YVES BOT
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2018. május 29.(1)
C‑619/16. sz. ügy
Sebastian W. Kreuziger
kontra
Land Berlin
(az Oberverwaltungsgericht Berlin‑Brandenburg [berlin‑brandenburgi közigazgatási felsőbíróság, Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – 2003/88/EK irányelv – A 7. cikk (2) bekezdése – A ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszony megszűnésekor járó pénzbeli megváltás – E megváltáshoz való jog elveszítése, ha a munkavállaló nem kéri fizetett éves szabadságának a kiadását, és nem bizonyítja, hogy szándékától független okokból nem volt e szabadság kivételére lehetősége”
1. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(2) 7. cikke (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.
2. E kérelmet a Sebastian W. Kreuziger és a korábbi munkáltatója, a Land Berlin (Berlin szövetségi tartomány, Németország) között az S. W. Kreuziger által a munkaviszony megszűnése előtt ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltásának a Land Berlin általi megtagadása tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.
3. A jelen eljárás lehetőséget ad a Bíróságnak arra, hogy meghatározza azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetén az a munkavállaló, akinek megszűnik a munkaviszonya, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján követelheti e pénzbeli megváltás kifizetését.
4. A jelen indítványban kifejtem azokat az indokokat, amelyek miatt úgy vélem, hogy ezen irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a munkaviszony megszűnésekor jogot teremt a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltására, ha egy munkavállaló e munkaviszony időtartama alatt nem tudta az őt megillető valamennyi fizetett éves szabadságát kivenni.
5. Magyarázatot adok arra is, hogy miért kell szerintem ugyanezt a rendelkezést úgy is értelmezni, mint amellyel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amelynek értelmében egy munkavállaló, amennyiben egyfelől a munkaviszonya megszűnése előtt nem kérte a szabadsága kiadását, másfelől nem bizonyítja, hogy szándékától független okokból nem volt lehetősége e szabadságot kivenni, annak előzetes vizsgálata nélkül veszti el a ki nem vett fizetett éves szabadságának a munkáltató általi pénzben történő megváltásához való jogát, hogy a munkáltató ténylegesen lehetőséget teremtett‑e a munkavállaló számára a fizetett éves szabadsághoz való joga gyakorlására.
6. Végül kifejtem, hogy amikor a nemzeti bíróságnak a ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszony megszűnésekor járó pénzbeli megváltáshoz való munkavállalói jogra vonatkozó jogvita tárgyában kell döntenie, e bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a munkáltató igazolja‑e, hogy meghozta a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a munkaviszony fennállása alatt a munkavállaló ténylegesen gyakorolni tudja a fizetett éves szabadsághoz való jogát. Amennyiben a munkáltató bizonyítja, hogy a szükséges gondossággal járt el, és hogy az általa tett intézkedések ellenére a munkavállaló önként és tájékozott módon mondott le a fizetett éves szabadsághoz való jogának gyakorlásáról, noha a munkaviszonya alatt lehetősége lett volna élni e jogával, e munkavállaló nem követelheti a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján a ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszonya megszűnésekor járó pénzbeli megváltást.
I. Jogi háttér
A. Az uniós jog
7. A 2003/88 irányelv (4) preambulumbekezdése értelmében
„A munkavállalók munkahelyi biztonságának, higiénéjének és egészségének javítása olyan cél, amely nem rendelhető alá pusztán gazdasági megfontolásoknak.”
8. E rendelet 1. cikke (3) bekezdésének első albekezdése kimondja:
„Ezen irányelv 14., 17., 18. és 19. cikkének sérelme nélkül, ezt az irányelvet kell alkalmazni a 89/391/EGK irányelv [(3)] 2. cikke szerinti valamennyi köz‑ és magántevékenységi ágazatban.
9. Ugyanezen irányelv 7. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét éves szabadság [helyesen: négy hét fizetett éves szabadság] illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása [helyesen: és ennek megadása] feltételeinek megfelelően.
(2) Az éves szabadság [helyesen: A fizetett éves szabadság] minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással, a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.”
10. Az említett irányelv 17. cikke előírja, hogy a tagállamok eltérhetnek ezen irányelv bizonyos rendelkezéseitől. Mindazonáltal az említett irányelv 7. cikkét illetően az eltérés nem megengedett.
11. A 89/391 irányelv 2. cikke ekként rendelkezik:
„(1) Ez az irányelv minden köz‑ és magán tevékenységi ágazatra alkalmazandó (ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, közigazgatási, szolgáltatási, oktatási, kulturális, szabadidős stb.).
(2) Ez az irányelv nem alkalmazható ott, ahol az egyes különleges közszolgálati tevékenységekre – mint amilyen a fegyveres erők vagy a rendőrség – vagy a polgári védelmi szolgálatok egyes különleges tevékenységeire jellemző sajátosságok szükségszerűen ellentétben állnak vele.
[…]”
B. A német jog
12. Az 1988. április 26‑i Verordnung über den Erholungsurlaub der Beamten und Richter (a köztisztviselők és bírák szabadságáról szóló rendelet, a továbbiakban: EUrlVO)(4) 9. §‑a értelmében:
„(1) A köztisztviselő a szabadságot a lehetőségekhez mérten egyben veszi ki. Az érintett kérelmére engedélyezhető a szabadság megosztása; általában véve azonban el kell kerülni a szabadság kettőnél több részre való megosztását. A szabadságot a megosztása esetén két egymást követő héten kell megadni a köztisztviselő részére.
(2) A szabadságot főszabály szerint az adott referenciaévben szabadságév során ki kell venni. A referenciaév végétől számított tizenkét hónapon belül ki nem vett szabadsághoz való jog megszűnik. […]”
13. Az EUrlVO nem tartalmaz a ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszony megszűnéskor járó pénzbeli megváltásra vonatkozó rendelkezést.
II. Az alapügy tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
14. S. Kreuziger 2008. május 13‑tól 2010. május 28‑ig végezte felkészítő jogi szakmai gyakorlatát Rechtsreferendarként (joggyakornokként) a Berlin Berlin szövetségi tartománynál közjogi képzési jogviszony keretében, de nem köztisztviselőként. Amikor 2010. május 28‑án sikeresen letette a második államvizsga szóbeli részét, ez azt jelentette, hogy befejezte e szövetségi tartománynál szakmai gyakorlatát és a képzését is.
15. S. Kreuziger úgy döntött, hogy a 2010. január 1‑jétől a képzése befejezéséig terjedő időszakban nem veszi ki a fizetett éves szabadságát. 2010. december 18‑án kérte a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltását. Ezt a kérelmet először a Kammergericht (regionális felsőbíróság, Németország) elnöke 2011. január 7‑i határozatában, majd az erre vonatkozó kifogást a Gemeinsame Juristische Prüfungsamt der Länder Berlin und Brandenburg (berlini és brandenburgi közös jogi vizsgálóhivatal, Németország) 2011. május 4‑i határozatában elutasította azzal az indokkal, hogy az EUrlVO nem biztosít ilyen jogosultságot, és a 2003/88 irányelvet csak a munkavállalókra lehet alkalmazni, a 7. cikke pedig egyébként csak akkor alkalmazható, ha az érdekelt neki fel nem róható okból nem tudta kivenni a szabadságát.
16. E határozatokkal szemben S. Kreuziger keresetet nyújtott be a Verwaltungsgericht Berlinhez (berlini közigazgatási bíróság, Németország), amelyet e bíróság 2013. május 3‑i ítéletében elutasított. Ebben az ítéletben e bíróság egyfelől megállapította, hogy az EUrlVO nem biztosít jogosultságot a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltására, másfelől az EUrlVO 9. §‑a kötelezi a munkavállalót a szabadsága kivételére, és köteles ezt kérelmezni. Márpedig S. Kreuziger önként mulasztotta el az ilyen kérelem benyújtását, miközben tudomása volt arról, hogy munkaviszonya 2010. május 28‑án lejár, és ezen időpontban a fizetett éves szabadsághoz való joga megszűnik.
17. A 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésére vonatkozóan az említett bíróság megállapította, hogy nem teremt jogosultságot S. Kreuziger részére a fizetett éves szabadság pénzbeli megváltására. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából ugyanis az következik, hogy az ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében biztosított fizetett szabadsághoz való jog a nemzeti jog értelmében elveszíthető, ha a munkavállalónak lehetőségében állt kivenni a szabadságát, de nem tette, mely esetben megszűnik a megváltáshoz való származékos joga.
18. Miután S. Kreuziger ezen ítélettel szemben keresetet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz, az Oberverwaltungsgericht Berlin‑Brandenburghoz (berlin‑brandenburgi közigazgatási felsőbíróság, Németország), e bíróság megjegyzi, hogy az EUrlVO nem tartalmaz a S. Kreuzigert megillető pénzbeli megváltás iránti jogot megalapozó szabályt, így a 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének a nemzeti jogba történő átültetése hiányában ilyen esetleges jogosultság csak e rendelkezés közvetlen hatályából származhat.
19. Ezzel összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság először is megállapítja, hogy S. Kreuziger az említett irányelv személyi hatálya alá tartozik. Mivel a köztisztviselők beletartoznak ebbe a személyi körbe, e bíróság szerint ez nem lehet másként a közjogi képzési jogviszony keretében dolgozó gyakornokok esetén sem, figyelemmel különösen arra, hogy a 2003/88 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének első albekezdése rögzíti, hogy ezt az irányelvet kell alkalmazni a 89/391 irányelv 2. cikke szerinti köz‑ és magántevékenységi ágazatokban, többek között tehát az ez utóbbi rendelkezésben szereplő „oktatási” tevékenységekre is.
20. Emellett S. Kreuziger eleget tett a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében kifejezetten előírt két feltételnek, ugyanis nem vette ki az őt megillető fizetett éves szabadságot, és munkaviszonya megszűnt.
21. Végül a kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy ugyanakkor kétségei vannak abban a kérdésben, hogy e két kifejezett feltételen túlmenően kizárható‑e a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltásához való jog, ha a munkavállaló a munkaviszonya megszűnése előtt nem kérte a szabadsága kiadását, noha erre lehetősége lett volna, és hogy általában csak akkor keletkezik‑e ilyen jog a munkaviszony megszűnése esetén, ha a munkavállalónak a szándékától független okok miatt nem volt lehetősége arra, hogy a munkaviszony megszűnése előtt gyakorolja a fizetett éves szabadsághoz való jogát.
22. Ezért az Oberverwaltungsgericht Berlin‑Brandenburg (berlin‑brandenburgi közigazgatási felsőbíróság) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) Úgy kell‑e értelmezni a [2003/88] irányelv 7. cikkének (2) bekezdését, hogy azzal ellentétesek az olyan nemzeti jogszabályok vagy gyakorlatok, amelyek szerint kizárt, hogy pénzbeli megváltáshoz való jog keletkezzen a munkaviszony megszűnése esetén, ha a munkavállaló annak ellenére, hogy erre lehetősége volt, nem nyújtott be kérelmet a fizetett éves szabadság kiadása iránt?
2) Úgy kell‑e értelmezni a [2003/88] irányelv 7. cikkének (2) bekezdését, hogy azzal ellentétesek az olyan nemzeti jogszabályok vagy gyakorlatok, amelyek szerint csak akkor keletkezik pénzbeli megváltáshoz való jog a munkaviszony megszűnése esetén, ha a munkavállalónak a szándékától független okok miatt nem volt lehetősége arra, hogy a munkaviszony megszűnése előtt gyakorolja a fizetett éves szabadsághoz való jogát?”
III. Elemzés
23. E két kérdéssel, amelyet véleményem szerint együtt kell vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, mely szerint azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amelynek értelmében a munkavállaló a munkaviszony megszűnésekor elveszíti a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltására való jogát, ha a munkaviszony fennállása alatt egyfelől nem kérte e szabadság kiadását, másfelől nem bizonyítja, hogy szándékától független okokból nem volt lehetősége az említett szabadság kivételére.
24. Előzetesen megállapítom, hogy ugyan több érdekelt fél, köztük a Berlin szövetségi tartomány észrevételeket fogalmazott meg az utóbbi és S. Kreuziger mint Rechtsreferendar (joggyakornok) között fennálló jogviszonyra, és különösen arra a kérdésre vonatkozóan, hogy e jogviszony a 2003/88 irányelv hatálya alá tartozik‑e, rá kell mutatnom arra, hogy a kérdést előterjesztő bíróság, anélkül hogy bármilyen kérdést ezzel kapcsolatban megfogalmazott volna, megállapította, hogy S. Kreuziger annak hatálya alá tartozik. E kérdés vonatkozásában elegendő rámutatni, hogy a 2003/88 irányelv az 1. cikke (3) bekezdésének első albekezdése szerint valamennyi köz‑ és magántevékenységi ágazatban alkalmazandó, többek között az „oktatási” tevékenységekre is. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a 2003/88 irányelv hatályát szélesen kell értelmezni.(5) Másfelől a „munkavállaló” fogalmának a 2003/88 irányelv 7. cikke és az Európai Unió Alapjogi Chartája(6) 31. cikkének (2) bekezdése értelmében vett, a Bíróság által az ítélkezési gyakorlatában(7) elfogadott fogalmára hivatkozom. Az Európai Bizottsággal egyetértve hajlok annak elfogadására, hogy a jogi szakmákra való felkészítés oktatási tevékenység, amely ráadásul a jelen ügyben egy munkaviszony általános jellemzőit is magában hordozza. A fizetett éves szabadsághoz való jogot, amely a köztisztviselőkre és a bírákra vonatkozó nemzeti szabályozás keretében minden gyakornokot megillet, ennélfogva véleményem szerint ezen irányelv 7. cikkének és a Charta 31. cikke (2) bekezdésének megfelelően kell gyakorolni.
25. Ugyanakkor rámutatok, hogy tekintettel arra, hogy a német jogban nincs a ki nem vett fizetett éves szabadságnak a munkaviszony megszűnésekor történő pénzbeli megváltására vonatkozó rendelkezés, egy ilyen megváltás közvetlenül a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésén alapul.(8)
26. A kérdést előterjesztő bíróságnak adandó válasz érdekében először is emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének szövegéből is kitűnik, amely rendelkezéstől ez az irányelv nem enged eltérést – minden munkavállalót megillet legalább négy hét fizetett éves szabadság. Amint azt a Bíróság többször kimondta, „[a] fizetett éves szabadsághoz való ezen jog az uniós szociális jog különös jelentőségű és olyan alapelvének tekintendő, amelynek a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok általi végrehajtása kizárólag a magában a 2003/88 irányelvben kifejezetten rögzített korlátok között történhet”(9).
27. Emellett a 2003/88 irányelv rendelkezéseiből és a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy „jóllehet a tagállamoknak kell meghatározniuk a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlásának és érvényesítésének feltételeit, tartózkodniuk kell attól, hogy e jog keletkezését, amely közvetlenül ezen irányelvből következik, bármely feltételnek alávessék”(10).
28. A Bíróságnak már több alkalommal határoznia kellett olyan, valamely munkavállaló fizetett éves szabadságához való jogára vonatkozó kérdésekben, amikor ez a munkavállaló munkaviszonya megszűnése előtt a szándékán kívüli okokból – betegség miatt,(11) vagy mert a munkáltató megtagadta a szabadság kiadását(12) – nem gyakorolhatta az említett szabadsághoz való jogát.
29. Ezzel összefüggésben a Bíróság megalkotta azt a szabályt, mely szerint „a 2003/88 irányelv nem teszi lehetővé a tagállamoknak a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezésének kizárását, sem pedig az e jog gyakorlásában akadályoztatott munkavállaló fizetett éves szabadsághoz való joga megszűnésének előírását a referencia‑időszak lejártakor és/vagy a nemzeti jogban megállapított átviteli időszak lejártakor”(13).
30. Emellett a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy „az a munkavállaló, akinek a szándékától független okok miatt nem volt lehetősége arra, hogy a munkaviszony megszűnése előtt gyakorolja a fizetett éves szabadsághoz való jogát, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján pénzbeli megváltásra jogosult. E megváltás összegét oly módon kell kiszámítani, hogy a munkavállaló olyan helyzetbe kerüljön, mintha az említett jogot a munkaviszonyának tartama alatt gyakorolta volna”(14).
31. A Bíróság szerint a 2003/88 irányelv 7. cikke és a Charta 31. cikkének (2) bekezdése azt a szabályt rögzíti, „amely szerint a megszerzett, fizetett éves szabadsághoz való jog nem szűnhet meg a nemzeti jog által meghatározott referencia‑időszak és/vagy átviteli időszak lejártakor, ha a munkavállaló nem volt abban a helyzetben, hogy kivegye a szabadságát”(15).
32. E szabály alapjául az az elképzelés szolgál, hogy noha a tagállamok meghatározhatják a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlási módozatait, amelyek közé tartozik e jognak a referencia‑időszak vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végével történő megszűnése is, azonban annak a feltételnek teljesülnie kell, hogy a munkavállalónak, akinek a fizetett éves rendes szabadsága elvész, ténylegesen lehetősége legyen arra, hogy az irányelv által a számára biztosított joggal éljen.(16)
33. Úgy tűnik, a szóban forgó nemzeti szabályozás egyes nemzeti bíróságok általi értelmezéséből az következik, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jogot a referencia‑időszak végén megszűntnek kell tekinteni, amennyiben a munkavállaló ebben az időszakban nem kérte e jog gyakorlását. E fizetett éves szabadsághoz való jognak a megszűnése, amelyet a munkavállaló nem kifogásolt, a ki nem vett fizetett éves szabadságnak a munkaviszony megszűnésekor történő pénzbeli megváltásához való jog megszűnését eredményezi.
34. E nemzeti szabályozás ilyen értelmezése ellentétesnek tűnik számomra a 2003/88 irányelv 7. cikkével, mivel az, hogy a munkavállaló a referencia‑időszakban nem kérte a szabadsága kiadását, a referencia‑időszak leteltét követően automatikusan e szabadság elvesztését eredményezi, annak előzetes vizsgálata nélkül, hogy e munkavállalónak a Bíróság által az ítélkezési gyakorlatában szabott feltételnek megfelelően ténylegesen módjában állt‑e a fizetett éves szabadságához való joga gyakorlása.
35. Márpedig, tekintettel a 2003/88 irányelvnek a fizetett éves szabadsággal kapcsolatban megjelölt céljára, amely a munkavállaló biztonságának és egészségének hatékony védelme érdekében annak biztosítására irányul, hogy tényleges pihenésben részesülhessen, a munkáltató kötelessége, hogy megtegye azokat az intézkedéseket, amelyek annak biztosításához szükségesek, hogy a munkavállaló ténylegesen gyakorolhassa a fizetett éves szabadsághoz való jogát, és vita esetén a munkáltatónak kell igazolnia ezen intézkedések megtételét.
36. E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a 2003/88 irányelv „olyan szabályt fogalmaz meg, amely előírja, hogy a munkavállaló tényleges pihenőidővel rendelkezhessék biztonságának és egészségének hatékony védelme érdekében”(17) A fizetett éves szabadsághoz való jog célja „annak lehetővé tétele, hogy a munkavállaló pihenhessen, a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő álljon a rendelkezésére.(18)”
37. A munkáltatót különös felelősség terheli annak érdekében, hogy az irányítása alá tartozó munkavállalók ténylegesen gyakorolják a fizetett éves szabadsághoz való jogukat.
38. Amint azt a Bíróság korábban már megállapította, „a munkavállalót a munkaszerződésben szereplő gyengébb félnek kell tekinteni, miáltal meg kell akadályozni, hogy a munkáltató korlátozhassa a jogait”(19) A Bíróság szerint ugyanis „[e] gyenge pozícióra tekintettel ugyanis egy ilyen munkavállalót eltántoríthat jogainak a munkáltatóval szembeni kifejezett érvényesítésétől, hogy e jogok követelésével olyan munkáltatói intézkedések meghozatalát kockáztatja, amelyek a munkaviszonyt az ő kárára befolyásolhatják”(20)„a munkáltató minden olyan gyakorlata vagy mulasztása, amely visszatarthatja a munkavállalót az éves szabadság kivételétől, szintén összeegyeztethetetlen a fizetett éves szabadsághoz való jog céljával”(21).
39. Figyelembe véve a munkaviszonyra jellemző egyensúlytalanságot, a munkáltatónak kell megtennie a megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy a munkavállaló gyakorolhassa a fizetett éves szabadságához való jogát. Úgy látom, a Bíróság egyébként kihangsúlyozta a munkavállalók szabadságának tényleges kivételével kapcsolatos munkáltatói kötelezettségnek a fennállását, és rámutatott, hogy „a munkáltató köteles viselni az azzal együtt járó következményeket, hogy nem biztosítja a munkavállaló számára a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlását”(22).
40. E kötelezettség fennállását támasztja alá a 89/391 irányelv is, amelyet, amint azt a 2003/88 irányelv(23) (3) preambulumbekezdése és 1. cikkének (4) bekezdése is megjegyzi, továbbra is alkalmazni kell. A 89/391 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének rendelkezése szerint ugyanis „[a] munkáltató kötelezettsége a munkavállalók biztonságának és egészségvédelmének biztosítása minden, a munkával kapcsolatos szempontból”. Emellett ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy „[k]ötelezettségeivel összefüggésben a munkáltató minden szükséges intézkedést megtesz a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmében”.
41. Így tehát a 2003/88 irányelv 7. cikkének értelmezéséhez figyelembe kell venni a 89/391 irányelv által a munkáltatókkal szemben előírt kötelezettséget.
42. Másfelől megemlítem, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a tárgyaláson elismerte, hogy a gondoskodási kötelezettség értelmében a munkáltató köteles általánosságban gondoskodni a munkavállalói jólétéről, és hogy e gondoskodási kötelezettség keretében hozzá kell segíteni a munkavállalót, hogy gyakorolhassa jogait.
43. Ez a kötelezettség a munkaidő megszervezése tekintetében úgy jelenik meg, hogy a munkáltató egyedi munkaszervezési intézkedéseket hoz, amelyek lehetővé teszik a munkavállalók számára a fizetett éves szabadsághoz való joguk gyakorlását, valamint időben közölt pontos információkkal tájékoztatja a munkavállalókat arról, hogy amennyiben ténylegesen nem veszik ki a szabadságukat, azt kockáztatják, hogy a referencia‑időszak vagy az engedélyezett átviteli időszak leteltével elvesztik e jogukat. A munkáltatónak arról is tájékoztatnia kell a munkavállalókat, hogy amennyiben nem veszik ki a munkaviszonyuk alatt a szabadságukat, holott erre tényleges lehetőségük lenne, a munkaviszonyuk megszűnésekor nem követelhetik a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltását. A munkáltatói kötelezettség ugyanakkor nem terjedhet addig, hogy „arra kényszerítse a munkáltatót, hogy kötelezze a munkavállalókat, hogy ténylegesen igénybe vegyék azon pihenőidőt, amelyre jogosultak”(24). E fenntartás mellett véleményem szerint a munkáltató kötelezettsége egy olyan bizonyítási szabályt eredményez, amelynek értelmében vita esetén a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy megtette a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy lehetőséget biztosítson a munkavállaló számára e joga tényleges gyakorlására.
44. Figyelembe véve a munkáltató azon kötelezettségét, mely szerint tényleges lehetőséget kell biztosítania a munkavállalói számára ahhoz, hogy a fizetett éves szabadságukat gyakorolhassák, egy olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amely kizárólag a munkavállalók felelősségévé teszi e jog gyakorlását, annak előzetes ellenőrzése nélkül, hogy ez a munkáltató tényleges lehetőséget biztosított‑e a munkavállalói számára a fizetett éves szabadsághoz való joguk gyakorlására, ellentétes a 2003/88 irányelv 7. cikkével. Annak megengedése ugyanis, hogy egy nemzeti szabályozás vagy gyakorlat előírhassa a munkavállaló fizetett éves szabadsághoz való jogának megszűnését anélkül, hogy a munkavállalónak ténylegesen lehetősége lett volna arra, hogy e jogot gyakorolja, a 2003/88 irányelv 7. cikke által minden munkavállaló számára közvetlenül biztosított szociális jog lényegét sértené.(25) A fentiekből következően, az a körülmény, hogy a munkavállaló a referencia‑időszak alatt nem kérte, hogy gyakorolhassa a fizetett éves szabadsághoz való jogát, nem vezethet minden további nélkül e jognak ezen időszak letelte utáni elvesztéséhez, és ezzel összefüggésben a munkaviszony megszűnésekor ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltásához való jog elvesztéséhez. Úgy tűnik, hogy a Bíróság az ítélkezési gyakorlatában egyébként nem tulajdonít jelentőséget annak a kérdésnek, hogy egy munkavállaló benyújtott‑e fizetett éves szabadság iránti kérelmet, vagy sem(26).
45. Ennek következtében a kérdést előterjesztő bíróságnak kell– a 2003/88 irányelv által a fizetett éves szabadsághoz való joggal kapcsolatban kitűzött cél figyelembevételével – megvizsgálnia, hogy a munkáltató igazolja‑e hogy meghozta a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a munkaviszony fennállása alatt a munkavállaló ténylegesen gyakorolni tudja az őt megillető fizetett éves szabadsághoz való jogát, és hogy e célból kellő gondossággal járt el. Amennyiben a munkáltató bizonyítja, hogy kellő gondossággal járt el, és hogy mindezen intézkedései ellenére a munkavállaló szabad akaratából mondott le a fizetett éves szabadsághoz való joga gyakorlásáról, noha a munkaviszonya ideje alatt lehetősége lett volna élni e jogával, a munkavállaló a munkaviszonya megszűnésekor nem követelheti a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltását. A munkavállaló ugyanis élhetett a jogával. Erről egyértelmű módon lemondott, tudatában azon jogkövetkezményeknek, amelyek vele szemben a munkaviszonya megszűnésekor alkalmazásra kerülhetnek.
46. A Bíróság által megfogalmazott egyes megállapítások valóban azt a benyomást kelthetik, hogy a Bíróság a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy értelmezi, mint amely a munkaviszony megszűnésekor közvetlenül és automatikusan biztosítja a munkavállaló számára a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltását. E megváltás feltételeivel kapcsolatban a Bíróság kiemelte, hogy „ha a munkaviszony megszűnt, és ebből következően a fizetett éves szabadság tényleges kivételére többé nincs lehetőség, annak megakadályozása érdekében, hogy e lehetőség hiánya miatt a munkavállaló számára teljes mértékben kizárt legyen, hogy a fizetett éves szabadságra való joggal – akár pénzbeli juttatás formájában – élhessen, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy a munkavállalónak joga van a pénzbeli megváltáshoz”(27). A Bíróság azt is megállapította, hogy „[e]zen, az uniós jog által biztosított alapvető munkavállalói jog tiszteletben tartásának biztosítása érdekében […] [a Bíróság] a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését nem értelmezheti megszorítóan a munkavállalót ez alapján megillető jogok kárára”.(28) Másfelől a Bíróság úgy ítélte meg, hogy „a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése ahhoz, hogy a pénzbeli megváltáshoz való jog megnyíljon, a Bíróság értelmezése szerint semmilyen egyéb feltételt nem támaszt az ahhoz kapcsolódó feltételen kívül, hogy egyrészt a munkaviszony megszűnt, másrészt a munkavállaló nem vette ki az összes, őt e munkaviszony megszűnésekor megillető éves szabadságot”(29).
47. Ennélfogva ki kell hangsúlyozni, hogy ezek a megfontolások szorosan kapcsolódnak azokhoz a ténybeli hátterekhez, amelyekben felmerültek, vagyis olyan helyzetekhez, amelyekben a munkavállalót a betegsége vagy a halála akadályozta meg abban, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jogát gyakorolja.
48. Egyébként a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése semmiképpen sem értelmezhető úgy, hogy az a munkavállaló, aki önként és tájékozott módon lemondott a fizetett éves szabadságához való joga gyakorlásáról, a munkaviszonya megszűnésekor követelheti a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltását, amennyiben a munkáltatója bizonyítja, hogy ténylegesen lehetővé tette e munkavállaló számára, hogy a munkaviszony időtartama alatt kivegye a szabadságát.
49. A 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének olyan értelmezése ugyanis, amely a ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszony megszűnésekor a munkavállaló számára automatikusan fizetendő pénzbeli megváltás mellett szól, a munkáltató és a munkavállaló magatartásának vizsgálata nélkül, ellentétes e rendelkezés szövegével éppúgy, mint a fizetett éves szabadság céljával, amint arra a Bíróság az állandó ítélkezési gyakorlatában felhívta a figyelmet, majd arra emlékeztetett. Márpedig a 2003/88 irányelv 7. cikkét annak szövege, valamint az általa kitűzött cél fényében kell értelmezni(30)
50. Először is, a 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének szövegéből kiderül, hogy a fizetett éves szabadság minimális időtartama csak a munkaszerződés megszűnésének esetén helyettesíthető a pénzbeli megváltással. A szabadság tényleges kivétele tehát a szabály, a pénzbeli megváltás pedig a kivétel. Ráadásul, e rendelkezés szövege még a munkaviszony megszűnése esetére sem rendeli e megváltás automatikus alkalmazását, ez csupán egy lehetőség.
51. Másodszor, ami a fizetett éves szabadság célját illeti, emlékeztetek arra, hogy ez „annak lehetővé tétele, hogy a munkavállaló pihenhessen, a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő álljon a rendelkezésére”(31). Azonban újra meg kell említenem azt a szabályt, amely előírja, hogy a munkavállaló alapesetben tényleges pihenőidővel rendelkezzen.
52. A 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének olyan értelmezése, mely szerint az a munkaviszony megszűnésekor közvetlenül és automatikusan biztosítja a munkavállaló számára a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltást, sértené ezt a célt és a munkavállaló tényleges pihenésére vonatkozó elvárást, ami magában foglalja azt is, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jogot főszabály szerint természetben kell érvényesíteni.
53. Egy ilyen értelmezés ugyanis arra késztetheti a munkavállalókat, akik – például mert képzésüket töltik, vagy határozott idejű munkaszerződéssel alkalmazták őket – tudják, hogy a munkaviszonyuk a közeljövőben megszűnik, nem veszik ki a szabadságukat annak érdekében, hogy munkabérüket az ezen, ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszony megszűnésekor járó pénzbeli megváltásnak a kifizettetésével megnöveljék. Márpedig a Bíróság már megállapította, hogy el kell kerülni a 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének olyan értelmezését, amely „[ezen] irányelv céljaival összeegyeztethetetlen módon […] a rendes szabadságról való lemondásra, illetve a munkavállalókat erre indító munkáltatói magatartásra ösztönöz”(32). A fizetett éves szabadsághoz való jog céljának tiszteletben tartása érdekében tehát gondoskodni kell arról, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) pontját ne lehessen arra használni, hogy a fizetett éves szabadság napjaiból a munkaviszony végén történő kifizettetés érdekében tőkét kovácsoljanak(33).
54. Hozzáteszem, hogy a munkavállaló biztonságának és egészségének védelme nemcsak ez utóbbi egyéni érdeke, hanem a munkáltatója érdeke és közérdek is.(34)
55. Mindezekre tekintettel ennélfogva óvatosan kell kezelni a 2014. június 12‑i Bollacke ítélet(35) azon részletét, amelyben a Bíróság rámutatott, hogy a „2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése ahhoz, hogy a pénzbeli megváltáshoz való jog megnyíljon, a Bíróság értelmezése szerint semmilyen egyéb feltételt nem támaszt az azon tényekhez kapcsolódó feltételen kívül, hogy egyrészt a munkaviszony megszűnt, másrészt a munkavállaló nem vette ki az összes, őt e munkaviszony megszűnésekor megillető éves szabadságot.”(36)A fizetett éves szabadsághoz való jog kettős célkitűzésével – amely egyfelől a munkavállaló számára a pihenés lehetővé tételére, másfelől a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő biztosítására irányul –, valamint azon szabály tiszteletben tartásával összhangban, amely előírja, hogy a munkavállaló tényleges pihenőidővel rendelkezzen, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében foglalt második feltételt, amely szerint a „munkavállaló nem vette ki az összes, őt [a munkaviszonya] megszűnésekor megillető éves szabadságot”(37), szükségképpen úgy kell tekinteni, mint amelynek értelmében a munkavállaló „munkaviszonyának megszűnése előtt nem tudta felhasználni az összes fizetett éves szabadságát”(38). Az a munkavállaló, akinek megszűnt a munkaviszonya, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján csak abban az esetben jogosult a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltására, ha az első feltétel, vagyis a munkaviszony megszűnése, és az előző mondatban szereplő értelemben vett második feltétel teljesült.
56. A 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének ilyen módon történő értelmezése tehát lehetővé teszi a munkaviszony ideje alatt ténylegesen nem gyakorolt fizetett éves szabadsághoz való jog szükséges pénzbeli megváltása és e jog céljának, amely főszabály szerint a szabadság tényleges kivételét követeli meg, tiszteletben tartása közötti egyensúly biztosítását.
57. Összefoglalva, azt javaslom a Bíróságnak, hogy utasítsa el azt az állítást, mely szerint a ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszony megszűnésekor járó pénzbeli megváltás kifizetése kettős feltételtől függ, egyrészről attól, hogy a munkavállaló személyesen kérte a szabadsága kiadását a munkáltatójától, másrészről, hogy e munkavállaló azt állítja, hogy neki fel nem róható okokból nem állt módjában a fizetett éves szabadsághoz való jogának gyakorlása.
58. Azt javaslom, hogy a Bíróság egy másik logikát kövessen, amely egyrészről azon a szabályon alapul, mely szerint a szabadság tényleges kivételét kell előnyben részesíteni, másrészről a munkáltató ezzel kapcsolatos szerepén. E tekintetben kizárt, hogy kizárólag a munkavállalókat terhelje az azzal kapcsolatos felelősség, hogy gondoskodjanak a szabadságuk tényleges kivételéről, amelynek elmulasztása e jog elvesztésével jár. Az ilyen megoldás ugyanis figyelmen kívül hagyja a munkaviszonyok valóságát, amelyet a munkáltató és a munkavállaló közötti egyenlőtlenség jellemez, mivel ez utóbbit többféle módszerrel lehet több munkavégzésre ösztönözni, különösen akkor, ha a munkaszerződése megújításában reménykedik. E veszély, valamint a munkavállalóknak a pihenőnapjaik keresetkiegészítéssé történő átalakítására irányuló hajlandósága megszüntetése érdekében kötelezni kell a munkáltatót arra, hogy tegye meg az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a munkavállaló ténylegesen élhessen a fizetett éves szabadsághoz való jogával. Amennyiben a munkáltató bizonyítja, hogy lehetővé tette e munkavállaló számára e joga gyakorlását, az említett munkavállaló a munkaviszony megszűnésekor nem követelheti a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltást.
59. Következésképpen azt javaslom, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság kérdésére azt a választ adja, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ha valamely munkavállaló a munkaviszony időtartama alatt nem tudta valamennyi fizetett éves szabadságát kivenni, az jogot keletkeztet a ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszony megszűnésekor járó pénzbeli megváltásra.
60. Véleményem szerint ugyanezt a rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy ezzel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amelynek értelmében a munkavállaló – amennyiben egyfelől a munkaviszonya megszűnése előtt nem kérte fizetett éves szabadsága kiadását, másfelől pedig nem bizonyítja, hogy szándékától független okokból nem volt lehetősége erre – annak előzetes vizsgálata nélkül veszíti el a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett fizetett éves szabadsága után járó, a munkáltató által pénzben fizetendő megváltáshoz való jogát, hogy e munkáltató ténylegesen lehetőséget teremtett‑e ezen munkavállaló számára a fizetett éves szabadsághoz való joga gyakorlására.
61. Amikor egy nemzeti bíróságnak a ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszony megszűnésekor járó pénzbeli megváltáshoz való munkavállalói jogra vonatkozó jogvita tárgyában kell döntenie, e bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a munkáltató igazolta‑e, hogy meghozta a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a munkaviszony fennállása alatt a munkavállaló ténylegesen gyakorolni tudja a fizetett éves szabadsághoz való jogát. Amennyiben a munkáltató bizonyítja, hogy a szükséges gondossággal járt el, és hogy az általa tett intézkedések ellenére a munkavállaló önként és tájékozott módon mondott le a fizetett éves szabadsághoz való jogának gyakorlásáról, noha a munkaviszonya alatt lehetősége lett volna élni e jogával, ez a munkavállaló munkaviszonya megszűnésekor nem követelheti a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltását.
62. Ha a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által végzett vizsgálatból kiderül, hogy Berlin szövetségi tartomány mint S. Kreuziger munkáltatója lehetővé tette ez utóbbi számára a fizetett éves szabadságához való joga gyakorlását, és hogy S. Kreuziger ennek ellenére nem kívánta a második államvizsga szóbeli részének sikeres letétele előtt kivenni a szabadságát, e bíróság megállapíthatja, hogy e megváltás megtagadása jogos volt.
IV. Végkövetkeztetés
63. A fenti megállapításokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy az Oberverwaltungsgericht Berlin‑Brandenburg (berlin‑brandenburgi közigazgatási felsőbíróság, Németország) által feltett kérdésekre a következő válaszokat adja:
1) A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy jogot keletkeztet a munkaviszony megszűnésekor ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltására az, ha a munkavállaló e munkaviszony időtartama alatt nem tudta valamennyi fizetett éves szabadságát kivenni.
2) A 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amelynek értelmében a munkavállaló – amennyiben egyfelől a munkaviszonya megszűnése előtt nem kérte fizetett éves szabadsága kiadását, másfelől pedig nem bizonyítja, hogy szándékától független okokból nem volt lehetősége erre – annak előzetes vizsgálata nélkül veszti el a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett fizetett éves szabadsága után járó, a munkáltató által pénzben fizetendő megváltáshoz való jogát, hogy e munkáltató ténylegesen lehetőséget teremtett‑e ezen munkavállaló számára a fizetett éves szabadsághoz való joga gyakorlására.
3) Amikor a nemzeti bíróságnak a munkavállalót megillető, ki nem vett fizetett éves szabadság után a munkaviszony megszűnésekor járó pénzbeli megváltáshoz való jogára vonatkozó jogvita tárgyában kell döntenie, e bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a munkáltató igazolta‑e, hogy meghozta a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a munkaviszony fennállása alatt a munkavállaló ténylegesen gyakorolni tudja a fizetett éves szabadsághoz való jogát. Amennyiben a munkáltató bizonyítja, hogy a szükséges gondossággal járt el, és hogy az általa tett intézkedések ellenére a munkavállaló önként és tájékozott módon mondott le a fizetett éves szabadsághoz való jogának gyakorlásáról, noha a munkaviszonya alatt lehetősége lett volna élni e jogával, ez a munkavállaló munkaviszonya megszűnésekor nem követelheti a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltását.