A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE
(első tanács)
2008. december 9.
F‑52/05. sz. ügy
Q
kontra
az Európai Közösségek Bizottsága
„Közszolgálat – Tisztviselők – Lelki zaklatás – Az adminisztráció segítségnyújtási kötelezettsége – A segítségnyújtás iránti kérelem elutasítása – Az adminisztráció gondoskodási kötelezettsége – Értékelés – 2003. évi értékelési időszak – Szakmai előmeneteli jelentés”
Tárgy: Az EK 236. cikk és az EA 152. cikk alapján benyújtott kereset, amelyben Q lényegében elsősorban azon határozat megsemmisítését kéri, amelyben a Bizottság hallgatólagosan elutasította a felperes segítségnyújtás iránti kérelmét, másodsorban a 2003. január 1‑jétől október 31‑ig és a 2003. november 1‑jétől december 31‑ig terjedő időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentéseinek megsemmisítését, harmadsorban a Bizottság kötelezését arra, hogy felperes részére kártérítést fizessen.
Határozat: A Közszolgálati Törvényszék megsemmisíti a Bizottság 2004. április 29‑i, a felperes által előterjesztett segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozatát annyiban, amennyiben az megtagadta ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalát. A Közszolgálati Törvényszék kötelezi a Bizottságot, hogy fizessen meg a felperes számára 18 000 eurót. A Közszolgálati Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja. A Bizottság viseli saját költségeit, ezenfelül köteles viselni a felperesnél felmerült költségek háromnegyedét. A felperes maga viseli saját költségeinek egynegyedét.
Összefoglaló
1. Tisztviselők – Lelki zaklatás – Fogalom – Az érintett lejáratására vagy munkafeltételei romlásának előidézésére irányuló magatartás
(Személyzeti szabályzat, 12a. cikk, (3) bekezdés; 2000/78 tanácsi irányelv, 30. preambulumbekezdés, valamint 1. cikk, és 2. cikk, (3) bekezdés)
2. Tisztviselők – Kereset – Sérelmet okozó aktus – Fogalom – A segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat
(Személyzeti szabályzat, 24., 90. és 91. cikk)
3. Tisztviselők – Az adminisztráció segítségnyújtási kötelezettsége – Hatály – Terjedelem – Az adminisztrációnak a zaklatás tárgyában benyújtott panaszok kivizsgálására vonatkozó kötelezettsége – A gondoskodás és a gyorsaság követelménye
(Személyzeti szabályzat, 24. cikk)
4. Tisztviselők – Kereset – Az eljáráshoz fűződő érdek – Értékelő jelentés megsemmisítése iránti kereset – A peres eljárás ideje alatt nyugdíjazott tisztviselő
(Személyzeti szabályzat, 43., 90. és 91. cikk)
5. Tisztviselők – Kártérítési kereset – A felperes betegségéből és az adminisztráció kötelességszegése következtében történő rokkantsági nyugdíjba helyezéséből eredő károk megtérítése iránti kérelem
(Személyzeti szabályzat, 73. cikk; a baleset vagy foglalkozási megbetegedés elleni biztosításra vonatkozó szabályzat, 18. és 22. cikke)
6. Tisztviselők – Kereset – Kártérítési kereset – A megtámadott aktus megsemmisítése, amely nem biztosítja a nem vagyoni kár megfelelő jóvátételét
(Személyzeti szabályzat, 91. cikk)
1. A személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése „helytelen magatartásként” határozza meg a lelki zaklatást, amelynek megállapítása két feltétel együttes teljesülését igényli. Az első feltétel olyan magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések létére vonatkozik, amelyek „egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen” fordulnak elő – ami feltételezi, hogy a lelki zaklatás az időben szükségszerűen folyamatként jelenik meg, és ismétlődő vagy folyamatos cselekvést feltételez –, és amelyek „szándékosak”. Az elsőtől az „és” szóval elkülönített második feltétel arra vonatkozik, hogy e magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések alkalmasak legyenek arra, hogy bármely „másik személy személyiségét, méltóságát, fizikai vagy pszichológiai integritását [helyesen: testi vagy lelki épségét] aláássák”. Két következtetés vonható le abból, hogy a „szándékos” jelző az első feltételhez kapcsolódik, nem pedig a másodikhoz. Egyrészt a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdésében szereplő magatartásoknak, szóbeli vagy írott nyelvhasználatnak, gesztusoknak vagy más cselekvéseknek kell szándékosaknak lenniük, ami kizárja e rendelkezés alkalmazási köréből a véletlen cselekvéseket. Másrészt nem szükséges, hogy e magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések azzal a szándékkal valósuljanak meg, hogy más személy személyiségét, méltóságát, testi vagy lelki épségét aláássák. Másként fogalmazva a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében vett lelki zaklatás megvalósulhat anélkül is, hogy a zaklatónak szándékában állt volna az áldozatot lejáratni, vagy annak munkakörülményeit szándékosan rontani. Elegendő az is, hogy szándékosan megvalósított cselekvései objektíve ilyen következményekkel járnak.
A személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének ezzel ellentétes értelmezése megfosztaná e rendelkezést a hatékony érvényesüléstől, mivel nehéz bizonyítani a lelki zaklatás elkövetőjének ártó szándékát. Ugyanis noha esetenként az ilyen szándék természetes módon levezethető a zaklató magatartásából, az ilyen helyzetek ritkák, és az esetek többségében a feltételezett zaklató tartózkodik minden olyan magatartástól, amely utalna az áldozat lejáratására vagy munkakörülményei rontására irányuló szándékára. Emellett a feltételezett zaklató ártó szándékán alapuló ilyen értelmezés nem felel meg a „zaklatás” azon meghatározásának, amely a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló irányelvben szerepel, amely szerint a nemkívánatos magatartásra „olyan céllal vagy olyan hatást kiváltva” kerül sor, amely sérti valamely személy méltóságát, és megfélemlítő, ellenséges, lekicsinylő [helyesen: lealacsonyító], megalázó vagy sértő környezetet teremt, amely egyértelművé teszi, hogy a közösségi jogalkotó a lelki zaklatás áldozatai számára megfelelő jogi védelmet kívánt biztosítani, ahogyan azt a 30. preambulumbekezdés is megerősíti. Márpedig ilyen védelem nem volna biztosítható, ha lelki zaklatásnak csupán olyan magatartást lehetne tekintetni, amelynek célja a másik személy személyiségének sértése, tekintettel arra, milyen nehéz helyzetben volna a szándékos lelki zaklatásra irányuló magatartás áldozata, ha bizonyítania kellene az ilyen szándékot és e szándék kiváltó okát. Végezetül nehezen volna érthető az is, hogy a közösségi jogalkotó azt követően, hogy a 2000/78 irányelvben zaklatásnak tekintette az olyan magatartást, amely, anélkül hogy célzatos volna, a személy méltóságát sértő hatást vált ki, 2004‑ben, a tisztviselők személyzeti szabályzata és az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 723/2004 rendelettel történő módosítása során úgy döntene, hogy csökkenti a tisztviselők és egyéb alkalmazottak jogi védelmének szintjét a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének elfogadásával, amely szerint csak az olyan magatartást kellene zaklatásként értékelni, amely más személy méltóságának sértésére irányul.
(lásd a 132–139. pontot)
2. A személyzeti szabályzat 24. cikkén alapuló segítségnyújtás iránti kérelemre való válasz hiánya az említett szabályzat 90. cikkének (1) bekezdésében előírt négy hónapos határidő lejártával az érintettnek sérelmet okozó aktusnak minősülő, hallgatólagos elutasító határozatnak tekintendő. Noha ugyanis az adminisztráció köteles megtenni a megfelelő lépéseket, többek között vizsgálatot indítani a panaszra okot adó tények valódiságának feltárása érdekében akkor, amikor az intézmény védelmét igénylő tisztviselő bizonyítékkezdeményt szolgáltat annak a támadásnak a valódiságáról, amely őt állítása szerint érte, e kötelezettség nem engedi meg az érintett intézmény számára, hogy eltérjen a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdésétől, amely lehetővé teszi a tisztviselő számára, hogy meghatározott határidőn belüli határozathozatal formájában történő állásfoglalásra kényszerítse az adminisztrációt.
Másfelől igaz ugyan, hogy a közigazgatási vizsgálat lezárása előtt nem lehetett úgy tekinteni, hogy a Bizottság véglegesen elutasította a segítségnyújtás iránti kérelmet, azonban kötelessége lett volna már a végleges állásfoglalást megelőzően is megtenni bizonyos intézkedéseket, legalább biztosítási jelleggel. Az ilyen intézkedések meghozatalának az elmaradása, amely az adminisztráció említett kérelemre vonatkozó hallgatásának következménye, alkalmas arra, hogy az érintettnek sérelmet okozzon, ahogyan az a jelen esetben is történt.
(lásd a 193., 195. és 196. pontot)
Hivatkozás:
az Elsőfokú Bíróság T‑135/89. sz., Pfloeschner kontra Bizottság ügyben 1990. április 3‑án hozott ítéletének (EBHT 1990., II‑153. o.) 17. pontja, T‑223/95. sz., Ronchi kontra Bizottság ügyben 1997. november 6‑án hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 1997., I‑A‑321. o. és II‑879. o.) 31. pontja, valamint T‑154/05. sz., Lo Giudice kontra Bizottság ügyben 2007. október 26‑án hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 2007., I‑A‑2‑0000. o. és II‑A‑2‑0000. o.) 136. pontja.
3. A személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdésében előírt segítségnyújtási kötelezettség alapján az adminisztráció a szolgálat ellátásának rendjével és nyugalmával összeegyeztethetetlen incidens esetén köteles a kellő eréllyel beavatkozni, és az eset körülményei által megkövetelt gyorsasággal és gondoskodással reagálni a tényállás megállapítása érdekében, a tényállás ismeretében pedig köteles levonni a megfelelő következtetéseket.
Az adminisztráció nem a kellő gondossággal válaszol a lelki zaklatásra való hivatkozáson alapuló segítségnyújtás iránti kérelemre, ha nem hoz az érintett tisztviselőtől való távoltartási intézkedést még a közigazgatási vizsgálat megkezdése előtt, annak ellenére, hogy egyrészt a felhozott tények komolysága és súlya ha a lelki zaklatás létezésére nem is, de legalábbis a lelki zaklatás gyanújára engednek következtetni, másrészt az érintett intézmény belső szabályzata már a lelki zaklatás legcsekélyebb gyanúja esetén lehetővé teszi a feltételezett áldozat javára ilyen intézkedés meghozatalának lehetőségét.
(lásd a 205., 207., 209. és 213. pontot)
Hivatkozás:
a Bíróság 224/87. sz., Koutchoumoff kontra Bizottság ügyben 1989. január 26‑án hozott ítéletének (EBHT 1989., 99. o.) 15. és 16. pontja;
az Elsőfokú Bíróság T‑5/92. sz., Tallarico kontra Parlament ügyben 1993. április 21‑én hozott ítéletének (EBHT 1993., II‑477. o.) 31. pontja, valamint T‑136/98. sz., Campogrande kontra Bizottság ügyben 2000. december 5‑én hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 2000., I‑A‑267. o. és II‑1225. o.) 42. pontja.
4. Az értékelő jelentés – a tisztviselő előmenetele szempontjából jelentős szerepet játszó belső dokumentum – főszabály szerint az értékelt személy érdekeit csak feladatai ellátásának végleges abbahagyásáig érinti. Ezt követően a tisztviselőnek nem fűződik érdeke a szakmai előmeneteli jelentés megsemmisítése iránti kereset indításához, kivéve ha a megsemmisítés iránti személyes és fennálló érdeket igazoló különleges körülmény fennállását bizonyítja. A rokkantság miatt nyugdíjazott tisztviselő ezen érdeke többé nem áll fenn, ha a rokkantsági bizottság azt állapította meg, hogy az ezen intézkedés alapjául szolgáló betegség állandó volta miatt újabb orvosi felülvizsgálat nem szükséges.
Ezzel szemben a tisztviselőnek fennmarad az ahhoz fűződő érdeke, hogy az említett jelentés jogszerűségére vonatkozó ítélet meghozatalát kérje olyan kérelem keretében, amely az adminisztráció állítólagosan jogsértő magatartása miatt őt ért szakmai és nem vagyoni kár megtérítésére irányul.
(lásd a 227., 228. és 259. pontot)
Hivatkozás:
az Elsőfokú Bíróság T‑20/89. sz., Moritz kontra Bizottság ügyben 1990. december 13‑án hozott ítéletének (EBHT 1990., II‑769. o.) 18. pontja, T‑105/03. sz., Dionyssopoulou kontra Tanács ügyben 2005. május 31‑én hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 2005., I‑A‑137. o. és II‑621. o.) 20. pontja, T‑249/04. sz., Combescot kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 12‑én hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 2007., I‑A‑2‑0000. o. és II‑A‑2‑0000. o.) 47. pontja, az ítélettel szemben C‑525/07. P. ügyszám alatt fellebbezés van folyamatban a Bíróság előtt.
5. El kell utasítani a tisztviselőt ért vagyoni kár megtérítésére irányuló olyan kérelmet, amelyben a tisztviselő arra hivatkozik, hogy rokkantság miatti nyugdíjazása az adminisztráció közszolgálati kötelezettségszegése által kiváltott foglalkozási megbetegedés következménye. A közösségi bíróságnak ugyanis nincs hatásköre arra, hogy a tisztviselő foglalkoztatási feltételei és a tisztviselő által felhozott betegség közötti okozati összefüggés fennállására vonatkozóan nyilatkozzon, mivel az Európai Közösségek tisztviselői baleset vagy foglalkozási megbetegedés elleni biztosítására vonatkozó közös szabályzat 18. cikke ugyanis kimondja, hogy a betegség foglalkozási eredetének megállapításáról a kinevezésre jogosult hatóság dönt, az intézmény által kijelölt orvosszakértő(k) jelentése alapján, és ha a felperes ezt kéri, az említett szabályozás 22. cikke szerinti orvosi bizottsággal történt konzultációt követően. A személyzeti szabályzat 73. cikkének végrehajtására létrehozott rendszer tehát átalányösszeg folyósítását írja elő baleset vagy foglalkozási megbetegedés esetére, anélkül hogy ehhez az érintettnek az intézmény részéről bárminemű kötelességszegés elkövetését kellene bizonyítania, és a tisztviselő csak abban az esetben kérhet kiegészítő kártérítést, ha a személyzeti szabályzat rendszere nem teszi lehetővé az őt ért kár megfelelő megtérítését.
Ezzel szemben a felperes nem vagyoni károk megtérítése iránti kérelmét a bíróságnak meg kell vizsgálnia.
(lásd a 238–240. és 242. pontot)
Hivatkozás:
a Bíróság 169/83. és 136/84. sz., Leussink kontra Bizottság egyesített ügyekben 1986. október 8‑án hozott ítéletének (EBHT 1986., 2801. o.) 13. pontja; C‑257/98. P. sz., Lucaccioni kontra Bizottság ügyben 1999. szeptember 9‑én hozott ítéletének (EBHT 1999., I‑5251. o.) 22. pontja;
az Elsőfokú Bíróság T‑165/95. sz., Lucaccioni kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 1998., I‑A‑203. o. és II‑627. o.) 74. pontja, valamint T‑300/97. sz., Latino kontra Bizottság ügyben 1999. december 15‑én hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 1999., I‑A‑259. o. és II‑1263. o.) 95. pontja;
a Közszolgálati Törvényszék F‑23/05. sz., Giraudy kontra Bizottság ügyben 2007. május 2‑án hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 2007., I‑A‑1‑0000. o. és II‑A‑1‑0000. o.) 193. pontja.
6. A jogellenes szakmai előmeneteli jelentés megsemmisítése önmagában nem minősül a tisztviselőt ért nem vagyoni károkért való megfelelő és kellő elégtételnek, ha az említett jelentés kifejezetten negatív értékelést tartalmaz az érintett képességeire vonatkozóan.
(lásd a 273. pontot)