamok bizonyos kikötői között, mivel a kikötői szolgáltatók ugyanazon hátország elérése érdekében több kikötő között választhatnak. Ráadásul, amint az a fenti 94. pontban megállapításra került, az AdSPs‑ek versenyeznek egymással annak érdekében, hogy olyan koncessziós jogosultakat vonzzanak magukhoz, akik az általuk kezelt kikötőkben található köztulajdonban lévő területeket üzemeltethetik.

191    E lehetséges verseny fennállása elegendő annak megállapításához, hogy az IRES‑mentesség alkalmas arra, hogy torzítsa a versenyt, és érintse a tagállamok közötti kereskedelmet (lásd ebben az értelemben: 2015. január 14‑i Eventech ítélet, C‑518/13, EU:C:2015:9, 65. pont).

192    Harmadszor, különösen az AdSPs‑ek és a kikötőkön kívül földterületeket bérbeadó gazdasági szereplők közötti verseny fennállását illetően meg kell állapítani, hogy kétségtelen, hogy az érintett kikötők körüli földrajzi és térbeli környezet nem teszi lehetővé harmadik személyek számára, hogy az AdSPs‑ekkel versenyezve földterületeket hasznosítsanak, amit végeredményben a Bizottság sem vitat.

193    E megállapítás azonban nem elegendő a Bizottság azon következtetésének megkérdőjelezéséhez, amely szerint az IRES‑mentesség alkalmas arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet, és torzítsa a versenyt.

194    A megtámadott határozatban ezzel kapcsolatban felhozott többi indok ugyanis, különösen – amint az a fenti 92–94. pontban megállapításra került – az olasz kikötőket érintő bizonyos mértékű verseny fennállása elegendő a Bizottság említett következtetésének alátámasztására. Ebből következően ez az érv hatástalan.

195    Negyedszer, a felperesek állításával ellentétben a harmonizációnak a közvetlen adózás területén fennálló hiányából nem következik az, hogy a verseny esetleges torzulását csak nemzeti szinten kell vizsgálni. Míg ugyanis az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett szelektivitásra vonatkozó feltétel csak egy tagállamon belül értékelhető, és csak az e tagállami vállalkozások vagy áruk termelése közötti eltérő bánásmód elemzéséből derülhet ki, addig az e cikk ugyanezen bekezdése értelmében vett versenytorzulásra vonatkozó feltétel értékelése nem feltétlenül korlátozódik az érintett tagállam vállalkozásaira vagy termelésére, mivel ahhoz, hogy valamely támogatási intézkedés az EUMSZ 107. cikk hatálya alá tartozzon, torzítania kell a versenyt vagy a verseny torzításával kell fenyegetnie azáltal, hogy érinti a tagállamok közötti kereskedelmet (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2004. november 11‑i Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑73/03, nem tették közzé, EU:C:2004:711, 28. és 29. pont).

196    Ezen túlmenően az IRES‑mentességhez hasonló támogatási program esetén Bizottság az említett program jellemzőinek tanulmányozására szorítkozhat annak értékelése során, hogy ez utóbbi program olyan jellegű‑e, amely torzítja a versenyt azáltal, hogy elsősorban azokat a vállalkozásokat részesíti előnyben, amelyek részt vesznek a tagállamok közötti kereskedelemben (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 1987. október 14‑i Németország kontra Bizottság ítélet, 248/84, EU:C:1987:437, 18. pont). Mivel a kikötői ágazatot határokon átnyúló kereskedelem jellemzi, a Bizottság helyesen állapíthatta meg, hogy az IRES‑mentesség alkalmas arra, hogy torzítsa a versenyt egyes olasz kikötők és más tagállamok bizonyos kikötői között.

197    Végül el kell utasítani a felpereseknek a hatáskörrel való visszaélésre alapított érveit, amelyek – amint az a fenti 56–58. pontban megállapításra került – a jelen ügy körülményeire tekintettel irrelevánsak. Ugyanezen okokból a felpereseknek a hatáskör hiányára vonatkozó érveit is el kell utasítani.

198    Ennélfogva a negyedik jogalapot el kell utasítani.

 Végkövetkeztetés

199    Még ha a megtámadott határozat rendelkező része általánosan került is megfogalmazásra, az IRES‑mentesség belső piaccal összeegyeztethetetlen létező állami támogatási programnak való minősítésével, és az Olasz Köztársaság arra való kötelezésével, hogy szüntesse meg az említett mentességet, az említett határozat preambulumbekezdéseiből, amelyekre tekintettel a határozat rendelkező részét értelmezni kell (lásd ebben az értelemben: 2011. november 30‑i Quinn Barlo és társai kontra Bizottság ítélet, T‑208/06, EU:T:2011:701, 131. pont), az következik, hogy e rendelkező rész csak az AdSPs‑ek által folytatott gazdasági tevékenységekre vonatkozik.

200    Amint az a fenti 118. és 119. pontban megállapításra került, a Bizottság nem bizonyította a jogilag megkövetelt módon, hogy a kikötői műveletekre vonatkozó engedélyek megadása gazdasági tevékenységnek minősül. Tekintettel arra, hogy az AdSPs‑eknek a megtámadott határozatban gazdasági jellegűnek minősített tevékenységei leválaszthatók, valamint annak érdekében, hogy az említett határozat Olasz Köztársaság általi végrehajtása során garantálva legyen a jogbiztonság, meg kell semmisíteni a megtámadott határozatot annyiban, amennyiben az gazdasági tevékenységnek minősíti a kikötői tevékenységekre vonatkozó engedélyek megadását (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2002. október 24‑i Aéroports de Paris kontra Bizottság ítélet, C‑82/01 P, EU:C:2002:617, 77. pont; 2003. szeptember 30‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑239/01, EU:C:2003:514, 33. pont). A keresetet az ezt meghaladó részében el kell utasítani.

 A költségekről

201    Amint az a fenti 200. pontban megállapításra került, a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni annyiban, amennyiben az az AdSPs‑ek által végzett három tevékenység egyikét, nevezetesen a kikötői műveletekre vonatkozó engedélyek megadását gazdasági tevékenységnek minősíti.

202    A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (3) bekezdése értelmében részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viseli saját költségeit. Azonban, ha az ügy körülményei alapján indokoltnak látszik, a Törvényszék határozhat úgy, hogy a fél saját költségein felül viseli a másik fél költségeinek egy részét is. Továbbá az eljárási szabályzat 138. cikkének (3) bekezdése értelmében a Törvényszék elrendelheti, hogy az ezen cikk (1) és a (2) bekezdésében nem említett beavatkozó felek maguk viseljék saját költségeiket.

203    Márpedig meg kell jegyezni, hogy kérelmeik egy része tekintetében mind a beavatkozó fél által támogatott felperesek, mind a Bizottság pervesztes lett, a megtámadott határozatot pedig részben megsemmisítették.

204    Ezenkívül a viszonválaszban a Bizottság tájékoztatja a Törvényszéket az ellenkérelemnek a „Shipping Italy” internetes oldalon való közzétételéről. A Bizottság e tekintetben azt állítja, hogy az említett közzététel az eljárási iratok felperesek általi nem megfelelő felhasználásának minősül, amely felhasználásnak az eljárási szabályzat 135. cikkének (2) bekezdése értelmében, amely kimondja, hogy a Törvényszék a pernyertes felet is kötelezheti a költségek részbeni vagy teljes viselésére, ha az a pernyertes magatartása alapján indokoltnak tűnik, ki kell hatnia a költségekre.

205    A Bizottság ugyanakkor nem terjesztett elő olyan bizonyítékokat, amelyek alátámasztanák, hogy az ellenkérelem interneten való közzététele a felperesektől származott volna. Ennélfogva nem lehetett bizonyossággal megállapítani az említett dokumentum kiszivárogtatásának forrását. Következésképpen, még ha az ilyen esemény sajnálatos is, a Bizottság állításaira vonatkozó bizonyítékok hiányában a Bizottság kérelmének nem lehet helyt adni.

206    A fentiekre tekintettel mindegyik fél maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített tizedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék az Olaszország által végrehajtott SA.38399 – 2019/C (korábbi 2018/E) számú támogatási programról – Az olaszországi kikötők társasági adózásáról szóló, 2020. december 4‑i (EU) 2021/1757 bizottsági határozatot megsemmisíti annyiban, amennyiben az gazdasági tevékenységnek minősíti a kikötői tevékenységekre vonatkozó engedélyek megadását.

2)      A Törvényszék a keresetet az ezt meghaladó részében elutasítja.

3)      Az Autorità di sistema portuale del Mar Ligure occidentale és a mellékletben megnevezett többi felperes, az Associazione Porti Italiani (Assoporti), valamint az Európai Bizottság maguk viselik saját költségeiket.

Papasavvas Porchia Madise

Nihoul       Verschuur

Kihirdetve Luxembourgban, a 2023. december 20‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

*      Az eljárás nyelve: olasz.

1      A többi felperes felsorolását csak a feleknek kézbesített változat melléklete tartalmazza.