A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (első tanács)

2018. december 14.(*)

„Közszolgálat – Tisztviselők – A személyzeti szabályzat reformja – 1023/2013/EU, Euratom rendelet – Álláshelytípusok – Az álláshelytípusokba való besorolásra vonatkozó átmeneti szabályok – A személyzeti szabályzat XIII. mellékletének 31. cikke – Átmeneti kategóriájú asszisztensek – A személyzeti szabályzat 45. cikkén alapuló, kizárólag a betöltött álláshelytípusnak megfelelő előmeneteli struktúrán belül engedélyezett előmenetel – A »vezető asszisztens« álláshelytípusba (AST 10) kizárólag a személyzeti szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében előírt eljárás alkalmazásával való belépés – Egyenlő bánásmód – Az AST 10 besorolási fokozatba való előléptetés esélyének elvesztése – Jogos bizalom”

A T‑525/16. sz. ügyben,

GQ, az Európai Bizottság tisztviselője, valamint az Európai Bizottságnak a mellékletben megnevezett többi tisztviselője(1), (képviselik őket: T. Bontinck és A. Guillerme ügyvédek)

felpereseknek

az Európai Bizottság (képviselik kezdetben: J. Currall és G. Gattinara, később: G. Gattinara és C. Berardis‑Kayser, végül: G. Gattinara és G. Berscheid, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

támogatják:

az Európai Parlament (képviselik kezdetben: M. Dean és N. Chemaï, később: J. Steele, L. Deneys és J. Van Pottelberge, meghatalmazotti minőségben)

és

az Európai Unió Tanácsa (képviselik kezdetben: M. Bauer és E. Rebasti, később: M. Bauer és R. Meyer, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozó felek,

a Bizottság kinevezésre jogosult hatósága által hozott, a felpereseket az „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba besoroló és 2014. január 1‑jei hatállyal a magasabb besorolási fokozatba lépésük esélyének elvesztését előidéző, valamint az említett hatóságnak a felperesek által 2014. március 11. és 28. között előterjesztett panaszokat elutasító 2014. július 3‑i határozata által megerősített határozatainak megsemmisítése iránt az EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (első tanács),

tagjai: I. Pelikánová elnök, P. Nihoul és J. Svenningsen (előadó) bírák,

hivatalvezető: M. Marescaux tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2018. október 17‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita előzményei

1        GQ és a mellékletben megnevezett hét további felperes az Európai Bizottság asszisztensek (AST) besorolási csoportjába tartozó, AST 9 besorolási fokozatú tisztviselői.

2        Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának 2004. május 1‑je és 2013. december 31. között alkalmazandó változata (a továbbiakban: 2004‑es személyzeti szabályzat) I. mellékletének A. szakaszából következik, hogy az említett személyzeti szabályzat 5. cikke alapján az asszisztensek besorolási csoportjába sorolt tisztviselők az AST 1 besorolási fokozatból az AST 11 besorolási fokozatba haladhatnak előre az említett személyzeti szabályzat 45. cikke szerinti előléptetés útján, amely eljárás „a tisztviselőnek azon besorolási csoport következő, magasabb besorolási fokozatába történő kinevezésével történik, amelybe a tisztviselő tartozik”, és amely „kizárólag olyan tisztviselők közüli választással történhet, akik besorolási fokozatukban minimum két év szolgálati időt töltöttek, az előléptetésre alkalmas tisztviselők érdemei összehasonlításának figyelembevétele után”. Így e személyzeti szabályzat hatálya alatt az AST 9 besorolási fokozatú asszisztensi álláshelyet betöltő tisztviselő ugyanezen személyzeti szabályzat 45. cikke értelmében előléphetett AST 10, majd AST 11 besorolási fokozatba.

3        Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának és az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételeknek a módosításáról szóló, 2013. október 22‑i 1023/2013/EU, Euratom rendelet (HL 2013. L 287., 15. o.) 2013. november 1‑jén lépett hatályba. E rendelet (17), (18) és (19) preambulumbekezdésének szövege a következő:

„(17)      A Tanács felkérte a Bizottságot egy tanulmány elkészítésére, illetve megfelelő javaslatok benyújtására a [2004‑es] személyzeti szabályzat 5. cikkének (4) bekezdésével, I. mellékletének A. szakaszával és 45. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben abból a célból, hogy egyértelmű kapcsolat legyen a felelősségek és a besorolási fokozat között, és hogy az előléptetésekkel kapcsolatban a felelősségek nagyobb hangsúlyt kapjanak az érdemek vizsgálatakor.

(18)      E felkérésre figyelemmel helyénvaló a magasabb besorolási fokozatokba való előléptetést a munka iránti személyes elhivatottságtól, a képességek és kompetenciák fejlesztésétől, továbbá olyan feladatok ellátásától függővé tenni, amelyek jelentősége indokolja a tisztviselő előléptetését a magasabb besorolási fokozatba.

(19)      A [tanácsosok (AD) és asszisztensek (AST)] besorolási csoportban az előmenetel struktúráját úgy kell átalakítani, hogy a legmagasabb besorolási fokozatok korlátozott számú tisztviselő számára legyenek fenntartva, akik a legnagyobb felelősséget viselik. Ezért a tanácsosok csak az AD 12 besorolási fokozatig léphetnek elő, kivéve, ha adott álláshelyekre kerülnek kinevezésre e besorolási fokozat felett, míg az AD 13 és AD 14 besorolási fokozatokat azon személyi állomány számára kell fenntartani, akiknek beosztása jelentős felelősséggel jár. Hasonlóképpen, az AST 9 besorolású tisztviselőket AST 10 besorolásba csak a személyzeti szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében meghatározott eljárással összhangban lehet előléptetni.”

4        A tisztviselők 2014. január 1‑jétől alkalmazandó személyzeti szabályzata (a továbbiakban: új személyzeti szabályzat vagy személyzeti szabályzat) 5. cikkének (4) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az álláshelytípusokat tartalmazó táblázatot az [új személyzeti szabályzat] I. melléklet[ének] A. szakasza tartalmazza. E táblázatra tekintettel minden intézmény kinevezésre jogosult hatósága – a személyzeti szabályzati bizottsággal folytatott konzultációt követően – részletesebben meghatározhatja az egyes álláshelytípusokhoz kapcsolódó feladatokat és hatásköröket.”

5        Az új személyzeti szabályzat I. melléklete „Az 5. cikk (4) bekezdésében előírt álláshelytípusok az egyes besorolási csoportokban” című A. szakaszának 2. pontjából az AST besorolási csoportot illetően az következik, hogy:

–        az „asszisztens” álláshelytípusba újonnan kinevezett tisztviselők az AST 1 besorolási fokozatból az AST 9 besorolási fokozatig haladhatnak előre;

–        a „vezető asszisztens” álláshelytípusba újonnan kinevezett tisztviselők az AST 10 besorolási fokozatból az AST 11 besorolási fokozatba haladhatnak előre.

6        Az új személyzeti szabályzat I. melléklete A. szakaszának 2. pontja értelmében az „asszisztens” [feladata] „[b]izonyos fokú önállóságot megkövetelő adminisztratív, technikai vagy képzési tevékenységek végzése, így különösen szabályok, rendeletek, vagy általános utasítások végrehajtása, vagy személyi asszisztensi feladatok ellátása az intézmény valamely tagja, valamely tag kabinetirodájának vezetője, vagy egy főigazgató/főigazgató‑helyettes vagy más, azonos rangú felsővezető mellett”. A „vezető asszisztens” [feladata pedig] „[n]agyfokú önállóságot megkövetelő és jelentős felelősséggel járó adminisztratív, technikai vagy képzési tevékenységek végzése a személyzeti igazgatás, a költségvetési végrehajtás vagy a politikai koordináció terén”.

7        A 2004‑es személyzeti szabályzat 45. cikke egyébiránt a következő – e rendelkezésnek az új személyzeti szabályzatban szereplő változata szerinti – mondattal egészült ki: „A tisztviselők csak akkor léptethetők elő a következő, magasabb besorolási fokozatba, ha a [személyzeti szabályzat] I. melléklet[ének] A. szakaszában felsorolt álláshelytípusoknak megfelelő álláshelyet töltenek be, kivéve a 4. cikkben és a 29. cikk (1) bekezdésében meghatározott eljárás alkalmazása esetén.”

8        Az új személyzeti szabályzat XIII. mellékletének tárgyát képező átmeneti rendelkezések keretében az említett melléklet 31. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Az I. melléklet A. szakaszának 2. pontjától eltérően az AST besorolási csoportban 2013. december 31‑én szolgálatban álló tisztviselőkre az alábbi álláshelytípusokat tartalmazó táblázat vonatkozik:

Átmeneti kategóriájú vezető asszisztens	AST 10 – AST 11
Átmeneti kategóriájú asszisztens	AST 1 – AST 9
Átmeneti kategóriájú irodai asszisztens	AST 1 – AST 7
Átmeneti kategóriájú kisegítő alkalmazott	AST 1 – AST 5

(2) A kinevezésre jogosult hatóság 2014. január 1‑jei hatállyal az alábbiak szerint álláshelytípusokba sorolja az AST besorolási csoportba tartozó, 2013. december 31‑jén szolgálatban álló tisztviselőket:

a)      Azok a tisztviselők, akik 2013. december 31‑én az AST 10 vagy az AST 11 besorolási fokozatban vannak, az »átmeneti kategóriájú vezető asszisztens« álláshelytípusba kell besorolni.

b)      Azok az a) pontba nem tartozó tisztviselők, akik 2004. május 1‑jét megelőzően a korábbi B kategóriába tartoztak, vagy akik 2004. május 1‑jét megelőzően a korábbi C vagy D kategóriába tartoztak és korlátozások nélkül az AST besorolási csoport tagjaivá váltak, illetve a 2004. május 1‑je után felvett, AST besorolási csoportba tartozó tisztviselők az »átmeneti kategóriájú asszisztens« álláshelytípusba sorolandók.

c)      Azok az a) és b) pontba nem tartozó tisztviselők, akik 2004. május 1‑jét megelőzően a korábbi C kategóriába tartoztak, az »átmeneti kategóriájú irodai asszisztens« álláshelytípusba sorolandók.

d)      Azok az a) és b) pontba nem tartozó tisztviselők, akik 2004. május 1‑jét megelőzően a korábbi D kategóriába tartoztak, az »átmeneti kategóriájú kisegítő alkalmazott« álláshelytípusba sorolandók.

(3) Egy álláshelytípusba való besorolás addig marad érvényben, amíg a tisztviselőt be nem sorolják egy másik álláshelytípushoz tartozó új beosztásba. Az átmeneti kategóriájú irodai asszisztensek és az átmeneti kategóriájú kisegítő alkalmazottak kizárólag a személyzeti szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében lefektetett eljárásnak megfelelően sorolhatók be az I. melléklet A. szakaszában meghatározott asszisztensi álláshelytípusba. Előléptetésre csak az (1) bekezdésben feltüntetett álláshelytípusoknak megfelelő előmeneteli struktúrákon belül van lehetőség.

[…]”

9        A Bizottság 2013. december 16‑án elfogadta az új személyzeti szabályzat 45. cikkére vonatkozó általános végrehajtási rendelkezésekről szóló C(2013) 8968 final határozatot, amelyet a Közigazgatási Tájékoztató 2013. december 19‑i 55–2013. számában tettek közzé. Az említett általános végrehajtási rendelkezések 3. cikkének második franciabekezdése értelmében „[a] tisztviselő [csak] akkor léptethető elő, ha” „az előléptetési időszak kezdetekor […] olyan álláshelyet tölt be, amely megfelel az azon besorolási fokozat szerinti, a[z új] személyzeti szabályzat I. melléklete A. szakasza 30. cikkének (1) bekezdésében vagy XIII. melléklete 31. cikkének (1) bekezdésében felsorolt álláshelytípusoknak, amelyre előléptethetik”.

10      A fenti 3–9. pontokban említett intézkedések 2014. január 1‑jei hatálybalépését követően a felpereseket az „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba sorolták be, ami azzal járt, hogy az előmeneteli struktúrájuk az AST 1 és AST 9 besorolási fokozatokat ölelte fel. A Bizottság kinevezésre jogosult hatósága (a továbbiakban: kinevezésre jogosult hatóság) ennek megfelelően módosította a felperesek személyi aktáját a személyzeti irányítás SysPer 2 elnevezésű informatikai rendszerében (a továbbiakban: SysPer 2), annak megjelölésével, hogy egy ilyen álláshelytípusba tartozó álláshelyet töltenek be, ami azzal a következménnyel járt, hogy 2014. január 1‑jével már nem léphettek a magasabb, AST 10 besorolási fokozatba.

11      2014. március 11. és 28. között a felperesek mindegyike panaszt nyújtott be a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján a kinevezésre jogosult hatóság általános és egyedi hatályú határozatai ellen, amelyek a felpereseknek az AST 10 besorolási fokozatba történő bármilyen előléptetése megakadályozására irányulnak a személyi szabályzat 45. cikkében előírt éves előléptetés keretében.

12      Az azonos tartalmú 2014. július 3‑i határozataival a kinevezésre jogosult hatóság elutasította a felperesek panaszait.

 Az eljárás és a felek kérelmei

13      Az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékének Hivatalához 2014. október 17‑én benyújtott, és F‑111/14. számon nyilvántartásba vett keresetlevéllel a felperesek előterjesztették a jelen keresetet.

14      A felek meghallgatását követően a Közszolgálati Törvényszék harmadik tanácsának elnöke 2014. november 26‑i határozatával úgy döntött, hogy mindaddig felfüggeszti a jelen ügyet, amíg az U4U és társai kontra Parlament és Tanács (T‑17/14), valamint az USFSPEI kontra Parlament és Tanács (T‑75/14) ügyekben az eljárást befejező határozatok jogerőre nem emelkednek.

15      2014. december 10‑én az Európai Unió Tanácsa, illetve 2015. január 20‑án az Európai Parlament a Közszolgálati Törvényszék eljárási szabályzatának 86. cikke alapján beavatkozás iránti kérelmet nyújtott be a Bizottság kérelmeinek támogatására. E tekintetben tájékoztatást kaptak arról, hogy a kérelmeik elbírálására az eljárás folytatásakor fog sor kerülni.

16      Az Európai Unió és alkalmazottai közötti jogviták elsőfokú elbírálásával kapcsolatos hatáskörnek a Törvényszékre történő átruházásáról szóló, 2016. július 6‑i (EU, Euratom) 2016/1192 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2016. L 200., 137. o.) 3. cikke értelmében a jelen ügyet a Törvényszékhez tették át az ügy 2016. augusztus 31‑i állapota szerint, és onnantól a Törvényszék eljárási szabályzatának megfelelően kell kezelni azt. Így a jelen ügyet T‑525/16. számon vették nyilvántartásba, és az első tanácshoz utalták.

17      A 2016. szeptember 15‑i U4U és társai kontra Parlament és Tanács ítélet (T‑17/14, nem tették közzé, EU:T:2016:489), valamint a 2017. november 16‑i USFSPEI kontra Parlament és Tanács ítélet (T‑75/14, EU:T:2017:813) kihirdetését, illetve azt követően, hogy megállapították, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmányának 56. cikkében előírt határidőn belül nem került sor fellebbezés benyújtására e határozatok ellen, a jelen ügyben folytatódott az eljárás, és így a Bizottságot felhívták az ellenkérelme benyújtására, aminek az előírt határidőn belül, 2018. április 15‑én eleget tett.

18      A 2018. április 17‑i határozattal helyt adtak az eljárási szabályzat 144. cikke alapján a Parlament és a Tanács azon kérelmének, hogy a Bizottság kérelmeinek támogatására beavatkozzanak.

19      2018. május 29‑én és 30‑án a Parlament, illetve a Tanács beavatkozási beadványt nyújtottak be, amelyekkel kapcsolatban a felperesek és az alperes nem tettek észrevételt.

20      2018. május 30‑án a felperesek választ nyújtottak be a beadványok Törvényszék által engedélyezett második fordulója keretében.

21      A GM és társai kontra Bizottság ügyben (T‑539/16) előterjesztett, az ezen ügy és a jelen ügy egyesítésére irányuló kérelem előterjesztését követően ebben a vonatkozásban sor került a felek meghallgatására, akik nem éltek semmilyen kifogással ebben a tekintetben.

22      A viszonválasz 2018. július 18‑i benyújtását követően az eljárás írásbeli szakasza lezárult.

23      A felek meghallgatását követően a 2018. szeptember 18‑i határozattal a jelen ügyet a szóbeli szakasz lefolytatása céljából egyesítették a T‑526/16 (FZ és társai kontra Bizottság) és a T‑540/16 (FZ és társai kontra Bizottság) ügyekkel.

24      A 2018. október 17‑én tartott tárgyalás során meghallgatták a felek szóbeli előadásait. A tárgyalás során a Törvényszék felhívta a Bizottságot arra, hogy két héten belül bocsásson rendelkezésére bizonyos információkat a felpereseknek a személyzeti szabályzat szerinti jelenlegi helyzetére vonatkozóan. A Bizottság által 2018. október 31‑én benyújtott választ, illetve a felperesek által ezt követően november 13‑án tett észrevételeket követően az eljárás szóbeli szakasza lezárult.

25      A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék:

–        elsődlegesen

–        állapítsa meg az új személyzeti szabályzat 45. cikkének és I. mellékletének, valamint az ahhoz kapcsolódó átmeneti rendelkezéseknek a jogellenességét;

–        semmisítse meg a kinevezésre jogosult hatóság általános és egyedi hatályú határozatait, amelyek a felperesek – mint AST 9 besorolási fokozatú tisztviselők – valamennyi előléptetési lehetőségének megakadályozására irányulnak a 2014‑es éves előléptetés keretében;

–        kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére;

–        másodlagosan

–        semmisítse meg az általános és egyedi hatályú határozatokat, amelyek a felperesek – mint AST 9 besorolási fokozatú tisztviselők – valamennyi előléptetési lehetőségének megakadályozására irányulnak a 2014. évi éves előléptetés keretében;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

26      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.

27      A Parlament azt kéri, hogy a Törvényszék „utasítsa el a felperes[ek] arra irányuló érveit, amelyek az [új] személyzeti szabályzat 45. cikke alkalmazhatatlanságának megállapítását célozzák”.

28      A Tanács azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

 A kereset elfogadhatóságáról

29      Előzetesen a Bizottság – annak megállapítása mellett, hogy a kereset elfogadható – kiemeli, hogy az valójában kizárólag a kinevezésre jogosult hatóságnak a felpereseket 2014. január 1‑jei hatállyal az „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba besoroló határozataira vonatkozik, illetve hogy ebből a szempontból ez a nekik sérelmet okozó aktus képezte tárgyát a személyzeti szabályzat szerinti határidőn belül benyújtott panaszaiknak is.

30      Tekintettel arra, hogy a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése és 91. cikkének (1) bekezdése értelmében a sérelmet okozó aktus létezése elengedhetetlen feltétele valamennyi olyan keresetnek, amelyet a tisztviselők azon intézmény ellen nyújtanak be, amelyhez tartoznak, a jelen ügy körülményei között először is azt kell meghatározni, hogy a felperesek mely intézkedéseket kívánják vitatni a jelen kereset útján, illetve azt kell eldönteni, hogy ezek az intézkedések nekik sérelmet okoznak‑e (lásd ebben az értelemben: 2017. április 28‑i HN kontra Bizottság ítélet, T‑588/16, nem tették közzé, EU:T:2017:292, 39. pont; 2015. július 16‑i FG kontra Bizottság végzés, F‑20/15, EU:F:2015:93, 43. pont).

31      E tekintetben, szemben a tanácsos álláshelyet betöltő tisztviselők esetével, akiket különböző álláshelytípusokba lehetett besorolni, mint például az „átmeneti kategóriájú vezető tanácsos”, az „átmeneti kategóriájú tanácsos”, „tanácsos”, „tanácsadó vagy azonos rangú”, illetve „egységvezető vagy azonos rangú” (lásd ebben az értelemben: 2017. április 28‑i HN kontra Bizottság ítélet, T‑588/16, nem tették közzé, EU:T:2017:292, 40. pont; 2015. július 16‑i EJ és társai kontra Bizottság ítélet, F‑112/14, EU:F:2015:90, 43. pont), a kinevezésre jogosult hatóságnak nyilvánvalóan nem volt más lehetősége ebben az esetben, mint hogy a 2013. december 31‑én AST 9 besorolású, asszisztens álláshelyet betöltő tisztviselőket az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 31. cikke (2) bekezdésének b) pontja szerinti „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba sorolja be.

32      Ahogy azonban a Bizottság is kiemeli, még ha a kinevezésre jogosult hatóság nem is tesz mást, mint hogy alkalmazza a személyzeti szabályzat újonnan hatályba lépett rendelkezéseit, az e rendelkezések alapján elsőként meghozott határozat tekinthető sérelmet okozó aktusnak (lásd ebben az értelemben: 1985. július 4‑i Agostini és társai kontra Bizottság ítélet, 233/83, EU:C:1985:291, 13. pont; 2017. július 20‑i Barnett és Mogensen kontra Bizottság ítélet, T148/16 P, nem tették közzé, EU:T:2017:539, 47. pont).

33      Márpedig még ha az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 31. cikkének (2) bekezdésére tekintettel mérlegelést nem engedő hatáskörben fogadták is el a kinevezésre jogosult hatóság azon határozatait, amelyek a felpereseket 2014. január 1‑jei hatállyal az „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba sorolják be, és amelyek abban testesültek meg, hogy 2013. január 30‑án a felpereseknek a SysPer 2‑ben vezetett személyi aktájába az ezen álláshelytípusokba való besorolással kapcsolatos bejegyzés került (a továbbiakban: a megtámadott határozatok), ezek sérelmet okoznak számukra, mivel azt eredményezik, hogy elveszítik az AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetés lehetőségét (lásd ebben az értelemben: 2017. április 28‑i HN kontra Bizottság ítélet, T‑588/16, nem tették közzé, EU:T:2017:292, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2015. július 16‑i EJ és társai kontra Bizottság ítélet, F‑112/14, EU:F:2015:90, 45. pont). Ezenkívül mindenféleképpen vitatták ezeket a határozatokat a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdésének megfelelően három hónapos határidőn belül benyújtott panaszok útján.

34      E körülmények között a jelen keresetet elfogadhatónak kell tekinteni, amennyiben az a megtámadott határozatok ellen irányul. Tekintettel egyébiránt a pert megelőző eljárás változó jellegére, figyelembe kell venni a felperesek panaszait elutasító határozatok indokolását, amely nyilvánvalóan azonos a megtámadott határozatok indokolásával (lásd ebben az értelemben: 2009. december 9‑i Bizottság kontra Birkhoff ítélet, T‑377/08 P, EU:T:2009:485, 58. és 59. pont; 2018. január 16‑i SE kontra Tanács ítélet, T‑231/17, nem tették közzé, EU:T:2018:3, 22. pont).

 A személyzeti szabályzat egyes rendelkezései jogellenességének megállapítására irányuló kérelmekről

35      Azon kérelmeket illetően, amelyek arra irányulnak, hogy a Törvényszék állapítsa meg az új személyzeti szabályzat 45. cikke, illetve a vonatkozó átmeneti intézkedések jogellenességét, emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 277. cikk alapján a tisztviselő vagy alkalmazott a rá vonatkozó egyedi határozat megsemmisítése iránti kérelem keretében kétségkívül hivatkozhat az azon általános hatályú aktus jogellenességére, amely alapján e határozatot elfogadták. Ez utóbbi rendelkezés értelmében ugyanis egyedül az uniós bíróság jogosult megállapítani valamely általános hatályú jogi aktus jogellenességét, és levonni az abból eredő alkalmazhatatlanság következményeit az előtte megtámadott egyedi hatályú jogi aktusra vonatkozóan (2016. október 27‑i EKB kontra Cerafogli ítélet, T‑787/14 P, EU:T:2016:633, 49. pont).

36      A jogellenességnek az uniós bíróság általi, az EUMSZ 277. cikk alapján történő megállapítása azonban nem bír erga omnes hatállyal, mivel bár maga után vonja a megtámadott egyedi határozat jogellenességét, de meghagyja a jogrendben az általános hatályú jogi aktust anélkül, hogy az annak alapján elfogadott más, a keresetindítási határidőn belül meg nem támadott jogi aktusok jogszerűségét érintené (lásd ebben az értelemben: 1974. február 21‑i Kortner és társai kontra Tanács és társai ítélet, 15/73–33/73, 52/73, 53/73, 57/73–109/73, 116/73, 117/73, 123/73, 132/73 és 135/73–137/73, EU:C:1974:16, 37. és 38. pont; 2016. október 27‑i EKB kontra Cerafogli ítélet, T‑787/14 P, EU:T:2016:633, 53. pont).

37      Ebből következik, hogy egy sérelmet okozó egyedi hatályú aktus megsemmisítése iránti kérelem keretében az uniós bíróság kétségkívül jogosult mellékesen azon általános hatályú rendelkezés jogellenességét megállapítani, amelyen a megtámadott határozat is alapul. Nem jogosult ugyanakkor arra, hogy az ítéletei rendelkező részében tegyen ilyen megállapításokat (lásd ebben az értelemben: 2009. október 21‑i Ramaekers‑Jørgensen kontra Bizottság ítélet, F‑74/08, EU:F:2009:142, 37. pont).

38      Következésképpen, ahogyan azt helyesen jegyzi meg a Bizottság is, nyilvánvalóan elfogadhatatlannak kell nyilvánítani az arra irányuló kérelmeket, hogy a Törvényszék állapítsa meg az új személyzeti szabályzat 45. cikke és I. melléklete, valamint az ehhez kapcsolódó átmeneti intézkedések jogellenességét, mivel ezek a kérelmek nem illeszkednek az EUMSZ 277. cikk alapján emelt, és a megtámadott határozatok megsemmisítésére irányuló jogellenességi kifogás keretébe.

 A megsemmisítés iránti kérelmekről

39      A megsemmisítés iránti kérelmeik alátámasztására a felperesek elsődlegesen két jogalapra hivatkoznak, amelyeket először az új személyzeti szabályzat 45. cikkének és I. mellékletének jogellenességére, másodszor pedig arra alapítanak, hogy az AST 9 besorolási fokozatú tisztviselők előléptetésre való jogosultságának elvesztése miatti kártalanításra vonatkozó átmeneti rendelkezések hiánya miatt e rendelkezések jogellenesek. Másodlagosan két másik jogalapra hivatkoznak, amelyek közül az első az említett cikk megsértésére és nyilvánvaló mérlegelési hiba fennállására, a második pedig az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozik.

40      A Parlament és a Tanács által támogatott Bizottság a jogalapok összességének mint megalapozatlanoknak az elutasítását kéri.

 Az új személyzeti szabályzat 45. cikkének és I. mellékletének jogellenességére alapított első jogalapról

41      A felperesek szerint sérti az egyenlő bánásmód elvét, az előmenetel lehetőségét, az arányosság elvét, valamint a gondoskodási kötelezettséget az új személyzeti szabályzat által előírt azon rendelkezés, amely szerint nem lehetséges az AST 9 besorolási fokozatú, „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba besorolt tisztviselők magasabb besorolási fokozatba történő előléptetése az új személyzeti szabályzat 45. cikke alapján, mivel ők nem olyan álláshelytípust töltenek be, amely biztosítaná az AST 10 besorolási fokozatba lépés jogát. Ebben az összefüggésben úgy vélik, hogy a felvételük során korlátozás nélkül lehetőségük volt az AST 11 besorolási fokozatig történő előléptetésre. Az új személyzeti szabályzat említett cikke és az I. melléklete tehát sérti a szerzett jogaikat. Így az említett rendelkezések jogellenességére hivatkoznak.

42      A Parlament és a Tanács által támogatott Bizottság a jogellenességi kifogás – mint megalapozatlan – elutasítását kéri.

43      Az első jogalap hat részből áll, amelyeket egymást követően kell megvizsgálni.

–       Az első jogalapnak az egyenlő bánásmód és az előmenetel lehetősége elvének megsértésére alapított első részéről

44      Az első jogalap első részének alátámasztásaként a felperesek arra hivatkoznak, hogy a személyzeti szabályzat 5. cikkének (5) bekezdését illetően – amelynek értelmében „[a]z azonos csoportba tartozó tisztviselőre azonos felvételi és szolgálati előmeneteli feltételek vonatkoznak” – az uniós jogalkotó megsértette az egyenlő bánásmód és az előmenetel lehetőségének elvét.

45      A felperesek úgy vélik egyrészt, hogy az uniós jogalkotó azáltal, hogy az új személyzeti szabályzatnak „[a]z Unió tisztviselőire alkalmazandó átmeneti intézkedések[et]” előíró XIII. melléklete 31. cikkének (1)–(3) paragrafusaiban megjelöli, hogy „[e]lőléptetésre [a továbbiakban] csak az […] álláshelytípusoknak megfelelő előmeneteli struktúrákon belül van lehetőség”, megsértette az egyenlő bánásmód és az előmenetel lehetőségének elvét, mivel a felpereseket az „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusokhoz rögzíti, ami többé nem biztosítja számukra az AST 10 besorolási fokozatba való előléptetés lehetőségét, ez utóbbi ugyanis az említett melléklet 31. cikkének (1) bekezdésében előírt, ideiglenes, „[á]tmeneti kategóriájú vezető asszisztens” álláshelytípust betöltő tisztviselők, illetve az új személyzeti szabályzat I. melléklete A. részének 2. pontjában újonnan meghatározott, „[v]ezető asszisztens” álláshelytípust betöltő tisztviselők számára van fenntartva.

46      Másrészt az uniós jogalkotó azzal is megsértette az egyenlő bánásmód és az előmenetel lehetőségének elvét, hogy az új személyzeti szabályzat 45. cikkét azzal a mondattal egészítette ki, amely szerint „[a] tisztviselők csak akkor léptethetők elő a következő, magasabb besorolási fokozatba, ha az I. melléklet A. szakaszában felsorolt álláshelytípusoknak megfelelő álláshelyet töltenek be, kivéve a [személyzeti szabályzat] 4. cikk[é]ben és a 29. cikk[ének] (1) bekezdésében meghatározott eljárás alkalmazása esetén”.

47      A felperesek álláspontjuk szerint egyenlőtlen bánásmódban részesültek az AST 9‑nél alacsonyabb besorolási fokozatú asszisztensekhez képest, mivel ez utóbbiak továbbra is részesei lehetnek az érdemek időbeli összehasonlításán alapuló előléptetési mechanizmusnak, míg a felperesek esetében az AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetés csak a személyzeti szabályzat 4. cikke és 29. cikkének (1) bekezdése szerinti eljárás alapján lehetséges, amely nem teszi lehetővé az idő előrehaladtával szerzett érdemek igazolása alapján történő előléptetést, mivel az alapvetően azon AST 9 besorolási fokozatú tisztviselők képességeinek értékelésén alapul, akik érdeklődést mutatnak a megüresedett „vezető asszisztens” álláshelyre történő kinevezésre.

48      A felperesek egyébiránt azt hangsúlyozzák, hogy míg az alacsonyabb, AST 1–AST 8 besorolási fokozatú asszisztensek rendelkeznek előléptetési garanciákkal a kinevezésre jogosult hatóság által a szervezeten belül évente engedélyezendő előléptetések számát illetően, addig a felperesek bizonytalanságnak vannak kitéve abban a tekintetben, hogy a kinevezésre jogosult hatóság évente milyen számban határoz a megüresedett „vezető asszisztens” álláshelyek betöltéséről a személyzeti szabályzat 4. cikke és 29. cikkének (1) bekezdése alapján. Ezen túlmenően, az ilyen beosztásokra történő kinevezésekkel kapcsolatos eljárások keretében a kinevezésre jogosult hatóság nagyobb mérlegelési jogkörrel rendelkezik, mint az előléptetési eljárások keretében, különösen az előléptetési vegyes bizottság közreműködésének hiánya miatt. A felperesek hozzáteszik, hogy az említett kinevezési eljárás keretében nemcsak a Bizottság más asszisztenseivel versenyeznek az érdemeknek az előléptetésre vonatkozó eljárás alapján történő összehasonlításával, hanem más intézmények asszisztenseivel is, ami csökkenti az esélyüket az előléptetésre.

49      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a tisztviselők és az adminisztráció közötti jogviszony nem szerződéses jellegű, hanem a személyzeti szabályzaton alapul (lásd ebben az értelemben: 1975. március 19‑i Gillet kontra Bizottság ítélet, 28/74, EU:C:1975:46, 4. pont). Így a tisztviselők jogait és kötelezettségeit az uniós jogalkotó bármikor módosíthatja, és ebben az összefüggésben valamely jogszabályi rendelkezés módosítását – mint amilyenek a személyzeti szabályzat módosításáról szóló, az EUMSZ 336. cikk alapján elfogadott rendeletek –, eltérő rendelkezés hiányában, főszabály szerint alkalmazni kell a korábbi törvény hatálya alatt létrejött jogi helyzetek jövőbeni hatásaira, kivéve, ha a korábbi szabályozás alatt létrejött és véglegesen megvalósult helyzet szerzett jogot keletkeztet (2008. december 22‑i Centeno Mediavilla és társai kontra Bizottság ítélet, C‑443/07 P, EU:C:2008:767, 60–62. pont; 2015. július 16‑i EJ és társai kontra Bizottság ítélet, F‑112/14, EU:F:2015:90, 58. pont).

50      Márpedig az ítélkezési gyakorlat szerint a személyzeti szabályzat reformja keretében valamely jog csak akkor tekintendő szerzett jognak, ha az azt keletkeztető tényállás a jogszabálymódosítás előtt megvalósult, és nem ez a helyzet, ha a jogot keletkeztető tényállás nem valósult meg a módosítást megelőző jogszabály hatálya alatt. Így – ahogyan a jelen esetben is – mivel a tisztviselők az új személyzeti szabályzat hatálybalépésének napjáig csak jogosultak voltak az előléptetésre, és mivel az előléptetés az AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetésről szóló határozatnak volt alárendelve, amelyet az kinevezésre jogosult hatóságnak volt joga kezdeményezni, amelyet ez utóbbi – a jelen esetben 2014. január 1‑jéig – még nem fogadott el, az ilyen tisztviselők nem hivatkozhatnak a szerzett jogokra annak érdekében, hogy ezen időpontot követően is megőrizzék jogosultságukat ezen előléptetésre (lásd ebben az értelemben: 2008. december 22‑i Centeno Mediavilla és társai kontra Bizottság ítélet, C‑443/07 P, EU:C:2008:767, 63–65. pont; 2015. július 16‑i EJ és társai kontra Bizottság ítélet, F‑112/14, EU:F:2015:90, 59. pont).

51      Ezenkívül a tisztviselők nem hivatkozhatnak a bizalomvédelem elvére valamely új rendelkezés alkalmazásával szemben, főleg olyan területen, ahol az uniós jogalkotó széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik (2008. december 22‑i Centeno Mediavilla és társai kontra Bizottság ítélet, C‑443/07 P, EU:C:2008:767, 91. pont; 2015. július 16‑i EJ és társai kontra Bizottság ítélet, F‑112/14, EU:F:2015:90, 60. pont). Így el kell utasítani a felperesek azon érveit, amelyek – az AST 10 besorolási fokozatba való előléptetésre való jogosultságukat illetően – a jogos bizalom elvének és az állítólagos szerzett jogaik megsértésére vonatkoznak amiatt, hogy az említett jogalkotó és/vagy a Bizottság állítólag a szakmai előmenetelük rögzítése mellett döntött azáltal, hogy őket az „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba sorolta be.

52      Ezt követően az uniós jogalkotó számára biztosított széles mérlegelési jogkör tekintetében ki kell emelni, hogy az uniós jogalkotó jogszerűen írhatta elő az 1023/2013 rendelet (19) preambulumbekezdésében és az új személyzeti szabályzat I. melléklete A. szakaszának 2. pontjában, hogy az AST 10 és AST 11 besorolási fokozatok a továbbiakban korlátozott számú tisztviselő számára legyenek fenntartva, a jelen esetben kizárólag azon asszisztensek számára, akik e preambulumbekezdés értelmében a legnagyobb felelősséget viselik, azaz „jelentős felelősség[et] […] a személyzeti igazgatás, a költségvetési végrehajtás vagy a politikai koordináció terén”.

53      Közelebbről – szemben azzal, amit a felperesek állítanak – az uniós jogalkotó kimondhatta, hogy az AST 10 besorolási fokozatú, „vezető asszisztens” álláshely többé ne legyen elérhető a 2004‑es személyzeti szabályzat 45. cikke szerinti előléptetés keretében, amely eljárás az ítélkezési gyakorlat szerint a tisztviselők szakmai előmenetelének a megtett erőfeszítések és az – akár huzamosabb időtartam alatt – tanúsított érdemek miatti módosítását célozza (2007. július 11‑i Konidaris kontra Bizottság ítélet, T‑93/03, EU:T:2007:209, 91. pont; 2015. július 16‑i EJ és társai kontra Bizottság ítélet, F‑112/14, EU:F:2015:90, 72. pont), hanem a továbbiakban az eljárási szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében előírt kinevezési eljárás keretében legyen elérhető.

54      Az üres álláshelyek betöltésére vonatkozó, az eljárási szabályzat 29. cikkének (1) bekezdésében előírt ezen eljárás ugyanis a szolgálat, a tisztviselő, az intézmény vagy más intézmények érdekében a betöltendő álláshellyel járó feladatok ellátására legmegfelelőbb személy felkutatását célozza. Márpedig tekintettel az uniós jogalkotó azon célkitűzésére, hogy racionalizálja a közkiadásokat, illetve hogy a feladatok és a besorolási fokozat megfeleljenek egymásnak, az uniós jogalkotó tekinthette úgy, hogy egy ilyen eljárás alkalmasabb arra, hogy a kinevezésre jogosult hatóság a legfontosabb és legnagyobb feladatokat azon korlátozott számú tisztviselőre bízhassa, akik bizonyították a legmegfelelőbb szakmai adottságokat, a jelen esetben azon asszisztensekre, akik képesek jelentős, és nagy fokú önállóságot megkövetelő felelősség vállalására.

55      Ki kell egyébiránt emelni, hogy a kinevezésre jogosult hatóság széleskörű mérlegelési jogkörrel rendelkezik a szolgálatai szervezését és szerkezetét illetően, és ennélfogva azon feladatok felelősségi szintjének szervezését és szerkezetét illetően is, amelyet a tisztviselőire és alkalmazottjaira kíván bízni (lásd: 2017. április 28‑i HN kontra Bizottság ítélet, T‑588/16, nem tették közzé, EU:T:2017:292, 81. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), ami azt is magában foglalja, hogy a költségvetési hatóság ellenőrzése mellett szabadon meghatározhatja és észszerűsítheti azon vezető asszisztensek számát, akikre valóban szüksége van.

56      Ebben a tekintetben – szemben azzal, amit a felperesek állítanak – a személyzeti szabályzatnak az asszisztensek szakmai előmenetelének szerkezetével kapcsolatos módosítása nem áll ellentétben az 5. cikk (5) bekezdésének az új személyzeti szabályzatban való fenntartásával, amely szerint „[a]z azonos csoportba tartozó tisztviselőre azonos felvételi és szolgálati előmeneteli feltételek vonatkoznak”. Az új személyzeti szabályzat keretében ugyanis az asszisztensek mindegyikére – a felvételük vagy szolgálatba lépésük napjától függetlenül – azonos szolgálati előmeneteli feltételek vonatkoznak, azaz az AST 9 besorolási fokozatig történő előlépés az új személyzeti szabályzat 45. cikkében előírt előléptetési mechanizmus által, valamint az e besorolási fokozaton túllépő előrehaladás a magasabb szintű felelősséggel járó tisztségek betöltése érdekében – mint például a „vezető asszisztens” álláshely –, amelyre kizárólag az új személyzeti szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében előírt eljárás alapján kerülhet sor.

57      Az előmenetel lehetőségének elvét illetően emlékeztetni kell még arra is, hogy az uniós jog nem biztosítja kifejezetten sem a szakmai előmenetel egységességének elvét, sem pedig a szakmai előmenetel elvét. Ezzel szemben az ítélkezési gyakorlat az előmenetel lehetőségének elvét az egyenlő bánásmód elve olyan különleges formájának nyilvánította, amely a tisztviselőkre alkalmazandó (2008. március 5‑i Toronjo Benitez kontra Bizottság ítélet, F‑33/07, EU:F:2008:25, 87. és 88. pont; 2011. szeptember 27‑i Lübking és társai kontra Bizottság ítélet, F‑105/06, EU:F:2011:152, 81. és 82. pont).

58      Ebben a tekintetben kétségtelen, hogy a személyzeti szabályzat 5. cikkének (5) bekezdése értelmében „az azonos csoportba tartozó tisztviselőre azonos felvételi és szolgálati előmeneteli feltételek vonatkoznak”. Az új személyzeti szabályzat 45. cikkéből és a személyzeti szabályzatéval megegyező jogi kötőerővel bíró (lásd ebben az értelemben: 2010. november 24‑i Bizottság kontra Tanács ítélet, C‑40/10, EU:C:2010:713, 61. pont; 2016. február 5‑i Barnett és Mogensen kontra Bizottság ítélet, F‑56/15, EU:F:2016:11, 68. pont) XIII. melléklete 31. cikkének (3) bekezdéséből az következik ugyanakkor, hogy az uniós jogalkotó úgy határozott, hogy 2014. január 1‑jét követően „[a] tisztviselők csak akkor léptethetők elő a következő, magasabb besorolási fokozatba, ha [a személyzeti szabályzat] I. melléklet[ének] A. szakaszában felsorolt álláshelytípusoknak megfelelő álláshelyet töltenek be, kivéve a [személyzeti szabályzat] 4. cikk[é]ben és a 29. cikk[ének] (1) bekezdésében meghatározott eljárás alkalmazása esetén”, illetve másként fogalmazva, hogy „[e]lőléptetésre csak [a személyzeti szabályzat XIII. melléklete 31. cikkének] (1) bekezdésben feltüntetett álláshelytípusoknak megfelelő előmeneteli struktúrákon belül [lesz] lehetőség.”

59      Így ahogyan az az 1023/2013 rendelet (19) preambulumbekezdéséből is következik, a személyzeti szabályzat 5. cikke (5) bekezdésének végrehajtásával – amely „azonos felvételi és szolgálati előmeneteli feltételek[et]” kíván meg valamennyi asszisztens vonatkozásában – az uniós jogalkotó az asszisztensek előmenetelének struktúráját szándékozta „átalakítani” két előmeneteli struktúra előírásával, amelyek közül az első az AST 1–AST 9 besorolási fokozatokat foglalja magában, a második pedig csak a legnagyobb felelősséget viselő asszisztensek számára áll nyitva, és a legmagasabb AST besorolási fokozatokat teszi elérhetővé, azaz az AST 10‑et és az AST 11‑et.

60      Ahogyan a Tanács is kiemeli, annak előírásával, hogy a tisztviselők a továbbiakban csak akkor léptethetők elő a következő, magasabb besorolási fokozatba, ha a közvetlenül magasabb besorolási fokozat szerinti álláshelytípusok egyikének megfelelő álláshelyet töltenek be, kivéve a személyzeti szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében meghatározott eljárás alkalmazása esetén, az uniós jogalkotó egy olyan korlátozást írt elő, amely megkülönböztetés nélkül alkalmazandó valamennyi besorolási csoport vonatkozásában, illetve e csoportokon belül valamennyi tanácsosra és asszisztensre, függetlenül a felvételük vagy a tevékenységük megkezdésének időpontjától.

61      Mindenesetre kizárólag akkor sérül az egyenlő bánásmód elve, amely az uniós jognak az Európai Unió Alapjogi Chartája 20. és 21. cikkében kimondott és az uniós közszolgálati jogra alkalmazandó alapelve, ha személyek két csoportjával, amelyek ténybeli és jogi helyzete között nincs lényeges különbség, besorolásukkor eltérően bánnak, és e bánásmódbeli eltérés objektíve nem indokolt. Ezen elv alkalmazásakor az összehasonlítandó helyzetek vizsgálata során az e helyzeteket jellemző tényezők összességét figyelembe kell venni (2015. július 16‑i EJ és társai kontra Bizottság ítélet, F‑112/14, EU:F:2015:90, 65. pont; lásd még ebben az értelemben: 2008. december 22‑i Centeno Mediavilla és társai kontra Bizottság ítélet, C‑443/07 P, EU:C:2008:767, 76. pont; 2011. november 15‑i Nolin kontra Bizottság ítélet, T‑58/11 P, EU:T:2011:664, 37. és 38. pont).

62      Azt kell tehát eldönteni, hogy az AST 9 besorolási fokozatú, az „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba sorolt tisztviselők helyzete összehasonlítható‑e az alacsonyabb, AST 1–AST 8 besorolási fokozatú tisztviselők helyzetével, akiket továbbra is megillethet az eljárási szabályzat 45. cikke szerinti előléptetés.

63      Ebben a tekintetben a 2013. december 31. napján szolgálatban álló asszisztenseket illetően emlékeztetni kell arra, hogy – szemben a tanácsosok esetével – abban a vonatkozásban, hogy az asszisztenseket mely álláshelytípusba kell besorolni, a kinevezésre jogosult hatóságnak csak az AST 1–AST 7 besorolási fokozatú asszisztensek esetében volt mérlegelési mozgástere, akiket az „átmeneti kategóriájú kisegítő alkalmazott” (AST 1 –AST 5), „átmeneti kategóriájú irodai asszisztens” (AST 1 –AST 7), illetve „átmeneti kategóriájú asszisztens” (AST 1 –AST 9) átmeneti álláshelytípusokba lehetett besorolni. Ezzel szemben az olyan tisztviselőket, mint a felperesek, akik a 2004‑es személyzeti szabályzat hatálya alatt „asszisztens” álláshelytípust töltöttek be, és akik 2013. december 31‑én AST 9 besorolási fokozatba voltak besorolva, csak az „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba lehetett besorolni.

64      Ami az AST 1–AST 8 besorolási fokozatú asszisztens tisztviselőket illeti, ők nincsenek objektíve ugyanabban a helyzetben, mint az AST 9 besorolási fokozatú tisztviselők, mivel ez utóbbiakkal szemben, illetve annak ellenére, hogy a 2004‑es személyzeti szabályzat hatálya alatt mindannyian ugyanabba az álláshelytípusba voltak besorolva, még nem érték el az azon álláshelytípusra előírt legmagasabb besorolási fokozatot, amelybe lehetőségük van előlépni.

65      Márpedig az ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmód elve azt is magában foglalja, hogy az ugyanazon besorolási fokozatba előléptetett tisztviselők mindegyike számára ugyanolyan egyenlő esélyeket kell biztosítani a magasabb besorolási fokozatba történő előléptetésre (lásd: 2015. július 16‑i EJ és társai kontra Bizottság ítélet, F‑112/14, EU:F:2015:90, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Így összhangban van ezzel az elvvel, ha valamennyi átmeneti kategóriájú asszisztensre vagy asszisztensre egyaránt vonatkozik a személyzeti szabályzat 45. cikke szerinti előléptetési eljárás az ezen álláshelytípusok által kínált legmagasabb besorolási fokozat elérése érdekében, illetve ha ezen AST 9 besorolási fokozat elérését követően mindannyiukra ugyanazon – a jelen esetben a személyzeti szabályzat 4. cikke és 29. cikke szerinti – eljárás vonatkozik a magasabb, nevezetesen AST 10 besorolási fokozatú álláshelyek elérése érdekében, amelyek számát a kinevezésre jogosult hatóság határozza meg a szükségleteihez mérten.

66      A teljesség kedvéért a Törvényszék megállapítja, hogy a személyzeti szabályzat 29. cikkének (1) bekezdése alapján az AST 10 besorolási fokozatba így előléptetett AST 9 besorolási fokozatú tisztviselők szintén nincsenek már ugyanabban a helyzetben, mint azok a tisztviselők, akik a 2004‑es személyzeti szabályzat 45. cikke alapján jogosultak voltak az ezen AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetésre, és akik elvesztették e jogosultságukat az uniós jogalkotó arra vonatkozó döntéséből adódóan, hogy az AST 10 és AST 11 besorolási fokozatú asszisztensi álláshelyeket a legnagyobb felelősséget viselő, korlátozott számú tisztviselő számára tartja fenn.

67      Mindenesetre a felperesek nem állítják és nem is bizonyítják, hogy 2013. december 31‑én az 1023/2013 rendelet (19) preambulumbekezdése szerinti legnagyobb felelősséget viselték volna, illetve az új személyzeti szabályzat I. melléklete A. szakaszának 2. pontja értelmében „jelentős felelősség [terhelte volna őket] a személyzeti igazgatás, a költségvetési végrehajtás vagy a politikai koordináció terén”.

68      A fenti megfontolásokra tekintettel az első jogalap első részét el kell utasítani.

–       Az első jogalapnak az arányosság elvének megsértésére alapított második részéről

69      Az első jogalap második részének alátámasztására a felperesek arra hivatkoznak, hogy a szakmai előmenetelüknek az AST 9 besorolási fokozatban történő megakasztása – amely véleményük szerint a személyzeti szabályzat új rendelkezéseiből következik – aránytalan az uniós jogalkotó által kinyilvánított azon célkitűzésre tekintettel, hogy a legmagasabb besorolási fokozatok csak a legnagyobb felelősséget viselő, korlátozott számú tisztviselő számára legyenek fenntartva. Egyrészt egy ilyen célkitűzés már a 2004‑es személyzeti szabályzat hatálya alatt is megvalósult a tanácsosok számára az AD 15 és AD 16 besorolási fokozatok elérésének megakadályozásával, mivel ezek a besorolási fokozatok csak a főigazgatók és igazgatók számára voltak elérhetők. Másrészről a felperesek esetében az érintett intézkedés nem tekinthető alkalmasnak a hivatkozott célkitűzés elérésére, mivel a kinevezésre jogosult hatóság évente újraértékelheti azon besorolási fokozatok számát, amelyet a legnagyobb felelősséget viselők számára kell fenntartani, és ezáltal indokolatlanul szűkítheti az asszisztensek besorolási csoportjába tartozó tisztviselők szakmai előmeneteli lehetőségeit.

70      Ebben a tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az arányosság elve megköveteli, hogy az uniós intézmények aktusai ne haladják meg a szóban forgó szabályozás által kitűzött, jogos cél elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket, így amennyiben több alkalmas intézkedés kínálkozik, a kevésbé kényszerítő intézkedéshez kell folyamodni, és az okozott hátrányok a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok. Ami az e feltételek tiszteletben tartásának bírói ellenőrzését illeti, az uniós jogalkotó számára széles körű mérlegelési jogkört ismertek el a ráruházott hatáskörök gyakorlása során azokon a területeken, ahol magatartása politikai, gazdasági és szociálpolitikai döntéseket igényel, illetve amikor összetett értékelést és mérlegelést kell végeznie. Így nem azt szükséges tudni, hogy egy ilyen területen hozott intézkedés az egyetlen vagy a lehetséges legjobb volt‑e. Abban az esetben ugyanis, amikor az uniós jogalkotó széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik, mint abban az esetben, amikor az EUMSZ 336. cikk alapján a személyzeti szabályzatnak, valamint az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételeknek a módosításáról határoz, egyedül a hozott intézkedésnek – a hatáskörrel rendelkező intézmények által elérni kívánt célkitűzésekhez viszonyított – nyilvánvalóan alkalmatlan jellege érintheti ezen intézkedés jogszerűségét az arányosság elvére tekintettel (2016. február 26‑i Bodson és társai kontra EBB ítélet, T‑240/14 P, EU:T:2016:104, 116. és 117. pont).

71      A 2014. január 1‑jén hatályba lépett és a jelen ügyben érintett új rendelkezéseket illetően a jelen esetben úgy tűnik, hogy az uniós jogalkotó azt tűzte ki jogszerű célkitűzésként, hogy a magasabb besorolási fokozatokba való előléptetést a munka iránti személyes elhivatottságtól, a képességek és kompetenciák fejlesztésétől, továbbá olyan feladatok ellátásától teszi függővé, amelyek jelentősége indokolja a tisztviselő előléptetését a magasabb besorolási fokozatba

72      Az uniós jogalkotó ugyanis az uniós közszolgálat keretén belül a gyakorlatban tapasztalt azon elégtelen helyzeten kívánt javítani, hogy a tisztviselők felelőssége és besorolási fokozata között nem szükségképpen lehetett kapcsolatot találni. Ebben a tekintetben az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak címzett, a régi és az új előmeneteli struktúrák egyenértékűségéről szóló, 2011. március 30‑i bizottsági jelentésből (COM(2011) 171 végleges) következik különösen, hogy „a [2004‑es személyzeti szabályzat] […] előmeneteli struktúr[ái] a vártnál nagyobb hatást gyakorolhat[t]ak a csoportokon belüli illetménystruktúrára”, valamint hogy „[p]éldául nem [volt] elképzelhetetlen, hogy a csoportvezető kevesebbet keres, mint a csoportjában dolgozó összes egyéb tisztviselő, a titkárát is beleértve[; illetve hogy a] csoportvezetők AD 9‑es besorolásba is kinevezhetők [voltak], az igazgatási tisztviselők viszont elérhet[ték] az AD 14‑es (vagyis öt besorolási fokozattal magasabbat, szemben a korábbi személyzeti szabályzat szerint lehetséges egy besorolással), a titkárok/irodai titkárok pedig az AST 11‑es besorolást (két besorolási fokozattal a csoportvezetők kezdő besorolása felett)”.

73      Így az uniós jogalkotó szerint az előléptetés keretében az érdemek összehasonlítása során a továbbiakban nagyobb hangsúlyt kellett helyezni a felelősségek szintjére. Végső soron az 1023/2013 rendeletből egyértelműen az következik, hogy az említett jogalkotó meg kívánta szüntetni a 2004‑es személyzeti szabályzat által megnyitott lehetőséget, hogy a tisztviselőket elkerülhetetlenül előléptethessék a legmagasabb besorolási fokozatokba, anélkül, hogy összefüggést lehetett volna megállapítani a rájuk bízott felelősség és a betöltött besorolási fokozat között, ami azt is eredményezhette volna, hogy az asszisztens besorolású tisztviselők AST 10 vagy AST 11 besorolási fokozatot érjenek el, anélkül, hogy szükségképpen a legnagyobb vagy fokozott felelősséget viselnének.

74      A jogszerű célkitűzés tekintetében az uniós jogalkotó az arányosság elvének megsértése nélkül állapíthatta meg, hogy az AST 10 és AST 11 besorolási fokozatok, amelyek különösen magas, a tanácsadó besorolási csoportba tartozó, AD 10 és AD 11 besorolási fokozatú tisztviselőkével egyébként megegyező javadalmazási szinthez való jogot biztosítanak, a továbbiakban csak a legnagyobb felelősségű asszisztensek számára legyenek biztosítva. Egy ilyen intézkedés ugyanis arányosnak tűnik azon kapcsolat hiányának orvoslására, amelyet egyrészről a magas besorolási fokozat – amelyhez egyes tisztviselők a személyzeti szabályzat 45. cikkében előírt, lényegében az időmúláson és nem az érintettek készségein és képességein alapuló előléptetési mechanizmus által jutottak –, illetve másrészről a rájuk bízott felelősség szintje között állapítottak meg, amely az idő múlásával akár változatlan is maradhatott.

75      Nem releváns a felperesek által hivatkozott azon körülmény, hogy a tanácsosok besorolási csoportját illetően az AD 15 és AD 16 besorolási fokozatok a 2004‑es személyzeti szabályzat hatálya alatt csak az igazgatók számára voltak elérhetők. Végeredményben meg kell állapítani, hogy a 2014‑ben hatályba lépett reform keretében az uniós jogalkotó az új személyzeti szabályzat 45. cikkében előírt egyedüli előléptetési mechanizmus által ki kívánta zárni a legmagasabb besorolási fokozatok elérését mind a tanácsadók számára, akik ezen egyszerű mechanizmus révén nem férhettek többé hozzá az AD 13 és AD 14 besorolási fokozatokhoz, mind pedig az „asszisztensek”, illetve „átmeneti kategóriájú asszisztensek” számára, akik esetében immár szintén ki van zárva az AST 10 és AST 11 besorolási fokozatok egyszerű előléptetés útján történő elérése, a „vezető asszisztens” álláshelytípusra történő – a személyzeti szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében előírt eljárás szerinti – kinevezésre vagy előléptetésre irányuló mechanizmus javára.

76      A fentiekre tekintettel az első jogalap második részét – mint megalapozatlant – el kell utasítani.

–       Az első jogalapnak a megfelelő ügyintézés és a gondoskodási kötelezettség elvének megsértésére alapított harmadik részéről

77      Az első jogalap harmadik része keretében a felperesek előadják, hogy a megtámadott határozatok elfogadásával a kinevezésre jogosult hatóság nem vette kellően figyelembe az érdekeiket, és így egyaránt megsértette a megfelelő ügyintézés, illetve a gondoskodási kötelezettség elvét. Egyébiránt kifogásolják, hogy őket a továbbiakban újból alá kell vetni a „vezető asszisztens” álláshely gyakorlására való képességükre vonatkozó vizsgálatnak, miközben nem váltottak besorolási csoportot, továbbá hogy a felvételük során a kinevezésre jogosult hatóság már alávetette őket a képességeik ilyen vizsgálatának, illetve hogy a szakmai előmenetelük alatt már bizonyították az érdemeiket.

78      Ami a megfelelő ügyintézés és a gondoskodási kötelezettség elvének a felperesek által hivatkozott állítólagos megsértését illeti, meg kell állapítani, hogy ezek az elvek nem tehetik lehetővé a kinevezésre jogosult hatóság számára, hogy megsértse a személyzeti szabályzatnak az uniós jogalkotó által elfogadott rendelkezéseit, amelyek ilyenként a kinevezésre jogosult hatóság mellett más uniós intézmények, szervek és szervezetek kinevezésre jogosult hatóságai számára is irányadók. A gondoskodási kötelezettség különösen nem értelmezhető úgy, hogy az megköveteli a kinevezésre jogosult hatóságtól az AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetésre való jogosultság – említett jogalkotó által elhatározott – elvesztése miatti kártalanítást olyan belső intézkedések útján, amelyek több AST 10 és AST 11 besorolási fokozatú „vezető asszisztens” álláshely kialakítását célozzák, mivel egy ilyen eljárás ahhoz vezetne, hogy a kinevezésre jogosult hatóság meghiúsítja az uniós jogalkotó szándékát azáltal, hogy csökkenti a reform keretében elfogadott intézkedések elérni kívánt hatását.

79      Egyértelműen az következik ugyanis az 1023/2013 rendeletből, hogy az uniós jogalkotó véget kívánt vetni a 2004‑es személyzeti szabályzat által megnyitott azon lehetőségnek, hogy a tisztviselőket akadálytalanul léptethessék elő a legmagasabb besorolási fokozatokba anélkül, hogy összefüggés állna fenn a rájuk bízott felelősség, illetve a betöltött besorolási fokozat között, ami azt is eredményezhette, hogy az asszisztensek kategóriájába tartozó tisztviselők anélkül szerezhették meg az AST 10 vagy AST 11 besorolási fokozatokat, hogy szükségképpen a legnagyobb vagy fokozott felelősséget viselnének.

80      E körülmények között a kinevezésre jogosult hatóság nem tehetett mást, mint hogy alkalmazta a személyzeti szabályzat rendelkezéseit, mivel nem rendelkezett semmilyen mérlegelési mozgástérrel azon határozataiban, amelyekkel a felpereseket az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 31. cikkének (2) bekezdése alapján az „átmeneti kategóriájú asszisztens” álláshelytípusba sorolta.

81      Következésképpen a felperesek által hivatkozott nehézségek ellenére, amelyek – a „vezető asszisztens” álláshelytípushoz való hozzáférés szigorúbb és szelektívebb szabályaira tekintettel – az AST 10 álláshelyhez való hozzáférésre vonatkozó korlátozottabb kilátásaikat illetően jelentkeznek, a kinevezésre jogosult hatóságnak nem volt lehetősége arra, hogy a megfelelő ügyintézés elvére, illetve a gondoskodási kötelezettségére hivatkozva megkerülje a személyzeti szabályzat új rendelkezéseit.

82      Ebből következik, hogy az első jogalap harmadik részét – mint megalapozatlant – el kell utasítani.

–       Az első jogalapnak a szerzett jogok megsértésére alapított negyedik részéről

83      Az első jogalap negyedik részének alátámasztásaként a felperesek arra hivatkoznak, hogy azon lehetőség kizárásával, hogy az AST 10 besorolási fokozatba léptethessék elő őket a személyzeti szabályzat 45. cikke szerinti előléptetési eljárás alapján, az uniós jogalkotó megsértette azon szerzett jogukat, hogy az érdemeiket az AST 9 besorolási fokozatba tartozó valamennyi tisztviselő érdemeivel összehasonlítva vegyék figyelembe.

84      Ebben a tekintetben elegendő emlékeztetni arra, hogy – mint ahogyan a jelen esetben is – mivel a tisztviselők az új személyzeti szabályzat hatálybalépésének napjáig csak jogosultak voltak az előléptetésre, és mivel az előléptetés a kinevezésre jogosult hatóság hatáskörébe tartozó, az AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetésre vonatkozó határozattól függött, amelyet ez utóbbi – a jelen esetben 2014. január 1‑jéig – még nem fogadott el, az ilyen tisztviselők nem hivatkozhatnak a szerzett jogokra annak érdekében, hogy ezen időpontot követően is megőrizzék jogosultságukat ezen előléptetésre (lásd ebben az értelemben: 2008. december 22‑i Centeno Mediavilla és társai kontra Bizottság ítélet, C‑443/07 P, EU:C:2008:767, 63–65. pont; 2015. július 16‑i, EJ és társai kontra Bizottság ítélet, F‑112/14, EU:F:2015:90, 59. pont). Ebben a vonatkozásban a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) által kialakított, a személyzeti szabályzatra nem vonatkozó ítélkezési gyakorlat nem releváns (lásd ebben az értelemben: 2017. december 13‑i Arango Jaramillo és társai kontra EBB ítélet, T‑482/16 RENV, EU:T:2017:901, nem tették közzé, 113. pont).

85      A felperesek egyébiránt nem hivatkozhatnak érvényesen arra, hogy a jövőbeli „vezető asszisztens” álláshelyek betöltése érdekében az AST 10 besorolási fokozathoz való hozzáférésnek az eljárási szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében előírt eljárás alapján kiválasztott személyekre történő korlátozása „nyilvánvalóan sérti az alkalmazás alapvető feltételeit, amelyek jellegüknél fogva meghatározóak voltak abban, hogy [a felperesek az uniós] intézmények [szolgálatába] álljanak és maradjanak”.

86      Az új személyzeti szabályzat értelmében ugyanis az AST 9 besorolási fokozatba tartozó tisztviselők nincsenek megfosztva az AST 10 besorolási fokozathoz való hozzáféréstől, hanem csak bizonyítaniuk kell a kinevezésre jogosult hatóság által megkövetelt, az ilyen álláshelyekre jogosultaktól elvárt legnagyobb felelősségnek megfelelő képességeiket az ilyen besorolási fokozat eléréséhez. Nem a szakmai előmenetelük akadályozásáról van tehát szó, hanem – ahogyan arra a Tanács is hivatkozik – az asszisztensek besorolási csoportjában a legmagasabb, az AST 10 és AST 11 besorolási fokozatokba történő előléptetést lehetővé tevő körülményekben bekövetkezett változásról, amely a jelen esetben egy új, valódi és magasabb felelősséggel járó, megfelelően magasabb szintű javadalmazást igazoló álláshely betöltésére való kiválasztás elérését jelenti. Így továbbra is megengedett a felperesek számára, hogy részt vegyenek az eljárási szabályzat 4. cikke és 29. cikke szerinti kiválasztási eljárásban annak érdekében, hogy „vezető asszisztens” álláshelytípust tölthessenek be, ami lehetővé teszi számukra az AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetésre való jogosultság visszaszerzését (lásd ebben az értelemben: 2017. április 28‑i HN kontra Bizottság ítélet, T‑588/16, nem tették közzé, EU:T:2017:292, 86. pont). Egyébiránt a felperesek éppen ezt tették, és közülük hatnak ez az eljárás lehetővé tette a vezető asszisztens álláshelyre történő kinevezést, ami jogosulttá tette őket az AST 10 és AST 11 besorolási fokozatokba történő előléptetésre.

87      A fentiekre tekintettel az első jogalap negyedik részét el kell utasítani.

–       Az első jogalapnak az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 9. cikkében és I. melléklete B. szakaszában előírt szorzótényezők megsértésére alapított ötödik részéről

88      Az első jogalap ötödik része alapján a felperesek arra hivatkoznak, hogy a személyzeti szabályzat új rendelkezései sértik az új személyzeti szabályzat I. melléklete B. szakaszában és az említett személyzeti szabályzat XIII. melléklete 9. cikkében előírt előléptetési szorzótényezők vonatkozásában alkalmazandó szabályokat és elveket, mivel a felpereseket többé nem illetik meg e szorzótényezők, és következésképpen nem számíthatnak az AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetésre.

89      Ebben a tekintetben meg kell állapítani, hogy ennek az érvelésnek nem lehet helyt adni. Az uniós jogalkotó ugyanis az AST 10 vagy AST 11 besorolási fokozatok és az e besorolási fokozatokra jogosult tisztviselők felelősségi szintje közötti szorosabb összefüggés biztosítására tekintettel zárta ki, hogy az e besorolási fokozatokhoz való hozzáférés egyedül a személyzeti szabályzat 45. cikkében előírt előléptetési mechanizmus útján történhessen, amely korábban bizonyos automatizmus mellett biztosította, hogy meghatározott számú, AST 9 besorolási fokozatú asszisztenst évente előléptessenek az AST 10 besorolási fokozatba, anélkül, hogy szükségképpen a legnagyobb felelősséget viselnék, vagy hogy a felelősségük nőne.

90      Következésképpen logikus volt az uniós jogalkotó részéről annak előírása, hogy az AST 10 besorolási fokozatú „vezető asszisztens” álláshelyek száma az új személyzeti szabályzat hatálya alatt az előléptetési eljárás keretében alkalmazandó szorzótényezők alapján nincs pontosan meghatározva. A személyzeti szabályzat reformja összefüggésében elfogadott intézkedés ugyanis ezzel szemben azt célozta, hogy a kinevezésre jogosult hatóság határozza meg ezt az – egyébként korlátozott – számot, az automatizmus helyett annak függvényében, hogy valójában milyen mértékben van szüksége magas besorolású személyi állományra az asszisztensek besorolási csoportjából.

91      Egyébiránt mivel a személyzeti szabályzat 45. cikkében előírt, az AST 10 besorolási fokozat elérését célzó előléptetési eljárás alkalmazásának kizárása nem ellentétes az egyenlő bánásmód elvével, a jelen esetben nem kell azt vizsgálni, hogy az előléptetési eljárásra egyébként alkalmazandó mechanizmusokat ki kellett volna‑e terjeszteni az eljárási szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében előírt eljárásra.

92      Végezetül, egyrészt a személyzeti szabályzat reformja által követett cél szerves része, hogy az AST 10 és AST 11 besorolási fokozatokba tartozó álláshelyek száma a legnagyobb felelősséget viselő tisztviselőkre korlátozódjon, pontosan az ilyen álláshelyeknek az egyedüli előléptetési eljárás alóli kivonása révén.

93      Másrészt a kinevezésre jogosult hatóságra tartozik annak meghatározása, hogy milyen számban van szüksége vezető asszisztens álláshelyekre, valamint hogy melyek az ezen álláshelyek betöltésére keresendő kompetenciaprofilok, illetve egyébként az is, hogy megszerezze a költségvetési hatóság jóváhagyását az ilyen álláshelyek kialakítására. Márpedig ha az uniós jogalkotó arról döntött volna, hogy előírja a kinevezésre jogosult hatóság számára, hogy évente meghatározott számú, AST 10 besorolási fokozatú vezető asszisztens álláshelyet nyisson meg, ez közvetetten az előléptetési rendszer újbóli bevezetését eredményezte volna, amely az ő szempontjából nem tette lehetővé annak biztosítását, hogy a legmagasabb besorolási fokozatokba – mint az AST 10 és AST 11 besorolási fokozatok – történő előléptetés a munka iránti személyes elhivatottságtól, a képességek és kompetenciák fejlesztésétől, továbbá, a legnagyobb felelősség viselésétől függjön.

94      Ezek a megfontolások különösen érvényesek a személyzeti szabályzat I. melléklete B. szakaszában előírt szorzótényezőket illetően, amelyeket mindenesetre – ahogyan helyesen emeli ki a Bizottság is – csak 2011. április 30‑áig lehetett alkalmazni.

95      A fentiekre tekintettel az első jogalap ötödik részét el kell utasítani.

–       Az első jogalapnak a szakszervezetek és szakmai szervezetek, valamint a Tanács között a személyzeti szabályzat korábbi reformjának elfogadása során létrejött megállapodás megsértésére alapított hatodik részéről

96      Az első jogalap hatodik része alapján a felperesek arra hivatkoznak, hogy az 1023/2013 rendelet elfogadásával az uniós jogalkotó és a Bizottság egyrészt megsértették a Tanács és a szakszervezetek vagy szakmai szervezetek (a továbbiakban: OSP‑k) között a személyzeti szabályzat előző, 2004‑es reformja keretében létrejött megállapodást, másrészt pedig nem tettek eleget azon kötelezettségüknek, hogy megfelelő módon egyeztessenek az OSP‑kkel, illetve különösen, hogy a megfelelő információk rendelkezésükre bocsátásával eredményesen kérjék ki az OSP‑k véleményét. Márpedig ami különösen az AST 9 besorolási fokozatú asszisztensek szakmai előmenetelének akadályozását illeti, semmilyen párbeszéd nem alakult ki, és az OSP‑ket végül is kevéssé és tévesen tájékoztatták a személyzeti szabályzat reformjának keretében előírt változásokról. A felperesek ebből arra a következtetésre jutnak, hogy megsértették az Alapjogi Charta 27. és 28. cikkét.

97      Ebben a tekintetben a Törvényszék már megállapította, hogy a Tanács és az OSP‑k között a 2004‑es személyzeti szabályzathoz vezető reform elfogadása keretében létrejött megállapodás csak e reformot érintette, ennélfogva az 1023/2013 rendelet későbbi elfogadása nem sérthette e megállapodást, mivel egy ilyen érvelés elfogadása az uniós jogalkotó EUMSZ 336. cikk által előírt hatáskörének megsértéséhez vezethetne (lásd ebben az értelemben: 2017. november 16‑i USFSPEI kontra Parlament és Tanács ítélet, T‑75/14, EU:T:2017:813, 86–89. pont).

98      Ami azt a kérdést illeti, hogy – tekintettel az Alapjogi Charta 27. és 28. cikkeire is – az OSP‑ket elégséges módon tájékoztatták‑e, illetve konzultáltak‑e velük az új személyzeti szabályzat elfogadására irányuló eljárás keretében, a Törvényszék erről már részletes módon határozott a több OSP által is e tekintetben megfogalmazott kifogások kimerítő megválaszolásával a 2016. szeptember 15‑i U4U és társai kontra Parlament és Tanács ítéletben (T‑17/14, nem tették közzé, EU:T:2016:489, 120–174. pont), valamint a 2017. november 16‑i USFSPEI kontra Parlament és Tanács ítéletben (T‑75/14, EU:T:2017:813, 96–124. pont).

99      Márpedig az OSP‑k által a fenti 98. pontban említett két ítélet alapjául szolgáló ügyben részletesen és alaposan hivatkozott érvekhez képest lényegében új érv hiányában el kell utasítani az első jogalap hatodik részét ugyanazon indokok miatt, mint amelyeket e két ítéletben állapítottak meg, amelyek meghozataláig a jelen ügyet felfüggesztették.

100    Tekintettel az első jogalap különböző részeinek elutasítására, az első jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 Az AST 9 besorolási fokozatú tisztviselők előléptetésre vonatkozó lehetőségének elvesztése miatti kártalanításra vonatkozó átmeneti rendelkezések hiánya miatt az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 31. cikkének jogellenességére alapított második jogalapról

101    A második jogalap keretében a felperesek az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 31. cikkének jogellenességére hivatkoznak, mivel az nem ír elő – szemben az e melléklet 30. cikkében foglaltaktól a tanácsosok besorolási csoportját illetően – olyan átmeneti szabályokat, amelyek a tanácsosok számára előírt szabályok analógiájára lehetővé tennék az asszisztensek számára, hogy olyan álláshelytípusokba sorolják be őket, amelyek biztosítanák az AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetéshez való jogot, vagy azt a lehetőséget, hogy az alapilletményük megemelésében részesüljenek. A felperesek szerint e két besorolási csoport vonatkozásában az egyenlő bánásmód elvének megsértéséről van szó. Egyébiránt így a felpereseknek az átmeneti rendelkezések elfogadásával kapcsolatos jogos bizalmát is megsértették.

102    A Parlament és a Tanács által támogatott Bizottság a jogalap – mint megalapozatlan – elutasítását kéri.

103    Ebben a tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy sérül az egyenlő bánásmód elve, ha személyek két csoportjával, amelyek ténybeli és jogi helyzete között nincs lényeges különbség, eltérően bánnak, és e bánásmódbeli eltérés objektíve nem indokolt. Ezen elv alkalmazásakor az összehasonlítandó helyzetek vizsgálata során az e helyzeteket jellemző tényezők összességét figyelembe kell venni (lásd ebben az értelemben: 2008. december 22‑i Centeno Mediavilla és társai kontra Bizottság ítélet, C‑443/07 P, EU:C:2008:767, 76. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2011. november 15‑i Nolin kontra Bizottság ítélet, T‑58/11 P, EU:T:2011:664, 38. pont).

104    Egyébiránt olyan tárgykörben, amelyre a diszkrecionális jogkör gyakorlása vonatkozik – mint a személyzeti szabályzat régi szabályozásáról az új szabályozásra történő méltányos átmenetet célzó átmeneti szabályok elfogadása –, csak akkor sérül az egyenlő bánásmód elve, ha az érintett intézmény önkényesen vagy nyilvánvalóan nem megfelelően jár el az érintett szabályozás által elérni kívánt célkitűzéshez viszonyítva (2012. március 20‑i Kurrer és társai kontra Bizottság ítélet, T‑441/10 P–T‑443/10 P, EU:T:2012:133, 54. pont).

105    A jelen esetben meg kell állapítani, hogy a tanácsosok besorolási csoportjába, illetve az asszisztensek besorolási csoportjába tartozó tisztviselők ténybeli és jogi helyzete – az általuk betöltött álláshelyek jellegéből, valamint az ezen álláshelyekhez való hozzáférésnek különösen a személyzeti szabályzat 5. cikkének (3) bekezdése által előírt minimális követelményeiből adódóan – objektíve és lényegesen különbözik.

106    Tekintettel a tanácsosok besorolási csoportjába, illetve az asszisztensek besorolási csoportjába tartozó tisztviselők által betöltött álláshelyek jellegéből adódó különbségre, az uniós jogalkotó nem volt köteles arra, hogy átmeneti rendelkezéseket fogadjon el, vagy hogy ugyanolyan jellegű intézkedéseket fogadjon el mindkét besorolási csoport vonatkozásában.

107    Következésképpen az uniós jogalkotónak lehetősége volt arra, hogy egyrészt csak a 2013. december 31. napján szolgálatban álló tanácsosok számára írja elő, hogy feladataik és felelősségük függvényében „tanácsos”, „átmeneti kategóriájú tanácsos”, „átmeneti kategóriájú vezető tanácsos”, „tanácsadó vagy azonos rangú”, illetve „egységvezető vagy azonos rangú”, álláshelytípusokba lehessen őket besorolni, felelősségük szintje és jellege szerint. Végezetül, a „vezető asszisztens” álláshelytípus kialakítása hasonló logikából adódik. Ugyanakkor a két besorolási csoport összehasonlítható helyzetének hiányában az említett jogalkotó nem volt köteles arra, hogy az asszisztensek csoportja számára olyan eltérő besorolást írjon elő, amely az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 30. cikkének (3) bekezdésében előírttal megegyező típusú, amely besorolás a „külön feladatok” egyes – 2015. december 31‑ét megelőzően erre kijelölt – tanácsosok általi ellátásán alapul.

108    Másrészt, az uniós jogalkotó az AD 12 és AD 13 besorolási fokozatú tanácsosokra vonatkozó megállapítások alapján szintén előírhatott a csak az ezen besorolási csoportra vonatkozó olyan átmeneti szabályozást, mint amely az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 30. cikkének (5)–(10) bekezdésében is szerepel. Ebben a tekintetben – ahogyan arra a Tanács is utal – figyelembe vehette többek között azt a tényt, hogy a személyzeti szabályzat korábbi reformja ezt a besorolási csoportot érintette leginkább.

109    Mindenesetre szemben azzal, amit a felperesek állítanak, a felvételük során nem alapozhattak jogos bizalmat arra a tényre, hogy a szakmai előmenetelük szükségszerűen magában foglalja majd a javadalmazásuknak az AST 10 vagy AST 11 besorolási fokozatok javadalmazásával megegyező növekedését. Ugyanígy nem követelhetik az uniós jogalkotótól, hogy a kifejezetten az egyéni helyzetükre alkalmazandó átmeneti szabályozást fogadjon el.

110    A fentiekre tekintettel a második jogalapot el kell utasítani.

 Az új személyzeti szabályzat 45. cikkének megsértésére és nyilvánvaló értékelési hibára alapított harmadik jogalapról

111    A másodlagosan előterjesztett harmadik jogalap alátámasztásaként a felperesek „a személyzeti szabályzat 45. cikkének megsértésére és nyilvánvaló értékelési hibára” hivatkoznak, amely lényegében az uniós jogalkotó által elfogadott 1023/2013 rendelet (19) preambulumbekezdése ellen irányul. Ebben a tekintetben azt állítják, hogy mivel az említett 45. cikkben előírt előléptetési rendszer „sarokkövét” nem módosította e rendelet, az uniós jogalkotónak tiszteletben kellett tartania e rendszer alapelveit, és nem zárhatta ki a felpereseket az érdemeik valamennyi összehasonlító értékeléséből, amely a magasabb besorolási fokozathoz való hozzáférést célozza. Így az említett (19) preambulumbekezdés a személyzeti szabályzat 45. cikkébe ütközik.

112    A Parlament és a Tanács által támogatott Bizottság a jogalap – mint megalapozatlan – elutasítását kéri.

113    Ebben a tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jogalkotó bármikor módosíthatja a személyzeti szabályzatot az EUMSZ 336. cikk alapján elfogadott rendeletek útján (lásd: 2015. április 23‑i Bensai kontra Bizottság végzés, F‑131/14, EU:F:2015:34, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Márpedig, ha erről határoz, nem róható fel neki ugyanezen személyzeti szabályzat megsértése, mivel ő maga alkotta azt meg, ideértve a módosításait is, és mivel az említett személyzeti szabályzat nem köti ugyanúgy az uniós jogalkotót, ahogyan azt a magasabb szintű jogszabályok – mint a Szerződés – tennék.

114    Egyébiránt és mindenesetre azt feltételezve, hogy a harmadik jogalap az 1023/2013 rendelet (19) preambulumbekezdése ellen irányuló jogellenességi kifogásnak tekinthető, illetve hogy elfogadható, noha az ítélkezési gyakorlat szerint egy preambulumbekezdés önmagában nem képezheti megsemmisítés iránti kereset tárgyát (2014. szeptember 17‑i Afepadi és társai kontra Bizottság ítélet, T‑354/12, nem tették közzé, EU:T:2014:798, 32. pont), meg kellene állapítani, hogy az uniós jogalkotó éppen e preambulumbekezdés elfogadásával, illetve az új személyzeti szabályzat 45. cikkének és XIII. melléklete 31. cikkének módosításával világosan módosítani kívánta a 2004‑es személyzeti szabályzat 45. cikke szerinti előléptetési eljárást oly módon, hogy alkalmazhatatlanná teszi azt az AST 9 tisztviselők számára, akik a továbbiakban nem rendelkeznek hozzáféréssel az AST 10 besorolási fokozathoz, csak az e besorolási fokozatú „vezető asszisztens” álláshelyre való kinevezésre irányuló, a személyzeti szabályzat 4. cikke és 29. cikkének (1) bekezdése szerinti eljárást követően. Ebben a tekintetben – szemben azzal, amit a felperesek állítanak – az említett jogalkotó kifejezetten kiegészítette egy mondattal az új személyzeti szabályzat 45. cikkének szövegét, annak érdekében, hogy kizárja ezen eljárás alkalmazását olyan helyzetekben, mint amilyen a felpereseké is, amelyekben a tisztviselők elérték az általuk betöltött álláshelytípus által előírt legmagasabb besorolási fokozatot.

115    A harmadik jogalapot ezért el kell utasítani.

 Az indokolási kötelezettség megsértésére alapított negyedik jogalapról

116    A másodlagosan hivatkozott negyedik jogalap keretében a felperesek azt kifogásolják, hogy a Bizottság nem tett eleget az indokolási kötelezettségének azáltal, hogy az uniós jogalkotó által az 1023/2013 rendelet (17)–(19) preambulumbekezdéseiben kifejtett magyarázatokon kívül nem fejtette ki jobban azokat az indokokat, amelyekből következően a felperesek nem tekinthetők olyannak, mint akik a legnagyobb felelősséget viselik, és a továbbiakban csak a személyzeti szabályzat 4. cikkében és 29. cikkének (1) bekezdésében előírt kinevezési eljárás alapján lehet őket az AST 10 besorolási fokozatba előléptetni.

117    A Parlament és a Tanács által támogatott Bizottság a jogalap – mint megalapozatlan – elutasítását kéri.

118    Ebben a tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 25. cikkének második bekezdésében előírt indokolási kötelezettség – amely csupán az EUMSZ 296. cikkben előírt általános kötelezettség megismétlését jelenti – célja egyrészt az érdekeltnek elegendő tájékoztatás nyújtása annak eldöntéséhez, hogy a jogi aktus megalapozott‑e, vagy hogy szenved‑e esetleg az érvényességének vitatását az uniós bíróság előtt lehetővé tévő valamilyen hibában, másrészt annak lehetővé tétele, hogy az uniós bíróság felülvizsgálhassa a jogi aktus jogszerűségét. Ebből az következik, hogy az indokolást főszabály szerint az érintett személynek sérelmet okozó határozattal egy időben kell közölni az érintettel, és az indokolás hiánya nem orvosolható azzal a ténnyel, hogy az érintett az uniós bíróság előtti eljárás során úgyis megismeri a határozat indokait (1981. november 26‑i Michel kontra Parlament ítélet, 195/80, EU:C:1981:284, 22. pont; 2008. február 28‑i Neirinck kontra bizottság ítélet, C‑17/07 P, EU:C:2008:134, 50. pont).

119    Mindazonáltal ezeket az elveket a pert megelőző eljárás változó jellegére tekintettel kell érvényesíteni, amely szerint a közigazgatási panasz, illetve annak kifejezett vagy hallgatólagos elutasítása egy összetett eljárás szerves részét képezik, az intézmény végleges álláspontját rögzítő aktus kidolgozása pedig csak a kinevezésre jogosult hatóság által a panaszra adott válasz elfogadásával ér véget (lásd ebben az értelemben: 2014. május 21‑i Mocová kontra Bizottság ítélet, T‑347/12 P, EU:T:2014:268, 33., 34. és 45. pont).

120    Ebben az összefüggésben a Törvényszék emlékeztetett arra, hogy a panasz elutasításáról szóló határozat szakaszában az indokolás kiegészítése megfelelt a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdésében foglalt célkitűzésnek, amelynek értelmében maga a panaszról szóló határozat indokolással van ellátva. Ez a rendelkezés ugyanis szükségképpen magában foglalja, hogy a panaszról határozni jogosult hatóság ne legyen kötve a panasz tárgyát jelentő határozat indokolásához, amely adott esetben hiányos, sőt hiányzó is lehet (2011. július 7‑i Longinidis kontra Cedefop ítélet, T‑283/08 P, EU:T:2011:338, 72. pont; 2014. május 21‑i Mocová kontra Bizottság ítélet, T‑347/12 P, EU:T:2014:268, 35. pont).

121    A jelen esetben a megtámadott határozatok nem voltak a kinevezésre jogosult hatóság különös indokolásával ellátva. A kinevezésre jogosult hatóság ugyanis lényegében a személyzeti szabályzatnak az újonnan, 2014. január 1‑jével hatályba lépett rendelkezéseinek végrehajtására szorítkozott, amelyek a felperesek esetében az „átmeneti kategóriájú asszisztens” átmeneti álláshelytípusba történő besorolást vonta maga után, amely a SysPer 2‑ben vezetett személyi aktájuk e napi hatállyal történő módosítása útján valósult meg.

122    A felperesek panaszaira adott válaszában a kinevezésre jogosult hatóság ugyanakkor azt a magyarázatot adta, hogy az intézkedése a személyzeti szabályzatnak az uniós jogalkotó által elhatározott rendelkezései végrehajtását jelenti, anélkül, hogy ebben a tekintetben mérlegelési jogkörrel rendelkezne, és részletes magyarázatot szolgáltatott számukra a személyzeti szabályzat 2014‑től alkalmazandó reformjának végrehajtási feladatairól és módszereiről. Márpedig a kinevezésre jogosult hatóság – mint a megtámadott, mérlegelést nem engedő hatáskörben elfogadott határozatok kibocsátója – részéről elégséges egy ilyen magyarázat, tekintettel a személyzeti szabályzat 25. cikkének második bekezdésében előírt indokolási kötelezettségére.

123    Amennyiben a jelen jogalap által a felperesek azt kívánják felróni az uniós jogalkotónak, hogy megsértette az őt az EUMSZ 296. cikke alapján terhelő indokolási kötelezettséget, annyiban már megállapítást nyert – kifejezetten az 1023/2013 rendelet (17)–(19) preambulumbekezdésével kapcsolatban –, hogy az új személyzeti szabályzat 45. cikke, valamint a személyzet előmeneteli struktúrájával kapcsolatos I. és XIII. melléklete módosításának indokolása világosan és egyértelműen tartalmazta a Parlament és a Tanács érvelését, és így lehetővé tette a felperesek számára, hogy megismerjék a meghozott intézkedés indokait, illetve a Törvényszék számára, hogy felülvizsgálatot gyakorolhasson (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 15‑i U4U és társai kontra Parlament és Tanács ítélet, T‑17/14, nem tették közzé, EU:T:2016:489, 182. és 183. pont).

124    Egyébiránt a személyzeti szabályzat új jogszabályi keretéből világosan következik, hogy az AST 9 besorolási fokozatú tisztviselőknek csak abban az esetben lesz a személyzeti szabályzat 4. cikke és 29. cikke alapján lehetőségük arra, hogy kinyilvánítsák a „vezető asszisztens” álláshelytípus betöltésére irányuló szándékukat, illetve hogy adott esetben a kinevezésre jogosult hatóság kiválassza őket ezen álláshely betöltésére az AST 10 besorolási fokozatba történő előléptetés útján, ha a kinevezésre jogosult hatóság – a szükségleteihez mérten – „vezető asszisztens” álláshely kialakításáról, vagy az ilyen típusú, megüresedett álláshelyek betöltéséről dönt.

125    A fenti megfontolások alapján a negyedik jogalapot el kell utasítani. Következésképpen a keresetet teljes egészében el kell utasítani.

 A költségekről

126    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

127    A felpereseket, mivel pervesztesek lettek, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

128    Az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése értelmében az eljárásba beavatkozó intézmények maguk viselik saját költségeiket.

129    A Parlamentnek és a Tanácsnak tehát viselnie kell saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (első tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék GQ‑t és az Európai Bizottságnak a mellékletben megnevezett többi tisztviselőjét kötelezi a költségek viselésére.

3)      Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa maga viseli saját költségeit.

I. Pelikánová P. Nihoul J. Svenningsen

Kihirdetve Luxembourgban, a 2018. december 14‑i nyilvános ülésen.

E. Coulon

hivatalvezető elnök

*      Az eljárás nyelve: francia.

1      Az Európai Bizottság többi tisztviselőjének felsorolását csak a feleknek kézbesített változat melléklete tartalmazza.