A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített negyedik tanács)
2020. október 5.(*)
„Közszolgálat – Tisztviselők – Szolgálatba lépésekor az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselő – Az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépése – Az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságának a szakmai pályafutás során történő megszerzése – A külföldi munkavégzési támogatás elvesztése – Egyenlő bánásmód – A hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve – A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése”
A T‑18/19. sz. ügyben,
Colin Brown (lakóhelye: Brüsszel [Belgium], képviseli: I. Van Damme avocate)
felperesnek
az Európai Bizottság (képviselik: T. Bohr és D. Milanowska, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
támogatja:
az Európai Unió Tanácsa (képviselik: M. Bauer és R. Meyer, meghatalmazotti minőségben)
beavatkozó fél,
az egyrészt a Bizottság Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatala (PMO) által hozott, a felperes külföldi munkavégzési támogatásra és utazási költségtérítésre való jogosultságát megszüntető 2018. március 19‑i határozat megsemmisítése, másrészt ezen ellátások 2017. december 1‑jétől történő ismételt folyósítása iránt az EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített negyedik tanács),
tagjai: S. Papasavvas elnök, S. Gervasoni, P. Nihoul, R. Frendo (előadó) és J. Martín y Pérez de Nanclares bírák,
hivatalvezető: L. Ramette tanácsos,
tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2020. február 27‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
I. A jogvita előzményei
1 A felperes, Colin Brown, kezdetben csak az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkezett, és 1996‑ig élt ott. 1996‑ban és 1997‑ben Olaszországban, majd 1997 szeptemberétől 1998 júniusáig Belgiumban folytatott tanulmányokat. A felperes ezt követően 1998. október 1. és 1999. február 28. között szakmai gyakorlaton volt az Európai Bizottságnál, Brüsszelben (Belgium). Végül 1999. március 1‑jétől 2000. december 31‑ig teljes munkaidőben dolgozott Belgiumban, a magánszektorban.
2 A felperes 2001. január 1‑jén a Bizottság szolgálatába lépett. A Bizottság Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatala (PMO) az Európai Unió tisztviselőinek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja alapján megállapította a felperes külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát.
3 2016. június 23‑án Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának állampolgárai népszavazás keretében az államuk Európai Unióból való kilépését támogatták. Miután az Egyesült Királyság parlamentje 2017. március 13‑án elfogadta a European Union (Notification of Withdrawal) Act 2017 törvényt (az Európai Unióról [a kilépés bejelentése] szóló 2017. évi törvény) követően az Egyesült Királyság miniszterelnöke 2017. március 29‑én az EUSZ 50. cikk (2) bekezdése alapján bejelentette az Európai Tanácsnak e tagállamnak az Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből (Euratom) való kilépésre irányuló szándékát.
4 2017. június 27‑én a felperes kérelmezte a belga állampolgárságot, amelyet november 3‑án szerzett meg. A helyzetében bekövetkezett e változásról 2018. január 19‑én értesítette a PMO‑t.
5 2018. február 23‑án a felperest tájékoztatták egyrészt arról, hogy a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát 2017. október 31‑i hatállyal visszavonták azzal az indokkal, hogy megszerezte a belga állampolgárságot, másrészt pedig arról, hogy ebből következően elveszítette a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 8. cikke szerinti utazási költségtérítéshez való jogosultságot is.
6 Magyarázat iránti kérelmét követően a felperes 2018. március 5‑én elektronikus levelet kapott, amelyből kiderült, hogy a külföldi munkavégzési támogatás visszavonását a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében az indokolta, hogy 1997 óta Belgiumban rendelkezik lakóhellyel.
7 2018. március 19‑én a PMO a 2018. február 23‑i határozatot új határozattal váltotta fel, amely 2017. december 1‑jében állapította meg a külföldi munkavégzési támogatás és az utazási költségtérítés felperestől való megvonásának időpontját (a továbbiakban: megtámadott határozat).
8 2018. június 17‑én a felperes panaszt nyújtott be, amelyet a kinevezésre jogosult hatóság 2018. október 15‑i határozatával elutasított.
II. Az eljárás és a felek kérelmei
9 A Törvényszék Hivatalához 2019. január 11‑én benyújtott keresetlevéllel a felperes előterjesztette a jelen keresetet.
10 A Bizottság 2019. március 20‑án nyújtotta be az ellenkérelmet.
11 Mivel a Törvényszék tanácsainak összetétele módosult, a Törvényszék eljárási szabályzata 27. cikkének (3) bekezdése alapján a Törvényszék elnöke 2019. március 25‑i határozatával másik előadó bíróhoz utalta az ügyet, akit az ötödik tanácsba osztottak be.
12 Az Európai Unió Tanácsa a Törvényszék Hivatalához 2019. április 12‑én benyújtott beadványban kérelmezte, hogy a Bizottság kérelmeinek támogatása végett beavatkozhasson a jelen eljárásba.
13 2019. május 9‑én a felperes benyújtotta a választ.
14 2019. május 13‑i határozatával a Törvényszék ötödik tanácsának elnöke megengedte a Tanács beavatkozását.
15 2019. június 18‑án a Bizottság viszonválaszt terjesztett elő.
16 A beavatkozó fél 2019. június 25-én benyújtotta beadványát, a felperes pedig az előírt határidőn belül benyújtotta az azzal kapcsolatos észrevételeit.
17 Mivel a Törvényszék tanácsainak összetétele módosult, az eljárási szabályzat 27. cikkének (5) bekezdése alapján az előadó bírót a negyedik tanácsba osztották be, következésképpen a jelen ügyet e tanács elé utalták.
18 A negyedik tanács javaslatára a Törvényszék az eljárási szabályzat 28. cikke alapján úgy határozott, hogy az ügyet kibővített ítélkező testület elé utalja. A Törvényszék elnökhelyettesét felkérték arra, hogy a Törvényszék plenáris értekezlete által hozott, a tanácsok megalakításáról és a bírák tanácsokba történő beosztásáról szóló, 2019. október 4‑i határozat (HL 2019. C 372., 3. o.) értelmében a kibővített negyedik tanácsban ülésezzen, és hogy az eljárási szabályzat 11. cikkének (4) bekezdése alapján tanácselnökként járjon el.
19 Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (kibővített negyedik tanács) úgy határozott, hogy először is megnyitja az eljárás szóbeli szakaszát, másodszor az eljárási szabályzat 89. cikkében előírt pervezető intézkedések keretében írásbeli kérdéseket intéz a felekhez, felhíva őket arra, hogy azokra a tárgyaláson válaszoljanak, harmadszor pedig az Európai Unió Bírósága alapokmányának 24. cikke alapján tájékoztatást kér az Európai Parlamenttől, az Európai Unió Bíróságától és az Európai Számvevőszéktől. E tájékoztatáskérés arra irányult, hogy e három intézmény hogyan értelmezi a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdését, és hogyan alkalmazzák azt abban az esetben, ha valamely tagállam állampolgárságával már rendelkező tisztviselő vagy alkalmazott a szakmai pályafutása során megszerzi annak az államnak az állampolgárságát, amelynek területén az alkalmazási helye található.
20 A Törvényszék a felek szóbeli előadásait, és az általa írásban és szóban feltett kérdésekre adott válaszait a 2020. február 27‑i tárgyaláson hallgatta meg. A tárgyalás során a Törvényszék felkérte a Bizottságot és a Tanácsot, hogy közöljék a külföldi munkavégzési támogatásra jogosult azon tisztviselők számát, akik megszerezték az alkalmazási helyük szerinti ország állampolgárságát, és hogy e tisztviselők közül hányan veszítették el e támogatást.
21 A Törvényszék az eljárási szabályzat 89. cikke szerinti pervezető intézkedések keretében 2020. március 9-én felkérte a Bizottságot arra, hogy nyújtsa be a Tanács 1959. december 11‑i tájékoztatóját, amelyet a tárgyaláson felolvasott.
22 A Bizottság és a Tanács az előírt határidőn belül válaszolt a Törvényszék által pervezető intézkedés keretében a tárgyaláson megfogalmazott kérdésekre.
23 2020. május 4‑én a felperes benyújtotta a Bizottság és a Tanács által a tárgyalást követően közölt adatokra és dokumentumra vonatkozó észrevételeit. Észrevételeiben a felperes sajnálatát fejezte ki az említett adatok szerinte hiányos jellege miatt, anélkül azonban, hogy kérte volna azok kiegészítését.
24 2020. május 14‑én az eljárás szóbeli szakasza lezárult, és a Törvényszék megkezdte az ügyről való tanácskozást.
25 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot;
– 2017. december 1‑jétől újból folyósítsa a felperes külföldi munkavégzési támogatását és utazási költségtérítését;
– rendelje el a 2017. december 1. és az említett ellátásokra való jogosultságának visszaállítása közötti időszakban meg nem fizetett támogatás és költségtérítés kamatokkal együtt való megfizetését;
– amennyiben a Törvényszék helyt ad a keresetlevélben felhozott jogellenességi kifogásnak, semmisítse meg a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának alkalmazását mindaddig, amíg az intézmények e rendelkezést fel nem váltják hátrányos megkülönböztetéstől mentes rendelkezésekkel;
– kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére.
26 A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– utasítsa el a keresetet;
– kötelezze a felperest a költségek viselésére.
27 A beavatkozó fél azt kéri, hogy a Törvényszék utasítsa el a keresetet.
III. A jogkérdésről
A. Az első kereseti kérelemről
28 A megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló első kereseti kérelmének alátámasztása érdekében a felperes négy jogalapra hivatkozik, amelyek a következőkön alapulnak:
– a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának megsértése;
– az egyenlőség elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértése, mivel a megtámadott határozat a felperes külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában előírt feltételektől teszi függővé;
– az egyenlőség elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértése, mivel a megtámadott határozat ezen elveket megsértve értelmezte a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontját;
– a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének jogellenességére alapított kifogás.
29 Első jogalapjában, amely két részre osztható, a felperes vitatja, hogy a Bizottság felülvizsgálhatta a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát. E jogalap első részében azt állítja, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja nem teszi lehetővé e jogosultság felülvizsgálatát új állampolgárság megszerzése esetén. A második részben azzal érvel, hogy a Bizottságnak legalábbis figyelembe kellett volna vennie azt a kényszert, amely a felperesre az Egyesült Királyságnak az Unióból való esetleges kilépése miatt nehezedett. Így az első jogalap nem csupán a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának megsértésén alapul, amint azt a felperes megjelöli, hanem e kényszer fennállásán is.
30 Második jogalapjában, amelyet szintén két részre lehet osztani, a felperes arra hivatkozik, hogy az egyenlőség elve és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve kizárja azt, hogy a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételekre tekintettel felülvizsgálják. Az első részben azt állítja, hogy úgy kezelték, mintha a szolgálatba lépését megelőző tíz év során belga állampolgár lett volna, miközben ezen időszak alatt az Egyesült Királyság állampolgára volt. A második részben kifejti, hogy a jelen ügy körülményei között e rendelkezés alkalmazása jobban érintette az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselőket, mint az összes többit.
31 Harmadik jogalapjában a felperes másodlagosan azt az esetet vizsgálja, ha semmi nem tiltaná, hogy a Bizottság a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján felülvizsgálja a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát, de azt állítja, hogy az egyenlőség elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének mindenképpen e rendelkezés más értelmezéséhez kellett volna vezetnie.
1. A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának megsértésére és kényszer fennállására alapított, első jogalapról
32 Amint az a fenti 29. pontban már kifejtésre került, a felperes az első jogalapban vitatja, hogy a belga állampolgárság megszerzése indokolhatta a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságának felülvizsgálatát.
a) A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának megsértésére alapított, első részről
33 A felperes azt állítja, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja nem teszi lehetővé a tisztviselő külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságának azzal az indokkal történő felülvizsgálatát, hogy e tisztviselő a szakmai pályafutása során megszerezte az alkalmazási helye szerinti ország állampolgárságát. Tekintettel arra, hogy a külföldi munkavégzési támogatás célja a lakóhely megváltoztatásával járó szolgálatba lépés terheinek és hátrányainak ellentételezése, a helyzet e szakaszban csak az alkalmazási hely megváltozása esetén vizsgálható felül.
34 A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése kimondja:
„[…] külföldi munkavégzési támogatást kell folyósítani:
a) az olyan tisztviselők részére:
– akik nem állampolgárai, és soha nem is voltak állampolgárai annak az államnak, amelynek a területén alkalmazási helyük található, és
– akik a szolgálatba lépésük időpontját megelőző hat hónappal záródó ötéves időszakban nem rendelkeztek lakóhellyel, illetve nem folytattak főfoglalkozásként végzett tevékenységet azon állam európai területén. E rendelkezés alkalmazásában egy másik állam, vagy egy nemzetközi szervezet részére végzett tevékenységből származó körülményeket nem kell figyelembe venni.
b) az olyan tisztviselők részére, akik azon állam állampolgárai vagy volt állampolgárai, amelynek területén alkalmazzák őket, de akiknek a szolgálatba lépésük napjával záródó 10 éves időtartam alatt lakóhelyük, valamely állam vagy nemzetközi szervezet szolgálatában végzett feladatok ellátásától eltérő okból az adott állam európai területén kívül volt.”
35 E rendelkezéseket, ahogyan az uniós jog pénzbeli ellátásokra jogosító valamennyi rendelkezését, szigorúan kell értelmezni (lásd: 2017. július 18‑i Bizottság kontra RN ítélet, T‑695/16 P, nem tették közzé, EU:T:2017:520, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
36 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése nem írja elő kifejezetten a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultság felülvizsgálatának lehetőségét a körülményeknek a tisztviselő szakmai pályafutása során bekövetkező változására tekintettel.
37 Mindazonáltal, mivel a külföldi munkavégzési támogatást havonta fizetik ki, az adminisztráció nem fizetheti tovább azt akkor, ha olyan esemény következik be, amely lényegesen megváltoztatja az abban részesülő személy helyzetét, amennyiben ezen esemény hatással van az e támogatás nyújtására vonatkozó feltételekre. Ebben az esetben, és ezzel ellentétes rendelkezése hiányában az adminisztrációnak felül kell vizsgálnia e helyzetet (lásd ebben az értelemben: 2013. június 26‑i Achab kontra EGSZB ítélet, F‑21/12, EU:F:2013:95, 26. pont). Valamely határozat visszaható hatályú visszavonásával ellentétben ugyanis a jövőre nézve történő hatályon kívül helyezés mindig lehetséges, ha az e határozatot indokoló körülmények már nem állnak fenn. Ez a helyzet áll fenn a közszolgálati jogban többek között akkor, amikor a díjazás bizonyos elemei kifizetésének folytatása szabálytalannak bizonyulna. A személyzeti szabályzat a 85. cikkében maga is megerősíti ezt, mivel hallgatólagosan elismeri a jogosulatlan kifizetések megszüntetését (lásd ebben az értelemben: 1978. március 9‑i Herpels kontra Bizottság ítélet, 54/77, EU:C:1978:45, 38–40. pont).
38 Ráadásul, amint azt a Törvényszék már megállapította, a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontjából egyáltalán nem következik, hogy a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultság szerzett jog lenne (lásd ebben az értelemben: 1993. szeptember 28‑i Magdalena Fernández kontra Bizottság ítélet, T‑90/92, EU:T:1993:78, 32. pont).
39 Végezetül a felperes nem magát a felülvizsgálat elvét vitatja, hanem csupán azt állítja, hogy a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultság felülvizsgálatára új állampolgárság megszerzése esetén nem, hanem csak az érintett tisztviselő alkalmazási helyének megváltozása esetén kerülhet sor.
40 E tekintetben a felperes először is azt állítja, hogy az új állampolgárságnak a szakmai pályafutás során történő megszerzése nem indokolhatja a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultság felülvizsgálatát, mivel a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontjában szereplő „akik [az alkalmazási helyük szerinti országnak] nem állampolgárai, és soha nem is voltak állampolgárai” kifejezés kizárólag a tisztviselőnek a szolgálatba lépésekor fennálló helyzetére utal, amely időpont megegyezik az e támogatásra vonatkozó határozat meghozatalának időpontjával.
41 Kijelentő mód jelen időben van azonban megfogalmazva az a feltétel, amely szerint külföldi munkavégzési támogatást kell folyósítani az olyan tisztviselők részére, akik az alkalmazási helyük szerinti országnak „nem állampolgárai”. Figyelemmel továbbá e támogatás kifizetésének ismétlődő jellegére, e megfogalmazás nem zárja ki, hogy az érintett tisztviselőnek a szakmai pályafutása során végig teljesítenie kell az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságának hiányára vonatkozó feltételt ahhoz, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerinti e jogosultságát megőrizze (lásd ebben az értelemben: 2013. június 26‑i Achab kontra EGSZB ítélet, F‑21/12, EU:F:2013:95, 28. pont).
42 A felperes vitatja ezen ítélet relevanciáját azzal az indokkal, hogy vele ellentétben M. Achab, aki harmadik ország állampolgára, a felvételekor nem rendelkezett valamely tagállam állampolgárságával, és e tekintetben mentességet kapott annak érdekében, hogy felvehessék. Ugyanakkor az a tény, hogy M. Achab nem volt valamely tagállam állampolgára, a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikke szempontjából nem releváns, amely nem a származási ország állampolgárságán, hanem az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságán alapul. Ráadásul éppen e második állampolgárságnak a szakmai pályafutás során történő megszerzése indokolta mind M. Achab, mind pedig a felperes esetében az e cikk (1) bekezdésének a) pontja alapján számukra nyújtott külföldi munkavégzési támogatás kifizetésének megszüntetését.
43 Egyébiránt az a körülmény, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja a külföldi munkavégzési támogatás nyújtását attól a feltételtől is függővé teszi, hogy a tisztviselők az alkalmazási helyük szerinti országnak „soha nem is voltak állampolgárai”, szintén nem képezi akadályát annak az értelmezésnek, amely szerint ezen állampolgárságnak a szakmai pályafutás során történő megszerzése az e rendelkezés alapján járó támogatásra való jogosultság elvesztésével jár.
44 Ráadásul a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia‑közösség tisztviselőinek személyzeti szabályzatáról szóló, 1961. december 18‑i 31. (EGK), 11. (EAK) tanácsi rendelet (HL 1962. 45., 1387. o.) eredeti szövege VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdéséből ered. Márpedig a Tanács 1959. december 11‑i tájékoztatójából (lásd a fenti 21. pontot) kitűnik, hogy az e rendelkezés elfogadásához vezető előkészítő munkálatok során a jogalkotó a külföldi munkavégzési támogatás nyújtásának több kritériumát is megvizsgálta, azonban az állampolgárság kritériumát vette figyelembe, mivel az a többi kritériumnál „pontosabban és egyszerűbben alkalmazható”, miközben tudatában volt annak, hogy e kritérium „nem szünteti meg az összes nehézséget ([különösen] […] kettős állampolgárság esetén)”.
45 A fentiekből következik, hogy a jogalkotó nem kívánt minden esetlegesen felmerülő esetet szabályozni, hanem olyan megfogalmazást részesített előnyben, amely a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságra vonatkozó határozatok elfogadását az esetek döntő többségében egyszerűbbé teszi. A fenti 35. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően csak a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának eltérő megfogalmazása zárhatta volna ki az e támogatásra való jogosultságnak az új állampolgárság megszerzését követő bármely felülvizsgálatát a szakmai pályafutás során.
46 A felperes másodszor azt állítja, hogy az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságának a szolgálatba lépést követő megszerzése egyebek között csak az egyik módja annak, hogy ezzel az országgal kapcsolatokat alakítsanak ki, és ott beilleszkedjenek. Márpedig az ítélkezési gyakorlat szerint a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése nem teszi lehetővé a kinevezésre jogosult hatóság számára a külföldi munkavégzési támogatás azon indokkal történő megszüntetését, hogy a szolgálatba lépésből eredő terheket és hátrányokat a szakmai pályafutás adott időpontjában megfelelően ellentételezik, vagy hogy a tisztviselő immár megfelelően beilleszkedett ebbe az országba.
47 E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a Tanács 1959. december 11‑i tájékoztatójából (lásd a fenti 21. pontot) kitűnik, hogy a külföldi munkavégzési támogatást úgy alakították ki, mint „az abból eredő anyagi költségek és nem vagyoni hátrányok ellentételezéseként nyújtott támogatást, hogy az alkalmazott elhagyja a származási helyét”, valamint hogy „az alkalmazottak általában családi kapcsolatokat […] tartanak fenn a származási területükkel”. Márpedig, amint azt mind a felperes, mind a Bizottság állítja, ezen hátrányok és terhek a teljes szakmai pályafutás során fennmaradhatnak, és az alkalmazási hely szerinti országba való beilleszkedés ellenére ez idő alatt még súlyosbodhatnak is.
48 A Bíróság azt is kimondta, hogy a külföldi munkavégzési támogatás célja az Unió szolgálatába lépésből eredő sajátos terhek és hátrányok ellentételezése (2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet, T‑273/17, EU:T:2018:480, 44. pont; 2019. február 28‑i Pozza kontra Parlament ítélet, T‑216/18, nem tették közzé, EU:T:2019:118, 24. pont) azon tisztviselők esetében, akik annak érdekében, hogy folyamatosan el tudják látni feladataikat, és tiszteletben tartsák a személyzeti szabályzat 20. cikkét, kötelesek a lakóhelyüket a lakóhelyük szerinti államból az alkalmazási helyük szerinti államba áthelyezni (lásd ebben az értelemben: 2007. május 16‑i F kontra Bizottság ítélet, T‑324/04, EU:T:2007:140, 47. pont).
49 A fentiek alapján, és amint azt a Tanács megjegyezte, a külföldi munkavégzési támogatás a személyzeti szabályzat 27. cikke első bekezdésének megfelelően lehetővé teszi az Unió tagállamainak állampolgárai közül a lehető legszélesebb földrajzi alapon történő felvételt, és ezáltal elősegíti az európai közszolgálaton belül a földrajzi egyensúlyt, amelyet végeredményben az Unió szelleme megkövetel (lásd ebben az értelemben: 1964. március 4‑i Lasalle kontra Parlament ítélet, 15/63, EU:C:1964:9, 73. o.).
50 Ebből a szempontból a jogalkotó csak azt írta elő, hogy a tisztviselőnek az alkalmazási helye szerinti államba történő beilleszkedése akkor zárja ki a külföldi munkavégzési támogatás kifizetését, ha e beilleszkedés abból ered, hogy a tisztviselő ezen államban „a szolgálatba lépés[e] időpontját megelőző hat hónappal záródó ötéves időszakban […] lakóhellyel [rendelkezett], illetve […] főfoglalkozásként végzett tevékenységet [folytatott]”. Másként fogalmazva, a jogalkotó e pontosításokkal kizárta, hogy az abból eredő beilleszkedés, hogy az érintett tisztviselő a szakmai pályafutása során az alkalmazási helye szerinti országba helyezte át a szokásos lakóhelyét, és ott dolgozik, akadályát képezhesse e kifizetésnek.
51 Ezzel szemben, amint az a fenti 41–45. pontban kifejtésre került, a jogalkotó a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának általa választott megfogalmazásával nem zárta ki, hogy a beilleszkedés különös formája, azaz az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságának a szolgálatba lépést követő megszerzése a helyzet olyan lényeges megváltozásának minősüljön, amely a külföldi munkavégzési támogatás elvesztését eredményezheti. E választással a jogalkotó az uniós tisztviselők alkalmazási feltételeinek meghatározása tekintetében (lásd ebben az értelemben: 2008. december 22‑i Centeno Mediavilla és társai kontra Bizottság ítélet, C‑443/07 P, EU:C:2008:767, 91. pont; 2010. március 4‑i Angé Serrano és társai kontra Parlament ítélet, C‑496/08 P, EU:C:2010:116, 86. pont) – ideértve a díjazást is (lásd ebben az értelemben: 2018. december 13‑i Carpenito kontra Tanács ítélet, T‑543/16 és T‑544/16, nem tették közzé, EU:T:2018:955, 60. pont) – rendelkezésére álló széles mérlegelési jogkör keretein belül maradt.
52 E körülmények között a PMO nem sértette meg a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontját, amikor megállapította, hogy az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságának a szakmai előmenetel során történő megszerzése szükségképpen a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultság felülvizsgálatához vezet.
53 Az első jogalap első része tehát nem megalapozott.
b) Az arra alapított második részről, hogy a Bizottság nem vette figyelembe az Egyesült Királyságnak az Unióból való esetleges kilépéséből eredő kényszert
54 A felperes előadja, hogy a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie azt, hogy azért volt kénytelen belga állampolgárságot kérelmezni, mert akkoriban ez tűnt számára az egyetlen megoldásnak arra, hogy az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépése esetén megőrizze állását. A biztosok testülete ugyanis 2018. március 28. előtt nem nyújtott garanciát az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselőknek arra vonatkozóan, hogy nem kötelezik őket lemondásra akkor, ha e kilépés ténylegessé válása esetén már nem rendelkeznek valamely tagállam állampolgárságával.
55 A jogalap e részének vizsgálata érdekében előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 28. cikkének a) pontjával összefüggésben értelmezett 49. cikkéből következik, hogy a kinevezésre jogosult hatóság azt a tisztviselőt, aki már nem felel meg annak a feltételnek, hogy az Unió valamely tagállamának állampolgára, indokolt határozattal lemondásra kötelezheti, amint azt a felperes helyesen állítja.
56 Azt is meg kell jegyezni, hogy a felek között nem vitatott, hogy az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselők semmilyen garanciát nem kaptak arra nézve, hogy az államuk kilépése esetén nem fogják velük szemben alkalmazni a személyzeti szabályzat 49. cikkét, azt megelőzően, hogy a felperes 2017. június 27‑én kérelmezte volna a belga állampolgárságot, vagy akár megszerezte volna azt. Amint arra a felperes rámutat, a Bizottság csak 2018. március 28‑án határozott úgy, hogy a kinevezésre jogosult hatóság nem gyakorolja az e rendelkezés szerinti diszkrecionális jogkörét, kivéve ha ez különleges esetekben – mint például összeférhetetlenség miatt vagy nemzetközi kötelezettségek értelmében – kellően indokolt.
57 Végül hangsúlyozni kell, hogy pusztán az, hogy az Egyesült Királyság bejelentette az Unióból való kilépésre irányuló szándékát, nem változtatta meg állampolgárainak jogi helyzetét (lásd analógia útján: 2018. november 26‑i Shindler és társai kontra Tanács ítélet, T‑458/17, EU:T:2018:838, 44. pont).
58 Ennek tisztázását követően a felperes a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (3) bekezdésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatra alapítja azon állítását, hogy a Bizottság köteles lett volna figyelembe venni a felperesre háruló kényszert. A tárgyaláson feltett kérdésre válaszolva a felperes kifejtette, hogy a beadványaiban hivatkozott kényszer vis maiornak minősülhet, amelynek feltételei a jelen ügyben teljesülnek.
59 A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (3) bekezdését illetően emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés szerint azt a tisztviselőt, aki házasságkötéssel automatikusan megszerezte az alkalmazási helye szerinti ország állampolgárságát az arról való lemondás lehetősége nélkül, olyan tisztviselőnek kell tekinteni, aki nem rendelkezik, és soha nem is rendelkezett ezen állampolgársággal.
60 A felperes nem vitatja, hogy e rendelkezés a jelen ügyben nem releváns. Mindazonáltal azt állítja, hogy e rendelkezés olyan ítélkezési gyakorlatot rögzít, amely maga azon a megállapításon alapul, hogy bár a házasságkötésről való döntés önkéntes, a házasságkötés egyes tagállamok jogában azzal a joghatással jár, hogy a feleség automatikusan megszerzi a házastársának állampolgárságát anélkül, hogy arról le tudna mondani. A felperes úgy véli, hogy ez a helyzet összehasonlítható az ő helyzetével. Álláspontja szerint ugyanis, noha személyes döntés eredménye az, hogy az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépését követően továbbra is a Bizottságnál kíván dolgozni, a belga állampolgárságot kényszerből vette fel.
61 E tekintetben emlékeztetni kell arra az ítélkezési gyakorlatra, amelyre a felperes utal, és amelyen a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (3) bekezdése alapul. Az 1975. február 20‑i Airola kontra Bizottság ítéletében (21/74, EU:C:1975:24, 12. pont) a Bíróság kimondta, hogy figyelmen kívül kell hagyni azon állampolgárságot, amelyet valamely női tisztviselő egy másik tagállam állampolgárával kötött házasság révén az arról való lemondás lehetősége nélkül kénytelen volt felvenni, mivel a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikkét úgy kell értelmezni, hogy elkerülhető legyen a két nemhez tartozó, összehasonlítható helyzetben lévő tisztviselők közötti indokolatlan eltérő bánásmód (1975. február 20‑i Airola kontra Bizottság ítélet, 21/74, EU:C:1975:24, 9–11. pont).
62 Ebből következik, hogy a felperes érvelésével ellentétben ez az ítélkezési gyakorlat önmagában nem azon a tényen alapult, hogy a tisztviselő kénytelen volt felvenni az alkalmazási helye szerinti ország állampolgárságát, hanem a nemzeti szabályozás hátrányosan megkülönböztető jellegén, amely szabályozásból az uniós jog nem vonhatott le következtetéseket.
63 Márpedig az egyenlőség és a hátrányos megkülönböztetés tilalma általános elvének megsértése, amely az 1975. február 20‑i Airola kontra Bizottság ítéletben (21/74, EU:C:1975:24) kialakított ítélkezési gyakorlat és a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (3) bekezdésének alapját képezi, az alábbiakban megvizsgálandó második, harmadik és negyedik jogalap tárgyát képezi.
64 Ami a vis maiort illeti, és feltételezve, hogy az arra alapított érv a beadványokban hivatkozott kényszer kiterjesztéseként elfogadható, az uniós jog különböző területein kialakított állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy azt két tényező jellemzi: először is rendkívüli és előre nem látható, az érintett személy körén kívül eső körülmények fennállása (2007. december 18‑i Société Pipeline Méditerranée et Rhône ítélet, C‑314/06, EU:C:2007:817, 23. pont; 2017. január 25‑i Vilkas ítélet, C‑640/15, EU:C:2017:39, 53. pont; 2013. május 28‑i Honnefelder kontra Bizottság végzés, T‑130/13 P, EU:T:2013:276, 19. pont); másodszor pedig az, hogy bár a fent hivatkozott körülmények nem korlátozódnak azon esetekre, amikor valamely kötelezettség teljesítése teljes mértékben lehetetlen, e körülményeknek olyannak kell lenniük, hogy a kötelezettség teljesítése túlzott áldozattal járna (lásd ebben az értelemben: 1970. december 17‑i Internationale Handelsgesellschaft ítélet, 11/70, EU:C:1970:114, 23. pont; 1994. december 15‑i Bayer kontra Bizottság ítélet, C‑195/91 P, EU:C:1994:412, 32. pont; 2019. június 19‑i RF kontra Bizottság ítélet, C‑660/17 P, EU:C:2019:509, 37. pont).
65 Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik azonban az is, hogy mivel a vis maior fogalma az uniós jog különböző alkalmazási területein nem bír azonos tartalommal, jelentését mindig arra a jogi háttérre tekintettel kell meghatározni, amelyben az joghatással jár (lásd: 2017. január 25‑i Vilkas ítélet, C‑640/15, EU:C:2017:39, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
66 A jelen ügyben és az ügy összefüggéseire tekintettel meg kell állapítani, hogy érvelésével a felperes azt állítja, hogy az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépése, amely a felperest a lemondásra kötelezés veszélyének tette ki, a vis maior esetének minősül, amely mentesítette a PMO‑t azon kötelezettsége alól, hogy a felperes által megszerzett belga állampolgárságra tekintettel felülvizsgálja annak helyzetét.
67 Márpedig, még ha az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépésre irányuló szándéka rendkívüli és előre nem látható, a felperes személyén kívül álló körülmény is volt, a felperes által szolgáltatott bizonyítékok nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy helyzetének a jelen ügy körülményei között történő felülvizsgálata a következményeire tekintettel túlzó lett volna.
68 A felperes kétségkívül azt állítja, hogy tekintettel az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépésre irányuló szándékára, valamint e kilépésnek az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselőkre gyakorolt esetleges következményeire, maga a Bizottság ösztönözte őket a belga állampolgárság kérelmezésére. Ezzel kapcsolatban benyújtott egy elektronikus levelet, amelyet a Bizottság elnöke 2016. június 24‑én intézett hozzájuk. Meg kell azonban állapítani, hogy a Bizottság elnöke csupán arról biztosította e tisztviselőket, hogy „nem záródik be előttük az ajtó”, hogy a többi intézmény elnökeivel azon dolgozik, hogy valamennyien továbbra is kamatoztathassák e tisztviselők tapasztalatait, és hogy „[a] személyzeti szabályzatot európai szellemben fogják értelmezni és alkalmazni”. Ebből nem következik, hogy a Bizottság az érintetteket az alkalmazási helyük szerinti ország állampolgárságának megszerzésére ösztönözte volna. A felperes egy 2018. május 3‑i újságcikket is benyújtott, amely a Bizottság elnökének állásfoglalását tartalmazza, valamint benyújtotta a Bizottság személyzete és többek között az emberi erőforrásokért felelős alelnöke között 2018. január 29‑én tartott informális találkozó jegyzőkönyvét. E találkozóra és ezen állásfoglalásra azonban azt követően került sor, hogy a felperes megszerezte a belga állampolgárságot, azok tehát nem késztethették a felperest e lépés megtételére.
69 Végeredményben megállapítható, hogy a külföldi munkavégzési támogatás elvesztése nem jelentett túlzott terhet azon teljes körű biztosítékra tekintettel, hogy a felperes a belga állampolgárságot megszerezve az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépése esetén is megőrzi az állását.
70 Végezetül, bár a Bíróság kimondta, hogy valamely tagállamnak az Unióból való kilépése jelentős hatással van valamennyi uniós polgár jogaira (2018. december 10‑i Wightman és társai ítélet, C‑621/18, EU:C:2018:999, 64. pont), nem sugallta azt, hogy az Uniónak bármilyen kötelezettsége lenne semlegesíteni annak hatásait.
71 Következésképpen a jelen ügyben el kell utasítani a vis maior esetét, anélkül hogy meg kellene vizsgálni, hogy annak ellenére, hogy a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikke nem tartalmaz kifejezett utalást ezen esetre, arra lehet‑e mégis hivatkozni e rendelkezés rendszerének és céljainak fényében.
72 A fentiek összességére tekintettel, és a jogszerűen figyelembe vehető kényszer hiányában nem kell határozni a felperesnek a 2013. június 26‑i Achab kontra EGSZB ítéletre (F‑21/12, EU:F:2013:95), valamint a kényszerhelyzettel jellemzett jelen ügy és az említett ítélet alapjául szolgáló ügy – amelyben az érintett személy a belga állampolgárság megszerzése nélkül is folytathatta volna szakmai pályafutását – közötti szükségszerű különbségtételre alapított érvéről.
73 Ebből következik, hogy az első jogalap második része nem megalapozott, és e jogalapot teljes egészében el kell utasítani.
2. Az egyenlőség elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének amiatti megsértésére alapított, második jogalapról, hogy a felperes külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételekre tekintettel vizsgálták felül
74 Amint az a fenti 30. pontban kifejtésre került, a keresetlevél második jogalapjában a felperes azt állítja, hogy az egyenlőség elve és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve kizárja azt, hogy a Bizottság a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján vizsgálja felül a helyzetét.
75 E jogalap vizsgálata céljából mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy lényegében a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerint az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságával nem rendelkező tisztviselők külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultsága attól függ, hogy a szolgálatba lépésüket megelőző öt évben hol rendelkeztek szokásos lakóhellyel, míg ugyanezen melléklet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében az ezen állampolgársággal rendelkező tisztviselők esetében e jogot arra tekintettel kell értékelni, hogy egy tízéves időszakban hol rendelkeztek szokásos lakóhellyel.
76 Ráadásul az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azon tisztviselők esetében, akik nem állampolgárai az alkalmazási helyük szerinti országnak, a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultság csak abban az esetben tagadható meg, ha a teljes ötéves referencia‑időszak során ott laktak, míg az ezen ország állampolgárságával rendelkező tisztviselők esetében az e támogatásra való jogosultság elvesztéséhez vagy annak megtagadásához az a körülmény is elegendő, hogy a tízéves referencia‑időszak során – még ha nagyon rövid időtartamra is – ott szokásos lakóhelyet tartottak fenn vagy létesítettek (2015. február 27‑i EGSZB kontra Achab ítélet, T‑430/13 P, EU:T:2015:122, 54. pont; 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet, T‑273/17, EU:T:2018:480, 47. pont).
77 Végül emlékeztetni kell arra, hogy a PMO, miután a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja alapján a felperes szolgálatba lépésekor elismerte ez utóbbi külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát, ugyanezen melléklet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján visszavonta e jogosultságát azért, mert ezentúl olyan tisztviselőnek kell tekinteni, aki az alkalmazási helye szerinti ország „állampolgára[…]”.
78 E megállapítások fényében kell megvizsgálni a keresetlevél második jogalapjának két részét.
a) Az egyenlő bánásmód elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének a belga állampolgárságú tisztviselők és a fő érdekeltségeik központját áthelyező képviselők viszonylatában történő megsértésére alapított, első részről
79 A felperes azt állítja, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának a felperesre történő alkalmazásával a Bizottság azonos módon kezelte a személyek két különböző kategóriáját, vagyis egyrészt azokat a személyeket, akik a szolgálatba lépésükkor belga állampolgársággal vagy általánosabban az alkalmazási helyük szerinti állam állampolgárságával rendelkeztek, akik az e rendelkezés szerinti tízéves referencia‑időszakban ott laktak, és akiket úgy vettek fel, hogy nem voltak külföldi munkavégzéssel kapcsolatos helyzetben, másrészt pedig azokat a személyeket, akik – a felpereshez hasonlóan – a szolgálatba lépésükkör nem rendelkeztek a szóban forgó állampolgársággal, és akik esetében tehát – a személyek első kategóriájával szemben – nem lehetett vélelmezni, hogy az alkalmazási helyük szerinti állammal szoros kapcsolatban vannak. A felperes megfordítva azt is állítja, hogy őt eltérően kezelték azon tisztviselőkhöz képest, akik hozzá hasonlóan elhagyták a fő érdekeltségeik központját annak érdekében, hogy az intézmények szolgálatába lépjenek, és akik azonban megőrizték a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságot.
80 Emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében az egyenlő bánásmód elve tiltja, hogy az összehasonlítható helyzeteket eltérő módon kezeljék, és hogy a különböző helyzeteket azonos módon kezeljék, hacsak ez az adott esetben eltérő vagy azonos bánásmód objektíve nem igazolt (lásd: 2017. szeptember 22‑i Wanègue kontra Régiók Bizottsága ítélet, T‑682/15 P, nem tették közzé, EU:T:2017:644, 64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni mind a jogi, mind pedig a ténybeli helyzeteket (lásd ebben az értelemben: 2013. június 26‑i Achab kontra EGSZB ítélet, F‑21/12, EU:F:2013:95, 39. pont).
81 Továbbá elfogadott, hogy mivel a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultság feltételeinek meghatározása az intézmények mérlegelési jogkörébe tartozik, az egyenlő bánásmód elve csak abban az esetben sérülhet, ha a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése önkényes vagy e rendelkezés céljával nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen különbségtételt eredményez (lásd: 2004. december 13‑i E kontra Bizottság ítélet, T‑251/02, EU:T:2004:357, 124. pont).
82 A jelen ügyben azt is meg kell állapítani, hogy az állampolgárság, amelyen a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése alapul, vélelmezi, hogy a jogosult személye és az állampolgársága szerinti ország között sokrétű és szoros kapcsolatok állnak fenn (lásd ebben az értelemben: 2007. július 11‑i B kontra Bizottság ítélet, F‑7/06, EU:F:2007:129, 39. pont; 2012. december 5‑i Bourtembourg kontra Bizottság ítélet, F‑6/12, EU:F:2012:175, 26. pont).
83 Továbbá és általában véve, figyelemmel az állampolgárság e jelentésére, a külföldi munkavégzési támogatás céljára (lásd a fenti 48. pontot) és az uniós jogalkotó rendelkezésére álló diszkrecionális mérlegelési jogkörre (lásd a fenti 81. pontot), ez utóbbi jogszerűen vélelmezhette, hogy a személyi állomány azon tagjai, akik az alkalmazási helyük szerinti ország állampolgárságával rendelkeznek vagy rendelkeztek, nem viselik a külföldi munkavégzési támogatás által ellentételezni kívánt terheket és hátrányokat, illetve legalábbis nem ugyanolyan mértékben viselik azokat, mint a személyi állomány ezen állampolgársággal nem rendelkező tagjai. Következésképpen az uniós jogalkotó – anélkül, hogy önkényes vagy nyilvánvalóan nem megfelelő megkülönböztetést alkalmazott volna – különbséget tehetett a tisztviselők között a jelenlegi vagy korábbi állampolgárságukra vonatkozó kritérium alapján. Ugyanezen okokból a jogalkotó a külföldi munkavégzési támogatás azon tisztviselők számára történő nyújtását, akik az alkalmazási helyük szerinti ország állampolgárságával rendelkeznek vagy rendelkeztek, szintén megalapozottan kötötte szigorú feltételekhez, többek között ahhoz, hogy a tízéves referencia‑időszakban az alkalmazási helyük szerinti országon kívül rendelkeztek szokásos lakóhellyel (lásd analógia útján: 2008. december 4‑i Blais kontra EKB ítélet, F‑6/08, EU:F:2008:160, 102. pont).
84 A felperes ugyanakkor hangsúlyozza helyzetének sajátosságát. Arra hivatkozik, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában előírt tízéves referencia‑időszak során nem rendelkezett belga állampolgársággal, és hogy fő érdekeltségeinek központja akkoriban Troonban, az Egyesült Királyságban volt, amint azt a Bizottság a szolgálatba lépésekor megállapította. A felperes következésképpen úgy véli, hogy az e rendelkezésen alapuló vélelem, amely szerint ezen időszak során sokrétű és szoros kapcsolatokat tartott fenn Belgiummal, az alkalmazási helye szerinti országgal, az ő esetében megalapozatlan.
85 Amint azt a felperes állítja, a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának a megtámadott határozatban az ő esetére való alkalmazása fikción alapul, mivel őt úgy kezelték, mintha 2001‑ben, a szolgálatba lépése előtt belga állampolgár lett volna, miközben ezen állampolgárságot csak tizenhét évvel később szerezte meg. A Bizottság ezt nem vitatja, de azt állítja, hogy a megtámadott határozatban két tényező – nevezetesen az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságának a szolgálatba lépést követően történő megszerzése és a felperesnek a felvétele előtt ezen ország területén való tartózkodása – együttes alkalmazása a helyzet észszerű megközelítésének minősül a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének szövegére tekintettel, amely – emlékeztetőül – az új állampolgárságnak a szakmai pályafutás során történő megszerzése kérdésének megítélésére vonatkozóan nem tartalmaz konkrét rendelkezést (lásd a fenti 41., 44. és 51. pontot).
86 Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy a költözési költségek megtérítésével és a letelepedési támogatás kifizetésével ellentétben a külföldi munkavégzési támogatást a szolgálati jogviszony teljes időtartama alatt folyósítani kell. Következésképpen az egyenlőség elvét és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét nemcsak a szolgálatba lépéskor, hanem a szolgálati jogviszony időtartama alatt, az ahhoz való jognak a körülmények megváltozására tekintettel történő felülvizsgálata során is tiszteletben kell tartani.
87 Márpedig az, ha a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontját nem alkalmaznák a felperesre azon időponttól kezdve, hogy belga állampolgárrá vált, azt eredményezné, hogy kedvezőbb bánásmódban részesülne, mint a Belgiumban valamely intézménynél szolgálatba lépett, születésüktől fogva belga állampolgárok, akiknek meg kellett felelniük az e rendelkezésben előírt szigorú feltételeknek ahhoz, hogy teljes szakmai pályafutásuk során részesüljenek a munkavégzési támogatásban. A felperes külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságának megkérdőjelezése 2018‑ban azt követően, hogy megszerezte a belga állampolgárságot, lehetővé teszi, hogy ugyanúgy kezeljék őt, mint azon belga állampolgárokat, akik a Belgiumhoz fűződő kapcsolataik miatt nem részesülhetnek az említett támogatásban.
88 Ráadásul a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontja felperesre való alkalmazásának hiánya megkülönböztetné őt azon belga állampolgároktól is, akik hosszú ideig megszakítottak minden kapcsolatot Belgiummal, de az Unió szolgálatába lépésüket és az ezen országban való alkalmazásukat megelőző tízéves referencia‑időszak során a felpereshez hasonlóan ott tartózkodtak. Az ilyen állampolgároktól a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján ugyanis megtagadják a külföldi munkavégzési támogatást (lásd ebben az értelemben: 2018. július 13‑i Quadri di Cardano kontra Bizottság ítélet, T‑273/17, EU:T:2018:480, 28., 46. és 47. pont).
89 Hasonlóképpen az, ha a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontját nem alkalmaznák a szakmai pályafutása során belga állampolgárrá vált felperesre, azt is eredményezné, hogy kedvezőbb bánásmódban részesítik őt, mint egy olyan, születésétől fogva belga állampolgárt, aki lemondott a belga állampolgárságról egy másik állampolgárság, például az Egyesült Királyság állampolgársága javára, mint a felperes, de aki Belgiumban tartózkodott bizonyos ideig azt megelőzően, hogy ezen országban valamely intézménynél felvételt nyert.
90 Végül az olyan tisztviselő, mint a felperes, aki szakmai pályafutása során megszerzi az alkalmazási helye szerinti ország állampolgárságát, már nincs ugyanabban a helyzetben, mint azok a tisztviselők, akik nem fejezték ki azon szándékukat, hogy az ezen országhoz fűződő kapcsolatukat az állampolgárság megszerzése révén formalizálják. Ezen állampolgárság megszerzése legalábbis szorosabb politikai kapcsolatokat hoz létre ezen országgal, mint amelyeket – összehasonlításképpen – az EUMSZ 22. cikk más tagállamok állampolgárai számára elismer.
91 Továbbá, amint a Bizottság a tárgyaláson elismerte, és amint arra a már hivatkozott 1959. december 11‑i tanácsi tájékoztató is rámutat (lásd a fenti 21. pontot), a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése különböző választási lehetőségek közötti kompromisszum eredménye. E rendelkezés célja nem az, hogy kifejezetten szabályozzon minden olyan helyzetet és nehézséget, amely felmerülhet, hanem az, hogy az esetek döntő többségében könnyedén alkalmazható, egyszerű és objektív kritériumokat nyújtson (lásd a fenti 45. pontot).
92 Ilyen quod plerumque fit esetén emlékeztetni kell arra, hogy még ha marginális helyzetekben okozhat is esetleges hátrányt az általános és elvont szabályozás kialakítása, nem róható fel a jogalkotónak, hogy kategorizálást alkalmazott, mivel az objektív tényezőkön alapul, és jellegénél fogva nem jelent hátrányos megkülönböztetést az általa követett célra tekintettel (lásd ebben az értelemben: 1981. január 15‑i Vutera kontra Bizottság ítélet, 1322/79, EU:C:1981:6, 9. pont; 2010. április 15‑i Gualtieri kontra Bizottság ítélet, C‑485/08 P, EU:C:2010:188, 81. pont).
93 A felperes azonban úgy véli, hogy helyzete a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése értelmezésének olyan rendszerszintű problémájára világít rá, amely a tisztviselők széles csoportját érintheti.
94 A felperes által hivatkozott újságcikkből azonban kitűnik, hogy a tényállás idején a Bizottság személyi állománya 32 847 személyből állt. Ezenkívül a Bizottság által a Törvényszék kérésére benyújtott információkból (lásd a fenti 20. pontot) kitűnik, hogy személyzetének 98 tagja, akik a szolgálatba lépésükkor az Egyesült Királyság állampolgárai voltak, és Brüsszelben dolgoztak, szerezte meg az Unióból való kilépésről szóló népszavazást követően a belga állampolgárságot. Továbbra is a Bizottság által szolgáltatott számadatok szerint, közülük 40 tisztviselő megtartotta a külföldi munkavégzési támogatást, 23 tisztviselő elveszítette azt, és 35 tisztviselőtől megvonták a külföldi tartózkodási támogatást, amelyre a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (2) bekezdése alapján korábban jogosultak voltak. Végül a felperes által hivatkozott újságcikk szerint a Bizottság az összes alkalmazási helyet figyelembe véve még az Egyesült Királyság 700 állampolgárát alkalmazta e tagállam kilépését követően. Ami a Tanácsot illeti, az általa a Törvényszékkel közölt számadatok szerint a kizárólag az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselők és alkalmazottak száma a fent említett népszavazás időpontjában 80‑at, az Egyesült Királyság Unióból való tényleges kilépésének időpontjában pedig 30‑at tett ki, amely különbség távozásokból, illetve valamely másik állampolgárság megszerzéséből ered. Közelebbről 14, az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselő vagy alkalmazott jelentette be, hogy ezen időszak alatt megszerezte a belga állampolgárságot. Helyzetüknek a belga állampolgárság megszerzését követő felülvizsgálata után közülük hárman elveszítették a külföldi munkavégzési támogatást, heten pedig a külföldi tartózkodási támogatást.
95 Ezenkívül a Parlamenttől, az Európai Unió Bíróságától és a Számvevőszéktől kért tájékoztatásból (lásd a fenti 19. pontot) kitűnik, hogy az Európai Unió Bíróságán 52 tisztviselő és alkalmazott, aki szakmai pályafutása során megszerezte a luxemburgi állampolgárságot, a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján továbbra is jogosult a külföldi munkavégzési támogatásra, és hogy a Számvevőszéknél az Egyesült Királyság 23 állampolgára közül, akik e támogatásban részesültek, és akik megszerezték a luxemburgi állampolgárságot, 20 megőrizte e támogatást ugyanezen rendelkezés alapján, hárman pedig elveszítették azt, mivel a szolgálatba lépésüket megelőző tíz évben Luxemburgban lakóhellyel rendelkeztek.
96 E számszerűsített adatok összességéből így az következik, hogy az a helyzet, amellyel a felperes állítása szerint szembesült, nem utal rendszerszintű problémára, és hogy – amint arra a Tanács rámutat – a jogalkotó nem járt el jogellenesen, amikor az állampolgárság kritériumát alkalmazta körülbelül 50 000 uniós tisztviselő és alkalmazott annak meghatározása érdekében való osztályozásakor, hogy mely esetekben jogosultak külföldi munkavégzési támogatásra.
97 Következésképpen nem állapítható meg, hogy a PMO megsértette az egyenlőség elvét és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét azzal, hogy úgy értelmezte a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdését, hogy az először is lehetővé teszi a felperes helyzetének azt követően történő felülvizsgálatát, hogy megszerezte a belga állampolgárságot, továbbá hogy e felülvizsgálatot e rendelkezés (1) bekezdésének b) pontja alapján kell elvégezni, végül pedig, hogy e célból figyelembe kell venni a szolgálatba lépését megelőző tízéves referencia‑időszakot.
98 E következtetést nem kérdőjelezi meg a felperes azon érve sem, miszerint a Bizottság azáltal, hogy őt úgy kezelte, mintha a tízéves referencia‑időszakban Belgiumban lakóhellyel rendelkező belga állampolgár lett volna, figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a felperes, mielőtt a szakmai pályafutása során megszerezte volna ezt az állampolgárságot, az intézmények általi felvétele érdekében gyakorolta korábban a szabad mozgáshoz való jogát. A felperes e tekintetben azzal érvel, hogy a Bíróság a 2017. november 14‑i Lounes ítéletében (C‑165/16, EU:C:2017:862, 49. pont) megállapította, hogy valamely tagállam azon állampolgárának helyzete, aki pontosan a szabad mozgáshoz való jogát gyakorolta akkor, amikor jogszerűen egy másik tagállamba utazott, és annak területén jogszerűen tartózkodott, nem hasonlítható egy kizárólag amiatt tisztán belső helyzethez, hogy ezen állampolgár e tartózkodás ideje alatt – eredeti állampolgárságán felül – megszerezte a fogadó tagállam állampolgárságát is.
99 Meg kell azonban állapítani, hogy ebben az ítéletben az a kérdés merült fel, hogy valamely tagállam olyan állampolgára, aki gyakorolta a más tagállamban való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát, e másik államban továbbra is hivatkozhat‑e az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében foglalt, szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogra, jóllehet megszerezte annak állampolgárságát, és következésképpen hivatkozhat‑e ezen országban a családi élet szokásos körülmények között történő fenntartásához való jogra, és ezzel együtt a családtagjainak, azaz a harmadik állam állampolgárságával rendelkező, ezen országban jogellenesen tartózkodó férjének jelenlétére (2017. november 14‑i Lounes ítélet, C‑165/16, EU:C:2017:862, 51. és 52. pont).
100 Márpedig a jelen ügyben a felperes nem bizonyítja, hogy a megtámadott határozat érinti az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdéséből eredő jogainak Belgiumban történő gyakorlását. Éppen ellenkezőleg, a tárgyaláson feltett kérdésekre válaszolva a felperes jelezte, hogy felesége nevezetesen francia állampolgársággal rendelkezik, és családja nem Belgium területén, hanem Franciaországban lakik. Ráadásul a megtámadott határozat nem kezeli a felperes helyzetét úgy, mintha az tisztán belső helyzet lenne. Kizárólag arra a tényre támaszkodik, hogy a tízéves referencia‑időszak alatt a felperes a más tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogának gyakorlása során a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében az alkalmazási helye szerinti országban szokásos lakóhellyel rendelkezett, amelynek állampolgárságát utólag megszerezte.
101 A fentiekre tekintettel a második jogalap első része nem megalapozott.
b) Az egyenlő bánásmód elvének és a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselők sérelmére történő megsértésére alapított, második részről
102 A felperes azzal érvel, hogy a jelen ügy körülményei között a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának a megtámadott határozat alapjául szolgáló értelmezése hátrányos megkülönböztetést valósít meg, mivel valójában jobban érinti az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselőket, mint az összes többit. Az Egyesült Királyság Unióból való kilépésére tekintettel ugyanis kizárólag nekik kellett új állampolgárságot szerezniük annak érdekében, hogy ne veszítsék el állásukat. A felperes szerint e hátrányos megkülönböztetés a külföldi munkavégzési támogatás céljára tekintettel nem igazolható.
103 A Bizottság mindazonáltal jogosan jegyzi meg, hogy a második állampolgárság megszerzése nem olyan helyzet, amely kizárólag az Egyesült Királyság állampolgárait érinti, és hogy a személyi állomány tagjai hivatali státuszának ez esetben történő felülvizsgálata mindenkire érvényes.
104 Így a Bizottság a 2016. februári 18. sz. hírlevelében, vagyis az Egyesült Királyság Unióból való kilépéséről szóló, 2016. június 23‑i népszavazás előtt felhívta teljes személyi állományának figyelmét arra, hogy az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságának a szakmai előmenetel során történő megszerzése hatással lehet a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságra, és új értékelést tesz szükségessé.
105 Ráadásul a Bizottság már elfogadta ezt az álláspontot a külföldi tartózkodási támogatásról és a külföldi munkavégzési támogatásról szóló, 1981. április 14‑i 317. sz. igazgatási közleményben, amelyet tehát az Egyesült Királyság kilépésének bármilyen jövőbeli lehetőségétől függetlenül, in tempore non suspecto tett közzé.
106 Egyébiránt a fenti 64–70. pontra tekintettel nem tűnik ki, hogy az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságának az Egyesült Királyság állampolgárságával rendelkező tisztviselők általi megszerzése olyan következményekkel járt, hogy a Bizottságnak tartózkodnia kellett volna a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságot illetően a felperes helyzetének felülvizsgálatától.
107 A második jogalap második része tehát nem megalapozott.
108 Következésképpen a második jogalapot teljes egészében el kell utasítani.
3. Az egyenlőség elvére és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére alapított, harmadik jogalapról, amennyiben a megtámadott határozat a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontját ezen elveket megsértve értelmezte
109 Amint az a fenti 31. pontban kifejtésre került, a harmadik jogalapban a felperes arra hivatkozik, hogy még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság megalapozottan vizsgálta felül a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján, a Bizottság a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére tekintettel nem értelmezte helyesen azt a feltételt, amely szerint ahhoz, hogy az érintett tisztviselő e jogban részesüljön, szokásos „lakóhely[ének] […] [az alkalmazási helye szerinti] állam európai területén kívül” kellett lennie.
110 A felperes szerint e feltételt – annak érdekében, hogy megfeleljen a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének – annak figyelembevételével kellett volna értelmezni, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése azon a vélelmen alapul, miszerint a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező tisztviselő ezen állammal sokrétű és szoros kapcsolatot tart fenn. Ezzel szemben állítása szerint azon tisztviselő esetében, aki a tízéves referencia‑időszak során nem rendelkezett az alkalmazási helye szerinti ország állampolgárságával, nem vélelmezhető, hogy ezen időpontban ilyen kapcsolatban állt ezen országgal. Ennélfogva a felperes azt sugallja, hogy azon tisztviselő esetében, aki a szakmai pályafutása során szerzi meg az alkalmazási helye szerinti ország állampolgárságát, a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában szereplő szokásos lakóhely fogalmát nem kell olyan szigorúan értelmezni, mint azon tisztviselő esetében, aki már a szolgálatba lépése előtt rendelkezett ezen állampolgársággal. A felperes szerint e fogalmat inkább úgy kell értelmezni, ahogyan azt ugyanezen melléklet 4. cikke (1) bekezdésének a) pontjával összefüggésben értelmezik olyan tisztviselő tekintetében, aki nem rendelkezett ezen állampolgársággal. Így az a tisztviselő, aki a szolgálatba lépését követően szerezte meg az alkalmazási helye szerinti ország állampolgárságát, csak akkor veszítheti el külföldi munkavégzési támogatását, ha a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában előírt tízéves referencia‑időszakban legalább öt éven keresztül ott rendelkezett szokásos lakóhellyel. A felperes szerint, ha a Bizottság ezt az értelmezést követte volna, meg kellett volna állapítania, hogy a felperes ezen időszakban az alkalmazási helyén kívül rendelkezett szokásos lakóhellyel, és fenn kellett volna tartania a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát.
111 Emlékeztetni kell azonban arra, hogy valamely értelmezés csak akkor lehetséges, ha összeegyeztethető a szóban forgó rendelkezés szövegével, és még a magasabb rendű, jogi kötőerővel bíró jogszabállyal összhangban történő értelmezés elve sem szolgálhat contra legem értelmezés alapjául (lásd analógia útján: 2019. szeptember 19‑i Rayonna prokuratura Lom ítélet, C‑467/18, EU:C:2019:765, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
112 Márpedig a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt, szokásos „lakóhelyre” vonatkozó feltétel, amelytől a külföldi munkavégzési támogatás nyújtása függ, az alkalmazási hely szerinti ország európai területén kívüli lakóhelyre utal, így a contrario, és amint az a fenti 76. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból következik, az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságával rendelkező tisztviselők esetében az e támogatásra való jogosultság megtagadásához, illetve elvesztéséhez az ezen országban fennálló bármilyen, akár rövid időtartamú lakóhely is elegendő, amennyiben az szokásosnak tekinthető. Ezenkívül e rendelkezés tízéves referencia‑időszakra vonatkozik, így annak alkalmazása nem alapulhat ötéves referencia‑időszakon, mivel az egyáltalán nem felel meg a jogalkotó szándékának.
113 Következésképpen a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának a felperes által javasolt értelmezése, miszerint az a tisztviselő, aki szakmai pályafutása során szerezte meg az alkalmazási helye szerinti ország állampolgárságát, csak akkor veszítheti el külföldi munkavégzési támogatását, ha a szolgálatba lépését megelőző tízéves referencia‑időszakban legalább öt éven keresztül ezen országban rendelkezett szokásos lakóhellyel, összeegyeztethetetlen az állandó ítélkezési gyakorlat által értelmezett e rendelkezés szövegével és hatályával.
114 Ráadásul, amint az a fenti 90. pontban már megállapításra került, ezen értelmezés azt eredményezné, hogy az alkalmazási hely szerinti ország állampolgárságát a szakmai pályafutása során megszerző tisztviselőt hasonló módon kezelik azon tisztviselőkkel, akik soha nem szerezték meg ezt az állampolgárságot, és akik ily módon nem tették hivatalossá az ezen országgal fennálló sokrétű és szoros kapcsolataikat.
115 Következésképpen a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett szokásos lakóhely fogalmának a felperes által javasolt azon értelmezését, hogy az lényegében az alkalmazási hely szerinti országban való ötéves tartózkodást jelent, el kell utasítani.
116 Ebből következik, hogy a felperes hiába állítja, hogy nem szakította meg kapcsolatait az Egyesült Királysággal, amelynek egyébként megőrizte állampolgárságát, és hogy a belga állampolgárságot csupán az állásának megőrzése érdekében kérelmezte, anélkül hogy szándékában állna állandó jelleggel Belgiumban maradni.
117 A külföldi munkavégzési támogatásnak a fenti 44. és 48. pontban felidézett céljából ugyanis az következik, hogy nem az a kérdés, hogy a felperes az első állampolgársága szerinti országgal megszakított‑e minden kapcsolatot, vagy sem, hanem azt kell megvizsgálni, hogy a felperest a referencia‑időszakban kellően szoros kapcsolatok fűzték‑e az alkalmazási helye szerinti országhoz, amelynek immár az állampolgára, ahhoz, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott feltételek alapján meg kelljen tagadni tőle a külföldi munkavégzési támogatást. Márpedig a jelen ügyben ez a helyzet. A felperes szokásos lakóhelye legalább 1999. március 1. és 2000. december 31. között Belgiumban volt, és ott dolgozott. E tekintetben az a körülmény – még ha bizonyítottnak is vesszük –, hogy ott kizárólag azért dolgozott, hogy valamely uniós intézménynél felvételt nyerjen, nem releváns. A jövőbeli alkalmazási helyen lévő munkahely és az ottani munkavégzés nem feltétele a felvételnek, és nem tekinthető úgy, hogy azok megkönnyítik a felvételt.
118 Ráadásul a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikkéből egyáltalán nem lehet arra következtetni, hogy a szerzői különös jelentőséget tulajdonítottak volna a lakóhely azon államon kívülre történő áthelyezése időpontjának, amelynek állampolgárságával az érintett rendelkezik vagy rendelkezett, vagy az ilyen áthelyezést meghatározó okoknak (2014. szeptember 25‑i Grazyte kontra Bizottság ítélet, T‑86/13 P, EU:T:2014:815, 58. és 78. pont).
119 Ráadásul az Egyesült Királyság állampolgára minőségnek és a belga állampolgár minőségnek a felperes által javasolt, egymással szembeni mérlegelése, és annak elismerése – amint azt a felperes kéri –, hogy az ő esetében ezen első állampolgárság a döntő jelentőségű, a szorosabb kapcsolatot tükröző állampolgárság elméletének alkalmazását jelentené, amelyet a Bíróság az 1979. december 14‑i Deverd kontra Bizottság ítéletében (257/78, EU:C:1979:294, 14. pont) kifejezetten elutasított.
120 Végül a szokásos lakóhely fogalma felperes által javasolt értelmezésének elutasításából az következik, hogy a felperes hiába állítja, hogy a Bizottság megsértette a bizalomvédelem elvét, amikor egyrészt úgy ítélte meg a megtámadott határozatban, hogy a felperes a felvételekor olyannyira a belga társadalom részét képezte, hogy bizonyítania kellett volna, hogy a szolgálatba lépését megelőző tíz évben nem lakott Belgiumban, miközben másrészt úgy vélte, hogy nem illeszkedett be e társadalomba, amikor a felvétele időpontjában elismerte számára a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságot.
121 Mivel ugyanis a szokásos „lakóhely” kritériuma kevésbé szigorú a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja keretében, mint az ugyanezen melléklet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja keretében, a PMO – anélkül, hogy ellentmondásba keveredett volna, illetve megsértette volna a bizalomvédelem elvét – a felperes szolgálatba lépésekor az első rendelkezés alapján megállapíthatta a külföldi munkavégzési támogatásra való jogosultságát, és megvonhatta e támogatást a második rendelkezés alapján akkor, amikor a belga állampolgárság megszerzését követően felülvizsgálta a felperes helyzetét. Végeredményben a felperes annál is kevésbé hivatkozhat ezen elvre, mivel a Bizottság tisztviselőit kifejezetten tájékoztatták arról, hogy milyen következményekkel jár az, ha megszerzik az alkalmazási helyük szerinti ország állampolgárságát (lásd a fenti 104. és 105. pontot).
122 A fentiekre tekintettel a harmadik jogalap nem megalapozott.
4. A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdésével szemben felhozott jogellenességi kifogásra alapított, negyedik jogalapról
123 Másodlagosan, arra az esetre, ha az előző jogalapokat elutasítják, a felperes jogellenességi kifogást hoz fel a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdésével szemben, mivel az szerinte hátrányosan megkülönbözteti az övéhez hasonló helyzetben lévő személyeket, mégpedig az első és a második jogalap alátámasztása érdekében hivatkozott okok miatt.
124 Amennyiben a Törvényszék e kifogásnak helyt ad, a felperes – anélkül, hogy formálisan külön kérelmet terjesztene elő – azt kéri, hogy a Törvényszék kötelezze az intézményeket e rendelkezés oly módon történő módosítására, hogy kiküszöböljék e hátrányos megkülönböztetést.
125 Mindazonáltal az első két jogalap vizsgálata alapján, amely jogalapokra a felperes csupán utal, a Törvényszék arra a következtetésre jutott, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése sem önmagában, sem a jelen ügyben való alkalmazása során nem hátrányosan megkülönböztető.
126 Egyébiránt a felperes arra irányuló kérelme, hogy a Törvényszék kötelezze az intézményeket e rendelkezés oly módon történő módosítására, hogy minden hátrányos megkülönböztetést kiküszöböljenek, nem csupán megalapozatlan, de nem is tartozik a Törvényszék hatáskörébe, mivel ez utóbbi nem utasíthatja az intézményeket (lásd ebben az értelemben: 2018. február 27‑i Zink kontra Bizottság ítélet, T‑338/16 P, nem tették közzé, EU:T:2018:98, 39. pont).
127 Ebből következik, hogy a negyedik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani, és a felperes abban megfogalmazott kérelme elfogadhatatlan.
128 A fentiek összességére tekintettel a felperes megsemmisítés iránti kérelmét el kell utasítani.
B. A második, harmadik és negyedik kereseti kérelemről
129 Második és harmadik kereseti kérelmében a felperes azt kéri, hogy a Törvényszék kötelezze a Bizottságot arra, hogy fizesse meg számára a külföldi munkavégzési támogatást, és térítse meg számára az e támogatáshoz kapcsolódó utazási költségeit, éspedig 2017. december 1‑jétől számítva, késedelmi kamatokkal együtt.
130 Negyedik kereseti kérelmében a felperes azt kéri, hogy a Törvényszék, amennyiben helyt ad a keresetlevélben felhozott jogellenességi kifogásnak, semmisítse meg „a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának [vele szembeni] alkalmazását mindaddig, amíg az intézmények e rendelkezést fel nem váltják hátrányos megkülönböztetéstől mentes rendelkezésekkel”.
131 E kereseti kérelmeket azonban el kell utasítani, mivel azok járulékosan a megsemmisítés iránti kérelemhez kapcsolódnak, amellyel kapcsolatban az imént kifejtésre került, hogy azt el kell utasítani.
132 Ebből következik, hogy a keresetet teljes egészében el kell utasítani.
A költségekről
133 Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen szabályzat 135. cikkének (1) bekezdése szerint azonban, ha az a méltányosság alapján indokolt, a Törvényszék határozhat úgy, hogy a pervesztes felet a saját költségein felül a másik fél költségei csak egy részének viselésére kötelezi, vagy e címen nem kötelezi a költségek viselésére.
134 Az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján az eljárásba beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket.
135 A jelen ügy körülményei között a Törvényszék úgy határoz, hogy mindegyik fél maga viseli saját költségeit. Egyébiránt a Tanács mint beavatkozó intézmény maga viseli saját költségeit.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített negyedik tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a keresetet elutasítja.
2) Colin Brown és az Európai Bizottság maga viseli saját költségeit.
3) Az Európai Unió Tanácsa maga viseli saját költségeit.
Papasavvas | Gervasoni | Nihoul |
Frendo | | Martín y Pérez de Nanclares |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2020. október 5‑i nyilvános ülésen.
Aláírások