JULIANE KOKOTT
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2011. május 12.(1)
C‑483/09. és C‑1/10. sz. egyesített ügyek
Magatte Gueye
és
Valentín Salmerón Sánchez
(Az Audiencia provincial de Tarragona [Spanyolország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelmek)
„2001/220/IB kerethatározat – A sértett jogállása a büntetőeljárásban – A sértettek védelme – Büntetéskiszabás – Mellékbüntetésként az elkövető és a sértett viszonylatában kötelezően alkalmazandó távoltartási intézkedés – A sértetti akarat figyelembevétele – Közvetítés a büntetőeljárásban”
I – Bevezetés
1. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmek középpontjában az a kérdés áll, hogy a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló, 2001. március 15‑i 2001/220/IB tanácsi kerethatározattal(2) ellentétes‑e az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint családon belüli erőszak esetén a tettest mellékbüntetésként kivétel nélkül és kötelezően el kell tiltani a sértettel való kapcsolattartástól még abban az esetben is, ha a sértett szeretné újra felvenni a kapcsolatot a tettessel.
II – Jogi háttér
A – Az uniós jog
2. A 2001/220 kerethatározat „Tiszteletben tartás és elismerés” című 2. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„Minden tagállam biztosítja, hogy a sértettek a büntetőjogi rendszerében tényleges és megfelelő szereppel rendelkezzenek. A tagállamok továbbá minden erejükkel arra törekszenek, hogy az eljárások során biztosítsák a sértettek egyéni méltóságának kellő tiszteletben tartását és elismerjék a sértettek jogait és jogos érdekeit, különösen a büntetőeljárás keretein belül.”
3. A „Meghallgatás és bizonyítékok szolgáltatása” címet viselő 3. cikk (1) bekezdése szerint:
„Minden tagállam biztosítja a sértett számára az eljárás során a meghallgatás és a bizonyítékok szolgáltatásának lehetőségét.”
4. A 2001/220 kerethatározat 8. cikke „A védelemhez való jog[ra]” vonatkozik. E cikk (1) bekezdése értelmében:
„(1) Minden tagállam megfelelő mértékű védelmet biztosít a sértettek és, amennyiben erre szükség van, családtagjaik vagy a hasonló helyzetben lévő személyek részére, különös tekintettel személyi biztonságukra és magánéletük védelmére, amennyiben a hatáskörrel rendelkező hatóságok megítélése szerint bosszúból elkövetett cselekmények komoly veszélye áll fenn, vagy magánéletük súlyos és szándékos megsértését meggyőzően alátámasztó bizonyítékok állnak rendelkezésre.”
5. Végezetül a 2001/220 kerethatározat 10. cikkének (1) bekezdése a büntetőeljárásban történő közvetítéssel foglalkozik:
„Minden tagállam gondoskodik róla, hogy a büntetőügyekben való közvetítést elősegítse olyan bűncselekmények esetében, amelyeknél ezt megfelelőnek tartja”.
B – A nemzeti jog
6. A kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy a családon belül elkövetett bűncselekményre vonatkozó spanyol jogszabályok az utóbbi években jelentősen szigorodtak. Ennek büntetőpolitikai indokaként kifejtette, hogy e bűncselekmények esetében olyan problémáról van szó, amely a férfiak és nők közötti, történetileg egyenlőtlen hatalmi viszonyok megnyilvánulását jelenti.
7. A kérdést előterjesztő bíróság által közölt információk szerint a családon belüli erőszak valamennyi esetében a bíráknak a Código Penal (spanyol büntető törvénykönyv, a továbbiakban: CP) 48. cikkével összefüggésben értelmezett 57. cikkének (2) bekezdése értelmében minden esetben kötelezően, a sértett védelmét szolgáló mellékbüntetésként el kell tiltaniuk az elkövetőt a sértett megközelítésétől vagy a vele való kapcsolattartástól. E távoltartási intézkedést az elkövetővel szemben kiszabott szabadságvesztés időtartamát egy és öt év közötti idővel meghaladó időtartamra, egyéb büntetés kiszabása esetén pedig hat hónapnál hosszabb és öt évnél rövidebb időtartamra kell elrendelni. A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy ez vonatkozik a családon belüli erőszak legenyhébb eseteire – mint arculütés, karmolás, fellökés, „kisebb, fegyvertelen szóbeli fenyegetés” – is.
8. A kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy a büntető törvénykönyv értelmében a bíró minden esetben köteles mellékbüntetésként kiszabni ezt a büntetést, anélkül, hogy – az időtartam meghatározásán kívül – mérlegelési joggal rendelkezne, és értékelhetné az ügy körülményeit, a szóban forgó családi érdekeket, a sértett akaratát vagy az együttélés folytatására irányuló döntését.
9. A CP 468. cikkének (2) bekezdése e távoltartási intézkedés megsértését önmagában is büntetni rendeli, mint a távoltartási intézkedés megsértésének bűncselekményét. A Tribunal Supremo egyik végzése szerint a távoltartási intézkedés megsértésének bűncselekményét a sértettnek az együttélés folytatásába történő beleegyezése sem zárja ki. A kérdést előterjesztő bíróság szerint elméletileg még annak lehetősége is fennáll, hogy a családon belül elkövetett bűncselekmény sértettje az együttélés közös elhatározással történő folytatásának bizonyos eseteiben a szóban forgó bűncselekmény szükségszerű felbujtójának vagy társtettesének minősüljön.
10. A kérdést előterjesztő bíróság előadása szerint továbbá a mellékbüntetésként alkalmazott távoltartási intézkedés megsértése a CP 84. cikkének (3) bekezdése alapján a büntetés próbaidőre történő felfüggesztésének megszüntetését eredményezi, abban az esetben is, ha a kapcsolattartás folytatása a sértett beleegyezésével történt.
11. A kérdést előterjesztő bíróság végül rámutat arra, hogy az igazságszolgáltatásról szóló törvény (Ley Orgánica del Poder Judicial) 87 b. cikkének (5) bekezdése valamennyi családon belül elkövetett bűncselekmény vagy szabálysértés esetén (beleértve a puszta sértegetést is) tiltja a közvetítést.
III – A tényállás és az alapeljárás
12. A Juzgado de lo Penal no 23 de Barcelona az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben pontosabban nem ismertetett, családon belül elkövetett bántalmazás miatt elítélte M. Gueyét, amely cselekményt a vádlott élettársa sérelmére követett el, akivel a megelőző négy évben párkapcsolatot tartott fenn. A bíróság emiatt többek között mellékbüntetést szabott ki, amellyel megtiltotta, hogy az elkövető egy 17 hónapos időszakban a sértett 1 000 méteres körzetében tartózkodjék, vagy vele érintkezésbe lépjen.
13. M. Gueye az elítélést követő néhány napon belül folytatta az együttélést a sértettel, ez a sértett kívánságára történt. A távoltartási intézkedés ezen megsértése miatt a Juzgado de lo Penal Nº 1 Tarragona elítélte M. Gueyét a bírósági határozat megsértésének a CP 468. cikkének (2) bekezdése szerinti bűncselekménye miatt. M. Gueye ezen ítélet ellen fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz, az Audiencia provincial de Tarragona negyedik tanácsához.
14. Az Audiencia provincial de Tarragona ezenkívül fellebbviteli bíróságként jár el Valentín Salmerón Sáncheznek a CP 468. cikkének (2) bekezdése szerinti, bírósági határozat megsértésének bűncselekménye miatti elítélése ügyében. V. Salmerón Sánchezt azzal vádolják, hogy megsértette a vele szemben a Juzgado de Instrucción Nº 7 de Violencia Sobre la Mujer, de El Vendrell által 2006. november 6‑án kiszabott mellékbüntetést, amely megtiltotta számára, hogy 16 hónapig a sértett 500 méteres körzetében tartózkodjék, vagy vele érintkezésbe lépjen.
15. A Juzgado de Instrucción Nº 7 de Violencia Sobre la Mujer, de El Vendrell az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben pontosabban nem ismertetett, családon belül elkövetett bántalmazás miatt szabta ki a mellékbüntetést a második vádlottal szemben, amelyet az élettársa sérelmére követett el, akivel a megelőző hat évben párkapcsolatot tartott fenn.
16. A bíróság megállapításai szerint a vádlottak a távoltartási intézkedés ellenére mindkét esetben már néhány nappal az elítélés után újra együtt éltek a sértettekkel. A kérdést előterjesztő bíróság előtti meghallgatásakor mindkét sértett úgy nyilatkozott, hogy az elkövetővel való kapcsolatot szabad akaratából, kényszer vagy gazdasági szükségserűség nélkül folytatta; azt döntő módon a sértettek kezdeményezték. Ezért közvetve a spanyol büntető jogszabályok áldozatának tekintik magukat, mivel az együttélés a vádlottak letartóztatásáig probléma nélkül zajlott.
17. A fellebbviteli bíróságnak kétségei vannak a tekintetben, hogy a spanyol jogszabályok összeegyeztethetők a kerethatározattal. Bár a sértett védelmében szükséges lehet távoltartási intézkedés elrendelése annak akarata ellenére is. Az azonban nem tűnik helyesnek e bíróság számára, hogy a spanyol jog még enyhe bűncselekmények esetén sem ad teret a konkrét ügy mérlegelésére és a sértett akaratának figyelembevételére, és kivétel nélkül legalább hat hónapra szóló távoltartási intézkedés kiszabását írja elő.
IV – Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek és a Bíróság előtti eljárás
18. Mindezek alapján a fellebbviteli bíróság, az Audiencia provincial de Tarragona, az M. Gueyével szembeni eljárásban 2009. szeptember 15‑i végzésével, a V. Salmerón Sánchezzel szembeni eljárásban pedig 2009. december 18‑i végzésével előzetes döntéshozatal céljából a következő – mindkét eljárásban azonos – kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
1. Úgy kell‑e értelmezni a sértettnek a 2001/220/IB kerethatározat (8) preambulumbekezdésében említett megértetéshez való jogát, mint a bűncselekmények üldözéséért és büntetéséért felelős állami hatóságok pozitív kötelezettségét annak megengedésére vonatkozóan, hogy a sértett kifejezze a vele családi vagy erős érzelmi kapcsolatban álló elkövetőre kiszabott büntetés által saját életére gyakorolt közvetlen hatásokkal kapcsolatos értékelését, gondolatait és véleményét?
2. Úgy kell‑e értelmezni a kerethatározat 2. cikkét, hogy annak értelmében a sértett jogainak és jogos érdekeinek elismerésére irányuló kötelezettségük alapján a tagállamok kötelesek figyelembe venni a sértett véleményét abban az esetben, ha az eljárás büntetőjogi következményei alapvetően és közvetlenül veszélyeztethetik a sértett egyéni önmegvalósításhoz, valamint magán‑ és családi életéhez való jogának gyakorlását?
3. Úgy kell‑e értelmezni a 2001/220 kerethatározat 2. cikkét, hogy annak értelmében az állami hatóságok nem hagyhatják figyelmen kívül a sértettnek a távoltartási intézkedés kiszabását vagy fenntartását ellenző szabad akaratát, ha a támadó a sértett családtagja, feltéve, hogy nem állapítható meg a bűnismétlés objektív veszélye, továbbá a sértett olyan személyes, szociális, kulturális és érzelmi önállósággal bír, amely kizárja az elkövetőtől elszenvedett megaláztatás valószínűségét, vagy éppen ellenkezőleg, az ilyen bűncselekmények sajátos jellegére tekintettel minden esetben indokolt‑e fenntartani az említett intézkedés?
4. Úgy kell‑e értelmezni a 2001/220 kerethatározat 8. cikkét, amely kimondja, hogy az államok megfelelő mértékű védelmet biztosítanak a sértettnek, hogy ez a rendelkezés – a szóban forgó bűncselekmények sajátos jellegére tekintettel – valamennyi családon belül elkövetett bűncselekmény sértettje esetében megengedi a távoltartási intézkedés vagy a kapcsolattartási tilalom mellékbüntetésként történő általános és kötelező jellegű alkalmazását, vagy éppen ellenkezőleg, a 8. cikk olyan egyediesített értékelést követel meg, amely lehetővé teszi a konkrét esetben megfelelő védelmi szintnek az ügyben érintett érdekek figyelembevételével való meghatározását?
5. Úgy kell‑e értelmezni a 2001/220 kerethatározat 10. cikkét, hogy az – a szóban forgó bűncselekmények sajátos jellegére tekintettel – megengedi a családon belül elkövetett bűncselekmények miatti büntetőeljárásokban a közvetítés kizárását, vagy éppen ellenkezőleg, az ilyen típusú eljárásokban is meg kell‑e engedni a közvetítést, minden egyes esetben külön‑külön értékelve az ügyben szereplő érdekeket?
19. A Bíróság a két eljárást a Bíróság elnökének 2010. szeptember 24‑i végzésével a szóbeli szakasz lefolytatása és az eljárást befejező határozat meghozatala céljából egyesítette.
20. A Bíróság előtti mindkét eljárásban az olasz, a holland, az osztrák, a lengyel, a svéd és a spanyol kormány, valamint az Európai Bizottság tett írásbeli észrevételeket; a német kormány a C‑483/09. sz. ügyben írásbeli állásfoglalást nyújtott be. A 2011. március 3‑án megtartott tárgyaláson a német és a spanyol kormány, valamint az Egyesült Királyság Kormánya és a Bizottság vett részt.
V – A jogkérdésről
A – Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésére való jogosultság és az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatósága
21. Az Audiencia provincial de Tarragona előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésére való jogosultságához nem fér kétség. A jelen ügyben értelmezendő 2001/220 kerethatározatot az EU 31. cikk, és az EU 34. cikk (2) bekezdése második mondatának b) pontja alapján fogadták el. Az EU 35. cikk értelmében az e jogalap alapján elfogadott jogi aktusokra vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem feltétele az volt, hogy az érintett tagállam a Bíróság joghatóságát elismerte. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésére való jogosultság e korlátja a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követő átmeneti időszakban is megmaradt.(3) Spanyolország ennek megfelelő nyilatkozatot tett az EU 35. cikk (3) bekezdésének a) pontja alapján,(4) mely szerint bármely spanyol bíróság, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, a Bíróság előzetes döntését kérheti.
22. A Bizottság kifejtette, és senki nem cáfolta, hogy a Juzgado de lo Penal ítélete tárgyában fellebbviteli bíróságként eljáró Audiencia provincial határozata ellen a spanyol jog szerint további jogorvoslatra nincs lehetőség. A jelen ügyben tehát az Audiencia provincial végső fokon eljáró bíróság, és ezáltal az EU 35. cikk (3) bekezdés a) pontja alapján előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésére jogosult.
23. Spanyolország és Olaszország kormánya szerint az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek elfogadhatatlanok, mert az ügyben való ítélethozatalhoz nem szükséges a feltett kérdések eldöntése.
24. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés értelmében kizárólag az alapeljárásban eljáró és a meghozandó bírósági döntésért felelős nemzeti bíróság jogosult mérlegelni – az ügy sajátosságaira figyelemmel – egyrészt az előzetes döntéshozatal szükségességét annak érdekében, hogy döntését meghozhassa, másrészt azt, hogy a Bíróság számára feltett kérdések relevánsak‑e. Így tehát, amennyiben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések az uniós jog értelmezésével kapcsolatosak, a Bíróság főszabály szerint köteles eljárni,(5) így fennáll a relevancia vélelme(6) a nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vonatkozásában.
25. A kérelem elfogadhatatlansága csak meghatározott kivételes esetekben feltételezhető, különösen akkor, ha nyilvánvaló, hogy az uniós jog e kérdésekben kért értelmezése hipotetikus jellegű.(7) Ennek alapján e két kormány kifogásai nem meggyőzőek számomra.
26. A spanyol kormány kifejti, hogy az előterjesztett kérdések hipotetikusak, mivel az alapeljárás tárgya már nem maga a távoltartási intézkedés, hanem a távoltartási intézkedés megsértése miatt kirótt szankció, vagyis a távoltartási intézkedés megsértésének bűncselekménye. A kérdést előterjesztő bíróság intézkedései azonban csak a távoltartási intézkedésre vonatkoznak, nem pedig annak megsértésének bűncselekményére.
27. Az azonban a kérdést előterjesztő bíróság hatáskörébe tartozik, hogy a bírósági határozat megsértése tárgyában történő határozathozatal során köteles‑e figyelembe venni az alapul szolgáló távoltartási intézkedés elrendelésének megengedhetőségét, illetőleg azt figyelembe veheti‑e, vagy figyelembe kívánja‑e venni. Ezért lehetősége van arra, hogy e távoltartási intézkedéssel kapcsolatban a kerethatározat értelmezését kérje.
28. Az olasz kormány elfogadhatatlannak tartja a kérelmet, mivel – feltételezve, hogy a nemzeti jog ellentétes a kerethatározattal – annak a kerethatározattal összhangban álló értelmezése nem lehetséges. Ez minden esetben csak contra legem történhetne. A kérdést előterjesztő bíróság ugyanis maga utal arra, hogy a CP 57. cikkének (2) bekezdése szerinti feltételek teljesülése esetén kötelező alkalmazni a távoltartási intézkedést mint mellékbüntetést.
29. A Bíróság több alkalommal kimondta, hogy a nemzeti bíróságoknak az összhangban álló értelmezésre irányuló kötelezettsége nem szolgálhat alapul a nemzeti jog contra legem értelmezéséhez.(8) Az azonban még nem tűnik egyértelműen tisztázottnak számomra, hogy magából az uniós jogból következik‑e a contra legem értelmezés tilalma,(9) vagy pedig mindössze arról van szó, hogy az uniós joggal nem ellentétes valamely contra legem értelmezés nemzeti jogi tilalma.(10) Minden esetre olyan helyzetben, amikor a nemzeti jog ilyen értelmezést megenged, és ez nem volna terhes az érintett személy számára, mint például a jelen körülmények között, amikor is nem büntetés kiszabásához vagy annak súlyosbításához, hanem ellenkezőleg, a büntetés elmaradásához vezetne, nem belátható, miért volna ez az uniós joggal ellentétes.
30. A jelen eljárás keretei között azonban nem kell végleges jelleggel tárgyalni a kérdést. Itt, az elfogadhatóság vizsgálatának keretei között, ugyanis nem nyilvánvaló – amennyiben a nemzeti jog ellentétes a kerethatározattal –, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a kerethatározattal összhangban álló eredményre csak contra legem értelmezés útján juthatna. Minden esetben meg kell ugyanis követelni a nemzeti bíróságtól, hogy a kerethatározattal összhangban álló értelmezés során adott esetben a teljes nemzeti jogot figyelembe véve mérlegelje, alkalmazható‑e úgy a nemzeti jog, hogy ne vezessen a kerethatározatban előírttal ellentétes eredményre.(11)
31. Maga a spanyol kormány rámutatott az állásfoglalásában, hogy a spanyol ítélkezési gyakorlat körében teljességgel vitatott, hogy a spanyol jog mennyiben engedi meg mégis a sértett akaratának figyelembevételét. Ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy a Tribunal Supremónak a távoltartási intézkedés megsértésének büntethetőségével kapcsolatos megállapításait – amely jogsértés az ellentétes sértetti akarat figyelmen kívül hagyhatóságát eredményezi a távoltartási intézkedés megsértésének szankcionálása során – nem lehet kötelező erejűnek tekinteni. E megállapítások fényében nem egyértelmű, hogy a kerethatározattal összhangban álló értelmezés lehetetlen, ennek következtében pedig a Bíróság válasza az alapeljárás szempontjából szükségtelen volna.
32. Mindezek alapján az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek elfogadhatók.
B – A 2001/220 kerethatározat értelmezéséről
33. A kérdést előterjesztő bíróság kérelmében lényegében arra keres választ, hogy ellentétes‑e a kerethatározattal egy olyan nemzeti szabályozás, amely családon belül elkövetett bűncselekmények esetén kötelezővé teszi a tettes és a sértett közötti kapcsolattartási tilalom elrendelését, azon lehetőség biztosítása nélkül, hogy az adott eset körülményei és különösen a tettessel való kapcsolat folytatására irányuló sértetti akarat mérlegelése alapján e tilalomtól kivételesen el lehessen tekinteni.
1. Előzetes megjegyzés
34. Az a szabályozás, amely bármilyen családon belüli erőszak esetén – amint a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, még szóbeli fenyegetés esetén is – kötelező jelleggel előírja mellékbüntetésként távoltartási intézkedés alkalmazását, mégpedig a kiszabott szabadságvesztést legalább egy évvel meghaladó időtartamra, más büntetés esetén pedig legalább hat hónapra,(12) nagyon szigorú.
35. A kérdést előterjesztő bíróság egyértelműen kétségeit fejezi ki az ilyen távoltartási intézkedés arányosságát illetően olyan helyzetekben, amikor a sértett saját döntése alapján és kényszertől mentesen folytatni kívánja az elkövetővel való együttélést. Felteszi a kérdést, nem lehetséges‑e, hogy egy ilyen szankció kiszabása kivételes helyzetekben éppen a sértett érdekeit és jogait sértheti, akinek a védelmét egyébként szolgálni hivatott. A sértett e tekintetben magán‑ és családi életének tiszteletben tartásához való jogára hivatkozhat. A német kormány a tárgyaláson példaképpen megemlítette egy olyan pár helyzetét, amely közösen működtet egy vállalkozást. Ebben az esetben a távoltartási intézkedés a vállalkozás tönkremenetelét eredményezhetné, és ezáltal akár a sértett megélhetési forrását szüntethetné meg.
36. A spanyol kormány ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy szigorú szabályozásra van szükség annak érdekében, hogy eredményesen lehessen fellépni a családon belüli erőszak ellen. E tekintetben figyelemmel kell lenni arra, hogy a jogalkotót védelmi kötelezettség terheli a sértett vonatkozásában. E védelmi kötelezettséget nemrégiben az Emberi Jogok Európai Bírósága is kiemelte.(13) A távoltartási intézkedés éppen a családon belüli erőszak eseteiben lehet olyan ésszerű eszköz, amely lehetőséget ad a sértettnek arra, hogy közvetlen nyomástól mentesen újraalakíthassa az életét. Igaz, a kérdést előterjesztő bíróság utal rá, hogy az alapeljárásokban a sértetteknek teljes mértékben szabad akaratukból fakadt a vádlottakkal való együttélés folytatására irányuló kívánsága. A családon belüli erőszak eseteiben azonban nem lehet mindig könnyen kideríteni, hogy valóban nem gyakoroltak‑e nyomást a sértettre, mivel ez legtöbbször nyilvánvalóan nem a nyilvánosság szeme előtt történik.
37. Egyértelmű, hogy a kötelező távoltartási intézkedés a családon belüli erőszakkal szembeni hatékony állami fellépés, illetve a magán‑ és családi élet, valamint személyi autonómia tiszteletben tartásának ütközési területén áll. Az itt csak szűkszavúan vázolt problémakör a különböző, jogilag védett érdekek komoly mérlegelését teszi szükségessé.
38. Hogy vizsgálatom eredményét előre vetítsem: nézetem szerint ez a kényes mérlegelési kérdés nem tartozik a 2001/220 kerethatározat tárgyi hatálya alá, hanem sokkal inkább a nemzeti alkotmányjoggal(14) és az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezménnyel(15) kapcsolatos kérdést jelent.
39. Amint az alábbiakban be fogom mutatni, a kerethatározat tárgya kizárólag a sértett jogállása a büntetőeljárásban – akármilyen tágan kelljen is ezt értelmezni. A anyagi büntetőjog vonatkozásában azonban a kerethatározat nem tartalmaz előírásokat, különösen nem a büntetések fajtájára és mértékére vonatkozóan. Ezért egy kötelező távoltartási intézkedés megfelelő voltának kérdése, ahogyan azt a spanyol jog előírja, nem tartozik a kerethatározat tárgyi hatálya alá.
40. Az alábbiakban először a 2001/220 kerethatározat általános szabályozási célját fogom tárgyalni, majd ezt követően együtt fogom vizsgálni az első kettő, illetve a harmadik és negyedik kérdést. Ezután fogom az ötödik kérdést megválaszolni.
2. A 2001/220 kerethatározat által követett általános szabályozási cél
41. A 2001/220 kerethatározattal a bűncselekmények sértettjeinek védelmére vonatkozó minimális követelményeket kell meghatározni.(16) A kerethatározat általános célja a büntetőeljárás különböző szakaszaiban a bűncselekmények sértettjei érdekeinek védelme, valamint ebből a célból az Unió egész területén összehasonlítható, magas szintű védelem biztosítása, tekintet nélkül arra, hogy a sértettek melyik tagállamban tartózkodnak.(17) A tagállamok kötelesek biztosítani, hogy a bűncselekmények sértettjei javára olyan intézkedéseket is hozzanak, amelyek a sértettek támogatását szolgálják, és enyhíthetik a bűncselekmény következményeit.(18)
42. A kerethatározat (8) preambulumbekezdése szerint a sértettek jogállását és legfontosabb jogait érintő szabályokat közelíteni kell egymáshoz, különös tekintettel a sértett méltóságát tiszteletben tartó bánásmódhoz való jogra, a tájékoztatás adásához való jogra és a tájékoztatásban való részesülés jogára, a megértéshez és megértetéshez való jogra, az eljárás különböző szakaszaiban járó védelemhez való jogra, valamint azon nehézségek figyelembevételéhez való jogra, amelyek a bűncselekmény elkövetési helyétől különböző tagállami lakóhelyből erednek. Másképp kifejezve, a bűncselekmény sértettje nem lehet az eljárás puszta tárgya. Ezzel szemben – amint azt az (5) preambulumbekezdés hangsúlyozza – „a sértettek igényeit átfogó és összehangolt módon kell megközelíteni és kezelni, elkerülve a részleges és következetlen megoldásokat, amelyek másodlagos sértetté váláshoz vezethetnek.”
3. Az első és második kérdés
43. Első két kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ egyrészt, hogy a kerethatározat (8) preambulumbekezdése kötelezi‑e a tagállamokat, hogy a sértettet meghallgassák a vele családi kapcsolatban álló elkövetővel szemben kiszabott büntetés hatásaival kapcsolatban, másrészt pedig arra keres választ, hogy következik‑e a kerethatározat 2. cikkéből a bíróságok olyan kötelezettsége, hogy ezt a véleménykifejezést figyelembe vegyék.
44. Az első kérdéssel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy a kerethatározatok preambulumbekezdéseinek nincs jogilag kötelező ereje a tagállamok vonatkozásában.(19) A preambulumbekezdéseket csak a kerethatározat rendelkezéseinek értelmezése céljából lehet figyelembe venni.
45. A sértett meghallgatáshoz való jogát a kerethatározat 3. cikke írja elő. Ennek értelmében minden tagállam biztosítja a sértett számára az eljárás során a meghallgatás és a bizonyítékok szolgáltatásának lehetőségét. Mivel a 3. cikk révén különös szabályozás létezik a sértett meghallgatáshoz való jogára vonatkozóan, ezt a 3. cikket a második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés vizsgálata során a 2. cikk (1) bekezdését megelőzően kell vizsgálni. A (8) preambulumbekezdés így adott esetben a 3. cikk értelmezése során nyerhet jelentőséget.
a) A kerethatározat 3. cikke
46. Amint azt a Bíróság a sértettnek a bizonyítékok szolgáltatásához való, a kerethatározat 3. cikkében biztosított jogával kapcsolatban már kimondta, a tagállamok e kötelezettség átültetése során tág mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek.(20) A kerethatározat (9) preambulumbekezdése ezért azt is hangsúlyozza, hogy a tagállamok nem kötelesek a sértettek számára az eljárásban szereplő felekével azonos bánásmódot biztosítani. Így tehát szabadon eldönthetik, hogy milyen formában garantálják a sértett meghallgatáshoz való jogát.
47. A sértett érdekeinek figyelembevétele céljából, és annak elkerülése érdekében, hogy a sértett pusztán passzív szerepbe kényszerüljön, e meghallgatáshoz való jogot – amint arra a német és az osztrák kormány helyesen rámutat – nem szabad megszorítóan értelmezni. A sértett meghallgatáshoz való joga, azon lehetősége mellett, hogy ismertesse a cselekmény lefolyását, azt a jogot is magában kell, hogy foglalja, hogy a sértett kifejezhesse az eljárással kapcsolatos saját megítélését és elvárásait. Egy olyan helyzetben mindenesetre, amikor a sértett az elkövetővel szoros személyes kapcsolatban áll, és ennek következtében az esetleges távoltartási intézkedés közvetve kihat magán‑ és családi életére, a meghallgatási kötelezettség kiterjed a sértett annak elrendelésével kapcsolatos véleményére is.
48. Hogy ez a meghallgatáshoz való jog ne veszítse el hatékony érvényesülését,(21) annak a lehetősége is meg kell, hogy legyen, hogy a sértett álláspontja a büntetéskiszabáskor megjelenjen. A Bíróság a 3. cikk értelmezése során a 2. cikk (1) bekezdésében foglaltakhoz nyúlt vissza.(22) Eszerint a tagállamok biztosítják, hogy a sértettek a büntetőjogi rendszerükben tényleges és megfelelő szereppel rendelkezzenek. Hogy ez az igény érvényesülhessen, a bíróság köteles a sértett vallomásait megvizsgálni, így lehetősége kell, hogy legyen arra, hogy azok az ítélethozatalában részt kapjanak. A sértettnek ugyanis nincsen tényleges szerepe az eljárásban, ha vallomását a bíróság nem köteles figyelembe venni.
49. A meghallgatáshoz való jogból azonban – amint azt többek között az osztrák kormány helyesen hangsúlyozza – nem következhet, hogy a büntetés kiszabása a sértett mérlegelésének legyen alárendelve. A büntetés kiszabása ehelyett átfogó mérlegelést követel meg, amelynek során egészen eltérő szempontokat kell figyelembe venni, ezért az nem alapulhat kizárólagosan a sértett kívánságán. A hatáskörrel rendelkező bíróság ezért nincs kötve a sértett értékeléséhez. A svéd kormány a sértetti akarat figyelembevételével szembeni további érvként, helyesen, azt hozta fel, hogy ebben az esetben fennállna a veszély, hogy az elkövető nyomást gyakorol a sértettre azért, hogy az enyhe büntetés kiszabását kérje a bíróságtól.
50. Amint a harmadik és negyedik kérdés megválaszolása során azonban ki fogom fejteni, a nemzeti jogban valamely legenyhébb büntetés előírása nem sérti e meghallgatáshoz való jog hatékonyságát. A sértett véleményének a kerethatározat 3. cikke által megkövetelt figyelembevétele csak a nemzeti jog által előírt büntetési kereten belül történhet.
b) Közbenső eredmény
51. Ennek értelmében közbenső eredményként le kell szögezni, hogy a 3. cikk (1) bekezdése kötelezi a tagállamokat, hogy a sértett számára biztosítsák a véleménykifejezés lehetőségét a vele családi, vagy szoros érzelmi viszonyban álló elkövetővel szemben elrendelendő távoltartási intézkedéssel kapcsolatban. Annak a lehetősége is fenn kell, hogy álljon, hogy a bíróság, ítéletének meghozatala során figyelembe vehesse a sértett álláspontját. Ez azonban csak a nemzeti jog által meghatározott büntetési kereten belül érvényes. Kiemelendő, hogy ez nem jelenti azt, hogy a bíróságnak a sértett akaratához kellene igazodnia. A bíróság a büntetés kiszabása során nincs kötve a sértett ezzel kapcsolatban kifejtett véleményéhez.
4. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdés
52. E két kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, ellentétes‑e a kerethatározattal az a távoltartási intézkedés, amelyet családon belüli erőszak esetén mindenkor, az adott eset körülményeinek mérlegelése nélkül, és ezenkívül a sértett akarata ellenére, kötelezően el kell rendelni.
53. A 3. cikk fenti értelmezését követően először a meghallgatáshoz való jogra kell rátérni.
a) A kerethatározat 3. cikke
54. Az első két kérdés keretén belül tárgyalt, a sértett meghallgatásához való joghoz kapcsolódva lehetne azzal érvelni, hogy a meghallgatáshoz való jog csak akkor hatékony, ha a sértett meghallgatása bizonyos esetekben azt eredményezheti, hogy egyáltalán nem kerül sor távoltartási intézkedés elrendelésére. A kérdést előterjesztő bíróság által közölt információk szerint az elkövető szabadságvesztés‑büntetésre ítélése esetén a távoltartási intézkedés hatálya a büntetés letöltésétől számított legalább egy évig tart, a többi esetben pedig annak minimális időtartama hat hónap. Ezzel kapcsolatban a spanyol kormány a tárgyaláson a Bíróság kérdésére válaszolva előadta, hogy a távoltartási intézkedés minimális időtartama bizonyos esetekben egy hónapra csökkenthető.
55. Az Egyesült Királyság a tárgyaláson kétségeit fejezte ki a spanyol szabályozásnak a kerethatározattal való összeegyeztethetőségét illetően a távoltartási intézkedés hat hónapos minimális időtartama miatt. Ennek következtében szerinte e hat hónap tekintetében értelmét veszti a sértettnek a kiszabandó szankcióval kapcsolatos meghallgatáshoz való joga. A bíróság ugyanis nem szabhat ki hat hónapnál rövidebb tartamú távoltartási intézkedést, függetlenül attól, hogy a sértett hogyan nyilatkozik. Ez azonban nem felel meg a meghallgatáshoz való jog hatékonysága követelményének.
56. Álláspontom szerint azonban a meghallgatáshoz való jognak nem lehet ilyen kihatása a nemzeti jog által meghatározott büntetési mértékre. Mindaddig, amíg a sértett az elrendelendő távoltartási intézkedéssel kapcsolatos véleményét kifejezésre juttathatja, és nyilatkozata általában véve figyelembe vehető a nemzeti jog által meghatározott büntetési kereten belül, a 3. cikk követelményei teljesülnek.
57. Ennél messzebb menő előírások meghaladnák a kerethatározat eljárásjogi szabályozási tartalmát. A kerethatározat célja ugyanis, hogy a bűncselekmények sértettjei részére bizonyos eljárási garanciákat nyújtson a büntetőeljárás keretében. Az, hogy egy tagállam a családon belül elkövetett bűncselekmények esetén előír‑e mellékbüntetést, és ha igen, milyet, nem tartozik a 2001/220 kerethatározat szabályozási tárgykörébe. Ez nem általánosan és átfogóan szabályozza a sértettek védelmének valamennyi területét, hanem különös szabályozást tartalmaz a büntetőeljárásban nyújtott eljárási garanciákkal kapcsolatos konkrét területeket illetően. A sértettnek a 3. cikkben szabályozott, meghallgatáshoz való jogát ezért nem lehet olyan tágan értelmezni, hogy az közvetve magát a nemzeti jog által meghatározott büntetési keretet is befolyásolja.
58. Egyébként alapvetően az Egyesült Királyságnak is az volt az álláspontja, hogy az anyagi büntetőjog, így a büntetés neme és mértéke, nem tartozik a kerethatározat hatálya alá.
b) A 2001/220 kerethatározat 8. cikke
59. A német kormány a 8. cikkben szereplő „megfelelő mértékű védel[em] […] a sértettek […] részére” megfogalmazásból azt vezeti le, hogy a távoltartási intézkedés kivétel nélküli, kötelező elrendelése ellentétes a kerethatározattal. A sértettek megfelelő védelmének követelménye a távoltartási intézkedés elrendelésekor a konkrét esetek mérlegelésének kötelezettségét rója a tagállamokra.
60. Ezen értelmezés nem győz meg. Először is, a közösségi jogalkotó nyilvánvalóan nem törekedett a sértettek túlságosan messzemenő védelmére, amikor a 8. cikk (1) bekezdésében a sértettek megfelelő védelmét követelte meg. A jelen ügyben a spanyol távoltartási intézkedésből eredő védelem csak azért lehetne nem megfelelő, mivel elrendelése a sértett akarata ellenére történik, és ezért adott esetben túl messzemenő lehetne. A sértettek megfelelő védelmének követelménye viszont éppen a túlságosan alacsony szintű védelem miatti aggodalom folytán került bele a 8. cikkbe.
61. Ettől eltekintve, amint az a 8. cikk szabályozási hátteréből kitűnik, annak tárgya a sértettek védelme az eljárás keretén belül, „amennyiben bosszúból elkövetett cselekmények komoly veszélye áll fenn, vagy magánéletük súlyos és szándékos megsértését meggyőzően alátámasztó bizonyítékok állnak rendelkezésre”. Amint arra a svéd kormány helyesen rámutat, e védelmi intézkedések az elkövető, vagy annak környezetéhez tartozó személy általi túlkapásoktól vagy befolyásolástól kell tehát, hogy megvédjék a sértettet. A 8. cikk (1) bekezdése esetén nem az elkövetővel szemben kiszabott büntetések hátrányos következményeitől való sértetti védelemről van szó.
62. Az itt képviselt értelmezés mellett szól továbbá a 2001/220 kerethatározat 8. cikkének más bekezdéseivel való összefüggés, amire a holland kormány utal állásfoglalásában. Így például annak (3) bekezdése szerint az elkülönített helyiségekben való várakozás lehetőségével a tagállamok biztosítják, hogy a sértett találkozása az elkövetővel a bíróság épületében lehetőség szerint elkerülhető legyen. Ugyanezt a célt szolgálja a 2001/220 kerethatározat 8. cikkének (4) bekezdése, amely ezen túlmenően meg kívánja akadályozni, hogy a sértettnek a nyilvános bírósági tárgyaláson az elkövető elé kelljen állnia és ott kelljen vallomást tennie. Ezek mind olyan szempontok, amelyek a büntetőeljárást érintik.
63. A 2001/220 kerethatározat 8. cikkében található védelmi garancia szerepe mindenekelőtt járulékos: annak biztosítására hivatott, hogy a sértett veszélyeztetettség és félelem nélkül, ezáltal hatékonyan gyakorolhassa a számára garantált egyéb eljárási jogokat. A 8. cikk ezért a sértett eljárási jogaihoz kapcsolódik, tárgya tehát nem általában véve a sértett összes szóba jöhető érdeke.
64. Ennek alapján a kerethatározat 8. cikkéből sem következik, hogy valamely nemzeti büntetőjogban előírt, kötelező távoltartási intézkedés ellentétes volna a kerethatározattal.
c) A kerethatározat 2. cikke
65. A 2001/220 kerethatározat 2. cikkének (1) bekezdése értelmében minden tagállam biztosítja, hogy a sértettek a büntetőjogi rendszerükben tényleges és megfelelő szereppel rendelkezzenek, és elismerje a sértettek jogait és jogos érdekeit, különösen a büntetőeljárás keretein belül.
66. A 2. cikk nem konkrét biztosítékokat tartalmaz, hanem kifejezetten tág megfogalmazást használ. Így arra a Bíróság eddig minden alkalommal a kerethatározat következő cikkeiben foglalt biztosítékok értelmezése végett hivatkozott.(23) Ezért ez inkább általánosan kell, hogy felvázolja a kerethatározat célkitűzéseit, mielőtt a további cikkekben a tagállamok konkrét kötelezettségei következnének.
67. A 2. cikkből mindenesetre nem lehet egy kötelezően és kivétel nélkül elrendelendő távoltartási intézkedés tilalmát levezetni. Egy kötelezően elrendelendő távoltartási intézkedés arányosságának a kérdése az anyagi büntetőjogban szabályozott büntetéseket érinti. A sértett tiszteletben tartására és elismerésére való, a 2. cikkben szereplő általános utalás nem keletkeztethet olyan kötelezettséget a tagállamok számára, hogy a sértetti érdekeket a teljes, tehát az anyagi büntetőjogban is megjelenítsék, hanem az mindössze a büntetőeljárási jogi környezetre korlátozódik.
68. Ez minden további nélkül levezethető a 2001/220 kerethatározat címéből és rendelkezéseinek rendszeréből. A 2. cikket követő összes előírás a sértett jogállásának közelebbi meghatározását és pontosítását szolgálja, éppen a büntetőeljárás vonatkozásában. Így azok például többek között „[a] meghallgatás[t] és bizonyítékok szolgáltatás[át]”, a „Tájékoztatáshoz való jog[ot]”, „[a] kommunikáció biztosítékai[t]” érintik, illetve „[a] sértett költségei[t] a büntetőeljárásban”. Ezzel szemben a kerethatározatban egyetlen helyen sem találhatók a sértett védelmének kifejezetten az anyagi büntetőjogot érintő vonatkozásai.
69. A kerethatározat sem általában a tagállamok anyagi büntetőjogára vonatkozó, sem pedig az ide tartozó, az elkövetővel szembeni büntetés kérdésére vonatkozó kijelentéseket nem tartalmaz. A sértett fogalmának az 1. cikkben található meghatározásából is az látszik, hogy a kerethatározat nem szándékozik érinteni az anyagi büntetőjogot, hanem azt a sértettek eljárási jogai alapjának tekinti. Eszerint ugyanis sértett csak az a személy lehet, aki károsodást szenvedett olyan cselekmény miatt, amely valamely tagállam büntetőjogi szabályainak megsértésével valósult meg.
70. Nem következik ellentétes eredmény az ugyancsak az 1. cikkben található „eljárás” fogalmának meghatározásából sem, ahogyan az a 2. cikk (1) bekezdésében is szerepel. Ez ott „a legtágabb értelemben vett eljárásként” került meghatározásra, amely a tulajdonképpeni büntetőeljáráson kívül magában foglalja a sértettek bármely hatósággal stb. való kapcsolattartását ügyükkel összefüggésben a büntetőeljárás előtt, alatt és azt követően. Ebből nem vezethető le az, hogy az anyagi jogi büntetések kialakítása szintén az eljárás fogalma alá tartozik. A sértettek támogatását szolgáló intézkedések, és a sértetteket az eljárást megelőzően és azt követően segítő szervezetek jelentőségét a (6) és (10) preambulumbekezdés mutatja be.
71. Az, hogy a kerethatározat az eljárás tágan értelmezett fogalmát veszi alapul, annak ellenére is logikus, hogy az 1. cikk értelmében az eljárás fogalma az alkalmazandó nemzeti jog szerint értendő. Mivel a nemzeti jogrendszerek eltérhetnek egymástól a tekintetben, hogy mit számítanak a tulajdonképpeni büntetőeljárás körébe, a sértetteknek az Unió egész területén való védelme érdekében azon területek bevonása is szükséges, amelyek a büntetőeljáráshoz közvetlenül kapcsolódnak, de azt megelőzik vagy követik. A sértettek védelme azt is megkövetelheti, hogy a támogatásukat szolgáló és őket segítő intézkedések ne érjenek hirtelen véget az ítélethozatallal, hanem azt követően bizonyos ideig még kifejtsék hatásukat.
72. Az elkövetővel szembeni büntetőjogi szankciót azonban még egy tágan értelmezett eljárásfogalom sem teszi eljárásjogi területté. A kerethatározat nem általánosan és átfogóan szabályozza a sértettek védelmének minden területét, hanem csak a büntetőeljárás keretén belüli eljárási garanciák vonatkozásában. Következésképpen a kerethatározatnak nem az a tárgya, hogy a sértettet az elkövetővel szemben a bíróság által kiszabott büntetésnek az eljárás keretein kívüli, közvetett következményeitől védje.
73. Egyébként a kerethatározat olyan értelmezése esetén, amely a nemzeti jog által előírt büntetésekre közvetlenül kihatna, az a kérdés is felmerülne, hogy az Európai Uniónak e téren van‑e egyáltalán jogalkotói hatásköre.
74. Másutt(24) már felhívtam a figyelmet arra, hogy bizonyos kétségek állnak fenn a tekintetben, hogy a sértettek büntetőeljáráson belüli védelmének egyes kérdéseire valóban kiterjed‑e a 2001/220 kerethatározatban megnevezett jogalap (az EU 34. cikk (2) bekezdése második mondatának b) pontja). Még inkább vonatkozik ez az anyagi jogi büntetések és a büntetéskiszabás jelen ügyben érintett kérdéseire. Így az elsődleges joggal összhangban álló értelmezés gondolata is a kerethatározat olyan értelmezése ellen szól, amely a büntetések megfelelőségére is kiterjedne.
75. Végezetül ki kell még térni az Alapjogi Chartára is, amelyre a Bizottság hivatkozik. A Bizottság álláspontja szerint a kerethatározat 2. cikkének (1) bekezdésében foglalt, a sértettek jogainak a büntetőeljárásban való elismerésére irányuló tagállami kötelezettség azt is eredményezi, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell az Alapjogi Charta szerinti valamennyi jogot. A Bizottság ezért vizsgálja a Charta magán‑ és családi élet tiszteletben tartását előíró 7. cikkének megsértését.
76. E vonatkozásban emlékeztetni kell arra, hogy a kerethatározatot valóban úgy kell értelmezni, hogy az alapvető jogok tiszteletben tartása biztosított legyen.(25) Ez azonban csak annak tárgyi hatályán belül lehet érvényes. A bevezetőben vázoltam, hogy a jelen tényállások esetén érintettek lehetnek a sértettek alapvető jogai. Ez a megállapítás azonban nem vezethet oda, hogy a kerethatározatnak olyan tartalmat adunk, amilyennel nem rendelkezik.
77. A jelen ügyben fel sem merül az Alapjogi Charta 51. cikke (1) bekezdésének értelmezése, amely annak alkalmazási körét határozza meg. Ennek értelmében a Charta rendelkezéseinek a tagállamok a címzettjei „annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre”. Az még nem véglegesen tisztázott, hogy ezt megszorítóan kell‑e értelmezni, vagy átfogóan minden olyan esetre vonatkozik, amikor valamely nemzeti szabályozás az uniós jog hatálya alá tartozik.(26)
78. Mivel a kerethatározat hatálya alá csak a sértettek védelmének büntetőeljárás‑jogi területei tartoznak, nem pedig az elkövetővel szemben kiszabandó szankciók, a jelen tényállás már nem tartozik a kerethatározat, és ezzel az uniós jog hatálya alá.
79. A Bíróság ezért nem rendelkezik hatáskörrel annak vizsgálatára, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által kifogásolt, a családon belül elkövetett bűncselekmények esetén alkalmazandó távoltartási intézkedés elrendelésére vonatkozó spanyol büntetőjogi szabályozás összhangban áll‑e az alapvető jogokkal, például a magán‑ és családi élet tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséggel.(27) Az érintett alapvető jogainak ilyen vizsgálata ehelyett a nemzeti alkotmánybíróságok, illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságának feladata marad.
d) Közbenső eredmény
80. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdésre adandó válaszként tehát az alábbiakat kell leszögezni: A 2001/220 kerethatározat nem érinti a kiszabandó büntetés megfelelőségének kérdését. Ezért azzal nem ellentétes valamely, mellékbüntetésként távoltartási intézkedés alkalmazását kivétel nélkül és kötelezően előíró nemzeti szabályozás.
5. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdés
81. Ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ, hogy úgy értelmezendő‑e a 2001/220 kerethatározat 10. cikke, hogy annak alapján a tagállamok a közvetítés lehetőségét a családon belül elkövetett bűncselekmények esetében is kötelesek előírni.
82. Ezzel kapcsolatban először is ismételten utalni kell arra, hogy a kerethatározat kizárólag célját tekintve kötelező, az e célkitűzések eléréséhez szükséges szabályozás megválasztását azonban a nemzeti hatóságokra bízza. A konkrét átültetés tekintetében a tagállamok számára széles mérlegelési jogkört kell biztosítani.(28)
83. A büntetőeljárás során történő közvetítés lehetőségével kapcsolatban a 2001/220 kerethatározat 10. cikke mindössze azt írja elő a tagállamok számára, hogy gondoskodjanak a büntetőügyekben való közvetítés elősegítéséről olyan bűncselekmények esetében, amelyeknél ezt „megfelelőnek tartják”. Már ez a nyílt megfelelőségi szempont világossá teszi, hogy a tagállamok mérlegelésétől függ azon bűncselekmények megválasztása, amelyek esetében közvetítői eljárásra van mód.(29)
84. Jóllehet a tagállamok mérlegelési jogköre kétségkívül korlátozható annyiban, hogy a szóban forgó bűncselekmények meghatározása során azok kötelesek objektív szempontokat alkalmazni,(30) semmi nem utal arra, hogy a jelen esetben nem így történt volna. A közvetítés lehetősége ugyanis még akkor is lényeges alkalmazási terület marad, ha a családon belül elkövetett bűncselekmények esetében kizárt a közvetítés.
VI – Végkövetkeztetések
85. A fenti megfontolások alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelmekre a következőképpen válaszoljon:
1) A büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló, 2001. március 15‑i 2001/220/IB tanácsi kerethatározat 3. cikke arra kötelezi a tagállamokat, hogy olyan helyzetben, amikor a sértett az elkövetővel szoros személyes kapcsolatban áll, és ennek következtében az esetleges távoltartási intézkedés közvetve kihat a sértett magán‑ és családi életére, biztosítsák a sértett számára a véleménykifejezés lehetőségét a távoltartási intézkedés elrendelésével kapcsolatban. Annak a lehetősége is fenn kell, hogy álljon, hogy a bíróság ítéletének meghozatala során figyelembe vehesse a sértett álláspontját. Ez azonban csak a nemzeti jog által előírt büntetési kereten belül érvényes, és azt sem jelenti, hogy a bíróság kötve lenne a sértett akaratához.
2) A 2001/220 kerethatározat nem érinti a kiszabandó büntetések megfelelőségének kérdését. Ezért azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely mellékbüntetésként kivétel nélkül és kötelezően távoltartási intézkedés alkalmazását írja elő.
3) A 2001/220 kerethatározat 10. cikke széles mérlegelési jogkört biztosít a tagállamok részére azon bűncselekmények meghatározása során, amelyek esetén lehetővé teszik a közvetítést. A szabályozás nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a családon belül elkövetett bűncselekmények esetén előírják a közvetítést.