A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített kilencedik tanács)

2020. október 5.(*)

„Verseny – Kartellek – Közigazgatási eljárás – Helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat – Az 1/2003/EK rendelet 20. cikkével kapcsolatos jogellenességi kifogás – Hatékony jogorvoslathoz való jog – Fegyveregyenlőség – Indokolási kötelezettség – A magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jog – Kellően komoly valószínűsítő körülmények – Arányosság”

A T‑249/17. sz. ügyben,

a Casino, Guichard‑Perrachon (székhelye: Saint‑Étienne [Franciaország]),

az Achats Marchandises Casino SAS (AMC), korábban EMC Distribution (székhelye: Vitry‑sur‑Seine [Franciaország])

(képviselik őket: D. Théophile, I. Simic, O. de Juvigny, T. Reymond, A. Sunderland és G. Aubron ügyvédek)

felpereseknek

az Európai Bizottság (képviselik: B. Mongin, A. Dawes és I. Rogalski, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: F. Ninane ügyvéd)

alperes ellen,

támogatja:

az Európai Unió Tanácsa (képviselik: S. Boelaert, S. Petrova és O. Segnana, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozó fél,

a Casino, Guichard‑Perrachon‑t, és a közvetlen vagy közvetett irányítása alatt álló valamennyi társaságot az 1/2003/EK tanácsi rendelet 20. cikkének (1) és (4) bekezdése értelmében helyszíni vizsgálat tűrésére kötelező, 2017. február 9‑i C(2017) 1054 final bizottsági határozat (AT.40466 – Tute 1 ügy) megsemmisítése iránt az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített kilencedik tanács),

tagjai: S. Gervasoni elnök (előadó), L. Madise, R. da Silva Passos, K. Kowalik‑Bańczyk és C. Mac Eochaidh bírák,

hivatalvezető: M. Marescaux tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2020. január 29‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

I.      Jogi háttér

1        Az [EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) „A Bizottság helyszíni vizsgálati jogköre” című 20. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A Bizottság az e rendeletben ráruházott feladatok teljesítése érdekében a vállalkozásokkal és a vállalkozások társulásaival kapcsolatos minden szükséges helyszíni vizsgálatot lefolytathat.

(2)      A Bizottság által a helyszíni vizsgálat lefolytatására felhatalmazott tisztviselők és egyéb kísérő személyek jogában áll, hogy:

a)      a vállalkozásoknak és vállalkozások társulásainak bármely helyiségébe, területére és közlekedési eszközébe belépjenek;

b)      az üzletmenethez kapcsolódó könyveket és más feljegyzéseket megvizsgálják, függetlenül attól, hogy milyen eszközön tárolják ezeket;

c)      bármilyen formában elkészítsék vagy megszerezzék az ilyen könyvek vagy feljegyzések másolatát vagy kivonatát;

d)      a helyszíni vizsgálathoz szükséges időre és mértékben lepecsételjenek bármilyen üzlethelyiségeket és könyveket vagy nyilvántartásokat;

e)      magyarázatot kérjenek a vállalkozás vagy a vállalkozások társulásának bármely képviselőjétől vagy dolgozójától az ellenőrzés [helyesen: a helyszíni vizsgálat] céljához és tárgyához kapcsolódó tényről vagy dokumentumról, valamint a választ rögzítsék.

(3)      A Bizottság által a helyszíni vizsgálat lefolytatására felhatalmazott tisztviselők és egyéb kísérő személyek jogkörüket írásbeli meghatalmazás felmutatásával gyakorolják, amely meghatározza a helyszíni vizsgálat tárgyát és célját, valamint a 2. cikkben meghatározott büntetéseket [helyesen: szankciókat] arra az esetre, ha az üzlethez kapcsolódó könyvek és egyéb nyilvántartások hiányosak, vagy ha az e cikk (2) bekezdése alapján feltett kérdésekre adott válaszok pontatlanok vagy félrevezetők. A Bizottság a helyszíni vizsgálat előtt megfelelő időben értesítést küld a vizsgálatról azon tagállam versenyhatóságának, amelynek területén a vizsgálatra sor kerül.

(4)      A vállalkozások és vállalkozások társulásai kötelesek magukat a Bizottság által határozatban elrendelt helyszíni vizsgálatnak alávetni. A határozat meghatározza a helyszíni vizsgálat tárgyát és célját, megjelöli a vizsgálat kezdetének napját, és feltünteti a 23. és 24. cikkben előírt büntetéseket [helyesen: szankciókat], valamint azt a jogot, hogy a határozat a Bírósággal felülvizsgáltatható. A Bizottság az ilyen határozatot azon tagállam versenyhatóságával történt konzultáció után hozza meg, amelynek területén a helyszíni vizsgálatra sor kerül.

(5)      Azon tagállam tisztviselői vagy versenyhatósága által meghatalmazott vagy kijelölt egyéb személyek, amelynek területén a helyszíni vizsgálatra sor kerül, a hatóság vagy a Bizottság kérelmére aktívan segítik a Bizottság által meghatalmazott tisztviselőket és más kísérő személyeket. E célból rendelkezésükre állnak a (2) bekezdésben meghatározott hatáskörök.

(6)      Amennyiben a tisztviselők és a Bizottság által meghatalmazott egyéb kísérő személyek megállapítják, hogy valamely vállalkozás az e cikk szerint elrendelt helyszíni vizsgálatot akadályozza, az érintett tagállam megfelelő segítséget nyújt – ha szükséges – a rendőrség vagy azzal egyenértékű végrehajtó hatóság támogatását kérve annak érdekében, hogy a fenti személyek a helyszíni vizsgálatot elvégezhessék.

(7)      Amennyiben a (6) bekezdésben előírt segítségnyújtáshoz a nemzeti szabályok szerint bíróság engedélyére van szükség, ezt az engedélyt meg kell kérni. Ez az engedély elővigyázatossági intézkedésként is kérhető.

(8)      A (7) bekezdésben említett engedélyre vonatkozó kérelem esetén a nemzeti bíróság ellenőrzi, hogy a Bizottság határozata hiteles‑e, és az előirányzott kényszerítő intézkedések nem önkényesek, illetve túlzottak‑e a helyszíni vizsgálat tárgyának figyelembevételével. A nemzeti bíróság a kényszerítő intézkedések arányosságának ellenőrzése során közvetlenül vagy a tagállam versenyhatóságán keresztül részletes magyarázatot kérhet a Bizottságtól különösen arra vonatkozóan, hogy a Bizottságnak milyen alapon van gyanúja [az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk] megsértésére, valamint hogy mennyire komoly a gyanús jogsértés, illetve milyen jelleggel keveredett az ügybe az érintett vállalkozás. Ugyanakkor a nemzeti bíróság nem kérdőjelezheti meg a helyszíni vizsgálat szükségességét, és nem követelheti, hogy bocsássák rendelkezésére a Bizottság irataiban lévő adatokat. A bizottsági határozat jogszerűségét kizárólag a Bíróság vizsgálhatja felül.”

II.    A jogvita előzményei

2        A Casino, Guichard‑Perrachon, azaz az elsőrendű felperes (a továbbiakban: Casino) a Casino‑csoport anyavállalata, amely tevékenységét többek között Franciaországban, elsősorban az élelmiszer‑forgalmazási és a nem élelmiszer‑forgalmazási ágazatban folytatja. Leányvállalata, az Achats Marchandises Casino SAS (AMC), korábban EMC Distribution, azaz a másodrendű felperes olyan beszerzési központ, amely a Casino‑csoport franciaországi áruházlánc szállítókkal szemben alkalmazott beszerzési feltételeit tárgyalja meg.

3        Az Európai Bizottság, miután információkat kapott az elsőrendű felperes és más vállalkozások vagy vállalkozások társulásai, többek között a szintén az élelmiszer‑forgalmazási és a nem élelmiszer‑forgalmazási ágazatban tevékenykedő Intermarché közötti információcserékről, 2017. február 9‑én meghozta a C(2017) 1054 final határozatot, amely az 1/2003 rendelet 20. cikkének (1) és (4) bekezdése szerinti helyszíni vizsgálat tűrésére kötelezte a Casino, Guichard‑Perrachon‑t, és a közvetlen vagy közvetett irányítása alatt álló valamennyi társaságot (AT.40466 – Tute 1 ügy) (a továbbiakban: megtámadott határozat).

4        A megtámadott határozat rendelkező részének szövege a következő:

„1. cikk

A Casino […] és a közvetlen vagy közvetett irányítása alatt álló valamennyi társaság köteles tűrni a mindennapi fogyasztási cikkek beszerzési piacán, a márkás termékek gyártói részére nyújtott szolgáltatások értékesítési piacán, valamint a mindennapi fogyasztási cikkek fogyasztói számára történő értékesítések piacán az [EUMSZ] 101. cikkbe ütköző összehangolt magatartásokban való esetleges részvételükre vonatkozó helyszíni vizsgálatot. Ezen összehangolt magatartások a következők:

a)      vállalkozások és/vagy vállalkozások társulásai, különösen az ICDC […] és/vagy tagjai, különösen a Casino és az AgeCore és/vagy tagjai, többek között az Intermarché között 2015 óta folytatott információcsere az élelmiszerek, higiéniai és tisztítószerek ágazatában a mindennapi fogyasztási cikkek beszerzési piacán általuk elért árengedményekről, valamint az élelmiszerek, higiéniai és tisztítószerek ágazatában a márkás termékek gyártói részére nyújtott szolgáltatások értékesítési piacán érvényesített árakról, több uniós tagállamban, különösen Franciaországban, valamint

b)      legalább 2016 óta a Casino és az Intermarché között folytatott információcsere a jövőbeni kereskedelmi stratégiáikra, különösen az áruválasztékra, az üzletek fejlesztésére, az elektronikus kereskedelemre és promóciós politikára vonatkozóan a mindennapi fogyasztási cikkek beszerzési piacán, valamint a mindennapi fogyasztási cikkek fogyasztói számára történő értékesítések piacain Franciaországban.

E helyszíni vizsgálatra a vállalkozás bármely helyiségében sor kerülhet […]

A Casino engedélyt ad a Bizottság tisztviselőinek és valamennyi általa megbízott személynek, hogy a vizsgálatot elvégezze, valamint engedélyt ad az érintett tagállam versenyhatóságának tisztviselői és általa megbízott vagy erre kijelölt más személyek számára, hogy segítséget nyújtsanak az előbbiek számára, hogy a rendes munkaidőben valamennyi helyiségébe bejussanak és közlekedési eszközét igénybe vegyék. A társaság vizsgálatra bocsátja az üzletmenethez kapcsolódó könyveket és más feljegyzéseket, függetlenül attól, hogy milyen eszközön tárolják ezeket, amennyiben a tisztviselők és más megbízottak ezt kérik, és megengedi számukra ezek helyszíni vizsgálatát, illetve azt, hogy bármilyen formában elkészítsék vagy megszerezzék az ilyen könyvek vagy feljegyzések másolatát vagy kivonatát. Engedélyezi, hogy a helyszíni vizsgálathoz szükséges időre és mértékben lepecsételjenek bármilyen üzlethelyiségeket és könyveket vagy nyilvántartásokat. A helyszínen azonnal szóbeli magyarázatot ad a vizsgálat tárgya és célja vonatkozásában, ha e tisztviselők és személyek ezt kérik, és engedélyezi valamennyi képviselő vagy alkalmazott számára, hogy e magyarázatokat megadja. Azt is engedélyezi, hogy e magyarázatokat bármilyen formában rögzítsék.

2. cikk

A helyszíni vizsgálat 2017. február 20‑án vagy röviddel ezután kezdődhet.

3. cikk

A jelen határozat címzettjei a Casino, és a közvetlen vagy közvetett irányítása alatt álló valamennyi társaság.

Ezt a határozatot közvetlenül a helyszíni vizsgálat előtt közölni kell azzal a vállalkozással, amely az [EUMSZ] 297. cikk (2) bekezdése értelmében annak címzettje.”

5        Miután a Bizottság tájékoztatta e helyszíni vizsgálatról, a francia versenyhatóság a tribunal de grande instance de Créteil (créteil‑i általános hatáskörű elsőfokú bíróság, Franciaország) és a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság, Franciaország) kényszerintézkedésekről határozó bíráihoz fordult annak érdekében, hogy engedélyt kérjen tőlük a felperesek helyiségeiben történő látogatások és lefoglalások elvégzésére. E kényszerintézkedésekről határozó bírák 2017. február 17‑i végzéseikkel engedélyezték az elővigyázatossági intézkedésként kért látogatásokat és lefoglalásokat. Mivel a helyszíni vizsgálat során hozott egyik intézkedés sem tette szükségessé az 1/2003 rendelet 20. cikke (6)–(8) bekezdésének értelmében vett „kényszerítő jogkörök” gyakorlását, e végzéseket nem közölték a felperesekkel.

6        A helyszíni vizsgálat 2017. február 20‑án kezdődött, amikor a Bizottság ellenőrei a francia versenyhatóság képviselőivel együtt megjelentek a Casino‑csoport párizsi székhelyén, valamint a másodrendű felperes helyiségeiben, és közölték a megtámadott határozatot a felperesekkel.

7        A vizsgálat során a Bizottság részéről többek között az irodák meglátogatására, anyagok, különösen informatikai berendezések (hordozható számítógépek, mobiltelefonok, táblagépek, külső tárolóegységek) begyűjtésére, több személy meghallgatására és az összegyűjtött anyag tartalmának másolására került sor.

8        2017. február 24‑én valamennyi felperes levelet küldött a Bizottságnak, amelyben fenntartásokat fogalmaztak meg a megtámadott határozattal és az annak alapján folytatott helyszíni vizsgálat lefolytatásával kapcsolatban.

III. Az eljárás és a felek kérelmei

9        A Törvényszék Hivatalához 2017. április 28‑án benyújtott keresetlevelükkel a felperesek előterjesztették a jelen keresetet.

10      Az Európai Unió Tanácsa a Törvényszék Hivatalához 2017. július 28‑án benyújtott beadványban kérelmezte, hogy a jelen eljárásba a Bizottság kérelmeinek támogatása végett beavatkozhasson. A Törvényszék kilencedik tanácsának elnöke a 2017. szeptember 22‑i határozatával megengedte e beavatkozást. A Tanács benyújtotta beadványát, és a felek az előírt határidőn belül benyújtották az azzal kapcsolatos észrevételeiket.

11      A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék:

–        rendeljen el pervezető intézkedést, amelynek keretében felhívja a Bizottságot arra, hogy nyújtson be minden olyan dokumentumot, iratot és egyéb információt, amelyek alapján úgy vélte, hogy a megtámadott határozat meghozatalának időpontjában kellően komoly valószínűsítő körülmények álltak rendelkezésére ahhoz, hogy igazolják a helyszíni vizsgálatot a helyiségeikben;

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot;

–        a Bizottságot és a Tanácsot kötelezze a költségek viselésére.

12      A Tanács által támogatott Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.

13      A Törvényszék kilencedik tanácsának javaslatára a Törvényszék az eljárási szabályzatának 28. cikke alapján úgy határozott, hogy az ügyet a kibővített kilencedik tanács elé utalja.

14      Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (kibővített kilencedik tanács) az eljárási szabályzat 89. cikkében előírt pervezető intézkedések keretében felhívta a Bizottságot, hogy nyújtsa be a megtámadott határozat meghozatalának időpontjában rendelkezésére álló, feltételezett jogsértésre vonatkozó valószínűsítő körülmények nem bizalmas változatát, és felhívta a felpereseket, hogy foglaljanak állást a benyújtott valószínűsítő körülményekkel kapcsolatban. A Bizottság és a felperesek e felhívásoknak az előírt határidőn belül eleget tettek.

15      A felperesek észrevételeire válaszul a Bizottság azt kérte a Törvényszéktől, hogy rendeljen el az eljárási szabályzat 91. cikke szerinti bizonyításfelvételt, amellyel arra kötelezi, hogy nyújtsa be a fent említett valószínűsítő körülmények bizalmas változatát, azzal a feltétellel, hogy abba csak a felperesek képviselői tekinthetnek bele, korlátozott feltételek mellett és azon bizalmas kezelésre vonatkozó kötelezettségvállalás mellett, amely szerint nem közölhetik ügyfeleikkel a valószínűsítő körülmények bizalmas változatának tartalmát.

16      A felperesek képviselői ellenezték a valószínűsítő körülményekbe való betekintés Bizottság által javasolt feltételeit, úgy ítélve meg, hogy a bizalmas kezelésre vonatkozó ilyen kötelezettségvállalások nem teszik lehetővé ügyfeleik védelmének teljes biztosítását. Azt kérték a Törvényszéktől, hogy a szóban forgó bizonyításfelvétel keretében rendelje el valamennyi felperes legalább egy alkalmazottjának betekintését az érintett dokumentumokba, vagy egy olyan nem bizalmas változat benyújtását, amelyben csak azok az adatok vannak kitakarva, amelyek felfedése lehetővé tenné azon vállalkozások azonosítását, amelyekkel a Bizottság kapcsolatba került, illetve amelyek tekintetében a Bizottság konkrétan igazolja a bizalmas kezelést, és kellően pontos összefoglalót nyújt. Emellett olyan pervezető intézkedés meghozatalát kérték, amely felhívja a Bizottságot, hogy nyújtsa be azokat a bizonyítékokat, amelyek lehetővé teszik egyes közölt valószínűsítő körülmények keletkezése és esetleges módosítása időpontjának vizsgálatát. Végül azt kérték a Törvényszéktől, hogy a kért bizonyításfelvétel terjedelmét és tartalmát illetően a kért bizonyításfelvétel elfogadását megelőzően tartson informális megbeszélést.

17      A Törvényszék a benyújtott valószínűsítő körülményekkel szemben a felperesek által megfogalmazott kifogások folyományaként újabb pervezető intézkedések keretében több kérdést intézett a Bizottsághoz, és felhívta a felpereseket, hogy foglaljanak állást a Bizottság egyes válaszaival kapcsolatban. A Bizottság és a felperesek e felhívásoknak az előírt határidőn belül eleget tettek.

18      Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (kibővített kilencedik tanács) az eljárás szóbeli szakaszának megnyitásáról határozott.

19      A Törvényszék Hivatalához 2019. december 19‑én benyújtott beadványában a Bizottság „kiegészítő választ” nyújtott be a Törvényszék kérdéseire adott egyik korábbi válasza kapcsán. A Törvényszék ezt az iratot – elfogadhatóságát nem érintve – az ügy irataihoz csatolta, és kérte a felpereseket, hogy nyújtsák be az említett aktussal kapcsolatos észrevételeiket, amit a felperesek az előírt határidőn belül meg is tettek, vitatva többek között a Bizottság kiegészítő válaszának elfogadhatóságát.

20      A Törvényszék a 2020. január 29‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előadásait és a Törvényszék által feltett kérdésekre adott válaszait.

IV.    A jogkérdésről

21      Keresetük alátámasztására a felperesek lényegében három jogalapra hivatkoznak. Az első az 1/2003 rendelet 20. cikkével szembeni jogellenességi kifogáson, a második az indokolási kötelezettség megsértésén, a harmadik pedig a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jog megsértésén alapul.

A.      Az 1/2003 rendelet 20. cikkével szembeni jogellenességi kifogáson alapuló első jogalapról

22      A felperesek az 1/2003 rendelet 20. cikkének jogellenességére hivatkoznak, azzal az indokkal, hogy az sérti az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. és 48. cikkét, illetve az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt egyezmény (kihirdette: 1993. évi XXXI. törvény; a továbbiakban: EJEE) 6. cikkének (1) bekezdését. E kifogás alátámasztására egy első, a hatékony jogorvoslathoz való jog megsértésére alapított kifogást hoznak fel, míg a második kifogás a fegyveregyenlőség elvének és a védelemhez való jognak a megsértésén alapul.

1.      A jogellenességi kifogás elfogadhatóságáról

23      A Bizottság azzal érvel, hogy a felperesek által felhozott jogellenességi kifogás három okból elfogadhatatlan.

24      Először is a Tanács által támogatott Bizottság azt állítja, hogy a felhozott jogalap nem kellően pontos, mivel egyrészt a felperesek nem jelölték meg egyértelműen, hogy az 1/2003 rendelet 20. cikkének mely rendelkezése jogellenes, másrészt pedig nem fejtették ki pontosan, hogy melyek a kifogások e cikkel szemben, amely a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatokra alkalmazandó jogi szabályozást, nem pedig a helyszíni vizsgálatok lefolytatására alkalmazandó jogi szabályozást állapítja meg.

25      Másodszor, a Tanács által szintén támogatott Bizottság szerint hiányzik az összefüggés a megtámadott határozat és a szóban forgó általános hatályú jogi aktus között. A felperesek ugyanis nem bizonyították, hogy az a tény, hogy az 1/2003 rendelet 20. cikke részben vagy egészben nem írja elő a jogorvoslat lehetőségét a helyszíni vizsgálat lefolytatása ellen, mennyiben vonja maga után a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat jogellenességét, amely a helyszíni vizsgálat lefolytatása során hozott aktusoktól elkülönülő aktusnak minősül. A Bizottság a viszonválaszban a Tanácsot követve hozzáteszi, hogy a felperesek által a válaszban tett azon állítás, amely szerint a jogellenességi kifogás az 1/2003 rendelet 20. cikkének egészére vonatkozik, csupán megerősíti e kifogás elfogadhatatlanságát, mivel a megtámadott határozat kizárólag a 20. cikk (1) és (4) bekezdésén alapul. Azt is hangsúlyozza, hogy semmilyen másodlagos jogi aktus nem hoz létre konkrét bírósági jogorvoslati lehetőségeket, mivel a jogorvoslati lehetőségeket kizárólag a Szerződés tartalmazza.

26      Harmadszor, a felperesek az 1/2003 rendelet 20. cikkének egészben vagy részben történő vitatásának leple alatt valójában a Törvényszék és a Bíróság Szerződésben előírt jogorvoslati lehetőségekre vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlatát kifogásolják, amely bizonyos korlátozott eseteken kívül nem teszi lehetővé a helyszíni vizsgálat lefolytatásának vitatását.

27      A felhozott első kifogást illetően emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmánya 21. cikkének első bekezdése értelmében, amely ugyanezen alapokmány 53. cikkének első bekezdése szerint a Törvényszék előtti eljárásra is irányadó, valamint az eljárási szabályzat 76. cikkének d) pontja értelmében a keresetlevélnek tartalmaznia kell a jogvita tárgyát, továbbá a felhozott jogalapok és érvek, valamint az említett jogalapok rövid ismertetését. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ez a jogellenességi kifogásra alapított jogalapokra is alkalmazandó (lásd ebben az értelemben: 2016. július 14‑i Alesa kontra Bizottság ítélet, T‑99/14, nem tették közzé, EU:T:2016:413, 87–91. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), e megjelölésnek kellően világosnak és pontosnak kell lennie ahhoz, hogy az alperes előkészíthesse védekezését, a Törvényszék pedig dönthessen a keresetről, adott esetben minden további információ nélkül. A jogbiztonság és a gondos igazságszolgáltatás biztosítása érdekében a kereset elfogadhatóságához az szükséges, hogy azok a lényeges ténybeli és jogi körülmények, amelyeken a kereset alapul, legalább kivonatosan, de összefüggően és érthetően kitűnjenek magából a keresetlevél szövegéből (lásd: 2018. január 25‑i BSCA kontra Bizottság végzés ítélet, T‑818/14, EU:T:2018:33, 94. és 95. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28      A jelen ügyben a felperesek egyértelműen és pontosan kifejtették, hogy miben áll az a két kifogás, amelyeket az 1/2003 rendelet vitatott rendelkezésével szemben terjesztettek elő, megjelölve azok jogszabályi és ítélkezési gyakorlatbeli jogalapját, valamint az azokat alátámasztó részletes érveket, anélkül hogy további információkat kellene kérni. Egyébiránt megállapítható, hogy a Bizottság által az ellenkérelemben és a viszonválaszban előadott érvelésre tekintettel annak nyilvánvalóan módjában állt megérteni a felperesek kifogásait.

29      Ehhez hozzá kell tenni, hogy a jelen ügyben nem kérdőjelezi meg a jogellenességi kifogás pontossága és egyértelműsége követelményének tiszteletben tartását a Bizottság által előadott azon körülmény, hogy az a rendelkezés, amelynek jogellenességére hivatkoznak (és amely a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok jogi szabályozását rögzíti), nem határozza meg a kifogás által támadott (a helyszíni vizsgálatok lefolytatására vonatkozó) szabályokat (lásd e tekintetben a lenti 35–43. pontot).

30      Egyébiránt meg kell állapítani, hogy a felperesek beadványaikban egyértelműen jelezték, hogy elsődlegesen az 1/2003 rendelet 20. cikke egészének jogellenességére hivatkoznak, és nem róható fel nekik, hogy nem pontosították e cikk érintett bekezdését vagy bekezdéseit. Mivel ugyanis az EUMSZ 277. cikk szövegéből kitűnik, hogy jogellenességi kifogás révén bármely „általános hatállyal bíró jogi aktus” jogszerűsége megkérdőjelezhető (lásd egy két rendelettel szemben felhozott kifogás tekintetében: 1966. július 13‑i Olaszország kontra Tanács és Bizottság ítélet, 32/65, EU:C:1966:42; az Európai Közösségek egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek valamely cikkével szemben felhozott kifogás tekintetében: 2009. április 30‑i Aayhan és társai kontra Parlament ítélet, F‑65/07, EU:F:2009:43), nem lehet megkövetelni a kifogás előterjesztésének formai követelményeként az ilyen kifogás előterjesztőitől, hogy pontosan jelöljék meg az általános hatályú aktus azon cikkét és bekezdését, amelynek jogellenességére hivatkoznak, ugyanakkor e pontosítás a jogellenességi kifogás egyéb elfogadhatósági feltételeinek a keretében előírható (lásd a lenti 33. és 34. pontot).

31      A jogellenességi kifogással szemben felhozott első elfogadhatatlansági kifogást (lásd a fenti 24. pontot) tehát el kell utasítani.

32      A felhozott két másik elfogadhatatlansági kifogást (lásd a fenti 25. és 26. pontot) illetően előzetesen meg kell állapítani, hogy azok kizárólag a jogellenességi kifogás alátámasztására felhozott első, a hatékony jogorvoslathoz való jog megsértésére alapított kifogás ellen irányulnak.

33      Ami a jogellenességi kifogás alátámasztására felhozott első kifogást illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az alapkeresetben valamely harmadik jogi aktus jogszerűségének vitatása során az EUMSZ 277. cikk alapján járulékosan felhozott jogellenességi kifogás csak akkor fogadható el, ha összefüggés áll fenn ezen aktus, és azon jogi norma között, amelynek állítólagos jogellenességére hivatkoznak. Mivel az EUMSZ 277. cikknek nem célja az, hogy lehetővé tegye valamely fél számára bármely általános jellegű jogi aktus alkalmazhatóságának valamely kereset érdekében történő vitatását, a jogellenességi kifogás terjedelmét arra kell korlátozni, ami a jogvita megoldásához elengedhetetlen. Ebből következik, hogy annak az általános jogi aktusnak, amelynek a jogellenességét állítják, közvetlenül vagy közvetetten alkalmazandónak kell lennie a kereset tárgyát képező ügyre (lásd: 2015. június 12‑i Health Food Manufacturers’ Association és társai kontra Bizottság ítélet, T‑296/12, EU:T:2015:375, 170. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ebből az is következik, hogy a megtámadott egyedi határozat és a kérdéses általános hatályú jogi aktus között közvetlen jogi kapcsolatnak kell fennállnia. Az ilyen kapcsolat fennállására azonban abból is következtetni lehet, hogy a megtámadott határozat lényegében azon jogi aktus rendelkezésén alapul, amelynek jogszerűségét vitatják, még akkor is, ha ez utóbbi rendelkezés nem kifejezetten képezte a határozat jogalapját (lásd: 2007. november 20‑i Ianniello kontra Bizottság ítélet, T‑308/04, EU:T:2007:347, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

34      Ebből az következik, hogy a jelen ügyben felhozott jogellenességi kifogás csak abban az esetben elfogadható, ha az 1/2003 rendelet 20. cikkének azon rendelkezéseit érinti, amelyek kifejezetten a megtámadott határozat alapjául szolgálnak, vagyis e cikk (4) bekezdését (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 57. és 58. pont), illetve az (1) bekezdést is, amely a Bizottság helyszíni vizsgálatok folytatására vonatkozó általános hatáskörét rögzíti (a továbbiakban: az 1/2003 rendelet 20. cikkének releváns rendelkezései). A jelen helyszíni vizsgálatot ugyanis az e rendelkezések alapján hozott határozat útján rendelték el, és így az nem egy egyszerű meghatalmazás alapján, előzetes határozat nélkül végzett (a 20. cikk (3) bekezdésében szabályozott) helyszíni vizsgálat, és nem is olyan helyszíni vizsgálat, amelyet annak ellenére folytattak le, hogy az érintett vállalkozás azt akadályozza (a 20. cikk (6)–(8) bekezdése).

35      Ily módon a jelen ügyben, ha az 1/2003 rendelet 20. cikkének releváns rendelkezéseit jogellenesnek kellene nyilvánítani, az e rendelkezések alapján elfogadott megtámadott határozat minden jogalapját elveszítené, és azt meg kellene semmisíteni, függetlenül az említett rendelkezések jogellenességének megállapított okától.

36      Ebből következik, hogy sem a második, sem a harmadik elfogadhatatlansági kifogás alátámasztására előadott érvelésből nem lehet arra következtetni, hogy a jogellenességi kifogás alátámasztására felhozott első kifogás elfogadhatatlan.

37      Ezzel az érveléssel ugyanis a Tanács által támogatott Bizottság lényegében a hivatkozott jogellenességi ok – azaz a helyszíni vizsgálatok lefolytatása hatékony bírósági felülvizsgálatának hiánya – és a helyszíni vizsgálatot elrendelő megtámadott határozat közötti kapcsolat hiányát kifogásolja, egyrészt arra hivatkozva, hogy a helyszíni vizsgálatok lefolytatásának bírósági felülvizsgálatára vonatkozó szabályok nem szolgálnak a megtámadott határozat alapjául (második elfogadhatatlansági kifogás), másrészt pedig arra, hogy az ilyen szabályok az EUMSZ 263. cikk ítélkezési gyakorlat által történő értelmezésén alapulnak, és nem szabadna szerepelniük az 1/2003 rendelet 20. cikkében, amelyen a megtámadott határozat alapul (harmadik elfogadhatatlansági kifogás).

38      Mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy a jogellenességi kifogás elfogadhatósága az állítólagos jogellenességi ok és a megtámadott határozat közötti kapcsolat megállapításától függ, nem lehet úgy tekinteni, hogy a jelen ügyben nem áll fenn ilyen kapcsolat.

39      Amint azt a felperesek helytállóan hangsúlyozzák, a hivatkozott jogellenesség nem magukra az 1/2003 rendelet 20. cikkében szabályozott, helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatot követő, e határozat végrehajtására és a helyszíni vizsgálat lefolytatására vonatkozó aktusokra vonatkozik. Az ezen aktusok felülvizsgálatát lehetővé tevő jogorvoslati lehetőségek hiányosságait kifogásolják, amelyek már a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat elfogadásakor is fennálltak, és amelyek a felperesek szerint az 1/2003 rendelet 20. cikke releváns rendelkezéseinek tudhatók be.

40      A Törvényszék által a 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítéletben (T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 50. és 108. pont) azzal kapcsolatban megállapítottakhoz hasonlóan, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat elfogadását megelőzően bírósági felhatalmazást kell beszerezni, a felperesek a jelen ügyben azt kérik, hogy a Törvényszék azonosítson egy olyan új, az ilyen határozat jogszerűségi feltételének minősülő formai követelményt, amely szerint a határozat meghozatalát követően biztosítani kell olyan konkrét jogorvoslati lehetőségeket, amelyek biztosítják az említett határozat alapján hozott intézkedések bírósági felülvizsgálatát, és ennek az 1/2003 rendelet 20. cikkének releváns rendelkezéseiben kell szerepelnie.

41      Ebben a szakaszban nem azon jogorvoslati lehetőségek meghatározásának eltérő kérdéséről van szó, amelyek lehetővé teszik a vizsgálatok lefolytatása és alakszerűsége hatékony bírósági felülvizsgálatának biztosítását az 1/2003 rendelet 20. cikkének keretében, ami a jogellenességi kifogás megalapozottságának vizsgálatához tartozik. A jogellenességi kifogás elfogadhatóságának vizsgálata ugyanis nem foglalja magában annak meghatározását, hogy milyen módon és milyen típusú rendelkezések révén kell kialakítani a helyszíni vizsgálatok lefolytatásának bírósági felülvizsgálatát. E kérdést az 1/2003 rendelet 20. cikke hatékony jogorvoslathoz való joggal való összeegyeztethetőségének vizsgálata, és így a jogellenességi kifogás megalapozottságának vizsgálata keretében kell eldönteni. E tekintetben megjegyzendő, hogy a Bizottság a harmadik elfogadhatatlansági kifogása alátámasztására a jogellenességi kifogás megalapozottságára vonatkozó érvelésére, valamint a 2010. április 28‑i Amann & Söhne és Cousin Filterie kontra Bizottság ítéletre (T‑446/05, EU:T:2010:165, 123–152. pont) hivatkozik, amely az ezen ügyben felhozott jogellenességi kifogást mint megalapozatlant elutasította.

42      Ebből egyébként az következik, hogy közömbös a Bizottság által állított – részben pontatlan – azon körülmény is, amely szerint egyetlen másodlagos jogi aktus sem ír elő különleges jogorvoslati lehetőséget. Szemléltetésképpen, maga az 1/2003 rendelet rögzíti ugyanis a 31. cikkében az európai uniós bíróság korlátlan jogkörét az olyan határozatok felülvizsgálatára, amelyekben a Bizottság bírságot vagy kényszerítő bírságot határozott meg, az említett bírság vagy kényszerítő bírság törlése, csökkentése vagy növelése érdekében. Ugyanígy az európai uniós védjegyről szóló, 2017. június 14‑i (EU) 2017/1001 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2017. L 154., 1. o.) – ugyanúgy, mint az Unió szerveit vagy hivatalait létrehozó más jogi aktusok – rendelkezik az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatala (EUIPO) fellebbezési tanácsainak határozataival szemben az uniós bíróság előtt benyújtható keresetekről. Kétségtelen, hogy ezek a jogorvoslatok a Szerződésben foglalt eljárások folyományai, és ebben az értelemben nem olyan önálló jogorvoslati lehetőségek, amelyeket a Szerződés nem ír elő, ami egyébként nem is lehetséges. A jelen ügyben azonban a felperesek nem ilyen önálló jogorvoslati lehetőségek létrehozását kérik. Úgy kell ugyanis tekinteni, hogy a felperesek azt kifogásolják, hogy az 1/2003 rendelet 20. cikke nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek a helyszíni vizsgálat lefolytatásával kapcsolatos intézkedéseket a Szerződés értelmében megtámadható aktusok természetével ruházzák fel, hasonlóan ahhoz, amit az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának 90a. cikke az Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) vizsgálati cselekményeire vonatkozóan rögzít, és amelyek előírják e jogorvoslati lehetőség feltüntetését a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatban, ugyanúgy, ahogy az 1/2003 rendelet 20. cikkének (4) bekezdése szerint fel kell tüntetni azt a jogot, hogy magával a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozattal szemben az uniós bíróság előtt jogorvoslattal lehet élni.

43      Ebből következik, hogy a jogellenességi kifogás az annak alátámasztására felhozott első kifogást illetően elfogadható. Ugyanez vonatkozik a jogellenességi kifogás alátámasztására felhozott második kifogásra, amely a fegyveregyenlőség elvének és a védelemhez való jognak a megsértésén alapul, és amelynek elfogadhatósága végeredményben nem vitatott (lásd a fenti 32. pontot). Az 1/2003 rendelet 20. cikke releváns rendelkezéseinek tekintetében az első kifogás keretében a hatékony bírói jogvédelem kapcsán felrótt hiányosságokhoz hasonlóan ugyanis a felperesek a második kifogásukban azt kifogásolják, hogy e rendelkezések nem rendelkeznek a helyszíni vizsgálatot igazoló valószínűsítő körülményeknek a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozással való közléséről; véleményük szerint egyedül ez lenne alkalmas a fegyveregyenlőség elve és az említett vállalkozás védelemhez való joga tiszteletben tartásának biztosítására.

44      A fentiek összességéből következik, hogy a felperesek által felhozott jogellenességi kifogást elfogadhatónak kell nyilvánítani az annak alátámasztására felhozott két kifogás tekintetében, de csak annyiban, amennyiben az az 1/2003 rendelet 20. cikkének releváns rendelkezéseire vonatkozik.

2.      A jogellenességi kifogás megalapozottságáról

a)      Az első, a hatékony jogorvoslathoz való jog megsértésére alapított jogalapról

45      A felperesek arra hivatkoznak, hogy az 1/2003 rendelet 20. cikke sérti a hatékony jogorvoslathoz való jogot. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) és az uniós bíróságok ítélkezési gyakorlata alapján a felperesek rámutatnak arra, hogy mivel a helyszíni vizsgálatok lefolytatásának bírósági felülvizsgálata csak a Bizottság által az EUMSZ 101. cikk alapján elfogadott, szankciót kiszabó végleges határozat megsemmisítése iránti kereset keretében történhet meg, e lefolytatás vitatásának lehetősége nem biztos, és arra nem kerülhet észszerű határidőn belül sor. A felperesek ebből azt a következtetést vonják le, hogy az 1/2003 rendelet 20. cikke alapján elrendelt helyszíni vizsgálatok lefolytatásának feltételei ellen indított keresetek szabályozása nem biztosít „megfelelő orvoslást” a vizsgálat tárgyát képező vállalkozások számára. Nem volt lehetőségük ugyanis arra, hogy megfelelő időben pártatlan és független bíróság védelmét vegyék igénybe, és így kénytelenek voltak kedvező választ adni az ellenőrök valamennyi felhívására.

46      Emlékeztetni kell arra, hogy a Charta „A hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog” című 47. cikke értelmében:

„Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.

Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja.[…]”

47      Egyébiránt a Chartához fűzött magyarázatokból (HL 2007. C 303., 17. o.), amelyeket a Charta 52. cikkének (7) bekezdése szerint az uniós bíróságoknak kellően figyelembe kell venniük (lásd: 2013. február 26‑i Åkerberg Fransson ítélet, C‑617/10, EU:C:2013:105, 20. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), kitűnik, hogy a Charta 47. cikke az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének és 13. cikkének felel meg.

48      Amint azt a Tanács helytállóan hangsúlyozza, a Charta és az EJEE rendelkezéseinek e megfelelése nem jelenti azt, hogy a jelen ügyben elvégzendő jogszerűségi vizsgálatot az EJEE rendelkezéseire tekintettel kell elvégezni. Az ítélkezési gyakorlatból, különösen a Tanács által hivatkozott 2017. szeptember 14‑i K. ítéletből (C‑18/16, EU:C:2017:680, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) az tűnik ki, hogy jóllehet – amint azt az EUSZ 6. cikk (3) bekezdése megerősíti – az EJEE által biztosított alapvető jogok az uniós jogrend részét képezik mint annak általános elvei, és ugyan a Charta 52. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a Chartában foglalt, az EJEE által biztosított jogoknak megfelelő jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek, ez az egyezmény nem minősül az uniós jogrendbe szervesen beépülő jogforrásnak addig, amíg az Unió nem csatlakozott hozzá, így a jogszerűség vizsgálatát kizárólag a Chartában biztosított alapvető jogokra tekintettel kell elvégezni.

49      Mindazonáltal mind a Charta 52. cikkéből, mind az e cikkre vonatkozó magyarázatokból az következik, hogy az EJEE rendelkezéseit és az EJEB e rendelkezésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatát figyelembe kell venni a Charta rendelkezéseinek adott ügyben való értelmezése és alkalmazása során (lásd ebben az értelemben: 2010. december 22‑i DEB‑ítélet, C‑279/09, EU:C:2010:811, 35. és 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. február 26‑i Melloni ítélet, C‑399/11, EU:C:2013:107, 50. pont). A Charta 52. cikkének (3) bekezdése ugyanis kimondja, hogy amennyiben a Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az EJEE‑ben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az EJEE‑ben szerepelnek, és az e cikkre vonatkozó magyarázatok pontosítják, hogy az EJEE által biztosított jogok tartalmát és terjedelmét nemcsak az EJEE és az ahhoz csatolt kiegészítő jegyzőkönyvek szövege határozza meg, hanem az EJEB ítélkezési gyakorlata is.

50      Márpedig az EJEB azon ítélkezési gyakorlatából, amely az EJEE, különösen a 6. és a 13. cikk tiszteletben tartásáról döntött a házkutatásokkal kapcsolatban, és különösen az EJEB felek által hivatkozott és elemzett 2008. február 21‑i Ravon és társai kontra Franciaország ítéletéből (CE:ECHR:2008:0221JUD001849703, a továbbiakban: Ravon ítélet), 2010. december 21‑i Société Canal Plus és társai kontra Franciaország ítéletéből (CE:ECHR:2010:1221JUD002940808, a továbbiakban: Canal Plus ítélet), 2010. december 21‑i Compagnie des gaz de pétrole Primagaz kontra Franciaország ítéletéből (CE:ECHR:2010:1221JUD002961308, a továbbiakban: Primagaz ítélet), valamint 2014. október 2‑i Delta Pekárny a.s. kontra Cseh Köztársaság ítéletéből (CE:ECHR:2014:1002JUD000009711, a továbbiakban: Delta Pekárny ítélet) a következő elvek szűrhetők le:

–        fenn kell állnia az érintett határozat vagy intézkedések szabályszerűségének mind ténybeli, mind jogi szempontból hatékony bírósági felülvizsgálatának (Ravon ítélet, 28. pont; Delta Pekárny ítélet, 87. pont) (a továbbiakban: a tényleges érvényesülés feltétele);

–        szabálytalanság megállapítása esetén a rendelkezésre álló jogorvoslatnak vagy jogorvoslatoknak lehetővé kell tenniük vagy a művelet végrehajtásának megakadályozását, vagy – amennyiben jogellenes műveletre már sor került – az érdekelt számára a megfelelő orvoslást (Ravon ítélet, 28. pont; Delta Pekárny ítélet, 87. pont) (a továbbiakban: hatékonysági feltétel);

–        az érintett jogorvoslatnak biztosan hozzáférhetőnek kell lennie (Canal Plus ítélet, 40. pont; Primagaz ítélet, 28. pont) (a továbbiakban: bizonyossági feltétel);

–        a bírósági felülvizsgálatnak észszerű határidőn belül kell megtörténnie (Canal Plus ítélet, 40. pont; Primagaz ítélet, 28. pont) (a továbbiakban: az észszerű határidőre vonatkozó feltétel).

51      Ebből az is kitűnik, hogy a helyszíni vizsgálat lefolytatásának ilyen hatékony bírósági felülvizsgálat tárgyát kell képeznie, és hogy a felülvizsgálatnak a szóban forgó ügy sajátos körülményei között kell hatékonynak lennie (Delta Pekárny ítélet, 87. pont), ami magában foglalja az összes rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőség figyelembevételét, és ily módon e jogorvoslatok átfogó elemzését (lásd ebben az értelemben: Ravon ítélet, 29–34. pont; Canal Plus ítélet, 40–44. pont; Delta Pekárny ítélet, 89–93. pont). A jogellenességi kifogás megalapozottságának vizsgálata tehát nem korlátozódhat az 1/2003 rendelet 20. cikke felperesek által kifogásolt hiányosságainak elemzésére, hanem annak a helyszíni vizsgálat tárgyát képező vállalkozás rendelkezésére álló valamennyi jogorvoslati lehetőség figyelembevételén kell alapulnia.

52      Előzetesen meg kell állapítani, hogy a Bizottság és a Tanács állításával ellentétben az EJEB fenti 50. és 51. pontban felidézett ítélkezési gyakorlata nem tekinthető irrelevánsnak a jelen ügyben.

53      Kétségtelen, hogy a Bizottság a jelen ügyben az 1/2003 rendelet 20. cikkének (6)–(8) bekezdése alapján nem élt a nemzeti hatóságok „közhatalmával” vagy „kényszerítő jogkörével”. Ezt támasztja alá többek között az a tény, hogy a francia bíróságok e belépéseket és lefoglalásokat engedélyező, a Bizottság által elővigyázatossági intézkedésként kért végzéseit nem közölték a felperesekkel (lásd a fenti 5. és 34. pontot). Mindazonáltal, amint azt a felperesek helyesen állítják, kötelesek voltak alávetni magukat a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatnak, amely kötelező a címzettekre nézve és amelynek be nem tartása esetén bírságot lehet kiszabni (az 1/2003 rendelet 23. cikke (1) bekezdésének c)–e) pontja), továbbá amely többek között kiterjed a bármely helyiségükbe való belépésre, az üzletmenethez kapcsolódó feljegyzések megvizsgálására és lemásolására (az 1/2003 rendelet 20. cikke (2) bekezdésének a)–d) pontja), ami elegendő ahhoz, hogy megállapítható legyen a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozások magánlakásába való behatolás, ez pedig igazolja a házkutatások által érintett vállalkozások EJEB fenti 50. és 51. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlata által elismert jogainak biztosítását (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 65. pont; EJEB, 2013. március 14., Bernh Larsen Holding AS és társai kontra Norvégia, CE:ECHR:2013:0314JUD002411708, 106. pont). Ennélfogva nem meghatározó, hogy a helyszíni vizsgálatot a jelen ügyben a közhatalom igénybevételét engedélyező bíróság előzetes beavatkozása nélkül folytatták le, sőt még úgy is lehet tekinteni, hogy az előzetes bírósági beavatkozás e hiánya a fortiori igazolja az EJEB ítélkezési gyakorlata által a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat utólagos bírósági felülvizsgálatának szakaszában előírt garanciák szükségszerű tiszteletben tartását (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 66. pont, valamint az EJEB hivatkozott ítélkezési gyakorlata). Ezenfelül hangsúlyozni kell, hogy amikor az uniós bíróság a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozások alapvető jogainak tiszteletben tartásáról határozott, mindig az EJEB ítélkezési gyakorlatára támaszkodott (2015. június 18‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, C‑583/13 P, EU:C:2015:404, 41–48. pont; 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 109–114. pont; 2018. április 10‑i Alcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, T‑274/15, nem tették közzé, EU:T:2018:179, 91. pont).

54      Ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy a versenyjog területén végzett helyszíni vizsgálat lefolytatásának vitatását lehetővé tevő jogorvoslati lehetőségek szabályozása az EJEB fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatának fényében tiszteletben tartja‑e a hatékony jogorvoslathoz való jogot.

55      Amint az EJEB ítélkezési gyakorlatából következik, és amint azt a fenti 51. pontban a Törvényszék megállapította, e vizsgálatnak azon jogorvoslati lehetőségek átfogó elemzésén kell alapulnia, amelyek a helyszíni vizsgálat keretében hozott intézkedések felülvizsgálatát eredményezhetik. Ennélfogva nincs jelentősége annak, hogy egyedileg egyik ilyen jogorvoslat sem felel meg a hatékony jogorvoslathoz való jog megállapításához szükséges négy feltételnek.

56      A felek hat jogorvoslatra hivatkoztak. A következők tartoznak ide:

–        a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat elleni kereset;

–        a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatot követően és a vizsgálati eljárás lefolytatása keretében a Bizottság által elfogadott keresettel megtámadható jogi aktussal kapcsolatos, az ítélkezési gyakorlatban kialakított feltételeknek megfelelő bármely aktus – mint például az ügyvédek és ügyfeleik közötti érintkezés bizalmas jellege címén a dokumentumok védelemben részesítésére irányuló kérelmet elutasító határozat – elleni kereset (lásd: 2007. szeptember 17‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság ítélet, T‑125/03 és T‑253/03, EU:T:2007:287, 46., 48. és 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat);

–        az EUMSZ 101. cikk alapján indított eljárást lezáró végleges határozat elleni kereset;

–        az ideiglenes intézkedés iránti kérelem;

–        a szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti kereset;

–        azok a kérelmek, amelyek a meghallgatási tisztviselőhöz intézhetők.

57      Meg kell állapítani, amint azt a felperesek hangsúlyozzák, hogy e jogorvoslatok mindegyike lehetővé teszi a helyszíni vizsgálati művelet kifogásolását bíróság előtt, a meghallgatási tisztviselőhöz intézett kérelmek kivételével – akik nem minősíthetők az EJEE értelmében vett „bíróságnak”, többek között azért, mert e tisztviselő csupán ajánlási jogkörrel rendelkezik (a meghallgatási tisztviselő egyes versenyjogi eljárásokban meglévő feladatáról és megbízatásáról szóló, 2011. október 13‑i 2011/695/EU bizottsági elnöki határozat [HL 2011. L 275., 29. o.] 4. cikke (2) bekezdésének a) pontja).

58      Először ugyanis az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, és azt egyébként a felperesek sem vitatják, hogy a helyszíni vizsgálat lefolytatásának körülményeit az EUMSZ 101. cikk alapján indított eljárást lezáró végleges határozat ellen benyújtott megsemmisítés iránti kereset keretében lehet vitatni (2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑135/09, EU:T:2012:596, 132. pont; lásd még: 2018. április 10‑i Alcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, T‑274/15, nem tették közzé, EU:T:2018:179, 91. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Azon jogalapok elfogadhatatlanságát kivéve, amelyeket a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozattal szemben kellett volna felhozni (lásd ebben az értelemben: 1999. április 20‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet, T‑305/94–T‑307/94, T‑313/94–T‑316/94, T‑318/94, T‑325/94, T‑328/94, T‑329/94 és T‑335/94, EU:T:1999:80, 408–415. pont) e végleges határozatok jogszerűségének e felülvizsgálata a hivatkozható jogalapok és így a felülvizsgálat tárgya szempontjából semmilyen korlátozás alá nem esik. A felülvizsgálat lehetővé teszi különösen annak ellenőrzését, hogy a Bizottság tiszteletben tartott‑e minden, a helyszíni vizsgálat lefolytatása során rá vonatkozó korlátozást (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 79–82. pont), és azt úgy tekintették, mint amely biztosítja a helyszíni vizsgálati intézkedések tekintetében az EJEB által megkövetelt hatékony bírósági felülvizsgálat fennállását (2018. április 10‑i Alcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, T‑274/15, nem tették közzé, EU:T:2018:179, 91. pont).

59      Másodszor az ítélkezési gyakorlatból az is kitűnik, és azt a jelen kereset is tanúsítja, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat megsemmisítés iránti kereset tárgyát képezheti (2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 97. és 111. pont). E felülvizsgálatot egyébként maga az 1/2003 rendelet 20. cikke irányozza elő (a (4) és (8) bekezdés), amely előírja, hogy azt a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatban fel kell tüntetni. Márpedig egyrészt a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat jogszerűségének felülvizsgálata, amely különösen arra vonatkozik, hogy a Bizottság rendelkezésére állnak‑e olyan, kellően komoly valószínűsítő körülmények, amelyek alapján feltételezhető a versenyszabályok megsértése, a jogellenesség megállapítása esetén ahhoz vezethet, hogy a határozat alapján hozott valamennyi intézkedést magát is jogellenesnek kell tekinteni, többek között mint nem szükségeseket (lásd ebben az értelemben: 2018. június 20‑i České dráhy kontra Bizottság ítélet, T‑621/16, nem tették közzé, EU:T:2018:367, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Másrészt, amennyiben a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatot más helyszíni vizsgálatokat követően hozták meg és a korábbi helyszíni vizsgálatok keretében beszerzett információk alapozták meg ezt a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatot, az említett határozat jogszerűségének felülvizsgálata többek között arra irányulhat, hogy korábbi helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok alapján hozott intézkedések megfelelnek‑e a helyszíni vizsgálat e határozatokban meghatározott terjedelmének (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 138–160. pont), és a megállapított meg nem felelés esetén annak megsemmisítését eredményezhetik (2015. június 18‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, C‑583/13 P, EU:C:2015:404, 56. és 67–71. pont; lásd még ebben az értelemben: 2018. április 10‑i Alcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, T‑274/15, nem tették közzé, EU:T:2018:179, 63. pont).

60      Harmadszor, még ha a felek erről nem is tettek említést, azt is meg kell állapítani, hogy az 1/2003 rendelet alapján szankciót kiszabó határozatokhoz hasonlóan az 1/2003 rendelet 23. cikke (1) bekezdésének c)–e) pontja alapján a helyszíni vizsgálat akadályozását szankcionáló bizottsági határozat megsemmisítés iránti kereset tárgyát képezheti. E kereset alátámasztása érdekében tehát hivatkozni lehet többek között a szankció jogellenes jellegére azon az alapon, hogy a helyszíni vizsgálat során hozott intézkedés, amelynek a szankcionált vállalkozás nem vetette alá magát, például bizalmas irat átadására irányuló felhívás vagy a személyzet valamely tagjától kért magyarázat, maga is jogellenes (lásd ebben az értelemben: 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑135/09, EU:T:2012:596, 126. pont).

61      Negyedszer, a 2007. szeptember 17‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság ítéletből (T‑125/03 és T‑253/03, EU:T:2007:287, 46., 48. és 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) egyértelműen kitűnik, hogy megtámadható aktusnak minősül a helyszíni vizsgálat során benyújtott, az ügyvédek és ügyfeleik közötti érintkezés bizalmas jellege címén a dokumentumok védelemben részesítésére irányuló kérelmet kifejezetten vagy hallgatólagosan elutasító határozat. Ezt a jogorvoslati lehetőséget éppen azért nyitották meg, mert az uniós bíróság úgy ítélte meg, hogy a vállalkozás számára nyitva álló azon lehetőség, hogy keresetet indítson a versenyjogi szabályok megsértését megállapító végső határozat ellen, nem jelent számára megfelelő jogvédelmet, mivel egyrészt lehetséges, hogy a közigazgatási eljárás nem jut el a jogsértést megállapító határozatig, másrészt pedig az e határozat ellen indítható kereset, ha egyáltalán sor kerül ilyenre, semmiképpen nem megfelelő eszköz arra, hogy a vállalkozás kiküszöbölje azokat a visszafordíthatatlan hatásokat, amelyeket a vállalkozás bizalmas jelleg által védett iratainak szabálysértő közlése vonna maga után (lásd: 2007. szeptember 17‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság ítélet, T‑125/03 és T‑253/03, EU:T:2007:287, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

62      Ugyanígy, a felperesek állításával ellentétben, noha az uniós bíróság a mai napig nem nyilvánította elfogadhatónak az ilyen keresetet, úgy tekinthető, hogy a Törvényszék elismerte annak lehetőségét, hogy a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozás a személyi állománya tagjainak magánéletük alapján történő védelme iránti kérelmet elutasító határozattal szemben ugyanolyan feltételekkel nyújtson be keresetet. Miután felidézte ugyanis a 2007. szeptember 17‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság ítéletet (T‑125/03 és T‑253/03, EU:T:2007:287), valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, a Törvényszék „a [magánélet] védelmét megtagadó határozat” lehetőségét megemlítve megállapította, hogy a jelen ügyben nem hoztak ilyen határozatot. Ennek érdekében arra a körülményre támaszkodott, hogy a felperesek az adatok másolatáról szóló határozat elfogadásakor nem hivatkoztak arra, hogy a hozzájuk tartozó dokumentumok az ügyvédek és ügyfeleik közötti érintkezés bizalmas jellegének védelméhez hasonló védelemben részesülnek, és nem azonosítottak konkrét dokumentumokat vagy dokumentumrészeket (2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑135/09, EU:T:2012:596, 129. és 130. pont). Egyébiránt megállapítható, hogy a felperesek önmagukban nem a szóban forgó jogorvoslati lehetőség fennállását kérdőjelezik meg, hanem annak korlátozó és az érintett vállalkozásokra nézve kötelező jellegét, mivel e vállalkozásoknak haladéktalanul reagálniuk kell, miközben a helyszíni vizsgálat még folyamatban van, és még azelőtt, hogy a Bizottság bármilyen másolatot készítene (lásd a lenti 72. pontot).

63      Meg kell ugyanis állapítani, hogy sem a Szerződések rendelkezései, sem az 1/2003 rendelet 20. cikkének szövege nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a vállalkozás megsemmisítés iránti keresetet nyújtson be a helyszíni vizsgálat lefolytatása keretében végrehajtott ilyen aktusokkal szemben, feltéve hogy megfelel az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdéséből eredő követelményeknek.

64      Ötödször, noha az EUMSZ 278. cikknek megfelelően a fent említett valamennyi kereset főszabály szerint nem halasztó hatályú, ugyanezen rendelkezés értelmében az e keresetek keretében vitatott jogi aktusok végrehajtásának felfüggesztését is el lehet érni. Közelebbről, az ilyen felfüggesztés iránti kérelem a helyszíni vizsgálatok felfüggesztéséhez vezethet, ugyanakkor azzal, hogy amennyiben a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatot főszabály szerint közlik és a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozás tudomására hozzák a helyszíni vizsgálat kezdetének napján, kizárólag az eljárási szabályzat 157. cikkének (2) bekezdésében előírt eljárás alkalmazása teszi lehetővé ennek elérését, amennyiben az ideiglenes felfüggesztés elrendelésének feltételei fennállnak (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 98. pont). A Törvényszék elnöke ugyanis e rendelkezés alapján a Bizottság meghallgatása előtt helyt adhat a felfüggesztés iránti kérelemnek, és ily módon elrendelheti a felfüggesztést, csupán néhány nappal a kérelem benyújtását követően, a helyszíni vizsgálat befejezése előtt.

65      Ehhez hozzá kell tenni, hogy ideiglenes intézkedés iránti kérelmet az ügyvédek és ügyfeleik közötti érintkezés bizalmas jellege címén a védelemben részesítés iránti kérelmet elutasító határozat elleni keresettel párhuzamosan is be lehet nyújtani. Ezt tanúsítja a 2004. szeptember 27‑i Bizottság kontra Akzo és Akcros végzés (C‑7/04 P(R), EU:C:2004:566), valamint a 2003. október 30‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság végzés (T‑125/03 R és T‑253/03 R, EU:T:2003:287). Úgy lehet ugyanis tekinteni, hogy a Bíróság elnöke e végzésében – miközben hatályon kívül helyezte a Törvényszék elnökének a kért felfüggesztést elrendelő végzését – nem zárta ki, hogy a Bizottság arra vonatkozó kötelezettségvállalásának hiányában, hogy harmadik személyek számára nem enged hozzáférést a szóban forgó dokumentumokhoz, elrendeljék az érintett társaságok és ügyvédeik közötti érintkezés bizalmas jellege címén a védelemben részesítés iránti kérelmet elutasító határozat végrehajtásának felfüggesztését, valamint az érintett bizalmas adatok megőrzését a bíróság hivatalánál az alapkereset elbírálásáig (lásd ebben az értelemben: 2004. szeptember 27‑i Bizottság kontra Akzo és Akcros végzés, C‑7/04 P(R), EU:C:2004:566, 42. pont, valamint rendelkező rész 1. és 2. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: 2015. szeptember 17‑i Alcogroup és Alcodis kontra Bizottság végzés, C‑386/15 P(R), EU:C:2015:623, 24. pont). A felperesek állításával ellentétben ennélfogva nem lehet úgy tekinteni, hogy az ideiglenes intézkedés semmilyen lehetséges orvoslást nem kínál a Bizottság által a helyszíni vizsgálat lefolytatása során elkövetett esetleges szabálytalanságok tekintetében, az azt elrendelő határozattól függetlenül.

66      Hatodszor, még a vizsgálati műveletek során keresettel megtámadható jogi aktus elfogadásának hiányában is, ha a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozás úgy véli, hogy a Bizottság a helyszíni vizsgálat során jogsértést követett el, és e jogsértések olyan kárt okoztak neki, amely megalapozhatja az Unió felelősségét, lehetősége van szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti keresetet indítani a Bizottsággal szemben. Ez a lehetőség már a jogsértési eljárást lezáró határozat meghozatala előtt fennáll, még abban az esetben is, ha a helyszíni vizsgálat nem vezet olyan végleges határozathoz, amely megsemmisítés iránti kereset tárgyát képezheti. Az ilyen felelősség megállapítása iránti kereset ugyanis nem tartozik a felperes érdekeit érintő, kötelező joghatásokkal rendelkező uniós jogi aktusok érvényességét felülvizsgáló rendszerbe, hanem akkor áll rendelkezésre, ha valamelyik fél uniós intézmény jogellenes magatartásából kifolyólag kárt szenvedett, még akkor is, ha e magatartást nem megtámadható aktus valósította meg (2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑135/09, EU:T:2012:596, 133. pont; 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 99. pont; 2018. április 10‑i Alcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, T‑274/15, nem tették közzé, EU:T:2018:179, 92. pont).

67      Ezenkívül úgy lehet tekinteni, hogy a helyszíni vizsgálati műveletek lefolytatása felülvizsgálatának a fentiekben ismertetett valamennyi jogorvoslati lehetőségből álló rendszere megfelel a fenti 50. pontban felidézett négy feltételnek.

68      Ami először is a tényleges érvényesülés feltételét illeti, meg kell állapítani, amit egyébként a felperesek sem vitatnak, hogy a fent említett jogorvoslati lehetőségek olyan alapos felülvizsgálatot biztosítanak, amely kiterjed mind a jogkérdésekre, mind pedig a ténykérdésekre (lásd, konkrétan a helyszíni vizsgálat elrendelő határozatokat illetően: 2015. június 18‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, C‑583/13 P, EU:C:2015:404, 33. és 34. pont; általánosabban az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásokban hozott bizottsági határozatok kapcsán: 2011. december 8‑i Chalkor kontra Bizottság ítélet, C‑386/10 P, EU:C:2011:815, 62. pont).

69      Ezenkívül ki kell emelni, hogy bár e jogorvoslatok egyenként önmagukban nem teszik lehetővé a helyszíni vizsgálat során hozott valamennyi intézkedés megalapozottságának vizsgálatát, együttes alkalmazásuk, amely nem vet fel elfogadhatósági problémát, lehetővé teszi az ilyen felülvizsgálatot, amint az kitűnik a helyszíni vizsgálatok lefolytatása során hozott különböző intézkedéseknek és a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozások különböző érintett keresetek vizsgálata során vizsgálható különböző jogainak a fenti 57–66. pontban szereplő felsorolásából. Közelebbről a felperesek nem állíthatják megalapozottan, hogy semmilyen jogorvoslat nem fedi le azt az esetet, amikor az ellenőrök másolatot készítenek a helyszíni vizsgálat terjedelmén kívül eső dokumentumokról. A felperesek által hivatkozott esetben ugyanis, amikor a szóban forgó helyszíni vizsgálat nem a jogsértést és szankciót megállapító határozathoz vezet, hanem új vizsgálat megindításához és új helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat elfogadásához, a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozások az említett határozattal szemben megsemmisítés iránti keresetet indíthatnak, vitatva az azt megalapozó valószínűsítő körülmények jogszerűségét, mivel azokat az előző helyszíni vizsgálat során szabálytalanul szerezték meg (lásd a fenti 59. pontot).

70      Ebből következik, hogy nem relevánsak a felpereseknek az EJEB azon ítéleteire alapított állításai, amelyek a hatékony jogorvoslathoz való jog megsértését azon az alapon állapították meg, hogy hiányzik a fent említett egyik jogorvoslati lehetőség. Közelebbről az EJEB által a Delta Pekárny ítéletben (82–94. pont) tett megállapítások nem ültethetők át a jelen ügyre, mivel a szóban forgó cseh szabályozás nem vezetett be a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok megtámadását lehetővé tevő sajátos jogorvoslati lehetőséget. Kizárólag a versenyhatóság ténymegállapításaival foglalkozó eljárásban lehetett ugyanis előadni a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozások helyszíni vizsgálat jogszerűségére vonatkozó kérdéseit, és ebben az összefüggésben nem lehetett megvizsgálni az olyan kérdéseket, mint a helyszíni vizsgálat szükségessége, időtartama és hatálya, valamint annak arányos jellege (lásd ebben az értelemben: Wahl főtanácsnok Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa, C‑583/13 P, EU:C:2015:92, 37. pont), míg erre sor kerülhetett volna a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozattal szemben indított keresettel összefüggésben.

71      Hasonlóképpen, ellentétben az EJEB 2015. április 2‑i Vinci Construction és GTM Génie Civil et Services kontra Franciaország ítéletének (CE:ECHR:2015:0402JUD006362910) alapjául szolgáló körülményekkel, az uniós bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy van lehetőség arra, hogy a helyszíni vizsgálatok során az ügyvédek és ügyfeleik közötti érintkezés bizalmas jellege tiszteletben tartásának hatékony felülvizsgálatát kérjék (lásd a fenti 61. pontot). Ennek keretében különösen azt kell ellenőrizni, hogy a szóban forgó dokumentumok e bizalmas jelleg tárgyi hatálya alá tartoznak‑e (lásd ebben az értelemben: 2007. szeptember 17‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság ítélet, T‑125/03 és T‑253/03, EU:T:2007:287, 117–135., 138–140. és 165–179. pont).

72      Ezenkívül meg kell állapítani, hogy nem sérti a hatékony jogorvoslathoz való jogot az, ha azt követelik meg a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozattal érintett vállalkozástól, hogy tegyen meg bizonyos lépéseket a jogainak, és az azon jogorvoslati lehetőségekhez való hozzáférésének védelme érdekében, amelyek lehetővé teszik e jogok tiszteletben tartásának biztosítását, többek között a Bizottságnál benyújtott védelem iránti kérelmek benyújtásával kapcsolatos lépéseket (lásd a fenti 61. és 62. pontot). Ez annál is inkább így van, mivel a Bizottság a másolatok elkészítését megelőzően köteles rövid határidőt biztosítani a vállalkozás számára arra, hogy ügyvédeivel konzultáljon, hogy adott esetben ilyen kérelmeket nyújthasson be (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 89. pont).

73      Másodszor, ami a hatékonysági feltételt illeti, megállapítható, hogy a fent említett jogorvoslatok lehetővé teszik az ideiglenes intézkedés iránti eljárás révén akár a megelőző jellegű felülvizsgálatot is, megakadályozva a helyszíni vizsgálatok befejezését (lásd a fenti 64. pontot), illetve az egyéb jogorvoslatok eredményeként a vizsgálati műveletek végrehajtását követő korrekciós felülvizsgálatot is. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy az EJEB ítélkezési gyakorlata nem követeli meg az előzetes és utólagos felülvizsgálat együttes fennállását, mivel azokat vagylagosan fogja fel (lásd a fenti 50. pontot). Ily módon, még ha az ideiglenes intézkedés iránti eljárás nem is rendelkezik a megkövetelt hatékonysággal, amint azt a felperesek a jelen ügyben állítják, az utólag benyújtható keresetek mindenképpen megfelelő orvoslást nyújtanak a jogalany számára.

74      Ily módon a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat megsemmisítése esetén a versenyjogi jogsértésekkel kapcsolatos eljárás keretében a Bizottság nem használhatja fel a helyszíni vizsgálat során szerzett dokumentumokat vagy bizonyítékokat (2002. október 22‑i Roquette Frères ítélet, C‑94/00, EU:C:2002:603, 49. pont; 2012. december 12‑i Almamet kontra Bizottság ítélet, T‑410/09, nem tették közzé, EU:T:2012:676, 31. pont). Közelebbről az ilyen megsemmisítés elkerülhetetlenül azon új helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat megsemmisítését vonja maga után, amelyet kizárólag az első szabálytalan helyszíni vizsgálat során lefoglalt dokumentumok alapján fogadtak el (lásd ebben az értelemben: 2018. június 20‑i České dráhy kontra Bizottság ítélet, T‑621/16, nem tették közzé, EU:T:2018:367, 39. és 40. pont).

75      Ehhez hasonlóan, a Bizottság végleges határozata ellen indított keresettel összefüggésben a helyszíni vizsgálat lefolytatása során elkövetett szabálytalanság megállapítása azt eredményezi, hogy a Bizottság a jogsértéssel kapcsolatos eljárás során nem használhatja fel az így megszerzett információkat (lásd: 2015. június 18‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, C‑583/13 P, EU:C:2015:404, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), ami a jogsértést megállapító és azt szankcionáló határozat megsemmisítéséhez vezethet, ha az érintett bizonyítékok döntőek a megállapítás és a szankcionálás szempontjából.

76      Ezenkívül, még abban az esetben is, ha nem került volna sor a jogsértést megállapító és szankciót kiszabó határozat meghozatalára, emlékeztetni kell arra, hogy még nyitva áll egyrészt a helyszíni vizsgálat során elfogadott bizonyos intézkedések megsemmisítése iránti kérelem (lásd a fenti 61. és 62. pontot), másrészt pedig a kártérítés iránti kérelem (lásd a fenti 66. pontot) lehetősége. Márpedig e két jogorvoslati lehetőség lehetővé teszi a megsemmisített helyszíni vizsgálati intézkedések eltüntetését a jogrendből, illetve az említett intézkedések miatt elszenvedett kár megtérítését már az esetleges későbbi jogsértési eljárás lezárása előtt és attól függetlenül. E tekintetben pontosítani kell, hogy mivel a jogorvoslati lehetőségek és az azok által lehetővé tett orvoslás megfelelő jellegének értékelését átfogóan kell elvégezni (lásd a fenti 51. pontot), és más jogorvoslati lehetőségek megakadályozzák a Bizottságot abban, hogy felhasználja a szabálytalanul lemásolt dokumentumokat, ezért közömbös, hogy a kártérítési jogorvoslat ezt nem éri el. A felperesek állításával ellentétben a Ravon ítéletből közelebbről nem lehet arra következtetni, hogy az EJEB a helyszíni vizsgálati műveletek bírósági felülvizsgálata hatékonyságának megállapítása érdekében azt követeli meg, hogy a szóban forgó jogorvoslatok a beszerzett iratok és tanúvallomások felhasználását megtiltó határozattal záruljanak. Az EJEB ugyanis ebben az ítéletben pusztán a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek átfogó értékelési módszerét alkalmazta, amikor úgy ítélte meg, hogy a kártérítési kereset nem elegendő a többi jogorvoslati lehetőség, különösen a szóban forgó francia szabályozás által előírt megsemmisítés iránti keresetek hiányosságainak kompenzálására (Ravon ítélet, 33. pont), amelyek nem rendelkeznek az uniós bíróság előtt lehetséges megsemmisítés iránti keresetek hatékonyságával.

77      Harmadszor, ami a bizonyossági feltételt illeti, azt a felperesek elsődlegesen azzal az indokkal vitatják, hogy nem biztos, hogy olyan jogi aktusokat fogadnak el, amelyek a fent említett különböző jogorvoslati módok útján megtámadhatók. Közelebbről a Bizottság nem feltétlenül hoz jogsértést megállapító és annak elkövetőjét a helyszíni vizsgálatot követően szankcionáló határozatot. Mindazonáltal a bizonyosság feltételét nem úgy kell értelmezni, hogy az minden esetben valamennyi elméletileg lehetséges jogorvoslati lehetőség megnyitását teszi szükségessé, a helyszíni vizsgálatot követően hozott intézkedésektől függetlenül, hanem úgy, hogy az olyan jogorvoslatok megnyitását követeli meg, amelyek alkalmasak arra, hogy vitatni lehessen a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozásra negatív hatásokkal járó intézkedéseket az említett hatások bekövetkezésének időpontjában. Következésképpen abban az esetben, ha az ilyen negatív hatások nem a jogsértést megállapító vagy szankcionáló határozatban nyilvánulnak meg, az e határozattal szembeni jogorvoslati lehetőség hiánya nem tekinthető olyannak, mint amely sérti a helyszíni vizsgálat során hozott intézkedésekkel szembeni biztos jogorvoslat követelményét.

78      A Canal Plus ügyben hozott ítéletből nem lehet ettől eltérő értelmezésre következtetni (lásd a fenti 50. pontot). A felperesek állításával ellentétben ugyanis az EJEB ebben az ítéletben nem mondta ki, hogy a helyszíni vizsgálatot engedélyező határozattal szembeni jogorvoslat elérhetőségét bizonytalanná tették a versenyhatóság érdemi határozatának elfogadását övező bizonytalanságok. Az EJEB többek között annak megállapítására szorítkozott, hogy a francia jogalkotó által bevezetett átmeneti szabályozás sajátos körülményei között az e szabályozás által a házkutatást engedélyező végzéssel szemben megengedett fellépés feltétele az érdemi határozattal szembeni folyamatban lévő jogorvoslat megléte volt, ami olyan feltételrendszert jelentett, amely ténylegesen bizonytalanná tette az említett fellépéshez való hozzáférést (lásd ebben az értelemben: Wahl főtanácsnok Deutsche Bahn és társai ügyre vonatkozó indítványa, C‑583/13 P, EU:C:2015:92, 48. pont). Ezenkívül megállapítható, hogy ilyen feltételrendszer nem létezik a Bizottság helyszíni vizsgálatokkal kapcsolatos jogorvoslati rendszerében. A helyszíni vizsgálatot elrendelő határozattal szembeni kereset benyújtása ugyanis nem függ az EUMSZ 101. cikk szerinti eljárást lezáró határozattal szembeni kereset benyújtásától, és az EUMSZ 263. cikk szerinti keresetindítási határidőre tekintettel egyébként nem is függhetne attól.

79      Negyedszer az észszerű határidőre vonatkozó feltételt illetően meg kell állapítani, hogy a felperesek az e feltétel tiszteletben nem tartására vonatkozó állításukat nem az uniós bíróságok előtti eljárások időtartamára alapozzák, és egyébként elismerik a keresetindítási határidők meglétét is. Kizárólag azt a jelentős időtartamot kifogásolják, amely elválaszthatja a helyszíni vizsgálatot az EUMSZ 101. cikk alapján indított eljárást lezáró végleges határozattól.

80      Márpedig az ilyen, kétségtelenül több évet is elérő időközből nem vonható le az a következtetés, hogy a helyszíni vizsgálatok lefolytatásának uniós bíróság előtti megtámadását lehetővé tevő keresetek nem biztosítanak hatékony bírói jogvédelmet. Egyrészt ugyanis kizárólag azt az időközt kifogásolják, amely a helyszíni vizsgálati intézkedések elfogadását választja el az azok EUMSZ 101. cikk alapján elfogadott végleges határozat ellen indított kereset keretében történő lehetséges megtámadásától, amely csupán egyike az ezen intézkedések vitatását lehetővé tévő jogorvoslati lehetőségeknek. Másrészt és mindenekelőtt azt az időtartamot, amely alatt a szóban forgó helyszíni vizsgálati intézkedéseket fenntartják, azzal a ténnyel kell összevetni, hogy e végleges határozat meghozataláig a Bizottság nem foglal véglegesen állást a jogsértés fennállásáról és a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozás ezt követő szankcionálásáról. Ezzel szemben, ha a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozás számára e határidőn belül más hátrányos következmények is megvalósulnának, mint például a Bizottság károkozó magatartása vagy az összegyűjtött információk alapján az új helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat elfogadása, az említett vállalkozás azonnal és a jogsértési eljárás kimenetelének bevárása nélkül kártérítési keresetet vagy az új helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat megsemmisítése iránti keresetet indíthatna a bíróság előtt.

81      A fentiek összességéből következik, hogy az 1/2003 rendelet 20. cikkével kapcsolatos jogellenességi kifogás alátámasztására felhozott első kifogást mint megalapozatlant el kell utasítani.

b)      A második, a fegyveregyenlőség elve és a védelemhez való jog megsértésére alapított kifogásról

82      A felperesek azt állítják, hogy az 1/2003 rendelet 20. cikke sérti a fegyveregyenlőség elvét és a védelemhez való jogot. Ezen alapvető elvekből az következik, hogy az eljárás alá vont személynek jogosultnak kell lennie az eljárás irataiba való betekintésre. Márpedig a helyszíni vizsgálat 1/2003 rendelet 20. cikkében meghatározott jogi kerete, amely nem teszi lehetővé a felek számára, hogy betekintsenek a Bizottság rendelkezésére álló, a helyszíni vizsgálat alkalmazására vonatkozó döntését igazoló iratokba, a felpereseket a Bizottsággal szemben nyilvánvalóan egyenlőtlen helyzetbe hozza, és lehetetlenné teszi számukra a védekezésük előkészítését.

83      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a fegyveregyenlőség elve, amely velejárója magának a tisztességes eljárás fogalmának, és amelynek célja az eljárásban részt vevő felek közötti egyensúly biztosítása, magával vonja, hogy kötelező észszerű lehetőséget biztosítani valamennyi félnek arra, hogy olyan körülmények között ismertesse álláspontját, ideértve annak bizonyítékait is, amelyek alapján nem kerül teljesen előnytelen helyzetbe ellenfelével szemben. Ezen elv célja a bírósági eljárásban részt vevő felek közötti eljárásbeli egyensúly biztosítása, e felek különösen bizonyításfelvételre és a bíróság előtti kontradiktórius vitára vonatkozó szabályokat érintő jogai és kötelezettségei egyenlőségének biztosítása révén (lásd: 2016. július 28‑i Ordre des barreaux francophones et germanophone és társai ítélet C‑543/14, EU:C:2016:605, 40. és 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

84      Noha a felperesek hivatkoznak erre az ítélkezési gyakorlatra, és kizárólag a Charta 47. és 48. cikkére, valamint az EJEE jogalanyok bíróság előtti jogait szabályozó 6. cikkére támaszkodnak a fegyveregyenlőség elve és a védelemhez való jog megsértésére vonatkozó állításuk alátámasztása érdekében, az általuk egyébként hivatkozott ítélkezési gyakorlat (lásd a lenti 94. pontot) arra utal, hogy általános jelleggel a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozás bíróság, illetve a Bizottság előtti védekezéshez való jogára kívánnak támaszkodni.

85      Márpedig a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozással a Bizottsággal szembeni védelemhez való jogának biztosítása érdekében közlendő elemekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a Bizottság a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatban vagy a helyszíni vizsgálat során nem köteles megjelölni az említett helyszíni vizsgálatot igazoló valószínűsítő körülményeket (lásd ebben az értelemben: 1989. október 17‑i Dow Chemical Ibérica és társai kontra Bizottság ítélet, 97/87–99/87, EU:C:1989:380, 45., 50. és 51. pont; 2008. július 8‑i AC‑Treuhand kontra Bizottság ítélet, T‑99/04, EU:T:2008:256, 48. pont; 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑135/09, EU:T:2012:596, 69. pont; 2014. március 14‑i Cementos Portland Valderrivas kontra Bizottság ítélet, T‑296/11, EU:T:2014:121, 37. pont; 2014. november 25‑i Orange kontra Bizottság ítélet, T‑402/13, EU:T:2014:991, 81. pont; 2018. június 20‑i České dráhy kontra Bizottság ítélet, T‑325/16, EU:T:2018:368, 45. és 46. pont).

86      Ez az ítélkezési gyakorlatbeli megoldás nem a szóban forgó valószínűsítő körülmények bizalmas jellegének elvén alapul, hanem a jogalkotó által az 1/2003 rendelet 20. cikkének megfogalmazása során szintén figyelembe vett azon törekvésen, hogy megőrizze a Bizottság vizsgálatainak hatékonyságát abban a szakaszban, amikor azok épp csak elkezdődtek.

87      Az 1/2003 rendelet szerinti, a Bizottság előtt zajló közigazgatási eljárás ugyanis két külön, egymást követő szakaszra oszlik, amelyek mindegyike saját belső logikának felel meg: vagyis egyrészt egy előzetes vizsgálati szakaszra, másrészt pedig egy kontradiktórius szakaszra. Az előzetes vizsgálati szakasznak, amely során a Bizottság az 1/2003 rendelet által előírt vizsgálati jogköreit alkalmazza, és amely a kifogásközlésig terjed, a célja annak lehetővé tétele, hogy a Bizottság összegyűjthesse a versenyszabályok megsértésének fennállását bizonyító vagy azt cáfoló valamennyi releváns elemet, és előzetesen állást foglalhasson az eljárás irányultságát és későbbi alakulását illetően. A kontradiktórius szakasznak viszont, amely a kifogásközléstől a végleges határozat elfogadásáig tart, lehetővé kell tennie a Bizottság számára, hogy a felrótt jogsértés tekintetében végleges határozatot hozzon (lásd: 2014. november 25‑i Orange kontra Bizottság ítélet, T‑402/13, EU:T:2014:991, 77. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

88      Egyrészt az előzetes vizsgálati szakasz kapcsán e szakasz kezdete az az időpont, amikor a Bizottság az uniós jogalkotó által ráruházott hatáskörében eljárva olyan intézkedést tesz, amelyben kifogásolja a jogsértést és amelyben lehetővé kell tennie az érintett vállalkozás számára, hogy az eljárás alakulását illetően állást foglaljon (2011. szeptember 29‑i Elf Aquitaine kontra Bizottság ítélet, C‑521/09 P, EU:C:2011:620, 114. pont; 2015. július 15‑i SLM és Ori Martin kontra Bizottság ítélet, T‑389/10 és T‑419/10, EU:T:2015:513, 337. pont). Másrészt az érintett vállalkozás csak a közigazgatási kontradiktórius szakasz kezdetén, a kifogásközlés révén szerez tudomást mindazokról a lényeges bizonyítékokról, amelyekre a Bizottság az eljárás e szakaszában támaszkodik, és e vállalkozásnak csak ekkor áll jogában az aktába is betekinteni a védelemhez való joga hatékony gyakorlásának biztosítása érdekében. Következésképpen az érintett vállalkozás csak a kifogásközlés megküldése után élhet teljes mértékben a védelemhez való jogával. Az ugyanis, ha e jogokat a kifogásközlés megküldését megelőző szakaszra is kiterjesztenék, veszélyeztetné a Bizottság vizsgálatának hatékonyságát, mivel az érintett vállalkozás már az előzetes vizsgálati szakaszban azonosíthatná, mely információk vannak a Bizottság birtokában, és ennélfogva mely információk tarthatók még előtte titokban (lásd: 2014. november 25‑i Orange kontra Bizottság ítélet, T‑402/13, EU:T:2014:991, 78. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

89      Ugyanakkor a Bizottság által az előzetes vizsgálati szakaszban hozott vizsgálati intézkedések, különösen a vizsgálati intézkedések és az információkérés, természetüknél fogva jogsértést kifogásolnak, és jelentős következményekkel járhatnak a gyanúsított vállalkozások helyzetére. Következésképpen el kell kerülni azt, hogy a védelemhez való jog orvosolhatatlanul sérülhessen a közigazgatási eljárás ezen szakaszában, mivel a meghozott vizsgálati intézkedéseknek meghatározó jellege lehet a vállalkozások magatartásának a felelősségük megállapítására alkalmas jogellenes jellege bizonyítása tekintetében (lásd: 2014. november 25‑i Orange kontra Bizottság ítélet, T‑402/13, EU:T:2014:991, 79. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

90      Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet 20. cikkének (4) bekezdése által előírt, a helyszíni vizsgálat tárgyának és céljának megjelölésére vonatkozó kötelezettség az érintett vállalkozások védelemhez való jogának alapvető biztosítéka, és ebből következik, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok indokolására vonatkozó kötelezettség terjedelme nem korlátozható a vizsgálat hatékonyságával kapcsolatos megfontolások alapján. Ebben a tekintetben, bár a Bizottság az 1/2003 rendelet 20. cikke és az ítélkezési gyakorlat alapján nem köteles a feltételezett jogsértésekről birtokában lévő valamennyi információt közölni az ilyen határozat címzettjével, nem köteles pontosan meghatározni az érintett piacot, és nem köteles e jogsértések pontos jogi minősítésére, továbbá nem köteles megjelölni e jogsértések elkövetésének időszakát sem, a lehető legpontosabban meg kell jelölnie a vizsgálni kívánt feltételezéseket, azaz hogy mit keresnek, és mely elemekre kell a helyszíni vizsgálatnak kiterjednie (lásd: 2014. november 25‑i Orange kontra Bizottság ítélet, T‑402/13, EU:T:2014:991, 80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

91      E körülmények összességére tekintettel nem lehet a Bizottságot arra kötelezni, hogy az előzetes vizsgálati szakaszban a feltételezett jogsértéseken túl megjelölje azokat a valószínűsítő körülményeket, amelyeket vizsgálni szándékozik, azaz azokat az elemeket, amelyek a Bizottságot arra vezették, hogy számoljon az EUMSZ 101. cikk megsértésének lehetőségével. Ugyanis egy ilyen kötelezettség megkérdőjelezné az ítélkezési gyakorlat által kialakított, a vizsgálat hatékonyságának megőrzése és az érintett vállalkozás védelemhez való jogának megőrzése közötti egyensúlyt (2018. június 20‑i České dráhy kontra Bizottság ítélet, T‑325/16, EU:T:2018:368, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; lásd még a fenti 85. pontot is).

92      Ebből következik, hogy az 1/2003 rendelet 20. cikkének (4) bekezdése nem minősíthető jogellenesnek azzal az indokkal, hogy azáltal, hogy nem írja elő a helyszíni vizsgálatot igazoló valószínűsítő körülményeknek a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozással való közlését, sérti a fegyveregyenlőség elvét és az említett vállalkozás védelemhez való jogát.

93      A felperesek által előterjesztett érvek egyike sem alkalmas e megállapítás megkérdőjelezésére.

94      Ami először is az uniós bíróságok ítélkezési gyakorlatát illeti, rá kell mutatni arra, hogy a fellebbezők nem utalnak a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatra, és azt a fortiori nem is vitatják kifejezetten, és csak a Törvényszék egyetlen ítéletére hivatkoznak azon állításuk alátámasztása érdekében, amely szerint a Törvényszék úgy tekinti, hogy a fegyveregyenlőség elve magában foglalja, hogy az érintett vállalkozások iratbetekintési joggal rendelkezzenek. Ebből az ítéletből kétségtelenül kitűnik, hogy a fegyveregyenlőség általános elve egy versenyjogi ügyben feltételezi, hogy az érintett vállalkozás ugyanolyan ismeretekkel rendelkezzen az eljárásban felhasznált iratokról, mint a Bizottság (1995. június 29‑i ICI kontra Bizottság ítélet, T‑36/91, EU:T:1995:118, 93. és 111. pont). Ugyanakkor, amint azt a Bizottság helytállóan hangsúlyozza, e kijelentés az eljárás kontradiktórius szakaszára, és különösen azon dokumentumokra vonatkozik, amelyeket a kifogásközléssel együtt közölni kellett volna a felperes vállalkozással (az előzetes vizsgálati szakasz és a közigazgatási kontradiktórius szakasz közötti különbségtételt illetően lásd a fenti 87. és 88. pontot).

95      Másodszor, ami az EJEB ítélkezési gyakorlatát illeti – amelynek hivatkozását a fentiekre figyelemmel úgy lehet értelmezni, hogy az az uniós bíróságok ítélkezési gyakorlatának annak megfelelő alakítására vagy az 1/2003 rendelet 20. cikke releváns rendelkezéseinek jogellenességének megállapítására irányuló szándékot fejezi ki –, meg kell állapítani, hogy az nem alkalmas sem az ilyen alakítás, sem pedig az ilyen megállapítás igazolására, függetlenül attól a körülménytől, hogy az EJEB ítéletei, amint azt a Bizottság és a Tanács kiemelte, természetes személyek jogairól szóltak büntetőügyekben. A fegyveregyenlőség elvének az EJEB ezen ítéleteiben megállapított valamennyi megsértését ugyanis azzal az indokkal állapították meg, hogy a vádlottakat anélkül ítélték el, hogy valaha hozzáférhettek volna a felhozott vádakkal kapcsolatos bizonyítékok összességéhez (EJEB, 1997. március 18., Foucher kontra Franciaország, CE:ECHR:1997:0318JUD002220993; 1999. március 25., Pélissier és Sassi kontra Franciaország, CE:ECHR:1999:0325JUD002544494; 2011. július 26., Huseyn és társai kontra Azerbajdzsán, CE:ECHR:2011:0726JUD003548505; 2011. szeptember 20., OAO Neftyanaya Kompaniya Yukos kontra Oroszország, CE:ECHR:2011:0920JUD001490204), amiből nem lehet az ilyen bizonyítékokhoz való hozzáférés jogát levezetni a vizsgálati szakaszban, a későbbi kontradiktórius szakaszban már elismert jogon kívül. Ami az EJEB azon ítéletét illeti, amelyből kitűnik, hogy a fegyveregyenlőség elve az eljárás valamennyi szakaszára vonatkozik, többek között a vizsgálatra is (EJEB, 1989. március 30., Lamy kontra Belgium, CE:ECHR:1989:0330JUD001044483), és amelyre a felperesek kizárólag a tárgyaláson hivatkoztak, az említett ítéletben a felperes e vizsgálati szakaszban való fogva tartásáról szóló határozat elfogadása miatt született ilyen értelmű döntés. Az EJEB egyébként ebben az ügyben az EJEE fogva tartott személyek bírói jogvédelmére vonatkozó 5. cikke (4) bekezdésének megsértését állapította meg, anélkül hogy állást foglalt volna az EJEE 6. cikkének tiszteletben tartásáról.

96      Harmadszor, ami a felperesek által a tárgyaláson hivatkozott francia jogszabályt illeti, az önmagában nem lehet kötelező az uniós jog szabályainak alkalmazása során (lásd ebben az értelemben: 1984. január 17‑i VBVB és VBBB kontra Bizottság ítélet, 43/82 és 63/82, EU:C:1984:9, 40. pont). Ehhez mindenesetre hozzá lehet tenni, hogy a code de commerce (francia kereskedelmi törvénykönyv) L. 450‑4. cikke szerint a francia kényszerintézkedésekről határozó bíró végzését, amely lehetővé teszi a versenyhatóság látogatásait és lefoglalásait az említett hatóság által előterjesztett információk és valószínűsítő körülmények alapján, csak a látogatás alkalmával közlik az érintett vállalkozással. Így azzal kapcsolatban csak a fellebbviteli bíróság első elnökéhez benyújtott kereset szakaszában kerülhet sor kontradiktórius vitára, amely többek között a benyújtott valószínűsítő körülmények kellően komoly jellegére vonatkozhat.

97      Negyedszer, ami a felperesek által azzal kapcsolatban kifejezett aggodalmakat illeti, hogy nehéz védekezni a Bizottság önkényes és aránytalan beavatkozásának kockázatával szemben, kifejezetten rá kell mutatni arra, hogy a Törvényszék pervezető intézkedések útján felhívhatja a Bizottságot arra, hogy terjessze elő azokat a valószínűsítő körülményeket, amelyek igazolták a helyszíni vizsgálatról szóló döntését (a jelen ügyben ilyen pervezető intézkedés meghozatala tekintetében lásd a fenti 14. pontot). A helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatot igazoló valószínűsítő körülményekhez való ezen hozzáférés a bírósági szakaszban megengedett, mivel ebben a szakaszban a bizottsági vizsgálatok hatékonyságának megóvásának követelménye enyhébb, mivel a helyszíni vizsgálat eddigre fogalmilag befejeződött. Az összes helyszíni vizsgálati művelet elvégzését követően ugyanis már nem kell elkerülni a vizsgálat szempontjából releváns azon információk eltitkolásának veszélyét, amelyeket főszabály szerint a helyszíni vizsgálat során már összegyűjtöttek (lásd a fenti 88. pontot). Ehhez hozzá lehet tenni, hogy a valószínűsítő körülmények bírósági szakaszban történő közlése ezenkívül megfelel a bíróság előtti fegyveregyenlőség elvének, mivel a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozás ebben a szakaszban olyan információkkal rendelkezik, amelyek lehetővé teszik számára annak vitatását, hogy kellően komoly valószínűsítő körülmények álltak a Bizottság rendelkezésére a helyszíni vizsgálat igazolásához (lásd ebben az értelemben: Kokott főtanácsnok Nexans és Nexans France kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa, C‑37/13 P, EU:C:2014:223, 85. és 86. pont), emellett pedig nem igazolja, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat meghozatalakor hozzáférést biztosítsanak.

98      Ezen indokok összessége miatt a jogellenességi kifogás alátámasztására felhozott második kifogást következésképpen el kell utasítani, ebből következően pedig az 1/2003 rendelet 20. cikkének releváns rendelkezéseivel kapcsolatos jogellenességi kifogást teljes egészében el kell utasítani.

B.      Az indokolási kötelezettség megsértésére és a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog megsértésére alapított második és harmadik jogalapról

99      A Bizottság előzetesen előadja, hogy a felperesek több, a vitatott helyszíni vizsgálat lefolytatásával kapcsolatos kifogásra hivatkoznak, amelyek elfogadhatatlanok egy helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat ellen irányuló kereset keretében, és ebből a kereset elfogadhatatlanságát vezeti le.

100    Az állandó ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik, hogy valamely vállalkozás nem hivatkozhat a helyszíni vizsgálat lefolytatása során elkövetett jogsértésekre annak a határozatnak a megsemmisítésére irányuló kérelme alátámasztására, amely alapján a Bizottság ezt a helyszíni vizsgálatot lefolytatja (1999. április 20‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet, T‑305/94–T‑307/94, T‑313/94–T‑316/94, T‑318/94, T‑325/94, T‑328/94, T‑329/94 és T‑335/94, EU:T:1999:80, 413. pont; 2007. szeptember 17‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság ítélet, T‑125/03 és T‑253/03, EU:T:2007:287, 55. pont; 2018. június 20‑i České dráhy kontra Bizottság ítélet, T‑325/16, EU:T:2018:368, 22. pont).

101    Az, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat ellen irányuló kérelmek alátámasztása érdekében nem lehet a helyszíni vizsgálatok lefolytatását érintő jogellenességre hivatkozni, csupán azt az általános elvet tükrözi, amely szerint valamely aktus jogszerűségét az elfogadásának időpontjában fennálló jogi és ténybeli elemekre tekintettel kell értékelni, vagyis a határozat elfogadását követő aktusok nem befolyásolhatják e határozat érvényességét (2003. október 30‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság végzés, T‑125/03 R és T‑253/03 R, EU:T:2003:287, 68. és 69. pont; lásd még ebben az értelemben: 2019. október 17‑i Alcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, C‑403/18 P, EU:C:2019:870, 45. és 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

102    Ebből következik, hogy ha az érintett kifogásokat – amint azt a Bizottság állítja – el kell utasítani, akkor ezt azok hatástalansága, nem pedig elfogadhatatlan jellege miatt kellene megtenni.

103    A Törvényszék által a tárgyaláson feltett kérdésre válaszolva a Bizottság pontosította – amint az a tárgyalásról készült jegyzőkönyvben rögzítésre került –, hogy egyrészt a Törvényszék mérlegelésére bízza a szóban forgó kifogások elfogadhatatlan vagy hatástalan jellegének megítélését, másrészt pedig, hogy az elfogadhatatlanságra vonatkozó állítása az indokolási kötelezettség megsértésére és a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog megsértésére alapított második és harmadik jogalapra mint olyanra vonatkozott.

104    Ebből következik, hogy a keresetlevél nem nyilvánítható elfogadhatatlannak a Bizottság által hivatkozott indok alapján, így a fortiori az is, hogy azt nem kell teljes egészében elutasítani.

105    Ennélfogva meg kell vizsgálni a felperesek által felhozott második és harmadik jogalapot, anélkül hogy a megalapozottságuk vizsgálata céljából figyelembe vennék az azok alátámasztására felhozott azon kifogásokat, amelyek a vitatott helyszíni vizsgálat lefolyásán alapulnak, és amelyeket mint hatástalanokat el kell utasítani.

1.      Az indokolási kötelezettség megsértéséről

106    A felperesek úgy érvelnek, hogy a megtámadott határozat indokolása hiányos, mivel nem tartalmaz semmilyen pontosítást vagy akár csak a Bizottság birtokában lévő azon információk ismertetésének kezdeményét, amelyek igazolták a helyszíni vizsgálat lefolytatását. Közelebbről, a megtámadott határozat nem teszi lehetővé a Bizottság rendelkezésére álló információk típusának, jellegének, eredetének és még kevésbé tartalmának azonosítását, és ezáltal megfosztja a felpereseket a védelemhez való joguk alapvető garanciájától. A felperesek ehhez hozzáteszik, hogy a Bizottság rendelkezésére álló iratokra vonatkozó információ teljes hiányát nem orvosolhatja pusztán azon feltételezett jogsértések leírása, amelyeket a Bizottság álláspontja szerint az említett iratok tartalmára alapíthatott.

107    Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós intézmények jogi aktusainak az EUMSZ 296. cikkben megkövetelt indokolásának igazodnia kell a szóban forgó jogi aktus természetéhez, továbbá világosan és egyértelműen ki kell fejtenie a jogi aktust kibocsátó intézmény érvelését úgy, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, és az uniós bíróságok felülvizsgálhassák a hivatkozott indokokat. Az indokolási kötelezettséget ezenkívül az adott ügy körülményei alapján kell értékelni, többek között a jogi aktus tartalma, a felhozott indokok jellege, valamint a címzetteknek vagy egyéb, a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett személyeknek a magyarázatokhoz fűződő érdekei alapján. Nem szükséges, hogy az indokolás valamennyi jelentőséggel bíró tény‑ és jogkérdésre külön kitérjen, mivel azt, hogy valamely aktus indokolása megfelel‑e az EUMSZ 296. cikk követelményeinek, nem pusztán a szövegére figyelemmel kell megítélni, hanem az összefüggéseire, valamint az érintett tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére való tekintettel is (lásd: 2014. június 25‑i Nexans és Nexans France kontra Bizottság ítélet, C‑37/13 P, EU:C:2014:2030, 31. és 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

108    Ennélfogva figyelembe kell venni a Bizottság vizsgálatának jogi hátterét. Az 1/2003 rendelet 4. és 20. cikke ugyanis olyan helyszíni vizsgálati jogkört ruház a Bizottságra, amely a Bizottság azon feladatát szolgálja, hogy védje a belső piacon belüli torzulásmentes versenyt és szankcionálja az ezen piac versenyszabályainak esetleges megsértését (lásd ebben az értelemben: 2014. június 25‑i Nexans és Nexans France kontra Bizottság ítélet, C‑37/13 P, EU:C:2014:2030, 33. pont; 2002. október 22‑i Roquette Frères ítélet, C‑94/00, EU:C:2002:603, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

109    Ily módon, ami közelebbről a Bizottság helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatait illeti, az 1/2003 rendelet 20. cikkének (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy e határozatokban meg kell jelölni a helyszíni vizsgálat kezdetének napját, az említett rendelet 23. és 24. cikkében előírt szankciókat, valamint azt a jogot, hogy a határozat a Bírósággal felülvizsgáltatható, valamint a helyszíni vizsgálat tárgyát és célját is.

110    Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a lehető legpontosabban meg kell jelölnie a vizsgálni kívánt feltételezéseket, azaz hogy mit keresnek, és mely elemekre kell a helyszíni vizsgálatnak kiterjednie. Közelebbről a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatban fel kell tüntetni a feltételezett jogsértés lényegi jellemzőinek leírását, jelezve a vélelmezetten érintett piacot és a feltételezett versenykorlátozások jellegét, a vizsgálat által érintett állítólagos jogsértés által lefedett ágazatokat, valamint azt, hogy a helyszíni vizsgálattal célzott vállalkozás feltételezetten milyen módon érintett a jogsértésben (lásd: 2007. március 8‑i France Télécom kontra Bizottság ítélet, T‑339/04, EU:T:2007:80, 58. és 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 75. és 77. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

111    Ezen különös indokolási kötelezettség, amint azt a Bíróság megállapította, alapvető követelménynek minősül, nemcsak azért, hogy az érintett vállalkozások területén tervezett vizsgálat indokoltsága kitűnjön, hanem azért is, hogy e vállalkozások megérthessék együttműködési kötelességük mértékét védelemhez való joguk megtartása mellett. Azon vállalkozások számára, amelyekre nézve a magánszférába való beavatkozást jelentő, és nemteljesítésük esetén súlyos pénzügyi szankciók kiszabásának kockázatát magukban hordozó helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok kötelezettségeket írnak elő, ugyanis fontos lehetővé tenni e határozatok indokolásának túlzott értelmezési erőfeszítések nélküli megértését azért, hogy hatékonyan és időben gyakorolhassák jogaikat (lásd, az információkérésre irányuló határozatok kapcsán: Wahl főtanácsnok HeidelbergCement kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa, C‑247/14 P, EU:C:2015:694, 42. pont). Ebből egyébiránt az következik, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok indokolására vonatkozó, az előző pontban pontosított kötelezettség mértéke főszabály szerint nem korlátozható a vizsgálat hatékonyságával kapcsolatos megfontolások alapján (1989. október 17‑i Dow Benelux kontra Bizottság ítélet, 85/87, EU:C:1989:379, 8. pont; 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑135/09, EU:T:2012:596, 42. pont).

112    Mindazonáltal a helyszíni vizsgálatokra fogalmilag az előzetes szakaszban kerül sor, amelyben a Bizottság még nem rendelkezik olyan pontos információkkal, amelyek lehetővé tennék számára a szóban forgó magatartások jogsértésnek minősítését és amelynek során lehetőség van olyan különféle információk felkutatására, amelyek még nem ismertek, vagy amelyeket nem sikerült teljes mértékben azonosítani (lásd ebben az értelemben: 2014. június 25‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, C‑37/13 P, EU:C:2014:2030, 37. pont; 2010. október 26‑i CNOP és CCG kontra Bizottság ítélet, T‑23/09, EU:T:2010:452, 40. és 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ily módon a helyszíni vizsgálatok hatékony érvényesülésének védelme érdekében és azok jellegéből adódó okok miatt elismerték, hogy a Bizottság nem köteles a feltételezett jogsértésekről birtokában lévő valamennyi információt közölni az ilyen határozat címzettjével, nem köteles pontosan meghatározni az érintett piacot, és nem köteles e jogsértések pontos jogi minősítésére, továbbá nem köteles megjelölni e jogsértések elkövetésének időszakát sem (lásd: 2014. november 25‑i Orange kontra Bizottság ítélet, T‑402/13, EU:T:2014:991, 80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; Kokott főtanácsnok Nexans és Nexans France kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa, C‑37/13 P, EU:C:2014:223, 48. és 49. pont).

113    Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatban nem köteles megjelölni az említett helyszíni vizsgálatot igazoló valószínűsítő körülményeket (lásd a fenti 85. és 91. pontot).

114    Ebből egyrészt az következik, hogy a Bizottság indokolási kötelezettsége nem terjed ki a feltételezett jogsértésekre vonatkozóan rendelkezésére álló valamennyi információra, másrészt pedig az, hogy a helyszíni vizsgálat lefolytatását igazoló információk közül csak azokat kell a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatban közölni, amelyek lehetővé teszik annak egyértelművé tételét, hogy a jogsértésre vonatkozó komoly valószínűsítő körülmények állnak a Bizottság rendelkezésére, ugyanakkor a szóban forgó valószínűsítő körülmények felfedése nélkül. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a Bizottság köteles a vizsgálatot elrendelő határozatban részletesen nyilvánvalóvá tenni, hogy az ügyben olyan jelentős információkkal és tárgyi jellegű valószínűsítő körülményekkel rendelkezik, amelyek alapján feltételezhető, hogy a helyszíni vizsgálattal érintett vállalkozás megsértette a versenyszabályokat (lásd: 2007. március 8‑i France Télécom kontra Bizottság ítélet, T‑339/04, EU:T:2007:80, 60. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 172. pont).

115    Ennélfogva a jelen ügyben meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban eleget tett‑e e kötelezettségnek.

116    Márpedig a megtámadott határozat (8) preambulumbekezdéséből, valamint az ott szereplő – a (4) és (5) preambulumbekezdésben többek között a jövőbeni árengedményekre és kereskedelmi stratégiákra vonatkozó információcseréből álló magatartásokként ismertetett – feltételezett jogsértésekre vonatkozó információkból egyértelműen kitűnik, hogy a Bizottság részletesen nyilvánvalóvá tette, hogy álláspontja szerint komoly valószínűsítő körülmények állnak rendelkezésére, amelyek alapján feltételezhetők voltak a szóban forgó összehangolt magatartások.

117    A feltételezett információcserék tárgyára vonatkozó, a megtámadott határozat (4) és (5) preambulumbekezdésében található pontosításokon kívül ezt tanúsítják ugyanis a megtámadott határozat (8) preambulumbekezdésében szereplő, „A Bizottság rendelkezésére álló információk szerint” kifejezéssel bevezetett, az információcsere módjaira, az érintett személyekre (beosztás és hozzávetőleges szám), valamint a vitatott dokumentumokra (hozzávetőleges számuk, megőrzésük helye és formájuk) vonatkozó adatok is.

118    Ki kell emelni, hogy a fenti megfontolások a megtámadott határozat indokolása megfelelő jellegének vizsgálatára korlátozódnak, és kizárólag arra a kérdésre válaszolnak, hogy a Bizottság a határozatában szerepeltette‑e az ítélkezési gyakorlat által megkövetelt információkat, vagyis azokat, amelyek igazolják, hogy álláspontja szerint a feltételezett összehangolt magatartások fennállására vonatkozó komoly valószínűsítő körülmények állnak rendelkezésére. Ezzel szemben ebben az összefüggésben nem kerül megvizsgálásra az a kérdés, hogy a Bizottság helyesen vélte‑e úgy, hogy ilyen, kellően komoly valószínűsítő körülmények állnak rendelkezésére, amelynek tárgyalására a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog megsértésére alapított jogalap vizsgálata során kerül sor.

119    Hozzá kell tenni, hogy a felperesek arra vonatkozó állítása, hogy fennáll a kockázata annak, hogy a felperesek rossz szándékú versenytársak vagy kereskedelmi partnerek áldozatává válhatnak, nem kérdőjelezheti meg a fent említett következtetést, amely szerint a Bizottság eleget tett az indokolási kötelezettségének. Az ilyen kockázatot ugyanis kiküszöbölheti a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog megsértésére alapított jogalap vizsgálata során a Bizottság rendelkezésére álló bizonyítékok kellően komoly voltának ellenőrzése.

120    Következésképpen az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó jogalapot el kell utasítani.

2.      A magánlakás sérthetetlenségéhez való jog megsértéséről

121    A felperesek azt állítják, hogy a jelen ügyben a Bizottság megsértette a Charta 7. cikkében és az EJEE 8. cikkében foglalt, a magánlakás sérthetetlenségéhez való alapvető jogot. Az ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik, hogy e jog alkalmazandó a Bizottság helyszíni vizsgálatot elrendelő határozataira, amelyek kapcsán a felperesek ismét kiemelik, hogy azok nem az érintett vállalkozások együttműködésén alapulnak. Az ítélkezési gyakorlatból az is következik, hogy a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog megköveteli, hogy a házkutatást engedélyező megbízás tartalmát és hatályát bizonyos korlátok közé szorítsák annak érdekében, hogy az e jogba általa engedélyezett beavatkozás ne legyen potenciálisan korlátlan, és ebből következően aránytalan. Márpedig, mivel a megtámadott határozatot mindenfajta előzetes bírósági felülvizsgálattól függetlenül fogadták el, a magánlakás sérthetetlenségéhez való alapvető jog még szigorúbb korlátokat támaszt a Bizottság vizsgálati jogköre tekintetében; e korlátok a jelen ügyben nem merültek fel, illetve azokat nem tartották tiszteletben.

122    Emlékeztetni kell arra, hogy a magánlakás sérthetetlenségéhez való alapvető jog az uniós jog általános elvének minősül, amely immár a Charta EJEE 8. cikkének megfelelő 7. cikkében kerül kifejezésre (lásd: 2015. június 18‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, C‑583/13 P, EU:C:2015:404, 19. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

123    A Charta 7. cikke értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán‑ és családi életét, otthonát és kapcsolattartását tiszteletben tartsák. A közhatalom valamely személy magántevékenységébe történő beavatkozásával szembeni védelem e követelménye mind a természetes, mind a jogi személyekre vonatkozik (lásd: 2014. november 25‑i Orange kontra Bizottság ítélet, T‑402/13, EU:T:2014:991, 83. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

124    A Charta 52. cikkének (1) bekezdése értelmében az e Chartában elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által, és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Ezenkívül az arányosság elvére figyelemmel, korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.

125    Meg kell továbbá jegyezni, hogy bár az EJEB ítélkezési gyakorlatából az tűnik ki, hogy az EJEE 8. cikke által nyújtott védelem kiterjedhet bizonyos üzlethelyiségekre, ez a bíróság megállapította, hogy szakmai vagy üzleti helyiségek vagy tevékenységek esetében a hatósági beavatkozás szélesebb körű lehet, mint más esetekben (lásd: 2015. június 18‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, C‑583/13 P, EU:C:2015:404, 20. pont, valamint az EJEB ott hivatkozott ítélkezési gyakorlata). Az EJEB ugyanakkor folyamatosan emlékeztetett arra, hogy az EJEE 8. cikkét veszélyeztető beavatkozások elleni védelem elfogadható szintje jogi keretet és szigorú korlátokat foglal magában (lásd: 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 73. pont, valamint az EJEB hivatkozott ítélkezési gyakorlata).

126    Ami közelebbről az 1/2003 rendelet 20. cikkének (4) bekezdése által a Bizottságra ruházott helyszíni vizsgálati jogköröket illeti, a Bíróság kimondta, hogy az ilyen jogkör gyakorlása a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozás magánélethez, magánlakáshoz és magánlevelezéshez való jogába történő nyilvánvaló beavatkozásnak minősül (2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 65. pont; 2018. június 20‑i České dráhy kontra Bizottság ítélet, T‑325/16, EU:T:2018:368, 169. pont).

127    Ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy a megtámadott határozat megfelel‑e a Charta 7. cikkében előírt feltételeknek.

128    A felperesek e tekintetben úgy érvelnek, hogy a megtámadott határozat egyrészt aránytalan, másrészt önkényes, mivel a Bizottság nem rendelkezett kellően komoly valószínűsítő körülményekkel az elhatározott helyszíni vizsgálat igazolásához.

a)      Az arányosság elvének tiszteletben tartásáról

129    Emlékeztetni kell, hogy az 1/2003 rendelet (24) preambulumbekezdése szerint a Bizottságot fel kell hatalmazni továbbá arra, hogy elvégezze az EUMSZ 101. cikkben megtiltott bármilyen megállapodás, döntés vagy összehangolt magatartás felderítéséhez „szükséges” helyszíni vizsgálatokat. Ebből az ítélkezési gyakorlat szerint az következik, hogy a Bizottság feladata annak értékelése, hogy valamely vizsgálati intézkedés szükséges‑e a versenyjogi szabályok megsértésének megállapításához (1982. május 18‑i AM & S Europe kontra Bizottság ítélet, 155/79, EU:C:1982:157, 17. pont; lásd továbbá az információk iránti kérelemről szóló határozatot illetően: 2014. március 14‑i Cementos Portland Valderrivas kontra Bizottság ítélet, T‑296/11, EU:T:2014:121, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

130    Ez az értékelés azonban bírósági felülvizsgálat tárgyát képezi, és tiszteletben kell tartania különösen az arányosság elvére vonatkozó szabályokat. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az arányosság elve megköveteli, hogy az uniós intézmények aktusai ne haladják meg a kitűzött cél elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket, azaz amennyiben több megfelelő intézkedés közül lehet választani, a kevésbé korlátozó jellegűt kell igénybe venni, és az okozott hátrányok nem lehetnek aránytalanok az elérendő célokhoz képest (2007. március 8‑i France Télécom kontra Bizottság ítélet, T‑339/04, EU:T:2007:80, 117. pont; 2014. november 25‑i Orange kontra Bizottság ítélet, T‑402/13, EU:T:2014:991, 22. pont).

131    A felperesek lényegében arra hivatkoznak, hogy – a helyszíni vizsgálat alá vont társaságokra és helyiségekre, a vitatott helyszíni vizsgálat időtartamára és a helyszíni vizsgálat időpontjára figyelemmel – a magánéletükbe való aránytalan beavatkozás történt.

1)      A helyszíni vizsgálat alá vont társaságokról és helyiségekről

132    A felperesek azt kifogásolják, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem jelölte meg egyedileg sem az általa megcélzott személyeket, sem azokat a helyiségeket, amelyek látogatására az alkalmazottai jogosultak voltak. Így saját gyakorlatával ellentétben a Bizottság a jelen ügyben arra hatalmazta fel magát, hogy helyszíni vizsgálatot folytasson a Casino‑csoportot alkotó több száz külön jogi személynél, és ellátogasson több ezer helyiségbe, amelyek többsége semmilyen kapcsolatban nem áll a megtámadott határozat tárgyával. Márpedig az ítélkezési gyakorlat értelmében a beavatkozási jogkörök korlátozásához és jogalanyok megvédéséhez a magánlakás sérthetetlenségéhez való alapvető jog közhatalom általi önkényes megsértésével szemben az szükséges, hogy pontosan megjelöljék a meglátogatható helyiségeket és a hatóságok által megcélzott személyeket. A felperesek e tekintetben hozzáteszik, hogy a helyszíni vizsgálat tárgyának meghatározása, és általánosabban a megtámadott határozat indokolása, bármilyen pontos is, nem orvosolhatja azt, hogy a Bizottság jogköre a helyszíni vizsgálat alá vonható személyek és helyiségek megjelölése tekintetében nem volt korlátozott. Hangsúlyozzák továbbá, hogy a vállalkozás fogalma nem akadályozhatja a természetes vagy jogi személy fogalmához kapcsolódó alapvető jogok tiszteletben tartását.

133    A megtámadott határozatból ténylegesen kitűnik, hogy sem a helyszíni vizsgálat alá vont társaságokat, sem a helyszíni vizsgálat alá vont helyiségeket nem jelölik meg név szerint. Ily módon a megtámadott határozat 1. cikkének második bekezdésében az szerepel, hogy a „helyszíni vizsgálatra a vállalkozás bármely helyiségében sor kerülhet”, amit követően a „különösen” kifejezés szerepel, ezt pedig két cím követi. A megtámadott határozat 1. cikkének első bekezdésében és 3. cikkének első bekezdésében egyébként az szerepel, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat címzettje „a Casino, és a közvetlen vagy közvetett irányítása alatt álló valamennyi társaság”.

134    E tekintetben rá kell mutatni, hogy ellentétben a felperesek állításával, a 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet (T‑135/09, EU:T:2012:596) és a 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet (T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404) alapjául szolgáló ügyekben szereplő megtámadott határozatok hasonló szövegeket tartalmaztak.

135    Márpedig annak a helyszíni vizsgálatnak a nagyon széles terjedelmét, amelyhez az ilyen utalások vezetnek, az ítélkezési gyakorlat nem tekintette olyannak, mint amely a vállalkozások magántevékenységi körébe való túlzott mértékű beavatkozást képez.

136    Az 1989. szeptember 21‑i Hoechst kontra Bizottság ítélet (46/87 és 227/88, EU:C:1989:337, 26. pont) óta az állandó ítélkezési gyakorlatból ugyanis az következik, hogy mind az első, az [EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102. cikk] végrehajtásáról szóló, 1962. február 6‑i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 3. o.) és az annak helyébe lépő 1/2003 rendelet céljából, mind a 17. rendelet 14. cikkében, illetve az 1/2003 rendelet 20. cikkében szereplő, a Bizottság tisztviselőire ruházott jogkörök széles körű felsorolásából kitűnik, hogy a helyszíni vizsgálatok igen széles terjedelműek lehetnek. E tekintetben a vállalkozások által használt helyiségbe, területre, illetve járműbe való belépés joga különös jelentőséggel bír, mivel lehetővé kell tennie a Bizottság számára, hogy azon a helyen gyűjtsön bizonyítékokat a versenyszabályok megsértésére, ahol e bizonyítékok általában találhatók, vagyis a vállalkozások üzlethelyiségeiben (2007. július 12‑i CB kontra Bizottság ítélet, T‑266/03, nem tették közzé, EU:T:2007:223, 71. pont; 2010. június 16‑i Biocaps kontra Bizottság végzés, T‑24/09, nem tették közzé, EU:T:2010:238, 32. pont).

137    Ebből az ítélkezési gyakorlatból az is kitűnik, hogy bár az 17. rendelet és az 1/2003 rendelet ily módon széles vizsgálati jogkört ruház a Bizottságra, e hatáskörök gyakorlása olyan feltételekhez van kötve, amelyek alkalmasak arra, hogy biztosítsák az érintett vállalkozások jogainak tiszteletben tartását (1989. szeptember 21‑i Hoechst kontra Bizottság ítélet, 46/87 és 227/88, EU:C:1989:337, 28. pont; lásd még ebben az értelemben: 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítélet, T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 74–99. pont).

138    Közelebbről ki kell emelni a Bizottság számára előírt azon kötelezettséget, hogy tüntesse fel a helyszíni vizsgálat tárgyát és célját, amely alapvető követelménynek minősül, nemcsak azért, hogy az érintett vállalkozások helyiségeiben tervezett vizsgálat indokoltsága kitűnjön, hanem azért is, hogy e vállalkozások megérthessék együttműködési kötelességük mértékét a védelemhez való jog megtartása mellett (lásd a 17. rendeletet illetően: 1989. szeptember 21‑i Hoechst kontra Bizottság ítélet, 46/87 és 227/88, EU:C:1989:337, 29. pont).

139    Ezenkívül meg kell állapítani, hogy a Bizottság vizsgálati jogkörének gyakorlásához megkövetelt feltételek a Bizottság által választott eljárás, az érintett vállalkozások magatartása, valamint a nemzeti hatóságok beavatkozása függvényében változnak (lásd a 17. rendeletet illetően: 1989. szeptember 21‑i Hoechst kontra Bizottság ítélet, 46/87 és 227/88, EU:C:1989:337, 30. pont).

140    Az 1/2003 rendelet 20. cikke elsősorban az érintett vállalkozások együttműködésével végzett helyszíni vizsgálatokra vonatkozik, amelyekre vagy önkéntesen kerül sor, helyszíni vizsgálatra vonatkozó írásbeli felhatalmazás esetén, vagy helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatból eredő kötelezettség alapján. Az utóbbi esetben, amely a jelen ügyben is fennáll, a Bizottság tisztviselőinek többek között arra van lehetőségük, hogy az általuk meghatározott dokumentumok bemutatását kérjék, az általuk megjelölt helyiségekbe belépjenek, valamint az általuk megjelölt tárolók tartalmának megmutatását kérjék. Ezzel szemben nem kényszeríthetik ki a helyiségekhez vagy tárolókhoz való hozzáférést, illetve nem kényszeríthetik a vállalkozás személyi állományát ilyen hozzáférés biztosítására, a vállalkozás felelős személyeinek engedélye nélkül pedig házkutatást sem végezhetnek (lásd a 17. rendeletet illetően: 1989. szeptember 21‑i Hoechst kontra Bizottság ítélet, 46/87 és 227/88, EU:C:1989:337, 31. pont).

141    A helyzet teljesen más, ha a Bizottság az érintett vállalkozások részéről akadályozással szembesül. Ebben az esetben a Bizottság tisztviselői az 1/2003 rendelet 20. cikkének (6) bekezdése alapján a vállalkozások együttműködése nélkül kutathatják fel a vizsgálathoz szükséges valamennyi információt a nemzeti hatóságok közreműködésével, amelyek kötelesek számukra a feladataik teljesítéséhez szükséges segítséget nyújtani. Noha e segítségre csak abban az esetben van szükség, ha a vállalkozás akadályozza a vizsgálatot, hozzá kell tenni, hogy az az 1/2003 rendelet 20. cikkének (7) bekezdése értelmében elővigyázatossági intézkedésként is kérhető a vállalkozás részéről fennálló esetleges akadályozás leküzdése érdekében (lásd a 17. rendeletet illetően: 1989. szeptember 21‑i Hoechst kontra Bizottság ítélet, 46/87 és 227/88, EU:C:1989:337, 32. pont).

142    A felperesek által felhozott kifogás tehát azzal jár, hogy választ kell adni arra a kérdésre, hogy a Bizottságnak a jelen ügyben a felperesek aránytalan beavatkozásokkal szembeni védelmére irányuló garanciák címén pontosabban meg kellett‑e jelölnie a helyszíni vizsgálattal érintett társaságokat és helyiségeket.

143    E kérdésre nemleges választ kell adni a következő okok miatt.

144    Először is a megtámadott határozatban szereplő információk összességükben lehetővé teszik a helyszíni vizsgálat által érintett társaságok és helyiségek meghatározását. A helyszíni vizsgálat tárgya és célja, valamint különösen az érintett termékek és szolgáltatások piacai megjelölésének, illetve azon pontosításnak köszönhetően ugyanis, amely szerint a Casino és leányvállalatai, valamint azok helyiségei érintettek, a megtámadott határozatból könnyen levonható az a következtetés, hogy a helyszíni vizsgálat a Casinóra és a feltételezett jogsértés által érintett ágazatokban – azaz a mindennapi fogyasztási cikkek (élelmiszerek, higiéniai és tisztítószerek) beszerzési piacán, a fogyasztók számára történő értékesítések piacán, valamint a mindennapi fogyasztási cikkek ágazatában a márkás termékek gyártói részére nyújtott szolgáltatások értékesítési piacán – tevékenykedő leányvállalataira irányul, valamint hogy a helyszíni vizsgálat valamennyi helyiségükben lefolytatható. Amennyiben a Bizottság tisztviselői azt követően érkeztek meg az érintett társaságok helyiségeibe, hogy közölték velük a megtámadott határozatot, e vállalkozásoknak lehetőségük volt arra, hogy ellenőrizzék a helyiségeikben végzett beavatkozás tárgyát és terjedelmét, megértsék együttműködési kötelezettségük terjedelmét, és észrevételeket tegyenek. A helyszíni vizsgálat területére vonatkozó pontosabb megjelölések ennélfogva nem voltak elengedhetetlenek a felperesek jogainak védelméhez.

145    Következésképpen el kell utasítani a felperesek azon kifogásait is, amelyek szerint a helyszíni vizsgálat terjedelme az érintett társaságok és helyiségek pontosításának hiánya miatt túl széles volt. E tekintetben arra is rá lehet mutatni, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban hivatkozott a versenyjog alapvető tárgyára, azaz a vállalkozásra, amely általában egy olyan anyavállalatot, valamint annak azon leányvállalatát vagy leányvállalatait foglalja magában, amelynek vagy amelyeknek betudhatók a jogsértések, közelebbről a jelen ügyben feltételezett jogsértések, ez pedig igazolja, hogy a megtámadott határozatban mind a Casino anyavállalatot, mind a leányvállalatait megjelöljék.

146    Az érintett társaságok és helyiségek megnevezésének pontatlansága továbbá hozzájárul a Bizottság helyszíni vizsgálatainak megfelelő lefolytatásához, mivel ez biztosítja számára a lehető legtöbb bizonyíték összegyűjtéséhez szükséges mozgásteret, és lehetővé teszi az e bizonyítékok megsemmisülése vagy elrejtése kockázatának megelőzéséhez elengedhetetlenül szükséges meglepetésszerű hatás megőrzését. Így abban az esetben, ha a Bizottság nem tudta volna meghatározni a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat elfogadásának szakaszában – amely jelentősen megelőzi a jogsértés és résztvevői azonosítását – a csoport azon társaságait, amelyek a jogsértésben részt vehettek, és a Bizottság az egyik érintett társaság helyiségeiben folytatott helyszíni vizsgálat alkalmával arra a következtetésre jutna, hogy azon társaságok egyike, amelyhez e vállalkozás kapcsolódik, szintén szerepet játszhatott az említett jogsértésben, ugyanezen helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat alapján e másik társaság helyiségeiben is végezhetne helyszíni vizsgálatot; e helyszíni vizsgálat gyors és meglepetészszerű hatású lenne, az említett időbeli eltolódás eredményeként, amelyből másrészt a helyszíni vizsgálat alá vont társaság azt a következtetést vonhatta le, hogy őt nem érinti a helyszíni vizsgálat (lásd, a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok gyors, az információ kiszivárgásának kockázatát minimalizáló végrehajtása jelentőségének felidézése kapcsán: Wahl főtanácsnok Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa, C‑583/13 P, EU:C:2015:92, 62. pont).

147    Végül fontos kiemelni, hogy a tribunal de grande instance de Créteil (créteil‑i általános hatáskörű elsőfokú bíróság) és a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) kényszerintézkedésekről határozó bíráinak (lásd a fenti 5. pontot) 2017. február 17‑i végzései, amelyek a szóban forgó látogatásokat és lefoglalásokat elővigyázatossági intézkedésként engedélyezték a helyszíni vizsgálat akadályozása esetén, kifejezetten és korlátozó jelleggel megjelölték azokat a helyiségeket, amelyekben az említett látogatások és lefoglalások lefolytathatók. Ebből következik, hogy az uniós bíróság fenti 141. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatának, továbbá az EJEB, a német és a francia bíróságok ítélkezési gyakorlatának, valamint a felperesek által hivatkozott francia jogszabályoknak is megfelelően, amennyiben a helyszíni vizsgálattal járó beavatkozás jelentősebb mértékű – a jelen esetben azért, mert az a helyszíni vizsgálat alá vont társaságok akadályozása ellenére zajlik, az 1/2003 rendelet 20. cikkének (6)–(8) bekezdése alapján a közhatalom igénybevételével –, úgy elismernek egy a meglátogatott helyiségek megjelöléséből álló további biztosítékot. Márpedig a jelen ügyben, mivel a felperesek nem akadályozták a vizsgálatot oly mértékben, amelynek alapján a Bizottságnak alkalmaznia kellett a fent említett végzéseket és az azok által biztosított kényszerítő eszközöket, e további biztosítéknak nincs helye. Ellentétben azzal, amit a felperesek állítanak, ez a megoldás nem ellentétes azzal az „elvvel”, amely szerint a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jog védelme magában foglalja a helyszíni vizsgálati jogkörök annál is inkább szigorú korlátozását, mivel azokat előzetes bírósági engedély nélkül hajtják végre. Amint ugyanis az EJEB felperesek által ebben az értelemben hivatkozott ítélkezési gyakorlatából (EJEB, 2015. november 10., Slavov és társai kontra Bulgária, CE:ECHR:2015:1110JUD005850010, 144–146. pont; 2016. február 16., Govedarski kontra Bulgária, CE:ECHR:2016:0216JUD003495712, 81–83. pont) kitűnik, az ilyen korlátozás a bíróság által utólag gyakorolt felülvizsgálat hatékonyságára vonatkozik, és önmagában nem jelenti azt, hogy e felülvizsgálat további biztosítékok nyújtását eredményezi (lásd ebben az értelemben a fenti 53. pontot is).

148    A helyszíni vizsgálat alá vont személyekre és helyiségekre vonatkozó jelen kifogást ennélfogva mint megalapozatlant el kell utasítani, anélkül hogy határozni kellene annak a Bizottság által vitatott elfogadhatóságáról.

2)      A helyszíni vizsgálat időtartamáról

149    A felperesek azt kifogásolják, hogy a Bizottság – az ítélkezési gyakorlattal és a saját gyakorlatával ellentétben – semmilyen időbeli korlátot nem határozott meg a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő alapvető jogba való általa engedélyezett beavatkozás tekintetében. A megtámadott határozat ugyanis kizárólag azt az időpontot határozza meg, amelytől kezdve a helyszíni vizsgálat megkezdődhetett, és nem határoz meg sem befejező időpontot, sem maximális időtartamot, így a helyszíni vizsgálat nem zárult le a jelen kereset benyújtásának időpontjában, amire egyébként a Bizottság is emlékeztette a felpereseket. Ez utóbbiak egyébiránt kizárják, hogy a Bizottság hatásköreinek időben korlátlan jellegét érvényesen igazolhatja a helyszíni vizsgálatok hatékonysága, többek között több olyan nemzeti jogra hivatkozva, amelyek a közigazgatási szerv helyszíni vizsgálati jogkörének időbeli korlátozását írják elő.

150    Meg kell állapítani, hogy a 2013. szeptember 6‑i Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ítéletben (T‑289/11, T‑290/11 és T‑521/11, EU:T:2013:404, 4., 14. és 21. pont) szereplő helyszíni vizsgálatot elrendelő határozathoz hasonlóan, amely a felperesek állításával ellentétben hasonló megjelölést tartalmaz, a megtámadott határozat 2. cikkében azt írja elő, hogy „[a] helyszíni vizsgálat 2017. február 20‑án vagy röviddel ezután kezdődhet”, anélkül hogy meghatározná azt az időpontot, amikor a helyszíni vizsgálatnak véget kell érnie.

151    Emlékeztetni kell arra, hogy az ilyen megjelölés megfelel az 1/2003 rendelet 20. cikke (4) bekezdésének, amely csupán azt írja elő, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat „megjelöli a vizsgálat kezdetének napját” (lásd a fenti 109. pontot).

152    Ezenkívül rá kell mutatni, hogy a Törvényszék kimondta, hogy a helyszíni vizsgálat befejező időpontjának hiánya nem jelenti azt, hogy az korlátlanul elnyúlhatott az időben, mivel a Bizottságnak e tekintetben a Charta 41. cikke (1) bekezdésének megfelelően be kell tartania egy észszerű határidőt (2018. július 12‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑449/14, fellebbezés alatt, EU:T:2018:456, 69. pont).

153    Ebből következik egy időbeli korlát, amelyet a helyszíni vizsgálatnak a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatban rögzített kezdő időpontja és az észszerű határidő korlátja határoz meg, amely kellőképpen biztosítja, hogy ne kerüljön sor a vállalkozások magántevékenységi körébe való aránytalan beavatkozásra.

154    Az ilyen időbeli korlátozás ráadásul lehetővé teszi a Bizottság vizsgálati jogkörei tényleges érvényesülésének teljes körű biztosítását. Mivel ugyanis az észszerű határidő korlátját utólag és az ügy körülményeire tekintettel kell értékelni, az lehetővé teszi azon körülmény figyelembevételét, hogy a helyszíni vizsgálat időtartama nem ismert előre, mivel az a helyszínen gyűjtött információk mennyiségétől és az érintett vállalkozás által tanúsított esetleges hátráltató magatartástól függ.

155    A felperesek nyomán kétségkívül elismerhető, hogy a helyszíni vizsgálat időtartamának előzetes meghatározása önmagában nem kérdőjelezi meg a helyszíni vizsgálatok hatékonyságát. Mindazonáltal e hatékonyság előző pontban említett körülményre tekintettel történő biztosítása érdekében, ez az előre meghatározott időtartam valószínűleg hosszabb lenne, mint a jelen ügyben a helyszíni vizsgálat tényleges időtartama, azaz jelen esetben kevesebb mint öt nap, ami nem lenne az aránytalan beavatkozásokkal szembeni biztosítéknak tekinthető.

156    Ehhez hozzá lehet tenni, hogy az EJEB és több nemzeti bíróság ítélkezési gyakorlata, valamint a felperesek által hivatkozott nemzeti jogszabályok nem alkalmasak e megfontolások megkérdőjelezésére. Ezek ugyanis mind olyan, kényszerrel végrehajtott látogatásokra vagy lefoglalásokra vonatkoznak, amelyek jelentősebb beavatkozással járnak a jelen ügyben anélkül elrendelt helyszíni vizsgálatnál, hogy a Bizottság tisztviselői alkalmazták volna az 1/2003 rendelet 20. cikkének (6)–(8) bekezdését, valamint azokat a nemzeti kényszerintézkedéseket, amelyek alkalmazását az lehetővé teszi (lásd a fenti 53. pontot). Így meg kell jegyezni, hogy a fenti 147. pontban hivatkozott kényszerintézkedésekről határozó bírák által hozott végzések, amelyeket a jelen ügyben elővigyázatossági intézkedésként annak érdekében fogadtak el, hogy azokat alkalmazni lehessen a helyszíni vizsgálat akadályozása esetén, de amelyeket a jelen ügyben ilyen akadályozás hiányában nem alkalmaztak (az 1/2003 rendelet 20. cikkének (7) bekezdése), mind tartalmazzák a látogatási és lefoglalási műveletek végrehajtásának határidejét.

157    A helyszíni vizsgálat időtartamára vonatkozó kifogást ennélfogva el kell utasítani.

3)      A helyszíni vizsgálat időpontjáról

158    A felperesek azt állítják, hogy a helyszíni vizsgálat megtámadott határozatban előírt kezdő időpontja sérti az arányosság elvét, mivel közvetlenül megelőzte azt az időpontot, amikor az elsőrendű felperesnek le kellett zárnia az éves megállapodásaira vonatkozó tárgyalásokat a szállítókkal, vagyis március 1‑jét, és mivel az a végső tárgyalások lefolytatásakor több, az e tárgyalásokat folytató felelősét megfosztotta munkaeszközeiktől.

159    Meg kell állapítani, hogy a felperesek nem támasztják alá az általuk előadott aránytalan és elviselhetetlen hátrányokat. Márpedig e tekintetben nem elégedhetnek meg pusztán olyan állításokkal, amelyekhez semmilyen valódi bizonyíték nem csatlakozik (lásd ebben az értelemben: 2014. március 14‑i Cementos Portland Valderrivas kontra Bizottság ítélet, T‑296/11, EU:T:2014:121, 103. pont).

160    A felperesek ugyanis kizárólag azt bizonyítják, hogy több beszerzési felelőst legfeljebb másfél napig megfosztottak telefonjától és céges számítógépétől. Márpedig, még ha e személyek fontos szerepet játszottak is a szóban forgó tárgyalásokon, az egyes munkaeszközeiktől való megfosztás ezen időtartama nagyon rövid az ilyen típusú tárgyalások átlagosan öt hónapos szokásos időtartamához képest (október 1‑jétől a következő év március 1‑jéig). Egyébiránt nem állítják, és a fortiori nem is bizonyították, hogy e személyek képtelenek voltak az említett tárgyalások folytatására ebben az időszakban és a helyszíni vizsgálat teljes időtartama alatt, többek között közvetlen helyszíni kapcsolatok révén, amelyek lehetőségét az igazolja, hogy a felperesek a tárgyaláson elismerték, hogy tárgyaló partnereik a helyszíni vizsgálat időpontjában a helyiségeikben tartózkodtak. Ebből következően mindez legfeljebb zavart okoz az érintett tárgyalások lefolytatásában. Ez annál is inkább így van, mivel a szóban forgó tárgyalástípusban a határidő előtti utolsó órák a legjelentősebbek, és a vitatott helyszíni vizsgálat a jelen ügyben két munkanappal a március 1‑jei határidő lejárta előtt lezárult, e munkanapokhoz továbbá hozzáadódik egy hétvége, amelyet általában szintén kihasználnak annak érdekében, hogy megpróbáljanak megállapodásra jutni.

161    Ezenkívül a felperesek által javasolt egyetlen állítólagosan kevésbé korlátozó alternatíva, amely abban áll, hogy a helyszíni vizsgálatot a megállapodások szállítókkal való megkötésének határidejét követően kezdik meg, nem tekinthető ilyennek.

162    A helyszíni vizsgálat ezen elhalasztása ugyanis, bár kétségtelenül kevésbé kényszerítő a felperesekre nézve, nem minősül valódi alternatívának a helyszíni vizsgálat megtámadott határozatban megállapított időpontjához képest. Amint azt a Bizottság beadványaiban kifejtette, a jelen ügyben elfogadott időpontot szándékosan jelölték ki, annak érdekében, hogy a feltételezett jogsértésekkel érintett lehető legtöbb alkalmazott és vezető rendelkezésre álljon, akiknek jelenlétét mind az iskolai szünet vége, mind pedig különösen a fent említett kereskedelmi megállapodások megkötésének március 1‑jei végső határideje biztosítja.

163    Ebből következik, hogy a helyszíni vizsgálat megállapított időpontjára vonatkozó kifogást, és következésképpen a megtámadott határozat aránytalan jellegét kifogásoló valamennyi kifogást el kell utasítani.

b)      Arról, hogy a Bizottság kellően komoly valószínűsítő körülményekkel rendelkezett‑e

164    Emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság nem köteles arra, hogy az előzetes vizsgálati szakaszban a feltételezett jogsértéseken túl megjelölje azokat a valószínűsítő körülményeket, amelyeket vizsgálni szándékozik, azaz azokat az elemeket, amelyek a Bizottságot arra vezették, hogy számoljon az EUMSZ 101. cikk megsértésének lehetőségével, mivel egy ilyen kötelezettség megkérdőjelezné a jogalkotó és az uniós bíróság által kialakított, a vizsgálat hatékonyságának megőrzése és az érintett vállalkozás védelemhez való jogának megőrzése közötti egyensúlyt (lásd a fenti 85. és 86. pontot).

165    Ebből azonban nem lehet arra következtetni, hogy nem szükséges az, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat meghozatala előtt a Bizottság rendelkezésére álljanak olyan elemek, amelyek a Bizottságot az EUMSZ 101. cikk megsértésének feltételezéséhez vezették. Ennélfogva, a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozások magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jogának tiszteletben tartása érdekében valamely helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatnak azon meghatározott ténybeli és jogi helyzet valóságának és jelentőségének bizonyításához szükséges iratok begyűjtésére kell irányulnia, amelyekkel kapcsolatban a Bizottság már rendelkezik olyan, kellően komoly valószínűsítő körülményeknek minősülő információkkal, amelyek alapján feltételezhető a versenyszabályok megsértése (lásd ebben az értelemben: 2014. november 25‑i Orange kontra Bizottság ítélet, T‑402/13, EU:T:2014:991, 82–84. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

166    Ilyenkor, annak megállapítása érdekében, hogy e határozat nem önkényes jellegű‑e, vagyis hogy azt nem olyan ténybeli körülmények hiányában hozták‑e, amelyek a helyszíni vizsgálatot igazolhatják, az uniós bíróság feladata tehát annak vizsgálata, hogy a Bizottság rendelkezett‑e olyan, kellően komoly valószínűsítő körülményekkel, amelyek alapján az érintett vállalkozást a versenyszabályok megsértésével gyanúsíthatják (lásd ebben az értelemben: 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑135/09, EU:T:2012:596, 43. pont; 2018. június 20‑i České dráhy kontra Bizottság ítélet, T‑325/16, EU:T:2018:368, 48. pont).

167    A jelen ügyben a felperesek úgy vélik, hogy a megtámadott határozat tartalma és a ténylegesen elvégzett helyszíni vizsgálat tárgya közötti bizonyos különbségek arra engednek következtetni, hogy a Bizottság az említett határozat meghozatalának időpontjában nem rendelkezett kellően komoly valószínűsítő körülményekkel ahhoz, hogy az említett határozatban szereplő jogsértések közül legalább bizonyos jogsértések fennállását feltételezze. Márpedig a közhatalom magántevékenységi körbe való önkényes beavatkozásával szembeni védelem követelménye tiltja, hogy a Bizottság helyszíni vizsgálatot rendeljen el, ha nem rendelkezik olyan komoly valószínűsítő körülményekkel, amelyek alapján feltételezhető a versenyszabályok megsértése, és a Törvényszéknek konkrétan meg kell vizsgálnia, hogy a Bizottság rendelkezett‑e ilyen valószínűsítő körülményekkel.

168    Meg kell tehát határozni, hogy melyek voltak azok a valószínűsítő körülmények, amelyek alapján a Bizottság elrendelte a vitatott helyszíni vizsgálatot, mielőtt értékelnénk, hogy azok kellően komoly jellegűek voltak‑e ahhoz, hogy feltételezni lehessen a szóban forgó jogsértéseket, illetve ahhoz, hogy jogszerűen igazolják a megtámadott határozat elfogadását.

1)      A Bizottság rendelkezésére álló valószínűsítő körülmények meghatározásáról

169    Ki kell emelni, hogy a Törvényszék által 2018. december 3‑án, valamint 2019. május 13‑án és szeptember 25‑én annak vizsgálata érdekében hozott pervezető intézkedésekre válaszul, hogy a Bizottság rendelkezett‑e a megtámadott határozat elfogadását igazoló, kellően komoly valószínűsítő körülményekkel, a Bizottság 2019. január 10‑én, június 5‑én és október 18‑án a következő dokumentumokat nyújtotta be:

–        az érintett mindennapi fogyasztási cikkek tizenhárom olyan szállítójának 2016‑ban és 2017‑ben lefolytatott kikérdezéseiről készült jegyzőkönyvek, amelyek rendszeresen kötnek megállapodásokat a Casinóval és az Intermarchéval (a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.1–Q.13. melléklete; a továbbiakban: jegyzőkönyvek);

–        az érintett kikérdezések időpontjának megállapítására irányuló és a Bizottság e kikérdezések alapjául szolgáló kérdéssorát tartalmazó elektronikus levelezés (a Bizottság 2019. június 5‑i válaszának R.1–R.14. melléklete);

–        egy szállítói szervezet főigazgatójától származó 2016. november 22‑i elektronikus levél, amely többek között a nagykereskedők szervezetén belül a nagykereskedelmi áruházláncok közötti mozgásokat és viszonyokat követi nyomon, amely körülmények „csökkenthetik a terjesztés egyes szereplői […] között fennálló bizonytalanságot” (a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.14. melléklete, a Bizottság 2019. június 5‑i és október 18‑i válaszai által kiegészített formájában; a továbbiakban: az N. szervezet igazgatójának levele), és több melléklete, így a 2016. szeptember 21‑i „Intermarché‑találkozó” (a továbbiakban: Intermarché‑találkozó vagy találkozó) résztvevőinek és lefolyásának vázlatos bemutatása (a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.15. melléklete), egy a nemzetközi szövetségek közötti áruházlánc‑átruházásokat összefoglaló táblázat, amelybe több olyan táblázat tartozik, amelyekben valamennyi nemzetközi szövetség vonatkozásában szerepelnek a munkatársak átvételéből, az áruházláncok átruházásából, illetve a különböző szövetségekhez tartozó áruházláncok közötti helyi megállapodásokból esetlegesen következő potenciális információforrások (a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.16. melléklete), egy 2016. októberi újságcikk, amelyben egy áruházlánc vezetője által mondottak szerepelnek (a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.17. melléklete) és egy az áruházláncok közötti személyzeti mozgást nyomon követő táblázat (a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.18. melléklete);

–        több táblázat, amelyek a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának mellékletében benyújtott dokumentumok releváns részeit tartalmazzák annak érdekében, hogy összefoglaló jelleggel bemutassák az egyes feltételezett jogsértésekre vonatkozó bizonyítékokat, nevezetesen:

–        az ICDC (Casino) és az AgeCore (Intermarché) közötti, európai szinten, különösen Franciaországban a márkás termékek gyártóinak a beszerzési piacokon nyújtott árengedményekről és a szolgáltatások vételárairól szóló információcsere (a továbbiakban: első jogsértés) (a megtámadott határozat 1. cikkének a) pontja; a Bizottság 2019. június 5‑i válaszához csatolt 1. táblázat),

–        a Casino és az Intermarché között a jövőbeni franciaországi kereskedelmi stratégiákra vonatkozó információcsere (a továbbiakban: második jogsértés) (a megtámadott határozat 1. cikkének b) pontja; a Bizottság 2019. június 5‑i válaszához csatolt 2. táblázat).

170    A Bizottság egyébiránt 2019. december 19‑én „kiegészítő választ” nyújtott be a Törvényszék 2019. május 13‑i kérdésére (lásd a fenti 19. pontot). Ez a válasz tartalmazta egyrészt a Bizottság Versenypolitikai Főigazgatóságának 2016. december 16‑i, a szállítók fent hivatkozott kikérdezéseiről és az az alapján megállapított jogsértések gyanújáról szóló belső feljegyzését, amely a Bizottság szerint azt támasztja alá, hogy kellően komoly valószínűsítő körülmények álltak rendelkezésére, amelyek alapján a megtámadott határozat időpontjában az említett jogsértések feltételezhetők voltak, másrészt pedig számos olyan dokumentumot, amelyek a jegyzőkönyvek véglegesítése időpontjának alátámasztására irányultak. A felperesek úgy vélik, hogy ez a kiegészítő válasz, amelyet a Bizottság az eljárás írásbeli szakaszának befejezését követően igazolás nélkül nyújtott be, elkésett, következésképpen elfogadhatatlan.

171    Emlékeztetni kell, hogy az eljárási szabályzat 85. cikkének (1) és (3) bekezdése szerint a bizonyítékokat az első beadványváltás keretében kell előterjeszteni, az eljárás szóbeli szakaszának befejezését megelőzően pedig a felperes és az alperes kivételesen további bizonyítékokat terjeszthet elő, feltéve hogy a késedelmes előterjesztés igazolt.

172    Kétségtelen, hogy nem követelhető meg a bizonyítékok első beadványváltást követő késedelmes előterjesztésének igazolása, ha azokat egy pervezető intézkedésre válaszul, az e válaszadásra előírt határidőn belül nyújtják be (lásd ebben az értelemben: 2018. október 16‑i OY kontra Bizottság ítélet, T‑605/16, nem tették közzé, EU:T:2018:687, 31., 34. és 35. pont; 2018. október 24‑i Epsilon International kontra Bizottság ítélet, T‑477/16, nem tették közzé, EU:T:2018:714, 57. pont).

173    Ugyanakkor azokban az esetekben, amikor a benyújtott bizonyíték nem a Törvényszék felhívását teljesíti (lásd ebben az értelemben: 2018. április 10‑i Alcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, T‑274/15, nem tették közzé, EU:T:2018:179, 49., 50., 54. és 55. pont; 2019. február 7‑i RK kontra Tanács ítélet, T‑11/17, EU:T:2019:65, 54. pont), vagy e felhívást a pervezető intézkedésben meghatározott válaszadási határidő lejártát követően teljesítik (2019. április 9‑i Close és Cegelec kontra Parlament ítélet, T‑259/15, nem tették közzé, fellebbezés alatt, EU:T:2019:229, 34. pont), alkalmazni kell a késedelem igazolására irányuló kötelezettséget.

174    Márpedig a jelen ügyben, még ha a Bizottság állításának megfelelően úgy is kellene tekinteni, hogy a 2019. december 19‑i kiegészítő válasza a 2019. június 5‑i válasz, nem pedig a 2019. január 10‑i válasz kiegészítésére irányult, amely már a Törvényszék azon felhívásának tett eleget, hogy terjessze elő a megtámadott határozat elfogadását igazoló valószínűsítő körülményeket, meg kell állapítani, hogy e kiegészítő választ több mint hat hónappal a Törvényszék által a 2019. május 13‑i pervezető intézkedésében meghatározott, 2019. június 5‑én lejáró határidő lejártát követően nyújtották be.

175    Ebből következik, hogy a Bizottságnak kellett igazolnia a 2019. december 19‑i kiegészítő válaszához csatolt iratok késedelmes benyújtását, és az ilyen igazolás szükségességét a jelen ügyben nem kérdőjelezheti meg a Bizottság által a tárgyaláson hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

176    A hivatkozott ítéletekben ugyanis vagy a pervezető intézkedés által előírt határidőn belül benyújtott iratokról volt szó, amelyek benyújtására ebből következően nem elkésetten került sor (2018. október 24‑i Epsilon International kontra Bizottság ítélet, T‑477/16, nem tették közzé, EU:T:2018:714, 35. és 57. pont; 2019. március 5‑i Pethke kontra EUIPO ítélet, T‑169/17, nem tették közzé, fellebbezés alatt, EU:T:2019:135, 26., 36. és 40. pont; 2019. március 28‑i Pometon kontra Bizottság ítélet, T‑433/16, fellebbezés alatt, EU:T:2019:201, 27., 28. és 328. pont), vagy pedig olyan iratokról, amelyeket önként nyújtottak be, és azok késedelmes benyújtását megfelelően igazolták (2018. október 24‑i Epsilon International kontra Bizottság ítélet, T‑477/16, nem tették közzé, EU:T:28:328, 32. és 58. pont).

177    Márpedig a jelen ügyben a Bizottság semmilyen módon nem igazolta a 2019. december 19‑i kiegészítő válasza késedelmes benyújtását, csupán arra szorítkozott, hogy ebben az iratban elnézést kért a Törvényszéktől az e benyújtás által esetlegesen okozott kényelmetlenségért. Egyébiránt, még ha feltételezzük is, hogy figyelembe kell venni a tárgyaláson a Törvényszék egy kérdésére adott válaszban előadott azon igazolást, amely szerint a benyújtás késedelme a Bizottság belső működési zavarának tudható be, az ilyen igazolás nem alapozhatja meg érvényesen a szóban forgó kiegészítő válasz elfogadhatóságát. Az ilyen állítás ugyanis, amely kizárólag belső nehézségekre vonatkozik, nem felel meg olyan kivételes körülményeknek, amelyek lehetővé tehetik a második beadványváltást követően bizonyítékok előterjesztését (lásd ebben az értelemben: 2017. június 22‑i Biogena Naturprodukte kontra EUIPO [ZUM wohl] ítélet, T‑236/16, EU:T:2017:416, 19. pont), és ezenfelül azt egyáltalán nem támasztják alá a Bizottság által benyújtott bizonyítékok (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 11‑i HX kontra Tanács ítélet, C‑540/18 P, nem tették közzé, EU:C:2019:707, 66. és 67. pont). Ezenkívül a 2019. december 19‑én benyújtott fő dokumentum, vagyis a Bizottság 2016. december 16‑i belső feljegyzésének (lásd a fenti 170. pontot) időpontja jelzi, hogy a felperes azzal már az eljárás megindítása előtt is rendelkezett, és azt az eljárás írásbeli szakaszának befejezése előtt, a beadványainak benyújtására előírt határidőn belül, illetve a fortiori a későbbi pervezető intézkedésekre adott válaszában is benyújthatta volna. Egyébiránt, noha a Törvényszék lehetőséget adott a felpereseknek arra, hogy a Bizottság 2019. december 19‑i kiegészítő válaszára, különösen annak elfogadhatóságára vonatkozó észrevételeiket írásban és a tárgyaláson tegyék meg az eljárás kontradiktórius jellege elvének megfelelően, e körülmény nem mentesítheti a Bizottságot azon kötelezettsége alól, hogy a megtámadott határozat jogszerűségét alátámasztó bizonyítékokat az eljárási szabályzatban rögzített feltételek mellett terjessze elő.

178    Még ha a Bizottság nem is hivatkozott rá, ehhez hozzá lehet tenni, hogy a 2019. december 19‑i kiegészítő válaszhoz csatolt iratok nem minősíthetők az eljárási szabályzat 85. cikkének (3) bekezdésében foglalt jogvesztési szabály által nem érintett ellentétes bizonyítékoknak (2019. március 21‑i Troszczynski kontra Parlament végzés, C‑462/18 P, nem tették közzé, EU:C:2019:239, 39. pont; 2019. május 21‑i Le Pen kontra Parlament végzés, C‑525/18 P, nem tették közzé, EU:C:2019:435, 48. pont). A Törvényszék ugyanis a 2019. május 13‑i és szeptember 25‑i pervezető intézkedéseivel alkalmat adott a Bizottságnak arra, hogy válaszoljon a fellebbezők által a vitatott helyszíni vizsgálatot igazoló valószínűsítő körülmények rendelkezésére állásával kapcsolatban megfogalmazott kifogásokra, amit ennélfogva a Bizottság a 2019. június 5‑i és október 18‑i válaszaiban megtehetett volna, annál is inkább, mivel a 2019. december 19‑én benyújtott fő dokumentum 2016. december 16‑án kelt (lásd a fenti 177. pontot).

179    Következésképpen a Bizottság 2019. december 19‑i kiegészítő válaszát mint elfogadhatatlant el kell utasítani.

180    Ebből következik, hogy a megtámadott határozat elfogadását igazoló valószínűsítő körülmények kellően komoly jellegének értékelése céljából kizárólag a fenti 169. pontban kifejtetteket kell figyelembe venni.

2)      A Bizottság rendelkezésére álló valószínűsítő körülmények kellően komoly jellegének értékeléséről

181    Miután a felpereseket felhívták arra, hogy tegyenek észrevételeket a Bizottság által a Törvényszék kérésére előterjesztett valószínűsítő körülményekkel kapcsolatban, előadták, hogy a szóban forgó dokumentumok súlyos alaki szabálytalanságokat tartalmaznak, amelyek különösen a benyújtott jegyzőkönyvek alapjául szolgáló kikérdezések rögzítésének elmaradásához és az említett jegyzőkönyvek kiállítási időpontjának hiányához kapcsolódnak. E tekintetben vitatják a Bizottság által azon állításának alátámasztása érdekében hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, amely szerint a feltételezett jogsértésekre vonatkozó valószínűsítő körülmények fennállásának értékelése szempontjából releváns időpont a különböző szállítók kikérdezéseinek időpontja, nem pedig az az időpont, amikor e kikérdezésekről jegyzőkönyvet vett fel. A felperesek egyébiránt úgy vélik, hogy az Intermarché által a szállítói számára szervezett Intermarché‑találkozóval kapcsolatban szolgáltatott bizonyítékok nem igazolták a jövőbeli kereskedelmi stratégiákkal kapcsolatos állítólagos nemzeti információcserékre vonatkozó helyszíni vizsgálatot, így a megtámadott határozatot legalábbis a második feltételezett jogsértésre vonatkozó részében meg kell semmisíteni. Ehhez hozzáteszik, hogy az, hogy a Bizottság 2019. május 13‑án a helyiségeik helyszíni vizsgálatát elrendelő új határozatot fogadott el, amely éppen e nemzeti információcserékre vonatkozott, azt mutatja, hogy a Bizottság nem rendelkezett kellően komoly valószínűsítő körülményekkel ahhoz, hogy feltételezze az említett információcserék fennállását.

182    Előzetesen ki kell emelni, hogy a Bizottság rendelkezésére álló valószínűsítő körülmények kellően komoly jellege értékelésének azon körülmény figyelembevételével kell megtörténnie, hogy a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat az előzetes vizsgálati szakaszba illeszkedik, amelynek célja annak lehetővé tétele, hogy a Bizottság összegyűjtse a versenyszabályok megsértésének fennállását alátámasztó vagy azt cáfoló valamennyi releváns elemet, és előzetesen állást foglaljon az eljárás irányát és későbbi alakulását illetően.

183    Ennélfogva ebben a szakaszban, a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat elfogadása előtt nem követelhető meg a Bizottságtól, hogy birtokában legyen a jogsértés fennállására vonatkozó bizonyítékoknak. Ilyen bizonyítási szintet a versenyszabályok megsértésével gyanúsított vállalkozás felé történő kifogásközlés szakaszában, valamint a Bizottság azon határozatai esetében írnak elő, amelyekben megállapítja a jogsértés fennállását, és bírságot szab ki. Ezzel szemben, az 1/2003 rendelet 20. cikkén alapuló helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat elfogadásához elegendő, ha a Bizottság olyan jelentős információkkal és tárgyi jellegű valószínűsítő körülményekkel rendelkezik, amelyek alapján feltételezhető a jogsértés fennállása (2016. február 29‑i EGL és társai kontra Bizottság ítélet, T‑251/12, nem tették közzé, EU:T:2016:114, 149. pont; 2018. június 20‑i České dráhy kontra Bizottság ítélet, T‑325/16, EU:T:2018:368, 66. pont). Különbséget kell tehát tenni egyrészt a jogsértésre vonatkozó bizonyítékok, másrészt pedig az olyan valószínűsítő körülmények között, amelyek megalapozott gyanút kelthetnek a feltételezett jogsértések megtörténtét illetően (lásd analógia útján: 2014. március 14‑i Cementos Portland Valderrivas kontra Bizottság ítélet, T‑296/11, EU:T:2014:121, 43. pont), illetve amelyek az ítélkezési gyakorlatban szintén alkalmazott terminológiával élve a versenyellenes magatartást kezdeti gyanúját kelthetik (lásd ebben az értelemben: 2016. február 29‑i EGL és társai kontra Bizottság ítélet, T‑251/12, nem tették közzé, EU:T:2016:114, 153. és 155. pont).

184    Következésképpen a jelen ügyben meg kell vizsgálni, hogy a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában a Bizottság rendelkezett‑e ilyen, a jogsértés gyanújának megalapozására alkalmas komoly valószínűsítő körülményekkel. Ennek keretében nem kell megvizsgálni az érintett jogsértések fennállásának bizonyítására alkalmas bizonyítékok rendelkezésre állását.

185    E különbségtétel kihatással van a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatokat igazoló valószínűsítő körülmények formájára, szolgáltatójára és tartalmára vonatkozó követelményekre; a felperesek úgy tekintik, hogy a jelen ügyben ezek egyikét sem tartották tiszteletben.

i)      A megtámadott határozatot igazoló valószínűsítő körülmények formájáról

186    A jogsértés bizonyítékai és a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat alapjául szolgáló valószínűsítő körülmények közötti különbségtételből következik, hogy ez utóbbiak tekintetében nem lehet ugyanolyan alaki követelményeket megkövetelni, mint amely többek között az 1/2003 rendeletben és az e rendelet alapján a Bizottság vizsgálati jogköreivel kapcsolatban kialakított ítélkezési gyakorlatban előírt szabályok tiszteletben tartására vonatkozik. Ha a helyszíni vizsgálatot megelőző valószínűsítő körülmények összegyűjtéséhez és a jogsértésre vonatkozó bizonyítékok összegyűjtéséhez ugyanazt az alaki követelményt írnák elő, az ugyanis azt jelentené, hogy a Bizottságnak tiszteletben kell tartania a vizsgálati jogköreit szabályozó szabályokat, holott még semmilyen, az 1/2003 rendelet V. fejezete értelmében vett vizsgálatot nem indítottak, és a Bizottság még nem élt a különösen az 1/2003 rendelet 18–20. cikke által ráruházott vizsgálati jogkörével, vagyis nem fogadott el olyan intézkedést, amely tartalmazza a jogsértés elkövetésének kifogásolását, így többek között helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatot.

187    A vizsgálat kezdő időpontjának és az előzetes vizsgálati szakasznak ez a meghatározása a fenti 88. pontban felidézett, a közelmúltban is megerősített állandó ítélkezési gyakorlatból következik (2018. július 12‑i The Goldman Sachs Group kontra Bizottság ítélet, T‑419/14, EU:T:2018:445, 241. pont), amelyet ugyanakkor korábban már a Bíróság (2002. október 15‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet, C‑238/99 P, C‑244/99 P, C‑245/99 P, C‑247/99 P, C‑250/99 P–C‑252/99 P és C‑254/99 P, EU:C:2002:582, 182. pont; 2006. szeptember 21‑i Nederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied kontra Bizottság ítélet, C‑105/04 P, EU:C:2006:592, 38. pont), illetve a Törvényszék (2011. június 16‑i Heineken Nederland és Heineken kontra Bizottság ítélet, T‑240/07, EU:T:2011:284, 288. pont) olyan ítéletei is kimondtak, amelyek közül egyesek az EJEB ítélkezési gyakorlatán alapultak.

188    Ily módon főszabály szerint a helyszíni vizsgálat megalapozott igazolására alkalmas valószínűsítő körülményeknek tekintették az írásbeli panasz keretében tett bejelentést (lásd ebben az értelemben: 2018. június 20‑i České dráhy kontra Bizottság ítélet, T‑325/16, EU:T:2018:368, 95. pont), amely akkor is a vizsgálat Bizottság általi megindításához vezethet, ha nem felel meg az 1/2003 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésében (az [EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102.] cikk alapján benyújtott panaszok Bizottság általi kezeléséről szóló bizottsági közlemény [HL 2004. C 101., 65. o.] 4. pontjában) előírt feltételeknek, valamint az engedékenység iránti kérelem keretében tett szóbeli bejelentést (lásd ebben az értelemben: 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑135/09, EU:T:2012:596, 74. pont).

189    Ugyanígy a jelen ügyben, ellentétben azzal, amit a felperesek állítanak, a Bizottság nem volt köteles tiszteletben tartani az 1/2003 rendelet 19. cikkében és a Bizottság által az [EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102. cikk] alapján folytatott eljárásokról szóló, 2004. április 7‑i 773/2004/EK bizottsági rendelet (HL 2004. L 123., 18. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 3. kötet, 81. o.) 3. cikkében rögzített, a 2017. szeptember 6‑i Intel kontra Bizottság ítéletben (C‑413/14 P, EU:C:2017:632) értelmezett előírásokat, így tehát nem volt köteles rögzíteni az említett rendelkezésekben szereplő részletszabályoknak megfelelően a szállítók kikérdezéseit, amelyek a jegyzőkönyvek alapjául szolgáltak (lásd a fenti 169. pont első francia bekezdését).

190    Emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet „Vizsgálati jogkörök” című V. fejezetébe tartozó 19. cikkének (1) bekezdése értelmében „[a] Bizottság az e rendeletben ráruházott feladatok teljesítése érdekében adatokat kérhet minden olyan természetes vagy jogi személytől, aki hozzájárul ahhoz, hogy a vizsgálat tárgyára vonatkozó információk beszerzése céljából kikérdezzék”.

191    A 773/2004 rendelet 3. cikke a következőket rögzíti:

„(1) Amikor a Bizottság az 1/2003/EK rendelet 19. cikkének megfelelően olyan személyt kérdez ki, aki ehhez hozzájárult, a kikérdezés megkezdésekor meg kell jelölnie a kikérdezés jogalapját és célját, és emlékeztetni kell annak önkéntes jellegére. A kikérdezett személyt tájékoztatnia kell továbbá arról a szándékáról, hogy a kikérdezést rögzíti.

(2) A kikérdezéshez bármilyen eszközt igénybe lehet venni, a telefont és az elektronikus eszközöket is beleértve.

(3) A Bizottság a kikérdezett személy nyilatkozatait bármilyen formában rögzítheti. A felvétel egy példányát jóváhagyás céljából hozzáférhetővé teszik a kikérdezett személy számára. Szükség esetén a Bizottság határidőt tűz ki, amelyen belül a kikérdezett személy közölheti vele a nyilatkozattal kapcsolatos helyesbítéseit.”

192    Kétségtelen, hogy e rendelkezésekből és a 2017. szeptember 6‑i Intel kontra Bizottság ítéletből (C‑413/14 P, EU:C:2017:632, 84–91. pont) az tűnik ki, hogy a Bizottság köteles az általa választott formában rögzíteni minden olyan kikérdezést, amelyet a Bizottság az 1/2003 rendelet 19. cikke alapján annak érdekében folytat, hogy a vizsgálat tárgyára vonatkozó információkat szerezzen be, anélkül hogy különbséget kellene tenni a hivatalos kikérdezések és az e kötelezettség alá nem tartozó informális kikérdezések között.

193    Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy e kötelezettség nem áll fenn a vizsgálat Bizottság általi megindítása – amelyet többek között a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat meghozatala jelezhet – előtt lefolytatott kikérdezések esetében.

194    Amint ugyanis magából az 1/2003 rendelet 19. cikkének szövegéből kitűnik, az érintett kikérdezések azok, amelyek a „vizsgálat tárgyára vonatkozó információk beszerzésére” irányulnak; a vizsgálatnak fogalmilag megnyitottnak kell lennie, és annak tárgyát az említett kikérdezések lefolytatása előtt meg kell határozni (lásd még ebben az értelemben: a Bizottság Versenypolitikai Főigazgatóságának versenypolitikai eljárási kézikönyvét, 8. fejezet, 4., 5. és 22. pont).

195    Ugyanígy a 2017. szeptember 6‑i Intel kontra Bizottság ítélet (C‑413/14 P, EU:C:2017:632) alapjául szolgáló ügyben arra a kikérdezésre, amellyel kapcsolatban a Bíróság úgy ítélte meg, hogy arra az 1/2003 rendelet 19. cikke és a 773/2004 rendelet 3. cikke szerinti rögzítési kötelezettség alkalmazandó, a vizsgálatnak a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok elfogadása által jelzett megindítását követően került sor (2014. június 12‑i Intel kontra Bizottság ítélet, T‑286/09, EU:T:2014:547, 4–6. pont). Ebből tehát nem lehet arra következtetni, hogy e rögzítési kötelezettség a vizsgálat megindítását megelőző kikérdezésekre is vonatkozik.

196    A rögzítési kötelezettségnek a vizsgálat keretében lefolytatott kikérdezésekre való ilyen korlátozása Wahl főtanácsnok Intel Corporation kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványából (C‑413/14 P, EU:C:2016:788, 232. és 233. pont) is kitűnik. Wahl főtanácsnok úgy vélte, hogy abból, hogy az 1/2003 rendelet 19. cikkének és a 773/2004 rendelet 3. cikkének együttesen értelmezett rendelkezései azt írják elő, hogy a vizsgálat tárgyával kapcsolatos kikérdezések során összegyűjtött információkat rögzíteni kell, nem következik az, hogy a Bizottság semmilyen esetben sem érintkezhet harmadik felekkel nem hivatalos úton. E tekintetben az 1/2003 rendelet 19. cikkének egyértelmű szövegére támaszkodott annak megállapításakor, hogy kizárólag a vizsgálat tárgyára vonatkozó információcserék tartoznak e rendelkezés hatálya alá, amennyiben pedig a Bizottság és a harmadik felek közötti információcsere nem kapcsolódik egy konkrét vizsgálat tárgyához, nem áll fenn ezen információcserék rögzítésére irányuló kötelezettség.

197    Az ellenkező eset súlyosan sértené a jogsértő magatartások Bizottság általi felderítését és az erre vonatkozó vizsgálati hatásköreinek gyakorlását. A Bizottság ily módon a tárgyaláson hangsúlyozta azokat a lehetséges visszatartó hatásokat, amelyeket a 773/2004 rendelet 3. cikke szerinti hivatalos kikérdezés gyakorolhat a tanúk információk szolgáltatására és jogsértések bejelentésére való hajlandóságára, kiemelve, hogy az ilyen információk a vizsgálati intézkedések – mint például a helyszíni vizsgálatok – elrendelésének alapjául szolgáló valószínűsítő körülmények jelentős részét teszik ki.

198    Márpedig a jelen ügyben a szállítók kikérdezéseire az 1/2003 rendelet szerinti vizsgálat megindítása előtt került sor. Tekintettel arra az e kikérdezések alapjául szolgáló kérdéssorra, amely a szállítókat a forgalmazók szövetségeivel fennálló kapcsolataikról kérdezte, és teljesen nyíltan arról, hogy tudomásuk volt‑e e szövetségek versenyre gyakorolt lehetséges hatásairól, nem lehet ugyanis úgy tekinteni, hogy e kikérdezések a felperesekkel, és a fortiori a szállítókkal szemben bármilyen jogsértés elkövetésének kifogásolását jelentették. A Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.12. melléklete, amelyre a felperesek a tárgyaláson hivatkoztak, összességében megerősíti ezt, mivel e melléklet a kikérdezéseket követő „hivatalos vizsgálat” esetleges megindítására és az e célból az uniós jogszabályok által előírt vizsgálati eszközök alkalmazására utal, vagyis a jelen esetben e vizsgálat megindítását a jelen ügyben jelző helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat meghozatalára. Ebből következik, hogy az e kikérdezésekből eredő valószínűsítő körülményeket nem lehet figyelmen kívül hagyni azért, mert azok alaki hibában szenvednek az 1/2003 rendelet 19. cikkében és a 773/2004 rendelet 3. cikkében előírt rögzítési kötelezettség megsértése miatt. Ennélfogva nem szükséges határozni a Bizottság azon állításáról, amely szerint a jegyzőkönyvek e rendelkezéseknek megfelelő felvételeknek minősülnek.

199    Ebből egyébként az következik, hogy nem lehet helyt adni a felperesek által előadott azon érvnek, amely szerint a Bizottság a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában nem rendelkezett a tizenhárom szállító kikérdezéseiből származó valószínűsítő körülményekkel, mivel nem támasztotta alá az említett kikérdezésekről készült jegyzőkönyvek időpontját.

200    Amint ugyanis a fentiekből kitűnik, és amint azt a Bizottság helytállóan hangsúlyozza, a megtámadott határozat időpontjában a valószínűsítő körülmények rendelkezésre állásának meghatározásakor figyelembe veendő releváns időpont a szállítók azon kikérdezéseinek időpontja, amelyekről a jegyzőkönyvek készültek. Az ezt követően a jegyzőkönyvekben feltüntetett információkat ekkor közölték a Bizottsággal, és ekkortól tekinthető úgy, hogy ez utóbbi azokkal rendelkezett. Az ezt követően készített jegyzőkönyvek, noha lehetővé teszik a szállítók kikérdezései tartalmának meghatározását, és azokat e címen figyelembe kell venni, nem minősülnek olyan dokumentumoknak, amelyek lehetővé teszik azon időpont megállapítását, amikor a Bizottság rendelkezésére álltak a kikérdezésekből eredő valószínűsítő körülmények. Másként fogalmazva, a szállítók kikérdezései nem onnantól fogva váltak a Bizottság rendelkezésére álló „valószínűsítő körülményekké”, hogy azok a Bizottság által készített jegyzőkönyvek tárgyát képezték, hanem azok megtörténtüktől kezdve a Bizottság rendelkezésére álló „valószínűsítő körülményeknek” minősültek.

201    E tekintetben itt a Bizottsághoz hasonlóan emlékeztetni kell arra az ugyan az engedékenységi eljárások sajátos összefüggésében hozott ítélkezési gyakorlatra, amelynek terjedelme azonban az értelmezett fogalom, a bizonyítékok „rendelkezésre állása” fogalmának általános jellegére, valamint e fogalom logikus és észszerű, a hatékony érvényesüléssel kapcsolatos értelmezésére figyelemmel túllép ezen az összefüggésen. Ezen ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az, hogy valamely bizonyíték a Bizottság rendelkezésére áll, egyenlő azzal, hogy ismeri a tartalmát (2016. június 9‑i Repsol Lubricantes y Especialidades és társai kontra Bizottság ítélet, C‑617/13 P, EU:C:2016:416, 72. pont; 2019. május 23‑i Recylex és társai kontra Bizottság ítélet, T‑222/17, fellebbezés alatt, EU:T:2019:356, 87. pont [nem tették közzé]; lásd még ebben az értelemben: 2014. november 27‑i Alstom Grid kontra Bizottság ítélet, T‑521/09, EU:T:2014:1000, 77–83. pont). Így a jelen ügyben analógia útján a tizenhárom szállító Bizottság általi kikérdezései úgy tekinthetők, mint amelyek az e kikérdezések során közölt információk ismeretét és a szóban forgó információknak az említett kikérdezések időpontjában való rendelkezésre állását jelentik.

202    Az ellenkező eset azt eredményezné, hogy a helyszíni vizsgálatok igazolására alkalmas valószínűsítő körülmények nem ölthetnek kizárólag szóbeli formát, holott a hivatalos leirat készítésére irányuló kötelezettséget nemcsak hogy nem írják elő a releváns rendelkezések ebben a szakaszban (lásd a fenti 193–198. pontot), hanem az ezenfelül leronthatná a Bizottság vizsgálatainak hatékonyságát is azáltal, hogy arra kényszerítené azt, hogy alkalmazza a 773/2004 rendelet 3. cikke által előírt rögzítési eljárást (előzetes tájékoztatás, rögzítési módszer bevezetése, a felvétel egy példányának jóváhagyás céljából történő hozzáférhetővé tétele, a jóváhagyási határidő megállapítása), ily módon pedig késleltethetné a helyszíni vizsgálat időpontját, holott alapvető fontosságú a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok gyors elfogadása az esetleges jogsértésekkel kapcsolatos információk közlését követően, az információ kiszivárgása és a bizonyítékok elrejtése kockázatának minimalizálása érdekében (lásd ebben az értelemben: Wahl főtanácsnok Deutsche Bahn és társai kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa, C‑583/13 P, EU:C:2015:92, 61. és 62. pont).

203    Ennélfogva megállapítható, hogy a Bizottság helyesen támaszkodott a tizenhárom szállító kikérdezéseinek időpontjára annak alátámasztása érdekében, hogy a megtámadott határozat meghozatalának időpontjában rendelkezésére álltak az e kikérdezésekből származó valószínűsítő körülmények.

204    Ezenkívül a felperesek állításával ellentétben a Bizottság által a 2019. június 5‑i válaszához csatolt bizonyítékok (R1–R.13. melléklet) ténylegesen alátámasztják azt, hogy a tizenhárom szállító kikérdezéseire 2017. február 9., a megtámadott határozat elfogadásának időpontja előtt került sor.

205    Mindenekelőtt e mellékletek arról tanúskodnak, hogy elektronikus levélben találkozókat tűztek ki a 2017. február 9. előtti, 2016. október 4. és 2017. február 8. között tartott kikérdezések céljából.

206    Nincs jelentősége annak a körülménynek, hogy a megkérdezett szállítók közül kettő esetében a Bizottsággal folytatott utolsó kommunikációra a megtámadott határozat elfogadását megelőző napon került sor. A releváns időpont ugyanis a kommunikációk időpontja, amelyekre – mivel 2017. február 8‑án történtek – továbbra is a megtámadott határozat 2017. február 9‑i elfogadását megelőzően került sor.

207    Mindenesetre, még ha figyelembe is kellene venni a jegyzőkönyvek elkészítésének időpontját, az utóbbi kommunikáció időpontjából nem lehet arra következtetni, amint azt a felperesek teszik, hogy a Bizottság szükségszerűen 2017. február 9‑ét követően készítette el az összes jegyzőkönyvet. Egyrészt csak két szállító, és így a tizenháromból két jegyzőkönyv érintett. Másrészt a Bizottság jelezte, hogy a jegyzőkönyveket annak érdekében készítette, hogy eleget tegyen annak, amit a 773/2004 rendelet 3. cikke alapján a szállítók nyilatkozatainak rögzítésére irányuló kötelezettségnek tekintett (lásd a fenti 198. pontot), ami alátámasztja azon állítását, amely szerint az említett, nagyrészt 2016 végén kelt jegyzőkönyveket a kommunikációk alatt, illetve e kommunikációk kezdetétől fogva készítették. A szóban forgó két jegyzőkönyvet tehát – legalábbis részben – a megtámadott határozat meghozatalának időpontjában készítették, és észszerűen úgy lehetett tekinteni, hogy az ebben az időpontban tartalmazza a végleges változatukban szereplő adatok lényegét, mivel e jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy a 2017. február 8‑i utolsó kommunikáció más kommunikációkat követően történt, és néhány utolsó pontosításra irányult. E tekintetben emlékeztetni kell a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatok elfogadását vezérlő gyorsaság követelményére, amely azt a célt szolgálja, hogy minimalizálják a bejelentéseket követően az információ kiszivárgásának kockázatát (lásd a fenti 202. pontot).

208    Azt is hozzá lehet tenni, hogy még ha figyelembe is kellene venni a Bizottság által a 2019. december 19‑i kiegészítő válaszában annak bizonyítása érdekében előterjesztett állítást és igazoló iratokat, hogy a jegyzőkönyveket az utolsó kikérdezés időpontja és 2017. február 21. között véglegesítették – nem pedig készítették –, ez a megtámadott határozat időpontjánál későbbi véglegesítés nem tenné lehetővé a fenti megfontolások megkérdőjelezését. A Bizottság 2016. december 16‑i belső feljegyzéséből ugyanis, amelyet e kiegészítő válaszhoz mellékletként csatoltak, és amely a kikérdezések során szerzett információk nagyon részletes összefoglalását tartalmazza, arra lehet következtetni, hogy a Bizottság ettől az időponttól kezdve nagyon kiforrott, jóllehet nem véglegesített jegyzőkönyveket készített.

209    Továbbá a jelen ügyben a kikérdezések kitűzése időpontjának alátámasztása érdekében benyújtott bizonyítékok elegendőek annak bizonyítására, hogy a tizenhárom szállítóval a szóban forgó kikérdezésekre a meghatározott időpontban ténylegesen sor került. E tekintetben nem lehet egyetérteni a felperesek azon, összességében semmilyen módon alá nem támasztott állításával, amely szerint e bizonyítékok még annak bizonyítását sem teszik lehetővé, hogy a Bizottság tisztviselői a Bizottságon kívüli személyekkel egyáltalán kommunikáltak. Ennek az állításnak ugyanis egyértelműen ellentmondanak a Bizottság érintett alkalmazottainak elektronikus határidőnaplóiban (amelyek a Bizottság 2019. június 5‑i válasza R.1–R.13. mellékletének záró részeiben szerepelnek) megjelölt időpontok, amelyek megfelelnek az ezen időpontok meghatározása céljából a Bizottság és a külső tárgyalófelek között váltott elektronikus levelekben megjelölt időpontoknak (ezek az R.1–R.13. melléklet bevezető részeiben szerepelnek); az említett tárgyalófelek szállítói minősége pedig egyértelműen következik az e levelekhez mellékletben csatolt, „A kiskereskedők közötti szövetségekről szóló kérdések a kiskereskedőket ellátó termék‑szállítók felé” című kérdéssorból.

210    Végül ugyanezen okokból, különösen a fent említett kérdéssor és a jegyzőkönyvekben szereplő elemek közötti nyilvánvaló kapcsolatok alapján a felperesek állításával ellentétben úgy lehet tekinteni, hogy az elektronikus levelekben szereplő kommunikációk valóban megegyeznek a jegyzőkönyvek alapjául szolgálókkal. A jegyzőkönyvek mindegyike ugyanis egy olyan sémát követ, amely lényegében ugyanazokat a lebontásokat tartalmazza (többek között azon szövetségeket, amelyekkel a szállító megállapodásokat kötött, az ellenszolgáltatásokat, az információcseréket, a személyzet átadásait), ami azt mutatja, hogy a kérdéssorra adott válaszok legalább egy részét (lényegében a kérdéssor 1–10. kérdést magában foglaló I. részét, valamint a 15–18. kérdést magában foglaló III. részét) átvették.

211    A fentiek összességéből tehát az következik, hogy a megtámadott határozat meghozatalának időpontjában a jegyzőkönyvekben összefoglalt valószínűsítő körülmények a Bizottság rendelkezésére álltak, és hogy ez utóbbiakat figyelembe lehet venni annak elemzése során, hogy a Bizottság kellően komoly valószínűsítő körülményekkel rendelkezett‑e, anélkül hogy pontosan meg kellene határozni a jegyzőkönyvek készítésének és véglegesítésének időpontját.

212    Ebből következik, hogy a Bizottság által előterjesztett valószínűsítő körülményeket megkérdőjelező formai kifogások összességét el kell utasítani.

ii)    A megtámadott határozatot igazoló valószínűsítő körülményeket szolgáltatókról

213    Emlékeztetni kell arra, hogy a jogsértésre vonatkozó bizonyítékok értékelésével kapcsolatos állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyetlen releváns tényező, amelyet e bizonyítékok értékelésekor meg kell vizsgálni, a bizonyítékok hitelessége, azzal a pontosítással, hogy valamely dokumentum hitelessége, és ennélfogva bizonyító ereje az irat eredetétől, készítésének körülményeitől és címzettjétől, valamint attól függ, hogy tartalma értelmes és hiteles‑e, valamint hogy különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítani annak, ha valamely dokumentum a tényekkel szoros összefüggésben, vagy e tények közvetlen tanúja révén jött létre (lásd: 2012. június 27‑i Coats Holdings kontra Bizottság ítélet, T‑439/07, EU:T:2012:320, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2016. szeptember 8‑i Goldfish és társai kontra Bizottság ítélet, T‑54/14, EU:T:2016:455, 95. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

214    A helyszíni vizsgálatot igazoló valószínűsítő körülmények megsértésére vonatkozó bizonyítékok értékelési szempontjainak ilyen alkalmazása nem vezethet annak kizárásához, hogy a nem közvetlenül a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozásoktól származó valószínűsítő körülmények összessége kellően komoly valószínűsítő körülményeknek minősülhessen. Ez akadályát képezné annak, hogy a harmadik személyektől származó nyilatkozatokat vagy dokumentumokat kellően komoly valószínűsítő körülményeknek minősítsék, és ezáltal megfosztaná a Bizottságot a helyszíni vizsgálatok lefolytatására vonatkozó lehetőségei lényegétől.

215    Noha ugyanis a jogsértések bizonyítékai leggyakrabban az e jogsértéseket elkövető vállalkozásoktól származó közvetlen bizonyítékok, a jogsértések gyanúját megalapozó valószínűsítő körülmények általában a jogsértésekben részt vevő harmadik személyektől erednek, akár versenytárs vállalkozásoktól, akár a jogsértő cselekmények sértettjeitől, akár e cselekményekkel semmilyen kapcsolatban nem álló közjogi vagy magánjogi jogalanyoktól, mint például szakértőktől vagy versenyhatóságoktól.

216    Így a jelen ügyben a felperesek állításával ellentétben az a körülmény, hogy a jegyzőkönyveket a Bizottság készítette, amely dönt a velük szembeni esetleges eljárásról és szankcionálásról, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy azok ne rendelkezzenek semmilyen bizonyító erővel annak értékelése során, hogy kellően komoly valószínűsítő körülmények állnak‑e a Bizottság rendelkezésére.

217    Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy a jegyzőkönyvek célja a szállítók által a Bizottsággal közölt információk rögzítése, és ily módon azok alátámasztása (lásd a fenti 200. pontot). Márpedig ezek az információk, amelyek a megtámadott határozat alapját képező, szűk értelemben vett egyedüli valószínűsítő körülmények, nem a Bizottságtól, hanem a felperesekkel közvetlen kereskedelmi kapcsolatban álló szállítóktól származnak. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a szállítók kereskedelmi kapcsolatban állnak a felperesekkel, és így közvetlenül elszenvedhetik ez utóbbiak feltételezett jogsértő magatartását. Érdekük fűződhet tehát a felperesek szankcionálásához. Mindazonáltal éppen a felperesekkel fennálló kereskedelmi kapcsolataik miatt a jogsértők egyszerű versenytársaitól eltérően közvetlen ismeretekkel rendelkeznek az ilyen esetleges jogsértő magatartásnak adott esetben tulajdonítható hatásokról. Ezért az ítélkezési gyakorlat által a vállalkozások részéről más vállalkozások vonatkozásában tett bejelentések értelmezése kapcsán abban az esetben megkövetelt óvatosság, ha az előbbieknek érdekük fűződik az utóbbiakkal szemben a szankciók alkalmazásához (lásd ebben az értelemben: 2011. július 12‑i Mitsubishi Electric kontra Bizottság ítélet, T‑133/07, EU:T:2011:345, 88. pont), a szállítók nyilatkozataira nem alkalmazható teljes mértékben, különösen akkor, ha – mint a jelen ügyben is – ez utóbbiak a jogsértés feltételezett elkövetőivel fennálló kereskedelmi kapcsolataikból származó pontos ténybeli adatokra hivatkoznak.

218    Ezenkívül a Bizottság által készített jegyzőkönyvek bizonyító erejét illetően meg kell állapítani, hogy azt nem kérdőjelezi meg a felperesek által annak vitatása érdekében előadott, a jegyzőkönyvek egyes részeinek egységesített bemutatásán alapuló egyetlen érv, amely azt tanúsítja, hogy a Bizottság nem vette át hűen a különböző szállítók nyilatkozatait. Amint azt a felperesek kifejtik, az Intermarché‑találkozó időpontjára és résztvevőire, valamint e részvétel következményeire, azaz az Intermarché bizonyos üzleti céljainak a résztvevők általi ismeretére vonatkozó rész négy jegyzőkönyvben (a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.4., Q.5., Q.7. és Q.8. melléklete) bizonyosan azonos. Mindazonáltal az ilyen azonosság, mivel a tizenhárom közölt jegyzőkönyv közül csak négyre jellemző, továbbá olyan adatokra vonatkozik, amelyeket a kérdéssorra adott válaszként közölhettek, és amelyek ugyanolyan módon ismertethetők, nem teszi lehetővé az összegyűjtött nyilatkozatok elferdítésének megállapítását. Ez annál is inkább így van, mivel a szóban forgó azonos szövegrészt mind a négy jegyzőkönyvben az Intermarché‑találkozóra vonatkozó különböző adatok egészítik ki.

219    E tekintetben arra is emlékeztetni kell, hogy a Szerződések értelmében a Bizottság az az intézmény, amelynek feladata, hogy teljes pártatlansággal biztosítsa az uniós versenyjog tiszteletben tartását, és hogy a Bizottság részéről a versenyszabályok megsértése tekintetében fennálló vizsgálati és szankcionálási feladatok egyidejű fennállása önmagában nem jelenti a pártatlanság követelményének megsértését (lásd ebben az értelemben: 2012. június 27‑i Bolloré kontra Bizottság ítélet, T‑372/10, EU:T:2012:325, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ennélfogva nem lehet azt feltételezni – bizonyíték vagy bizonyítékkezdemény nélkül –, hogy a Bizottság a jelen ügyet oly módon vizsgálta terhelő jelleggel, hogy elferdítette a szállítók nyilatkozatait a forgalmazók magatartásának jogsértő jellegére vonatkozó valószínűsítő körülmények megszerzése érdekében.

220    A fentiekből következik, hogy el kell utasítani az összes olyan érvet, amely a közölt valószínűsítő körülmények szolgáltatóinak minőségéből arra következtet, hogy nem álltak a Bizottság rendelkezésére kellően komoly valószínűsítő körülmények a vitatott helyszíni vizsgálat lefolytatásához.

iii) A megtámadott határozatot igazoló valószínűsítő körülmények tartalmáról

221    A jogsértés bizonyítékai és a helyszíni vizsgálatot elrendelő határozat alapjául szolgáló valószínűsítő körülmények közötti különbségtételből következik, hogy ez utóbbiaknak nem kell alátámasztaniuk a jogsértés fennállását és tartalmát, valamint annak résztevőit, különben megfosztanák értelmüktől az 1/2003 rendelet 20. cikke által a Bizottságra ruházott hatásköröket (lásd ebben az értelemben analógia útján: 2014. március 14‑i Cementos Portland Valderrivas kontra Bizottság ítélet, T‑296/11, EU:T:2014:121, 59. pont).

222    Ennélfogva azon körülmény, hogy a megállapított információk különbözőképpen értelmezhetők, nem zárja ki azt, hogy kellően komoly valószínűsítő körülményeknek minősüljenek, amennyiben a Bizottság által választott értelmezés elfogadhatónak bizonyul (lásd analógia útján, egy információkérő határozat kapcsán: 2014. március 14‑i Cementos Portland Valderrivas kontra Bizottság ítélet, T‑296/11, EU:T:2014:121, 59. pont). Ezen elfogadható jelleg értékelése során szem előtt kell tartani, hogy a Bizottság vizsgálati jogköre arra szolgál, hogy elősegítse olyan különféle információk felkutatását, amelyek még nem ismertek, vagy amelyeket nem sikerült teljes mértékben azonosítani (lásd: 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítélet, T‑135/09, EU:T:2012:596, 62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

223    Arra is emlékeztetni kell, hogy a jogsértés gyanúját lehetővé tevő különböző valószínűsítő körülményeket nem elkülönülten, hanem összességükben kell értékelni, és azok egymást erősíthetik (lásd: 2014. november 27‑i Alstom Grid kontra Bizottság ítélet, T‑521/09, EU:T:2014:1000, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2016. február 29‑i EGL és társai kontra Bizottság ítélet, T‑251/12, nem tették közzé, EU:T:2016:114, 150. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

224    Közelebbről a jelen ügyben feltételezett jogsértéseket, vagyis az összehangolt magatartásokat (lásd többek között a megtámadott határozat (6) preambulumbekezdését) illetően az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, amint az magából az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének a megfogalmazásából is következik, az összehangolt magatartás fogalma a vállalkozások közötti egyeztetésen kívül az ilyen egyeztetést követően folytatott magatartást, valamint az e két tényező közötti okozati összefüggést is magában foglalja (1999. július 8‑i Bizottság kontra Anic Partecipazioni ítélet, C‑49/92 P, EU:C:1999:356, 118. pont; 2000. március 15‑i Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság ítélet, T‑25/95, T‑26/95, T‑30/95–T‑32/95, T‑34/95–T‑39/95, T‑42/95–T‑46/95, T‑48/95, T‑50/95–T‑65/95, T‑68/95–T‑71/95, T‑87/95, T‑88/95, T‑103/95 és T‑104/95, EU:T:2000:77, 1865. pont). Három fogalmi elem együttes fennállása szükséges tehát.

225    E három elem bizonyítását illetően emlékeztetni kell arra, hogy az „összehangolt magatartás” fogalmát a Szerződésekbe annak érdekében iktatták be, hogy lehetővé tegyék a versenyjog alkalmazását olyan összejátszásokra, amelyek nem formális akarategyezés formáját öltik, és amelyek ezáltal nehezebben azonosíthatók és bizonyíthatók. Amint azt az uniós bíróság több alkalommal hangsúlyozta, jóllehet az EUMSZ 101. cikk különbséget tesz az „összehangolt magatartás” és a „vállalkozások közötti megállapodás” fogalma között, ennek célja az, hogy az e cikkben foglalt tilalmak alá vonja az olyan vállalkozások közötti egyfajta egyeztetést, amelyek nem kötnek kifejezetten megállapodást, ám azt tudatosan helyettesítik olyan egymás közötti gyakorlati együttműködéssel, amely veszélyezteti a versenyt (1972. július 14‑i Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ítélet, 48/69, EU:C:1972:70, 64. pont; 2006. április 5‑i Degussa kontra Bizottság ítélet, T‑279/02, EU:T:2006:103, 132. pont).

226    Ugyanígy és általánosabban emlékeztetni kell arra, hogy a versenyellenes magatartásokban és megállapodásokban való részvétel tilalma, valamint a jogsértőkre kiszabható szankciók közismertek. Azok a tevékenységek tehát, amelyekre e magatartások és e megállapodások irányulnak, általában titkosan folynak le, a találkozókat titkosan tartják, továbbá az erre vonatkozó dokumentáció a legminimálisabbra szorítkozik. Még ha a Bizottság fel is fedez olyan iratokat, amelyek kifejezetten tanúsítják a piaci szereplők közötti jogellenes kapcsolatfelvételt, e dokumentumok általában töredékesek és szórványosak, és ezért gyakran következtetésekkel kell bizonyos részleteket rekonstruálni. Az esetek nagy részében a versenyellenes magatartás vagy megállapodás létezését bizonyos egybeesésekből kell kikövetkeztetni, amelyek együtt figyelembe véve, más összefüggő magyarázat hiányában a versenyjogi szabályok megsértésének bizonyítékául szolgálhatnak (2004. január 7‑i Aalborg Portland és társai kontra Bizottság ítélet, C‑204/00 P, C‑205/00 P, C‑211/00 P, C‑213/00 P, C‑217/00 P és C‑219/00 P, EU:C:2004:6, 55–57. pont; 2007. január 25‑i Sumitomo Metal Industries és Nippon Steel kontra Bizottság ítélet, C‑403/04 P és C‑405/04 P, EU:C:2007:52, 51. pont; lásd ebben az értelemben: 2012. június 27‑i Coats Holdings kontra Bizottság ítélet, T‑439/07, EU:T:2012:320, 42. pont).

227    Ebből következik, hogy az uniós bíróság bizonyos esetekben elfogadta, az összehangolt magatartást megvalósító három elemre vonatkozó bizonyítási könnyítést a Bizottság vonatkozásában.

228    Ily módon a piaci magatartások párhuzamossága bizonyos feltételek mellett az egyeztetés bizonyítékának tekinthető, a jelen esetben akkor, ha az egyeztetés az egyetlen elfogadható magyarázat (1993. március 31‑i Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság ítélet, C‑89/85, C‑104/85, C‑114/85, C‑116/85, C‑117/85 és C‑125/85–C‑129/85, EU:C:1993:120, 71. pont; 2008. július 8‑i BPB kontra Bizottság ítélet, T‑53/03, EU:T:2008:254, 143. pont).

229    Ugyanígy vélelmezni kell – hacsak az érdekelt felek nem bizonyítják ennek ellenkezőjét –, hogy az egyeztetésben részt vevő és a piacon továbbra is tevékeny vállalkozások figyelembe veszik a versenytársaikkal kicserélt információkat piaci magatartásuk meghatározása érdekében (1999. július 8‑i Bizottság kontra Anic Partecipazioni ítélet, C‑49/92 P, EU:C:1999:356, 121. pont; 2008. október 8‑i Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ítélet, T‑69/04, EU:T:2008:415, 118. pont). Másként fogalmazva, az összehangolt magatartást megvalósító első két elem fennállásának bizonyítása bizonyos esetekben lehetővé teszi harmadik eleme fennállásának vélelmezését.

230    Az összehangolt magatartások e sajátos bizonyítási rendszere kihat azokra a feltételekre, amelyek alapján megállapítható, hogy fennállnak azok a kellően komoly valószínűsítő körülmények, amelyekre támaszkodva feltételezhető az ilyen magatartások fennállása. Közelebbről, figyelembe véve az összehangolt magatartás bizonyítékai és az ilyen bizonyítékok összegyűjtése céljából végzett vizsgálatokat igazoló valószínűsítő körülmények közötti szükségszerű különbségtételt, az azzal kapcsolatos küszöbnek, hogy el lehessen ismerni, hogy kellően komoly valószínűsítő körülmények állnak a Bizottság rendelkezésére, szükségszerűen az összehangolt magatartás fennállásának megállapítását lehetővé tevő küszöb alatt kell elhelyezkednie.

231    E megfontolások fényében kell tehát válaszolni azokra az érvekre, amelyeket a felperesek a Bizottság rendelkezésére álló információk tartalmára alapítanak, azon következtetés levonása érdekében, hogy nem álltak kellően komoly valószínűsítő körülmények a Bizottság rendelkezésére a megtámadott határozat elfogadásához.

–       Az első jogsértés gyanújára vonatkozó, kellően komoly valószínűsítő körülmények hiányáról

232    Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az első jogsértést a megtámadott határozat 1. cikkének a) pontja a következőképpen ismerteti:

„[…] vállalkozások és/vagy vállalkozások társulásai, különösen az ICDC […] és/vagy tagjai, különösen a Casino és az AgeCore és/vagy tagjai, többek között az Intermarché között 2015 óta folytatott információcsere az élelmiszerek, higiéniai és tisztítószerek ágazatában a mindennapi fogyasztási cikkek beszerzési piacán általuk elért árengedményekről, valamint az élelmiszerek, higiéniai és tisztítószerek ágazatában a márkás termékek gyártói részére nyújtott szolgáltatások értékesítési piacán érvényesített árakról, több uniós tagállamban, különösen Franciaországban […]”

233    A felperesek érdemben sem beadványaikban, sem a Törvényszék azon kérdéseire adott válaszukban nem vitatták az első jogsértésre vonatkozó, kellően komoly valószínűsítő körülmények fennállását, amelyek arra hívták fel őket, hogy foglaljanak állást a Bizottság által előterjesztett valószínűsítő körülményekkel kapcsolatban. Először a tárgyaláson hivatkoztak két korábban fel nem hozott kifogásra. Először is a szolgáltatások értékesítési piacának és a beszerzési piacnak a Bizottság 2019. június 5‑i válaszához csatolt 1. táblázatban történő egyesítése – holott e két piacot a megtámadott határozat 1. cikkének a) pontja külön érintette – a 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítéletből (T‑135/09, EU:T:2012:596) eredő ítélkezési gyakorlat értelmében azt bizonyítja, hogy nem álltak kellően komoly valószínűsítő körülmények a Bizottság rendelkezésére az első jogsértésre vonatkozóan. Másodszor, a hivatalos eljárásnak kizárólag a második jogsértés bizonyos vonatkozásai tekintetében történő megindítása azt tanúsítja, hogy a Bizottság nem rendelkezett kellően komoly valószínűsítő körülményekkel az első jogsértésre vonatkozóan.

234    Ami a felperesek által a tárgyaláson előadott első kifogást illeti, azt mint elfogadhatatlant el kell utasítani, mivel késedelmesen terjesztették elő. Ellentétben ugyanis azzal, amit az eljárási szabályzat 84. cikkének (2) bekezdése előír, a felperesek nem akkor fogalmazták meg az első kifogást, amikor tudomást szereztek a Bizottság 2019. június 5‑i válaszához csatolt 1. táblázatról, mivel a Törvényszék azon felhívása ellenére, hogy 2019. július 4. előtt foglaljanak állást az említett válasszal kapcsolatban, a felperesek az első kifogást csak a 2020. január 29‑i tárgyaláson hozták fel.

235    Ehhez hozzá lehet tenni, hogy ezen első kifogásnak semmiféleképpen sem lehetne érdemben helyt adni. A Bizottság 2019. június 5‑i válaszához csatolt 1. táblázatból kétségkívül kitűnik, hogy a Bizottság nem tett különbséget a hétköznapi fogyasztási cikkek beszerzési piaca és a gyártóknak történő szolgáltatások értékesítési piaca között, miközben a megtámadott határozatban külön említésre került, és e táblázatban kifejti, hogy „[a beszerzési piacon alkalmazott] árengedmények az élelmiszerek, higiéniai és tisztítószerek ágazatában a márkás termékek gyártóinak nyújtott szolgáltatások értékesítési árának is tekinthetők”. Mindazonáltal e feltüntetés pusztán azt jelenti, hogy az ítélkezési gyakorlatnak, és különösen a 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítéletnek (T‑135/09, EU:T:2012:596, 62. pont) megfelelően a Bizottság ebben a szakaszban még nem határozta meg, hogy milyen formát öltött a forgalmazók számára a szállítók kárára előnyt jelentő összeg, amely alapján feltételezte a forgalmazók közötti megállapodást, amit el is ismer, amikor a 2019. június 5‑i válaszában kiemeli, hogy a csatolt mellékletekben kizárólag az „árengedmény” kifejezést használja, „anélkül hogy prejudikálná, hogy egy átfogó vizsgálat alapján a beszerzési piacon alkalmazott árengedményekről, vagy pedig a szolgáltatások gyártók felé felszámított értékesítési árairól lenne szó”. Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy az említett ítélet szerint a Bizottság vizsgálati jogköre arra szolgál, hogy elősegítse olyan különféle információk felkutatását, amelyek még nem ismertek, vagy amelyeket nem sikerült teljes mértékben azonosítani (lásd a fenti 222. pontot is).

236    Ezzel szemben a felperesek állításával ellentétben a 2012. november 14‑i Nexans France és Nexans kontra Bizottság ítéletből (T‑135/09, EU:T:2012:596, 60–94. pont) nem vonható le az a következtetés, hogy a helyszíni vizsgálat alá vont vállalkozások számára az ár tekintetében fennálló előnyre utaló valószínűsítő körülmények esetén a Bizottság köteles lenne e valószínűsítő körülményeket úgy megjelölni, hogy különbséget tesz az ezen előnnyel érintett két piac szerint, annál is inkább, mivel az indokolási kötelezettségre vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlatból pontosan kitűnik, hogy a Bizottságnak nem kell pontosan körülhatárolnia az érintett piacot (lásd a fenti 112. pontot). Ebben az ítéletben ugyanis a Törvényszék nem azt rótta fel a Bizottságnak, hogy elégtelen különbséget tett a rendelkezésére álló valószínűsítő körülmények által potenciálisan érintett két piac között, hanem azt kifogásolta, hogy a Bizottság olyan terjedelmű helyszíni vizsgálatot folytatott, amely meghaladta azon egyetlen piac kereteit, amely vonatkozásában valószínűsítő körülmények álltak a rendelkezésére. Márpedig a jelen ügyben a felperesek semmilyen bizonyítékot nem terjesztenek elő az ilyen túllépésre vonatkozóan, mivel ellentétben azzal, amit a tárgyaláson állítanak, a szállítók nyilatkozatai nem kizárólag az ICDC‑re vonatkoznak, amely kizárólag a szolgáltatások gyártók felé történő értékesítésének piacán tevékenykedik (lásd a lenti 248. pontot).

237    Ami a felperesek által a tárgyaláson előadott második kifogást illeti, azt az eljárási szabályzat 84. cikke (2) bekezdésének értelmében elfogadhatónak lehet tekinteni, mivel az a hivatalos eljárás megindításáról szóló, a Bizottság által 2019. november 4‑én, vagyis a fent hivatkozott 2019. július 4‑i válaszadási határidőt és az eljárás szóbeli szakaszának megnyitását követően elfogadott határozaton alapul, és mivel azt e szóbeli szakaszban terjesztették elő. Ezt a kifogást mindazonáltal mint megalapozatlant el kell utasítani.

238    Azon ténytől függetlenül ugyanis, hogy a hivatalos eljárás megindításáról szóló határozat a megtámadott határozatot követően született, és ezáltal nem alkalmas e határozat jogszerűségének megkérdőjelezésére, e határozat tartalmából nem lehet arra következtetni, hogy nem álltak kellően komoly valószínűsítő körülmények a Bizottság rendelkezésére az első jogsértésre vonatkozóan.

239    Kétségtelen, hogy az AT.40466. sz. ügyben az első jogsértéstől eltérő jogsértések gyanújával kapcsolatos eljárás megindításáról szóló, 2019. november 4‑i C(2019) 7997. sz. határozatból az tűnik ki, hogy a Bizottság nem tekintette úgy, hogy elegendő bizonyítékkal rendelkezik az e jogsértéssel kapcsolatos eljárás megindításához. Ugyanakkor a helyszíni vizsgálatot igazoló valószínűsítő körülmények jellegüknél fogva kizárólag egy olyan jogsértés gyanúját teszik lehetővé, amelyet végül esetleg nem lehet bizonyítani, ami végeredményben magyarázatot ad arra, hogy nem az összes helyszíni vizsgálatot követi az eljárás megindításáról szóló határozat, még kevésbé a jogsértést megállapító határozat. Ily módon a jogsértésre utaló valószínűsítő körülmények fennállása nem jelenti szükségszerűen sem a feltételezett jogsértésre vonatkozó bizonyítékok, sem pedig az eljárás megindításához elegendő bizonyítékok létezését. Ennélfogva abból a körülményből, hogy a vitatott helyszíni vizsgálat nem tette lehetővé ilyen bizonyítékok beszerzését, nem lehet arra következtetni, hogy a helyszíni vizsgálatot megelőzően nem álltak kellően komoly valószínűsítő körülmények a Bizottság rendelkezésére.

240    Ehhez hozzá kell tenni, hogy a Bizottság bizonyos számú – az ICDC (Casino) és az AgeCore (Intermarché) jelen esetben a szállítókhoz intézett árengedmény iránti igényeik egyidejűségével és egybevágásával jellemezhető magatartásaira vonatkozó – olyan valószínűsítő körülményt közölt a Törvényszékkel, amelyekkel a megtámadott határozat meghozatalakor rendelkezett.

241    Márpedig a szóban forgó információk az ilyen egyidejűség és egybevágás fennállására utaló kellően komoly valószínűsítő körülmények.

242    Azon tizenhárom megkérdezett szállító közül ugyanis, amelyek közül tíz azt állítja, hogy üzleti kapcsolatokat tartott fenn mind az ICDC‑vel, mind az AgeCore‑ral, nyolc számolt be részletesen az ICDC (Casino) és az AgeCore (Intermarché) (vagyis az A, B, C, D, E, G, H és J vállalkozás; a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.1–Q.5., Q.7., Q.8. és Q.10. mellékletei) részéről megfogalmazott azonos árengedmény‑igényekről, az egyik megemlíti az AgeCore versenytársaihoz való igazodását anélkül, hogy név szerint megnevezné azokat (I vállalkozás; Q.9. melléklet), két szállító pedig általános jelleggel hivatkozik arra, hogy különböző forgalmazók szövetségeitől hasonló árengedmény‑igényekkel szembesültek (L és M vállalkozások; Q.12. és Q.13. melléklet).

243    Ráadásul a Bizottság nem szorítkozott az összehangolt magatartás ezen első alkotóelemére, vagyis a piaci magatartások párhuzamosságára vonatkozó bizonyítékok közlésére, amely elem egyébként bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi az összehangolt magatartás második alkotóelemének, vagyis az egyeztetés fennállásának vélelmezését (lásd a fenti 228. pontot). A Bizottság jelezte, hogy rendelkezésére álltak az ilyen – jelen esetben információcseréből álló – egyeztetés fennállására vonatkozó valószínűsítő körülmények is, amelyek együttesen figyelembe véve kellően komolynak tekinthetők.

244    Az igaz, hogy azok a szállítók, amelyek kifejezetten hivatkoznak a forgalmazók között az árengedményekre vonatkozó információcserékre, kétségtelenül kevesebben vannak, és ezzel kapcsolatos nyilatkozataik a leggyakrabban homályosak és spekulatívak. Három szállító kifejezetten megemlíti az információcserét vagy az információk megosztását (nevezetesen a C, E és H vállalkozás; a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.3., Q.5. és Q.8. melléklete), több másik vállalkozás pedig utal arra, hogy a többi vállalkozás tudott az árengedményekről (B, D, G és I vállalkozás; Q.2., Q.4., Q.7. és Q.9. melléklet). Egyébiránt az egyik szállító utal az egyidejű árengedmény‑igények egy lehetséges magyarázatára: ez egy olyan, a forgalmazók által a tárgyalásaik során annak érdekében tanúsított blöff lenne, hogy kedvezőbb üzleti feltételeket érjenek el (L vállalkozás; Q.12. melléklet).

245    Mindazonáltal mindenekelőtt rá kell mutatni arra, hogy egyetlen szállító sem jelzi azt, hogy kevéssé tartja valószínűnek azt a körülményt, hogy az árengedmény‑igények egyidejűsége és egybevágása információcseréből ered. Az egyedüli szállítók, amelyek az információcserék fennállásától eltérő értelemben nyilvánultak meg, vagy hallgattak, vagy azt jelezték, hogy nem rendelkeznek információval a forgalmazók közötti információcserére vonatkozóan (A, F, J, K és M vállalkozás; a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.1., Q.6., Q.10., Q.11. és Q.13. melléklete), anélkül hogy kifejezetten kizárták volna ilyen információcserék fennállását.

246    Ezt követően hangsúlyozni kell, hogy az a szállító, amely a forgalmazók blöffjének forgatókönyvére utalt, nem csupán árnyalta e feltételezés valószínűségét, kiemelve, hogy „úgy gondolta, hogy [a többi szövetség által elért feltételek ismeretére vonatkozó] hivatkozott információ mégis helytálló”, hanem azt is pontosította, hogy nem vesz részt az első feltételezett jogsértés tárgyát elsődlegesen képező nemzeti kereteket meghaladó tárgyalásokon, ami korlátozza nyilatkozatainak megbízhatóságát. Ebből következik, hogy a Bizottság rendelkezésére álló valószínűsítő körülmények nem tették lehetővé annak megállapítását, hogy az egyidejű és egybevágó árengedményigények hihetően magyarázhatók a mögöttes egyeztetéstől eltérő magyarázattal (lásd a fenti 228. pontot).

247    Végül a szállítók forgalmazók közötti árengedményekkel kapcsolatos információcserére vonatkozó nyilatkozatait megerősítik az azon csatornákra utaló információk, amelyeken keresztül ezek az információcserék megtörténhetnek.

248    Így több szállító és az N szervezet igazgatójának levele a forgalmazók szövetségei közötti mozgásokra, az áruházláncok átruházására, valamint a forgalmazók közötti és a szövetségek közötti személyi mozgásokra hivatkozik, és azokat többek között a különböző forgalmazók által elért árengedményekről való tudomás lehetséges forrásaként mutatja be (különösen Q.2. melléklet 4. o., Q.7. melléklet, 4. o. és Q.8. melléklet, 5. o., valamint a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.14., Q.16. és Q.18. melléklete). Megemlítik különösen a Casino és az Intermarché által az  Intermarché Casino Achats (INCA) közös leányvállalat formájában Franciaországban létrehozott szövetséget, és beszámolnak az e nemzeti szintű való szövetséghez való tartozás és a Casino, illetve az Intermarché részéről az általuk a szállítóik felé elért árengedményekről való tudomás közötti kapcsolatról (különösen a Q.4. melléklet 4. o., és Q.7. melléklet, 4. és 6. o.).

249    Az ily módon feltárt kommunikációs csatornák sokfélesége, az e csatornákra vonatkozó pontosítások és a közölt információk egyezése (holott szerzőik a priori nem rendelkeznek azonos eszközökkel és információforrásokkal) alapján úgy tekinthető, hogy a Bizottság rendelkezésére álltak olyan kellően komoly valószínűsítő körülmények, amelyek alapján feltételezhette a vitatott információcseréket. Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy bár a szállítók a piacon tanúsított versenyellenes magatartás közvetlen tanúi lehetnek (lásd a fenti 217. pontot), nem lehetnek közvetlen tanúi a mögöttes titkos egyeztetésnek. E körülmények között a szóban forgó információcserékre vonatkozóan közölt információk sokfélesége, pontossága és egyezősége a kellően komoly valószínűsítő körülmények fennállásának vizsgálatára irányuló átfogó értékelés során ellentételezi az említett információk gyakran spekulatív jellegét.

250    Következésképpen, figyelembe véve azt a körülményt is, hogy a feltételezett információcserékre vonatkozó valószínűsítő körülmények kiegészítik a piaci magatartásokra vonatkozó valószínűsítő körülményeket, meg kell állapítani, hogy a Bizottság kellően komoly valószínűsítő körülményekkel rendelkezett az első jogsértés gyanújához.

–       A második jogsértés gyanújára vonatkozó, kellően komoly valószínűsítő körülmények hiányáról

251    Emlékeztetni kell arra, hogy e második jogsértést a megtámadott határozat 1. cikkének b) pontja a következőképpen írja le:

„[…] legalább 2016 óta a Casino és az Intermarché között folytatott információcsere a jövőbeni kereskedelmi stratégiáikra, különösen az áruválasztékra, az üzletek fejlesztésére, a forgalmazási politikára és promóciós politikára vonatkozóan a mindennapi fogyasztási cikkek beszerzési piacán, valamint a mindennapi fogyasztási cikkek fogyasztói számára történő értékesítések piacain Franciaországban.”

252    Először is meg kell állapítani, amint azt a Bizottság is elismeri, hogy a Bizottság a második jogsértéssel kapcsolatos gyanúit az Intermarché‑találkozó lefolyásán alapuló elsődleges valószínűsítő körülményre alapította.

253    Az ügy irataiból kitűnik, hogy az Intermarché‑találkozót 2016. szeptember 21‑én tartották az Intermarché székhelyén, és hogy az Intermarché igazgatósága – áruházláncainak felelőseivel együtt – ott fogadta fő szállítóit, hogy ismertesse üzleti törekvéseit és preferenciáit.

254    Nem vitatott, hogy e találkozón részt vett az Intermarché számos szállítójának képviselője, valamint az INCA, az Intermarché és a Casino közös leányvállalatának képviselői is, különösen A, aki egyébként a Casino‑csoportban is igazgató, továbbá az AgeCore képviselője, B., a vállalkozások e társulásának vezetője. Az sem vitatott, hogy az e találkozó során tárgyalt, az Intermarché vezetősége által bemutatott témák a vállalkozás fejlesztési célkitűzéseire és tengelyeire vonatkoztak, a piaci részesedések, a működő áruházai, a digitális átalakulás és az e‑kereskedelem fejlődése, az új termékek polcra kerülésének meggyorsítását célzó innovációk, a „drive” értékesítési pontjainak növelése és az új promóciós tevékenységek megvalósítása tekintetében.

255    A felperesek előadják, hogy az így bemutatott információk nem tárják fel az érzékeny és bizalmas kereskedelmi adatok egyetlen olyan cseréjét sem, amely megalapozhatná a versenytársak közötti, az EUMSZ 101. cikk által tiltott egyeztetés gyanúját, és ebből arra következtetnek, hogy nem álltak kellően komoly valószínűsítő körülmények a Bizottság rendelkezésére ahhoz, hogy a második jogsértés fennállását vélelmezze.

256    Először is, ami az információcsere, és így az egyetlen forgalmazó – a jelen esetben az Intermarché – által tett bejelentések alapján történő egyeztetés fennállása vélelmezésének lehetőségét illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az összehangolt magatartás fogalmának meghatározását lehetővé tévő egyeztetés és együttműködés kritériumait a Szerződés versenyjogi rendelkezéseinek azon alapvető kiindulópontjára tekintettel kell értelmezni, amely szerint minden gazdasági szereplőnek önállóan kell meghatároznia a belső piacon folytatni kívánt politikáját. Bár ez az önállósági követelmény nem zárja ki azt, hogy a gazdasági szereplők racionálisan alkalmazkodjanak a versenytársaik megfigyelt vagy bejelentett magatartásához, azt szigorúan tiltja, hogy ezek a szereplők közvetlenül vagy közvetve felvegyék egymással a kapcsolatot, azzal a céllal vagy hatással, hogy egy tényleges vagy lehetséges versenytárs piaci magatartását befolyásolják, vagy hogy egy ilyen versenytársnak felfedjék az általuk elhatározott vagy tanúsítani kívánt piaci magatartást (2009. június 4‑i T‑Mobile Netherlands és társai ítélet, C‑8/08, EU:C:2009:343, 32. és 33. pont; 1991. október 24‑i Rhône‑Poulenc kontra Bizottság ítélet, T‑1/89, EU:T:1991:56, 121. pont).

257    Ebből következik, hogy az a tény, hogy a versenytárs vállalkozások közötti találkozóknak csak az egyik résztvevője fedi fel szándékát, nem elegendő a kartell fennállásának kizárásához. A szintén állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis, bár igaz, hogy az összehangolt magatartás fogalma valóban kölcsönös kapcsolattartást feltételez a versenytársak között, mindazonáltal ez a feltétel teljesül, amennyiben azt, hogy az egyik versenytárs közli a másik versenytárssal szándékait, illetve jövőbeli magatartását a piacon, e másik versenytárs kérte vagy legalábbis elfogadta. E versenytárs azzal, hogy ilyen információhoz jutott, amelyet közvetlenül vagy közvetve szükségszerűen figyelembe kell vennie, kizárja az előbbi versenytárs jövőbeli magatartásával kapcsolatos összes bizonytalanságot, miközben minden gazdasági szereplőnek önállóan kell meghatároznia a közös piacon folytatni kívánt kereskedelmi politikáját. Az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésébe ütköző összehangolt magatartásnak minősül tehát, ha valamely vállalkozás valamely versenytársától ez utóbbi jövőbeli piaci magatartására vonatkozó információkhoz jut (lásd ebben az értelemben: 2000. március 15‑i Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság ítélet, T‑25/95, T‑26/95, T‑30/95–T‑32/95, T‑34/95–T‑39/95, T‑42/95–T‑46/95, T‑48/95, T‑50/95–T‑65/95, T‑68/95–T‑71/95, T‑87/95, T‑88/95, T‑103/95 és T‑104/95, EU:T:2000:77, 1849. pont; 2001. július 12‑i Tate & Lyle és társai kontra Bizottság ítélet, T‑202/98, T‑204/98 és T‑207/98, EU:T:2001:185, 54. pont; 2008. július 8‑i BPB kontra Bizottság ítélet, T‑53/03, EU:T:2008:254, 231–234. pont).

258    Márpedig nem állapítható meg, hogy önmagában az, hogy a versenytárs Casino‑csoport egy igazgatója jelen van, amikor az Intermarché bemutatja üzleti prioritásait, elegendő a közölt információk megszerzésének gyanújához, amit az ítélkezési gyakorlat megkövetel a kölcsönösség megállapításához, és ahhoz, hogy abból a Casino és az Intermarché közötti összehangolt magatartás fennállására lehessen következtetni.

259    Egyrészt ugyanis, amint azt a felperesek helyesen hangsúlyozták, anélkül hogy a Bizottság ezt vitatná, A az Intermarché‑találkozón nem a Casino képviselőjeként, hanem az INCA társvezetőjeként vett részt, akinek jelenlétét az a tény indokolta, hogy az utóbbi tárgyalt az Intermarché nevében a fő szállítóktól történő beszerzés feltételeiről. Másrészt A‑t szigorú titoktartási kötelezettségek terhelték a Casino tekintetében, amelyeket szintén nem vitatnak, és nem lehet azt vélelmezni, hogy ezeket a kötelezettségeket nem tartották tiszteletben.

260    Márpedig A Intermarché‑találkozón való jelenlétének ezen indoka és az őt terhelő kötelezettségek önmagukban, további, a jelen ügyben a Bizottság által elő nem terjesztett bizonyítékok hiányában nem teszik lehetővé az Intermarché által közölt információk Casino általi megszerzése megalapozott gyanújának megalapozását, amely igazolná annak vizsgálatát, hogy a Casino kérte vagy legalábbis elfogadta‑e az Intermarché közléseit. A Bizottság ugyanis mindössze egyetlen olyan jegyzőkönyvre hivatkozik, amely az A és az Intermarché képviselője között a találkozó során folytatott megbeszélésekről számol be (a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.5. melléklete, 7. és 8. o.), és e külön megbeszélések nem felelnek meg a nyilvános nyilatkozatok megismerésének, továbbá azok tartalma – tekintettel az e két személy által az INCA‑ban ellátott feladatokra, amelyek igazolják az e személyek közötti, más témákra vonatkozó információcseréket – nem feltétlenül kapcsolódik e nyilatkozatok tartalmához. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság állításával ellentétben – amelyet azáltal tett, hogy a 2019. június 5‑i válaszához csatolt 2. táblázat bevezetőjében jelezte, hogy olyan információkat kapott, amelyek szerint az INCA a második jogsértés körébe tartozó információcsere eszközeként szolgálhat – az említett táblázatban szereplő jegyzőkönyvek kivonatai A Intermarché‑találkozón való jelenlétének megemlítésére szorítkoznak, anélkül hogy ebből arra lehetne következtetni, hogy az INCCA e keretben konkrét szerepet játszott.

261    Másodszor, ami az Intermarché‑találkozó során közölt adatokat illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az információcsere jogsértésnek minősítése többek között a kicserélt információk jellegétől függ (lásd ebben az értelemben: 1998. május 28‑i Deere kontra Bizottság ítélet, C‑7/95 P, EU:C:1998:256, 88–90. pont; 2006. november 23‑i Asnef‑Equifax és Administración del Estado ítélet, C‑238/05, EU:C:2006:734, 54. pont).

262    A jelen ügyben a felpereseket követve ki kell emelni, hogy az Intermarché‑találkozóról szóló jegyzőkönyvek (a Bizottság 2019. január 10‑i válaszának Q.4., Q.5., Q.7., Q.9., és, további pontosításokkal, Q.8. melléklete) általános jelleggel jelölik meg azokat az üzletpolitikai elemeket, amelyek az áruválasztékra, az e‑kereskedelemre, illetve a promóciós tevékenységre vonatkoznak, és amelyekről az említett találkozó során szó esett. Ilyen általános megjegyzések szerepelnek az N. szervezet igazgatója levelének mellékletében is (Q.15. melléklet). Ezen túlmenően azok szerepeltek a felperesek által közölt, a szaksajtóban megjelent cikkben.

263    Az ügy irataiból valójában kitűnik, és egyébként azt a Bizottság sem vitatja, hogy az Intermarché‑találkozóra több mint 400 szállító, illetve újságírók jelenlétében nyilvánosan került sor, és arról a szaksajtóban részletes tudósítást közöltek. A Bizottság ráadásul tudott erről a nyilvános jellegről, amint azt a szállítók kikérdezéseiről készült jegyzőkönyvek is tanúsítják, mivel egyikük jelezte, hogy a sajtó jelen volt az Intermarché‑találkozón (Q.2. melléklet, 7. o.). Egyébiránt a Bizottság a Törvényszék által feltett kérdésre adott válaszában jelezte, hogy az újságírók jelenlétén kívül nem kapott tájékoztatást az Intermarché‑találkozó során tartott esetleges előadásokról.

264    Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nyilvános információk cseréjének rendszere önmagában nem alkalmas arra, hogy megsértse a Szerződés versenyszabályait (lásd: 2003. szeptember 30‑i Atlantic Container Line és társai kontra Bizottság ítélet, T‑191/98 és T‑212/98–T‑214/98, EU:T:2003:245, 1154. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

265    Ehhez hasonlóan, az [EUMSZ 101. cikk] horizontális együttműködési megállapodásokra való alkalmazhatóságáról szóló iránymutatás (HL 2011. C 11., 1. o.; a továbbiakban: a horizontális együttműködési megállapodásokról szóló iránymutatás) – amely révén a Bizottság korlátozta magát a mérlegelési jogkörének gyakorlásában és amelytől nem térhet el anélkül, hogy ne tenné ki magát felelősségre vonásnak (lásd ebben az értelemben: 2005. június 28‑i Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság ítélet, C‑189/02 P, C‑202/02 P, C‑205/02 P–C‑208/02 P és C‑213/02 P, EU:C:2005:408, 211. pont) – 92. pontja szerint „valóban nyilvános információ” a minden versenytárs és vásárló számára általában egyformán hozzáférhető információ. Márpedig a horizontális együttműködési megállapodásokról szóló iránymutatás ugyanezen pontja pontosítja, hogy „[a]hhoz, hogy az információ valóban nyilvánosnak minősüljön, megszerzése nem lehet költségesebb az információcsere‑rendszerhez nem csatlakozott vásárlók és vállalkozások számára, mint a rendszerben részt vevők számára”, és „[e]zért a vállalkozások általában nem olyan adatok cseréje mellett döntenek, amelyeket ugyanolyan könnyen begyűjthetnek a piacról is, így a gyakorlatban a valóban nyilvános adatok cseréje nem valószínű”. Ezenkívül a horizontális együttműködési megállapodásokról szóló iránymutatásnak a felperesek által a tárgyaláson hivatkozott, kifejezetten az egyoldalú nyilvános nyilatkozatokra vonatkozó 63. pontjából kitűnik, hogy „egy vállalkozás egyoldalú, valóban nyilvános [bejelentése] például egy újságban […] általában nem minősül [az EUMSZ 101. cikk] értelmében vett összehangolt magatartásnak”.

266    A jelen ügyben az Intermarché‑találkozó lefolyásának körülményeiből egyértelműen kitűnik, hogy az Intermarché által ott közölt információk a horizontális együttműködési megállapodásokról szóló iránymutatás értelmében valóban nyilvános adatoknak minősülnek. Az újságírók jelenlétének, és az általuk a szaksajtóban csak néhány nappal az Intermarché‑találkozó megtartását követően közzétett részletes tudósításoknak köszönhetően az Intermarché által e találkozó során szolgáltatott információkat nemcsak A, a Casino‑csoport igazgatója számára tették hozzáférhetővé, hanem azok ugyanilyen könnyen elérhetővé váltak az Intermarché összes többi versenytársa számára is.

267    Ezenkívül a szaksajtónak az Intermarché‑találkozó lefolyásáról tudósító cikkéből – amelynek tartalmát a Bizottság nem vitatta – kitűnik, hogy az e rendezvény során ismertetett információk nagyon általános jellegűek voltak, és azok célja az volt, hogy ismertessék a vállalkozás szállítóival az Intermarché vezetőségének fejlesztési és innovációs politikáját. A Bizottság nem fejtette ki pontosan, hogy az ilyen információk miért ne minősülhetnének nyilvános adatoknak. Igaz ugyan, hogy e rendezvény során 200 áruház létrehozására irányuló célt jelentettek be, ez az egyetlen információ azonban – általános jellegénél fogva – önmagában nem alapozhatja meg az EUMSZ 101. cikk által tiltott, versenytársak közötti összehangolt magatartás gyanúját. Az Intermarché‑találkozón nyilvánosságra hozott információk nyilvános jellege ezért kizárja azt, hogy ezeket a jogsértő információcserék tárgyának lehessen tekinteni, valamint ennélfogva azt is, hogy az Intermarché‑találkozót a szóban forgó jogsértésre utaló kellően komoly valószínűsítő körülménynek lehessen minősíteni.

268    Ez annál is inkább így van a jelen ügyben, mivel a Bizottság a megtámadott határozatban a feltételezett jogsértésekre vonatkozó valószínűsítő körülményeket maga mutatta be úgy, mint amelyek alátámasztják a korlátozott számú személy közötti, már magukban is titkos iratok révén folytatott titkos információcseréket (lásd a fenti 117. pontot). Amint ugyanis arra a felperesek helytállóan emlékeztettek, a megtámadott határozat (8) preambulumbekezdése szerint „a feltételezett összehangolt magatartások a legteljesebb titokban valósulnak meg, mivel azok létezéséről és végrehajtásáról való tudomás a felsővezetésre és az egyes vállalkozásokban a személyzet korlátozott számú megbízható tagjára korlátozódik”, és „[a] feltételezett összehangolt magatartásokra vonatkozó dokumentumok szigorúan a minimumra korlátozódnak, és azokat olyan helyen és formában tárolják, amelyek megkönnyítik elrejtésüket, visszatartásukat vagy megsemmisítésüket”. Márpedig az Intermarché‑találkozó során tettekhez hasonló nyilvános nyilatkozatokból álló valószínűsítő körülmények önmagukban nem teszik lehetővé ugyanazon információk lehető legtitkosabb cseréjének gyanúját.

269    E megfontolásokat nem kérdőjelezi meg a horizontális együttműködési megállapodásokról szóló iránymutatás 63. pontjában szereplő azon kijelentés, amely szerint „nem zárható ki az összehangolt magatartás megállapításának lehetősége” egy „egyoldalú, valóban nyilvános [bejelentés]” alapján. Azon kívül ugyanis, hogy az ilyen nyilvános bejelentések nem felelnek meg a jogsértő titkos információcserékre vonatkozó jelen vélelemnek, rá kell mutatni arra, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem állította, és a fortiori nem is fejtette ki, és egyébként a jelen eljárás során sem fejtette ki, hogy a második jogsértés az összehangolt magatartás ennek a nyilvánosság előtt tett egyoldalú nyilatkozatokon alapuló feltételezésének felel meg.

270    Ebből következik, hogy a Bizottság az Intermarché‑találkozó jellemzőinek együttes értékeléséből nem következtethetett érvényesen a kereskedelmi adatok versenytársak közötti, az EUMSZ 101. cikk által tiltott cseréjének gyanújára. Ebből az is következik, hogy ez a találkozó nem minősül olyan kellően komoly valószínűsítő körülménynek, amely alapján feltételezhető lenne a második jogsértés.

271    Mindenesetre a Bizottság 2016. december 16‑i, a 2019. december 19‑i kiegészítő válaszához mellékletként csatolt belső feljegyzésének figyelembevétele, valamint a Bizottság részéről bizonyításfelvétel keretében a jegyzőkönyvek nem bizalmas változatának benyújtása nem teszi lehetővé e megállapítás módosítását. Egyrészt ugyanis e belső feljegyzésből nem tűnik ki más adat, mint amely a jegyzőkönyvekben szerepel. Másrészt e jegyzőkönyvek nem bizalmas változatából kitűnik, hogy az adatok kitakarásának célja kizárólag az, hogy megakadályozzák a jogalanyok vagy személyek, az időpontok és a számadatok azonosítását, így az említett adatok figyelembevétele sem teszi lehetővé az Intermarché‑találkozó során tett nyilvános nyilatkozatok és a feltételezett titkos információcsere közötti kapcsolat megállapítását. Ebből következik továbbá, hogy nincs helye a Bizottság által a Törvényszéktől kért, fent hivatkozott bizonyításfelvétel elrendelésének.

272    A Casino és az Intermarché által a szállítóik számára az „innovációs jutalékra” vonatkozóan megküldött egybevágó igények sem minősülhetnek olyan kellően komoly valószínűsítő körülménynek, amely alapján feltételezhető lenne a második jogsértés gyanúja. A közölt bizonyítékok egyike sem teszi lehetővé ugyanis e jutalék, illetve ezen „innovációs engedmények” egyértelmű megkülönböztetését a szállítóknak nyújtott szolgáltatások első jogsértésben szóban forgó árengedményeitől és áraitól. A jegyzőkönyvekben szereplő magyarázatokra (a Bizottság 2019. július 10‑i válasza, Q.6. melléklet, 3. o. és Q.7. melléklet, 5. o., valamint 7. lábjegyzet) tekintettel az említett árengedmények vagy a szállítóktól igényelt árengedményből, vagy a forgalmazók által a szállítóknak nyújtott reklámszolgáltatások díjából állnak, még akkor is, ha azok konkrétan az innovatív termékekhez kapcsolódnak, és az első jogsértés által szintén érintett Franciaországban alkalmazandók. Ehhez hasonlóan a Bizottság által a második jogsértésnek megfelelő valószínűsítő körülmények összefoglaló bemutatása érdekében készített 2. táblázatban (lásd a fenti 169. pont utolsó francia bekezdését), a Bizottság elkülönítette az „innovációs árengedményre” vonatkozó valószínűsítő körülményeket az áruválasztékra, az áruházak fejlesztésére, a forgalmazási politikára és promóciós politikára vonatkozó, a megtámadott határozatban egyedül említett valószínűsítő körülményektől. Ezenkívül megállapítható, hogy a tizenhárom megkérdezett szállító közül csak kettő (Q.6. és Q.7. melléklet) számol be innovációs engedményekre vonatkozó egybevágó igényekről.

273    Következésképpen még az Intermarché‑találkozóra és az „innovációs jutalékra” vonatkozó elemek átfogó figyelembevétele mellett is meg kell állapítani, hogy nem álltak a Bizottság rendelkezésére olyan, kellően komoly valószínűsítő körülmények, amelyek alapján feltételezhette a második jogsértés fennállását, és igazolni lehetett a megtámadott határozat 1. cikkének b) pontját, anélkül hogy dönteni kellene a felpereseknek a 2019. május 13‑án közzétett, új helyszíni vizsgálatot elrendelő határozatra vonatkozó azon érveiről, amelyek többek között a második jogsértés velük a jelen eljárás során közölt vonatkozásait érintik (a Casino, Guichard‑Perrachon‑t, és a közvetlen vagy közvetett irányítása alatt álló valamennyi társaságot az 1/2003/EK tanácsi rendelet 20. cikkének (1) és (4) bekezdése értelmében helyszíni vizsgálat tűrésére kötelező, 2019. május 13‑i C(2019) 3761 bizottsági határozat [AT.40466 – Tute 1 ügy]).

274    A felperesek magánlakásának sérthetetlenségéhez való jog megsértésére alapított jogalapnak tehát helyt kell adni a második jogsértést érintő részében.

275    A fentiek összességéből következik, hogy a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni annyiban, amennyiben az 1. cikkének b) pontjában arra kötelezi a felpereseket, hogy vessék alá magukat helyszíni vizsgálatnak a második jogsértésben való esetleges részvételüket illetően, a keresetet ezt meghaladó részében pedig el kell utasítani.

 A költségekről

276    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (3) bekezdése értelmében részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viseli saját költségeit. Mivel a megtámadott határozatot részben meg kell semmisíteni, úgy kell határozni, hogy a felperesek és a Bizottság maguk viselik saját költségeiket. Az eljárásba a Bizottság támogatása céljából beavatkozó Tanács az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített kilencedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a Casino, Guichard‑Perrachon‑t, és a közvetlen vagy közvetett irányítása alatt álló valamennyi társaságot az 1/2003/EK tanácsi rendelet 20. cikkének (1) és (4) bekezdése értelmében helyszíni vizsgálat tűrésére kötelező, 2017. február 9‑i C(2017) 1054 final bizottsági határozat (AT.40466 – Tute 1 ügy) 1. cikkének b) pontját megsemmisíti.

2)      A Törvényszék a keresetet az ezt meghaladó részében elutasítja.

3)      A Casino, Guichard‑Perrachon és az Achats Marchandises Casino SAS (AMC), az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanács maguk viselik saját költségeiket.

Gervasoni Madise da Silva Passos

Kowalik‑Bańczyk       Mac Eochaidh

Kihirdetve Luxembourgban, a 2020. október 5‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

*Az eljárás nyelve: francia.