AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE
2004. április 29.(*)
„Verseny – Kartell – A grafitelektródák piaca – Az árak rögzítése és a piacok felosztása – A bírságok összegének kiszámítása – A szankciók halmozása – A bírságok összegének kiszámításáról szóló iránymutatás – Alkalmazhatóság – A jogsértés súlya és időtartama – Súlyosító körülmények – Enyhítő körülmények – Fizetőképesség – A közigazgatási eljárás során tanúsított együttműködés – Fizetési módok”
A T‑236/01., T‑239/01., T‑244/01–T‑246/01., T‑251/01. és T‑252/01. sz. egyesített ügyekben,
a Tokai Carbon Co. Ltd (székhelye: Tokió [Japán], képviselik kezdetben: G. Van Gerven, T. Franchoo és M. De Grave, később: G. Van Gerven és T. Franchoo ügyvédek, kézbesítési cím: Luxembourg),
az SGL Carbon AG (székhelye: Wiesbaden [Németország], képviselik: M. Klusmann, F. Wiemer és C. Canenbley ügyvédek),
a Nippon Carbon Co. Ltd, (székhelye: Tokió [Japán], képviseli: H. Gilliams ügyvéd),
a Showa Denko KK (székhelye: Tokió [Japán], képviselik: M. Dolmans, P. Werdmuller ügyvédek és J. Temple‑Lang solicitor),
a GrafTech International Ltd, korábban UCAR International Inc. (székhelye: Wilmington, Delaware [Amerikai Egyesült Államok], képviselik: K. Lasok QC és B. Hartnett barrister, kézbesítési cím: Luxembourg),
a SEC Corp. (székhelye: Amagasaki, Hyogo [Japán], képviseli: K. Platteau ügyvéd),
a The Carbide/Graphite Group Inc. (székhelye: Pittsburgh [Amerikai Egyesült Államok], képviselik kezdetben: M. Seimetz és J. Brücher, később: P. Grund ügyvédek, kézbesítési cím: Luxembourg)
felpereseknek
az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: W. Mölls és P. Hellström, valamint a T‑246/01. sz. ügyben W. Wils, meghatalmazotti minőségben, segítőik: a T‑239/01. sz. ügyben H.‑J. Freund ügyvéd, valamint a T‑244/01., T‑246/01., T‑251/01. és T‑252/01. sz. ügyekben J. Flynn és C. Kilroy barristers, kézbesítési cím: Luxembourg)
alperes ellen
az EK‑Szerződés 81. cikke és az EGT‑Megállapodás 53. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/E‑1/36.490 – „grafitelektródák”‑ügy) 2001. július 18‑án hozott 2002/271/EK bizottsági határozat (HL 2002. L 100, 1. o.) teljes vagy részleges megsemmisítése iránti kérelmek tárgyában,
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA (második tanács),
tagjai: N. J. Forwood elnök, J. Pirrung és A. W. H. Meij bírák,
hivatalvezető: J. Plingers tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2003. július 3‑i tárgyalásra,
meghozta a következő:
Ítéletet
A jogvita alapját képező tényállás és az eljárás
1 Az EK‑Szerződés 81. cikke és az EGT‑Megállapodás 53. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/E‑1/36.490 – „grafitelektródák”‑ügy) 2001. július 18‑án hozott 2002/271/EK határozatban (HL 2002. L 100, 1. o., a továbbiakban: határozat) a Bizottság megállapította, hogy a grafitelektródák ágazatában számos vállalkozás részt vett egy sor, az EK 81. cikk (1) bekezdése és az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodás (a továbbiakban: EGT‑Megállapodás) 53. cikkének (1) bekezdése szerinti megállapodásokban és összehangolt magatartásokban.
2 A grafitelektródákat alapvetően acél elektromos íves kemencében történő termelésére használják. Az acél ilyen kemencében történő gyártása alapvetően újrafeldolgozási folyamat, amely során az acélhulladékot új acéllá alakítják át, ellentétben a klasszikus termelési folyamattal, amely során vasércből oxigénkohókban nyerik ki az acélt. Az elektromos kemencében hármas oszlopokba rendezett kilenc grafitelektródát használnak az acélhulladék olvasztására. Figyelemmel az olvasztási folyamat intenzitására, egy egység elektróda nagyjából nyolcóránként használódik el. Egy elektróda gyártási ideje körülbelül két hónap. E termelési folyamat során a grafitelektródák semmilyen más termékkel nem helyettesíthetők.
3 A grafitelektródák iránti kereslet közvetlen kapcsolatban áll az elektromos íves kemencében történő acéltermeléssel. A fő ügyfelek az acélgyártók, akik a kereslet körülbelül 85%‑át teszik ki. 1998‑ban a világszintű bruttó acéltermelés elérte a 800 millió tonnát, amelyből 280 millió tonnát elektromos íves kemencében állítottak elő. Az utóbbi 20 év során az elektromos íves kemencében történő termelés nagyobb jelentőségre tett szert (míg 20 éve a világszintű termelés 18%‑át, 1998‑ban a 35%‑át tette ki).
4 A grafitelektródák árát tonnánként nemzeti valutában állapítják meg. 1998‑ban az ár tonnánként 5600 német márkát (DEM) (körülbelül 2863 eurót) tett ki. A nagyméretű elektródák 15–30%‑kal drágábbak.
5 A 80‑as években a technológiai fejlesztések lehetővé tették az egy tonna acél előállítása során felhasznált elektródák mennyiségének jelentős csökkentését. Az acélipar ezen időszakban továbbá jelentős átalakítási folyamaton esett át. Az elektródák iránti kereslet csökkenése az elektróda‑világipar átalakításához vezetett. Számos üzemet bezártak.
6 2001‑ben kilenc nyugati termelő látta el az európai piacot grafitelektródával: a Németországban székhellyel rendelkező SGL Carbon AG (a továbbiakban: SGL) és az Egyesült Államokban székhellyel rendelkező UCAR International Inc. (a továbbiakban: UCAR), amelyek együttesen a kereslet több mint […]‑át(1) elégítették ki, a két kisebb európai gyártó, a VAW Aluminium AG (a továbbiakban: VAW) és a Conradty, amelyek Németországban rendelkeznek székhellyel, és együttesen körülbelül a piac […]%‑ával rendelkeztek. A körülbelül 7%‑os piaci részesedéssel rendelkező Carbide/Graphite Group Inc. (a továbbiakban: C/G) az Egyesült Államokból látta el az európai piacot. A Showa Denko KK (a továbbiakban: SDK), a Tokai Carbon Co. Ltd. (a továbbiakban: Tokai), a Nippon Carbon Co. Ltd. (a továbbiakban: Nippon) és a SEC Corp. (a továbbiakban: SEC) japán termelők együttesen az európai piac 3‑4%‑ával rendelkeztek.
7 A Szerződés [81] és [82] cikkének végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 14. cikkének (3) bekezdése alapján a Bizottság tisztviselői 1997. június 5‑én egyidejű, bejelentés nélküli vizsgálatokat tartottak Németországban az SGL, a Conradty és a VAW, Franciaországban pedig az UCAR helyiségeiben.
8 Ugyanezen a napon a Federal Bureau of Investigation (FBI) ügynökei az Egyesült Államokban számos gyártó helyiségeiben házkutatást tartottak. E házkutatásokat követően büntetőeljárást indítottak az SGL, az SDK, a Tokai és az UCAR ellen kartellbűncselekmény miatt. Az ellenük felhozott tények tekintetében minden vádlott bűnösnek vallotta magát, és vállalta a bírság megfizetését, amelyet az SGL esetében 135 millió amerikai dollárban (USD), az UCAR esetében 110 millió USD‑ben, az SDK esetében 32,5 millió USD‑ben, a Tokai esetében pedig 6 millió USD‑ben állapítottak meg, míg a C/G amnesztiát kapott. Később a SEC és a Nippon is bűnösnek vallotta magát, és vállalta a 4,8 millió, illetve 2,5 millió USD összegben megállapított bírság megfizetését.
9 2000 januárjában a Mitsubishi Corp. japán társaságot, amely 1991‑től 1995‑ig az UCAR tőkéjének 50%‑ával rendelkezett, szintén büntetőjogi jogsértéssel vádolták meg az Egyesült Államokban. 2001 februárjában a Mitsubishit elítélték a grafitelektróda‑gyártók által elkövetett kartellbűncselekmény elősegítése és támogatása miatt. Vele szemben 134 millió USD bírságot szabtak ki.
10 A vevők egy csoportja nevében háromszoros kártérítés (triple damages) iránti kereseteket indítottak az SGL, az UCAR, a C/G és az SDK ellen az Egyesült Államokban.
11 Kanadában az UCAR‑ra 1999 márciusában 11 millió kanadai dollár (CAD) bírságot szabtak ki a kanadai versenyjogi törvénybe ütköző büntetőjogi jogsértés miatt. 2000 júliusában az SGL bűnösnek vallotta magát, és vállalta a 12,5 millió CAD bírság megfizetését ugyanezen jogsértés miatt. A kanadai acélgyártók 1998 júniusában kartellbűncselekmény miatt polgári jogi kereseteket indítottak az SGL, az UCAR, a C/G és az SDK ellen.
12 A Bizottság 2000. január 24‑én kifogásközlést küldött az eljárás alá vont vállalkozásoknak. A közigazgatási eljárás végén 2001. július 18‑án a Bizottság olyan határozatot hozott, amelyben a felperes vállalkozások és a VAW terhére rótta, hogy az árakat világszinten rögzítették, valamint az érintett termék nemzeti és regionális piacait a „hazai gyártó” elve alapján felosztották: az UCAR az Egyesült Államokért és Európa egyes részeiért, az SGL pedig Európa többi részéért felelt; az SDK, a Tokai, a Nippon és a SEC Japánért és Távol‑Kelet egyes részeiért felelt, míg az amerikai és európai piacokon tevékenykedő C/G lényegében megelégedett azzal, hogy követte az UCAR és az SGL által rögzített árakat.
13 Szintén a határozat szerint a kartell alapelvei az alábbiak voltak:
– a grafitelektródák árait világszinten rögzíteni kellett;
– az egyes társaságok által érvényesített árakra vonatkozó döntéseket kizárólag az elnök vagy a vezérigazgatók hozhatták meg;
– a „hazai gyártónak” rögzítenie kellett a „területére” vonatkozó piaci árat, és azt a többi gyártó „követte”;
– a „nem hazai” piacok, vagyis az olyan piacok tekintetében, ahol nem volt jelen semmilyen „hazai” gyártó, az árakat egyhangúlag kellett rögzíteni;
– a „nem hazai” gyártók nem versenyezhettek agresszíven, és ki kellett vonulniuk mások „hazai” piacáról;
– a kapacitást nem volt szabad növelni (a japán gyártóknak csökkenteniük kellett a kapacitásukat);
– a kartellben részt vevő gyártók körén kívül tilos volt a technológiatranszfer.
14 A határozat ezt követően kifejti, hogy az említett alapelveket a több szinten megtartott kartelltalálkozókon, így a „vezetők” találkozóin, „munkatalálkozókon”, az európai gyártók csoportjának (a japán gyártók nélküli) találkozóin, valamint olyan nemzeti vagy regionális találkozókon hajtották végre, amelyeket meghatározott piacoknak és a vállalkozások közötti kétoldalú kapcsolatoknak szenteltek.
15 A kartell időtartamát illetően a határozat rendelkező részének 1. cikke megállapítja, hogy a jogsértés az összes eljárás alá vont vállalkozás esetében 1992 májusában kezdődött, kivéve a C/G‑t, amely vonatkozásában 1993 januárját vették alapul. A jogsértés végét illetően a következő időpontokat állapították meg: az SGL és az UCAR esetében 1998 márciusát, a Tokai, a Nippon és a SEC esetében 1998 februárját, az SDK esetében 1997 áprilisát, a VAW esetében 1996 végét, a C/G esetében pedig 1996 novemberét.
16 A határozatban megállapított tényállás és jogi értékelés alapján a Bizottság az eljárás alá vont vállalkozásokra bírságokat szabott ki, amelyek összegét a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló iránymutatásban (HL 1998. C 9., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 171. o., a továbbiakban: iránymutatás), valamint a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló közleményben (HL 1996. C 207., 4. o., a továbbiakban: engedékenységi közlemény) szabályozott módszer szerint állapította meg.
17 A határozat rendelkező részének 3. cikke a következő bírságokat szabja ki:
SGL: 80,2 millió euró;
UCAR: 50,4 millió euró;
VAW: 11,6 millió euró;
SDK: 17,4 millió euró;
Tokai: 24,5 millió euró;
Nippon: 12,2 millió euró;
SEC: 12,2 millió euró;
C/G: 10,3 millió euró.
18 A rendelkező rész 4. cikke arra kötelezi az érintett vállalkozásokat, hogy a határozat közlésétől számított három hónapon belül fizessék meg a bírságot, ellenkező esetben 8,04% kamatot kötelesek fizetni.
19 A határozatot 2001. július 24. és 30. között közölték a különböző felperesekkel.
20 A határozatot 2001. július 23‑án kelt kísérő levéllel küldték meg, amely megjelölte a kiszabott bírság összegét és a fizetési feltételeket (a továbbiakban: júliusi levél). A levél kifejtette, hogy a Bizottság a határozatban megjelölt fizetési határidő lejártakor behajtja a szóban forgó összeget; abban az esetben azonban, ha az Elsőfokú Bírósághoz keresetet nyújtanak be, semmiféle végrehajtási intézkedésre nem kerül sor, feltéve hogy a 6,04%‑os kamatot megfizetik, és bankgaranciát nyújtanak.
21 A júliusi levelet 2001. július 24‑én közölték az SGL‑lel, július 26‑án pedig az UCAR‑ral. Az UCAR által a fizetési feltételekkel kapcsolatban megfogalmazott észrevételekre a Bizottság a 2001. augusztus 9‑i levélben (a továbbiakban: augusztusi levél) válaszolt, amelyben nem fogadta el egyrészről a nem a bírság egészére vonatkozó és a fizetendő kamatokat figyelmen kívül hagyó fizetési javaslatot, másrészről pedig az UCAR társasági vagyonát terhelő, a bírság megfizetését biztosítani hivatott zálogjogot. Az augusztusi levelet 2001. augusztus 10‑én közölték az UCAR‑ral.
22 A határozat címzett vállalkozásai – a VAW kivételével – az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2001. október 1‑je és 9‑e között külön beadványokban benyújtott keresetleveleikkel e körülmények között indították meg a jelen kereseteket.
23 Az előadó bíró jelentése alapján az Elsőfokú Bíróság (második tanács) úgy határozott, hogy megnyitja a szóbeli szakaszt, és néhány kérdést tesz fel a feleknek. A felek a kérdésekre az előírt határidőn belül válaszoltak. Ezután a felek meghallgatását követően a második tanács elnöke az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 50. cikkének megfelelően a szóbeli szakasz lefolytatása és ítélethozatal érdekében a 2003. június 5‑i végzéssel egyesítette a hét ügyet. Ezenkívül elrendelte az ügy bizonyos iratainak bizalmas kezelését. A 2003. július 3‑i tárgyaláson meghallgatták – a tárgyaláson részt nem vevő C/G kivételével – a felek szóbeli előadásait és az Elsőfokú Bíróság kérdéseire adott válaszaikat.
24 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2003. szeptember 26‑án benyújtott beadványban a GrafTech International Ltd (korábban UCAR) kérelmet nyújtott be a határozat végrehajtásának felfüggesztése, valamint a bírságának a júliusi és augusztusi levélben előírt fizetési módjaira vonatkozó ideiglenes intézkedések elrendelése iránt (T‑246/01. R. sz. ügy). A GrafTech ideiglenes intézkedés iránti kérelmétől való elállását követően az Elsőfokú Bíróság elnöke a 2004. március 24‑i végzésben úgy határozott, hogy a T‑246/01. R. sz. ügyet törli az Elsőfokú Bíróság nyilvántartásából, és a GrafTechet az ezen ügyben felmerült költségek viselésére kötelezte.
A felek kérelmei
25 A Tokai (T‑236/01. sz. ügy) azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– a határozat 3. cikkét (és szükség esetén a 4. cikkét) a rá 24,5 millió euró bírságot kiszabó részében semmisítse meg, vagy másodlagosan lényegesen csökkentse a bírság összegét;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
26 Az SGL (T‑239/01. sz. ügy) azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– a határozatot az őt érintő részében semmisítse meg;
– másodlagosan megfelelően csökkentse a kiszabott bírság összegét;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
27 A Nippon (T‑244/01. sz. ügy) azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– a határozat 1. cikkét semmisítse meg annyiban, amennyiben az megállapítja, hogy az 1992 májusa és 1993 márciusa közötti időszakban részt vett az EK 81. cikk és az EGT‑Megállapodás 53. cikke (1) bekezdésének megsértésében;
– a határozat 3. cikkét a rá 12,2 millió euró bírságot kiszabó részében semmisítse meg;
– másodlagosan lényegesen csökkentse a bírság összegét;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
28 Az SDK (T‑245/01. sz. ügy) azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– semmisítse meg a határozat 3. cikkének d) pontját;
– másodlagosan csökkentse a bírság összegét 2,95 millió euróra vagy az Elsőfokú Bíróság által ésszerűnek ítélt bármely más összegre;
– az eljárási szabályzat 65. cikkének b) pontja alapján kérje fel a Bizottságot a kiszabott bírság kiszámítását bemutató valamennyi dokumentum benyújtására;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
29 Az UCAR (T‑246/01. sz. ügy) azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– rendelje el a szükségesnek tűnő bizonyításfelvételt;
– a határozat 3. cikkét a rá bírságot kiszabó részében semmisítse meg, vagy másodlagosan csökkentse a bírság összegét;
– a határozat 4. cikkét az őt érintő részében semmisítse meg, vagy másodlagosan a keresetlevél 50. mellékletében szereplő rendelkezéseknek megfelelően módosítsa a megfizetendő bírságra alkalmazandó fizetési feltételeket;
– semmisítse meg a júliusi levelet, vagy másodlagosan a keresetlevél 50. mellékletében szereplő rendelkezéseknek megfelelően módosítsa az abban említett feltételeket;
– semmisítse meg az augusztusi levelet, vagy másodlagosan a keresetlevél 50. mellékletében szereplő rendelkezéseknek megfelelően módosítsa az abban említett feltételeket;
– rendeljen el minden más, méltányosnak tűnő intézkedést;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
30 A SEC (T‑251/01. sz. ügy) azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– a határozat 3. cikkét a rá 12,2 millió euró bírságot kiszabó részében semmisítse meg;
– másodlagosan lényegesen csökkentse a bírság összegét;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
31 A C/G (T‑252/01. sz. ügy) azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– a határozatot a rá bírságot kiszabó részében semmisítse meg;
– másodlagosan csökkentse a bírságának összegét;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
32 A T‑236/01., T‑239/01., T‑245/01., T‑251/01. és T‑252/01. sz. ügyekben a Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– a keresetet mint megalapozatlant utasítsa el;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
33 A T‑244/01. és T‑246/01. sz. ügyekben a Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– a keresetet mint megalapozatlant utasítsa el;
– növelje a bírságot;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
A jogkérdésről
34 Az ügyek többségében a felperesek lényegében csak a kiszabott bírságok összegének törlését vagy csökkentését kívánják, azt kifogásolva, hogy a Bizottság figyelmen kívül hagyta a többi országban már kiszabott bírságokat, és tévesen alkalmazta iránymutatását és az engedékenységi közleményét, anélkül hogy vitatnák a határozatban megállapított tényállást. Néhány kereset azonban ezenkívül a határozat egészének megsemmisítését célozza, és a határozat egészének jogellenességére alapított jogalapokra és/vagy a Bizottság által a jogsértő tényállás megállapítása során elkövetett hibákra alapított jogalapokra támaszkodik. Végül két ügyben vitatják a kiszabott bírságok fizetési módjait.
35 Így először is azon kérelmeket kell megvizsgálni, amelyek a határozat egészének vagy az abban foglalt bizonyos ténymegállapításoknak a megsemmisítésére irányulnak. Ezt követően a határozat 3. cikkének megsemmisítése iránti, vagy az iránymutatás és az engedékenységi közlemény alapján megállapított bírságok csökkentése iránti kérelmeket kell megvizsgálni. Végül a bírságok fizetési módjaira vonatkozó kifogások kerülnek megvizsgálásra.
A – A határozat egészének vagy bizonyos ténymegállapításoknak a megsemmisítése iránti kérelmekről
1. A határozat egészének megsemmisítése iránti kérelmekről
a) A T‑239/01. sz. ügy
36 Az SGL az egyetlen olyan felperes, aki formailag elsődlegesen a határozat egészének megsemmisítését kéri annyiban, amennyiben az őt érinti. Az e kérelmek alátámasztására felhozott jogalapok több eljárási hibán alapulnak.
Az iratokba való teljes betekintés állítólagos megtagadásáról
37 Az SGL azt kifogásolja, hogy a Bizottság megtagadta tőle a belső dokumentumaiba való betekintést, és semmilyen listát és semmilyen nem bizalmas összefoglalót nem bocsátott a rendelkezésére sem az említett dokumentumokról, sem pedig az üzleti titkokat vagy bizalmas elemeket tartalmazó dokumentumairól. A védelemhez való jogának e megsértése miatt nem nyerhetett átfogó rálátást a Bizottság és a többi érintett vállalkozás között az együttműködésük keretében létrejött kapcsolatokra. Következésképpen a határozatot meg kell semmisíteni.
38 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint annak érdekében, hogy az érintett vállalkozások hatékonyan meg tudják védeni magukat a kifogásközlésben megfogalmazott kifogásokkal szemben, a Bizottság köteles számukra betekintést nyújtani a vizsgálati iratok teljességébe, más vállalkozások üzleti titkait vagy más bizalmas információkat tartalmazó dokumentumok, valamint a Bizottság belső dokumentumai kivételével (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑23/99. sz., LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1705. o.] 170. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
39 Amennyiben az SGL az Elsőfokú Bíróság előtt úgy érvel, hogy a Bizottságnak közölnie kellett volna vele legalább a titkos vagy bizalmas elemeket tartalmazó dokumentumainak listáját vagy nem bizalmas összefoglalóját, meg kell állapítani, hogy a felperes a közigazgatási eljárásban nem fogalmazott meg ilyen irányú kérelmet. A 2000. március 9‑i levelében és a kifogásközlésre adott 2000. április 4‑i válaszában ugyanis kizárólag a Bizottság belső dokumentumaira utal; március 9‑i levelében pedig az SGL még el is ismerte, hogy a Bizottság megküldte neki a megtekinthető dokumentumok listáját. E körülmények között a Bizottság nem volt köteles saját kezdeményezésére betekintést nyújtani a szóban forgó listákba és összefoglalókba (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑25/95., T‑26/95., T‑30/95–T‑32/95., T‑34/95–T‑39/95., T‑42/95–T‑46/95., T‑48/95., T‑50/95–T‑65/95., T‑68/95–T‑71/95., T‑87/95., T‑88/95., T‑103/95. és T‑104/95. sz., Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. március 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑491. o.; a továbbiakban: Ciment‑ítélet] 383. pontját).
40 Az olyan belső dokumentumokba való betekintés iránti kérelmet illetően, amelyekbe a Bizottság nem köteles betekintést nyújtani (a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 170. pontja), emlékeztetni kell arra, hogy a betekintés e korlátozását igazolja, hogy biztosítani kell a Bizottságnak a Szerződés versenyjogi szabályai megsértésének szankcionálása terén való megfelelő működését; a belső dokumentumokba csak akkor lehet betekintést nyújtani, ha az ügy különleges körülményei ezt megkövetelik az érdekelt fél által előterjesztendő komoly ténykörülmények alapján, éspedig mind a közösségi bíróság előtt, mind pedig a Bizottság által lefolytatott közigazgatási eljárás keretében (lásd a fenti 39. pontban hivatkozott Ciment‑ítélet 420. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Márpedig az SGL azáltal, hogy általánosan úgy érvel, hogy a Bizottság belső dokumentumaiból az következhet, hogy az együttműködésének értékelésekor őt más vállalkozásokhoz képest hátrányos helyzetbe hozták, nem terjesztett elő olyan tényezőkre utaló komoly ténykörülményeket, amelyek megkövetelték volna a kérdéses dokumentumokba való betekintését.
41 Továbbá a Bizottság hangsúlyozta – és ezt az SGL sem vitatta –, hogy a vállalkozások együttműködésére vonatkozó dokumentumok nem képezik a belső iratainak részét, hanem a vizsgálati iratok között szerepelnek, amelyekbe a vállalkozások betekinthetnek. Végül, ahogyan a bírságának kiszámítása ellen felhozott több kifogásból is kitűnik (lásd a lenti 384. és azt követő pontokat), az SGL ténylegesen összehasonlította saját együttműködését a kartell többi tagjának együttműködésével, ami a Bizottság állítását támasztja alá.
42 E körülmények között nem kifogásolható, hogy a Bizottság nem tette hozzáférhetővé a belső dokumentumait az SGL számára, és hogy nem küldte meg neki az említett dokumentumok listáját vagy nem bizalmas összefoglalóit.
43 Következésképpen a jogalapot el kell utasítani.
A kifogásközlés állítólag nem végleges jellegéről
44 Az SGL úgy érvel, hogy a 2000. január 24‑i kifogásközlés nem volt végleges. Ugyanis a Bizottság, noha a 2000. május 4‑i levélben megállapította, hogy egyes vállalkozásoknak a kifogásközlésre adott válaszai pontatlanságokat és ellentmondásokat tartalmaznak, elmulasztotta a határozat meghozatala előtt annak új kifogásközléssel való helyettesítését. Az SGL tehát nem tudta gyakorolni a vizsgálat végleges eredménye tekintetében való meghallgatáshoz való jogát.
45 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy semmilyen rendelkezés nem tiltja meg a Bizottságnak, hogy a kifogásközlés megküldése után az érintett felekkel olyan új iratokat közöljön, amelyek szerinte alátámasztják állítását, feltéve hogy biztosítja a vállalkozások számára az ahhoz szükséges időt, hogy kifejtsék az e kérdéssel kapcsolatos álláspontjukat (lásd a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 190. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
46 A jelen ügyben a Bizottság elismeri, hogy a kifogásközlésre adott néhány válasz ellentmondásokat és más vállalkozásokkal szembeni vádakat tartalmazott. Ezen okból betekintést nyújtott e válaszok nem bizalmas változatába, és lehetővé tette, hogy a vállalkozások a 2000. május 25‑i meghallgatáson előadják erre vonatkozó észrevételeiket. Ezekből azonban nem vont le semmilyen terhelő következtetést.
47 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a kifogásközlésnek lehetővé kell tennie az érdekeltek számára, hogy ténylegesen megismerhessék azokat a magatartásokat, amelyeket a Bizottság részükről kifogásol, és e követelmény teljesül, amennyiben a végleges határozat az érdekelteket nem teszi felelőssé a kifogásközlésben ismertetettektől eltérő jogsértésekért, és csak olyan tényeket állapít meg, amelyekkel kapcsolatban az érdekeltek kifejthették álláspontjukat (az Elsőfokú Bíróság T‑213/00. sz., CMA CGM és társai kontra Bizottság ügyben 2003. március 19‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑913. o.; a továbbiakban: FETTCSA‑ítélet] 109. pontja). Márpedig a jelen ügyben semmi nem akadályozta meg az SGL‑t, hogy összehasonlítsa a kifogásközlést a határozat szövegével annak megvizsgálása érdekében, hogy a Bizottság olyan új kifogásokra támaszkodott‑e, amelyek a kifogásközlésben nem szerepeltek, és amelyek tekintetében az SGL a határozat meghozatala előtt nem fejthette ki álláspontját. Az SGL azonban nem hivatkozik a kifogásközlés és a határozat közötti ilyen eltérésre.
48 Mindenesetre elegendő, ha a Bizottság lehetővé teszi a vállalkozások számára, hogy konkrétan kifejthessék álláspontjukat a kifogásközlés tekintetében előterjesztett észrevételekkel kapcsolatban. A jelen ügyben az SGL nem kifogásolja, hogy a Bizottság megsértette az e konkrét kérdésben történő meghallgatáshoz való jogát. Csak azt sérelmezi, hogy a Bizottság csupán szóbeli észrevételek megtételét engedélyezte, azonban nem bizonyítja, hogy kizárólag írásbeli észrevételek révén tudta volna hatékonyan megvédeni álláspontját.
49 Következésképpen e jogalapot el kell utasítani.
A meghallgatási tisztviselő állítólag jogellenes jelentéséről
50 Az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy a meghallgatási tisztviselő az egyes versenyjogi eljárásokban a meghallgatási tisztviselők megbízásáról szóló, 2001. május 23‑i 2001/462/EK, ESZAK bizottsági határozat (HL L 162., 21. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 151. o.) 15. cikke alapján 2001. május 28‑án zárójelentést nyújtott be, amely kimondja:
„A határozattervezet a meghallgatáshoz való jog tekintetében nem tesz szükségessé különleges észrevételeket. Az érintett vállalkozások semmilyen eljárási problémára nem hivatkoztak. A határozattervezet nem tartalmaz egyetlen olyan kifogást sem, amellyel kapcsolatban az érintett vállalkozások nem fejthették volna ki előzetesen álláspontjukat.”
51 Ezzel kapcsolatban az SGL azt állítja, hogy a meghallgatási tisztviselő tévesen állapította meg, hogy ő semmilyen eljárási problémára nem hivatkozott. Maga a határozat is elismeri, hogy az SGL sérelmezte az iratokba való nem teljes betekintést. A meghallgatási tisztviselő a 2001/462 határozat 8. cikkét megsértve nem foglalt állást az SGL által a kifogásközlésre adott válaszában megfogalmazott iratbetekintés iránti kérelemről. A zárójelentése tehát olyan hibákat tartalmazott, amelyek az SGL hátrányára befolyásolhatták a Bizottság tagjainak testülete által folytatott tanácskozások eredményét. A meghallgatási tisztviselő azzal a problémával sem foglalkozott, hogy egyes vállalkozásoknak a kifogásközlésre adott válaszai olyan ellentmondásokat és vádakat tartalmaztak, amelyek tekintetében az SGL a tárgyaláson csak szóban fejthette ki álláspontját. Noha az SGL kifogásolta ezen eljárási módot, a meghallgatási tisztviselő jelentése nem hivatkozik ezen eljárási hibára.
52 Az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy a 2001/462 határozat (2), (3) és (8) preambulumbekezdése szerint a Bizottságnak gondoskodnia kell arról, hogy a versenyjogi eljárásban érintett személyek meghallgatáshoz való joga ezen eljárás során végig biztosított legyen; az e területet érintő közigazgatási eljárások lefolytatását olyan független személyre kell bíznia, aki rendelkezik az ahhoz szükséges feddhetetlenséggel, hogy hozzájáruljon ezen eljárások tárgyilagosságához, átláthatóságához és hatékonyságához. Az említett határozat 15. cikke és 16. cikkének (1) bekezdése értelmében a meghallgatási tisztviselő a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartásáról zárójelentést készít, amelyben megvizsgálja azt is, hogy a határozattervezet csak azon kifogásokat tartalmazza‑e, amelyekkel kapcsolatban a felek kifejthették álláspontjukat, és amely zárójelentést csatolják a Bizottság elé terjesztett határozattervezethez annak érdekében, hogy a Bizottság a határozat meghozatalakor teljes mértékben tájékozott legyen az eljárás lefolytatásával és a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartásával kapcsolatos „valamennyi lényeges információról”.
53 Ahogyan a fent említett rendelkezésekből kitűnik, a meghallgatási tisztviselőnek nem feladata, hogy összegyűjtse valamennyi, az érdekeltek által a közigazgatási eljárás során felhozott eljárási jellegű kifogást. A Bizottság tagjainak testületével csak azon kifogásokat kell közölnie, amelyek a közigazgatási eljárás lefolytatása jogszerűségének értékelése szempontjából relevánsak. Márpedig, ahogyan fentebb kiemelésre került, az SGL által a Bizottság belső dokumentumaiba való betekintése és a kifogásközlésre adott válaszok problematikája tekintetében felhozott két jogalap nem megalapozott. Ennélfogva a meghallgatási tisztviselő objektív és független tisztviselő minőségében nem volt köteles a Bizottság tagjainak testületével közölni e két, relevanciát nélkülöző jogalapot.
54 Következésképpen e jogalapot sem lehet elfogadni.
55 Ebből következik, hogy az SGL által annak alátámasztása érdekében felhozott jogalapok egyikét sem lehet elfogadni, hogy a határozat eljárási hibákban szenved.
b) A T‑246/01. sz. ügy
56 A határozat egészének megsemmisítésére irányuló formai kérelmek előterjesztése nélkül az UCAR a keresetlevelében úgy érvelt, hogy a határozatot „teljes egészében vagy részben meg kell semmisíteni”. A Bizottság ugyanis azáltal, hogy nem vizsgálta meg a Mitsubishi és a Union Carbide – 1992 és 1995 között az anyavállalatai – által a kartell létrehozásában és működésének kezdeti időszakában játszott szerepet, megsértette a pártatlan vizsgálat lefolytatására vonatkozó kötelezettségét és az UCAR védelemhez való jogát. Válaszában az UCAR azonban kifejtette, hogy nem a határozat egészének megsemmisítését kéri lényeges eljárási szabály megsértése miatt, hanem a határozat 3. cikkében rá kiszabott bírság összegének törlését vagy csökkentését. Az UCAR szerint a keresetlevelének fent említett szövegrészlete kizárólag ez utóbbi összefüggésben került benyújtásra.
57 Az Elsőfokú Bíróság ebből arra következtet, hogy az UCAR által előterjesztett kereset nem irányul a határozat egészének megsemmisítésére. Azon kifogás tehát, miszerint a Bizottság figyelmen kívül hagyta a Mitsubishi és a Union Carbide által abban a tekintetben játszott szerepet, hogy az UCAR részt vett a kifogásolt kartellben, az UCAR által a bírságának kiszámításával szemben felhozott jogalapok keretében kerül megvizsgálásra.
2. A határozat 1. cikkének és a határozatban foglalt egyes ténybeli megállapításoknak a részleges megsemmisítése iránti kérelmekről
a) A T‑239/01. sz. ügyben a központi felügyeleti rendszer alkalmazására vonatkozó téves megállapításra alapított jogalapról
58 Az SGL a bírságának téves kiszámítására alapított jogalapok csoportja keretében azt kifogásolja, hogy a Bizottság őt az SDK‑val szemben hátrányosan megkülönböztette, amikor az e vállalkozásra kiszabott bírságot csökkentette arra hivatkozva, hogy az felfedte a kartell keretében alkalmazott központi felügyeleti rendszer (Central Monitoring System, a továbbiakban: CMS) létezését és működését. Az SGL úgy érvel, hogy e rendszert sosem működtették. Erről a kifogásközlésre adott válaszában tájékoztatta a Bizottságot.
59 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy az SGL a keresetlevelében arra hivatkozik, hogy a kifogásközlésre adott válaszában kifejezetten tartózkodott a Bizottság által bemutatott tényállás vitatásától. E válaszban azonban az SGL korrigált néhány ténybeli megállapítást; a CMS‑t illetően kiemelte, hogy „a központi felügyeleti rendszert […] sosem valósították meg”.
60 Az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy a határozatban a Bizottság az SGL e kérdésre vonatkozó válasza ellenére úgy ítélte meg, hogy a megállapított jogsértés különösen egy felügyeleti mechanizmus létrehozásában és a kartellmegállapodások alkalmazásában áll (a (2) preambulumbekezdés). A Bizottság részletesen bemutatta a CMS‑t (a (72), (73), (91) és (92) preambulumbekezdés), kiemelve, hogy az SGL által képviselt álláspontnak ellentmondanak az okirati bizonyítékok és a többi gyártó, úgymint a Tokai és az UCAR nyilatkozatai. A Bizottság ellenkérelmében a határozat e szövegrészleteire hivatkozik, miközben az SGL a válaszában továbbra is annak állítására szorítkozik, hogy a CMS‑t nem alkalmazták.
61 A jelen ügy körülményei között azon tény, hogy az SGL arra szorítkozik, hogy általános szavakkal megismétli a CMS meg nem valósítására vonatkozó, alá nem támasztott egyszerű állítást, nem elegendő a határozatban szereplő ellentétes tartalmú ténybeli megállapítások érvényes megkérdőjelezéséhez.
62 A CMS alkalmazására vonatkozó ténybeli megállapításokkal szemben felhozott jogalapot tehát el kell utasítani.
b) A T‑236/01. sz. ügyben a kartell világméretű jellegének téves megállapítására alapított jogalapról
63 Az arra alapított jogalap keretében, hogy a Bizottság tévesen támaszkodott a világméretű forgalmára, a Tokai előadja, hogy a grafitelektródák földrajzi piaca nem világméretű. Mindenesetre a Bizottság nem elemezte megfelelően az érintett földrajzi piacot. A vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről szóló rendelet alapján elfogadott 1991. január 4‑i határozatában (Mitsubishi/UCAR, IVM024) ugyanis a Bizottság megállapította, hogy a grafitelektródák piaca közösségi léptékű piac.
64 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy maga a Tokai kifejezetten azt nyilatkozta a keresetlevelében, hogy keresete nem irányul a határozatban említett tényállás vitatására. Márpedig azon ténybeli megállapítások, amelyek szerint a kartell keretében felosztották a grafitelektródák világpiacát, mind a határozatban (lásd például a (14)–(18), (46), (47), (49), (51), (71), (72) és (73) preambulumbekezdést), mind pedig a kifogásközlésben (a 33., 34., 35., 37., 39., 59., 60. és 61. pont) szerepelnek. Ebből következik, hogy a Bizottság megállapításai szerint maga a kartell lényegében abban állt, hogy egy három „pillérből” álló rendszer keretében – amelyben az SGL Európát, az UCAR az Egyesült Államokat, az SDK, a Tokai, a Nippon és a SEC pedig Japánt képviselte – felosszák a világon a grafitelektródák ágazatát (a határozat (47) preambulumbekezdése). Ezenkívül a kartellnek a Bizottság által azonosított alapelvei között szerepelt a „hazai gyártó” elve, amely szerint utóbbinak rögzítenie kellett a területére vonatkozó árakat, míg azokat a többi gyártó követte (lásd a fenti 12. és 13. pontot), miközben a „nem hazai” gyártóknak ki kellett vonulniuk mások „hazai” piacáról (a határozat (50) preambulumbekezdése). Végül a Bizottság a C/G amerikai társaság példájára hivatkozott, akinek – noha az Egyesült Államokon kívül nem rendelkezett egyetlen gyártási hellyel sem – Európában 7%‑os piaci részesedést sikerült szereznie, és termelésének közel egyharmadát az EGT‑ben sikerült értékesítenie (a határozat (16), (30) és (85) preambulumbekezdése), ami a Bizottság szerint világméretű piac fennállására utal, és azt bizonyítja, hogy még a „nem hazai” gyártó is képes volt arra, hogy a kartell működését megzavarja.
65 Márpedig a jelen jogalap nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen azzal, hogy a Tokai a fent bemutatott ténybeli fejtegetéseket elismerte, és azokat érvényesen sem a közigazgatási eljárásban, sem pedig az Elsőfokú Bíróság előtt nem vitatta. A jogalap a bírságok téves kiszámítására alapított többi jogalap összefüggésébe helyezve inkább annak a Bizottság általi értékelését célozza, hogy a Tokai magatartása ténylegesen milyen hatást fejtett ki a versenyre az EGT‑ben. A Tokai ugyanis e jogalapok keretében különösen a passzív magatartását és azt hangsúlyozza, hogy nem fűződött gazdasági érdeke az érintett terméknek az európai piacon való értékesítéséhez. A jogalappal valójában tehát azt kifogásolja, hogy a Bizottság a Tokaira kiszabott bírság összegének megállapítása keretében figyelmen kívül hagyta, hogy az pusztán passzív szerepet játszott.
66 E megállapítást nem kérdőjelezi meg a Tokainak az 1991. január 4‑i határozatra (Mitsubishi/UCAR, IVM024) való hivatkozása, amelyben a Bizottság a vállalkozások összefonódása területén úgy vélte, hogy a grafitelektródák piaca közösségi léptékű piac. E tekintetben elegendő kiemelni, hogy e határozatot a jelen ügytől eltérő összefüggésben fogadták el, és mind a Bizottság jelen ügyben való vizsgálatát, mind pedig a jogsértésnek a határozatban megállapított időszakát megelőző időből származik. Márpedig éppen az 1997‑től felfedezett kartell, amelyben a Tokai részt vett, tette lehetővé a Bizottság számára annak megállapítását, hogy a kartell tagjai a grafitelektródák piacát világszinten osztották fel. Az 1991‑es határozatra való hivatkozás tehát hatástalan.
67 Következésképpen a jogalapot el kell utasítani, amennyiben az a grafitelektródák piacának világméretű jellegére vonatkozó ténybeli megállapításokat vitatja.
c) A T‑239/01. sz. ügyben a jogsértés időtartamának téves értékelésére alapított jogalapról
68 Az SGL a bírságának téves kiszámítására alapított jogalapok csoportja keretében azt kifogásolja, hogy a Bizottság először is bármilyen bizonyíték nélkül túl hosszú időtartamot állapított meg a jogsértésben való részvétele vonatkozásában: a Bizottság helytelenül állapította meg, hogy az SGL 1998 februárjáig/márciusáig, azaz az 1997 júniusában lefolytatott vizsgálatok után is folytatta a jogsértést. Következésképpen a bírsága tévesen került megállapításra, mivel ezen időszakra növelést tartalmaz. Ezenkívül a Bizottság helytelenül tekintette a jogsértésnek a vizsgálatokat követően való állítólagos folytatását az SGL tekintetében súlyosító körülménynek. Ezzel összefüggésben az SGL azt állítja, hogy a kartell keretében a vitatott időszakban tartott találkozók nem az európai piacra, hanem kizárólag az ázsiai piacokra vonatkoztak, amiről az SGL a közigazgatási eljárásban már tájékoztatta a Bizottságot. A Bizottság által állításának alátámasztására hivatkozott bizonyítékok nem hitelt érdemlők.
69 Az SGL másodszor azt állítja, hogy téves a határozat (57) preambulumbekezdésében foglalt megállapítás, miszerint a kartell európai csoportja „1999”‑től ismét találkozott. Úgy véli, nem zárható ki, hogy e hiba negatív hatásokkal járt a bírsága összegének megállapítására. Továbbá a határozat (124) preambulumbekezdésében a Bizottság azt állítja, hogy bizonyos ténykörülmények lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a jogsértés 2001‑ben még mindig nem ért véget. Az SGL azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság pervezető intézkedés keretében vizsgálja meg, hogy a határozat elfogadása érdekében a téves 1999‑es számot küldték‑e meg a Bizottság tagjai testületének.
70 Az SGL által felhozott jogalap első részét illetően emlékeztetni kell az SGL által a Bizottság megállapításaira válaszolva megfogalmazott észrevételek időrendjére és pontos tartalmára.
71 Először is az SGL a Bizottság tájékoztatáskérésére válaszolva nyilatkozta azt az 1999. június 8‑i memorandumában, hogy a legjelentősebb grafitelektróda‑gyártók, köztük az SGL és az UCAR, az 1992‑tól „1998‑ig” tartó években a verseny területén összehangolták magatartásaikat. Ezt követően felsorolta a kartell keretében tartott találkozókat. Az 1997 júniusát követő találkozókat illetően egy‑egy mondatban említette a 1997 júliusában Malajziában, 1997 novemberében Hongkongban és 1998 februárjában Bangkokban tartott találkozót, kiemelve, hogy e találkozókat konkrétan ázsiai témákban tartották.
72 Másodszor a 2000. január 24‑i kifogásközlés megállapította, hogy az SGL terhére rótt jogsértés 1998 márciusáig tartott, kifejtve egyrészről, hogy a hongkongi és a bangkoki találkozó tárgya a CMS valamennyi régióra és valamennyi piacra vonatkozó értékesítési mennyiségeit tartalmazó táblázatok naprakésszé tétele volt, másrészről pedig, hogy az SGL és az UCAR tájékoztatta a kartell japán tagjait az Európában alkalmazott új árakról (78. és 79. pont). A kifogásközlés szerint az SGL és az UCAR közötti kétoldalú kapcsolatok ezenkívül legalább 1998 márciusáig fennálltak (80. pont). E megállítások többsége az UCAR európai értékesítéseiért felelős korábbi igazgatója, […] nyilatkozatán alapult. Végül a kifogásközlésben hosszú lista tartalmazza a bizonyítékként felhasznált, mellékelt dokumentumokat, köztük […] nyilatkozatát.
73 Harmadszor az SGL a kifogásközlésre adott 2000. április 4‑i válaszában, miután megerősítette, hogy a kifogásközlés alapjául vett tényállást alapjában („grundsätzlich”) nem vitatja, az 1999. június 8‑i memorandumra való utalásra szorítkozott, és hallgatott a kifogásközlésben foglalt, a jogsértés vitatott időszakára vonatkozó új megállapításokról és okirati bizonyítékokról. Különösen nem vitatta […] nyilatkozatát, noha az SGL betekinthetett e nyilatkozatba.
74 Az Elsőfokú Bíróság előtt az SGL semmi lényegeset nem fűzött a pert megelőző érveléséhez. Annak állítására szorítkozott, hogy […] nyilatkozatát kifejezetten a kidolgozásakor fennálló körülmények fényében kell értékelni. E megjegyzés a Bizottság által megállapított azon tényre vonatkozik, hogy az UCAR a […]‑nak való felmondás után a felmondással kapcsolatban ez utóbbi által kezdeményezett jogvita bármilyen, egyezség útján történő rendezését azon feltételtől tette függővé, hogy […] a vizsgálat keretében kész együttműködni a Bizottsággal.
75 Azonban […] kiegészítő nyilatkozatának (supplemental statement) szövege, amelyre a Bizottság elsősorban támaszkodott, semmi olyat nem tartalmaz, ami igazolhatná az SGL által előadott gyanúkat: az abban említett tények konkrétak, és nem tartalmaznak ellentmondásokat; […] a kartell többi tagja több képviselőjének nevére utal, köztük […]‑re az SGL‑től és […]‑re az UCAR‑tól, így a nyilatkozatainak hitelességét meg lehetett volna vizsgálni e személyek tanúként való meghallgatása útján. Az SGL azonban nem kérte az idézésüket; a közigazgatási eljárásban nem fordult a Bizottsághoz annak érdekében sem, hogy például a korábbi értékesítési igazgatója […] által tett ellennyilatkozatokat közöljön vele. Végül […] nyilatkozatából – amelyet az UCAR kérésére szintén megküldtek a Bizottságnak – kitűnik, hogy nyilatkozataival egyáltalán nem célozta azt, hogy a kartell többi tagjának kárára az UCAR ártatlanságát bizonyítsa annak érdekében, hogy elérje az UCAR‑ral való jogvitájának előnyös rendezését. […] ugyanis megjegyzi, hogy jogsértő cselekményeiről a vállalkozásban a feletteseinek tudomása volt, és azokat ez utóbbiak jóváhagyták.
76 Ebből következik, hogy az SGL nem tudta bizonyítani jogilag megkövetelt módon, hogy a jogsértésben az 1997 júniusától 1998 márciusáig terjedő időszakban való részvételét illetően a Bizottság által tett ténybeli megállapítások (a határozat (91)–(93) preambulumbekezdése) tévesek. Ennélfogva a jogalap első részét el kell utasítani.
77 A határozat (57) preambulumbekezdése ellen felhozott második részt illetően a Bizottság elismerte, hogy a határozatnak a közölt német változatában szereplő mondat, amely szerint a kartell keretében az európai csoport találkozóira „1999‑től” került sor, nyomdahibának minősül. Márpedig e hiba egyértelmű jellege egyrészről a határozat angol változatával – amely (a német szövegen kívül) a másik hiteles nyelvű szöveg – való összehasonlításból következik, amely helyesen „1992”‑t említi. Másrészről az (57) preambulumbekezdés német változata (a téves 1999‑es dátummal) önmagában érthetetlen: az UCAR szerint ugyanis a kérdéses találkozókkal „körülbelül egy év múlva” (azaz 2000‑ben, ha a hibás szöveg logikáját követjük) felhagytak, mivel az európai gyártók az UCAR szerint úgy vélték, hogy az „1993”‑as év folyamán már nem szükséges találkozni. E mondatnak nyilvánvalóan csak akkor van értelme, ha a referenciaév 1992.
78 Végül és főleg a határozat 1. cikke, valamint (3), (114) és (155) preambulumbekezdése az SGL által elkövetett jogsértés végeként egyértelműen 1998 márciusát jelöli meg. E megállapításnak nem mond ellent a határozat (124) preambulumbekezdése, amely szerint a jogsértés esetleg még 2001‑ben sem szűnt meg. E szövegrészlet ugyanis, távol attól, hogy módosítsa a jogsértés időtartamára vonatkozó ténybeli megállapításokat, csak igazolja a határozat rendelkező részének 2. cikkét, amely óvintézkedésként elrendeli, hogy az érintett vállalkozások haladéktalanul szüntessék meg a szóban forgó jogsértéseket, amennyiben még nem tették volna meg.
79 Nyilvánvaló jellege miatt a gépelési hiba nem sérthette az SGL érdekeit a bírságának megállapítását illetően: a határozatnak a bírságok megállapítására vonatkozó részében foglalt, „A jogsértés időtartama” című fejezet az SGL, az UCAR, a Tokai, a Nippon és a SEC által elkövetett jogsértés végeként „1998 februárját/márciusát” jelöli meg (a (155) preambulumbekezdés).
80 Következésképpen az ilyen hiba nem igazolhatja az SGL által elkövetett jogsértés időtartamára vonatkozó ténybeli megállapítások megsemmisítését. E körülmények között nem kell elrendelni az SGL által javasolt pervezető intézkedést.
81 Az SGL által felhozott jogalapot tehát mindkét részében el kell utasítani.
d) A T‑244/01. sz. ügyben arra alapított jogalapokról, hogy lényeges eljárási szabályok sérültek, mivel nincs elegendő bizonyíték arra, hogy a Nippon az 1992 májusától 1993 márciusáig terjedő időszakban részt vett a jogsértésben, és hogy az indokolási kötelezettséget e kérdésben megsértették
A felek érvei
82 A határozat 1. cikkének részleges megsemmisítése iránti kérelmeinek alátámasztására a Nippon előadja, hogy a Bizottságon van a bizonyítási teher, amikor olyan határozatot hoz, amelyben valamely vállalkozást a közösségi jog rendelkezéseinek megsértésével vádol. A jelen ügyben a határozatban foglalt azon megállapítást, miszerint a Nippon 1992 májusa és 1993 márciusa között részt vett a jogsértésben, nem támasztják alá elegendő és meggyőző bizonyítékok. Amennyiben ugyanis a Bizottság azt állítja, hogy a Nippon részt vett az ezen időszakban tartott találkozókon, állítása nem bizonyított. A Bizottság a vádját teljes mértékben a Nippon egyes versenytársai (az SDK, az UCAR és az SGL) által kizárólag annak érdekében tett nyilatkozatokra alapítja, hogy hasznot húzzanak az engedékenységi közlemény alkalmazásából. E körülmények között a Bizottság nem jogosult arra, hogy bármilyen bizonyító erőt tulajdonítson e nyilatkozatoknak, amelyek megbízhatósága korlátozott.
83 A „vezetők” 1992. május 21‑én Londonban tartott első találkozóját illetően a Nippon előadja, hogy a határozatban foglalt azon megállapítást, miszerint a Tokai képviselte a felperes érdekeit, semmilyen bizonyíték nem támasztja alá. Márpedig a Ciment‑ítéletben (a fenti 39. pont, 2773–2782. pont) az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Bizottság, mivel nem bizonyította, hogy a fél utasításokat adott a találkozón való képviselete érdekében, nem vonta le megalapozottan azon következtetést, hogy e fél ténylegesen jelen volt, vagy képviselve volt, és hozzájárult az e találkozón kötött megállapodáshoz. A felperes szerint az ilyen érvelés a jelen ügyben is érvényes. Különösen a Bizottság nem szolgál azt alátámasztó bizonyítékkal, hogy a felperes ténylegesen utasítást adott a Tokainak arra, hogy őt e találkozón képviselje.
84 Amennyiben a Bizottság az SDK azon találkozóra vonatkozó nyilatkozatára hivatkozik, amelyet nyilvánvalóan az 1992. május 21‑i találkozó előtti előzetes kapcsolatok keretében tartottak, a Nippon nem érti, hogy a kartell létrehozása előtt tartott találkozóra való utalás hogyan bizonyíthatja esetleg a Bizottság állítását. Ami az SGL által tett nyilatkozatot illeti, azt mindenféle árnyalás nélkül, általánosan fogalmazták meg, és abban az SGL általánosan elismeri, hogy saját maga 1992‑től 1998‑ig részt vett a hivatkozott jogsértésben. E nyilatkozat nem értelmezhető úgy, hogy a Nipponnak a vitatott időszakban tartott különböző találkozókon való részvételére vonatkozik. Abban nincs megemlítve az sem, hogy a felperes érdekeit a Tokai képviselte.
85 A Nippon hozzáteszi, hogy az UCAR által tett homályos nyilatkozatok, amelyek szerint „egyes japán versenytársak” és „több japán versenytárs” jelen volt az említett találkozón, nem szolgálhatnak alapul a Bizottság azon állításához, miszerint éppen a Nippont képviselte az e találkozón jelen lévő egyik konkrét vállalkozás.
86 Az 1992. május 25‑i és szeptember 19‑i „munkatalálkozókat” illetően a Nippon azt állítja, hogy a Bizottságnak a Nippon e találkozókon való jelenlétére vonatkozó megállapításai teljes mértékben a felperes versenytársai által tett homályos és nem koherens nyilatkozatokon alapulnak. A Bizottság a határozatban e tekintetben semmilyen ténybeli vagy okirati bizonyítékkal nem szolgál.
87 Ami közelebbről az 1992. május 25‑én Zürichben tartott találkozót illeti, a Nippon állítólagos jelenléte az SDK egyetlen nyilatkozatán alapul, amelyben az SDK azt állítja, hogy „a Nippon képviselői” jelen voltak a találkozón, anélkül hogy megjelölné, valójában ki képviselte őt ez alkalommal. Az SDK a többi társaságra vonatkozó nyilatkozataiban azonban részletezi ezen információt. Ami az UCAR nyilatkozatát illeti, az egyáltalán nem említi a zürichi találkozót. Az SGL nyilatkozata pedig nem említi a Nippon e találkozón való jelenlétét.
88 Ami az 1992. szeptember 19‑én Luganóban tartott találkozót illeti, a Nippon állítólagos jelenléte szintén teljes mértékben az SGL által tett egyetlen nyilatkozaton alapul. E nyilatkozat ellentmondásban van az SDK és az UCAR nyilatkozataival, amelyek a luganói találkozót nem említik.
89 Amennyiben a határozat azt állítja, hogy a Nippon által benyújtott útiköltségszámlák a kérdéses találkozókon való jelenlétét bizonyítják (a (48) preambulumbekezdés), a Nippon emlékeztet arra, hogy e számlákat a 17. rendelet 11. cikke szerinti hivatalos tájékoztatáskérést követően küldte meg a Bizottságnak. A Bizottság azonban nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy a Közösség területén kívül szerezzen be információkat. Ennélfogva ezen információkat jogellenesen szerezték be, és nem szolgálhatnak bizonyítékul annak megállapításához, hogy a Nippon az állítólagos jogsértésben részt vett. Mindenesetre a jelen ügyben a Nipponhoz intézett tájékoztatáskérés nem teljesíti a 17. rendeletben előírt követelményeket, mivel a Bizottság nem említette a 15. cikk (1) bekezdésének b) pontjában foglalt szankciókat, ahogyan ezt a 17. rendelet 11. cikkének (3) bekezdése megköveteli. Végül a kérdéses útiköltségszámlák nem bizonyítják, hogy a Nippon részt vett az 1992 májusa és 1993 márciusa között tartott találkozókon.
90 A Nippon azt állítja, hogy a Bizottsággal folytatott levélváltás során sosem ismerte el az 1992 májusától 1993 márciusáig terjedő időszakban szervezett valamely találkozón való jelenlétét. E tekintetben hangsúlyozza, hogy a kifogásközlésre válaszolva megfogalmazott 2000. március 30‑i és május 17‑i leveleit az 1998. december 18‑i levelével összefüggésben kell értelmezni.
91 Ez utóbbi levélben a Nippon a Bizottság azon tájékoztatáskérésére válaszolt, amelyben a Bizottság azt kívánta megtudni, a Nippon részt vett‑e a kartell által szervezett találkozókon. A válasz a Bizottság által megjelölt minden egyes időszak tekintetében egyértelmű és részletes volt. Márpedig a Nippon nem említett semmilyen, az 1992 májusától 1993 márciusáig terjedő időszakban tartott találkozót, noha a Bizottság kifejezetten ezen időszakot vizsgálta.
92 A Nippon elismeri, hogy a 2000. március 30‑i levelében elismerte, hogy alkalmazottai vagy vezetői „többször” is részt vettek a versenytársak között tartott nemzetközi találkozókon, és kijelentette, hogy nem fogja vitatni a találkozókon való részvételét. Ezen általános jellegű kijelentés azonban nem értelmezhető úgy, hogy magában foglalja a Nippon arra vonatkozó vallomását, hogy részt vett valamennyi találkozón, és különösen az éppen a 1992 májusa és 1993 márciusa közötti időszakban tartott találkozókon.
93 Az ezt követő 2000. május 17‑i levelében a Nippon kifejtette, hogy „lényegében” nem vitatja a kifogásközlésben hivatkozott tényállást. E levél nem foglalja magában azt, hogy a Nippon valamennyi találkozón részt vett. Épp ellenkezőleg, kifejezetten az 1998. december 18‑i levelére utal, tehát megismétli, hogy a Nippon csak néhány találkozón vett részt.
94 A Nippon hozzáteszi, hogy a határozat e kérdésben nincs megfelelően megindokolva. Ugyanis, még ha feltételezzük is, hogy az ezen időszakban való részvétele bizonyított, a Bizottság nem fejtette ki, hogy milyen okból igazolt a bírság alapösszegének növelése, tekintettel azon tényre, hogy a felperesre kiszabott bírságot a jogsértésnek a Bizottság vizsgálatát követően való állítólagos folytatása miatt is megnövelték. A határozat nem ad magyarázatot e kettős növelésre.
95 Ami a Bizottság azon kérelmét illeti, hogy az Elsőfokú Bíróság növelje meg a felperesre kiszabott bírság összegét, a felperes úgy véli, hogy nem megfelelő és megalapozatlan kérelemről van szó.
96 A Bizottság hangsúlyozza, hogy keresetlevelének az Elsőfokú Bírósághoz való benyújtása előtt a Nippon sosem vitatta az 1992 májusa 1993 márciusa között szervezett találkozókon való részvételét. Épp ellenkezőleg, az engedékenységi közlemény alapján való bírságcsökkentés érdekében arra hivatkozott, hogy nem vitatja a Bizottság állításainak alapjául szolgáló tényállást. Mindenesetre az SDK és az SGL nyilatkozatai bizonyítják a Nipponnak a kérdéses találkozókon való részvételét.
97 A Bizottság elismeri, hogy nem rendelkezik a Nippontól származó, a kérdéses időszakra vonatkozó útiköltségszámlákkal. A fent említett bizonyítékokra tekintettel azonban nem volt szükséges e számlákat figyelembe venni.
98 Végül a Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva növelje meg a Nipponra kiszabott bírságot. A kifogásközlésre adott válaszával ellentétben ugyanis a Nippon most vitatja a részvételének időtartamára vonatkozó megállapításokat. A Bizottság szerint a bírság növelésének meg kell egyeznie legalább azon 10%‑os csökkentéssel, amelyet az engedékenységi közlemény alapján a Nipponnak nyújtottak.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
99 Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a határozatban (a (113) preambulumbekezdés) a Bizottság a versenyszabályok tekintetében való értékelését, valamint a bírságok kiszámításakor figyelembe vett időtartamot az 1992 májusától kezdődő időszakra korlátozta, amikor is Londonban a „vezetők” első találkozóját tartották, amely során elfogadták a piac felosztását szabályozó alapelveket. A Bizottság szerint nem számít, hogy a Nippon e találkozón nem vett részt, mivel a Tokai képviselte őt, és maga is jelen volt az első „munkatalálkozón”, amelyre csak négy nappal később került sor.
100 A jelen jogalap terjedelmének e megállapítás tekintetében való értékelésekor ismételten a közigazgatási eljárás különböző szakaszainak időrendjére kell emlékeztetni, és elemezni kell egyrészről a Bizottság által benyújtott dokumentumok, másrészről pedig a Nippon által tett nyilatkozatok tartalmát.
101 E tekintetben először is ki kell emelni, hogy a Bizottság tájékoztatáskérésére válaszolva a Nippon az 1998. december 18‑i levélben információkkal szolgált vezérigazgatójának, […]‑nek és néhány más vezetőjének utazásairól. Igaz, hogy e levél nem említ semmilyen, a vitatott időszakban történt kiküldetést.
102 Másodszor a 2000. január 24‑i kifogásközlés az SGL, az SDK és az UCAR nyilatkozataira utalva a 36., 37., 39., 40. és 101. pontjában kifejti, hogy:
– a „vezetők” 1992. május 21‑én Londonban tartott első találkozóján az SGL, az UCAR, a Mitsubishi, az SDK és a Tokai vett részt, miközben „ez utóbbi a Nippon és a SEC érdekeit is képviselte”, és e találkozón lefektették a kartell alapvető szabályait;
– e találkozót szinte közvetlenül követte az 1992. május 25‑én Zürichben tartott „munkatalálkozó”, amelyen részt vett a kifogásközlés valamennyi címzett vállalkozásának képviselője, ideértve a Nippont is, és amely során régiónként (Távol‑Kelet, Közel‑Kelet és Afrika, Nyugat‑Európa, Kelet‑Európa, Latin‑Amerika és Észak‑Amerika) megvizsgálták a grafitelektródák világpiacát, és piaci részesedéseket osztottak ki;
– a Nippon és a SEC nem hivatkozhat arra, hogy nem volt jelen az 1992. május 21‑i találkozón, mivel a Tokai útján mindketten képviseltették magukat, és maguk is részt vettek az első „munkatalálkozón”, amelyre már négy nappal később sor került;
– 1992. szeptember 19‑én Luganóban „japán gyártók jelenlétében” második „munkatalálkozót” tartottak, amelyen egyrészről közölték e gyártókkal az európai piacra vonatkozó minimumárakat, másrészről pedig mindegyik régióra értékesítési mennyiségeket, valamint kvótákat állapítottak meg.
103 Harmadszor a Nippon a kifogásközlésre adott válaszát 2000. március 30‑án fogalmazta meg, anélkül hogy a Bizottság vizsgálati irataiba betekintett volna, noha a Bizottság 2000. február 14. és 23. között betekintést nyújtott ezen iratokba (a határozat (38) preambulumbekezdése); a Nippon nem vett részt a Bizottság által 2000. május 25‑én szervezett meghallgatáson sem (a határozat (40) preambulumbekezdése). E válaszban a Nippon elismeri, hogy képviselői „többször” is részt vettek a versenytársak között tartott nemzetközi találkozókon, és kijelenti, hogy „[a kartell] kezdeti szakaszát illetően” nem vett részt minden egyes találkozón, noha felkérték erre. Ezt követően „a kifogásközlésre tekintettel” hangsúlyozza, hogy „a tényeket illetően nem vitatja a találkozókon való részvételét”, és felajánlja, hogy a lehető legnagyobb mértékben együttműködik a Bizottsággal.
104 Negyedszer az ezt követő 2000. május 17‑i levél, amelyben a Nippon az engedékenységi közlemény alkalmazását kéri, a 2000. március 30‑i válasz 6. pontjára utalva emlékeztet arra, hogy a Nippon „lényegében nem vitatja a kifogásközlésben megállapított tényállást”. A Bizottsággal teljes mértékben való együttműködésére példaként különösen az 1998. december 18‑i levelére hivatkozik, kiemelve, hogy az felsorolja az összes olyan találkozót, amelyen a képviselői részt vettek. Végül kifejezetten megjegyzi, hogy 1998 februárját követően véget vetett a jogsértésnek.
105 A fentebb összefoglalt dokumentumok nem támasztják alá a Nippon által képviselt álláspontot. Ugyanis, noha igaz, hogy a Nippon saját kezdeményezésére nem állította (az 1998. december 18‑i levél), hogy részt vett a releváns időszakban szervezett találkozókon, az ezt követő kifogásközlés igen konkrét utalásokat tartalmazott az e találkozókon való részvételére, illetve a Tokai által való képviseletére vonatkozóan, hozzátéve azt is, hogy ezen alkalmakkor a kartell működése szempontjából döntő jelentőségű kérdéseket vitattak meg. Ezen utalásokat a Nipponon kívüli más vállalkozások nyilatkozataira alapították. A Nipponnak tehát a kifogásközlés olvasásakor ésszerűen azon következtetésre kellett jutnia, hogy a Bizottság e nyilatkozatoknak nagyobb jelentőséget és hitelességet tulajdonít, mint a Nippon 1998. december 18‑i levelének.
106 E körülmények között, ha a Nippon nem ismerte el sem a releváns időszakban szervezett találkozókon való részvételére, illetve képviseletére vonatkozóan a kifogásközlésben szereplő állításokat, sem az SGL, az SDK és az UCAR azon nyilatkozatainak jelentőségét és bizonyító erejét, amelyekre a Bizottság az állításait alapozta, azokat vitatnia kellett volna a kifogásközlésre való válaszában. Kizárólag az ilyen, már a közigazgatási eljárás e szakaszában előterjesztett konkrét vitatás tette volna lehetővé, hogy a Bizottság elmélyítse vizsgálatát, és megkíséreljen további bizonyítékokat beszerezni.
107 Márpedig a Nippon 2000. március 30‑i és május 17‑i levele nem tartalmazza a fent említett állítások és nyilatkozatok semmilyen kifejezett vitatását. Épp ellenkezőleg, a Nippon a bírság csökkentése reményében együttműködési szándékát hangsúlyozza, és kijelenti, hogy nem vitatja a kifogásközlésben megállapított tényállást. A jogsértés időtartamára vonatkozó egyetlen konkrét megjegyzés a végső szakaszra, azaz az összes jogsértő tevékenység 1998 februárját követően való abbahagyására vonatkozik. Ezen összefüggésbe helyezve a Bizottság a jogsértés első tíz hónapjára vonatkozó vitatás hiányát – azzal együtt, hogy a Nippon nem tekintett be a Bizottság vizsgálati irataiba, és nem volt jelen a Bizottság által szervezett meghallgatáson – ésszerűen úgy értelmezhette, hogy a Nippon a Bizottság számára felajánlott együttműködése keretében meg kívánja könnyíteni a Bizottságnak a jogsértés időtartama megállapítására vonatkozó feladatát azáltal, hogy elismeri a jogsértés kezdetére vonatkozó megállapításokat, és csak a jogsértés végét illetően tesz pontosításokat.
108 Azon kérdést illetően, hogy a Nippon ezen együttműködésétől elállhat‑e, és az Elsőfokú Bíróság előtt érvelhet‑e úgy, hogy 1992 májusa és 1993 márciusa között nem vett részt a jogsértésben, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a kérdéses vállalkozás kifejezett beismerése hiányában a Bizottságnak meg kell állapítania a tényállást, és a vállalkozás a peres eljárás keretében valamennyi számára hasznosnak tűnő védekezési jogalapot szabadon előterjesztheti (a Bíróság C‑297/98. P. sz., SCA Holding kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑10101. o.] 37. pontja). Ebből a contrario azon következtetést lehet levonni, hogy nem ez a helyzet a tényállásnak a kérdéses vállalkozás általi kifejezett, egyértelmű és pontos elismerése esetén: amikor ez utóbbi a közigazgatási eljárás keretében kifejezetten elismerte a Bizottság által a kifogásközlésben terhére rótt tényállást, e tényállást bizonyítottnak kell tekinteni, és a vállalkozás főszabály szerint többé nem vitathatja azt az Elsőfokú Bíróság előtti peres eljárás keretében.
109 A jelen ügyben azonban a Bizottság a Nipponnak a kifogásolt kartellben 1992 májusa és 1993 márciusa között való részvételét nem a Nippon egyértelmű és pontos, kifejezetten ezen időszakra vonatkozó nyilatkozata, hanem számos tényező, úgymint a közigazgatási eljárásban a Bizottsággal szembeni objektív magatartása és inkább általános jellegű, vitatást nem tartalmazó nyilatkozatai alapján állapította meg. E körülmények között nem lehet megakadályozni, hogy a Nippon az Elsőfokú Bíróság előtt úgy érveljen, hogy e számos tényezőt tévesen értelmezték úgy, hogy azok bizonyítják a fent említett időszakban a kartellben való részvételét.
110 E késedelmes vitatás azonban érdemben nem helytálló. Ahogyan ugyanis fent megállapításra került, a Bizottság megalapozottan vélte úgy, hogy a Nippon, amikor szembe találta magát a kifogásközlésben bemutatott bizonyítékokkal, nem vitatta a releváns időszakban a kartellben való részvételét. Következésképpen a Bizottság az Elsőfokú Bíróság előtt arra szorítkozhatott, hogy egyrészről emlékeztessen a Nipponnak a közigazgatási eljárásban tanúsított magatartására, másrészről pedig az említett bizonyítékokra, azaz különösen az SGL, az SDK és az UCAR nyilatkozataira. Márpedig e nyilatkozatok – amelyeket a Bizottság az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdésére válaszolva összefoglalt változatban nyújtott be – jogilag megkövetelt módon lehetővé teszik annak bizonyítását, hogy a Nippon a releváns időszakban részt vett a kartellben.
111 Ebből következik, hogy a Bizottság mentesült azon kötelezettség alól, hogy az Elsőfokú Bíróság előtt újból bizonyítékokat szolgáltasson, és a Nippon által a fent említett bizonyítékok megkérdőjelezése érdekében először az Elsőfokú Bíróság előtt előadott érvekkel kapcsolatban nem kellett kifejtenie álláspontját. Különösen a Nipponnak az útiköltségszámláira vonatkozó érvelését lehetett irrelevánsnak tekinteni. A Bizottságnak a jogsértő tényállás megállapítására vonatkozó feladatát, amelyet a közigazgatási eljárásban megkönnyített a Nippon magatartása és nyilatkozatai, objektíve tehát nem nehezítette meg a Nippon általi későbbi vitatás az Elsőfokú Bíróság előtt.
112 Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a Bizottság mindazon várakozás ellenére, amelyet ésszerűen a Nipponnak a közigazgatási eljárásban való objektív együttműködésére alapozhatott, köteles volt kidolgozni és az Elsőfokú Bíróság előtt előadni védekezését kifejezetten azon jogsértő tényállás vitatása vonatkozásában, amellyel kapcsolatban alappal hitte, hogy azt a Nippon többé nem kérdőjelezi meg. E körülmények között az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy a 17. rendelet 17. cikkében ráruházott korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva a Nipponra kiszabott bírságot 2 százalékponttal növelnie kell (lásd a lenti 457. pontot).
113 E megállapítás nem sérti az Elsőfokú Bíróság T‑354/94. sz., Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben 2002. február 28‑án hozott ítéletének (EBHT 2002., II‑843. o.) 85. pontját. Ezen ítéletben az Elsőfokú Bíróság, miután a Bíróság az ügyet fellebbezési eljárásban visszautalta elé, úgy ítélte meg, hogy annak a kockázata, hogy az együttműködése ellenében a bírság összegének csökkentésében részesülő vállalkozás később megsemmisítés iránti keresetet terjeszt elő a versenyszabályok megsértése miatt őt szankcionáló határozat ellen, és az Elsőfokú Bíróság vagy a Bíróság előtt pernyertes lesz, a Szerződésben biztosított jogorvoslati lehetőségek igénybevételének rendes következménye; ennélfogva kizárólag azon tény, hogy e vállalkozás a bírósági eljárásban pernyertes lett, nem igazolhatja a számára nyújtott csökkentés mértékének újbóli értékelését. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy az Elsőfokú Bíróság a T‑354/94. sz., Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletében (EBHT 1998., II‑2111. o.), amely fellebbezés tárgyát képezte, nem vizsgálta, hogy a vállalkozás együttműködése alapján nyújtott bírságcsökkentés megfelelő‑e, vagy sem, továbbá a Bíróság ezen ítéletet részben hatályon kívül helyező, C‑286/98. P. sz., Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélete (EBHT 2000., I‑9925. o.) sem foglalkozott az említett bírságcsökkentés problematikájával. E sajátos eljárási helyzetre figyelemmel azon tény, hogy az Elsőfokú Bíróság a fent említett 2002. február 28‑i ítéletben megtagadta „a nyújtott […] csökkentés mértékének újbóli értékelését”, nem értelmezhető úgy, hogy az Elsőfokú Bíróság korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva semmilyen körülmények között nem emelheti az olyan vállalkozásra kiszabott bírság összegét, amely – miután bírságcsökkentésben részesült, mert a közigazgatási eljárásban nem vitatta a Bizottság által megállapított tényállást – először az Elsőfokú Bíróság előtt kérdőjelezi meg ugyanezen tényállás helyességét.
114 Amennyiben a Nippon továbbá úgy érvel, hogy a határozat (48) preambulumbekezdése tévesen állítja, hogy útiköltségszámlái bizonyítják a „vezetők” találkozóin és a „munkatalálkozókon” való részvételét, elegendő az említett preambulumbekezdés szövegére emlékeztetni, amely szerint a Tokai, a Nippon és a SEC képviselőinek az említett találkozókon való részvételét „vagy elismerik ez utóbbiak, vagy pedig a költségszámláik bizonyítják”. Tekintettel azon körülményre, hogy a Nippon objektíve elismerte, hogy annak teljes időtartama alatt részt vett a kartellben, e szövegrészlet nem értelmezhető úgy, hogy a Bizottság éppen a Nippon társaság esetében kizárólag annak útiköltségszámláira kívánta alapozni azt, hogy e társaság pontosan 1992 májusa 1993 márciusa között részt vett a jogsértésben.
115 Végül az indokolási kötelezettség megsértésére alapított kifogás nem irányul sem a határozat egésze, sem pedig a fent említett részvételi időszakra vonatkozó ténybeli megállapítás ellen. Kizárólag a Nipponra kiszabott bírság alapösszegének 55%‑os növelésére vonatkozik. Következésképpen, még ha feltételezzük is e kifogás megalapozottságát, az nem járna a határozat egészének vagy a kérdéses ténybeli megállapításnak a megsemmisítésével, hanem kizárólag a határozat módosításával, amennyiben az 55%‑os növelésről rendelkezik.
116 A fentiekből következik, hogy az arra alapított jogalapokat, hogy lényeges eljárási szabályok sérültek, mivel nincs elegendő bizonyíték arra, hogy a Nippon az 1992 májusától 1993 márciusáig terjedő időszakban részt vett a jogsértésben, és hogy az indokolási kötelezettséget megsértették, el kell utasítani.
117 A jogalapok első csoportjának vizsgálatából kitűnik, hogy a felperesek által felhozott egyetlen elem sem igazolja a határozat egészének vagy az abban foglalt ténybeli megállapításoknak a megsemmisítését. Következésképpen valamennyi, a határozat teljes megsemmisítése vagy 1. cikkének részleges megsemmisítése iránti kérelmet el kell utasítani.
118 A bírságok megállapításával szemben előterjesztett kérelmek és felhozott jogalapok ezt követő vizsgálata ennélfogva az említett ténybeli megállapítások összességére figyelemmel lesz.
B – A határozat 3. cikkének megsemmisítése vagy a kiszabott bírságok csökkentése iránti kérelmekről
1. A szankciók halmozásának tilalmára vonatkozó elv megsértésére és a Bizottságnak a korábban kiszabott bírságok figyelembevételére vonatkozó kötelezettségére, valamint az indokolási kötelezettség e kérdésben való megsértésére alapított jogalapokról
a) A felek érvei
119 A C/G kivételével valamennyi felperes úgy érvel, hogy a Bizottság, mivel megtagadta az Egyesült Államokban és Kanadában már kiszabott bírságok, valamint az ezen országokban már megfizetett büntető kártérítés összegének a határozatban megállapított bírságokból történő levonását, megsértette az ugyanazon jogsértés miatti szankciók halmozását tiltó szabályt. E szabály a Közösség alkotmányos jogában lefektetett méltányosság és arányosság elvén alapul; e szabályt megerősítette az Európai Unió Nizzában, 2000. december 7‑én ünnepélyesen kihirdetett Alapjogi Chartájának (HL 2000 C 364., 1. o.) 50. cikke, valamint a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló, Schengenben (Luxemburg), 1990. június 19‑én aláírt egyezmény (HL 2000 L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 9. o. ) 54–58. cikke is. A ne bis in idem elvét szintén lefekteti az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt európai egyezmény (EJEE) 7. jegyzőkönyvének 4. cikke, amelyet az Emberi Jogok Európai Bírósága többek között a Fischer kontra Ausztria ügyben 2001. május 29‑én hozott ítéletében értelmezett.
120 Ahogyan a Bíróság 7/72. sz., Boehringer kontra Bizottság ügyben 1972. december 14‑én hozott ítéletéből (EBHT 1972., 1281. o.) következik, a Bizottság köteles beszámítani a valamely harmadik állam hatóságai által kiszabott szankciót, ha az egyrészről a Bizottság, másrészről pedig az e hatóságok által a felperes vállalkozás terhére megállapított tényállás azonos. A jelen ügyben pontosan ez a helyzet, mivel az említett 1972. december 14‑én hozott ítélet alapjául szolgáló üggyel ellentétben az amerikai és kanadai hatóságok által szankcionált kartell célját, helyét és időtartamát tekintve ugyanaz volt, mint amelyet a Bizottság szankcionált.
121 Ezenkívül a beszámítás elvének figyelmen kívül hagyása sérti a Bíróság 14/68. sz., Walt Wilhelm és társai ügyben 1969. február 13‑án hozott ítéletének (EBHT 1969., 1. o.) 11. pontját, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑149/89. sz., Sotralentz kontra Bizottság ügyben 1995. április 6‑án hozott ítéletének (EBHT 1995., II‑1127. o.) 29. pontját és a T‑305/94–T‑307/94., T‑313/94–T‑316/94., T‑318/94., T‑325/94., T‑328/94., T‑329/94. és T‑335/94. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1999. április 20‑án hozott ítéletének (EBHT 1999., II‑931. o.) 96. pontját, amely szerint a méltányosság általános követelménye magában foglalja, hogy a Bizottság a bírság összegének megállapításakor köteles figyelembe venni az ugyanazon vállalkozásra ugyanazon cselekmény miatt már kiszabott szankciókat.
122 Ezzel összefüggésben az SGL vitatja a határozatban foglalt értékelést, amely szerint az Egyesült Államokban és Kanadában kiszabott bírságok a kartell versenyellenes hatásait kizárólag e joghatósági területekre nézve vették figyelembe (a határozat (179) és (180) preambulumbekezdése). Annak bizonyítása érdekében, hogy az Egyesült Államokban és Európában ugyanazon tényállást szankcionálták, az SGL a határozatban tett megállapításokra hivatkozik. Így a határozat (14), (17), (18), (71)–(73), (106) és (149) preambulumbekezdése azt mutatja, hogy a Bizottság általánosan elismerte, hogy a jogsértések olyan világméretű, átfogó terven alapuló megállapodásokban álltak, amelyekben az érintett vállalkozások részt vettek. A Bizottság nem állította, hogy azon tényállást, amely miatt bírságot szabott ki, az Egyesült Államokban már szankcionált tényállástól elkülönülő események alkotják. Ami azon kifogásolt cselekményt illeti, amely miatt a felperesre az Egyesült Államokban szankciót szabtak ki, a bíróság által jóváhagyott ügylet (plea agreement) szerint az érintett árakra és kvótákra vonatkozó megállapodások 1992 és 1997 között „az Egyesült Államokban és máshol” jöttek létre.
123 Az SGL hozzáteszi, hogy az Egyesült Államokban rá kiszabott, 135 millió USD összegű büntetőszankció már meghaladja a szankcióknak a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében előírt felső határát (a világméretű forgalom 10%‑át). Ennélfogva a Bizottság nem szabhatott volna ki rá további 80,2 millió euró összegű szankciót.
124 Az SGL hangsúlyozza továbbá, hogy a Bizottság, mivel egyáltalán nem számította be a más országokban már kiszabott szankciókat, figyelmen kívül hagyta a Versenypolitikai Főigazgatóság korábbi főigazgatójának, Alexander Schaubnak a kijelentését, aki az 1998. december 1‑jei megbeszélésen megígérte, hogy a Bizottság a bírság kiszámítása során figyelembe veszi majd az Egyesült Államokban kiszabott szankciókat.
125 A felperesek ezenkívül úgy vélik, hogy a Bizottság megsértette a szankciók halmozása tilalmának elvét, amikor az Egyesült Államokban és Kanadában elért forgalmat is magában foglaló világméretű forgalmukat vette figyelembe. E forgalmat ugyanis az amerikai és kanadai hatóságok a bírságaik megállapítása során már figyelembe vették. A kettős szankció elkerülése érdekében a felperesek szerint a Bizottság tehát csak a grafitelektródák európai értékesítéséből származó forgalom által jelentett részt vehette volna figyelembe.
126 A felperesek hozzáteszik, hogy a Bizottság figyelmen kívül hagyta a már kiszabott bírságok elrettentő hatását. A bírságok összegének megállapításakor ugyanis nem vette figyelembe azon tényt, hogy a felpereseket harmadik országokban már olyan mértékű bírságok és kártérítések megfizetésére kötelezték, amelyek összege elegendő ahhoz, hogy elrettentse őket a versenyjog újbóli megsértésétől. A felpereseket ennélfogva megfelelően szankcionálták.
127 Végül a Tokai és a Nippon azt kifogásolja, hogy a Bizottság e kérdésben nem indokolta meg megfelelően a határozatot. Egyrészről nem válaszolt azon érvre, amelyet a Tokai a kifogásközlésre adott válaszában a ne bis in idem elvével kapcsolatban adott elő, amely érv a bírság kiszámításához a megfelelő „területi meghatározás” szükségességét hangsúlyozta. Másrészről a Nippon szerint az indokolási kötelezettség a jelen ügyben különösen jelentős volt, mivel a Bizottság a világméretű forgalom alapján kiszámított bírságokat szabott ki, amely módszer a Bizottság határozathozatali gyakorlatában új szakaszt jelent.
128 A Bizottság lényegében kifejti, hogy a harmadik országok hatóságai által kiszabott bírságok csak a nemzeti versenyjoguk megsértését szankcionálják, és e hatóságok nem rendelkeznek hatáskörrel a közösségi versenyjog megsértésének szankcionálására. Azon körülmény, hogy különböző hatóságoknak kellett ugyanazon tényállást megvizsgálniuk, nem releváns, mivel ugyanazon cselekmény több jogrend tekintetében is jogsértést valósíthat meg.
129 A bírságok elrettentő jellegét illetően a Bizottság emlékeztet arra, hogy a bírság kiszámításának fő kritériuma a jogsértés súlya. Semmi nem enged arra következtetni, hogy a bírságokat csökkenteni kell azért, mert a felpereseket a más joghatósági területeken kiszabott szankciók már kellően elrettentették. A felpereseket azért szankcionálták, mert nem tartották tiszteletben a közösségi versenyszabályokat, amikor jogsértést követtek el Európában. A kívánt elrettentő hatás elérése érdekében e versenyszabályokat ugyanolyan komolyan kell venni, mint más joghatósági területek versenyszabályait.
b) Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
130 Az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az EJEE 7. jegyzőkönyvének 4. cikkében is lefektetett ne bis in idem elve a közösségi jog olyan általános elvét képezi, amelynek a tiszteletben tartását a bíróság biztosítja (a Bíróság 18/65. és 35/65. sz., Gutmann kontra Bizottság egyesített ügyekben 1966. május 5‑én hozott ítélete [EBHT 1966., 149., 172. o.] és a C‑238/99. P., C‑244/99. P., C‑245/99. P., C‑247/99. P., C‑250/99. P–C‑252/99. P. és C‑254/99. P. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2002. október 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑8375. o, a továbbiakban: LVM‑ítélet] 59. pontja, valamint a fenti 120. pontban hivatkozott Boehringer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 3. pontja).
131 A közösségi versenyjog területén ezen elv tiltja, hogy a Bizottság újból szankciót alkalmazzon vagy eljárást folytasson valamely vállalkozással szemben olyan versenyellenes magatartás miatt, amelyért már szankcionálták, vagy amely tekintetében a Bizottság korábbi, kereset tárgyát már nem képezhető határozata kimondta, hogy nem tartozik felelősséggel.
132 Az ítélkezési gyakorlat mindazonáltal elfogadta a különböző célokat követő, két párhuzamos eljárás fennállásából eredő, közösségi és nemzeti szankciók halmozásának lehetőségét, amelynek elfogadhatósága a Közösség és a tagállamok között a kartellek területén való hatáskörmegosztás különleges rendszeréből ered. A méltányosság általános követelménye azonban magában foglalja, hogy a Bizottság a bírság összegének megállapításakor köteles figyelembe venni az ugyanazon vállalkozásra ugyanazon cselekmény miatt már kiszabott szankciókat, ha azokat valamely tagállam kartelljogának megsértéséért szabták ki, és a jogsértést következésképpen a Közösség területén követték el (a fenti 121. pontban hivatkozott Walt Wilhelm és társai ügyben hozott ítélet 11. pontja és a fenti 120. pontban hivatkozott Boehringer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 3. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑141/89. sz., Tréfileurope kontra Bizottság ügyben 1995. április 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑791. o.] 191. pontja és a fenti 121. pontban hivatkozott Sotralentz kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 29. pontja).
133 Amennyiben a felperesek azt állítják, hogy a Bizottság, amikor az amerikai és kanadai hatóságok által már szankcionált kartellben való részvétel miatt bírságot szabott ki rájuk, megsértette a ne bis in idem elvét, amely szerint ugyanazon személyre ugyanazon jogsértés miatt nem lehet másodszor is szankciót kiszabni, emlékeztetni kell arra, hogy a közösségi bíróság elismerte, hogy valamely vállalkozás ugyanazon jogsértés miatt jogszerűen két párhuzamos eljárás alá vonható, tehát kettős – az érintett tagállam illetékes hatósága által kiszabott, illetve közösségi – szankcióval sújtható. A szankciók halmozásának e lehetőségét azon tény igazolja, hogy az említett eljárások különböző célokat követnek (a fenti 121. pontban hivatkozott Walt Wilhelm és társai ügyben hozott ítélet 11. pontja, a fenti 132. pontban hivatkozott Tréfileurope kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 191. pontja és a fenti 121. pontban hivatkozott Sotralentz kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 29. pontja).
134 E körülmények között a ne bis in idem elve még kevésbé alkalmazható a jelen ügyben, mivel az egyrészről a Bizottság, másrészről pedig az amerikai és kanadai hatóságok által indított eljárások és kiszabott szankciók nyilvánvalóan nem ugyanazokat a célokat követik. A cél az első esetben a torzításmentes verseny megőrzése az Európai Unió, illetve az EGT területén, a második esetben pedig az amerikai, illetve a kanadai piac védelme (lásd ebben az értelemben a Bíróság 44/69. sz., Buchler kontra Bizottság ügyben 1970. július 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1970., 733. o.] 52. és 53. pontját). A ne bis in idem elvének alkalmazása ugyanis nem csupán a jogsértő tényállás és a szankcionált személyek azonosságától függ, hanem a védett jogtárgy egyezőségétől is (Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok C‑213/00. P. sz. ügyre vonatkozó indítványának [a Bíróság C‑204/00. P., C‑205/00. P., C‑211/00. P., C‑213/00. P., C‑217/00. P. és C‑219/00. P. sz., Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. január 7‑én hozott ítélete, EBHT 2004., I‑123., I‑230. o.] 89. pontja).
135 E megállapítást alátámasztja a szankciók halmozásának tilalmára vonatkozó elv tartalma is, ahogyan azt az EJEE 7. jegyzőkönyvének 4. cikke rögzíti. Az említett cikk szövegéből következik, hogy ezen elv csupán azt tiltja meg valamely állam bíróságainak, hogy eljárjanak vagy büntetést szabjanak ki olyan jogsértés esetén, amellyel kapcsolatban a kérdéses személyt ugyanezen államban már felmentették, vagy elítélték. A ne bis in idem elve azonban nem tiltja azt, hogy valamely személlyel szemben ugyanazon cselekmény miatt két vagy több különböző államban folytassanak eljárást, vagy szabjanak ki büntetést. Következésképpen az SGL által hivatkozott Fischer kontra Ausztria ügyben hozott ítélet a jelen jogvitában nem releváns, mivel azt az EJEE 7. jegyzőkönyvének 4. cikke alapján hozták, és két, ugyanazon országon belül hozott büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletre vonatkozik.
136 Hangsúlyozni kell továbbá, hogy a felperesek nem hivatkoztak egyetlen olyan nemzetközi közjogi egyezményre vagy szabályra sem, amely megtiltja különböző államok hatóságainak vagy bíróságainak, hogy valamely személyt ugyanazon tényállás miatt eljárás alá vonják, és elítéljék. Ilyen tilalmat tehát jelenleg csak olyan igen szoros nemzetközi együttműködés eredményezhetne, amely a fent említett Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezményben foglaltakhoz hasonló közös szabályok elfogadásához vezet. E tekintetben a felperesek nem hivatkoztak a Közösségre és harmadik országokra – úgymint az Egyesült Államok vagy Kanada – nézve kötelező, ilyen tilalmat előíró egyezményszöveg létezésére.
137 Igaz, hogy a fent említett alapjogi charta 50. cikke kimondja, hogy senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték. Meg kell azonban állapítani, hogy e szöveget csak az Unió területén való alkalmazásra szánták, és az 50. cikkében meghatározott jog terjedelmét kifejezetten azon esetekre korlátozza, amikor a kérdéses felmentő vagy a büntetőjogi felelősséget megállapító határozatot e területen belül hozták.
138 Ebből következik, hogy amennyiben a felperesek a ne bis in idem elvének amiatt való megsértésére hivatkoznak, hogy a kérdéses kartellt a Közösség területén kívül is elítélték, és a Bizottság a határozatban azon teljes forgalmukat vette figyelembe, amely magában foglalja az Egyesült Államokban és Kanadában elért, az amerikai és kanadai hatóságok által a bírságok megállapításakor már figyelembe vett forgalmukat, e kifogást el kell utasítani.
139 Amennyiben a felperesek azt állítják, hogy a Bizottság figyelmen kívül hagyta a fenti 120. pontban hivatkozott Boehringer kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet, amely szerint a Bizottság köteles beszámítani a valamely harmadik ország hatóságai által kiszabott szankciót, ha az egyrészről a Bizottság, másrészről pedig az e hatóságok által a felperes vállalkozás terhére megállapított tényállás azonos, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ezen ítéletben kimondta (3. pont):
„[...] ami azt a kérdést illeti, hogy a Bizottság akkor is köteles‑e beszámítani a szankciót, ha azt egy harmadik állam hatóságai szabták ki, e kérdést csak abban az esetben kell eldönteni, ha az egyrészről a Bizottság által, másrészről az amerikai hatóságok által a szóban forgó ügyben a felperes terhére megállapított cselekmények azonosak.”
140 E szövegrészletből egyértelműen kitűnik, hogy a Bíróság – távol attól, hogy eldöntötte volna azon kérdést, hogy a Bizottság köteles‑e beszámítani a valamely harmadik állam hatóságai által kiszabott szankciót abban az esetben, ha az ezen intézmény és az említett hatóságok által valamely vállalkozás terhére megállapított tényállás azonos – a Bizottság és valamely harmadik állam hatóságai által kifogásolt tényállás azonosságát a fent említett vizsgálat előfeltételéül szabta.
141 Ezenkívül az egyrészről a tagállami nemzeti piacok és a közös piac egymástól való szoros függőségéből, másrészt az ugyanazon a területen, vagyis a közös piacon a kartellek tárgyában a Közösség és a tagállamok közötti hatáskörmegosztás sajátos rendszeréből következő különleges helyzetre figyelemmel a Bíróság – elismerve a kétszeres eljárás lehetőségét és tekintettel az ebből következő esetleges kettős szankcióra – a méltányosság követelményének megfelelően szükségesnek tartotta a szankciót kiszabó első határozat figyelembevételét (a fenti 121. pontban hivatkozott Walt Wilhelm és társai ügyben hozott ítélet 11. pontja és Mayras főtanácsnoknak a fenti 120. pontban hivatkozott Boehringer kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa (EBHT 1972., 1293., 1301–1303. o.).
142 Márpedig a jelen esetben nem ez a helyzet. Ennélfogva a felperesek, mivel nem hivatkoztak olyan kifejezett egyezményi rendelkezésre, amely arra kötelezi a Bizottságot, hogy a bírság összegének megállapításakor vegye figyelembe az ugyanazon vállalkozással szemben ugyanazon cselekmény miatt valamely harmadik állam, úgymint az Egyesült Államok vagy Kanada hatóságai vagy bíróságai által már kiszabott szankciókat, nem kifogásolhatják érvényesen azt, hogy a Bizottság a jelen ügyben nem tett eleget ezen állítólagos kötelezettségének.
143 Mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy a fenti 120. pontban hivatkozott Boehringer kontra Bizottság ügyben hozott ítéletből a contratio arra lehet következtetni, hogy a Bizottság köteles beszámítani a valamely harmadik állam hatóságai által kiszabott szankciót abban az esetben, ha az ezen intézmény és az említett hatóságok által a kérdéses vállalkozás terhére megállapított tényállás azonos, hangsúlyozni kell, hogy noha az SGL‑lel szemben az Egyesült Államokban hozott ítélet arra hivatkozik, hogy a grafitelektródákra vonatkozó kartell célja az volt, hogy „az Egyesült Államokban és máshol” korlátozzák a termelést, és növeljék a termék árait, egyáltalán nem nyert bizonyítást, hogy az Egyesült Államokban hozott büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet a kartell azon végrehajtására vagy hatásaira vonatkozott, amelyek nem ebben az országban következtek be (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Boehringer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 6. pontját), hanem különösen az EGT‑ben, ami egyébiránt nyilvánvalóan megfosztotta volna a Bizottságot területi hatáskörétől. Ez utóbbi megjegyzés a Kanadában hozott, büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletre is érvényes.
144 A már kiszabott bírságok elrettentő hatását illetően hangsúlyozni kell, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság azon hatásköre, amely alapján bírságokat szabhat ki az EK 81. cikk (1) bekezdésében vagy az EK 82. cikkben foglalt rendelkezéseket szándékosan vagy gondatlanul megsértő vállalkozásokra, egyike azoknak a Bizottságra ruházott eszközöknek, amelyek lehetővé teszik számára a közösségi jog által rábízott felügyeleti feladat ellátását. E feladat magában foglalja azon általános politika folytatásának kötelezettségét, amelynek célja a Szerződésben lefektetett elveknek a verseny területén való alkalmazása és a vállalkozások magatartásának ez irányba való irányítása (a Bíróság 100/80–103/80. sz., Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 1825. o.] 105. pontja).
145 Ebből következően a Bizottság hatáskörébe tartozik, hogy elrettentő hatásuk megerősítése céljából a bírságok összegének szintjéről döntsön, amikor meghatározott fajta jogsértések – a belőlük egyes érdekelt vállalkozások által nyerhető haszon miatt – még viszonylag gyakoriak, noha jogellenességük már a közösségi versenypolitika kezdetén megállapítást nyert (a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 108. pontja).
146 A felperesek nem érvelhetnek érvényesen azzal, hogy velük szemben semmilyen elrettentésre nem volt szükség, mivel harmadik államok bíróságai ugyanazon tényállás miatt már elítélték őket. A felperesek ezen érvelése ugyanis valójában egybevág a szankciók halmozásának tilalmára vonatkozó elv megsértésével kapcsolatos, fentebb elutasított érveléssel.
147 Továbbá, ahogyan a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, a Bizottság által a bírság összegének megállapításakor követhető elrettentési cél annak biztosítására irányul, hogy a vállalkozások a Közösségben, illetve az EGT‑ben végzett tevékenységeik során tiszteletben tartsák a Szerződésben meghatározott versenyszabályokat. Következésképpen a közösségi versenyszabályok megsértése miatt kiszabott bírság elrettentő erejét nem lehet kizárólag a bírsággal sújtott vállalkozás egyedi helyzete függvényében megítélni, sem annak függvényében, hogy betartja‑e az EGT‑n kívüli harmadik államokban meghatározott versenyszabályokat.
148 A Bizottság tehát a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében megállapított határok között kellően elrettentő mértékű bírságot szabhatott ki az SGL‑re, anélkül hogy e határok megállapításakor figyelembe kellett volna vennie az amerikai és kanadai szankciókat.
149 Az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalapot illetően emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely jogi aktus indokolásának világosan és egyértelműen tartalmaznia kell a jogi aktust kibocsátó intézmény érvelését úgy, hogy jogaik védelme érdekében megismerhetővé tegye az érdekeltek számára a hozott intézkedés indokait, a közösségi bíróság számára pedig lehetővé tegye felülvizsgálati jogkörének gyakorlását (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑171/97. sz., Swedish Match Philippines kontra Tanács ügyben 1999. október 20‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., II‑3241. o.] 82. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a T‑12/99. és T‑63/99. sz., UK Coal kontra Bizottság egyesített ügyekben 2001. július 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑2153. o.] 196. pontját).
150 Márpedig a jelen ügyben a határozat (179)–(183) preambulumbekezdése kifejezetten elutasította az SGL által a közigazgatási eljárásban a ne bis in idem elvének alkalmazása érdekében előadott érvelést. A Bizottság így kifejtette, hogy véleménye szerint ezen elv nem alkalmazható az amerikai és kanadai hatóságok által kiszabott szankciók esetében. Még ha feltételezzük is, hogy e preambulumbekezdések a Tokai által előadott konkrét érvvel kapcsolatban (lásd a fenti 127. pontot) nem foglaltak állást, és a Bizottság megközelítése valóban új szakaszt jelentett a határozathozatali gyakorlatában, semmi nem akadályozta meg a felpereseket abban, hogy az Elsőfokú Bíróság előtt eredményesen megvédjék érdekeiket, felhozva minden olyan jogalapot és érvet, amely a Bizottság állításának vitatása érdekében relevánsnak tűnt számukra. Ezenkívül az Elsőfokú Bíróság a ne bis in idem elvének különböző szempontjait megvizsgálva gyakorolhatta bírósági felülvizsgálati jogkörét.
151 A fentiekből következik, hogy a szankciók halmozásának tilalmára vonatkozó elv megsértésére és a Bizottságnak a korábban kiszabott bírságok figyelembevételére vonatkozó kötelezettségére, valamint az indokolási kötelezettség e kérdésben való megsértésére alapított jogalapokat el kell utasítani.
152 Ami az SGL által előadott azon konkrét kifogást illeti, miszerint a Bizottság hatáskörrel rendelkező főigazgatója megígérte neki, hogy az amerikai hatóságok szankcióit beszámítják a Bizottság által kiszabott bírságba, a felperes a bizalomvédelem elvére hivatkozik. Ezen elv minden olyan magánszemélyre kiterjed, aki olyan helyzetben van, amelyből kitűnik, hogy a közösségi adminisztráció megalapozott várakozásokat keltett benne (a Bíróság 265/85. sz., Van den Bergh en Jurgens kontra Bizottság ügyben 1987. március 11‑én hozott ítéletének [EBHT 1987., 1155. o.] 44. pontja és a C‑152/88. sz., Sofrimport kontra Bizottság ügyben 1990. június 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1990., I‑2477. o.] 26. pontja), ami úgy került pontosabban meghatározásra, hogy senki nem hivatkozhat ezen elv megsértésére a hatáskörrel rendelkező és megbízható forrásból származó – részére az adminisztráció által nyújtott – pontos, feltételhez nem kötött és egybehangzó biztosítékok hiányában (az Elsőfokú Bíróság T‑203/97. sz., Forvass kontra Bizottság ügyben 1999. július 6‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1999., I‑A‑129. o. és II‑705. o.] 70. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat, valamint a T‑290/97. sz., Mehibas Dordtselaan kontra Bizottság ügyben 2000. január 18‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑15. o.] 59. pontja).
153 E tekintetben elegendő emlékeztetni arra, hogy a határozatot a Bizottság 2000. november 29‑i eljárási szabályzatának (HL L 308., 26. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 213. o.) 1. cikkében lefektetett kollegialitás elvének megfelelően a Bizottság tagjainak tesülete fogadta el, nem pedig valamely főigazgató (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑31/99. sz., ABB Asea Brown Boveri kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1881. o.] 104. pontját). Továbbá az SGL nem várhatta ésszerűen azt, hogy a határozat, amely bírságot szab ki rá azért, hogy szankcionálja a grafitelektródák piacán világszinten létrejött kartellben való aktív részvételét, az eljárási szabályzat 14. cikke szerinti „irányítási vagy igazgatási intézkedés[ként]” a versenyügyekben hatáskörrel rendelkező főigazgatóra való hatáskörátruházás tárgyát képezheti. Következésképpen a főigazgató semmiképpen nem nyújthatott „hatáskörrel rendelkező és megbízható forrásból származó pontos biztosítékokat” az SGL számára az Egyesült Államokban és Kanadában rá kiszabott szankciók beszámítását illetően, mivel arra korlátozódik a hatásköre, hogy javaslatokat nyújtson be a testületnek, amely azokat szabadon elfogadhatja, vagy elutasíthatja.
154 Továbbá úgy tűnik, hogy magának az SGL‑nek is kétségei voltak a Schaub által 1998. december 1‑jén állítólag nyújtott biztosítékok pontosságát illetően. A kifogásközlésre adott 2000. április 4‑i válaszában ugyanis az SGL nem hivatkozik az említett biztosítékokra, hanem épp ellenkezőleg azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem nyilatkozik arról, hogy a ne bis in idem elvére tekintettel figyelembe veszi‑e az Egyesült Államokban már kiszabott szankciókat, és ha igen, milyen mértékben. Mindenesetre az SGL nem állította, hogy Schaub vitatott ígérete ösztönözte őt a Bizottsággal való együttműködésre és a kifogásolt tényállás elismerésére.
155 Ebből következik, hogy a bizalomvédelem elvének az SGL‑re az Egyesült Államokban kiszabott szankció beszámítása tekintetében való megsértésére alapított kifogás sem fogadható el.
2. Az iránymutatás megsértésére, az iránymutatás jogellenességére és az indokolási kötelezettség e kérdésben való megsértésére alapított jogalapokról
a) A felperesekre kiszabott bírságok jogi hátterére vonatkozó előzetes észrevételek
156 A 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerint „a Bizottság határozattal 1000–től 1 000 000 [euróig] terjedő, vagy annál nagyobb összegű bírságot szabhat ki a vállalkozásokra […], de a bírság mértéke nem haladhatja meg a jogsértésben részt vevő egyes vállalkozások megelőző éves üzleti forgalmának 10%‑át, ha a vállalkozások szándékosan vagy gondatlanságból […] megsértik a Szerződés [81.] cikkének (1) bekezdését […]”. Ugyanezen rendelkezés előírja, hogy „a bírság összegének megállapításakor a jogsértés súlyát és időtartamát is figyelembe kell venni”.
157 E rendelkezés a bírságok megállapítása során mérlegelési mozgásteret biztosít a Bizottság számára (az Elsőfokú Bíróság T‑229/94. sz., Deutsche Bahn kontra Bizottság ügyben 1997. október 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑1689. o.] 127. pontja), amely többek között az általa követett általános versenypolitikától függ (a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 105. és 109. pontja). A Bizottság a bírságokra vonatkozó határozatai átláthatóságának és objektivitásának biztosítása érdekében ennek keretében fogadta el 1998‑ban az iránymutatását. Olyan aktusról van szó, amely a magasabb szintű jogszabályok tiszteletben tartása mellett azon kritériumokat hivatott meghatározni, amelyeket a Bizottság mérlegelési jogkörének gyakorlása során alkalmazni kíván; ez e jogkör önkorlátozását eredményezi (az Elsőfokú Bíróság T‑214/95. sz., Vlaams Gewest kontra Bizottság ügyben 1998. április 30‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑717. o.] 89. pontja), mivel a Bizottságnak meg kell felelnie a saját maga számára előírt, a követendő irányokra utaló szabályoknak (az Elsőfokú Bíróság T‑380/94. sz., AIUFFASS és AKT kontra Bizottság ügyben 1996. december 12‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., II‑2169. o.] 57. pontja).
158 A jelen ügyben a határozat (126)–(144) preambulumbekezdése szerint a Bizottság valamennyi felperesre bírságot szabott ki az EK 81. cikk (1) bekezdésének és az EGT‑Megállapodás 53. cikke (1) bekezdésének megállapítást nyert megsértése miatt. E preambulumbekezdésekből kitűnik, hogy a bírságokat a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése alapján szabták ki, és a Bizottság – noha a határozat nem hivatkozik kifejezetten az iránymutatásra – az iránymutatásban meghatározott módszert alkalmazva állapította meg a bírságok összegét.
159 E módszer szerint a Bizottság az érintett vállalkozásokra kiszabandó bírságok összegének kiszámításakor a jogsértés súlya alapján meghatározott alapösszegből indul ki. A jogsértés súlyának megállapításánál figyelembe kell venni a jogsértés jellegét, a piacra gyakorolt tényleges hatását, ha ez a hatás mérhető, és az érintett földrajzi piac kiterjedését (az 1. A. pont első bekezdése). Ennek keretében a jogsértések három kategóriába sorolhatók, azaz az „enyhe jogsértések”, amelyek esetén a valószínű bírságok összege 1 000 és 1 millió euró között van, a „súlyos jogsértések”, amelyek esetén a valószínű bírságok összege 1 millió és 20 millió euró között van, és a „különösen súlyos jogsértések”, amelyek esetén a valószínű bírságok összege meghaladja a 20 millió eurót (az 1. A. pont második bekezdésének első–harmadik francia bekezdése). E kategóriákon belül a szankciók javasolt mértéke lehetővé teszi az elkövetett jogsértés jellege szerint a vállalkozások megkülönböztetett kezelését (az 1. A. pont harmadik bekezdése). Figyelembe kell venni továbbá, hogy a jogsértők milyen tényleges gazdasági képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy más piaci szereplőnek, különösen a fogyasztóknak jelentős kárt okozzanak, és a bírságot olyan nagyságrendű összegben kell megállapítani, amely biztosan kellően elrettentő erővel bír (az 1. A. pont negyedik bekezdése).
160 Az így meghatározott három jogsértési kategórián belül a Bizottság szerint néhány esetben szükségessé válhat a meghatározott összeg súlyozása annak figyelembevétele érdekében, hogy az egyes vállalkozások jogsértő magatartása milyen súlyú, és ebből következően milyen tényleges hatást gyakorol a versenyre, különösen ha az azonos típusú jogsértést elkövető vállalkozások mérete között jelentős különbség áll fenn, és következésképpen szükségessé válhat, hogy az alapösszeg kiindulópontját az egyes vállalkozások sajátos jellegéhez igazítsák (a továbbiakban: kiindulási összeg) (az 1. A. pont hatodik bekezdése).
161 Az időtartamra vonatkozó tényezőt illetően az iránymutatás megkülönböztet (általában egy évnél rövidebb) „rövid időtartamú jogsértéseket”, amelyek esetén a jogsértés súlya alapján meghatározott összeget nem kell növelni, (általában egy–öt év időtartamú) „közepes időtartamú jogsértéseket”, amelyek esetén ezen összeg legfeljebb 50%‑kal növelhető, és (általában öt évnél hosszabb) „hosszú időtartamú jogsértéseket”, amelyek esetén ezen összeg évente 10%‑kal növelhető (az 1. B. pont első bekezdésének első–harmadik francia bekezdése).
162 Ezt követően az iránymutatás példaként említ egy sor olyan súlyosító és enyhítő körülményt, amelyeket az alapösszeg növelése vagy csökkentése érdekében figyelembe lehet venni.
163 Végül az iránymutatás kifejti, hogy a bírságösszeg e módszer (százalékos alapon növelt vagy csökkentett alapösszeg) szerinti kiszámításának végeredménye a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének megfelelően semmi esetre sem haladhatja meg a vállalkozások világméretű forgalmának 10%‑át (az 5. pont a) alpontja). Ezenkívül az iránymutatás előírja, hogy a fent bemutatott számításokat követően a körülmények függvényében bizonyos olyan objektív tényezőkre is figyelemmel kell lenni, mint például a sajátos gazdasági összefüggések, a jogsértők által elért gazdasági vagy pénzügyi előnyök, vagy a kérdéses vállalkozások különös jellemzői és valós fizetőképessége a sajátos társadalmi környezetben, és a bírságok összegét ennek megfelelően kell kiigazítani (az 5. pont b) alpontja).
164 Ezzel összefüggésben kell megvizsgálni, hogy – ahogyan a felperesek állítják – a határozat 3. cikkében kiszabott bírságok túlzott mértékűek‑e, és hibás módszer alapján lettek‑e megállapítva.
165 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy noha a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezik az egyes bírságok összegének megállapításakor, anélkül hogy köteles lenne pontos matematikai képletet alkalmazni (az Elsőfokú Bíróság T‑150/89. sz., Martinelli kontra Bizottság ügyben 1995. április 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑1165. o.] 59. pontja), az Elsőfokú Bíróság a 17. rendelet 17. cikke szerint korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkezik az EK 229. cikk értelmében a Bizottság bírságot megállapító határozatai ellen benyújtott jogorvoslatok elbírálásakor, következésképpen a kirótt bírságot törölheti, csökkentheti vagy növelheti. Ennek keretében a bírság arányos jellegére vonatkozó értékelése a Bizottság által esetlegesen elkövetett nyilvánvaló mérlegelési hibáktól függetlenül igazolhatja további, a Bizottság határozatában nem említett információk bemutatását és figyelembevételét (a fenti 108. pontban hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 55. pontja).
b) A határozatban a jogsértés súlya alapján megállapított kiindulási összegekről
A határozat összefoglalása
166 A határozat (129)–(154) preambulumbekezdésében a Bizottság a jogsértés súlya alapján megállapította az egyes bírságok kiindulási összegét. Ezzel összefüggésben figyelembe vette:
– a jogsértés jellegét (az egyik jelentős ipari ágazatban a piacok felosztása és az árak rögzítése), úgy vélve, hogy az EK 81. cikk (1) bekezdésének és az EGT‑Megállapodás 53. cikke (1) bekezdésének különösen súlyos megsértéséről van szó;
– a jogsértésnek az EGT‑ben a grafitelektródák piacára gyakorolt tényleges hatását, úgy vélve, hogy az árakban nem csupán megegyeztek, hanem azokat be is jelentették, és alkalmazták is, kifejtve, hogy az alkalmazott árak (különösen az áremelések) messzemenően követték a kartell által hat éven keresztül megállapított árakat;
– az érintett földrajzi piac méretét, kiemelve, hogy a kartell a közös piac egészét, létrehozása után pedig az EGT egészét is lefedte.
167 E tényezőkre figyelemmel a Bizottság úgy vélte, hogy az érintett vállalkozások „különösen súlyos jogsértést” követtek el.
168 Ezt követően annak figyelembevétele érdekében, hogy az egyes vállalkozások milyen tényleges gazdasági képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy a versenynek jelentős kárt okozzanak, és az érintett vállalkozások közötti nagy méretbeli különbségekre tekintettel a Bizottság eltérő bánásmódot alkalmazott. E célból az érintett vállalkozásokat három kategóriába sorolta arra támaszkodva, hogy az egyes vállalkozások az érintett termék értékesítésével mekkora világméretű forgalmat értek el. Az összehasonlítás a jogsértés utolsó évében, azaz 1998‑ban az érintett termékkel elért forgalomra vonatkozó adatokon alapult, ahogyan azok a határozat (30) preambulumbekezdésében foglalt táblázatból kitűnnek:
Társaság | A grafitelektródákkal elért világméretű forgalom (1998, millió euró) + a grafitelektródák világpiacán fennálló részesedés (1992–1998) | A grafitelektródákkal az EGT‑ben elért forgalom (1998, millió euró) + a grafitelektródák EGT‑beli piacán fennálló részesedés (1992–1998) | Teljes világméretű forgalom (2000, millió euró) | |
SGL | […] | […%] | […] | […%] | 1 262 |
UCAR | […] | […%] | […] | […%] | 841 |
VAW | […] | […%] | […] | […%] | 3 693 |
C/G | […] | […%] | […] | […%] | 225 |
SDK | […] | […%] | […] | […%] | 7 508 |
Tokai | […] | […%] | […] | […%] | 652 |
SEC | […] | […%] | […] | […%] | 155 |
Nippon | […] | […%] | […] | […%] | 189 |
169 Az e táblázatban szereplő adatokra figyelemmel az SGL‑t és az UCAR‑t, világszinten és az EGT szintjén a grafitelektródák két legjelentősebb gyártóját az első kategóriába sorolták (40 millió eurós kiindulási összeg). A világszinten sokkal kisebb (5 és 10% közötti) piaci részesedésekkel rendelkező C/G‑t, az SDK‑t és a Tokait a második kategóriába sorolták (16 millió eurós kiindulási összeg). A világszinten 5% alatti piaci részesedésekkel rendelkező VAW‑t, a SEC‑t és a Nippont a harmadik kategóriába sorolták (8 millió eurós kiindulási összeg).
170 Végül a VAW és az SDK méretének és összes forrásának figyelembevétele érdekében a Bizottság a VAW kiindulási összegét a 10 millió euró elérése érdekében 1,25‑ös együtthatóval, az SDK kiindulási összegét pedig – úgy vélve, hogy e társaság a határozat által érintett vállalkozások közül messze a legnagyobb – a 40 millió euró elérése érdekében 2,5‑ös együtthatóval növelte.
A felek érvei
171 Az SGL kifogásolja az iránymutatás alkalmazhatóságát azzal érvelve, hogy az abban meghatározott számítási módszer teljesen eltér a korábbi megközelítéstől, mivel elvonatkoztat a forgalommal való arányosságtól. Márpedig kizárólag a teljes forgalommal arányos szankció egyeztethető össze a 17. rendelet 15. cikkével. Máskülönben az olyan vállalkozások, mint az SGL, amelyek forgalmukat elsősorban az érintett termék értékesítésével érik el, hátrányba kerülnek azon vállalkozásokkal szemben, amelyek forgalmuk nagyobb részét más termékekkel érik el.
172 Az UCAR ugyanakkor azt kifogásolja, hogy a Bizottság az érintett vállalkozások viszonylagos jelentőségének kritériumaként a világméretű forgalmat vette figyelembe. E módszer az UCAR‑t mint amerikai társaságot hátrányosan érintette, mivel a világméretű forgalma szükségszerűen tükrözte az Egyesült Államokban folytatott gazdasági tevékenységeinek mértékét.
173 Az SGL azután az átláthatóság hiányára és az indokolási kötelezettség megsértésére hivatkozik azon három kategória kialakítását illetően, amelyekbe az érintett vállalkozásokat besorolták, különösen az osztályozás összegeinek és kritériumainak megválasztását illetően. Az így meghatározott összegek önkényesek, mivel a határozat egyébként nem teszi lehetővé annak megismerését, hogy a Bizottság az érintett vállalkozások teljes forgalmára vagy az érintett termékkel elért forgalmukra támaszkodott‑e. Ezenkívül az SGL esetében a jogsértés súlya alapján meghatározott, igen magas, 40 millió eurós kiindulási összeg összeegyeztethetetlen a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlatával.
174 A Bizottság nem bizonyította azt sem, hogy a kartell konkrétan az árak tényleges növekedését eredményezte. Figyelmen kívül hagyta, hogy más magyarázata van az 1992 és 1996 között bekövetkezett áremelkedéseknek: a 90‑es évek elején pusztító szerkezeti válság idején az árak jóval alacsonyabbak voltak az előállítási költségeknél; az ezt követő emelések tehát szükségesek voltak az ágazat túléléséhez és a minőség javításának finanszírozásához. Továbbá maga a Bizottság is elismeri (a határozat (139) preambulumbekezdése), hogy nehéz választ adni arra, hogy az árak a kartell hiányában eltérőek lettek volna‑e, és ha igen, mennyiben.
175 Az SGL hozzáteszi, hogy a Bizottság a jelentős kiindulási összegeket csak az „elrettentő hatás” biztosításának szükségességével igazolta (a határozat (146), (148) és (152) preambulumbekezdése). Ennélfogva figyelmen kívül hagyta azon tényt, hogy a méltányosság elve megköveteli az egyes vállalkozásokat jellemző körülményeknek, úgymint a sajátos megelőzési és arányossági szempontoknak a figyelembevételét is.
176 A négy japán felperes és a C/G, akiknek az EGT nem volt a „hazai piacuk”, úgy érvelnek, hogy a Bizottságnak, ahelyett hogy az érintett termékkel elért világméretű forgalomnak és a világpiaci részesedéseknek aránytalan jelentőséget tulajdonított, az EGT‑ben elért forgalomra és az ottani piaci részesedésekre kellett volna támaszkodnia. Kizárólag e módszer tette volna lehetővé egyrészről a Bizottság korlátozott területi hatáskörének tiszteletben tartását, másrészről pedig annak felmérését, hogy az egyes vállalkozások ténylegesen milyen képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy az EGT‑ben komolyan torzítsák a versenyt.
177 Márpedig az EGT‑ben a Tokai [...%‑os], a Nippon […%‑os], az SDK […%‑os], a SEC [...%‑os] és a C/G [...%‑os] piaci részesedése csak jelentéktelen volt az SGL és az UCAR piaci részesedéséhez képest; a kartell európai tevékenységeiben való részvételük pedig csak pusztán passzív volt. Ezzel összefüggésben összehasonlítják bírságaik kiindulási, alap‑ és végső összegeit a vezető szerepet játszó SGL és az UCAR vonatkozó számaival, valamint az érintett vállalkozások különböző forgalmát annak bizonyítása érdekében, hogy szankcióik az EGT‑ben való gazdasági jelenlétükhöz képest túlzott mértékűek. Ezenkívül összehasonlítják a Bizottság által alkalmazott számítási módszert az amerikai hatóságok állítólag méltányosabb módszerével.
178 Kifejtik, hogy az EGT piacán való jelentéktelen és passzív jelenlétük egyáltalán nem a kartell hatásaiból ered, hanem a saját gazdasági érdekükben, egyébként jóval a jogsértő időszak kezdete előtt saját maguk által hozott önálló döntések következménye. A Bizottság nem tudta bizonyítani, hogy az EGT‑ben éppen a kartell miatt tartózkodtak az érintett termék értékesítésétől. Különösen nem bizonyította, hogy a piaci részesedéseik vagy értékesítéseik az EGT‑ben a kartell hiányában jóval nagyobbak lettek volna.
179 A Tokai, a Nippon, a SEC és a C/G hozzáteszi, hogy még ha követjük is a Bizottság logikáját, és elfogadjuk, hogy kiindulási összegüket az érintett termékkel 1998‑ban elért világméretű forgalom alapján kell megállapítani, sérti az arányosság és az egyenlő bánásmód elvét az, hogy a Bizottság a fent említett három kategóriába sorolta őket, és a számokat ennek megfelelően állapította meg (40 millió euró, 16 millió euró és 8 millió euró). A kiindulási összegük ugyanis arányosan, azaz a világméretű forgalmakhoz és piaci részesedésekhez képest sokkal magasabb, mint az SGL, az UCAR és az SDK kiindulási összege.
180 A jogsértésben való egyedi részvételét illetően a C/G kifejti továbbá, hogy helyzete több szempontból is eltér a kartell többi tagjának helyzetétől. E tekintetben a jelentéktelen szerepén kívül több olyan elemre is hivatkozik, amelyekből arra következtet, hogy magatartása nem minősíthető „különösen súlyosnak”.
181 Az SDK azt kifogásolja, hogy a Bizottság a 2,5‑ös elrettentési tényező további alkalmazásával mesterségesen növelte meg a bírságát, ami a kiindulási összegét 24 millió euróval növelte. Márpedig a Bizottság ilyen tényezőt nem alkalmazott sem a kartell vezetői, sem a kartellnek az EGT‑ben jelentősebb piaci részesedéssel rendelkező tagjai, sem pedig azok esetében, akik a Bizottság vizsgálatát akadályozták, és akik a jogsértést még e vizsgálatot követően is folytatták. Tehát kizárólag az SDK társaságot kétszeresen szankcionálta hátrányosan megkülönböztető módon és aránytalanul, noha a VAW‑ra csak 1,25‑ös szorzót alkalmazott, ami e társaság esetében az összeget csak 2 millió euróval növelte.
182 Amennyiben a Bizottság a méretére és összes forrására hivatkozik (a határozat (152)–(154) preambulumbekezdése), az SDK egy gazdasági szakvéleményre hivatkozik annak állításakor, hogy a gazdasági erő nem függ a mérettől mint olyantól. Egyrészről az érintett piacon csekély piaci részesedéssel rendelkező nagy társaságok, úgymint az SDK, semmilyen erőt nem nyernek más, az érintett piaccal semmilyen kapcsolatban nem lévő piacokon való jelenlétükből. Másrészről a gyenge piaci helyzetben lévő nagy konglomerátumot sem lehet kizárólag a mérete alapján gazdaságilag erősnek tekinteni. Az érintett termék vonatkozásában korlátozott piaci részesedéssel rendelkező vállalkozás nem húz nagyobb hasznot a kartellből kizárólag azon tény miatt, hogy olyan termékeket is értékesít, amelyek a kartellel semmilyen kapcsolatban nincsenek, és amelyeket tehát a kartell nem érint. Mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy elrettentési tényezőt kell alkalmazni, annak az EGT piacán fennálló helyzettől kell függnie, ahol az SDK csak jelentéktelen helyzetben van, és kizárólag a kartell felfedezésének valószínűségét és a kartell tagjai által várt hasznot kell figyelembe venni.
183 Az SDK szerint a 2,5‑ös szorzó alkalmazása a Bizottság több korábbi határozatával is összeegyeztethetetlen. A Bizottság tehát a különböző ügyeket nem koherens módon kezeli. Végül sérült az SDK védelemhez való joga, mivel nem hallgatták meg a 2,5‑ös szorzó alkalmazásának okaival és kritériumaival kapcsolatban.
184 Valamennyi japán felperes a fentebb összefoglalt különböző kérdések vonatkozásában az elégtelen indokolásra hivatkozik.
185 A Bizottság szerint a határozat indokolásából és az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy egyik jogalap sem megalapozott.
186 Közelebbről a vállalkozások három kategóriába való sorolását és a kiindulási összegek megállapítását illetően a Bizottság vitatja, hogy kizárólag az érintett termék értékesítésével elért világméretű forgalomra támaszkodott. A bírságok kiszámításának kiindulópontja a jogsértés súlya (jelleg és hatás, valamint az érintett földrajzi piac mérete) volt. A világméretű forgalmak és piaci részesedések egyszerűen alapul szolgáltak a kartellben közreműködő vállalkozások EGT‑ben való viszonylagos jelentőségének meghatározásához. A Bizottság megközelítése tehát számos elemet figyelembe vett, és egyáltalán nem minősül a forgalmon alapuló egyszerű számításnak.
187 Az SDK esetében megállapított kiindulási összegre alkalmazott 2,5‑ös szorzót illetően a Bizottság vitatja azon érvet, miszerint e kiigazítás további elrettentő hatást volt hivatott biztosítani. Ellenkezőleg, a kiigazítási tényező egyszerűen azon tényt ismeri el, hogy különböző pénzügyi források különböző bírságokat kívánnak meg, amennyiben utóbbiak egyenértékű elrettentő hatás kifejtésére hivatottak. Ez a kartell tagjaival szemben eltérő bánásmódot eredményez. Nagy konglomerátumok esetén, mint amilyen az is, amelynek az SDK a részét képezi, nem elegendő a jogsértés helye szerinti piacon elért forgalmat alapul venni.
188 A 2,5‑ös konkrét számot illetően a Bizottság azt állítja, hogy az nem azon csoport világméretű forgalmán alapult, amelyhez a felperes tartozik. Inkább az SDK méretét és összes forrását figyelembe vevő bruttó kiigazításról volt szó, mivel messze ő volt a határozat által érintett legnagyobb vállalkozás.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
– Az iránymutatásnak az alapul veendő forgalom megállapítása során való alkalmazhatóságáról
189 Amennyiben az SGL az iránymutatásnak a Bizottság korábbi, a teljes forgalmat alapul vevő határozathozatali gyakorlatával való összeegyeztethetetlenségére hivatkozik, ki kell fejteni, hogy a Bizottság által a közösségi versenyszabályok megsértése miatt kiszabható szankciókat a jogsértés elkövetésének időpontját megelőzően elfogadott 17. rendelet 15. cikke határozza meg. Márpedig, ahogyan a fenti 159–164. pontból kitűnik, az iránymutatásban a bírságok összegének kiszámításához meghatározott általános módszer a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében említett két kritériumon, azaz a jogsértés súlyán és időtartamán alapul, és tiszteletben tartja az ugyanezen rendelkezésben meghatározott, az egyes vállalkozások forgalmához viszonyított felső határt (a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 231. pontja).
190 Következésképpen az iránymutatás nem lépi túl a szankciók e rendelkezésben meghatározott jogi keretét (a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 232. pontja).
191 Az iránymutatás által a Bizottság korábbi közigazgatási gyakorlatához képest eredményezett változás nem minősül a kiszabható bírságok összegét meghatározó jogi keret olyan módosulásának, amely ellentétes lenne a jogszabályok visszaható tilalmának alapelvével vagy a jogbiztonság elvével. Egyrészről ugyanis maga a Bizottság korábbi gyakorlata nem szolgál a versenyügyekben kiszabható bírságok jogi kereteként, mivel azt kizárólag a 17. rendelet határozza meg. Másrészről a 17. rendelet által a Bizottság számára biztosított mérlegelési mozgástérre tekintettel azon tény, hogy a Bizottság a bírságok összegének kiszámításához olyan új módszert vezet be, amely a bírságok általános mértékének növelését eredményezheti, nem tekinthető a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében előírt bírságok visszaható hatállyal való súlyosításának (a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 233–235. pontja).
192 Továbbá azon tény, hogy a Bizottság a múltban bizonyos fajta jogsértésekre bizonyos mértékű bírságokat szabott ki, nem foszthatja meg a Bizottságot attól a lehetőségtől, hogy ezt a mértéket a 17. rendeletben meghatározott korlátok között növelje, ha ez a közösségi versenypolitika végrehajtásának biztosításához szükséges (a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 109. pontja). A közösségi versenyszabályok hatékony alkalmazása épp ellenkezőleg megkívánja, hogy a Bizottság bármikor e politika követelményeihez tudja igazítani a bírságok mértékét (a fent hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 109. pontja és a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 236. és 237. pontja).
193 Ebből következik, hogy az iránymutatás alkalmazhatatlanságára alapított kifogást el kell utasítani.
194 Következésképpen a négy japán felperesnek és a C/G‑nek az állítólag méltányosabb amerikai számítási módszerekre való hivatkozása hatástalan, mivel a Bizottság jogszerűen alkalmazhatta az iránymutatásban kifejtett számítási módszert.
– A Bizottság által a kiindulási összeg megállapításakor alapul vett forgalomról
195 Amennyiben azt kifogásolják, hogy a Bizottság a különböző kiindulási összegeket nem a grafitelektródák EGT‑ben való értékesítésével elért forgalom vagy az összes termék teljes forgalma alapján állapította meg, emlékeztetni kell arra, hogy egyrészről a forgalomra való egyetlen, a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében foglalt kifejezett utalás azon felső határra vonatkozik, amelyet a bírság összege nem haladhat meg, másrészről pedig e határ úgy értendő, hogy a teljes forgalomra vonatkozik (a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 119. pontja). E határt tiszteletben tartva a Bizottság a földrajzi területre és az érintett termékekre tekintettel főszabály szerint szabadon választhatja meg azon forgalmat, amely alapján megállapítja a bírságot (a fenti 39. pontban hivatkozott Ciment‑ítélet 5023. pontja), anélkül hogy pontosan a teljes forgalmat vagy az érintett földrajzi piacon, illetve az érintett termékek piacán elért forgalmat kellene alapul vennie. Végül, noha az iránymutatás nem írja elő a bírságok meghatározott forgalom alapján történő kiszámítását, nem is zárja ki az ilyen forgalom figyelembevételét, feltéve hogy a Bizottság általi választás nem szenved nyilvánvaló mérlegelési hibában.
196 A jelen ügyben az SGL érvével ellentétben a határozat (149)–(151) preambulumbekezdéséből egyértelműen kitűnik, hogy a Bizottság az érintett termék értékesítésével elért világméretű forgalmat választotta ahhoz, hogy a kiindulási összegekben kifejezze a jogsértés jellegét, a piacra gyakorolt tényleges hatását, valamint a földrajzi piac kiterjedését, figyelemmel a kartell tagjai közötti nagy méretbeli különbségekre.
197 Márpedig a kartell valódi jellegére tekintettel a Bizottság megalapozottan, mérlegelési hiba elkövetése nélkül vette alapul e forgalmat, mivel az lehetővé tette az iránymutatás 1. A. pontjának negyedik bekezdése értelmében annak figyelembevételét, hogy „a jogsértők milyen tényleges gazdasági lehetőségekkel rendelkeznek ahhoz, hogy más piaci szereplőknek, különösen a fogyasztóknak kárt okozzanak”.
198 A határozatban foglalt megállapítások szerint ugyanis a kartell világméretű volt, és az árak rögzítésén kívül a piacoknak a „hazai gyártó” elve alapján való felosztására is kiterjedt: a nem az EGT‑ből származó gyártók, ahelyett hogy agresszív versenyt folytattak volna az EGT piacán, végül is ki kötelesek voltak kivonulni e piacról, amely nem a „hazai piacuk” volt (lásd a fenti 64. és 67. pontot). Ha a Bizottság a Tokai, az SDK, a Nippon, a SEC és a C/G kiindulási összegét az érintett terméknek az EGT‑ben való értékesítésével elért csekély forgalmuk alapján számította volna ki, ellentételezte volna őket azért, mert követték a kartell alapelveinek egyikét, és elfogadták, hogy nem támasztanak versenyt az EGT piacán, miközben a kartell ezen elvének megfelelő magatartásuk lehetővé tette a „hazai” európai gyártóknak, azaz az SGL‑nek és az UCAR‑nak, hogy az EGT‑ben egyoldalúan megállapítsák az árakat. Ezáltal a japán felperesek és a C/G az EGT‑ben elért tényleges forgalmuktól függetlenül akadályozták az e piacon fennálló versenyt.
199 E tekintetben ki kell fejteni, hogy a határozatban kifogásolt világméretű kartell az EGT‑ben kárt okozott a fogyasztóknak, mivel különösen az SGL és az UCAR megemelhették áraikat az EGT‑ben, anélkül hogy a japán felperesek és a C/G által fenyegetve lettek volna, akik a világszinten követett kölcsönösség elve alapján ugyanígy járhattak el a saját piacaikon, azaz egyrészről Japánban és a Távol‑Keleten, másrészről pedig az Egyesült Államokban. Mivel a kartell egyik célja az volt, hogy megakadályozza az EGT‑ben a „nem hazai” gyártók által támasztott versenyt, e gyártók részvétele szükséges volt ahhoz, hogy a kartell teljes egészében, azaz a világ többi regionális piacán is megfelelően működjön. Következésképpen a kartell összes tagja által elkövetett jogsértésnek – ideértve azon felperesek jogsértéseit is, akik számára az EGT nem volt „hazai piac” – az EGT‑ben kifejtett tényleges hatása abban állt, hogy a tagok hozzájárultak a kartell teljes hatékonyságához, mivel a három „pillér” mindegyike – Egyesült Államok, EGT, Távol‑Kelet/Japán – lényeges volt a kartell világszinten való hatékony működéséhez.
200 Hozzá kell tenni, hogy azon tény, hogy a Bizottság szankcionálási hatásköre csak az EGT területére korlátozódik, nem zárja ki, hogy az érintett termék értékesítésével elért világméretű forgalmat vegye figyelembe annak értékelésekor, hogy a kartell tagjai rendelkeznek‑e gazdasági képességgel ahhoz, hogy az EGT‑ben torzítsák a versenyt. A Bizottság ezen értékelést ugyanúgy végezheti el, ahogyan a 17. rendelet 15. cikkének és a vonatkozó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a szankcionált vállalkozás világméretű forgalmára támaszkodva veszi figyelembe annak pénzügyi teljesítőképességét.
201 Igaz, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatba ütközne, ha a Bizottság aránytalan jelentőséget tulajdonítana a különböző üzleti forgalmak bármelyikének a mérlegelendő egyéb tényezőkhöz képest, ily módon a megfelelő bírság megállapítása nem lehet a teljes forgalomra alapozott egyszerű számítás eredménye, különösen akkor, ha az érintett áruk e forgalomnak csak kis részét teszik ki (a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 120. és 121. pontja, és az Elsőfokú Bíróság T‑77/92. sz., Parker Pen kontra Bizottság ügyben 1994. július 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1994., II‑549. o.] 94. pontja). Így az Elsőfokú Bíróság a fent hivatkozott Parker Pen kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben helyt adott az arányosság elvének megsértésére alapított jogalapnak azzal az indokkal, hogy a Bizottság nem vette figyelembe azt, hogy a jogsértéssel érintett termékekkel elért forgalom viszonylag csekély volt a kérdéses vállalkozás által megvalósított összes értékesítéshez képest.
202 A négy japán felperes és a C/G az EGT‑ben való csekély jelenlétükre utalva ezen ítélkezési gyakorlatra hivatkoznak. Az Elsőfokú Bíróság által a fenti 201. pontban hivatkozott Parker Pen kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben elfogadott megoldás azonban a bírság végső összegének, nem pedig – ahogyan a jelen ügyben – a jogsértés súlyára tekintettel meghatározott kiindulási összegnek a megállapítására vonatkozik. Márpedig a jelen ügyben a Bizottság a bírságok végső összegét egyáltalán nem kizárólag a teljes forgalomra alapította, hanem a forgalmon kívül egy sor más elemet is figyelembe vett, és a kiindulási összeget illetően éppen nem a teljes forgalmat vette figyelembe. A hivatkozott ítélkezési gyakorlat tehát nem releváns (lásd ebben az értelemben a fenti 153. pontban hivatkozott ABB Asea Brown Boveri kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 156. pontját).
203 Amennyiben a C/G továbbá úgy véli, hogy az EGT‑ben való sajátos helyzete miatt a jogsértésben való részvétele nem minősíthető „különösen súlyosnak”, elegendő kiemelni azt, hogy az adott vállalkozásra jellemző sajátos adatok valóban súlyosító vagy enyhítő körülményeknek minősülhetnek (az iránymutatás 2. és 3. pontja), vagy a bírság végső kiigazítását igazolhatják (az iránymutatás 5. pontjának b) alpontja). Amikor azonban Bizottság a jogsértés súlyát az iránymutatás 1. A. pontjának első és második bekezdésével összhangban a jogsértés hatása alapján értékeli, e címen azokat a hatásokat kell figyelembe vennie, amelyek azon jogsértés egészéből következnek, amelyben valamennyi vállalkozás részt vett (a Bíróság C‑49/92. P. sz., Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4125. o.] 150–152. pontja), ily módon az egyes vállalkozások egyéni magatartásának vagy sajátos adatainak figyelembevétele e tekintetben nem bír jelentőséggel. A C/G által felhozott sajátos elemek ezen összefüggésben tehát nem relevánsak.
204 Ebből következik, hogy a kiindulási összeg megállapításakor alapul veendő forgalom téves értékelésére alapított jogalapokat el kell utasítani.
– A kartellnek az áremelkedésekre és a kartell bizonyos tagjainak piaci részesedéseire gyakorolt tényleges hatásáról
205 Amennyiben a japán felperesek és a C/G úgy érvel, hogy jogsértő magatartásuknak az EGT‑ben az iránymutatás 1. A. pontjának utolsó előtti bekezdése értelmében nem volt „tényleges hatása”, mivel az érintett termék értékesítésétől való tartózkodásuk a kartellt megelőzően hozott önálló döntéseken alapult, ki kell emelni, hogy ezen érvelés figyelmen kívül hagyja egyrészről a világszinten a piacok felosztására irányuló kartell valódi jellegét, másrészről pedig azt, hogy a felperesek e kérdésben nem vitatták érvényesen a Bizottság ténybeli megállapításait.
206 A felperesek ugyanis elismerték a kartell alapelveit, amelyek szerint az érintett termék árait világszinten kellett rögzíteni, és a „nem hazai” gyártóknak ki kellett vonulniuk a „hazai” gyártóknak fenntartott piacokról (a határozat (50) preambulumbekezdése). Ezenkívül a Bizottság megállapította, hogy ezen alapelveket a kartell különböző találkozóin végrehajtották (a határozat (51)–(93) preambulumbekezdése), anélkül hogy a fent említett felperesek e megállapításokat érvényesen megkérdőjelezték volna.
207 Ami az egyes vállalkozások jogsértő magatartásának a piacra és a versenyre gyakorolt konkrét hatását illeti, az iránymutatás 1. A. pontjának első bekezdése értelmében e hatást akkor kell figyelembe venni, „ha […] mérhető”. A jelen ügyben a fent említett öt felperesnek az EGT‑ben tanúsított nem agresszív magatartása híven megfelelt a kartell elveinek és megfelelő működésének. Nehezen „mérhető” tehát, hogy az e felperesek által elkövetett jogsértésnek, azaz az EGT piacán való agresszivitásuk hiányának a konkrét hatása milyen mértékben lép túl a pusztán szerződéses szinten, azaz az arra vonatkozó kötelezettségvállalásukon, hogy passzívak maradnak.
208 A jogsértés konkrét hatásának érvényes vitatásához nem elegendő az sem, ha a jogsértő megállapodásoknak megfelelő magatartás „más magyarázataira” hivatkoznak, azaz arra, hogy a vállalkozások gazdasági érdekükben állítólag önálló döntéseket hoztak. A „más magyarázatok” koncepciója ugyanis csak akkor zárja ki az összehangolt magatartás fennállását, amikor a párhuzamos és passzív magatartás az érintett vállalkozások közötti összehangolt magatartástól eltérő, más hihető okokkal magyarázható (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑30/91. sz., Solvay kontra Bizottság ügyben 1995. június 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑1775. o.] 75. pontját és a Bíróság ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatát). A jelen ügyben a fent említett öt felperes jogsértő magatartása nem minősül egyszerű párhuzamos magatartásnak, hanem pontosan megfelel azon összejátszást eredményező megállapodásoknak, amelyeknek sem a létezését, sem pedig a tartalmát nem vitatták.
209 Ezenkívül, ahogyan a Bizottság helyesen hangsúlyozta, a kartell célja az volt, hogy úgy biztosítsa a világpiac stabilitását, hogy közben lehetővé tegye az összehangolt áremeléseket. A fent említett öt felperes azáltal, hogy belegyezett abba, hogy az EGT piacától távol marad, jelentősen hozzájárult a világpiac stabilitásához, ami az EGT‑ben súlyosan torzította versenyt. Az SGL és az UCAR által e felpereseknek a „hazai” piacaikon nyújtott védelem ellentételezése az volt, hogy utóbbiak megígérték, hogy az EGT‑n kívül maradnak. Amennyiben ezen ígéretnek nem lett volna értéke, nem lett volna szükség arra, hogy e felperesek részt vegyenek a kartellben.
210 Végül a határozatban foglalt megállapítások szerint a kérdéses kartell nem olyan európai kartell volt, amelyhez néhány japán és amerikai résztvevő is csatlakozott, hanem világszinten aktív kartellről volt szó. A kartell megfelelő működését veszélyeztető zavarok kizárása érdekében minden egyes fél kötelezettséget vállalt arra, hogy a jövőbeli esetleges tendenciák és fejlődések ellenére tiszteletben tartja a világszinten megszerzett piaci részesedéseket, és így a világ minden egyes régiójában biztosítja a rendszeres áremeléseket, amelyek a „hazai” gyártó elvének hiányában a „nem hazai” gyártókat arra ösztönözhette volna, hogy belépjenek a „hazai” gyártók jelenléte által jellemzett régiókba.
211 A felperesek arra való hivatkozása, hogy gazdasági érdekükből döntöttek önállóan úgy, hogy a mindenkori „hazai” piacukra összpontosítanak, tehát nem releváns. Az ilyen döntéseket meghatározó körülmények ugyanis bármikor megváltozhatnak, ily módon a valamely régión való kívülmaradásra vonatkozó kötelezettségvállalás, amely adott pillanatban nem képviselt gazdasági érdeket, megőrzi értékét. Sőt, noha mindig nehéz elképzelni, hogy az adott piacon fennálló aktív kartell hiányában e piac hogyan alakult volna, az ilyen előrejelzések különösen problematikusak a piacoknak a „hazai” gyártó elve szerinti felosztása esetén, amely arra kötelezi a kartell tagjait, hogy bizonyos földrajzi régiókban legyenek passzívak.
212 Mindenesetre ilyen esetben nem elegendő azon piaci részesedéseket megvizsgálni, amelyeket a „nem hazai” gyártók a kartell hiányában ésszerűen megszerezhettek volna a kartell valamely más tagja számára fenntartott piacon. Nem zárható ki ugyanis, hogy a kartell által nyújtott biztonság hiányában a „hazai” gyártó a más gyártók e piacra való belépésének egyszerű veszélye esetén elég alacsony árakat alkalmazott volna ahhoz, hogy e más gyártók úgy döntsenek, hogy inkább a kérdéses piacon kívül maradnak, anélkül hogy ott bármilyen piaci részesedést szereztek volna. Márpedig ilyen helyzetben a verseny szabadsága a fogyasztóknak kedvezett volna az árak csökkenése formájában, anélkül hogy a piaci részesedések változtak volna.
213 A Bizottság tehát helyesen vélte úgy, hogy a szóban forgó öt felperesnek az EGT‑ben tanúsított passzív magatartása a kartell tényleges következménye, ily módon e felperesek is „különösen súlyos jogsértésben” vettek részt.
214 Ugyanez vonatkozik a kartell által 1992 és 1996 között végrehajtott áremelésekre. Amennyiben az SGL e tekintetben „más magyarázatokra” hivatkozik, ismét elegendő arra emlékeztetni, hogy a jelen ügy nem az egyszerű „párhuzamos magatartás” esetére vonatkozik. Ezenkívül a határozat (136) és (137) preambulumbekezdése összefoglalja a Bizottság arra vonatkozó ténybeli megállapításait, hogy a kartell alapelvét alkalmazva irányárakat rögzítettek, és ténylegesen megemelték az árakat, amely alapelv szerint a grafitelektródák árait világszinten rögzítették (a határozat (50) és (61)–(70) preambulumbekezdése). Ebből kitűnik, hogy a kartelltalálkozókon megállapodott árakat fokozatosan alkalmazták a vevőkkel szemben, és 1992 és 1996 között szinte 50%‑kal növelték. Az SGL e konkrét és részletes megállapításokat nem vitatta. A Bizottság tehát érvényesen állapította meg az árak emelése és a jogsértő megállapodásoknak a kartell nyolc tagja általi alkalmazása közötti összefüggést, amely tagok a grafitelektródák világpiacának közel 90%‑át ellenőrizték (a határozat (135) preambulumbekezdése), és öt–hat éven keresztül sikeresen megegyeztek az árakban (a határozat (3) preambulumbekezdése), a piacok egymás közötti felosztásában és egy sor ezzel összefüggő intézkedés meghozatalában (a határozat (2) preambulumbekezdése).
215 Ebből következik, hogy a kartell által az áremelésekre és a kartell bizonyos tagjainak piaci részesedésére gyakorolt tényleges hatás téves értékelésére alapított jogalapoknak nem lehet helyt adni.
– A kartell tagjainak három kategóriába való sorolásáról és a kiindulási összegek megállapításáról
216 Ami a kiindulási összegek és különösen az SGL esetében megállapított 40 millió eurós összeg önkényes és túlzott jellegére azon indokkal alapított kifogást illeti, hogy e magas összeg összeegyeztethetetlen a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlatával, elegendő emlékeztetni arra, hogy a Bizottság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a bírságok összegének megállapításakor annak érdekében, hogy a vállalkozások magatartását a versenyszabályok tiszteletben tartásának irányába terelje (a fenti 157. pontban hivatkozott Deutsche Bahn kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 127. pontja). Azon tény, hogy a Bizottság a múltban bizonyos fajta jogsértésekre bizonyos mértékű bírságokat szabott ki, nem foszthatja meg tehát attól a lehetőségtől, hogy ezt a mértéket a közösségi versenypolitika végrehajtásának biztosítása érdekében (a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 109. pontja) és a bírságok elrettentő hatásának megerősítése érdekében (az Elsőfokú Bíróság T‑327/94. sz., SCA Holding kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1373. o.] 179. pontja) bármikor növelje (lásd a fenti 191. és 192. pontot). Ebből következik, hogy az alapösszegek mértékét illetően a gyakorlat megváltozására alapított kifogást el kell utasítani.
217 A kartell tagjainak több kategóriába való sorolását illetően – ami az ugyanazon kategóriába tartozó vállalkozások esetében azonos kiindulási összeg megállapításához vezetett – ki kell emelni, hogy a Bizottság ilyen megközelítését, bár az figyelmen kívül hagyja az ugyanazon kategóriába tartozó vállalkozások közötti méretbeli különbségeket, főszabály szerint nem lehet felülbírálni. Amikor ugyanis a Bizottság ugyanazon jogsértésben részt vevő több vállalkozásra szab ki bírságokat, a bírságok összegének megállapításakor nem köteles biztosítani, hogy a bírságok végső összegei tükrözzék az érintett vállalkozások közötti, a forgalmakat illető valamennyi különbségtételt (lásd a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 385. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
218 A Bizottság tehát nem követett el ténybeli hibát, és nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a jogsértés súlyának meghatározása szakaszában a felpereseket kategóriákba sorolta.
219 Mindazonáltal az ilyen kategóriákba való sorolásnál tiszteletben kell tartani az egyenlő bánásmód elvét, amely szerint tilos hasonló helyzeteket eltérően kezelni, és eltérő helyzeteket ugyanolyan módon kezelni, kivéve ha az ilyen bánásmód objektíve igazolt (a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 406. pontja). Erre tekintettel az iránymutatás az 1. A. pontjának hatodik bekezdésében kimondja, hogy az azonos típusú jogsértést elkövető vállalkozások mérete között fennálló „jelentős” különbség különösen igazolja a különbségtételt a jogsértés súlyának értékelésekor. Továbbá az ítélkezési gyakorlat szerint a bírságok összegének legalábbis arányosnak kell lennie a jogsértés súlyának értékelésekor figyelembe vett elemekhez képest (az Elsőfokú Bíróság T‑202/98., T‑204/98. és T‑207/98. sz., Tate & Lyle és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2001. július 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑2035. o.] 106. pontja).
220 Következésképpen, amikor a Bizottság az érintett vállalkozásokat a bírságok összegének megállapítása érdekében kategóriákba sorolja, az így kialakított egyes kategóriák küszöbértékei meghatározásának koherensnek és objektív módon igazoltnak kell lennie (a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 416. pontja és a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 298. pontja).
221 E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság azzal, hogy iránymutatásának bevezetőjében kimondta, hogy a bírságok összegének megállapításakor rendelkezésére álló mérlegelési mozgástérnek „egységes és megkülönböztetéstől mentes, a versenyszabályok megsértésének büntetése terén kitűzött célokkal összhangban álló politikát kell követnie”, arra vállalt kötelezettséget, hogy ezen elvek alapján orientálódik, amikor a versenyszabályok megsértése miatt megállapítja a bírságok összegét.
222 Ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy a jelen ügyben a Bizottság által a határozat (30) preambulumbekezdésében foglalt táblázat (lásd a fenti 168. pontot) alapján kialakított három kategóriát elválasztó küszöbértékek meghatározása koherens és objektív módon igazolt‑e.
223 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a határozat (148)–(151) preambulumbekezdéséből egyértelműen kitűnik, hogy a Bizottság a három kategória kialakítása és a különböző kiindulási összegek megállapítása során egyetlen kritériumra, azaz azon konkrét forgalmakra és piaci részesedésekre támaszkodott, amelyeket a kartell tagjai a világpiacon az érintett termék értékesítésével elértek. E célból a Bizottság a fent említett táblázatban foglaltak szerint az 1998‑as évre vonatkozó forgalmakra és a piaci részesedés 1992 és 1998 közötti alakulására hivatkozott. Ezenkívül kitűnik, hogy az alkalmazott aritmetikai módszer abban állt, hogy a piaci részesedéseket körülbelül […]%‑os sávokra osztották, és az egyes sávok körülbelül 8 millió euró összegnek feleltek meg. Így a megközelítőleg […] piaci részesedéssel rendelkező SGL és az UCAR esetében […] 40–40 millió eurós kiindulási összeget állapítottak meg. A kevesebb mint 5%‑os piaci részesedéssel rendelkező VAW, SEC és Nippon esetében 8‑8 millió eurót állapítottak meg, míg az 5 és 10% közötti piaci részesedéssel rendelkező SDK, C/G és Tokai esetében megállapított összeg 16–16 millió eurót tesz ki.
224 Ami e módszer kiindulópontját, azaz a 8 millió eurós sávok kialakítását illeti, amelynek eredményeképpen az SGL és az UCAR esetében pontosan a maximális 40 millió eurós számot érték el, igaz, hogy a Bizottság a határozatban sehol nem jelzi, hogy az első kategóriába sorolt vállalkozások esetében milyen okokból választotta pontosan a 40 millió eurós számot, a Bizottság e választása nem minősíthető önkényesnek, és nem lépi túl az e területen rendelkezésére álló mérlegelési jogkör határait.
225 Az iránymutatás ugyanis a „különösen súlyos” jogsértések esetén lehetővé teszi a 20 millió eurót meghaladó összeg megállapítását. Márpedig a horizontális árkartellek mindig is a közösségi versenyjog legsúlyosabb jogsértései közé tartoztak, tehát önmagukban „különösen súlyosnak” minősíthetők (a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 262. pontja). Ez tehát kettős címen is igaz a jelen ügyben kifogásolt kartell esetén, ahol egyszerre árrögzítő és piacfelosztó kartellről van szó, amely a közös piac és az EGT egész területére kiterjedt.
226 Hozzá kell tenni, hogy az SGL és az UCAR releváns forgalma […], illetve […] millió eurót tesz ki, piaci részesedéseik pedig […] és […]%, illetve […] és […]% között ingadoznak. A Bizottság tehát jogosan vélte úgy, hogy e két vállalkozást ugyanazon, […] millió euró átlagos forgalomnak és körülbelül […]%‑os átlagos piaci részesedésnek megfelelő kategóriába kell sorolni.
227 Mivel az első kategória és az ahhoz tartozó kiindulási összeg szabályszerűsége így megállapítást nyert, meg kell vizsgálni, hogy az SDK, a C/G és a Tokai által alkotott második kategóriát koherensen és objektív módon igazoltan alakították‑e ki. E tekintetben kitűnik, hogy a Bizottság által alkalmazott aritmetikai módszer koherens eredményre vezet az SDK‑t illetően, amelynek a releváns forgalma […] millió eurót, piaci részesedése pedig körülbelül […]‑ot tesz ki. Az egyrészről az SDK, másrészről pedig az SGL és az UCAR által alkotott kategória közötti viszony tehát megközelítőleg 1:2,5 arányban számszerűsíthető, ami az SDK esetében igazolja a 16 millió eurós kiindulási összeg megállapítását (40:2,5).
228 Azon tény azonban, hogy a Bizottság az SDK‑t és a Tokait ugyanazon kategóriába sorolta, noha az utóbbi forgalma csak […] millió eurót, piaci részesedése pedig csak körülbelül […]%‑ot, azaz az SDK releváns adatainak felét tesz ki, túllépi az arányosság és az egyenlő bánásmód elve alapján elfogadható határokat, annál is inkább, mivel az ugyanazon kategóriába tartozó Tokai és az SDK közötti méretbeli különbség jelentősebb, mint a különböző kategóriába tartozó Tokai és a Nippon közötti (forgalom: […] millió euró és piaci részesedés: körülbelül […]%). A Bizottság állításával ellentétben az ilyen osztályozás nem minősíthető koherensnek (lásd ebben az értelemben a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 415., 422. és 426. pontját).
229 Ami annak vizsgálatát illeti, hogy a Bizottság megközelítése objektív módon igazolható‑e, emlékeztetni kell arra, hogy a határozat, miután utalt az egyes vállalkozások által az érintett termék értékesítésével 1998‑ban elért világméretű forgalomra és a világpiaci részesedésekre (a (149) és (150) preambulumbekezdés), csupán azt jelzi, hogy „a világszinten [az SGL‑nél és az UCAR‑nál] sokkal kisebb (5 és 10% közötti) piaci részesedésekkel rendelkező C/G, SDK és Tokai a második kategóriába tartozik” (a (150) preambulumbekezdés). Márpedig e szövegrészlet egyáltalán nem fejti ki, hogy a Bizottság a fent említett méretbeli arányok ellenére konkrétan milyen okból sorolta a Tokait éppen az SDK‑hoz, nem pedig a Nipponhoz.
230 Az Elsőfokú Bíróság előtt a Bizottság úgy érvel, hogy a három kategória kialakításakor és a különböző kiindulási összegek megállapításakor nagyságrendekre támaszkodott, nem pedig aritmetikai képletekre, mivel a bírságnak nem az adott vállalkozás forgalmával, hanem a jogsértés súlyával és időtartamával kell arányban lennie. Mindenesetre a kartell egészében véve jelentős hatással volt az EGT‑ben, ily módon még a szerény piaci részesedéssel rendelkező résztvevő is jelentősen hozzájárulhatott ezen eredményhez. A piaci részesedés és a forgalom tehát nem feltétlenül tükrözi a kartell egyes tagjai által a versenyre gyakorolt hatás terjedelmét. Végül a Bizottság nem köteles bármilyen különbségtételt tenni a vállalkozások között a forgalmuk alapján; következésképpen, amennyiben ilyen különbségtételt tesz, nem kifogásolható, hogy nem alkalmazta szigorúan az érintett forgalmak közötti arányt.
231 Ezen érvelés nem fogadható el. Ugyanis, mivel a Bizottság úgy határozott, hogy a jelen esetben az iránymutatásban kifejtett különbségtételi módszert alkalmazza, köteles volt azt követni, kivéve ha konkrétan kifejti azon indokokat, amelyek adott esetben igazolják, hogy valamely konkrét kérdésben miért tér el attól (a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 271. pontja). Mivel a kartell tagjait a határozat szerint kizárólag forgalmaik és piaci részesedéseik alapján sorolták kategóriákba, a Bizottság az Elsőfokú Bíróság előtt nem vonhatja vissza eredményesen saját különbségtételi módszerét úgy érvelve, hogy ott csak inkább meghatározatlan nagyságrendekről volt szó, és hogy sem a piaci részesedés, sem pedig a forgalom nem tükrözte feltétlenül az egyes vállalkozásoknak a versenyre gyakorolt hatását. Továbbá a határozat nem tartalmaz semmilyen konkrét elemet, amely magyarázatot adna arra, hogy ez utóbbi érv miért igazolja a Tokainak éppen az SDK‑hoz, nem pedig a Nipponhoz való sorolását.
232 Noha igaz, hogy a Bizottság a bírság végső összegének megállapításakor egy sor elemet figyelembe vehet, és nem köteles e célból matematikai képleteket alkalmazni, mindazonáltal, mivel célszerűnek és méltányosnak ítélte, hogy e megállapítás bizonyos szakaszában számszerű számítási elemekre támaszkodjon, saját módszerét pontosan, koherensen és – különösen – nem hátrányosan megkülönböztető módon kell alkalmaznia. Amennyiben szándékosan ilyen aritmetikai módszer alkalmazását választotta, kifejezett igazolás hiányában ugyanazon kartell valamennyi tagjával szemben kötve van e módszer belső szabályaihoz.
233 A fentiekből következik, hogy a Tokainak az SDK‑val azonos kategóriába való sorolása nem tartható fenn. Korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy természetesen a Bizottság általános logikáját kell követni, és meg kell őrizni a kartell tagjainak kategóriákba való sorolását. A második kategóriát azonban meg kell szüntetni, és az SDK‑t és a Tokait először is két különböző kategóriába kell sorolni, miközben az SDK megtartja a Bizottság által megállapított 16 millió eurós kiindulási összeget, míg a Tokai esetében 8 millió eurós kiindulási összeg kerül megállapításra.
234 Következésképpen már nem szükséges határozni a Tokai által a 8 millió eurós kiindulási összeg megítélése érdekében felhozott két további jogalapról, amelyek azon alapultak, hogy a Bizottság az érintett piac méretét illetően semmilyen elfogadható információval nem szolgált, és figyelmen kívül hagyta, hogy a Tokai piaci részesedése kissé az 5%‑os küszöbérték alatt volt.
235 Még mindig a korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva az Elsőfokú Bíróság másodszor úgy véli, hogy a […] millió euró forgalommal és körülbelül […]%‑os piaci részesedéssel rendelkező C/G az érintett világpiacon való méretét illetően annyira közel áll a Tokaihoz, hogy ez utóbbival azonos kategóriába indokolt sorolni. Következésképpen a kiindulási összeget a C/G esetében is 8 millió euróban kell megállapítani.
236 Ami a Nippon, a SEC és a VAW által alkotott korábbi harmadik kategóriát illeti, az elég koherensnek tűnik mind a három érintett vállalkozás közötti, mind pedig a szomszédos kategória vállalkozásaihoz (a Tokai és a C/G) viszonyított méretkülönbségre tekintettel. A kisebb vállalkozások e kategóriáját tehát mint olyat fenn kell tartani.
237 E kategória azonban a ([…] millió eurós) átlagos forgalommal és a (körülbelül […]%‑os) átlagos piaci részesedéssel a Tokai és a C/G által alkotott szomszédos kategória megfelelő átlagos adatainak felét, az SGL és az UCAR által alkotott első kategória adatainak pedig csak egytizedét teszi ki. Következésképpen az Elsőfokú Bíróság korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva úgy véli, hogy a kiindulási összeget mindkét felperes, a Nippon és a SEC esetében is 4 millió euróban indokolt megállapítani.
– A határozatban alkalmazott „elrettentési tényezőről”
238 Először is ki kell emelni, hogy az SGL azon kifogása, miszerint a Bizottság, ahelyett hogy figyelembe vette volna a vállalkozás sajátos körülményeit, csak a rá gyakorolt elrettentő hatásra törekedett, ténybeli alapot nélkülöz. A Bizottság ugyanis csak az általános számítási szabályokra emlékeztetve említette a kiindulási összegek kellően elrettentő mértékét (a határozat (146) és (148) preambulumbekezdése). Ezen összegek konkrét kiigazítására sajátos elrettentő hatásuk biztosítása érdekében csak a VAW és az SDK esetében került sor (a határozat (152)–(154) preambulumbekezdése), míg az SGL esetében nem alkalmaztak ilyen kiigazítást.
239 Az SDK által felhozott kifogást illetően emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság valamely vállalkozás bírságának kiszámításakor figyelembe veheti különösen annak méretét és gazdasági erejét (a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 120. pontja, és az Elsőfokú Bíróság T‑48/98. sz., Acerinox kontra Bizottság ügyben 2001. december 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑3859. o.] 89. és 90. pontja). Továbbá a kartell tagjai pénzügyi teljesítőképességének értékelését illetően az ítélkezési gyakorlat elismerte a teljes forgalom relevanciáját (a Bíróság C‑291/98. P. sz., Sarrió kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑9991. o.] 85. és 86. pontja), és a fenti 153. pontban hivatkozott ABB Asea Brown Boveri kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 154., 155. és 162–167. pontjában az Elsőfokú Bíróság elismerte a pontosan 2,5‑szörös szorzó elvének jogszerűségét is, hangsúlyozva, hogy a Bizottság figyelembe veheti a kiszabott bírság kellően elrettentő hatását.
240 E körülmények között az SDK védelemhez való jogának megsértésére alapított kifogást el kell utasítani. A kifogásközlés 110. pontjában ugyanis a Bizottság kifejtette, hogy „kellően nagymértékű bírságokat [kíván] megállapítani azok elrettentő hatásának biztosítása érdekében”. Márpedig az SDK nyilvánvalóan tudatában volt a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdése szövegének és nagy teljes forgalmának. Ezenkívül az SDK az EK‑Szerződés 85. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (IV/35.691/E‑4 – ”előszigetelt csövek„‑ügy) hozott 1998. október 21‑i 1999/60/EK bizottsági határozatból (HL 1999. L 24., 1. o., a továbbiakban: előszigetelt csövekről szóló határozat), amelyben az Asea Brown Boveri társaságra pontosan 2,5‑szeres szorzót alkalmaztak, arra következtethetett volna, hogy nem kizárt, hogy a Bizottság vele szemben is ilyen nagyságú szorzót alkalmaz. Semmi nem akadályozta tehát az SDK‑t, hogy a közigazgatási eljárásban a méretére és pénzügyi forrásaira hivatkozzon, és kifejtse véleményét a Bizottság által vele szemben kiszabni kívánt szankció elrettentő hatásával kapcsolatban.
241 A fenti 239. pontban említett ítélkezési gyakorlatra tekintettel a Bizottság tehát jogosan vélhette úgy, hogy az SDK a kartell többi tagjának teljes forgalmához képest jelentős teljes forgalma miatt könnyebben mozgósítja a bírságának megfizetéséhez szükséges eszközöket, ami a bírság kellően elrettentő hatása érdekében szorzó alkalmazását igazolja. Az SDK által ezzel szemben előadott érvek egyike sem fogadható el.
242 Ugyanis először is, noha igaz, hogy pusztán a vállalkozás mérete nem automatikusan a pénzügyi erejének szinonimája, ezen általános megállapítás a jelen ügyben nem releváns, mivel az SDK a többi felperessel ellentétben nem hivatkozott arra, hogy pénzügyileg képtelen megfizetni a kiszabott bírságot. Másodszor azt állítva, hogy a méltányos bírság csak a szabad versenyben okozott kár kiegyenlítését célozhatja, és e célból értékelni kell a kartell felfedezésének valószínűségét, valamint a tagjai által várt hasznot, az SDK a vállalkozás tényleges pénzügyi forrásainak értékeléséhez hipotetikus és túl bizonytalan paraméterekre hivatkozik.
243 Mindenesetre az SDK ezen érvelése nem kérdőjelezi meg azon szabályt, miszerint a jelentős pénzügyi forrásokkal rendelkező vállalkozás által elkövetett jogsértés főszabály szerint arányosan magasabb bírsággal szankcionálható, mint az ilyen forrásokkal nem rendelkező vállalkozás által elkövetett ugyanolyan jogsértés. Végül, ami az olyan más vállalkozásokra való hivatkozást illeti, amelyeket – noha az SDK‑hoz hasonló helyzetben voltak – kevésbé szigorúan szankcionáltak, elegendő arra emlékeztetni, hogy a Bizottság, feltéve hogy betartja a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerinti felső határt, a bírságok mértékének megállapítása területén nem köteles végérvényesen egy adott gyakorlatot követni.
244 Mivel az SDK esetében így elismerést nyert a szorzó alkalmazásának lehetősége, meg kell vizsgálni, hogy a 2,5‑ös szám összeegyeztethető‑e az arányosság és az egyenlő bánásmód elvével.
245 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a határozatban található egyetlen olyan kapcsolódási pont, amely lehetővé teszi az SDK esetében alkalmazott 2,5‑ös szám megalapozottságának vizsgálatát, e számnak a VAW esetében alkalmazott 1,25‑ös számmal való összehasonlítása, a határozat (30) és (152)–(154) preambulumbekezdésében foglalt számokra és indokolásra tekintettel (lásd a fenti 168. és 170. pontot).
246 Ebből kitűnik, hogy a Bizottság a VAW esetében a vállalkozás „méretének és összes forrásának figyelembevétele érdekében” méltányosnak ítélte a kiindulási összeg megnövelését. Márpedig, mivel a termék világszintű értékesítésével 1992 és 1998 között elért forgalmakat és piaci részesedéseket kimerítették a kartell tagjai között a jogsértés súlya alapján való különbségtétel érdekében, és mivel az EGT piacára vonatkozó számok a jelen összefüggésben nem relevánsak, a VAW esetében e megállapítás igazolására alkalmas egyetlen elem a 2000‑ben elért teljes világméretű forgalma, amely – ahogyan a határozat (30) preambulumbekezdésében foglalt táblázatból kitűnik – az SGL‑énél háromszor nagyobb. A VAW esetében megállapított 1,25‑ös tényezőt illetően egyértelműen kitűnik, hogy az 1‑gyel való szorzás teljesen semleges hatású, és tényleges szorzóhatás kizárólag a 0,25‑ös számnak az 1‑es számhoz való hozzáadásával érhető el.
247 Az SDK helyzetét illetően a határozat arra hivatkozik, hogy az SDK „az érintett vállalkozások közül messze a legnagyobb”, ezért a kiindulási összegére 2,5‑ös együtthatót kell alkalmazni (a (154) preambulumbekezdés). Az SDK ezen leírását igazoló egyetlen elem a 2000‑ben elért teljes világméretű forgalma, amely a VAW‑énál kétszer, az SGL‑énél pedig hatszor nagyobb. A VAW esetében maga a Bizottság által követett logika szerint tehát az SDK kiindulási összegére – a kétszer nagyobb méretének és kétszer nagyobb összes forrásának figyelembevétele érdekében – a VAW esetében ténylegesen alkalmazott növelés kétszeresét kellett alkalmazni. Márpedig e kritériumnak kizárólag az 1‑es számhoz hozzáadott 0,5‑ös szám (2 x 0,25) felel meg.
248 Az Bizottság által ezzel szemben előadott érvek egyike sem kérdőjelezheti meg e következtetést. Egyrészről a határozat a vállalkozás méretére és összes forrására vonatkozó megállapításokon kívül egyáltalán nem tartalmaz olyan egyéb megállapítást, amely az SDK esetében igazolná az 1,5‑ös szorzótól nagyobb szorzó alkalmazását. Közelebbről a határozat nem fejti ki, hogy a jelen eset körülményei az SDK esetében miért követelik meg a VAW esetében alkalmazottnál hatszor nagyobb szorzó alkalmazását, noha az e művelet tekintetében releváns forgalma a VAW‑énál csak kétszer nagyobb. Amennyiben a Bizottság az Elsőfokú Bíróság előtt kijelentette, hogy nem az SDK pontos forgalmára támaszkodott, hanem egyszerűen bruttó kiigazítást végzett, hogy bizonyos támpontot adjon, elegendő megállapítani, hogy ezen érvelésnek ellentmondanak mind a határozatban e tekintetben megadott számok, mind pedig az indokolás. A Bizottság az Elsőfokú Bíróság előtt tehát nem térhet el azoktól (lásd a fenti 232. pontot), Mindenesetre ez az érvelés nem igazolhatja a 2,5‑ös szorzó alkalmazását.
249 A fentiekre figyelemmel az Elsőfokú Bíróság korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva úgy véli, hogy az SDK esetében megállapított kiindulási összegre 1,5‑ös együtthatót kell alkalmazni a 24 millió euró elérése érdekében.
– A határozat indokolásáról
250 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyedi határozat indokolásának világosan és egyértelműen tükröznie kell a jogi aktust elfogadó intézmény érvelését oly módon, hogy lehetővé tegye az érdekeltek számára a meghozott intézkedés igazolásának megismerését, a hatáskörrel rendelkező bíróság számára pedig a felülvizsgálat gyakorlását. Az indokolásra vonatkozó követelményt az adott ügy körülményei alapján kell értékelni. Nem szükséges, hogy az indokolás megjelölje az összes releváns ténybeli és jogi elemet, mivel azt a kérdést, hogy az indokolás megfelel‑e az EK 253. cikk követelményeinek, nem csupán a kérdéses jogi aktus szövegére, hanem e jogi aktus elfogadásának hátterére is tekintettel kell értékelni (lásd különösen a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1719. o.] 63. pontját).
251 A bírságoknak a jogsértés súlya alapján való kiszámítására vonatkozóan a határozat (129)–(154) preambulumbekezdésében foglalt információkra, az iránymutatásra, valamint az e területen követett és az Elsőfokú Bíróság előtt a felek által megvitatott ítélkezési és határozathozatali gyakorlatra tekintettel meg kell állapítani, hogy a felpereseknek teljes mértékben lehetőségük volt felhozni számos, a jogsértés súlyára vonatkozó számítási elemek érdemben való jogellenességre alapított jogalapot. Amikor úgy érvelnek, hogy ezen elemek valamelyike nem kellően indokolt, egyszerre ezen elem téves vagy önkényes jellegére is hivatkoznak, és ismertetik azon adatokat, amelyeket a Bizottságnak szerintük figyelembe kellett volna vennie. E körülmények között a felperesek nem kerültek olyan helyzetbe, amelyben a Bizottság által adott kimerítő indokolás hiánya megfosztotta volna őket a megfelelő bírói jogvédelemtől (lásd ebben az értelemben a fenti 149. pontban hivatkozott UK Coal kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 206. pontját).
252 Mindenesetre a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Bizottság teljesíti indokolási kötelezettségét, amikor határozatában megjelöli azon mérlegelendő tényezőket, amelyek lehetővé tették számára az elkövetett jogsértés súlyának értékelését, anélkül hogy köteles lenne azokat részletesebben kifejteni, vagy a bírság kiszámításának módjára vonatkozó számszerű tényezőket feltüntetni (a Bíróság C‑279/98. P. sz., Cascades kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑9693. o.] 38–47. pontja, és a fenti 239. pontban hivatkozott Sarrió kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 76. és 80. pontja).
253 Ebből következik, hogy az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalapoknak nem lehet helyt adni.
254 A fentiekből következik, hogy az SGL és az UCAR által felhozott jogalapokat el kell utasítani, míg a többi felperes kiindulási összegét a Tokai és a C/G esetében 8‑8 millió euróban, a SEC és a Nippon esetében 4–4 millió euróban, az SDK esetében pedig 24 millió euróban kell megállapítani.
c) A határozatban a jogsértés időtartama alapján megállapított alapösszegekről
A határozat összefoglalása
255 A határozat (155)–(157) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy az SGL, az UCAR, a Tokai, a Nippon és a SEC 1992 májusa és 1998 februárja/márciusa között megsértette az EK 81. cikk (1) bekezdését és az EGT‑Megállapodás 53. cikkének (1) bekezdését. Mivel öt év kilenc–tíz hónapig tartó, hosszú időtartamú jogsértést követtek el, a jogsértés súlya alapján kiszámított kiindulási összegeiket 55%‑kal növelték. A Bizottság szerint az SDK és a VAW négy év hét–tizenegy hónapig tartó, közepes időtartamú jogsértést követett el, következésképpen kiindulási összegeiket 45%‑kal növelték. Mivel a C/G három év tíz hónapig tartó, közepes időtartamú jogsértést követett el, kiindulási összegét 35%‑kal növelték.
A T‑239/01. sz. ügy
256 Az SGL úgy érvel, hogy az öt év tíz hónapig tartó jogsértés miatt kiindulási összegének 55%‑os növelése ellentmondásban van az (a fenti 240. pontban hivatkozott) előszigetelt csövekről szóló határozattal, amelyben a Bizottság az öt évig tartó jogsértés esetén megelégedett a 40%‑os növelés alkalmazásával.
257 Az SGL hozzáteszi, hogy az iránymutatásban „különösen súlyos” jogsértésnek minősített kvótakartellek rendszerint több évre is kiterjednek. Ez a tipikusan tartós jelleg az ilyen fajta jogsértések velejárója. Következésképpen a kvótakartell, amely természeténél fogva tartós jelleget mutat, az időtartamát illetően nem kezelhető ugyanúgy, mint az olyan jogsértés, amely – mint például az erőfölénnyel való visszaélés – sokkal rövidebb ideig tartó elkövetés esetén is önmagában „különösen súlyos”. A kvótakartell időtartamát tehát csak akkor lehet jogszerűen figyelembe venni, ha az jóval hosszabb az ilyenfajta jogsértések tipikus időtartamánál. E kérdésben az SGL az iránymutatás jogszerűségét vitatja, mivel az a jogsértés időtartamát a jogsértés jellegétől függetlenül ugyanolyan módon veszi figyelembe.
258 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság először is arra emlékeztet, hogy az SGL által a Bizottságnak a jogsértés időtartamára vonatkozó ténybeli megállapításai ellen felhozott jogalap fentebb elutasításra került (71–77. pont).
259 A jelen összefüggésben felhozott jogellenességi kifogást illetően ki kell emelni, hogy a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése kifejezetten kimondja, hogy a bírság összegének megállapításakor „a jogsértés súlyát és időtartamát is” figyelembe kell venni. E szöveg fényében, még ha feltételezzük is, hogy a kvótakartellek jellegüknél fogva hosszú ideig tartanak, nem tiltható meg a Bizottságnak, hogy minden egyes esetben figyelembe vegye a tényleges időtartamukat. Elég azon kartellekre gondolni, amelyeket – annak ellenére, hogy hosszú időre tervezték őket – rövid ideig tartó tényleges működést követően fedez fel a Bizottság, vagy leplez le valamelyik résztvevőjük. Káros hatásuk szükségképpen kisebb, mint amilyen lett volna abban az esetben, ha ténylegesen hosszú ideig működtek volna. Következésképpen mindig meg kell különböztetni a jogsértés időtartamát és sajátos jellegéből eredő súlyát (lásd ebben az értelemben a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 283. pontját).
260 A Bizottság az iránymutatás 1. B. pontjának harmadik bekezdésében tehát jogosan jelenthette be, hogy a korábbi gyakorlathoz képest ettől kezdve jelentősen megszigorítja a hosszú időtartamú jogsértések esetén a növelést annak érdekében, hogy a fogyasztókra „hosszú időn át káros hatást gyakorló” korlátozásokat hathatós szankcióval sújtsák.
261 Ennélfogva semmi nem zárta ki, hogy a Bizottság az SGL esetében kiszámított kiindulási összeget az iránymutatás alapján az öt év kilenc hónapig tartó jogsértés időtartama címén 55%‑kal növelje.
262 E következtetést nem kérdőjelezi meg az előszigetelt csövekről szóló határozat, amelyben a Bizottság az öt évig tartó jogsértés esetén csak 40%‑os növelést alkalmazott. E határozatban ugyanis olyan sajátos súlyozásról volt szó, amelyet az ügy sajátos körülményei kifejezetten igazoltak: a jogsértő időszak kezdetén az összejátszást eredményező megállapodások hiányosak, illetve korlátozott hatásúak voltak; továbbá bizonyos időszakra fel lettek függesztve, és csak több évvel később érték el végleges formájukat (az előszigetelt csövekről szóló határozat (170) preambulumbekezdése). Márpedig az SGL helyzetét nem jellemzik ilyen sajátos körülmények.
263 Ebből következik, hogy a jogsértés SGL esetében megállapított időtartamának téves értékelésére alapított jogalapot el kell utasítani.
A T‑246/01. sz. ügy
– A felek érvei
264 A kartell működésének végső időszakát illetően az UCAR azt állítja, hogy a Bizottság által 1997 júniusában végzett, be nem jelentett vizsgálatokat követően saját maga szolgált a jogsértésben való részvételére vonatkozó bizonyítékokkal, különösen azokkal, amelyek lehetővé tették a Bizottság számára az 1997 novemberében és 1998. február 13‑án tartott kartelltalálkozóknak, valamint a kétoldalú kapcsolatok 1998 márciusáig való fenntartásának bizonyítását. A Bizottság az új engedékenységi közlemény 2001‑ben közzétett tervezete alapján ezen információkat nem használhatta volna fel a bírságának 55%‑os növelése érdekében. E tervezetben ugyanis a Bizottság azt javasolta, hogy ha valamely vállalkozás olyan, a Bizottság előtt korábban ismeretlen tényekre vonatkozó bizonyítékokkal szolgál, amelyek a feltételezett jogsértés súlyára vagy időtartamára közvetlen hatással vannak, a Bizottság azokat nem veszi figyelembe a bizonyítékokat szolgáltató vállalkozásra kiszabott bírság összegének megállapításakor. Olyan megfelelő megközelítésről van szó, amelyet a Bizottságnak követnie kellett volna. Mindenesetre ezt az Elsőfokú Bíróság a korlátlan felülvizsgálati jogköre értelmében figyelembe veheti.
265 Az UCAR ebből arra következtet, hogy a kartellben az 1997. áprilisi találkozót követően való részvételére vonatkozó bizonyítékokat nem lehet figyelembe venni, ami a jogsértésének időtartamát négy év tizenegy hónapra csökkenti. Kiindulási összegét tehát az időtartam miatt legfeljebb 45%‑kal lehet növelni.
266 A kartell kezdeti (1992‑től 1995‑ig tartó) időszakát illetően az UCAR hangsúlyozza, hogy a Bizottságnak a Mitsubishire és a Union Carbide‑ra – akkori anyavállalataira – kellett volna bírságot kiszabnia, nem pedig az UCAR‑ra. Az UCAR feletti irányítás ugyanis e társaságok kezében volt, és jelentős szerepet játszottak, kialakítva a versenytársak közötti első kapcsolatokat, és megkönnyítve az UCAR‑nak a kartellben való részvételét. Az UCAR kifejti, hogy a Mitsubishi és a Union Carbide jogilag 1995‑ig gyakorolt irányítást felette. Az 1995‑ben végrehajtott újratőkésítés keretében a Mitsubishi és a Union Carbide őt szó szerint „kifosztotta”, és eladósította. Márpedig a Bizottság a Mitsubishi és a Union Carbide szerepét sosem vizsgálta meg. Ezenkívül a határozat a Mitsubishi és a Union Carbide által a vitatott időszakban az UCAR felett gyakorolt irányítás problematikáját illetően semmilyen indokolást nem tartalmaz.
267 Az UCAR hozzáteszi, hogy a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie azt is, hogy a be nem jelentett vizsgálatainak időpontját követően az UCAR igazgatótanácsa szisztematikus és intenzív belső vizsgálatot folytatva arra törekedett, hogy aktívan felkutassa és megszüntesse valamennyi, a versenytársakkal való jogellenes kapcsolatot.
268 A kartell végső időszakát illetően a Bizottság hangsúlyozza, hogy az együttműködésre vonatkozó új politikája a határozat időpontjában még nem került elfogadásra. Ennélfogva az UCAR nem vethetett jogos bizalmat abba, hogy a Bizottság ilyen politikát alkalmaz majd. Azon tény, hogy a Bizottság felismeri, hogy az együttműködésre vonatkozó politikáját módosítani és javítani lehetne, nem tiltja meg számára, hogy a köztes időszakban a hatályos rendelkezéseket alkalmazza. A Bizottság az UCAR által hivatkozott felülvizsgálati tervezetének hivatalos elfogadása előtt tehát nem volt köteles e tervezetet figyelembe venni.
269 Az UCAR az általa a Mitsubishi és a Union Carbide szerepét illetően felhozott kérdésekre nem hivatkozott a kifogásközlésre adott válaszában, és a Bizottság előtt kezdeményezett eljárás egyetlen szakaszában sem. Keresetlevelének benyújtásáig úgy tett, mintha teljes mértékben elismerné, hogy megsértette a versenyszabályokat, és megérdemelte a bírságot; nem hivatkozott arra, hogy az 1995 előtt elkövetett jogsértés miatt őt nem lehet szankcionálni, mivel magatartását a Mitsubishinek és a Union Carbide‑nak kell betudni.
270 Az UCAR még abban a 2001. február 23‑án a Bizottságnak küldött levélben sem adta elő az Elsőfokú Bíróság előtt kifejtett érvek egyikét sem, amelyhez csatolta a Mitsubishi ellen az Egyesült Államokban folytatott eljárás jegyzőkönyvét. Következésképpen még ebben az időszakban sem állította, hogy a Mitsubishi által játszott szerep bármilyen hatással volt a jogsértésben való részvételét illetően megállapított tényállásra, noha valamennyi releváns bizonyítékkal rendelkezett. A levél inkább az UCAR valós fizetőképességének kérdésére összpontosított.
271 Ami a Union Carbide‑ot illeti, az UCAR sosem állította, hogy e társaság közvetlenül részt vett a jogsértésben. A Union Carbide‑ot még az Elsőfokú Bíróság előtt sem vádolta egyértelműen, kivéve e társaságnak a kartellből származó állítólagos pénzügyi előnyeit illetően.
272 A Bizottság tehát úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróságnak a bírságok területén fennálló korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva növelnie kell az UCAR‑ra kiszabott bírságot ezen álláspontbeli változtatás miatt, amely a Bizottság szerint elfogadhatatlan egy olyan vállalkozás részéről, amelynek a bírságát az engedékenységi közlemény alapján jelentősen csökkentették azzal az indokkal, hogy nem vitatta a Bizottság állításait.
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
273 Ami a kartell végső időszakára vonatkozó kifogást illeti, az kizárólag az új engedékenységi közlemény tervezetén alapul, amelyet a határozat elfogadásának időpontjában (2001. július 18.) még közzé sem tettek a Hivatalos Lapban; e tervezet ugyanis csak a Hivatalos Lap 2001. július 21‑i számában (HL C 205., 18. o.) jelent meg. Ami „a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről” szóló új bizottsági közleményt illeti, amely a 23. pontjának utolsó bekezdésében átvette az UCAR által hivatkozott tervezetet, azt csak a Hivatalos Lap 2002. február 19‑i számában (HL C 45., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 155. o.) tették közzé, és 28. pontja értelmében csak 2002. február 14‑én lépett az 1996. évi korábbi engedékenységi közlemény helyébe. E körülmények között egyértelmű, hogy a Bizottság semmilyen hibát nem követett el, amikor a határozat keretében nem alkalmazta az UCAR által hivatkozott, az együttműködésre vonatkozó új politikát.
274 Amennyiben az UCAR úgy érvel, hogy nem tiltható meg, hogy az Elsőfokú Bíróság a 2002. évi új engedékenységi közleményt mint a méltányosság elvének kifejeződését figyelembe vegye, meg kell jegyezni, hogy az Elsőfokú Bíróság korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva valóban figyelembe vehetné azt további, a határozatban nem említett információként (a fenti 108. pontban hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet 55. pontja). A jelen ügy körülményei között az Elsőfokú Bíróság azonban úgy véli, hogy e jogkörét gyakorolva az UCAR esetében nem kell csökkentenie a jogsértésben való részvételének időtartama alapján alkalmazott mértéket.
275 Az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdésére adott válaszokból és a tárgyaláson lefolytatott vitákból ugyanis kitűnik, hogy a felek nem vitatják, hogy azon bizonyítékok, amelyeket az UCAR a vállalkozások közül elsőként szolgáltatott a Bizottság számára, csak az 1997. november közepétől 1998 márciusáig tartó időszakot fedik le. Márpedig, még ha az UCAR jogsértésben való részvételének időtartama az 1992 májusától 1997. november közepéig tartó időszakra korlátozódna is, még mindig hosszú időtartamú, azaz öt és fél évig tartó jogsértésben való részvételről lenne szó, amely esetén az iránymutatás 1. B. pontjának első bekezdése lehetővé teszi a bírságnak az 55%‑os mérték alkalmazásával való növelését. Továbbá a Bizottság már figyelembe vette az UCAR által szolgáltatott összes olyan bizonyítékot, amely lehetővé tette számára „az ügy bizonyos jelentős körülményeinek” bizonyítását, amikor a bírságát az engedékenységi közlemény alapján 40%‑kal csökkentette (a határozat (200)–(202) preambulumbekezdése), ami – az SDK‑nak amiatt nyújtott 70%‑os csökkentés mellett, hogy az egész kartellre vonatkozóan ő szolgált az első bizonyítékokkal (a határozat (217) preambulumbekezdése) – az e címen nyújtott összes csökkentés közül a második legjelentősebb csökkentést jelenti.
276 A méltányosság elve tehát a kartell végső időszakára vonatkozóan egyáltalán nem teszi szükségessé az UCAR esetében a jogsértésben való részvételének időtartama alapján alkalmazott 55%‑os mérték kiigazítását.
277 Az UCAR igazgatótanácsa által azonnal a Bizottság vizsgálatait követően a jogsértés megszüntetése érdekében tett intézkedéseket illetően elegendő kiemelni, hogy a jogsértés megszüntetésére irányuló erőfeszítések nem hasonlíthatók automatikusan a jogsértés végleges megszüntetéséhez. Tény, hogy az UCAR nem vitatta a Bizottság ténybeli megállapítását, miszerint 1997‑ben és 1998‑ban részt vett a kartellben. Márpedig a Bizottságnak a jogsértést elkövető vállalkozás szankcionálására vonatkozó jogköre csak azon személy jogsértő cselekményét feltételezi, aki általában jogosult arra, hogy a vállalkozás nevében eljárjon (a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 97. pontja). Az UCAR igazgatótanácsának cselekménye tehát a jogsértés időtartamának értékelésekor nem releváns.
278 Ami a kartell kezdeti (1992‑től 1995‑ig tartó) időszakára vonatkozó kifogást illeti, amely időszak alatt az UCAR a Mitsubishi és a Union Carbide irányítása alatt állt, nem vitatott, hogy az UCAR 1992 májusától 1998 márciusáig mint az „UCAR International Inc.” vett részt a vitatott kartellben. A Bizottság e jogsértés miatt e társaságra, az UCAR International Inc.‑re szabott ki bírságot, nem pedig azon természetes vagy jogi személyekre, amelyek őt állítólag befolyásolták. Következésképpen a Bizottság nem volt köteles figyelembe venni azon változásokat, amelyek a jogsértő időszakban a társaság jogi vagy gazdasági tulajdonosainak összetételében esetlegesen bekövetkeztek.
279 Azon körülmény, hogy az UCAR a Mitsubishivel és/vagy a Union Carbide‑dal esetleg gazdasági egységet alkotott, így nem tudott önálló döntéseket hozni – amit a Bizottság vitat –, ezen összefüggésben semmilyen szerepet nem játszik. E körülmény csak abban az esetben lett volna releváns, ha a Bizottság élt volna azon lehetőségével, hogy az UCAR magatartásáért annak anyavállalatát szankcionálja, ahogyan egyébként a VAW esetében eljárt (a határozat (117)–(123) preambulumbekezdése) a fenti 113. pontban hivatkozott Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet 26–29. pontjára hivatkozva. A jelen ügyben azonban nincs szó azon kérdésről, hogy az UCAR magatartása betudható‑e valaki másnak (az Elsőfokú Bíróság T‑45/98. és T‑47/98. sz., Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben 2001. december 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑3757. o.] 189. pontja, a továbbiakban: Krupp‑ítélet), mivel a Bizottság úgy határozott, hogy kizárólag az UCAR társasággal szemben lép fel.
280 A jelen eset nem érinti azon kérdéseket sem, amelyeket valamely vállalkozás irányításában bekövetkezett gazdasági utódlás felvethet, amikor meg kell állapítani, hogy ki felel a vállalkozás cselekményeiért, azaz az átruházó vagy az átvevő (az Elsőfokú Bíróság fenti 113. pontban hivatkozott Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben fellebbezést és visszautalást követően hozott ítéletének 60. és 70. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑9/99. sz., HFB és társai kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1487. o.] 101–108. pontja). Ugyanis, noha igaz, hogy az ítélkezési gyakorlat által kialakított azon szabály alkalmazása, amely kimondja, hogy „főszabály szerint a kérdéses vállalkozást a jogsértés elkövetésének időpontjában irányító természetes vagy jogi személynek kell felelnie e jogsértésért, még akkor is, ha a jogsértést megállapító határozat meghozatalának időpontjában valamely más személy felelős a vállalkozás működtetéséért” (a fent hivatkozott HFB és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 103. pontja), bizonyos körülmények között nehéznek bizonyulhat, a Bizottság a jelen ügyben megelégedett kizárólag az UCAR vállalkozás szankcionálásával, tehát nem kellett megvizsgálnia az UCAR működtetésének és irányításának kérdéseit.
281 Mindenesetre az ítélkezési gyakorlat által kialakított, fentebb említett szabályt úgy kell értelmezni, hogy a vállalkozást – azaz a személyi, materiális és immateriális elemekből álló gazdasági egységet (a Bíróság 19/61. sz., Mannesmann kontra Főhatóság ügyben 1962. július 13‑án hozott ítélete [EBHT 1962., 675., 705/706. o.]) – az alapszabályában meghatározott szervek irányítják, és minden vele szemben bírságot kiszabó határozatot a vállalkozás alapszabály szerinti vezetésének lehet címezni (igazgatótanács, ügyvezetés, elnök, ügyvezető igazgató stb.) még akkor is, ha ennek pénzügyi következményeit végső soron a tulajdonosai viselik. E szabály figyelmen kívül hagyását jelentené a vállalkozás jogsértő magatartását felfedező Bizottság arra való kötelezése, hogy mindig vizsgálja meg, ki a vállalkozásra döntő befolyást gyakorló tulajdonos, annak érdekében, hogy csak e tulajdonost szankcionálhassa.
282 Amennyiben az UCAR azt állítja, hogy korábbi tulajdonosai, a Mitsubishi és a Union Carbide „kifosztották” őt, ami a kartell létrehozására ösztönözte, ami miatt most szankcionálták, a Bizottság helyesen fejtette ki, hogy e konfliktus megoldását az egyrészről a Mitsubishi és a Union Carbide, másrészről pedig az UCAR, valamint jelenlegi tulajdonosai közötti viszonyokban, nem pedig a versenyjog Bizottság általi alkalmazása szintjén kell keresni. Így, még ha a Mitsubishi és a Union Carbide valóban eszközként használta is az UCAR‑t ahhoz, hogy a vitatott kartell cselekményeiből hasznot húzzon, a Bizottság jogosult volt arra, hogy kizárólag ezen eszközzel szemben szabjon ki bírságot, míg az UCAR és/vagy tulajdonosai szabadon benyújthatnak kártérítés iránti keresetet a Mitsubishivel és a Union Carbide‑dal szemben. Egyébként az UCAR az Egyesült Államokban valóban fellépett a Mitsubishivel és a Union Carbide‑dal szemben a tőle állítólag elvont eszközök visszatéríttetése érdekében (a határozat (42) preambulumbekezdése).
283 Amennyiben az UCAR továbbá azt állítja, hogy a Bizottságnak meg kellett volna vizsgálnia a Mitsubishinek és a Union Carbide‑nak a kartell létrehozásában játszott szerepét, elegendő arra emlékeztetni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, még ha feltételezzük is, hogy valamely másik gazdasági szereplő, aki a határozatnak nem címzettje, az UCAR‑hoz hasonló helyzetben volt, az ilyen megállapítás nem zárhatja ki az UCAR esetében a jogsértés megállapítását, mivel e jogsértés az okirati bizonyítékok alapján megfelelő bizonyítást nyert. Az UCAR, mivel megsértette az EK 81. cikket, nem kerülheti el valamennyi szankciót azzal az indokkal, hogy más gazdasági szereplőkre, úgymint a Mitsubishire és a Union Carbide‑ra nem szabtak ki bírságot, mivel – ahogyan a jelen ügyben is – az Elsőfokú Bíróság előtti eljárásnak nem tárgya ez utóbbiak helyzetének a megítélése (a Bíróság C‑89/85., C‑104/85., C‑114/85., C‑116/85., C‑117/85. és C‑125/85–C‑129/85. sz., Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1993. március 31‑én hozott ítéletének [EBHT 1993., I‑1307. o.] 146. és 197. pontja; a fenti 239. pontban hivatkozott Acerinox kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 156. és 157. pontja, és az Elsőfokú Bíróság T‑17/99. sz., KE KELIT kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1647. o.] 101. pontja).
284 E körülmények között azon tény, hogy a Mitsubishit az Egyesült Államokban 2001 februárjában a grafitelektróda‑gyártók közötti kartell elősegítése és támogatása miatt elítélték, és 134 millió USD bírságot szabtak ki rá (a határozat (42) preambulumbekezdése), az UCAR‑ra kiszabott bírság kiszámításának vizsgálatakor nem releváns. Nem szükséges megvizsgálni azt sem, hogy a Bizottságot megfelelő időben tájékoztatták‑e a Mitsubishinek és a Union Carbide‑nak a kartellben való közreműködéséről, és hogy az UCAR felett valóban a Mitsubishi vagy a Union Carbide gyakorolta‑e az irányítást.
285 Végül, mivel a Bizottság jogosult a kérdéses jogsértésben közvetlenül részt vevő vállalkozás, azaz az UCAR szankcionálására, nem volt köteles arra, hogy e választást annak kifejtésével igazolja, hogy milyen okokból nem szankcionálta a Mitsubishit és a Union Carbide‑ot. Következésképpen a Bizottság nem sértette meg az EK 253. cikk szerinti indokolási kötelezettségét.
286 Nem lehet azonban helyt adni a Bizottság arra irányuló kérelmének, hogy növeljék az UCAR‑ra kiszabott bírságot.
287 A fentiekből ugyanis az következik, hogy az UCAR‑nak a határozatban megállapított jogsértésben való részvétele időtartamát illetően a Bizottság mentesült azon kötelezettség alól, hogy az Elsőfokú Bíróság előtt újból bizonyítékokat szolgáltasson. A Mitsubishi és a Union Carbide 1992 és 1995 között játszott szerepének figyelmen kívül hagyására alapított jogalappal szemben a Bizottság a fent kifejtett jogi érvek ismertetésére szorítkozhatott.
288 Ezenkívül az UCAR már 2001 februárjában és áprilisában, tehát a határozat elfogadása előtt megküldte a Bizottság számára többek között a Mitsubishinek a bizottsági vizsgálat tárgyát képező kartellben való részvételére vonatkozó információkat. A határozat az UCAR azon állítására is hivatkozik, miszerint korábbi anyavállalatai, a Union Carbide és a Mitsubishi hasznot húztak a kartellből (a (204) preambulumbekezdés). E körülmények között nem állítható, hogy az UCAR az engedékenységi közlemény E. pontja (4) bekezdésének utolsó albekezdése értelmében először az Elsőfokú Bíróság előtt vitatta a jogsértésben való részvételének időtartamára vonatkozó tényállást. Az UCAR inkább jogilag újraminősítette a már a közigazgatási eljárásban a Bizottság rendelkezésére bocsátott okirati bizonyítékokat.
289 A fentiekből következik, hogy az SGL és az UCAR által felhozott jogalapokat el kell utasítani.
290 Ami azon többi felperest illeti, akiknek a jogsértés súlya alapján megállapított kiindulási összegét csökkentették, az Elsőfokú Bíróság szerint semmi nem indokolja a Bizottság által a jogsértésben való részvételük időtartama alapján alkalmazott mértékektől való eltérést. Következésképpen a határozat (158) preambulumbekezdésében megállapított alapösszegek a következőképpen kerülnek korrigálásra: Tokai = 12,4; Nippon = 6,2; SEC = 6,2; SDK = 34,8; C/G = 10,8.
d) A súlyosító körülményekről
A határozat összefoglalása
291 Az SGL, az UCAR, a Tokai, a SEC és a Nippon esetében a Bizottság úgy vélte, hogy a jogsértés súlyát növeli azon tény, hogy e társaságok e nyilvánvaló és vitathatatlan jogsértést a Bizottság által végzett vizsgálatokat követően is folytatták. Az SGL‑lel és az UCAR‑ral szemben megállapított másik súlyosító körülmény azt volt, hogy ők ketten voltak a kartell vezetői és felbujtói. Végül a Bizottság súlyosító körülménynek minősítette, hogy az SGL megkísérelte megakadályozni a Bizottság eljárását azzal, hogy figyelmeztetett más vállalkozásokat a küszöbönálló vizsgálatokra. A Bizottság tehát az alapösszeget az SGL esetében 85%‑kal, az UCAR esetében 60%‑kal, a Tokai, a SEC és a Nippon esetében pedig 10%‑kal növelte (a határozat (160), (164), (187), (192), (209) és (210) preambulumbekezdése).
A T‑244/01. és T‑251/01. sz. ügyek
292 A Nippon és a SEC azt kifogásolja, hogy a Bizottság a bírságukat 10%‑kal növelte, mert állítólag az 1997 júniusában elvégzett vizsgálatokat követően is folytatták a jogsértést. A japán gyártókhoz intézett 1997. december 15‑i levélben azonban a Bizottság kijelentette, hogy a kérdéses kartell ez utóbbiakat nem érinti közvetlenül. A Bizottság csak két évvel később a kifogásközlésben tájékoztatta őket azon gyanújáról, hogy esetleg közreműködtek a kartellben. A Nippon és a SEC tehát jogosan bízott abban, hogy az 1997 júniusi vizsgálatokat követő időszak vonatkozásában nem szankcionálják őket, mivel a Bizottság nem állíthatja, hogy az őket nem érintő vizsgálatokat követően meg kellett volna szüntetniük a jogsértést. A Nippon és a SEC ezenkívül az indokolási kötelezettség megsértésére hivatkozik, mivel a határozat nem foglalkozik a jogos bizalmuk problematikájával.
293 A SEC hozzáteszi, hogy a kiindulási összegének a jogsértés időtartama miatti 55%‑os növelése már lefedi az említett vizsgálatokat követő időszakot is. A 10%‑os további növelés révén tehát kétszer szankcionálták a jogsértésben ezen időszakban való részvétele miatt.
294 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy nem vitás, hogy a Nippon és a SEC 1998 februárjáig részt vett a jogsértésben. A fent említett 1997. december 15‑i levélben arról tájékoztatták őket, hogy a Bizottság vizsgálja a kartellt, anélkül hogy akkoriban tudta volna, hogy abban ők is közvetlenül részt vettek‑e. Egyáltalán nem tekinthető tehát úgy, hogy a kérdéses levél a Nipponban és a SEC‑ben megalapozott várakozásokat keltett, még kevésbé, hogy pontos biztosítékokat nyújtott arra vonatkozóan, hogy nem szankcionálják őket (lásd a fenti 152. pontot). Ellenkezőleg, a Nipponnak és a SEC‑nek számolnia kellett azzal, hogy a Bizottság, amint felfedezi a kartellben való közreműködésüket, szankcionálni fogja őket a jogsértésben való részvételük miatt, figyelemmel különösen azon tényre, hogy nem szüntették meg a jogsértést, mihelyt figyelmeztették őket arról, hogy a Bizottság vizsgálja a kartellt.
295 Nem lehet szó arról sem, hogy a SEC‑et a kérdéses időszak vonatkozásában kettős szankcióval sújtották volna. Az 55%‑os növelés csak a kérdéses jogsértés időtartamára vonatkozik, míg a 10%‑os növelés a SEC azon további jogsértő energiájának szankcionálását célozza, amely abban mutatkozott meg, hogy folytatta a jogsértést, noha tájékoztatták arról, hogy a Bizottság ugyanezen jogsértésre irányuló vizsgálatot indított.
296 E körülmények között nem kifogásolható, hogy a Bizottság nem látta el a határozatot konkrétan a Nippon és a SEC esetleges jogos bizalmának problematikájára vonatkozó indokolással, annál is inkább, mivel a határozat e hallgatása nem akadályozta meg a két felperest abban, hogy e kérdésben előadják érvelésüket.
297 Következésképpen a Nippon és a SEC által felhozott jogalapoknak nem lehet helyt adni.
A T‑239/01. és T‑246/01. sz. ügyek
298 Az UCAR azt állítja, hogy a Bizottság helytelenül tekintette súlyosító körülménynek a jogsértésnek az 1997. júniusi bizottsági vizsgálatokat követő folytatását, mivel az UCAR igazgatótanácsa jelentős erőfeszítéseket tett az összes, összejátszást eredményező tevékenység megszüntetésére. Ezenkívül a Bizottság nem tehette volna őt felelőssé a kartell létrehozásáért és végrehajtásáért, mivel a Mitsubishi és a Union Carbide volt a kartell tényleges felbujtója. Végül az SGL volt a kartell egyetlen tényleges vezetője. Amennyiben a Bizottság e szerepet az UCAR‑nak is tulajdonítani kívánja, nem támaszkodhat a kifogásolt időszak kezdete, azaz 1992 májusa előtti eseményekre.
299 Az SGL hangsúlyozza, hogy az alapösszegének a súlyosító körülmények miatti 85%‑os növelése teljesen aránytalan, és összeegyeztethetetlen a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlatával, amely sosem alkalmazott ilyen túlzott mértékű növelést. Kifejti, hogy először is a jogsértésnek az 1997. júniusi vizsgálatokat követő állítólagos folytatása miatt semmilyen növelés nem volt lehetséges, mivel a Bizottság e tekintetben semmilyen megfelelő bizonyítékot nem terjesztett elő. Másodszor azon tény, hogy az SGL a kartell többi tagját figyelmeztette e küszöbönálló vizsgálatokra, egyáltalán nem szankcionálható a bírság növelésével. A 17. rendelet 15. cikke ugyanis csak az EK 81. cikk és az EK 82. cikk megsértése, vagy pedig a 17. rendelet 8. cikkének megfelelően előírt feltételek és kötelezettségek nem teljesítése miatt teszi lehetővé bírság kiszabását. Márpedig a kérdéses figyelmeztetések nem minősülnek ilyen jogsértéseknek.
300 E figyelmeztetések nem tartoznak az iránymutatás hatálya alá sem, amely 2. pontjának második francia bekezdése csak a „vizsgálat” akadályozására tett kísérletek esetén ír elő növelést. Márpedig a figyelmeztetéseket a vizsgálat kezdete előtt megküldték. Mindenesetre az SGL‑t az UCAR‑ral szemben hátrányosan megkülönböztették. Ez utóbbi ugyanis még meg is semmisített terhelő dokumentumokat, anélkül hogy a Bizottság ezt súlyosító körülményként szankcionálta volna. Az SGL szerint a dokumentumok ilyen megsemmisítése súlyosabb, mint az esetleges vizsgálatokra vonatkozó szóbeli figyelmeztetések.
301 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, amikor valamely jogsértést több vállalkozás követett el, a bírságok összegének megállapítása keretében meg kell vizsgálni, hogy az egyes vállalkozások a jogsértésben való részvételük időtartama alatt milyen szerepet játszottak (a fenti 203. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 150. pontja és az Elsőfokú Bíróság T‑6/89. sz., Enichem Anic kontra Bizottság ügyben 1991. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., II‑1623. o.] 264. pontja). Ebből következik különösen az, hogy az egy vagy több vállalkozás által a kartell keretében betöltött vezető szerepet a bírság összegének kiszámítása céljából figyelembe kell venni, mivel az ilyen szerepet játszó vállalkozásoknak a többi vállalkozáshoz képest különös felelősséget kell viselniük (a Bíróság C‑298/98. P. sz., Finnboard kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑10157. o.] 45. pontja).
302 Ezen elveknek megfelelően az iránymutatás 2. pontja a súlyosító körülmények cím alatt azon körülmények nem kimerítő felsorolását tartalmazza, amelyek a bírság alapösszegének növelését eredményezhetik, és amelyek között „a jogsértés irányítóként vagy felbujtóként történő elkövetése” is szerepel.
303 A jelen ügyben az SGL és az UCAR már a közigazgatási eljárásban kölcsönösen azzal vádolta egymást, hogy a másik volt a kartell vezetője és felbujtója (a határozat (161) és (188) preambulumbekezdése). Kitűnik azonban, hogy a Bizottság a határozatban jogilag megkövetelt módon bizonyította, hogy az SGL és az UCAR többé‑kevésbé azonos mértékben közösen volt a kartell két motorja, akik már az 1991‑ben felvett első kapcsolatok keretében kidolgozták annak alapelveit, és 1992 májusában megszervezték a „vezetők” első találkozóit (a határozat (44)–(51) preambulumbekezdése).
304 Ezzel összefüggésben semmi nem akadályozta meg a Bizottságot abban, hogy figyelembe vegye a kartell tulajdonképpeni létrehozását előkészítő szakaszokat azon gazdasági helyzet megállapítása érdekében, amely megelőzte és megmagyarázta a kartell létrehozását, vagy pedig annak bizonyítása és értékelése érdekében, hogy a kartell egyes tagjai milyen szerepet játszottak a kartell kidolgozásában, létrehozásában és végrehajtásában. Továbbá a Bizottság ugyanezen a címen figyelembe veheti a tulajdonképpeni jogsértő időszakot követő szakaszt annak érdekében, hogy az engedékenységi közlemény vagy az esetleges enyhítő körülmények címén értékelje a vállalkozásoknak a kartelljük leleplezésében való tényleges együttműködését.
305 A Bizottság megállapításai szerint a kartellnek az SGL és az UCAR általi közös irányítása megmutatkozott az áraknak az EGT‑ben, a „hazai” piacukon való megállapítása területén is, mivel az SGL Skandináviában és Németországban, míg az UCAR Franciaországban és az Egyesült Királyságban kezdeményezte az áremeléseket, és e két társaság esetről‑esetre döntött arról, ki kezdeményez Olaszországban és Spanyolországban (a határozat (62) és (66) preambulumbekezdése).
306 E megállapításokat sem az UCAR, sem pedig az SGL nem kérdőjelezte meg érvényesen.
307 Az UCAR megismétli a Mitsubishi és a Union Carbide szerepére alapított érvelését, azt állítva, hogy valójában e két társaság volt a kartell felbujtója és, 1995‑ig, vezetője. E kérdésben elegendő arra emlékeztetni, hogy a Mitsubishi és a Union Carbide nem tartozik azon vállalkozások közé, amelyeknek a kartellben való részvételét a Bizottság megállapította és szankcionálta, és e két társaság nem vesz részt az Elsőfokú Bíróság előtt a kartellel kapcsolatban folyamatban lévő jogvitákban. A Mitsubishire és a Union Carbide‑ra való hivatkozás tehát nem kérdőjelezheti meg azon megállapítást, amely szerint a kartellnek a Bizottság által azonosított tagjai közül az SGL és az UCAR volt a felbujtó és a vezető.
308 Ami az UCAR arra való hivatkozását illeti, hogy az igazgatótanácsa erőfeszítéseket tett a jogsértés megszüntetése érdekében, szintén elegendő a jogsértés időtartamával kapcsolatban fentebb kifejtettekre utalni: ezen erőfeszítésekkel nem lehetett elkerülni, hogy a vállalkozás nevében eljárni jogosult személyek által képviselt UCAR az 1997. júniusi vizsgálatokat követően is ténylegesen folytassa a jogsértést.
309 Ami az SGL azon érvét illeti, miszerint a 85%‑os növelés túlzott mértékű, és meghaladja a Bizottság korábbi határozataiban általánosan alkalmazott mértéket, ezen érv nem utal az arányosság vagy az egyenlő bánásmód elvének megsértésére. E tekintetben elegendő arra emlékeztetni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyes bírságok összegének megállapításakor a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezik, és nem köteles e célból pontos matematikai képletet alkalmazni (a fenti 165. pontban hivatkozott Martinelli kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 59. pontja). Azon tény, hogy a valamely társaság által más ügyekben játszott felbujtói szerepet adott mértékű növeléssel szankcionálták, nem jelenti tehát azt, hogy e mérték a jövőben – függetlenül az adott eset körülményeitől – soha nem léphető át (a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 106. és 109. pontja).
310 Még az Elsőfokú Bíróság korlátlan felülvizsgálati jogköre szempontjából sem tűnik aránytalannak vagy hátrányosan megkülönböztetőnek az SGL esetében a vezető szerepe miatt alkalmazott 50%‑os növelés (az UCAR esetében alkalmazott 50%‑hoz hasonlóan), a jogsértés 1997 júniusát követő folytatása miatt alkalmazott 10%‑os növelés (az UCAR, a SEC, a Nippon és a Tokai esetében alkalmazott 10%‑hoz hasonlóan) és az amiatt alkalmazott 25%‑os növelés, mert figyelmeztette a kartell többi tagját a Bizottság küszöbönálló vizsgálataira.
311 A két utolsó kérdést illetően emlékeztetni kell arra, hogy az SGL által felhozott, a Bizottság által a kartellben való részvételének időtartamára és különösen a jogsértésnek a vizsgálatokat követő folytatására vonatkozóan tett ténybeli megállapítások ellen irányuló jogalap elutasításra került (lásd a fenti 70–76. pontot). A Bizottság tehát a jogsértés folytatása miatt helyesen alkalmazta a 10%‑os növelést.
312 Azon tényt, hogy az SGL figyelmeztetett más vállalkozásokat a küszöbönálló vizsgálatokra, szintén helyesen lehetett súlyosító körülménynek minősíteni (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság Sarrió kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1439. o.] 320. pontját). Az SGL állításaival ellentétben itt nem olyan sajátos és önálló jogsértésről van szó, amelyet a Szerződés és a 17. rendelet nem szabályoz, hanem olyan magatartásról, amely megnövelte az eredeti jogsértés súlyát. Ezekkel a kartell többi tagjának címzett figyelmeztetésekkel az SGL ugyanis el akarta titkolni a kartell fennállását, és fenn kívánta tartani annak működését, ami egyébként 1998 márciusáig sikerült is neki.
313 Ezzel összefüggésben az SGL‑nek a 17. rendelet 15. cikke (1) bekezdésének c) pontjára való hivatkozása – amelyből arra következtet, hogy a közösségi jogalkotó kizárólag a Bizottság által már megkezdett vizsgálatok akadályozását kívánta szankcionálni, nem pedig a vizsgálatát megelőző cselekményeket – nem releváns. A fent említett rendelkezés ugyanis az említett akadályozásokat önálló, a kartell esetleges létezésétől független jogsértéseknek tekinti, ami egyébként magyarázatot ad az e célból előirányzott, 100‑tól 5000 euróig terjedő, viszonylag enyhe szankcióra is. A jelen ügyben azonban az SGL általi figyelmeztetések a kartell folytatásának biztosítását célozták, ami kétségtelenül a közösségi versenyjog nyilvánvaló és vitathatatlan megsértését jelentette.
314 Az említett figyelmeztetések súlyosító körülményként való figyelembevétele az iránymutatás 2. pontjával sem ellentétes. A szöveg egyszerű olvasata („például” és „egyéb”) ugyanis azt mutatja, hogy a felsorolt súlyosító körülmények listája nem kimerítő.
315 Végül az, hogy az SGL az UCAR‑hoz viszonyítva a hátrányos megkülönböztetés elvére hivatkozott – akinek az esetében nem vették súlyosító körülményként figyelembe a terhelő dokumentumainak megsemmisítését –, nem változtat a fent említett figyelmeztetések súlyosító körülményként való minősítésén. E figyelmeztetések ugyanis azáltal, hogy más vállalkozásoknak szóltak, túllépték az SGL tisztán belső szféráját, és a Bizottság egész vizsgálatának meghiúsítását célozták a kartell folytatásának biztosítása érdekében, míg az UCAR azért semmisítette meg a dokumentumait, hogy ne derüljön ki a kartellben való saját közreműködése. Itt két különböző magatartásról van szó, ezért nem lehet azt állítani, hogy a Bizottság hasonló helyzeteket eltérően kezelt.
316 Továbbá, még ha a Bizottság helytelenül előnyben is részesítette az UCAR‑t azáltal, hogy nem növelte a bírságát, ez nem érinti az SGL magatartásának súlyosító jellegét. Márpedig az SGL nem követelheti jogosan az UCAR‑ra kiszabott bírság növelését, és nem hivatkozhat saját érdekében az UCAR javára esetlegesen elkövetett jogellenességre sem (lásd ebben az értelemben a fenti 216. pontban hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 160. pontját).
317 A tárgyaláson az SGL továbbá előadta, hogy nem minősíthető súlyosító körülménynek az, hogy figyelmeztetett más vállalkozásokat a küszöbönálló kérdéses vizsgálatokra, mivel e figyelmeztetések magától a Bizottságtól származtak. Az SGL így az UCAR azon kijelentésére hivatkozik, amely szerint a Bizottság szervezeti egységeitől szivárgott ki információ, ahol egy név szerint megjelölt tisztviselő tájékoztatta az SGL‑t a küszöbönálló, a kartell tagjainak helyiségeiben lefolytatandó, be nem jelentett vizsgálatokról. E tekintetben egyértelmű, hogy ezen információk, még ha feltételezzük is, hogy azokat ténylegesen közölték, egyáltalán nem tulajdoníthatók a Bizottságnak a verseny területén folytatott hivatalos politikájának kifejeződése gyanánt. Egy alkalmazottnak a kartell működését támogatni kívánó csalárd cselekményeiről volt szó. Következésképpen az SGL a saját magatartása súlyának csökkentése érdekében nem hivatkozhat érvényesen e cselekményekre.
318 Mivel a Nippon, a SEC, az UCAR és az SGL által felhozott összes jogalapot el kell utasítani, a Bizottság által e felperesek esetében megállapított alapösszegekre alkalmazott mértékeket fenn kell tartani.
319 Azon felpereseket illetően, akik esetében az összegeket a jogsértés időtartama alapján módosították, a Bizottság által megállapított súlyosító körülmények figyelembevétele érdekében a következő számokat indokolt megállapítani: Tokai = 13,64; Nippon = 6,82; SEC = 6,82.
e) Az enyhítő körülményekről
A határozat összefoglalása
320 A Bizottság úgy vélte, hogy az SGL, az UCAR, a Tokai, a SEC, a Nippon és az SDK esetében semmilyen enyhítő körülmény nem indokolja az alapösszeg csökkentését. A C/G esetében azonban 40%‑os csökkentést alkalmazott a vállalkozás kizárólag passzív szerepe miatt és azért, mert az a jogellenes megállapodásokat részben nem alkalmazta (a határozat (165), (166), (193)–(198), (211)–(215) és (234)–(238) preambulumbekezdése).
A T‑236/01., T‑239/01., T‑244/01., T‑246/01., T‑251/01. és T‑252/01. sz. ügyek
– A felek érvei
321 A C/G úgy véli, hogy a Bizottság által nyújtott 40%‑nál jóval nagyobb csökkentést kellett volna kapnia. Hangsúlyozza, hogy a kartellben jelentéktelen és passzív szerepet töltött be. Csak az SGL‑lel voltak kétoldalú kapcsolatai, és nem hívták meg sem a „vezetők” találkozóira, illetve a „munkatalálkozókra”, sem pedig a helyi találkozókra; még csak nem is tájékoztatták e találkozók tartásáról. A kartell egyetlen más tagja sem nevezte meg mint a jogsértés résztvevőjét. Ezenkívül nem vett részt sem a kartell végrehajtása érdekében létrehozott központi felügyeleti rendszerben, sem pedig a kartell tagjai kilétének titokban tartása érdekében kidolgozott kódnévrendszerben. Az árainak megállapítását – a kartell egyik elvével ellentétesen – nem tartotta fenn a vállalkozáson belül a hierarchia legfelsőbb szintje számára. Továbbá a kartell egy másik alapelvével közvetlenül ellentétes módon járt el, amikor növelte termelési kapacitását és az EGT piacán való értékesítéseit.
322 A C/G ezenkívül azt állítja, hogy 1994‑ben 4 millió USD‑ért értékesítette gyártási technológiáját egy kínai gyártónak. Ezen, a kartell érdekeit sértő technológiatranszfer annyira nyugtalanította az SGL‑t, hogy ez utóbbi ezt sérelmezte is a C/G‑nél. Végül saját kezdeményezésére vetett véget a kartellel fennálló kapcsolatainak, mielőtt még a Bizottság megkezdte volna vizsgálatát. A C/G hozzáteszi, hogy – a kartell többi tagjától függő gyártó lévén – a sajátos helyzete által okozott gazdasági nyomásra cselekedett, továbbá arra hivatkozik, hogy a 70‑es és 80‑as években a grafitelektróda‑ipart jellemző szerkezeti többletkapacitás jelentős árzuhanásokat okozott.
323 Ez utóbbi kérdést illetően az SGL kifejti, hogy a grafitelektróda‑ágazat szerkezeti válsága hasonló a 90‑es évek elején az acélágazatban fennálló válsághoz, amely ugyanolyan módon érintette az acél‑ és a grafitelektróda‑gyártókat. Márpedig a Bizottság a varrat nélküli acélcsövekkel és csővezetékekkel kapcsolatban 1999. december 8‑án, és az ötvözeti felárral kapcsolatban 1998. január 21‑én hozott határozataiban e válságot enyhítő körülménynek minősítette. E minősítés a jelen ügyben ugyanazon gazdasági válságra tekintettel nem tagadható meg.
324 Az UCAR is hivatkozik az ágazat katasztrofális gazdasági helyzetére, és emlékeztet arra, hogy a korábbi határozathozatali gyakorlatában mind a Bizottság, mind pedig az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy az ilyen helyzet enyhítő körülménynek minősülhet. Az UCAR ezenkívül úgy véli, hogy a jogsértés felderítését és lehető leghamarabbi megszüntetését célzó példaértékű belső vizsgálata megérdemelte volna az enyhítő körülményként való elismerést. Ezzel összefüggésben a C/G pedig arra hivatkozik, hogy programot vezetett be annak érdekében, hogy kereskedelmi politikáját a versenyjoggal összhangba hozza.
325 Az UCAR hozzáteszi, hogy a kérdéses kartell semmilyen pénzügyi előnnyel nem járt a számára, mivel a Mitsubishi és a Union Carbide „learatta” a kartell által elért összes hasznot. Továbbá a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie, hogy az UCAR az Egyesült Államokban kártérítés címén jelentős összegeket fizetett ügyfeleinek a jogsértés időszakában alkalmazott mesterségesen magas árak miatt.
326 A Nippon, a SEC és a Tokai azt hangsúlyozza, hogy a kartell keretében passzív szerepet játszott. A Nippon emlékeztet arra, hogy nem vett részt a kartell első találkozóin, amelyeken megállapították a piacok felosztásának alapelveit; pusztán passzív maradt még azon más találkozókon is, amelyeken ténylegesen részt vett. A SEC pedig hangsúlyozza, hogy ő maga sosem vett részt a „vezetők” semmilyen találkozóján; e szinten csak a Tokai képviselte őt két alkalommal. Ezenkívül a Bizottság csak a Tokai és az SDK szerepét minősítette aktívnak, a SEC szerepét nem (a határozat (212) preambulumbekezdése). Továbbá a SEC, a legkisebb japán vállalkozás egyedi esetében semmilyen okozati összefüggés nem áll fenn a világméretű kartell és az EGT‑ben történő értékesítéstől való tartózkodás között. A Tokai azt állítja, hogy nem működött közre aktívan az európai piacra vonatkozó, összejátszást eredményező megállapodásokban, és az európai csoport egyetlen találkozóján sem vett részt. A „vezetők” azon találkozóin és azokon a „munkatalálkozókon”, amelyeken részt vett, az európai árakra vonatkozóan semmilyen megállapodást nem kötöttek.
327 A Nippon és a Tokai különösen úgy véli, hogy a C/G‑vel azonos módon kellett volna őt kezelni, mivel a C/G‑hez hasonlóan az EGT‑ben nem csökkentette az értékesítési mennyiségeit, tehát tartózkodott a kartellmegállapodások maradéktalan alkalmazásától.
328 Végül a Nippon, a SEC és a Tokai azt kifogásolja, hogy a Bizottság a határozatban nem fejtette ki, milyen okokból nem állapított meg az esetében semmilyen enyhítő körülményt. Így a Bizottság megsértette az EK 253. cikket.
329 A Bizottság a felperesek által előadott összes jogalapot és érvet kifogásolja.
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
330 Először is emlékeztetni kell arra, hogy az iránymutatás 3. pontjának első francia bekezdése szerint a jogsértésnek a vállalkozás által „kizárólag passzív módon vagy »a vezetőt követő« szerepben történő elkövetése”, amennyiben bizonyítást nyer, enyhítő körülménynek minősülhet.
331 E tekintetben az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a vállalkozás kartellben játszott passzív szerepére utaló körülményként lehet figyelembe venni különösen azt, ha a kartell többi tagjához képest jelentősen ritkábban vett részt a találkozókon (az Elsőfokú Bíróság T‑311/94. sz., BPB de Eendracht kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1129. o.] 343. pontja), vagy ha a jogsértésben részt vevő más vállalkozás képviselője erre vonatkozóan kifejezett nyilatkozatot tesz (az Elsőfokú Bíróság T‑317/94. sz., Weig kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1235. o.] 264. pontja). Mindenesetre figyelembe kell venni az adott eset valamennyi releváns körülményét.
332 Ami a C/G magatartását illeti, a határozat megfelel e kritériumoknak. Ahogyan a (81)–(86) és (234)–(238) preambulumbekezdéséből kitűnik, a Bizottság a 40%‑os bírságcsökkentéssel megfelelően értékelte és ellentételezte a C/G kartellben játszott passzív szerepét, anélkül hogy köteles lett volna magasabb csökkentést nyújtani. A Bizottság megállapításai szerint ugyanis a C/G – noha nem vett részt a kartell keretében a „vezetők” találkozóin és a „munkatalálkozókon” – a kartell többi tagjával kétoldalú kapcsolatokat tartott fenn, és hasznot húzott a tőlük arra vonatkozóan kapott információkból, hogy a „hazai gyártók” az áraknak a kartell keretében való megállapításával kapcsolatban milyen döntéseket hoztak. Ezenkívül a keresetlevelében a C/G kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy nem vitatja sem a kartell fennállását, sem pedig az abban való részvételét. E megállapítást nem kérdőjelezi meg azon körülmény, hogy a C/G árait nem a hierarchiája legfelsőbb szintjén állapították meg; a C/G passzív és „a vezetőt követő” szerepére tekintettel nem volt releváns, hogy a hierarchia mely szintjén határozták meg az árait, amelyek csak követték a kartell többi tagja által megállapított árakat.
333 Ami a Tokai, a SEC és a Nippon szerepét illeti, a Bizottság azt helyesen különböztette meg a C/G szerepétől, mivel e japán gyártók ténylegesen részt vettek a „vezetők” számos találkozóján és számos „munkatalálkozón” (a határozat (49)–(56) preambulumbekezdése). A Bizottság e részvételre vonatkozó ténybeli megállapításait sem a SEC, sem pedig a Tokai nem vitatta, miközben az 1992 májusától 1993 márciusáig tartó időszakra vonatkozó megállapításoknak a Nippon általi vitatása elutasításra került (lásd a fenti 100–116. pontot). Márpedig, ha valamely vállalkozás részt vett – akár anélkül, hogy aktív szerepet játszott volna – egy vagy több, versenyellenes célú találkozón, úgy kell tekinteni, hogy részt vett a kartellben, kivéve ha bizonyítja, hogy nyíltan távol tartotta magát a jogellenes összefonódástól (a fenti 39. pontban hivatkozott Ciment‑ítélet 3199. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A Tokai, a SEC és a Nippon nem állítja, hogy nyíltan tiltakozott volna a vitatott kartell létrehozásával és végrehajtásával szemben.
334 Például a zürichi „munkatalálkozón” régiónként megvizsgálták a grafit világpiacát, ideértve a Távol‑Keletet is, és a japán gyártóknak is piaci részesedéseket osztottak. A bécsi találkozón a résztvevők ismételten információkat cseréltek a grafitelektródák piacáról, régiónként (a határozat (51), (53) és (71) preambulumbekezdése).
335 A SEC és a Nippon magatartásának nem passzív jellegét nem kérdőjelezi meg azon tény, hogy egy vagy két találkozón a Tokai képviselte őket: ahelyett, hogy nyíltan tiltakoztak volna a kereskedelmi politikájukba való ilyen „nem kívánatos beavatkozással” szemben, elfogadták e képviseletet, és a kartellhez való csatlakozásukról tettek tanúbizonyságot azáltal, hogy saját alkalmazottaik által képviselve részt vettek az érdekeiket érintő más találkozókon; nyilvánvalóan nem erről volt szó az EGT felelős „hazai” gyártói által alkotott európai csoport találkozói esetén, ezért a kartell japán tagjait elegendő volt tájékoztatni az e találkozókon megállapított európai árakról. A kartell világméretű jellegére tekintettel, amely a japán gyártóknak azon szerepet osztotta, hogy a „hazai” piacukra összpontosítsanak Ázsiában, a Bizottság tehát jogosan vélhette úgy, hogy nem játszottak passzív szerepet a jogsértésben. E körülmények között a Bizottságnak nem kellett kifejtenie a határozatban azon okokat, amelyek miatt az esetükben e címen semmilyen enyhítő körülményt nem állapított meg.
336 Ellentétben azon kifogással, miszerint a Bizottság a C/G bírságát a jogellenes megállapodások részbeni nem alkalmazása miatt nem csökkentette eléggé, a Bizottság megfelelően figyelembe vette azon tényt, hogy a C/G az EGT piacán növelte értékesítéseit, megsértve ezáltal a kartell alapelvét, amely szerint korlátozzák a „nem hazai” piacokon való értékesítéseket (a határozat (235) preambulumbekezdése). Így eljárva a Bizottságnak nem kellett továbbá azt is figyelembe vennie, hogy a C/G növelte termelési kapacitását. Egyrészről ugyanis a Bizottság az ellenkérelmében kijelentette – és ezt a C/G sem vitatta a válaszában –, hogy a C/G termelési kapacitása a jogsértés vele szemben megállapított időszakában (1993‑tól 1996‑ig) lényegében változatlan maradt. Másrészről vélhető, hogy az európai értékesítések növekedése az EGT piacát illetően megfelelően tükrözi a termelési kapacitás esetleges bármilyen növekedését.
337 Ezzel összefüggésben a Nippon és a Tokai az egyenlő bánásmód elvére hivatkozik azzal érvelve, hogy ugyanolyan helyzetben van, mint a C/G, amely „ellentételezést kapott” azért, mert az EGT‑ben növelte értékesítései mennyiségét.
338 A Nippon érvét el kell utasítani, mivel a felperes annak állítására szorítkozik, hogy „az EGT‑n belül nem csökkentette értékesítései mennyiségét”, anélkül hogy bármilyen számszerű adattal szolgálna. Márpedig a Bizottság jogosan tehetett különbséget a Nippon azon alá nem támasztott állítása között, hogy fenntartotta értékesítései mennyiségét, és azon nem vitatott tény között, hogy a C/G 1993 és 1996 között több mint kétszeresére növelte értékesítéseit.
339 Ami a Tokai esetét illeti, amely azt állítja, hogy 1996‑ban betört az SGL és az UCAR egyik „hazai” piacára, a német piacra, és az EGT‑ben 1992 és 1997 között megnégyszerezte (a 1992‑ben elért 200 tonnáról 1997‑ben 900 tonnára növelte) értékesítéseit, meg kell állapítani, hogy a Tokai a C/G‑vel ellentétben az EGT‑ben csak minimális, azaz kevesebb mint 2%‑os piaci részesedést ért el, míg a C/G piaci részesedése majdnem elérte a 8%‑ot. E körülmények között a Bizottság mérlegelési hiba elkövetése és az egyenlő bánásmód elvének megsértése nélkül jogosan állapíthatta meg, hogy noha a Tokai a jogsértő megállapodásokat nem alkalmazta, e nem alkalmazás az iránymutatás 3. pontjának második francia bekezdése értelmében vett ésszerű hatékonysági küszöb alatt maradt. Az Elsőfokú Bíróság még a korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva sem véli úgy, hogy ezen értékelést meg kellene változtatni.
340 Ugyanez vonatkozik a C/G azon érvelésére is, amely szerint 1994‑ben 4 millió USD‑ért a kartell egyik alapelvével ellentétesen értékesítette gyártási technológiáját egy kínai gyártónak (a határozat (50) preambulumbekezdésének utolsó francia bekezdése). A C/G ugyanis a közigazgatási eljárásban nem fejtette ki e technológiatranszfer részleteit – a vállalkozás 1999. október 11‑i nyilatkozata és a kifogásközlésre adott 2000. április 6‑i válasza is csak egyetlen mondatot tartalmaz ezzel kapcsolatban –, így a Bizottság nem követett el hibát, amikor megtagadta annak a határozatban való figyelembevételét. Az Elsőfokú Bíróság még korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva sem látja indokát annak, hogy a Bizottság értékelését meg kellene változtatni, annál is kevésbé, mert a Kínában tervezett üzem sosem épült fel.
341 Végül azon tényt, hogy a C/G a Bizottság általi vizsgálat megindítása előtt önként vetett véget a jogsértésnek, megfelelően figyelembe vették a jogsértés C/G esetében megállapított időtartamának kiszámítása során (a határozat (157) preambulumbekezdése). A C/G nem hivatkozhat különösen az iránymutatás 3. pontjának harmadik francia bekezdésére, mivel nem a Bizottság beavatkozása indította arra, hogy felhagyjon versenyellenes magatartásával.
342 Ami az enyhítő körülmények miatti bírságcsökkentéseket célzó többi érvet illeti, azokat szintén el kell utasítani.
343 Először is azon tény, hogy a C/G és az UCAR a Bizottság által megkezdett vizsgálatot követően a versenyszabályoknak való megfeleltetés érdekében programot vezetett be, és belső vizsgálatot indított a jogsértés megszüntetésére, semmit nem változtat a megállapított jogsértés megtörténtén. Következésképpen kizárólag azon körülmény, hogy bizonyos esetekben a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlatában ilyen intézkedéseket enyhítő körülményként vett figyelembe, nem kötelezi őt arra, hogy minden egyes esetben ugyanígy járjon el (az Elsőfokú Bíróság T‑7/89. sz., Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben 1991. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., II‑1711. o.] 357. pontja és a T‑352/94. sz., Mo och Domsjö kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1989. o.] 417. és 419. pontja). Ez még inkább így van akkor, amikor a kérdéses jogsértés – ahogyan a jelen esetben is – az EK 81. cikk (1) bekezdése a) és c) pontjának nyilvánvaló megsértését jelenti. Továbbá, amennyiben az UCAR belső vizsgálata elősegítette a Bizottsággal való együttműködését, a Bizottság ezt figyelembe vette, amikor az engedékenységi közlemény alapján 40%‑os bírságcsökkentést nyújtott.
344 Másodszor, ami a C/G azon érvét illeti, hogy gazdasági nyomást gyakoroltak rá, a felperes e tekintetben kizárólag az SGL‑lel 1996‑ban, azaz a kartell végrehajtását követően fenntartott kapcsolatokra utal (a határozat (82) preambulumbekezdése). Elegendő tehát arra emlékeztetni, hogy a C/G szabadon döntött úgy, hogy követi a kartell tagjainak az árakra vonatkozó döntéseit. Nem állította, hogy nyomást gyakoroltak rá a kartellhez való csatlakozása érdekében; továbbá még ha erről is lett volna szó, a kartellhez való csatlakozás helyett tájékoztathatta volna az illetékes hatóságokat. Az érv tehát nem fogadható el.
345 Ugyanez vonatkozik harmadszor a C/G‑nek, az SGL‑nek és az UCAR‑nak a grafitelektródák ágazatában bekövetkezett szerkezeti válságra való hivatkozására is. E tekintetben elegendő arra emlékeztetni, hogy az Elsőfokú Bíróság a T‑16/99. sz., Lögstör Rör kontra Bizottság, „előszigetelt csövek”‑ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének (EBHT 2002., II‑1633. o.) 319. és 320. pontjában kimondta, hogy a Bizottság nem köteles az érintett ágazat rossz pénzügyi helyzetét enyhítő körülménynek tekinteni. Az Elsőfokú Bíróság megerősítette azt is, hogy csak azért, mert a Bizottság korábbi ügyekben az ágazat gazdasági helyzetét enyhítő körülményként vette figyelembe, nem kell szükségszerűen ezt a gyakorlatot folytatnia (az Elsőfokú Bíróság T‑13/89. sz., ICI kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., II‑1021. o.] 372. pontja). Ugyanis – amint arra a Bizottság helyesen rámutatott – a kartellek főszabály szerint akkor jönnek létre, amikor valamely ágazat nehézségekkel küszködik. Ha követnénk a felperesek érvelését, akkor a bírságot rendszeresen szinte az összes esetben csökkenteni kellene. Szükségtelen tehát megvizsgálni azt, hogy a jelen ügy tényállása ténylegesen összehasonlítható volt‑e más olyan határozatok alapját képező tényállásokkal, amelyekben a szerkezeti válságot enyhítő körülménynek tekintették.
346 Negyedszer és másodlagosan nem meggyőző az SGL azon érvelése, miszerint az acélcsövek iparában bekövetkezett válság miatt különösen a grafitelektróda‑gyártókat sújtotta válság. E tekintetben a Bizottság hangsúlyozta – anélkül hogy ezt vitatták volna –, hogy az elektromos kemencében gyártott acél mennyisége az 1987‑ben elért 196 millió tonnáról 1997‑ben 270 millió tonnára emelkedett (a határozat (9) preambulumbekezdése). Ebből arra lehet következtetni, hogy a teljes acéltermelés esetleges csökkenése elsősorban nem az elektromos acélgyárak, hanem a hagyományos acélgyárak termelését érintette (a határozat (4), (5), (9) és (10) preambulumbekezdése).
347 Ötödször, ami azon érvet illet, miszerint a kartell nem az UCAR, hanem kizárólag a Mitsubishi és a Union Carbide társaságok számára járt gazdasági előnnyel, azon tény, hogy valamely vállalkozás nem húz hasznot a jogsértésből, nem minősülhet enyhítő körülménynek, mivel ellenkező esetben a kiszabott bírság elveszítené elrettentő erejét (lásd ebben az értelemben a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 340–342. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A gazdasági előny ilyen hiánya egyáltalán nem csökkenti az elkövetett jogsértés súlyát. Továbbá, amennyiben az UCAR a Mitsubishi és a Union Carbide cselekményeit kifogásolja, jogai érvényesítése érdekében e társaságokkal szemben kell fellépnie, ahogyan ezt már meg is tette, amikor az Egyesült Államokban panaszt nyújtott be.
348 Amennyiben az UCAR végül az Egyesült Államokban és Kanadában kötött polgári jogi ügyletekre hivatkozik, ez utóbbiak sem változtatnak semmit az elkövetett jogsértés súlyán, tehát nem vehetők figyelembe enyhítő körülményként. A Bizottság az előszigetelt csövekről szóló határozatban ugyan figyelembe vette az azon versenytársnak fizetett kártérítést, akinek a közösségi piacról való kiszorítása a kartell egyik alapvető célkitűzése volt, e versenytárs azonban a Közösségben volt letelepedve, tehát a közösségi versenyjog által védett gazdasági szereplők közé tartozott. E körülmény nem kötelezi a Bizottságot arra, hogy az UCAR javára figyelembe vegye az Egyesült Államokban és Kanadában az e piacokon elszenvedett veszteségek miatt az ügyfeleknek fizetett kártérítést. A szóban forgó ügyletek nem befolyásolják az UCAR által az EGT‑ben elkövetett jogsértést.
349 A fentiekből következik, hogy a Tokai, a C/G, az SGL, a Nippon, az UCAR és a SEC által felhozott jogalapokat és érveket el kell utasítani.
f) A bírságok felső határáról és egyes vállalkozásoknak az iránymutatás 5. pontja értelmében vett fizetőképességéről
A T‑239/01. és T‑245/01. sz. ügyek
350 Emlékeztetve arra, hogy az UCAR esetében kiszámított alapösszeget az UCAR teljes forgalmának 10%‑a által jelentett felső határ tiszteletben tartása érdekében 15,2%‑kal csökkentették (a határozat (199) preambulumbekezdése), az SDK és az SGL azt kifogásolja, hogy a Bizottság az UCAR‑t e kiigazítás előnyeiből az engedékenységi közlemény alkalmazása előtt, tehát a bírságok megállapítására vonatkozó eljárásának köztes szakaszában, nem pedig ezen eljárás végén részesítette. Márpedig a kartell többi résztvevőjére kiszabott bírságokat nem csökkentették ilyen módon. Az SDK és az SGL egyenlőtlen bánásmódra hivatkozik, és az UCAR bírságával való koherens és arányos viszony fenntartása érdekében a bírsága ugyanilyen csökkentését kéri.
351 Az SDK hozzáteszi, hogy őt túlzott mértékben szankcionálták, mivel teljes forgalma messze meghaladja a grafitelektródák értékesítésével elért forgalmat; tehát megbüntették azért, mert számos más olyan tevékenysége is van, amely nem érinti a kérdéses termék értékesítését. Ha az SDK‑nak a grafitelektródák területén folytatott tevékenységét külön vállalkozás vitte volna, a 10%‑os felső határ alkalmazása 6,6 millió euróra csökkentette volna a végső bírságot.
352 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy a Bizottság azáltal, hogy az UCAR esetében a 10%‑os felső határt nem a bírság „kiszámított végösszeg[ére]”, hanem korábbi szakaszban alkalmazta, azaz az engedékenységi közlemény alkalmazása előtt, nem tartotta be az iránymutatás 5. pontja a) alpontjának szövegét. Márpedig, mivel a Bizottság úgy határozott, hogy a jelen esetben az iránymutatásban kifejtett módszert alkalmazza, a bírságok összegének kiszámításakor köteles volt azt követni, kivéve ha konkrétan kifejti azon indokokat, amelyek adott esetben igazolták, hogy valamely konkrét kérdésben miért tért el attól (lásd a fenti 157. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot és a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 271. pontját).
353 A határozat (199) preambulumbekezdése, mivel a bírságoknak a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében foglalt felső határára való utalásra szorítkozik, nem tartalmaz konkrét magyarázatot arra vonatkozóan, hogy a Bizottság miért tért el az iránymutatástól. A Bizottság az Elsőfokú Bíróság előtt azonban kifejtette, hogy nem azért alkalmazta az UCAR javára a 15,2%‑os csökkentést, mert úgy vélte, hogy az ez utóbbi által elkövetett jogsértés a kartell többi tagjára kiszabott szankciónál enyhébb szankciót érdemel, hanem mert figyelembe kívánta venni azon tényt, hogy az engedékenységi közlemény alkalmazása előtt megállapított alapösszeg kizárólag az UCAR esetében 15,1 millió euróval, azaz 15,2%‑kal túllépte az előírt felső határt. E körülmények között a Bizottság úgy vélte, hogy e határt korábban kell alkalmazni annak biztosítása érdekében, hogy az engedékenységi közlemény teljes mértékben hatékonyan érvényesülhessen: ha az alapösszeg az említett közlemény alkalmazása előtt jelentősen meghaladná a 10%‑os határt, és e határt nem lehetne azonnal alkalmazni, az érintett vállalkozás sokkal kevésbé lenne a Bizottsággal való együttműködésre ösztönözve, mivel a végső bírságot mindenképpen, együttműködés mellett és anélkül is 10%‑ra csökkentenék.
354 Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy e magyarázat igazolja a Bizottság által az UCAR esetében választott megközelítést. Az erre vonatkozó indokolásnak nem kellett magában a határozatban szerepelnie, mivel a szóban forgó megközelítés az érintett vállalkozásra, azaz az UCAR‑ra nézve nem volt terhelő. Még ha az UCAR számára előnyös említett intézkedés az indokolási kötelezettség megsértése miatt jogellenes is lenne, az SDK és az SGL nem hivatkozhat ezen, más javára elkövetett jogellenességre (lásd ebben az értelemben a fenti 216. pontban hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítélet 160. pontját).
355 Mindenesetre nem vitatott, hogy az SDK és az SGL a teljes forgalmat illetően nem volt az UCAR‑ral hasonló helyzetben, mivel az esetükben megállapított alapösszeg az engedékenységi közlemény alkalmazása előtt nem lépte túl a felső határt. Következésképpen nem állíthatják érvényesen, hogy a Bizottság az egyenlő bánásmód elve alapján köteles volt nekik ugyanolyan csökkentést nyújtani, mint amelyet az UCAR javára alkalmazott. Ebből következik, hogy az ezen elv megsértésére alapított jogalapokat el kell utasítani.
356 Ugyanez vonatkozik az SDK által felhozott azon jogalapra is, amely szerint a bírságát jelentősen csökkenteni kellett volna, ha a grafitelektródák területén folytatott tevékenységeit külön vállalkozás vitte volna. E jogalap a társaság azon tényleges jogállásától teljesen idegen fejtegetéseken alapul, amelyet a Bizottságnak figyelembe kellett vennie, amikor az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően (lásd például a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 118. és 119. pontját, valamint a fenti 39. pontban hivatkozott Ciment‑ítélet 5022. pontját) a 10%‑os felső határt az SDK teljes (az összes termékkel együttesen elért) forgalmához kapcsolta. Azt, hogy az SDK a társaságát „egységes” vertikális szerkezetűnek alakította ki, a Bizottság csak tudomásul vehette, és feltételezhette, hogy e szerkezet az SDK gazdasági érdekét szolgálja. Továbbá a jelenlegi szakaszban semmi nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy az SDK‑csoporton belül mi lett volna a „külön társaság” pontos jogállása és helyzete. Tehát e jogalapot is el kell utasítani.
A T‑239/01., T‑246/01., T‑251/01. és T‑252/01. sz. ügyek
– A felek érvei
357 A SEC úgy érvel, hogy a bírsága az 1999‑ben elért teljes forgalma 11,3%‑ának felel meg, tehát meghaladja a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében előírt 10%‑os felső határt.
358 Az SGL szerint a Bizottság nem volt jogosult a bírságát a 2000‑ben elért forgalma alapján kiszámítani. E forgalom egy másik társaság 2000 januárjában történt megszerzését követően 180 millió euróval növekedett. Márpedig a fenti 39. pontban hivatkozott Ciment‑ítélet 5045. pontja kizárja a jogsértés vége (1998. március) után bekövetkezett forgalomnövekedés figyelembevételét. Ezzel összefüggésben az SGL a közigazgatási eljárás túlzottan hosszú időtartamát kifogásolja; a bekövetkezett késedelem sértette a pénzügyi érdekeit, mivel az 1999‑ben elért forgalma alacsonyabb volt a 2000‑ben elért forgalmánál.
359 Az SGL hozzáteszi, hogy a 10%‑os felső határ abszolút abban az értelemben, hogy azt nem haladhatják meg a Bizottság által a kiszámítási eljárása során megállapított „köztes” (kiindulási és alap‑) összegek sem. Az Elsőfokú Bíróság által a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben kifejtett ezzel ellentétes érvelés téves.
360 Az SGL végül azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem vette figyelembe az igen nehéz pénzügyi helyzetét. A Bizottság e mulasztással megsértette az iránymutatás 5. pontjának b) alpontját.
361 Az UCAR és a C/G is arra hivatkozik, hogy nem képes megfizetni a bírságot. Hangsúlyozzák a grafitelektródák ágazatának nehéz helyzetét és saját ingatag pénzügyi helyzetüket.
362 Ezzel összefüggésben az UCAR azon súlyos adósságra hivatkozik, amelyet a Mitsubishi és a Union Carbide az 1995‑ös szerkezetátalakítása keretében okozott a számára. Ezenkívül az amerikai és kanadai hatóságok által rá kiszabott jelentős bírságokra utal. Jelenleg az UCAR már nem tud több kölcsönt felvenni, mivel hitelkereteit befagyasztották. Az UCAR arra emlékeztet, hogy a Bizottság a korábbi határozathozatali gyakorlatában – vagy a bírságok összegének megállapítása, vagy pedig a fizetési feltételek meghatározása során – többször is figyelembe vette határozatai címzettjeinek jövedelmezőségét. Márpedig a jelen ügyben a Bizottság ellentmondásba került saját közigazgatási gyakorlatával.
363 A C/G hozzáteszi, hogy pénzügyi nehézségei arra kényszerítették, hogy a határozat elfogadása után nemsokkal csődeljárás megindítását kérje az Egyesült Államokban.
364 A Bizottság vitatja a felperesek által felhozott jogalapokat és érveket.
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
365 A SEC által felhozott jogalapot illetően elegendő arra emlékeztetni, hogy a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében előírt 10%‑os felső határ a határozat időpontját megelőző üzleti év, azaz a jelen ügyben a 2000‑es év forgalmához kapcsolódik (lásd ebben az értelemben a fenti 239. pontban hivatkozott Saarió kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet 85. pontját és a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 506. pontját). Márpedig a SEC kifejezetten elismeri, hogy a 2000‑es év vonatkozásában az említett felső határt az ő esetében tiszteletben tartották. Ennélfogva a jogalapot el kell utasítani.
366 Amennyiben az SGL úgy érvel, hogy a Bizottság köteles volt arra, hogy az 1999‑es pénzügyi évben elért teljes forgalma alapján számítsa ki a bírságát, mivel e forgalom jóval alatta volt a 2000‑es pénzügyi évben elért forgalmának, elegendő arra emlékeztetni, hogy a bírságok kiszámításának kiindulópontja az érintett termék értékesítésével 1998‑ban elért világméretű forgalmak és az érintett vállalkozások 1992 és 1998 közötti piaci részesedései voltak (a határozat (30), (149) és (150) preambulumbekezdése). E forgalmak nem vonatkoznak sem az 1999‑es, sem pedig a 2000‑es pénzügyi évre. Az SGL érve tehát hatástalan.
367 Ezt követően az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében megállapított 10%‑os felső határ az érintett vállalkozás teljes forgalmára vonatkozik, mivel csak e forgalom jelzi e vállalkozás jelentőségét és a piacra gyakorolt befolyását (lásd a fenti 39. pontban hivatkozott Ciment‑ítélet 5022. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezenkívül az említett 15. cikknek megfelelően kizárólag a véglegesen kiszabott bírságot kell a fent említett határra csökkenteni; e rendelkezés nem tiltja meg, hogy a Bizottság a bírság kiszámítása során e határt meghaladó köztes összegre hivatkozzon, amennyiben a véglegesen kiszabott bírság azt nem haladja meg (a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 287. és 288. pontja). Az SGL esetében a 80,2 millió eurós végső bírság mind az 1999‑es pénzügyi év (980 millió euró), mind pedig a 2000‑es pénzügyi év (1 262 millió euró) vonatkozásában a 10%‑os határ alatt van. Az SGL által a közigazgatási eljárás túlzottan hosszú időtartamával és a Ciment‑ítélettel (5045. pont) kapcsolatban felhozott érvek tehát nem relevánsak.
368 Az LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítéletre tekintettel a fenti 38. pontban megfogalmazott kritika nem megalapozott. Az SGL‑nek a büntetőjogra való utalását illetően, amely nem teszi lehetővé, hogy a bíróság az adott bűncselekményre megállapított felső mértéket túllépje, hangsúlyozni kell, hogy a közösségi jog egyetlen rendelkezése sem állapít meg minimum vagy maximum közigazgatási szankciót a versenyjog megsértéseinek különböző kategóriáira. A Bizottság tehát az ilyen jogsértések súlya és időtartama alapján főszabály szerint szabadon megállapíthatja az azokat szankcionáló bírságok összegét. A Bizottságra ruházott szankcionálási jogkör egyetlen felső határa az érintett vállalkozásnak a teljes forgalmától függő pénzügyi teljesítőképességére vonatkozik. Semmi nem zárja ki tehát, hogy a Bizottság a jogsértés súlyára és időtartamára vonatkozó pusztán köztes számítási műveletekkel túllépje a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében megállapított 10%‑os felső határt.
369 Ami a grafitelektródák ágazatának nehéz helyzetét illeti, nincs szó az iránymutatás 5. pontjának b) alpontja értelmében vett „sajátos” gazdasági összefüggésekről. Ahogyan fentebb kiemelésre került, a kartellek különösen akkor jönnek létre, amikor valamely ágazat nehézségekkel küszködik. Mivel e megállapítás nem igazolta enyhítő körülmény megállapítását (lásd a fenti 345. pontot), a jelen összefüggésben nem igazolhatja a bírság csökkentését sem.
370 Ugyanez vonatkozik az SGL, az UCAR és a C/G ingatag pénzügyi helyzetére is. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a Bizottság a bírság összegének megállapításakor nem köteles figyelembe venni az érintett vállalkozás veszteséges pénzügyi helyzetét, mivel az ilyen kötelezettség elismerése indokolatlan versenyelőnyhöz juttatná a piaci feltételekhez legkevésbé alkalmazkodó vállalkozásokat (a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 308. pontja; a fenti 280. pontban hivatkozott HFB és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 596. pontja, valamint a fenti 47. pontban hivatkozott FETTCSA‑ítélet 351. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Azon tény, hogy a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlatában úgy vélte, hogy figyelembe kell venni az adott vállalkozás pénzügyi nehézségeit, nem foglalja magában azt, hogy a Bizottság valamely későbbi határozatában is ugyanilyen értékelést köteles végezni (a FETTCSA‑ítélet 353. és 354. pontja).
371 Ezt az ítélkezési gyakorlatot nem kérdőjelezi meg az iránymutatás 5. pontjának b) alpontja, amely szerint figyelembe kell venni a vállalkozás valós fizetőképességét. Ez a fizetőképesség ugyanis csak „sajátos társadalmi környezet[é]ben” játszik szerepet, amely a bírság megfizetésének lehetséges következményeiből áll, különös tekintettel a munkanélküliség emelkedésére vagy a termelési láncban az érintett vállalkozáshoz képest feljebb vagy lejjebb álló szektorban a gazdasági helyzet romlására. E tekintetben a felperesek nem terjesztettek elő semmilyen, az említett „sajátos társadalmi környezet” értékelését lehetővé tévő bizonyítékot.
372 Továbbá a közösségi jog nem tiltja meg önmagában azt, hogy valamely közösségi hatóság által hozott intézkedés következtében adott vállalkozás fizetésképtelenné váljék, vagy felszámolás alá kerüljön (lásd ebben az értelemben a Bíróság 52/84. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1986. január 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1986., 89. o.] 14. pontját és a C‑499/99. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2002. július 2‑án hozott ítéletének [EBHT 2002, I‑6031. o.] 38. pontját). A vállalkozás adott jogi formában történő felszámolása ugyanis – bár hátrányosan érintheti a tulajdonosok, részvényesek vagy részesedéssel rendelkezők pénzügyi érdekeit – nem jelenti azt, hogy a vállalkozás által képviselt személyi, materiális és immateriális elemek is elveszítenék értéküket.
373 A tárgyaláson az SGL előadta, hogy azon ténynek, hogy a Bizottság nem vette figyelembe a vállalkozás rossz gazdasági helyzetét, ellentmond a Bizottság legújabb gyakorlata, mivel a Bizottság az EK‑Szerződés 81. cikke és az EGT‑Megállapodás 53. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/E‑2/37.667 – „speciális grafitok”‑ügy) 2002. december 17‑én hozott C (2002) 5083 végleges határozatában az SGL súlyos pénzügyi helyzete miatt kifejezetten csökkentette a vállalkozásra kiszabott bírságot. Az SGL szerint a jelen ügyben tehát ugyanilyen csökkentést kellett volna kapnia.
374 E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy a 2002. december 17‑i határozat figyelembe vette az SGL pénzügyi helyzetét, és azon tényt is, hogy a grafitelektródák piacán fennálló kartellben való részvétele miatt már jelentős bírságot szabtak ki a vállalkozásra; ezért a Bizottság úgy vélte, hogy „e sajátos körülmények között a hatékony elrettentés biztosításához nem tűnik szükségesnek a bírság teljes összegének kiszabása” (az (558) preambulumbekezdés). Az SGL tehát nem hivatkozhat eredményesen a 2002. december 17‑i határozat e sajátosságára, és nem állíthatja, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, vagy nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor az e sajátosság által nem jellemzett jelen összefüggésben nem tért el a fenti 370. pontban említett ítélkezési gyakorlattól.
375 Amennyiben a C/G azon gazdasági hátrányait is felsorolja, amelyeket a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie – azaz az Egyesült Államokon kívüli gyártási hely hiányát, magas színvonalú műszaki szolgáltatások nyújtására való képességének hiányát, magas munkaerőköltségeit, termékeinek rossz minőségét és termelési tevékenységeinek vertikális integrációját –, a Bizottság helyesen állapította meg, hogy e hátrányok megmutatkoztak a forgalomban, következésképpen a C/G olyan kategóriába való sorolásában, amely vonatkozásában az SGL és az UCAR esetében megállapítottnál alacsonyabb kiindulási összeget állapítottak meg. Ezenkívül, mivel a C/G e hátrányok ellenére növelni tudta értékesítéseinek mennyiségét Európában, enyhítő körülmény címén jelentős bírságcsökkentést kapott. Következésképpen a jelen összefüggésben nem igazolt semmilyen további bírságcsökkentés.
376 Az UCAR‑nak a vele szemben az Egyesült Államokban és Kanadában kiszabott szankciókra, valamint a Mitsubishi és a Union Carbide káros magatartására vonatkozó hivatkozásai a jelen összefüggésben csak megismétlik a fent már elutasított jogalapokat. Elegendő tehát arra emlékeztetni, hogy az UCAR nem bizonyította, hogy olyan „sajátos társadalmi környezetbe” került, amely miatt a Bizottságnak legalábbis részben le kellett volna mondania arról, hogy vele szemben bírságot szabjon ki. Ami a Mitsubishi és a Union Carbide magatartását illeti, amelyeket a határozat nem azonosított és nem szankcionált a jogsértés elkövetőiként, semmi nem kötelezte a Bizottságot arra, hogy e címen csökkentse az UCAR bírságát, amelynek a szerepe a jogsértés elkövetőjeként megállapításra került, és arra, hogy így megspórolja az UCAR‑nak azt, hogy az illetékes nemzeti bíróságokhoz keresetet nyújtson be az e két társaság cselekményei miatt állítólag elszenvedett pénzügyi kár megtérítése érdekében.
377 Mivel az ezen összefüggésben előadott jogalapok és érvek egyike sem került elfogadásra, az eddig megállapított alapösszegeket nem indokolt módosítani.
3. Az engedékenységi közlemény megsértésére alapított jogalapokról
378 Az SGL, az UCAR és a C/G előadja, hogy a Bizottság az engedékenységi közlemény D. pontja alapján nem csökkentette kellő mértékben a bírságát.
379 Ezen D. pont szerint, „[a]mikor a vállalkozás együttműködik anélkül, hogy a B. és C. [pontban] ismertetett összes feltétel teljesülne, azon bírság 10–50% közötti csökkentésének kedvezményében részesül, amelyet együttműködés hiányában szabtak volna ki rá (az (1) bekezdés), és „[i]lyen lehet többek között az az eset, amikor:
– a kifogásközlés megküldése előtt a vállalkozás a Bizottságnak olyan információkat, dokumentumokat vagy egyéb bizonyítékokat szolgáltat, amelyek hozzájárulnak az elkövetett jogsértés fennállásának megállapításához,
– a kifogásközlés kézhezvételét követően a vállalkozás tájékoztatja a Bizottságot arról, hogy nem vitatja azon tényállást, amelyre a Bizottság a vádjait alapítja” (a (2) bekezdés).
380 A határozatban a Bizottság az engedékenységi közlemény D. pontja (2) bekezdésének első francia bekezdését alkalmazta az SGL esetében (a (169) és (172)–(175) preambulumbekezdés), az UCAR esetében (a (200)–(202) preambulumbekezdés) és a C/G esetében (a (239) és (240) preambulumbekezdés).
a) A T‑239/01. sz. ügy
A határozat összefoglalása
381 A Bizottság 30%‑kal csökkentette az SGL bírságát, mivel az SGL az eljárás korai szakaszában együttműködött (a (167)–(169) és (175) preambulumbekezdés). Az SGL az 1998 áprilisában történt első kapcsolatfelvétel után azonban nem igazán működött együtt, így a Bizottságnak hivatalos tájékoztatáskérést és felhívást kellett küldenie a számára, amelyben fenntartotta magának a jogot arra, hogy a 17. rendelet 11. cikkének (5) bekezdése alapján formális határozatot hozzon. Erre válaszolva az SGL válaszként 1999. június 8‑án nyilatkozatot küldött a kartellben való részvételére vonatkozóan (a (173) preambulumbekezdés). A Bizottság úgy vélte, hogy a vállalkozások együttműködésének önkéntesnek kell lennie, és a vizsgálati hatáskör gyakorlásán kívül kell állnia. Következésképpen az 1999. június 8‑i nyilatkozatban szolgáltatott információk jelentős része valójában az SGL által a Bizottság hivatalos tájékoztatáskérésére adott válasznak minősül. Kizárólag azon információk tekinthetők az engedékenységi közlemény értelmében vett önkéntes hozzájárulásnak, amelyek meghaladják a 11. cikk alapján kért információk körét (a (174) preambulumbekezdés).
A felek érvei
382 Az SGL előadja, hogy nem volt köteles a Bizottság tájékoztatáskérésében foglalt bizonyos kérdésekre válaszolni, mivel egyébként saját magát kellett volna vádolnia. Az 1999. június 8‑i nyilatkozatában azonban teljes és pontos válaszokat adott. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatára (az 1993. február 25‑i Funke‑ítélet, A. sorozat, 256/A. szám, 44. §) figyelemmel az SGL még arra is jogosult lett volna, hogy teljesen megtagadja a saját bűnösségének megállapításához való aktív hozzájárulást. A Bizottság azáltal, hogy tévesen úgy vélte, az SGL köteles valamennyi feltett kérdésre válaszolni, alábecsülte az önkéntes együttműködését.
383 Az SGL hozzáteszi, hogy a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie a tájékoztatáskérésre 1997. július 30‑én adott válaszát is. Ebben a válaszban az SGL megerősítette, hogy értesített harmadik személyeket a Bizottság küszöbönálló vizsgálatáról. E tájékoztatáskérés célja az volt, hogy az SGL elismerje a jogsértést, így az SGL semmi esetre sem volt köteles arra válaszolni. Önkéntes beismerő vallomásának tehát jelentősebb mértékű bírságcsökkentés formájában kellett volna éreztetnie hatását.
384 Az SGL szerint az 1999. június 8‑i nyilatkozatát a közigazgatási eljárás ugyanazon szakaszában tette, amikor az SDK és az UCAR együttműködésére sor került. Az SGL ugyanolyan részletesen adta elő a tényállást, mint e társaságok, mivel az információk köre és tartalma objektíve egyenértékű volt. Következésképpen a Bizottság az SGL által tanúsított együttműködésnek nem tulajdoníthatott volna kisebb jelentőséget, mint az SDK és az UCAR időben korábbi együttműködésének (a fenti 279. pontban hivatkozott Krupp‑ítélet 237. és azt követő pontjai).
385 Az SGL ezenkívül azt állítja, hogy a Bizottság őt az UCAR‑ral, a C/G‑vel és az SDK‑val szemben hátrányosan megkülönböztette.
386 Először is azon tény, hogy az UCAR bírságát 40%‑kal csökkentették, míg az SGL bírságát csak 30%‑kal, egyenlőtlen bánásmódnak minősül, mivel az UCAR együttműködése nem haladta meg lényegesen a saját együttműködését. Az SGL már az elején tájékoztatta a Bizottságot arról, hogy a lehető leghamarabb együtt kíván működni, hangsúlyozva, hogy az Egyesült Államokban vele szemben párhuzamosan folyamatban lévő büntetőeljárás megakadályozta őt abban, hogy a Bizottsággal írásban közölje a kartellel kapcsolatos összes ténybeli részletet. Meg kellett várnia egy jogügylet (plea agreement) 1999 májusában való megkötését ahhoz, hogy meg tudja küldeni a Bizottságnak az 1999. június 8‑i nyilatkozatát. Márpedig az UCAR és az SDK is várta ilyen jogügyletek megkötését, mielőtt megküldte volna információit a Bizottságnak. Az SGL‑t nem kellett volna hátrányban részesíteni azon tény miatt, hogy az SDK és az UCAR korábban meg tudta kötni jogügyletét, mivel az SGL semmilyen hatással nem bírt az amerikai hatóságok magatartására. Az SGL hozzáteszi, hogy az UCAR két munkatársának a Bizottság számára 1999. március 25‑én megküldött nyilatkozatai nem tekinthetők a vállalkozás együttműködésének, mivel az eljárás kizárólag magát a vállalkozást érintheti, és kizárólag a vállalkozás lehet együttműködésre kötelezett. Ezenkívül az UCAR együttműködésének jelentősége kisebb volt annál, mint amit a Bizottság tulajdonított neki.
387 Másodszor a C/G‑nek nyújtott 40%‑os bírságcsökkentés mérlegelési hibát tükröz, mivel azon tényt, hogy a C/G a jogellenes megállapodásokat részben nem alkalmazta, az ilyen csökkentést igazoló tényezőnek tekintették. A C/G magatartása ugyanis hasonló volt a kartell többi résztvevőjének magatartásához.
388 Harmadszor a Bizottság az SGL hátrányára egyenlőtlen bánásmódot alkalmazott, amikor az engedékenységi közlemény C. pontja alapján az SDK‑ra kiszabott bírság összegét 70%‑kal csökkentette. Márpedig a határozat nem állapítja meg, hogy az említett közlemény feltételei az SDK esetében ténylegesen teljesültek‑e, az SGL esetében pedig nem. Mindenesetre az SDK hozzájárulása nem igazolja azon jelentős kedvező bánásmódot, amelyben e vállalkozás részesült.
389 A Bizottság ezzel szemben úgy érvel, hogy azon elemek többsége, amelyekre az SGL az együttműködése terjedelmének értékelése érdekében hivatkozott, olyan információk, amelyeket a 17. rendelet 11. cikkének megfelelően köteles volt megadni, azaz a versenytársakkal tartott találkozók időpontjai, helyei, résztvevői, továbbá előkészítésük és megszervezésük részletes szabályai, a grafitelektródák Közösségen belüli forgalma és szállítása, valamint az árak alakulására vonatkozó táblázatok. Következésképpen az engedékenységi közlemény alkalmazásakor mindezen információkat figyelmen kívül kellett hagyni. Még ha feltételezzük is, hogy az SGL nem volt köteles az 1999. március 31‑én kért egyes információkkal szolgálni, nem szabad a hozzájárulását túlértékelni. A Bizottság ugyanis az SDK és az UCAR két magas beosztású munkatársa együttműködésének köszönhetően már 1999. június 8‑án, azaz az SGL nyilatkozatának kézhezvételekor rendelkezett a releváns információk többségével. Mindenesetre az SGL nem kezdeményezte az együttműködést, hanem a tájékoztatáskérés megválaszolására szorítkozott.
390 Az SGL‑nek a fenti 279. pontban hivatkozott Krupp‑ítéletre való utalása nem releváns, mivel a Krupp‑ügyben adott válaszok időrendje megfelelt azon időrendnek, amelyben a Bizottság az érintett vállalkozásokat meghallgatta; az Elsőfokú Bíróság szerint e körülmények között kizárólag azon tény, hogy e vállalkozások egyike a feltett kérdésekre elsőként válaszolva elismerte a kifogásolt tényállást, nem minősülhet az eltérő bánásmód objektív okának. A jelen ügyben ezzel szemben a dokumentumok Bizottsághoz való beérkezésének sorrendjével nem függ össze az a sorrend, amelyben a Bizottság az SGL‑t, az SDK‑t és az UCAR‑t meghallgatta.
391 A Bizottság hozzáteszi, hogy az SGL hiányos választ adott azon kérdésére, hogy az SGL mely vállalkozásokat tájékoztatott a Bizottság küszöbönálló vizsgálatairól: az SGL nem mondta, hogy az UCAR‑t is értesítette. Márpedig teljesen egyszerűen tájékoztathatta volna a Bizottságot arról, hogy három vállalkozást értesített, anélkül hogy egyidejűleg elismerte volna a jogsértés fennállását. Az ugyanis, ha más vállalkozásoknak jelzik, hogy vizsgálatokra kerül sor, önmagában nem minősül az EK 81. cikk megsértésének.
392 Amennyiben az SGL azt kifogásolja, hogy a Bizottság az UCAR‑ral, a C/G‑vel és az SDK‑val szemben hátrányos megkülönböztetésben részesítette, a Bizottság azt válaszolja, hogy az UCAR jobban hozzájárult a jogsértés megállapításához, mint az SGL. A C/G szerepét illetően a Bizottság hangsúlyozza, hogy a C/G magatartásának passzív jellege és az Európában való értékesítéseinek növekedése enyhítő körülmények címén 40%‑os bírságcsökkentést eredményezett számára. A C/G és az SGL helyzete tehát egyáltalán nem összehasonlítható. Ugyanez vonatkozik az SDK‑val való összehasonlításra is. Az SGL‑lel szemben az SDK esetében az engedékenységi közlemény C. pontja került alkalmazásra, mivel ő volt az első társaság, amely ténylegesen döntő bizonyítékokkal szolgált a kartell fennállásának bizonyításához, és már 1997 áprilisában kilépett a kartellből.
393 A Bizottság kiemeli, hogy az SGL a közigazgatási eljárásban nem vitatta azon kifogást, miszerint a vizsgálatokat követően is folytatta a jogsértést, és hogy e tény nem vitatását figyelembe vette a bírságának 30%‑os csökkentésekor. Márpedig az SGL az Elsőfokú Bíróság előtt tagadja először a jogsértésnek az említett vizsgálatokat követő folytatását. Ezáltal a posteriori korlátozta együttműködésének terjedelmét. Ennélfogva nem lenne megfelelő, ha az Elsőfokú Bíróság korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében tovább csökkentené a bírságot.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
394 Ami az egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított kifogást illeti, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az érintett vállalkozások által tanúsított együttműködés értékelése keretében a Bizottság nem hagyhatja figyelmen kívül ezt az elvet, amely akkor sérül, ha hasonló helyzeteket eltérően kezelnek, vagy eltérő helyzeteket azonos módon kezelnek, kivéve ha az ilyen bánásmód objektíve igazolt (a fenti 279. pontban hivatkozott Krupp‑ítélet 237. pontja, valamint a fenti 153. pontban hivatkozott ABB Asea Brown Boveri kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 240. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
395 E tekintetben meg kell állapítani, hogy az SDK és a C/G nincs az SGL‑lel hasonló helyzetben.
396 A Bizottság ugyanis a határozatban megállapította, hogy a C/G nem vett részt a „vezetők” találkozóin és a „munkatalálkozókon” sem, továbbá megelégedett a kartell többi tagja által megállapított árak követésével, és a kartell egyik alapelvét (a „hazai gyártó” elvét) megsértve növelte értékesítéseit Európában. Az SGL e ténybeli megállapításokat nem vitatta (a határozat (81)–(86) preambulumbekezdése), és nem állította azt sem, hogy a C/G fentebb leírt magatartásához hasonló magatartást tanúsított.
397 Ami az SDK helyzetét illeti, amelynek az esetében az engedékenységi közlemény C. pontját alkalmazták, és amely 70%‑os bírságcsökkentésben részesült, az SGL nem érvel azzal, hogy az ő esetében is alkalmazni kellett volna az említett C. pontot; annak állítására szorítkozik, hogy a határozat nem utalt arra, hogy a C. pont feltételei miért teljesültek az SDK esetében, az SGL esetében pedig miért nem. Márpedig, ahogyan fentebb kifejtésre került, a Bizottság érvényesen állapította meg, hogy az SGL volt a kartell egyik felbujtója és vezetője; ezenkívül az SGL azt sem állítja, hogy ő volt az első vállalkozás, amely a kartell fennállásának bizonyításához döntő információkkal szolgált. Következésképpen az engedékenységi közlemény B. pontjának b) és e) alpontjában megállapított, a C. ponttal összefüggésben értelmezett feltételek az SGL esetében nem teljesültek. Ez utóbbi tehát semmiképpen nem részesülhet az említett C. pontban előírt bírságcsökkentésben, ily módon az SDK‑ra vonatkozó érvelése hatástalan.
398 Szintén hatástalan az arra alapított érv, miszerint az SDK hozzájárulása – ahogyan az UCAR‑é is – valójában kisebb jelentőségű volt, mint amit annak a Bizottság tulajdonított, és egyáltalán nem igazolta a nyújtott bírságcsökkentést. Az SGL ugyanis azáltal, hogy megpróbálja csökkenteni a többi vállalkozás együttműködésének jelentőségét, nem azt állítja, hogy saját együttműködése ugyanolyan jelentőségű volt, mint a valamely más vállalkozás által tanúsított együttműködés, tehát ugyanolyan csökkentést érdemelt, mint amit ez utóbbi kapott, hanem arra hivatkozik, hogy e vállalkozások állítólag túl kedvező, úgymond jogellenes bánásmódban részesültek. Ezen érvelés tehát nem alkalmas arra, hogy az SGL jelentősebb csökkentést kapjon.
399 Ami azon kérdést illeti, hogy az SGL által nyújtott, 30%‑os csökkentéssel ellentételezett együttműködés objektíve hasonló jelentőségű volt‑e, mint az UCAR által nyújtott, 40%‑os csökkentéssel ellentételezett együttműködés, az ügy Elsőfokú Bíróság előtti irataiból kitűnik, hogy az SGL és az UCAR mint a kartell felbujtója és vezetője mindketten olyan részletes bizonyítékokkal szolgáltak, amelyek érezhetően megkönnyítették a Bizottság feladatát, továbbá az SGL együttműködésének jelentős részére az UCAR munkatársai, […] és […] által tanúsított együttműködést követő néhány hónappal került sor, akiket az UCAR arra ösztönzött, hogy nyújtsák be a Bizottságnak a vallomásaikat, ily módon ez utóbbi jogosan tudhatta be ezen együttműködést magának az UCAR vállalkozásnak.
400 Ezzel összefüggésben az SGL nem érvelhet eredményesen azzal, hogy az Egyesült Államokban párhuzamosan folyamatban lévő eljárás „késleltette” az együttműködését. Ahogyan a Bizottság helyesen kiemelte (a határozat (172) preambulumbekezdése), az SGL saját kockázatára döntött úgy, hogy inkább megvárja az amerikai eljárás befejezését, abban a reményben, hogy a Bizottsággal való együttműködés előtt enyhébb amerikai szankciót szabnak ki rá, ily módon számítania kellett arra, hogy más vállalkozások előbb tájékoztatták a Bizottságot, és az SGL hozzájárulása így veszít az információs értékéből.
401 Ezt követően meg kell állapítani, hogy a határozat (174) preambulumbekezdésében szerepel azon alapvető ok, amely miatt a Bizottság az SGL‑nek csak 30%‑os bírságcsökkentést nyújtott: a Bizottság szerint valamely vállalkozás csak akkor érdemel bírságcsökkentést, ha együttműködése „önkéntes” és a „vizsgálati hatáskör gyakorlásán kívül áll”; a Bizottság megállapította, hogy „[az SGL által] szolgáltatott információk jelentős része valójában az SGL által a Bizottság hivatalos tájékoztatáskérésére adott válasznak minősül, és kizárólag azokat a nyilatkozatban foglalt információkat lehetett az engedékenységi közlemény értelmében vett önkéntes hozzájárulásnak tekinteni, amelyek meghaladták a 11. cikk alapján kért információk körét”. Ezenkívül az SGL 1999. június 8‑i nyilatkozatát csak azon felhívás kézhezvétele után küldte meg, amelyben a Bizottság fenntartotta magának a jogot arra, hogy a 11. cikk (5) bekezdése alapján formális határozatot hozzon (a határozat (173) preambulumbekezdése). A Bíróság 374/87. sz., Orkem kontra Bizottság ügyben 1989. október 18‑án hozott ítéletének (EBHT 1989., 3283. o.) 27., 28. és 32–35. pontjára támaszkodva a Bizottság tehát nem ellentételezte azon információkat, amelyeket szerinte az SGL‑nek mindenképpen meg kellett adnia a tájékoztatáskérésre, illetve arra a határozatra válaszul, amely bírsággal fenyegetve elrendelte a kért információk közlését.
402 Ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy nem ismerhető el a hallgatáshoz való abszolút jog, amelyre az SGL annak alátámasztására hivatkozott, hogy nem volt köteles semmilyen tájékoztatáskérésre válaszolni. Az ilyen jog elismerése ugyanis túlmenne azon, ami a vállalkozások védelemhez való jogának biztosításához szükséges, és indokolatlanul akadályozná a Bizottságot azon feladatának végrehajtása során, amely szerint biztosítania kell a közös piacon a versenyszabályok betartását. Az érintett vállalkozást csak akkor illeti meg a hallgatáshoz való jog, amennyiben olyan válaszok adására kötelezik, amelyekkel elismerné a jogsértés meglétét, melynek bizonyítása a Bizottság feladata (az Elsőfokú Bíróság T‑112/98. sz., Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben 2001. február 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑729. o.] 66. és 67. pontja).
403 A 17. rendelet 11. cikke hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében ennélfogva a Bizottság kötelezheti a vállalkozásokat arra, hogy minden számukra ismeretes, a tényekre vonatkozó szükséges információt közöljenek, és amennyiben az szükséges, bocsássák a Bizottság rendelkezésére az ezekre vonatkozó, birtokukban lévő dokumentumokat még abban az esetben is, ha ezek felhasználhatók versenyellenes magatartás fennállásának bizonyítására (lásd a fenti 402. pontban hivatkozott Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 65. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
404 A Bizottság e tájékoztatáskérésre vonatkozó, a fenti 401., illetve 402. pontban hivatkozott Orkem kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben, illetve a Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben rögzített hatásköre nem sérti sem az emberi jogok európai egyezménye 6. cikkének (1) és (2) bekezdését (a fent hivatkozott Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 75. pontja), sem pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatát.
405 Ugyanis, noha a Bíróság kimondta (a fenti 130. pontban hivatkozott LVM‑ítélet 274. pontja), hogy a fenti 401. pontban hivatkozott Orkem kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet követően az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata – amelyet a közösségi bíróságnak figyelembe kell vennie – továbbfejlődött a fenti 382. pontban hivatkozott Funke‑ítélettel, az 1996. december 17‑i Saunders kontra Egyesült Királyság ítélettel (Ítéletek és Határozatok Tára 1996‑VI, 2044. o., 69., 71. és 76. §) és a 2001. május 3‑i J.B. kontra Svájc ítélettel (Ítéletek és Határozatok Tára 2001‑III, 455. o., 64–71. §), a Bíróság a fent hivatkozott LVM‑ítéletben nem változtatta meg ítélkezési gyakorlatát.
406 Mindenesetre az a tény, hogy a Bizottság által feltett tisztán ténybeli kérdésekre fennáll a válaszadási kötelezettség, illetve, hogy a már meglévő dokumentumokat el kell juttatni a Bizottsághoz, nem sérti a védelemhez való jog, valamint a tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartásának alapelveit, amelyek a versenyjog területén az EJEE 6. cikkével megegyező védelmet nyújtanak. Ugyanis semmi nem akadályozza meg a tájékoztatáskérés címzettjét abban, hogy később a közigazgatási eljárás vagy a közösségi bíróság előtti eljárás során bizonyítsa, hogy a válaszaiban szereplő tények, illetve a szolgáltatott dokumentumok más jelentéssel bírnak, mint amelyet a Bizottság azoknak tulajdonított (a fenti 402. pontban hivatkozott Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 77. és 78. pontja).
407 Ami azon kérdést illeti, hogy az SGL a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében milyen mértékben volt köteles válaszolni az 1999. március 31‑i tájékoztatáskérésre, meg kell állapítani, hogy a tisztán ténybeli kérdéseken és a már létező dokumentumok benyújtására való felhívásokon túl a Bizottság felhívta az SGL‑t, hogy ismertesse azon több találkozó célját és lefolyását, amelyeken részt vett, valamint e találkozók eredményeit/következtetéseit, miközben világos volt, hogy a Bizottság gyanítja, hogy az említett találkozók célja a verseny korlátozása volt. Ebből következik, hogy az ilyen tájékoztatáskérés az SGL‑t a közösségi versenyszabályok megsértésében való részvételének elismerésére kötelezte.
408 Ugyanez vonatkozik az említett találkozók jegyzőkönyveinek, az azokkal kapcsolatos munkadokumentumoknak és előkészítő dokumentumoknak, az azokra vonatkozó kézzel írt feljegyzéseknek, az e találkozókra vonatkozó jegyzeteknek és következtetéseknek, a tervezési és vitadokumentumoknak, valamint az 1992 és 1998 között végrehajtott áremelések végrehajtási terveinek benyújtására irányuló felhívásokra is.
409 Mivel az SGL‑nek az 1999. március 31‑i tájékoztatáskérésben szereplő ilyen jellegű kérdésekre nem kellett válaszolnia, a vállalkozás önkéntes együttműködésének kell tekinteni azon tényt, hogy e kérdésekre vonatkozóan mégis információkkal szolgált, ami az engedékenységi közlemény alapján bírságcsökkentést igazolhat.
410 E megállapítást nem kérdőjelezheti meg a Bizottság azon érve, amely szerint a kérdéses információkat nem önként szolgáltatták, hanem tájékoztatáskérésre válaszul. Az engedékenységi közlemény D. pontja (2) bekezdésének első francia bekezdése ugyanis nem írja elő, hogy az önkéntes magatartást az érintett vállalkozás saját kezdeményezésére tanúsítsa, hanem csupán olyan információkat követel meg, amelyek hozzájárulnak az elkövetett jogsértés fennállásának „megállapításához”. Ezenkívül még a D. pontban említettnél jelentősebb bírságcsökkentésre vonatkozó C. pont is lehetővé teszi „a kartellben részt vevő vállalkozásoknál határozat alapján végzett bizottsági vizsgálatot követően” tanúsított együttműködés ellentételezését. Ennélfogva azon körülmény, hogy a 17. rendelet 11. cikkének (1) bekezdése szerinti tájékoztatáskérést küldtek az SGL‑nek, nem csökkentheti a vállalkozás által az engedékenységi közlemény D. pontja (2) bekezdésének első francia bekezdése alapján tanúsított együttműködés jelentőségét, annál is kevésbé, mivel a tájékoztatáskérés kevésbé kényszerítő aktus, mint a határozat alapján lefolytatott vizsgálat.
411 Ebből következik, hogy ezen összefüggésben a Bizottság tévesen értékelte az SGL által tanúsított együttműködés jelentőségét.
412 Amennyiben a Bizottság felrója az SGL‑nek, hogy hiányos választ adott neki azon kérdésre, hogy az SGL 1997 júniusában mely vállalkozásokat értesített a Bizottság küszöbönálló vizsgálatairól, igaz, hogy az SGL 1997. július 30‑i levelében csak a VAW és egy másik vállalkozás értesítését ismerte el, anélkül hogy jelezte volna, hogy az UCAR‑t is értesítette. Ugyanakkor a Bizottság maga is hangsúlyozta, hogy az SGL általi figyelmeztetés növelte a jogsértés súlyát, a szokásosnál nagyobb elrettentő hatású bírsághoz vezetett, és igazolta a súlyosító körülményként való magállapítását, mivel az SGL e magatartása megteremtette a kartell működésének fenntartásához és súlyos hatásainak meghosszabbításához szükséges körülményeket. Az SGL tehát nem volt köteles a Bizottságot arról tájékoztatni, hogy figyelmeztetett más vállalkozásokat. Ezen információk ugyanis növelhették volna a Bizottság által az SGL‑re kiszabott szankciót. A Bizottság tehát e kérdésben is tévesen értékelte az SGL magatartását, amikor felrótta neki a hiányos válasz nyújtását.
413 Végül a határozatból kitűnik, hogy az érintett vállalkozások egyike sem vitatta – ideértve az SGL‑t is – azon tényállást, amelyre a Bizottság a kifogásközlését alapította (a (41) preambulumbekezdés). Márpedig, noha a (168) preambulumbekezdés átveszi az engedékenységi közlemény D. pontjának teljes szövegét, és a Bizottság az engedékenységi közlemény D. pontja (2) bekezdésének második francia bekezdése alapján kifejezetten biztosította a 10%‑os bírságcsökkentést a Tokai, a SEC és a Nippon számára arra való tekintettel, hogy nem vitatták a tényállást (a (219) és (222) preambulumbekezdés), az SGL esetében tartózkodott ugyanezen rendelkezés alkalmazásától, és ez utóbbi bírságát csak a D. pont, (2) bekezdésének első francia bekezdése alapján csökkentette (a (175) preambulumbekezdés).
414 Az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdésére válaszolva a Bizottság azzal kívánta magyarázni ezt a mulasztást, hogy amikor a vállalkozások együttműködése arra korlátozódott, hogy nem vitatták a tényállást, akkor kizárólag e típusú együttműködésre alapított csökkentést alkalmazott, és kifejezetten az engedékenységi közlemény D. szakasza (2) bekezdésének második francia bekezdésére hivatkozott, míg azon vállalkozások esetében, amelyek e rendelkezés első francia bekezdése értelmében is együttműködtek, azaz az SGL, az UCAR a VAW és a C/G esetében csak egyetlen, mindkét típusú együttműködést magában foglaló csökkentést alkalmazott; ezen egyetlen csökkentést tévesen kizárólag az első francia bekezdésre alapította. Mindenesetre a határozat összefüggéseiből egyértelműen kiderül, hogy az SGL‑nek nyújtott csökkentést mind az információk és dokumentumok szolgáltatására, mind pedig arra alapította, hogy az SGL a tényállást nem vitatatta.
415 E tekintetben elegendő megállapítani, hogy e magyarázatot a Bizottság képviselői először az Elsőfokú Bíróság előtt fogalmazták meg, és az sehol nem szerepel a Bizottság tagjainak testülete által elfogadott határozatban. Márpedig az arra vonatkozó értékelésnek, hogy az SGL nem vitatta a tényállást, a vállalkozás együttműködésére vonatkozó preambulumbekezdésekben kellett volna szerepelnie, amint az a Tokai, a SEC és a Nippon esetében – a közigazgatási eljárás lefolytatásának ismertetésére vonatkozó (41) preambulumbekezdés mellett – a (219) és (222) preambulumbekezdésben kifejezetten megemlítésre került (lásd ebben az értelemben a fenti 153. pontban hivatkozott ABB Asea Brown Boveri kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 244. pontját). A határozatnak az SGL‑re vonatkozó szövegrészletére tekintettel az Elsőfokú Bíróságnak tehát meg kell állapítania, hogy a Bizottság nem részesítette a vállalkozást az engedékenységi közlemény D. pontja, (2) bekezdése második francia bekezdésének előnyeiből, noha az SGL e rendelkezés feltételeinek eleget tett.
416 A fentiekből következik, hogy a Bizottság több kérdésben is tévesen értékelte az SGL által a határozat elfogadása előtt tanúsított együttműködés jelentőségét. Korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy az SGL‑re kiszabott bírságot e címen 10%‑kal indokolt csökkenteni, amely hozzáadódik a Bizottság által már nyújtott 30%‑hoz.
417 Amennyiben a Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság ne alkalmazza e csökkentést, mivel az SGL először az Elsőfokú Bíróság előtt vitatta a tényállást, amelyet korábban a közigazgatási eljárásban elismert, meg kell állapítani, hogy az SGL valójában azt kifogásolja, hogy a Bizottság tévesen állapította meg a jogsértés 1997 júniusa utáni folytatását. A Bizottság ezzel kapcsolatos megállapításai lényegében a vállalkozás közigazgatási eljárásban tanúsított objektív magatartásán és a tényállást nem vitató, inkább általános jellegű nyilatkozatain alapultak. Az Elsőfokú Bíróság előtt az SGL lényegében annak állítására szorítkozott, hogy a Bizottság tévedett a magatartásának és a nyilatkozatainak az értelmét illetően. E kifogás megcáfolása érdekében a Bizottság az SGL e magatartására és nyilatkozataira, valamint a közigazgatási eljárás történéseinek időrendjére való utalásra szorítkozhatott (lásd a fenti 71–77. pontot). A Bizottságnak a jogsértő tényállás bizonyítására vonatkozó feladatát, amelyet a közigazgatási eljárásban megkönnyített az SGL magatartása és nyilatkozatai, tehát objektíve nem nehezítette meg az, hogy az SGL az Elsőfokú Bíróság előtt később vitatta a tényállást.
418 Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni azt, hogy a Bizottság – mindazon várakozás ellenére, hogy ésszerűen támaszkodhatott az SGL közigazgatási eljárásban tanúsított objektív együttműködésére – köteles volt a jogsértő tényállás vitatásával szembeni védekezést kidolgozni és az Elsőfokú Bíróság előtt előterjeszteni, amely tényállással kapcsolatban korábban jogosan vélte úgy, hogy azt az SGL már nem kérdőjelezi meg. E körülmények között az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy a 17. rendelet 15. cikke értelmében ráruházott korlátlan felülvizsgálati jogkörben eljárva 2 százalékponttal indokolt csökkenteni az SGL‑nek nyújtott bírságcsökkentést. E bírságcsökkentés tehát csak 8%‑ot tesz ki.
419 Ahogyan a fenti 113. pontban kiemelésre került, e megállapítás nem sérti a Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet.
420 Ebből következik, hogy az SGL‑re kiszabott bírság végső összegét 69,114 millió euróban kell megállapítani.
b) A T‑246/01. sz. ügy
A határozat összefoglalása
421 A Bizottság 40%‑os bírságcsökkentést alkalmazott, mert az UCAR – noha nem ő volt a döntő bizonyítékokkal szolgáló első társaság – messzemenően hozzájárult az ügy bizonyos jelentős körülményeinek bizonyításához, és a hivatalos tájékoztatáskérésre válaszolva a társaságok közül elsőként ismerte el a versenytársakkal fennálló jogellenes kapcsolatok fennállását (a (200)–(202) preambulumbekezdés).
A felek érvei
422 Az UCAR úgy érvel, hogy a Bizottság által a számára nyújtott 40%‑os bírságcsökkentés az SGL‑nek nyújtott 30%‑os, illetve az SDK‑nak nyújtott 70%‑os csökkentéshez képest nem elegendő. Mivel az UCAR a lehető legszorosabban együttműködött a Bizottsággal, a lehető legmagasabb csökkentésre jogosult. Az UCAR ugyanis döntő információkkal szolgált a kartell működésének megértéséhez. A Bizottság valóban az SDK nyilatkozatainak köszönhetően szerzett bizonyítékot a kartell fennállására. Az UCAR azonban olyan bizonyítékokkal szolgált, amelyek a Bizottság információinak számos hiányosságát megszüntették.
423 Az UCAR először is azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem vette figyelembe az összes releváns tény megállapítása és a Bizottsággal való közlése érdekében az igazgatótanácsa által lefolytatott független és alapos belső vizsgálatot. E vizsgálat döntő volt, mivel a vezérigazgatója és az európai értékesítésekért felelős igazgatója közvetlenül közreműködött a kartellben, és lehetősége volt arra, hogy az információk közlését megakadályozza.
424 Másodszor az UCAR az összes releváns információt közölte a Bizottsággal közvetlenül azt követően, hogy tudomást szerzett a saját maga által elkövetett jogsértésről. A 17. rendelet 11. cikke szerinti tájékoztatáskérés megfogalmazása érdekében együttműködött a Bizottság személyzetével. Az UCAR ugyanis vonakodott megküldeni az írásbeli iratokat a Bizottság számára, mivel fennállt annak a veszélye, hogy e dokumentumokat az Egyesült Államokban az UCAR‑ral szemben indított párhuzamos eljárásokban is felhasználják. Az UCAR tehát azt javasolta a Bizottságnak, hogy szóban közöl információkat. A Bizottság 1998 júniusában olyan tájékoztatáskérést intézett az UCAR‑hoz, amelyet vele egyetértésben szerkesztett meg annak érdekében, hogy a Bizottságnak szóban már előadott információkra hagyatkozzon. Az Egyesült Államokban indított eljárások befejezését követően az UCAR 1999 júniusában önként megküldte a Bizottságnak az összes releváns információt.
425 Az UCAR harmadszor emlékeztet arra, hogy tájékoztatta a Bizottságot, hogy a be nem jelentett vizsgálataira vonatkozó figyelmeztetés az SGL és a Bizottság név szerint megjelölt tisztviselője közötti kapcsolatoknak volt köszönhető. Az e tisztviselő ellen indított vizsgálat büntetőeljáráshoz vezetett. Az UCAR hozzáteszi, hogy az ezekre a be nem jelentett vizsgálatokra vonatkozó figyelmeztetéssel kapcsolatban tanúsított együttműködése jelentős szerepet játszott az SGL által elkövetett jogsértés súlyának értékelésekor.
426 A Bizottság előadja, hogy az UCAR‑nak nyújtott 40%‑os bírságcsökkentés az engedékenységi közlemény D. pontjának (1) bekezdésében foglalt 10 és 50% közötti sávban marad. Az UCAR‑nak nem sikerült bizonyítania, hogy a Bizottság e kérdésben nyilvánvaló hibát követett el. A határozat az UCAR által tanúsított együttműködést megfelelő mértékben elismerte, mivel a pusztán szóbeli információkat nem lehetett megbízható bizonyítékként felhasználni.
427 Ami az UCAR által a Bizottság szervezeti egységeitől esetlegesen kiszivárgott információk feltárásával kapcsolatban játszott szerepet illeti, az UCAR úgy érvel, hogy meg kell különböztetni a segítségnyújtás két szempontját. Egyrészről az UCAR tájékoztatta a Bizottságot, hogy az SGL figyelmeztette a többi vállalkozást; e tény a vitatott jogsértés része, és a Bizottság azt az SGL‑re kiszabott bírság kiszámításakor súlyosító körülményként vette figyelembe, míg az UCAR ezen együttműködését a bírságának 40%‑os csökkentése keretében értékelte. Másrészről a Bizottság tisztviselőjének esetleges közreműködésére vonatkozó információ nem volt releváns a jelen eljárás keretében az engedékenységi közleménynek az UCAR által elkövetett jogsértésre való alkalmazása szempontjából, mivel ezen információ nem segítette a Bizottságot a kartell tagjai elleni fellépésben.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
428 Amennyiben az UCAR úgy érvel, hogy a bírságát az SGL‑nek és az SDK‑nak nyújtott csökkentéshez képest nem elegendő mértékben csökkentették, ezen érvelés nem elegendő annak bizonyításához, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el. Az SDK ugyanis az engedékenységi közlemény C. pontja alapján részesült bírságcsökkentésben. Helyzete tehát nem hasonlít az UCAR‑éhoz, amely a D. pont alapján részesült bírságcsökkentésben, és amely nem állítja, hogy eleget tesz a C. pont feltételeinek. Az SGL‑t illetően az UCAR nem bizonyította részletesen, hogy a 40%‑os csökkentéssel ellentételezett saját együttműködése messze jelentősebb volt az SGL 30%‑os csökkentéssel ellentételezett együttműködésénél. Ami az UCAR‑nak az Egyesült Államokban párhuzamosan folyamatban lévő eljárásra való hivatkozását illeti, az nem bizonyítja, hogy a Bizottság az előtte folyó közigazgatási eljárásban tévesen értékelte az együttműködésének jelentőségét (lásd a fenti 400. pontot).
429 Az UCAR által előadott, az igazgatótanácsának belső vizsgálatára alapított érv sem helytálló. Amennyiben e vizsgálat az UCAR együttműködésében nyilvánult meg, a Bizottság azt figyelembe vette, amikor 40%‑os bírságcsökkentést nyújtott. A belső vizsgálat lefolytatásának ténye mint olyan nem igazolja e mérték növelését. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy e vizsgálattal párhuzamosan az UCAR más képviselői a vállalkozás nevében még a Bizottság be nem jelentett vizsgálatait követően is folytatták a jogsértést.
430 Az UCAR és a Bizottság szóbeli kapcsolatait illetően a Bizottság az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdésére válaszolva kifejtette, hogy az UCAR által 1998. március 25‑én, április 2‑án és június 11‑én szolgáltatott szóbeli információkat részletesen tartalmazták a Bizottság tisztviselői által szerkesztett belső feljegyzések. E feljegyzések nem képezik az ügy vizsgálati iratainak részét. A kérdéses időszakban ugyanis az UCAR nem kívánta, hogy az általa szóban előadott információk bizonyítékként felhasználhatók legyenek. A Bizottság ebből arra következtetett, hogy e szóbeli információk nem minősülnek az engedékenységi közlemény D. pontja (2) bekezdésének első francia bekezdése értelmében vett érvényes bizonyítéknak, ezért az UCAR ezen információk szolgáltatásáért nem kapott konkrét bírságcsökkentést.
431 Ezen érvelés nem fogadható el. Egyrészről ugyanis a fent említett rendelkezés kimondja, hogy nem csupán „dokumentumok”, hanem „információk” is olyan „bizonyítékul” szolgálhatnak, amely hozzájárul az elkövetett jogsértés fennállásának megállapításához. Ebből következik, hogy az említett információkat nem kell szükségképpen dokumentum formájában szolgáltatni. Másrészről a pusztán szóbeli információ gyakorlati haszna vitathatatlan akkor, ha lehetővé teszi a Bizottság számára például azt, hogy a jogsértésre közvetlen bizonyítékokat találjon, vagy ha pontossága miatt a vizsgálat folytatására ösztönzi a Bizottságot, aki az éppen rendelkezésére álló elegendő bizonyíték hiányában ezen információk nélkül felhagyott volna a vizsgálattal.
432 A jelen ügyben, ahogyan a fent említett belső feljegyzésekből kitűnik, az UCAR szóban megadta különösen a kartellben részt vevő többi vállalkozás nevét, e tagok több képviselőjének nevét, a kapcsolatok titokban tartására használt kódneveket (lásd a határozat (59) preambulumbekezdését), valamint a kartell keretében szervezett több találkozó időpontját és helyét, ideértve a résztvevőket is. Ezen információk már lehetővé tették a Bizottság számára, hogy az UCAR által azonosított vállalkozásokhoz tájékoztatáskérést intézzen, felszólítva őket annak megerősítésére, hogy a név szerint megjelölt képviselőik részt vettek‑e az UCAR által említett találkozókon, így jelezni tudta számukra, hogy már biztos információforrással rendelkezik, ami már a vizsgálat e korai szakaszában a Bizottsággal való együttműködésre indíthatta a címzett vállalkozásokat.
433 Abból, hogy az UCAR által nyújtott információkat később megerősítették a maga a vállalkozás által vagy a kezdeményezésére ([…] és […] által) adott írásbeli nyilatkozatok, kitűnik, hogy az UCAR két lépcsőben működött együtt: először is több szóbeli közlés keretében, majd okirati bizonyítékok benyújtásával. A Bizottság tehát azáltal, hogy nem vette figyelembe az UCAR által 1998 márciusában, áprilisában és júniusában szolgáltatott szóbeli információkat, tévesen értékelte a vállalkozás által tanúsított együttműködés jelentőségét.
434 Ami az UCAR‑nak a Bizottság szervezeti egységeitől esetlegesen kiszivárgott információk feltárásában játszott szerepét illeti, a Bizottság a tárgyaláson megerősítette azon álláspontját, miszerint ezen információk feltárása nem segítette őt a kartell tagjai elleni fellépésben. Az engedékenységi közlemény kizárólagos célja az, hogy ellentételezze azon bizonyítékok szolgáltatását, amelyek egyébként szankcióknak tennék ki az együttműködő vállalkozást. Márpedig a jelen ügyben szóban forgó figyelmeztetések forrása nem képezi olyan jogsértés részét, amely az UCAR‑t bírságnak tenné ki.
435 Ezen érvelés nem fogadható el. Minden olyan együttműködés ellentételezhető ugyanis bírságcsökkentéssel, amely lehetővé tette, hogy a Bizottság könnyebben megállapítsa a jogsértés fennállását, és adott esetben megszüntesse azt (a fenti 108. pontban hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet 36. pontja). Igaz ugyan, hogy az engedékenységi közlemény A. pontjának (3) bekezdése csak „azon bírság [csökkentését írja elő, amelyet a Bizottsággal együttműködő vállalkozásoknak] egyébként meg kellett volna fizetniük”, e szöveg nem követeli meg, hogy minden egyedi információ a versenyjog külön szankcionálható megsértésére vonatkozzon. Az engedékenységi közlemény előnyeiből való részesüléshez elegendő az, ha az együttműködésre kész vállalkozás a jogsértésben való közreműködésének feltárásával szankcióknak teszi ki magát, míg a különböző információknak az esetleges bírságcsökkentés céljából való figyelembevétele attól függ, hogy az információk mennyire hasznosak a Bizottság számára a jogsértés fennállásának bizonyításával és annak megszüntetésével kapcsolatos feladata keretében.
436 Ez utóbbi tekintetben egyértelmű, hogy a Bizottság valamely tisztességtelen tisztviselője a jogellenes kartell tagjait segítve meghiúsíthatja azt, hogy intézménye ellássa feladatát. Így jelentősen megnehezítheti a Bizottság által folytatott vizsgálatot például azzal, hogy bizonyítékokat semmisít vagy hamisít meg, tájékoztatja a kartell tagjait a küszöbönálló be nem jelentett vizsgálatról, és teljesen felfedi a Bizottság által kidolgozott vizsgálati stratégiát. Következésképpen főszabály szerint úgy kell tekinteni, hogy az ilyen tisztviselő létezésére vonatkozó információ megkönnyítheti a Bizottságnak a jogsértés bizonyításával és megszüntetésével kapcsolatos feladatát. Az ilyen információ különösen hasznos akkor, ha azzal a Bizottság által esetleges versenyellenes cselekményekkel kapcsolatban indított vizsgálat elején szolgálnak.
437 A jelen ügyben az UCAR a keresetlevelében és annak 47. mellékletében részletesen bemutatta a Bizottság szervezeti egységeitől kiszivárgott információkkal kapcsolatos tényeket, kifejtve különösen, hogy arról 1999 januárjában tájékoztatta a Bizottságot, továbbá hogy az Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) beavatkozott, és Olaszországban a gyanúsított tisztviselő ellen nyomozást indítottak. Az Elsőfokú Bíróság előtti írásbeli szakasz egész ideje alatt és az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdésére válaszolva a Bizottság e tények egyikét sem vitatta. A Bizottság csak a tárgyaláson állította először, hogy az ezen összefüggésben lefolytatott belső vizsgálat nem volt eredményes, és az UCAR által feljelentett tisztviselő még mindig a Bizottság szolgálatában áll. Jelenleg tehát nem lehet az információk kérdéses kiszivárgásáért felelős tisztviselő személyét megállapítani.
438 E tekintetben meg kell állapítani, hogy az UCAR által 1999 januárjában értesített Bizottságnak legkésőbb a határozat elfogadása napján tájékoztatnia kellett volna az UCAR‑t arról, hogy az engedékenységi közlemény alkalmazása keretében figyelembe veszi‑e az említett információt. Mivel az Elsőfokú Bíróság nincs abban a helyzetben, hogy megvizsgálja, vajon a Bizottság által a kérdéses tisztviselő személyének megállapítása érdekében lefolytatott belső vizsgálat megfelelő formában zajlott‑e le, és helyes eredményre vezetett‑e, csak a Bizottság eljárás során tanúsított magatartásának szükségszerű következményeit tudja megállapítani: a tényeknek először a tárgyaláson előadott vitatását új védekezési jogalapnak kell minősíteni, és azt az eljárási szabályzat 48. cikkének 2. §‑a alapján mint megkésett jogalapot el kell utasítani. Az Elsőfokú Bíróságnak tehát az UCAR által előadott tényekre kell támaszkodnia, és el kell ismernie, hogy a Bizottság szervezeti egységeitől kiszivárgott információkra vonatkozó információnak objektív haszna volt a Bizottság számára a grafitelektródák piacán működő kartellre vonatkozó ügy elbírálása során. A Bizottság ezen információt figyelmen kívül hagyva tehát tévesen értékelte az UCAR által tanúsított együttműködés jelentőségét.
439 Ugyanez vonatkozik arra is, hogy a Bizottság az UCAR esetében kizárólag az engedékenységi közlemény D. pontja (2) bekezdésének első francia bekezdését alkalmazta (a határozat (202) preambulumbekezdése), noha az UCAR nem vitatta azon tényállást, amelyre a Bizottság a kifogásközlését alapította (a határozat (41) preambulumbekezdése) (lásd ebben az értelemben a fenti 413–415. pontot).
440 A fentiekből következik, hogy a Bizottság több kérdésben is tévesen értékelte az UCAR által a határozat elfogadása előtt tanúsított együttműködés jelentőségét. Korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy az UCAR‑ra kiszabott bírságot e címen 10%‑kal indokolt csökkenteni, amely hozzáadódik a Bizottság által már nyújtott 40%‑hoz.
441 Ebből következik, hogy az UCAR‑ra kiszabott bírság végső összegét 42,05 millió euróban kell megállapítani.
c) A T‑252/01. sz. ügy
A határozat összefoglalása
442 A Bizottság a C/G bírságát 20%‑kal csökkentette, mivel a C/G bizonyos információkat nyújtott a számára. A C/G azonban nem jogosult jelentősebb csökkentésre. Noha már 1998 júliusában megküldött a Bizottságnak bizonyos, a versenytársak közötti kapcsolatokra vonatkozó dokumentumokat, a vállalkozás csak 1999 októberében küldött nyilatkozatot, amelyben azonban a kartellben játszott szerepét illetően kétértelmű maradt. A Bizottság véleménye szerint a vállalkozásnak a 17. rendelet 11. cikke szerinti hivatalos tájékoztatáskérésre 1999. július 21‑én adott válasza nem minősül az engedékenységi közlemény értelmében vett önkéntes hozzájárulásnak (a (239) és (240) preambulumbekezdés).
A felek érvei
443 A C/G azt állítja, hogy a Bizottság hibát követett el, amikor az együttműködése alapján csak 20%‑os bírságcsökkentést nyújtott neki. A C/G ugyanis minden releváns információt megküldött a Bizottságnak. Ezenkívül nem vitatta a Bizottság által a kifogásközlésében megállapított tényállást. A C/G szerint ezen együttműködés sokkal jelentősebb volt, mint a határozat többi címzettjének együttműködése, akik azonos vagy nagyobb csökkentést kaptak.
444 A C/G kifejti, hogy valójában az összes vele szemben elfogadott bizonyíték tőle származik. Az együttműködése nélkül a Bizottság nem jutott volna e bizonyítékokhoz. Amennyiben a Bizottság azt állítja, hogy más vállalkozások is vádolták a C/G‑t, ez utóbbi hangsúlyozza, hogy a többi vállalkozás nyilatkozatai pusztán bizonytalan és tétova feltételezéseknek minősülnek.
445 A C/G továbbá összehasonlítja saját helyzetét a Conradtyéval, amely a C/G‑vel ellentétben megtagadta a Bizottsággal való együttműködést, ami nem akadályozta meg ez utóbbit abban, hogy a C/G‑re bírságot szabjon ki, a Conradtyra azonban nem. Végül a C/G azt kifogásolja, hogy az SGL és a VAW az együttműködése alapján 30, illetve 20%‑os csökkentésben részesült, miközben az SGL figyelmeztette a VAW‑t, ahogyan más vállalkozásokat is, a Bizottság küszöbönálló be nem jelentett vizsgálatairól. Nem logikus, hogy az SGL, a kartell vezetője jelentősebb csökkentésben részesül, mint ő maga.
446 A Bizottság emlékeztet arra, hogy a C/G 20%‑os csökkentésben részesült, amely a 10 és 50% közötti sávba esik. Jogos bizalmát tehát tiszteletben tartották.
447 Amennyiben a C/G azt állítja, hogy saját maga szolgált az összes vele szemben elfogadott bizonyítékkal, a Bizottság hangsúlyozza, hogy az SGL, a VAW és az UCAR által szolgáltatott bizonyítékok már a birtokában voltak, amelyek szintén alátámasztották a C/G‑nek a jogsértésben való részvételét. Ezzel összefüggésben az SGL nyilatkozatára hivatkozik, amely tartalmazza az SGL és a C/G között annak érdekében tartott találkozó teljes jegyzőkönyvét, hogy megvitassák az európai piacra irányuló, „egyre növekvő amerikai exportok” problémáját. E nyilatkozat megerősítette az UCAR és alkalmazottai nyilatkozatait.
448 A Bizottság szerint egyrészről a C/G, másrészről pedig a Conradty, az SGL és a VAW helyzete teljesen különböző: a Conradty nem működött együtt, és a Bizottság nem tudta bizonyítani a jogsértésben való részvételét. Az SGL azért részesült bírságcsökkentésben, mert lényeges információkkal szolgált a kartell működéséről, míg a C/G hozzájárulása lényegében saját részvételének jellegét érintette. Végül a vállalkozások közül a C/G nyújtott be utoljára nyilatkozatot, akkor, amikor a kartellre vonatkozó szinte valamennyi információ, különösen az SGL és a VAW által szolgáltatott információk a Bizottság számára már ismeretesek voltak.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
449 Amennyiben a C/G a saját helyzetét a Conradtyéval hasonlítja össze, elegendő kiemelni, hogy a C/G saját maga elismerte a jogsértésben való részvételét, míg a határozat a Conradtyt – a Mitsubishihez és a Union Carbide‑hoz hasonlóan – nem azonosította a jogsértés elkövetőjeként, és e vállalkozás nem vesz részt az Elsőfokú Bíróság előtt a határozattal kapcsolatban folyó jogvitákban. A Conradtyra való hivatkozás tehát nem igazolhat semmilyen további bírságcsökkentést a C/G javára.
450 A C/G‑nek az SGL‑lel és a VAW‑val való összehasonlítására alapított érvelés sem igazolhat ilyen csökkentést. A C/G ugyanis nem bizonyítja részletesen, hogy saját együttműködését e két vállalkozás együttműködéséhez képest alulértékelték, hanem azok együttműködése jelentőségének csökkentésére szorítkozik.
451 Ami a C/G azon állítását illeti, amely szerint maga a vállalkozás szolgált szinte az összes vele szemben elfogadott bizonyítékkal – amit a Bizottság vitat –, az Elsőfokú Bíróság előtt kitűnt, hogy a Bizottság által hivatkozott, maga a C/G által szolgáltatott bizonyítékokon kívüli bizonyítékok az UCAR azon két nyilatkozatából álltak, amelyek szerint „[…] [az SGL‑t képviselő] […] által tett nyilatkozatok alapján feltételezte, hogy […] fenntartja … a C/G‑vel fennálló kapcsolatait”, és „az UCAR képviselője … úgy gondolja, hogy az SGL talán közvetlen kapcsolatban állt … esetleg a C/G német alkalmazottjával”, valamint […] nyilatkozatából, aki „feltételezte, hogy […] kapcsolatban állt … a C/G‑vel”, valamint az SGL azon nyilatkozatából, amely szerint az SGL és a C/G képviselői között 1996 november 21‑én a frankfurti repülőtéren tartott találkozón az Európába irányuló amerikai exportok folyamatos növekedését vitatták meg, és információkat cseréltek az európai piac helyzetéről.
452 Márpedig a puszta feltételezések szintjét meghaladó egyetlen konkrét információ az SGL‑nek az 1996. november 21‑i találkozóra vonatkozó nyilatkozatában szerepel. A C/G‑nek a határozatban terhére rótt jogsértésben való részvétele azonban éppen 1996 novemberében fejeződött be. Ebből következik, hogy valóban a C/G szolgált az összes, a megállapított jogsértésben való részvételének jellegére és időtartamára vonatkozó releváns bizonyítékkal. A Bizottság azáltal, hogy csak 20%‑os bírságcsökkentést nyújtott neki, nyilvánvalóan tévesen értékelte a C/G által e tekintetben tanúsított önkéntes együttműködés jelentőségét.
453 Ugyanez vonatkozik arra is, hogy a Bizottság a C/G esetében kizárólag az engedékenységi közlemény D. pontja (2) bekezdésének első francia bekezdését alkalmazta (a határozat (239) preambulumbekezdése), noha a C/G nem vitatta azon tényállást, amelyre a Bizottság a kifogásközlését alapította (a határozat (41) preambulumbekezdése) (lásd ebben az értelemben a fenti 413–415. pontot).
454 Végül mivel úgy vélte, hogy a C/G‑nek a hivatalos tájékoztatáskérésre adott válasza nem minősül az engedékenységi közlemény értelmében vett önkéntes hozzájárulásnak, ami csökkenti a jelentőségét, a Bizottság a C/G által tanúsított együttműködést is alulértékelte (lásd ebben az értelemben a fenti 410. pontot).
455 A fentiekből következik, hogy a Bizottság több kérdésben is tévesen értékelte a C/G által a határozat elfogadása előtt tanúsított együttműködés jelentőségét. Korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy a C/G‑re kiszabott bírságot e címen 20%‑kal indokolt csökkenteni, amely hozzáadódik a Bizottság által már nyújtott 20%‑hoz.
456 Következésképpen a C/G‑re kiszabott bírság végső összegét 6,48 millió euróban kell megállapítani.
457 A fentiekből következik, hogy az SGL‑re, az UCAR‑ra, illetve a C/G‑re kiszabott bírság végső összegét 69,114 millió euróban, 42,05 millió euróban, illetve 6,48 millió euróban kell megállapítani. Az Elsőfokú Bíróság azonban semmilyen indokot nem lát arra, hogy a Bizottság által az engedékenységi közlemény alapján a többi felperes esetében alkalmazott mértékektől eltérjen, kivéve a Nippont, amelynek a bírságát nem 10%‑kal, hanem a jogsértés időtartamának késedelmes vitatása miatt (lásd a fenti 112. pontot) csak 8%‑kal kell csökkenteni, így az 6,2744 millió euróban kerül megállapításra.
458 Az Elsőfokú Bíróság által fentebb elvégzett vizsgálatra figyelemmel a határozat 3. cikkében kiszabott bírságokat a következőképpen kell csökkenteni:
– az SGL esetében 69,114 millió euróra csökken;
– az UCAR esetében 42,05 millió euróra csökken;
– a Tokai esetében 12,276 millió euróra csökken;
– az SDK esetében 10,44 millió euróra csökken;
– a C/G esetében 6,48 millió euróra csökken;
– a Nippon esetében 6,2744 millió euróra csökken;
– a SEC esetében pedig 6,138 millió euróra csökken.
C – A T‑239/01. és T‑246/01. sz. ügyekben előterjesztett, a határozat 4. cikkének, valamint a júliusi és az augusztusi levélnek a megsemmisítése iránti kérelmekről
1. A felek érvei
459 Az SGL a kamatláb jogszerűségét vitatva a határozat 4. cikkének megsemmisítését kéri, és arra hivatkozik, hogy azt úgy állapították meg, hogy semmilyen jogalapra nem hivatkoztak. Emlékeztet arra, hogy a határozatot a Bizottság 2001. július 23‑i levelében küldték meg számára, amelyben a Bizottság arról tájékoztatta, hogy a fizetési határidő lejártát követően 8,04%‑os kamatláb alkalmazásával behajtja követelését, hozzátéve, hogy az Elsőfokú Bírósághoz fordulás esetén a bírósági eljárás időtartamára lemond a követelés behajtásáról, feltéve hogy az SGL hozzájárul a 6,04%‑os kamatláb alkalmazásához, és bankgaranciát nyújt. Az SGL e kamatláb jogszerűségét is vitatja. Úgy véli, hogy a késedelmi kamatok alkalmazásához való jog kizárólag az önkényes keresetek elkerülését és annak biztosítását célozza, hogy a „késedelmesen” fizető vállalkozások ne legyenek előnyben részesítve. Noha a Bizottság valóban utalhat a gyakorlatban ténylegesen alkalmazott kamatlábakra, nem igazolt még egyszer 3,5 százalékponttal növelni az ilyen piaci kamatlábat. Itt tiltó kamatlábról van szó, amely felhatalmazási alap nélkül valamely jogvédelmi eszköz igénybevételét szankcionáló kiegészítő büntetésként működik.
460 Az UCAR is kéri a határozat 4. cikkének megsemmisítését, arra hivatkozva, hogy a határozat egyáltalán nem utal a fizetőképességének figyelembevételére, noha ingatag pénzügyi helyzetére vonatkozóan részletes információkkal szolgált a Bizottság számára. Az UCAR azt állítja, hogy nem képes megfizetni a bírságot a 4. cikkben megállapított határidőn belül, sem pedig a késedelmes fizetés esetén alkalmazandó kamatlábat. A Bizottság saját iránymutatását megsértve nem vette figyelembe az UCAR valós fizetőképességét a sajátos társadalmi környezetben. Másodlagosan az UCAR azt kéri, hogy a 4. cikk ehelyett azt írja elő, hogy az UCAR köteles biztosítékot nyújtani a tartozással nem terhelt ingatlanaira. A kamatlábat el kell törölni, vagy pedig jelentősen csökkenteni kell.
461 Az UCAR ezenkívül a 2001. július 23‑i levél megsemmisítését is kéri, amelyben a határozatot vele közölték, és amelyben a kiszabott bírság összege és a fizetési feltételek szerepeltek. Különösen azon feltételt vitatja, amely szerint az Elsőfokú Bírósághoz fordulás esetén semmilyen végrehajtási intézkedést nem hoznak, feltéve hogy a 6,04%‑os kamatot megfizeti, és bankgaranciát nyújt.
462 Az UCAR végül a 2001. augusztus 9‑i levél megsemmisítését kéri, amelyben a Bizottság az UCAR által a fizetési feltételekkel kapcsolatban előterjesztett észrevételekre válaszolva megtagadta egyrészről a részletfizetésre vonatkozó javaslat, másrészről pedig a bírság megfizetésére vonatkozó biztosíték címén az UCAR vagyonára alapított zálog elfogadását.
463 A Bizottság ezzel szemben úgy érvel, hogy az Európai Központi Bank refinanszírozási kamatlábának 3,5%‑kal való növelése megfelel a szokásos gyakorlatának, és nem lépi túl a halogató cselekedetek elkerüléséhez szükséges mértéket. Előadja, hogy nem köteles figyelembe venni valamely vállalkozás fizetőképességét, amikor meghatározza a bírság megfizetésének módját vagy határidejét. Nem volt köteles arra sem, hogy a 4. cikkhez bármilyen igazolást fűzzön.
464 A Bizottság úgy véli, hogy a júliusi és az augusztusi levél megsemmisítése iránti kérelmek elfogadhatatlanok. Júliusi levelében ajánlatot tett az UCAR‑nak, amelyet az elfogadhatott vagy elutasíthatott. E levél nem váltott ki semmilyen, az UCAR érdekeit sértő kötelező joghatást. Az augusztusi levél sem minősül kötelező joghatások kiváltására irányuló aktusnak. Az UCAR által javasolt fizetési feltételek e levélben való elutasítása ugyanis pontosan ugyanolyan jogi helyzetben hagyta az UCAR‑t, mint amelyben az e levél előtt is volt, azaz abban a helyzetben, amelybe őt a határozat 4. cikke hozta.
465 Az érdemet illetően a Bizottság emlékeztet arra, hogy az ítélkezési gyakorlat elismerte azon gyakorlatát, hogy kamattal terhelt bankgarancia nyújtását követeli meg, megjegyezve, hogy a felperes csak rendkívüli körülmények között kerülheti el bankgarancia nyújtását. Márpedig az UCAR nem bizonyította olyan rendkívüli körülmények fennállását, amelyek igazolhatják a bankgaranciára vonatkozó feltételtől való eltekintést. A Bizottság szerint a bankgarancia nyújtására vonatkozó álláspontjának vitatásához a megfelelő jogorvoslat az EK 242. cikk és az EK 243. cikk szerinti ideiglenes intézkedések iránti kérelem.
466 Az UCAR ezzel szemben úgy érvel, hogy a júliusi levél a határozat végrehajtásához kapcsolódó olyan feltételeket állapít meg, amelyeket a határozat nem tartalmaz. Következésképpen e levélnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy bírósági felülvizsgálat tárgyát képezze. Az augusztusi levél a Bizottság azon kérdésre vonatkozó álláspontját tartalmazza, hogy a bírság részletekben történő megfizetése és a társaság eszközeit terhelő biztosíték nyújtása elfogadható‑e. A levél tehát nem erősít meg korábbi határozatot, hanem első alkalommal állapítja meg, hogy a jelen ügy körülményei nem olyan rendkívüliek, hogy alternatív fizetési feltételeket igazolnának.
467 Az érdemet illetően az UCAR azt kifogásolja, hogy a Bizottság úgy ragaszkodott bankgarancia nyújtásához, hogy nem vizsgálta meg, hogy a jelen ügy körülményei miatt nem lehetne‑e valamely más biztosítékot megfelelőnek tekinteni. Ezzel összefüggésben emlékeztet arra, hogy olyan eszközei vannak Franciaországban, amelyeken nincs teher a bankjai javára, és amelyeknek az értéke meghaladja az 50 millió USD‑t. Márpedig a Bizottság az augusztusi levélben annak állítására szorítkozott, hogy semmilyen más javaslatot nem vesz figyelembe, csak a bírság teljes megfizetését vagy bankgarancia nyújtását. A Bizottság nem indokolta meg, hogy miért nem vette figyelembe az UCAR sajátos helyzetét. Az UCAR hozzáteszi, hogy a bankgarancia nyújtása a dologi biztosíték nyújtásával szemben sérti azon fő hitelkönnyítéseit, amelyekben a hitelnyújtó bankjaival megállapodott.
2. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
468 A júliusi és az augusztusi levél megsemmisítése iránti kérelmek elfogadhatóságát illetően először is meg kell határozni e kérelmek pontos tárgyát.
469 E tekintetben nem vitás, hogy az UCAR, miután 2001. július 26‑án megkapta a júliusi levelet és a határozatot, a Bizottsághoz fordult annak érdekében, hogy megvitassa az esetleges fizetési módokat arra az esetre, ha bírságot szabnának ki rá, amely vitajavaslatot a Bizottság e szakaszban elutasította. E körülmények között el kell ismerni az UCAR ahhoz fűződő jogos érdekét, hogy az e levelekben foglalt – a határozat 4. cikkéhez képest – új elemek felülvizsgálatát kérje, azaz a 6,04%‑os kedvezőbb kamatláb mértékét, valamint azon feltételeket, amelyek lehetővé teszik az esetében e kedvezőbb kamatláb alkalmazását. E felülvizsgálat azon kérdésre vonatkozik, hogy a Bizottság érvényesen megtagadhatja‑e vele szemben a 6,04%‑os kamatláb alkalmazását arra hivatkozva, hogy az UCAR nem nyújtott bankgaranciát, vagy a Bizottságnak el kellett volna‑e fogadnia az UCAR által alternatívaként felajánlott biztosítékot.
470 Ugyanis, noha kétségtelen, hogy a határozat 4. cikkében előírt 8,04%‑os kamatláb jogszerűsége bírósági felülvizsgálat tárgyát képezheti (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑24/93–T‑26/93. és T‑28/93. sz., Compagnie maritime belge transports és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1996. október 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1996., II‑1201. o.] 250. pontját), az UCAR az alternatívaként megállapított 6,04%‑os kamatlábat, valamint e kamatláb alkalmazásának a júliusi és augusztusi levélben megállapított feltételeit is megtámadhatja. E célból hivatkozhat különösen arra, hogy a Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód elvét, mivel megtagadta az ő esetében a kedvezőbb kamatláb alkalmazását, miközben azt biztosította valamely más, az UCAR‑ral azonos helyzetben lévő vállalkozás számára.
471 Ugyanez vonatkozik az SGL által benyújtott keresetre is, amely vállalkozás, anélkül hogy formálisan megtámadná a júliusi levelet, az e levélben megállapított 6,04%‑os kamatláb jogszerűségét vitatja.
472 Nem vitás azonban az sem, hogy a Bizottság a T‑246/01. sz. kereset előterjesztésének időpontjában még nem kezdte meg a kiszabott bírság behajtását, sem pedig a határozatnak az EK 256. cikk és az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának 104–110. cikke szerinti végrehajtását. Következésképpen minden olyan kérelmet, amely az UCAR tekintetében konkrétan alkalmazott fizetési módok vizsgálatára irányul (a határozat 4. cikkének fizetési ütemezéssel való felváltása, tényleges kamatláb, fizetési határidők), idő előttinek kell tekinteni, mivel a kereset előterjesztésének időpontjában nem lehetett tudni, milyen lesz az UCAR helyzete abban az esetben és akkor, ha a Bizottság behajtási intézkedéseket hoz, vagy végrehajtást eszközöl (lásd ebben az értelemben a fenti 144. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 135. pontját). Közelebbről, mivel az UCAR – azonnali behajtás által fenyegetve – ebben az időpontban nem terjesztett elő az EK 242. cikk és az eljárási szabályzat 104. és azt követő cikkei értelmében vett ideiglenes intézkedés iránti kérelmet, nem lehet azt kérni, hogy az Elsőfokú Bíróság az alapeljárásban az UCAR‑ra kiszabott bírság jogszerűségének tárgyában hozott ítélet kihirdetése előtt egy másik eljárás keretében határozzon abban a kérdésben, hogy a fennálló érdekek mérlegelése kizárja‑e az említett fizetési módok alkalmazását, mivel azok veszélyeztetnék a vállalkozás létét.
473 Az UCAR által e tekintetben előterjesztett kérelmeket ennélfogva elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.
474 Az érdemet illetően egyrészről meg kell állapítani, hogy sem az SGL, sem pedig az UCAR nem hozott fel az egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított jogalapot.
475 Másrészről az állandó ítélkezési gyakorlat szerint (a Bíróság 107/82. sz., AEG kontra Bizottság ügyben 1983. október 25‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 3151. o.] 141–143. pontja, az Elsőfokú Bíróság T‑275/94. sz., CB kontra Bizottság ügyben 1995. július 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑2169. o.] 46–49. pontja, és a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 395. és 396. pontja) a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése által a Bizottságra ruházott hatáskör magában foglalja a jogosultságot a bírságok esedékességi időpontjának és a késedelmi kamatok kezdő időpontjának meghatározására, e kamatok mértékének rögzítésére, a határozata végrehajtási módjainak megállapítására, és adott esetben a kiszabott bírság alapösszegére és kamataira vonatkozó bankgarancia nyújtásának megkövetelésére. Amennyiben ez a hatáskör nem állna fenn, a vállalkozásoknak előnyük származhatna a bírságok késedelmes megfizetéséből, ami gyengítené a Bizottság által – a versenyszabályok alkalmazásának felügyeletére vonatkozó feladata keretében – kiszabott szankciókat. Így a bírságok esetében a késedelmi kamatok alkalmazását annak elkerülése igazolja, hogy a Szerződés hatékony érvényesülését meghiúsíthassák a rájuk kiszabott bírságot késedelmesen megfizető vállalkozások által egyoldalúan alkalmazott gyakorlatok, és annak kizárása, hogy ez utóbbi vállalkozások előnyös helyzetbe kerüljenek azon vállalkozásokhoz képest, amelyek a bírságaikat a számukra előírt határidőn belül megfizetik.
476 Ezzel összefüggésben az ítélkezési gyakorlat elismerte, hogy a Bizottság jogosult a piaci kamatlábnál 3,5 százalékponttal magasabb késedelmi kamatokat megállapítani (a fenti 475. pontban hivatkozott CB kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 54. pontja, a fenti 38. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 397. pontja, és a fenti 470. pontban hivatkozott Compagnie maritime belge transports és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 250. pontja), bankgarancia nyújtása esetén pedig a piaci kamatlábnál 1,5 százalékponttal magasabb késedelmi kamatokat (a fent hivatkozott CB kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 54. pontja). Ezen ítéletekben az Elsőfokú Bíróság jóváhagyta a 7,5%‑os, a 13,25%‑os és a 13,75%‑os késedelmi kamatokat, kifejtve, hogy a Bizottság jogosult az átlagos piaci hitelező által javasolt, piacon alkalmazott kamatlábnál magasabb szinten elhelyezkedő referenciapontot választani, amennyiben az szükséges a halogató magatartások megelőzésére (a fent hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 398. pontja).
477 E körülmények között a Bizottság a jelen ügyben nem lépte túl a késedelmi kamat mértékének megállapításakor rendelkezésére álló mérlegelési mozgásterét. Az SGL‑nek és az UCAR‑nak mint gondos és körültekintő gazdasági szereplőnek ismernie kellett a Bizottság határozathozatali gyakorlatát és a fent említett ítélkezési gyakorlatot. Nem számíthattak arra, hogy a Bizottság az esetükben enyhébb kamatlábakat alkalmaz. A jelen összefüggésben – amelyet az EK 242. cikk és az EK 256. cikk, valamint az eljárási szabályzat 104–110. cikke nem említ – a Bizottság különösen nem volt köteles figyelembe venni az UCAR pénzügyi helyzetét (lásd a fenti 370–372. és 472. pontot).
478 Közelebbről az UCAR‑nak a bankgarancia nyújtására vonatkozó kötelezettségét illetően az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Bizottság azáltal, hogy lehetőséget ad arra, hogy az érintett vállalkozás a bírság és annak kamatai megfizetését biztosítani hivatott bankgarancia nyújtása esetén mentesüljön a bírság azonnali megfizetése alól, e vállalkozásnak olyan kedvezményt biztosít, amely sem a Szerződés, sem pedig a 17. rendelet rendelkezéseiből nem következik (a fenti 475. pontban hivatkozott CB kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 82. pontja). E kedvezményt növeli azon körülmény, hogy a bankgarancia nyújtása esetén előírt kamatláb alacsonyabb, mint a bírság meg nem fizetése esetén megkövetelt kamatláb (a fent hivatkozott CB kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 83. pontja).
479 Ezen ítélkezési gyakorlatra figyelemmel a Bizottság nem volt köteles helyt adni az UCAR további kedvezményre, azaz a bankgarancia nyújtásáról való lemondásra és ahelyett dologi biztosíték elfogadására irányuló kérelmének. A bankgarancia minősége ugyanis meghaladja valamely másfajta biztosíték minőségét, mivel nemfizetés esetén elegendő a bankhoz fordulni a biztosított összeghez való azonnali hozzájutás érdekében, míg valamely más biztosíték értékesítése bizonytalannak bizonyulhat, és további erőfeszítéseket és időt követelhet. Márpedig a Bíróság más összefüggésben elismerte, hogy a közösségi intézmények jogosultak egyszerű és hatékony biztosítéknyújtási mechanizmust létrehozni (a Bíróság 137/85. sz. Maizena‑ügyben 1987. november 18‑án hozott ítéletének [EBHT 1987., 4587. o.] 10. pontja). Maga a Bizottság nem bank, és nem rendelkezik sem banki infrastruktúrával, sem pedig banki szakszolgáltatásokkal, amelyek szükségesek lennének a kérdéses biztosíték értékeléséhez és nemfizetés esetén az esetleges igénybevétele módjainak vizsgálatához. A Bizottság jogosult volt tehát arra, hogy külön indokolás nélkül megtagadja az UCAR által felajánlott dologi biztosíték elfogadását.
480 Végül azon állítást illetően, hogy az UCAR‑nak állítólag lehetetlen volt bankgaranciát kapnia, meg kell állapítani, hogy a felperes ezt nem támasztotta alá jogilag megkövetelt módon. A felperes ugyanis nem nyújtott be semmilyen, a hitelnyújtó bankjai által kiállított, azt igazoló dokumentumot, hogy a bírságával kapcsolatban kérelmet nyújtott be olyan bankgarancia nyújtása iránt, amely mellett a társaság továbbra is igénybe tudja venni a napi tevékenységeire szánt banki hiteleket, és hogy e kérelmet a pénzügyi nehézségei miatt elutasították. Ezenkívül az UCAR nem bizonyította, hogy a Bizottságnak felajánlott dologi biztosíték alapján lehetetlen volt a hitelnyújtó bankjain kívüli pénzintézet által nyújtott bankgaranciát kapnia.
481 Mivel az ezen összefüggésben előadott jogalapok és érvek egyike sem került elfogadásra, a határozat 4. cikkének, valamint a júliusi és az augusztusi levélnek a megsemmisítése iránti kérelmeket – amennyiben elfogadhatók – mint megalapozatlanokat el kell utasítani.
A szóbeli szakasz újbóli megnyitásáról
482 A GrafTech International Ltd, korábban UCAR, a 2004. január 9‑i beadványában azt kérte, hogy a T‑246/01. sz. ügyben újból nyissák meg a szóbeli szakaszt. Kérelmének alátámasztása érdekében arra emlékeztetett, hogy a Bizottság előtti közigazgatási eljárásban és az Elsőfokú Bíróság előtti peres eljárásban arra hivatkozott, hogy a harmadik államok hatóságai által rá kiszabott szankció által is megnehezített ingatag pénzügyi helyzete miatt nem képes megfizetni a bírságot. Noha ezzel bizonyította az iránymutatás 5. pontjának b) alpontja értelmében vett fizetőképtelenségét, a Bizottság vele szemben megtagadta e rendelkezés alkalmazását arra hivatkozva, hogy az e címen nyújtott bírságcsökkentés indokolatlan versenyelőnyhöz juttatná a piaci feltételekhez legkevésbé alkalmazkodó vállalkozásokat. Márpedig a Bizottság az EK‑Szerződés 81. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP 38.359 – „elektromos és mechanikus szén‑ és grafittermékek”‑ügy) 2003. december 3‑án hozott határozatában teljes mértékben eltérő álláspontot fogadott el a fent említett 5. pont b) alpontja értelmében vett fizetőképesség kérdését illetően.
483 Az UCAR a Bizottság ugyanezen a napon megjelent sajtóközleményére hivatkozva e tekintetben kifejti, hogy a Bizottság az SGL‑re egyébként kiszabandó bírság összegét 33%‑kal csökkentette amiatt, hogy e társaság, amelyre két korábbi kartellben való részvétele miatt már magas bírságokat szabtak ki, nehéz pénzügyi helyzetben volt. Az UCAR szerint a jelen ügyben újból meg kell nyitni a szóbeli szakaszt, és fel kell szólítani a Bizottságot azon kérdés megválaszolására, hogy fenn kívánja‑e tartani az említett rendelkezés alkalmazásának az UCAR‑ral szembeni megtagadását, és igenlő válasz esetén fel kell kérni annak kifejtésére, hogy e megtagadás hogyan egyeztethető össze a 2003. december 3‑i határozatában elfogadott megközelítésével.
484 Ezen érveléssel szemben az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy eljárási szabályzatának 62. cikke alapján nem kell újból megnyitni a szóbeli szakaszt. Az e területen mérlegelési jogkörrel rendelkező Elsőfokú Bíróság ugyanis csupán akkor köteles helyt adni a szóbeli szakasz újbóli megnyitására irányuló kérelemnek, amennyiben az érintett fél olyan tényekre hivatkozik, amelyek döntően befolyásolják a jogvita eldöntését, és e tényeket nem tudta a szóbeli szakasz befejezését megelőzően előterjeszteni (a Bíróság C‑199/92. P. sz., Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4287. o.] 127. és 128. pontja). Márpedig, noha az UCAR a 2003. július 3‑i szóbeli szakaszban nem tudott a Bizottság 2003. december 3‑i fent említett határozatára hivatkozni, e határozat a jelen összefüggésben nem releváns. Ahogyan ugyanis a fenti 370. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, a Bizottság a bírság összegének megállapításakor egyáltalán nem köteles figyelembe venni az érintett vállalkozás veszteséges pénzügyi helyzetét, éspedig függetlenül attól, hogy dönthet úgy, hogy az adott ügy sajátos körülményei között e helyzetet mégis figyelembe veszi.
485 Következésképpen a szóbeli szakasz újbóli megnyitására irányuló kérelmet el kell utasítani.
A költségekről
486 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen rendelkezés 3. §‑ának első bekezdése alapján részleges pernyertesség esetén az Elsőfokú Bíróság elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását.
487 A jelen ügyben, mivel a T‑239/01. és T‑246/01. sz. ügyekben a felperesek a kérelmeik jelentős része tekintetében pervesztesek lettek, a jelen ügy körülményeinek helyes mérlegelése azt kívánja, hogy az SGL viselje saját költségeinek hétnyolcadát és a Bizottság részéről felmerült költségek hétnyolcadát, a Bizottság pedig viselje saját költségeinek egynyolcadát és az SGL részéről felmerült költségek egynyolcadát, míg az UCAR viselje saját költségeinek négyötödét és a Bizottság részéről felmerült költségek négyötödét, a Bizottság pedig viselje saját költségeinek egyötödét és az UCAR részéről felmerült költségek egyötödét.
488 Mivel a T‑245/01. és T‑252/01. sz. ügyekben a felperesek a kérelmeik nem elhanyagolható része tekintetében pernyertesek lettek, a jelen ügy körülményeinek helyes mérlegelése azt kívánja, hogy az SDK és a C/G viselje saját költségeinek háromötödét és a Bizottság részéről felmerült költségek háromötödét, míg a Bizottság viselje saját költségeinek kétötödét és a felperesek részéről felmerült költségek kétötödét.
489 Mivel a T‑236/01., T‑244/01. és T‑251/01. sz. ügyekben a felek egyenlő részben lettek pervesztesek és pernyertesek, a jelen ügy körülményeinek helyes mérlegelése azt kívánja, hogy a Tokai, a Nippon és a SEC viselje saját költségeinek felét és a Bizottság részéről felmerült költségek felét, míg a Bizottság viselje saját költségeinek felét és a felperesek részéről felmerült költségek felét.
A fenti indokok alapján
AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A T‑236/01. sz., Tokai Carbon kontra Bizottság ügyben:
– az Elsőfokú Bíróság a 2002/271 határozat 3. cikkében a felperesre kiszabott bírság összegét 12 276 000 euróban állapítja meg;
– az Elsőfokú Bíróság a keresetet egyebekben elutasítja;
– mindkét fél viseli saját költségeinek felét és a másik fél részéről felmerült költségek felét.
2) A T‑239/01. sz., SGL Carbon kontra Bizottság ügyben:
– az Elsőfokú Bíróság a 2002/271 határozat 3. cikkében a felperesre kiszabott bírság összegét 69 114 000 euróban állapítja meg;
– az Elsőfokú Bíróság a keresetet egyebekben elutasítja;
– a felperes viseli saját költségeinek hétnyolcadát és a Bizottság részéről felmerült költségek hétnyolcadát, a Bizottság pedig viseli saját költségeinek egynyolcadát és a felperes részéről felmerült költségek egynyolcadát.
3) A T‑244/01. sz., Nippon Carbon kontra Bizottság ügyben:
– az Elsőfokú Bíróság a 2002/271 határozat 3. cikkében a felperesre kiszabott bírság összegét 6 274 400 euróban állapítja meg;
– az Elsőfokú Bíróság a keresetet egyebekben elutasítja;
– mindkét fél viseli saját költségeinek felét és a másik fél részéről felmerült költségek felét.
4) A T‑245/01. sz., Showa Denko kontra Bizottság ügyben:
– az Elsőfokú Bíróság a 2002/271 határozat 3. cikkében a felperesre kiszabott bírság összegét 10 440 000 euróban állapítja meg;
– az Elsőfokú Bíróság a keresetet egyebekben elutasítja;
– a felperes viseli saját költségeinek háromötödét és a Bizottság részéről felmerült költségek háromötödét, a Bizottság pedig viseli saját költségeinek kétötödét és a felperes részéről felmerült költségek kétötödét.
5) A T‑246/01. sz., GrafTech International, korábban UCAR International kontra Bizottság ügyben:
– az Elsőfokú Bíróság a 2002/271 határozat 3. cikkében a felperesre kiszabott bírság összegét 42 050 000 euróban állapítja meg;
– az Elsőfokú Bíróság a keresetet egyebekben elutasítja;
– a felperes viseli saját költségeinek négyötödét és a Bizottság részéről felmerült költségek négyötödét, a Bizottság pedig viseli saját költségeinek egyötödét és a felperes részéről felmerült költségek egyötödét.
6) A T‑251/01. sz., SEC Corp. kontra Bizottság ügyben:
– az Elsőfokú Bíróság a 2002/271 határozat 3. cikkében a felperesre kiszabott bírság összegét 6 138 000 euróban állapítja meg;
– az Elsőfokú Bíróság a keresetet egyebekben elutasítja;
– mindkét fél viseli saját költségeinek felét és a másik fél részéről felmerült költségek felét.
7) A T‑252/01. sz., The Carbide/Graphite Group kontra Bizottság ügyben:
– az Elsőfokú Bíróság a 2002/271 határozat 3. cikkében a felperesre kiszabott bírság összegét 6 480 000 euróban állapítja meg;
– az Elsőfokú Bíróság a keresetet egyebekben elutasítja;
– a felperes viseli saját költségeinek háromötödét és a Bizottság részéről felmerült költségek háromötödét, a Bizottság pedig viseli saját költségeinek kétötödét és a felperes részéről felmerült költségek kétötödét.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2004. április 29‑i nyilvános ülésen.
Tartalomjegyzék
A jogvita alapját képező tényállás és az eljárás
A felek kérelmei
A jogkérdésről
A – A határozat egészének vagy bizonyos ténymegállapításoknak a megsemmisítése iránti kérelmekről
1. A határozat egészének megsemmisítése iránti kérelmekről
a) A T‑239/01. sz. ügy
Az iratokba való teljes betekintés állítólagos megtagadásáról
A kifogásközlés állítólag nem végleges jellegéről
A meghallgatási tisztviselő állítólag jogellenes jelentéséről
b) A T‑246/01. sz. ügy
2. A határozat 1. cikkének és a határozatban foglalt egyes ténybeli megállapításoknak a részleges megsemmisítése iránti kérelmekről
a) A T‑239/01. sz. ügyben a központi felügyeleti rendszer alkalmazására vonatkozó téves megállapításra alapított jogalapról
b) A T‑236/01. sz. ügyben a kartell világméretű jellegének téves megállapítására alapított jogalapról
c) A T‑239/01. sz. ügyben a jogsértés időtartamának téves értékelésére alapított jogalapról
d) A T‑244/01. sz. ügyben arra alapított jogalapokról, hogy lényeges eljárási szabályok sérültek, mivel nincs elegendő bizonyíték arra, hogy a Nippon az 1992 májusától 1993 márciusáig terjedő időszakban részt vett a jogsértésben, és hogy az indokolási kötelezettséget e kérdésben megsértették
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
B – A határozat 3. cikkének megsemmisítése vagy a kiszabott bírságok csökkentése iránti kérelmekről
1. A szankciók halmozásának tilalmára vonatkozó elv megsértésére és a Bizottságnak a korábban kiszabott bírságok figyelembevételére vonatkozó kötelezettségére, valamint az indokolási kötelezettség e kérdésben való megsértésére alapított jogalapokról
a) A felek érvei
b) Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
2. Az iránymutatás megsértésére, az iránymutatás jogellenességére és az indokolási kötelezettség e kérdésben való megsértésére alapított jogalapokról
a) A felperesekre kiszabott bírságok jogi hátterére vonatkozó előzetes észrevételek
b) A határozatban a jogsértés súlya alapján megállapított kiindulási összegekről
A határozat összefoglalása
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
– Az iránymutatásnak az alapul veendő forgalom megállapítása során való alkalmazhatóságáról
– A Bizottság által a kiindulási összeg megállapításakor alapul vett forgalomról
– A kartellnek az áremelkedésekre és a kartell bizonyos tagjainak piaci részesedéseire gyakorolt tényleges hatásáról
– A kartell tagjainak három kategóriába való sorolásáról és a kiindulási összegek megállapításáról
– A határozatban alkalmazott „elrettentési tényezőről”
– A határozat indokolásáról
c) A határozatban a jogsértés időtartama alapján megállapított alapösszegekről
A határozat összefoglalása
A T‑239/01. sz. ügy
A T‑246/01. sz. ügy
– A felek érvei
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
d) A súlyosító körülményekről
A határozat összefoglalása
A T‑244/01. és T‑251/01. sz. ügyek
A T‑239/01. és T‑246/01. sz. ügyek
e) Az enyhítő körülményekről
A határozat összefoglalása
A T‑236/01., T‑239/01., T‑244/01., T‑246/01., T‑251/01. és T‑252/01. sz. ügyek
– A felek érvei
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
f) A bírságok felső határáról és egyes vállalkozásoknak az iránymutatás 5. pontja értelmében vett fizetőképességéről
A T‑239/01. és T‑245/01. sz. ügyek
A T‑239/01., T‑246/01., T‑251/01. és T‑252/01. sz. ügyek
– A felek érvei
– Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
3. Az engedékenységi közlemény megsértésére alapított jogalapokról
a) A T‑239/01. sz. ügy
A határozat összefoglalása
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
b) A T‑246/01. sz. ügy
A határozat összefoglalása
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
c) A T‑252/01. sz. ügy
A határozat összefoglalása
A felek érvei
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
C – A T‑239/01. és T‑246/01. sz. ügyekben előterjesztett, a határozat 4. cikkének, valamint a júliusi és az augusztusi levélnek a megsemmisítése iránti kérelmekről
1. A felek érvei
2. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
A szóbeli szakasz újbóli megnyitásáról
A költségekről