AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE (első tanács)

2008. december 9.(*)

„Közszolgálat – Tisztviselők – Lelki zaklatás – Az adminisztráció segítségnyújtási kötelezettsége – A segítségnyújtás iránti kérelem elutasítása – Az adminisztráció gondoskodási kötelezettsége – Értékelés – 2003. évi értékelési időszak – Szakmai előmeneteli jelentés”

Az F‑52/05. sz. ügyben,

az EK 236. és az EA 152. cikk alapján

Q, az Európai Közösségek Bizottságának korábbi tisztviselője (lakóhelye: Brüsszel [Belgium], képviselik: S. Rodrigues és Y. Minatchy ügyvédek)

felperesnek

az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: V. Joris, meghatalmazotti minőségben, segítője kezdetben: J.‑A. Delcorde ügyvéd, később: D. Waelbroeck ügyvéd)

alperes ellen

benyújtott keresete tárgyában,

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (első tanács),

tagjai: H. Kreppel elnök (előadó), H. Tagaras és S. Gervasoni bírák,

hivatalvezető: S. Boni tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2007. június 19‑i tárgyalásra

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. július 4‑én benyújtott keresetlevelében a felperes lényegében elsősorban azon határozat megsemmisítését kéri, amelyben az Európai Közösségek Bizottsága hallgatólagosan elutasította a felperes segítségnyújtás iránti kérelmét, másodsorban a 2003. január 1‑jétől október 31‑ig és a 2003. november 1‑jétől december 31‑ig terjedő időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentéseinek (a továbbiakban: 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések) megsemmisítését, harmadsorban a Bizottság kötelezését arra, hogy felperes részére kártérítést fizessen.

 Jogi háttér

2        A 2004. május 1‑jén hatályba lépett, az Európai Közösségek tisztviselői személyzeti szabályzatának, valamint a Közösségek egyéb alkalmazottai alkalmazási feltételeinek módosításáról szóló, 2004. március 22‑i 723/2004/EK, Euratom tanácsi rendelet (HL L 124., 2004. április 27., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 2. kötet, 130. o.; a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 12a. cikke kimondja:

„(1) A tisztviselő tartózkodik a pszichológiai [helyesen: lelki] vagy szexuális zaklatás minden formájától.

(2) Azt a tisztviselőt, aki pszichológiai [helyesen: lelki] vagy szexuális zaklatás áldozatává vált, az intézmény részéről nem érheti sérelmes hatás. Azt a tisztviselőt, aki pszichológiai [helyesen: lelki] vagy szexuális zaklatásra vonatkozó bizonyítékkal szolgál, az intézmény részéről nem érheti sérelmes hatás, feltéve hogy a tisztviselő tisztességesen járt el.

(3) „Pszichológiai zaklatás [helyesen: lelki zaklatás]”: bármely olyan helytelen magatartás, amely egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen előfordul, és olyan fizikai magatartást [helyesen: olyan magatartást], szóbeli vagy írott nyelvhasználatot, gesztusokat vagy más cselekvéseket tartalmaz, amelyek szándékosak, és alkalmasak arra, hogy bármely másik személy személyiségét, méltóságát, fizikai vagy pszichológiai integritását [helyesen: testi vagy lelki épségét] aláássák.

(4) „Szexuális zaklatás”: olyan, szexuális magatartás, amely azon személy számára, akire irányul, nemkívánatos, és amelynek célja vagy hatása az említett személy megsértése [helyesen: személy méltóságának a megsértése], illetve megfélemlítő, ellenséges, bántó vagy zavarba ejtő közeg megteremtése. A szexuális zaklatást nemen alapuló megkülönböztetésként kell kezelni.”

3        A személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében:

„A Közösségek segítséget nyújtanak minden tisztviselőnek, különösen olyan személy elleni eljárásban, aki a tisztviselő vagy családtagjai sérelmére, a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása miatt fenyegetést, becsületsértést, rágalmazást, illetve bármely személy vagy vagyon elleni támadást követett el.

A Közösségek egyetemlegesen megtérítik a tisztviselőnek az ilyen esetben elszenvedett kárt, amennyiben azt nem a tisztviselő szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása okozta, és az elkövetőtől nem tudott kártérítést kapni.”

4        A Bizottság 2003. október 22‑én tudomásul vette a Bizottság tagjának, N. Kinnocknak „A lelki zaklatás elleni politikáról” szóló közleményét (a továbbiakban: lelki zaklatásról szóló 2003. évi közlemény).

5        A lelki zaklatásról szóló 2003. évi közlemény 4.1.1. pontjának „sürgősségi intézkedések” elnevezésű i) alpontja kimondja:

„A lelki zaklatás legcsekélyebb gyanúja esetén lehetőség van távoltartás alkalmazására. Ezen intézkedés célja a szembenálló felek elkülönítése, és nem tévesztendő össze a mobilitási politikával. […] Az ideiglenes intézkedésekre vonatkozóan, e távoltartás független a betöltetlen álláshely lététől.

A távoltartási intézkedések, melyeknek tekintettel kell lenniük a különleges helyzetekre, lehetnek azonnaliak és szükség esetén véglegesek. Céljuk, hogy a feltételezett áldozat számára a távolságtartás elősegítése révén lehetővé tegyék a felépülést.”

6        2006. április 26‑án a Bizottság határozatot hozott az emberi méltóság védelméről, valamint a lelki és szexuális zaklatás elleni küzdelemről (a továbbiakban: lelki és szexuális zaklatásról szóló 2006. évi határozat). E határozat, amely hatályon kívül helyezte a lelki zaklatásról szóló 2003. évi közleményt, és annak helyébe lépett, a 2.5. pontjában kimondja:

„A személyzeti szabályzat szerinti lelki zaklatás csak akkor valósul meg, ha a feltételezett zaklató magatartása visszaélésszerű, szándékos, ismétlődő, tartós vagy rendszeres, és annak célja például az érintett személy lejáratása vagy megalázása. E feltételeknek együttesen kell fennállniuk. […]”

7        Az Európai Közösségek tisztviselői személyzeti szabályzata 2004. április 30‑ig hatályos változatának (a továbbiakban: korábbi személyzeti szabályzat) 43. cikke értelmében:

„A tisztviselők alkalmasságáról, teljesítményéről és feladataik teljesítése során tanúsított magatartásáról […] rendszeresen, de legalább minden második évben egyszer az egyes intézmények által […] meghatározott feltételek szerint értékelést kell készíteni.”

8        2004. március 3‑án a Bizottság határozatot hozott a korábbi személyzeti szabályzat 43. cikkének általános végrehajtási rendelkezéseiről (a továbbiakban: általános végrehajtási rendelkezések).

9        Az általános végrehajtási rendelkezések 1. cikkének (1) és (2) bekezdése kimondja:

„(1)      A […] [korábbi] személyzeti szabályzat 43. cikkével összhangban minden év elején értékelési eljárás lefolytatására kerül sor. Az értékeléshez alapul vett referencia‑időszak az előző év január 31‑étől december 31‑ig terjed.

Ebből a célból a […] személyzeti szabályzat [1.] cikke értelmében minden olyan tisztviselőről szakmai előmeneteli jelentésnek nevezett éves értékelés készül, aki a referencia‑időszak alatt legalább egy hónapot megszakítás nélkül aktív vagy szolgálati érdekből történő kirendeléssel betöltött állományban töltött. […]

(2)      Az értékelési eljárás célja többek között az állást betöltő személy teljesítményének, képességeinek és hivatali magatartásának értékelése. A tisztviselő mindhárom jellemző értékelése alapján érdempontokat kap, ahogyan az a II. mellékletet képező jelentésmintában szerepel.”

10      Az értékelési eljárás résztvevői egyrészt az értékelő, aki főszabály szerint az egységvezető mint az értékelt tisztviselő közvetlen hivatali felettese (az általános végrehajtási rendelkezések 2. cikkének (2) bekezdése, valamint 3. cikkének (1) és (3) bekezdése), másrészt az ellenjegyző, aki főszabály szerint az igazgató mint az értékelő közvetlen hivatali felettese (az általános végrehajtási rendelkezések 2. cikkének (3) bekezdése és 3. cikkének (1) bekezdése), harmadrészt pedig a fellebbviteli értékelő, aki főszabály szerint a főigazgató mint az ellenjegyző közvetlen hivatali felettese (az általános végrehajtási rendelkezések 2. cikkének (3) bekezdése és 3. cikkének (1) bekezdése).

11      Az általános végrehajtási rendelkezések 4. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy az éves jelentés mellett közbenső értékelő jelentést kell készíteni, különösen akkor, ha az állást betöltő személy feladatainak természete jelentős mértékben változik a referencia‑időszak során.

12      Az értékelési eljárás konkrét menetére vonatkozóan az általános végrehajtási rendelkezések az éves jelentésre és a közbenső értékelő jelentésre is alkalmazandó 8. cikkének (4) bekezdése kimondja, hogy az értékelő erre vonatkozó kérését követő nyolc munkanapon belül az állást betöltő személy önértékelést készít, amelyet a szakmai előmeneteli jelentéshez csatolnak. Az önértékelés megérkezésétől számított tíz munkanapon belül az értékelő és az állást betöltő személy hivatalos megbeszélést tart, amely az általános végrehajtási rendelkezések 8. cikke (5) bekezdésének negyedik albekezdése értelmében három területre vonatkozik: az állást betöltő személy referencia‑időszak alatti értékelésére, a referencia‑időszakot követő év célkitűzéseinek meghatározására és a továbbképzési terv rögzítésére. A tisztviselő és az értékelő közötti megbeszélést követően az értékelő és az ellenjegyző elkészíti a szakmai előmeneteli jelentést. Ha az állást betöltő személy nem fogadja el a szakmai előmeneteli jelentést, egyeztet az ellenjegyzővel, aki megváltoztathatja vagy jóváhagyhatja a szakmai előmeneteli jelentést. Az értékelt tisztviselő ismét elutasíthatja az így módosított vagy jóváhagyott szakmai előmeneteli jelentést, aminek az általános végrehajtási rendelkezések 9. cikkében szereplő paritásos értékelési bizottság összehívása a következménye, amely ellenőrzi, hogy az értékelést méltányosan és objektíven, vagyis a lehetséges mértékben tényekre alapozva, és az általános végrehajtási rendelkezéseknek, valamint az értékelési útmutatónak megfelelően készítették‑e el. A paritásos értékelési bizottság indokolt véleményt ad, amelynek alapján a fellebbviteli értékelő megváltoztatja vagy jóváhagyja a szakmai előmeneteli jelentést. Ha a fellebbviteli értékelő eltér az e véleményben megfogalmazott ajánlásoktól, döntését indokolni köteles.

13      Az általános végrehajtási rendelkezések II. mellékletét képező jelentésminta szerint az értékelés minden rovatánál jegyet kell adni és hozzá tartozó értékelést kell írni. Ami a jegyet illeti, a „Teljesítmény” elnevezésű 6.1. rovatban legfeljebb 10, az „Alkalmasság (képességek)” elnevezésű 6.2. rovatban legfeljebb 6, a „Hivatali magatartás” elnevezésű 6.3. rovatban pedig legfeljebb 4 pont adható. Az értékelés a „Teljesítmény” elnevezésű 6.1. rovatban és az „Alkalmasság (képességek)” elnevezésű 6.2. rovatban „elégtelen”, „nagyon jó” vagy akár „kivételes” is lehet, a közbenső értékelés pedig emelkedő sorrendben „gyenge”, „kielégítő” vagy „jó”.

14      2002 júliusában a Bizottság az intraneten közzétett egy dokumentumot „Útmutató a személyi állomány szakmai előmenetellel kapcsolatos értékelési rendszeréről” (a továbbiakban: értékelési útmutató) címmel. Ezen útmutató pontosítja a szakmai előmeneteli jelentés elkészítésének módját.

15      Az értékelési útmutatónak „Az eredmények értékelése” elnevezésű 6.2. pontja többek között a teljesítmény értékelésére vonatkozóan kimondja:

„A célkitűzések a különböző változásokra tekintettel természetesen változhatnak az év során, az kizárt azonban, hogy az állást betöltő személyt hátrány érje azért, mert külső körülmények miatt nem tudta teljesíteni a célkitűzéseket. Ilyen helyzetben arra kell helyezni a hangsúlyt, amit az érdekeltnek ténylegesen módjában állt teljesíteni, és arra, ahogyan a helyzetet kezelte. Ugyanezek az elvek alkalmazandók, ha az érintettnek év közben távoznia kell. Például amikor beteg, vagy szülési szabadságra megy, vagy külső kötelezettség teljesítése esetén, mint amilyen az esküdtszék összehívása […].”

16      A személyzeti szabályzat 57. cikkének első bekezdése kimondja, hogy a tisztviselők naptári évenként legalább 24 munkanap és legfeljebb 30 munkanap éves szabadságra jogosultak.

17      A személyzeti szabályzat 59. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében az a tisztviselő, aki bizonyítja, hogy betegség vagy baleset miatti munkaképtelensége folytán feladatait nem tudja ellátni, betegszabadságra jogosult.

 A jogvita alapjául szolgáló tényállás

A –  A 2000., 2001. és 2002. év

18      A korábban Svédországban közigazgatási bíróként tevékenykedő felperest 47 esztendős korában 2000. július 16‑i hatállyal próbaidős tisztviselővé nevezték ki A5 besorolási fokozatba, és beosztották a Bizottság Személyzeti és igazgatási főigazgatósága Jogok és kötelezettségek; szociálpolitika és szociális intézkedések elnevezésű B igazgatóságának (a továbbiakban: B igazgatóság) alárendelt B2, Európai közszolgálat, személyzeti szabályzat és fegyelmi ügyek egységéhez (a továbbiakban: B2 egység).

19      2001. március 16‑án a B igazgatóság igazgatója a B2 egység vezetőjével folytatott konzultációt követően próbaidő végi értékelő jelentést készített a 2000. július 16. és 2001. április 15. közötti időszakról (a továbbiakban: első próbaidő végi értékelő jelentés). A B igazgatóság igazgatója ebben megjegyezte, hogy a felperes „nem tudta ésszerű határidőn belül elvégezni, egy alkalommal pedig egyáltalán nem tudta elvégezni a rá bízott egyes fontos feladatokat”, valamint azt, hogy a felperesnek „bizonyos nehézségei vannak a szervezeten belüli kapcsolatokkal”. Az igazgató rámutatott továbbá „a Bizottság jelenlegi igazgatási és szervezeti rendjében való jártasság hiányára”. Végezetül a jelentés összegzéseként javasolta a felperes próbaidejének meghosszabbítását, „egy másik szervezeti egységnél való beosztásban”.

20      2001. március 22‑én a felperes észrevételeket fogalmazott meg az első próbaidő végi értékelő jelentéssel szemben. Ebben többek között az általa a próbaidő alatt végzett munka fontosságára és minőségére emlékeztetett, és pontosította, hogy soha semmilyen bírálat nem érte a teljesítményét. Ezért kérte, hogy próbaidő végi értékelő jelentését „a negatív állításokra vonatkozó részében vizsgálják felül”, felajánlva, hogy [saját maga] tanúskodik az értékelésekért felelős bizottság előtt, és/vagy más tanúkat állít, ha ez szükséges [volna].

21      Az első próbaidő végi értékelő jelentést és a felperes észrevételeit továbbították a kinevezésre jogosult hatóságnak, amely azokat 2001. március 27‑én az értékelésekért felelős bizottság elnöke elé terjesztette.

22      Az értékelésekért felelős bizottság elnöke még 2001. március 27‑én feljegyzésben továbbította az első próbaidő végi értékelő jelentést és a felperes észrevételeit az értékelésekért felelős bizottság többi tagjának, és javasolta, hogy írásbeli eljárás keretében 2001. április 6‑ig hagyják jóvá a feljegyzéséhez csatolt véleménytervezetet.

23      Mivel az értékelésekért felelős bizottság tagjai 2001. április 6‑ig nem tettek az értékelésekért felelős bizottság titkárságánál megjegyzést a bizottság elnökének véleménytervezetére vonatkozóan, a kinevezésre jogosult hatóság 2001. április 9‑én határozatot hozott a felperes próbaidejének a 2001. április 16‑tól 2001. október 15‑ig terjedő időszakra történő meghosszabbításáról (a továbbiakban: a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozat).

24      A felperest 2001. április 16‑tól a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságnak alárendelt B4, Díjazás és kifizetések egységhez, majd 2001. május 21‑től a 03, Szociális párbeszéd egységgé (a továbbiakban: Szociális párbeszéd egység) átalakult 001‑es egységhez osztották be, amely szintén a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság B igazgatósága alá tartozott.

25      A felperes 2001. május 21‑én a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be az első próbaidő végi értékelő jelentéssel és a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozattal szemben.

26      2001. szeptember 20‑i határozatában a kinevezésre jogosult hatóság elutasította a felperes 2001. május 21‑i panaszát. Mindazonáltal a kinevezésre jogosult hatóság elismerte, hogy az értékelésekért felelős bizottságot tévedésből arról tájékoztatták, hogy „[a felperes] elfogadta próbaidejének meghosszabbítását egy másik egységnél”, és pontosította, hogy „e tévedést az okozta, hogy a felperes a próbaidő vele közölt meghosszabbításának keretében javasolta [a B4 egységhez való] újrabeosztását, amellett hogy nem tudott egyetérteni a meghosszabbítással”. Az érdekelt később semmilyen keresetet nem indított a közösségi bíróság előtt az első próbaidő végi értékelő jelentéssel és a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozattal szemben.

27      2001. szeptember 25‑én a B igazgatóság igazgatója a Szociális párbeszéd egység vezetőjével folytatott konzultációt követően próbaidő végi értékelő jelentést készített a 2001. április 16. és 2001. október 15. közötti időszakról (a továbbiakban: második próbaidő végi értékelő jelentés). Az igazgató javasolta a felperes véglegesítését.

28      2001. október 24‑i határozatában a kinevezésre jogosult hatóság 2001. október 16‑i hatállyal véglegesítette a felperest.

29      Mivel 2001 végén a felperes jelezte, hogy el kívánja hagyni a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságot, és egy másik főigazgatóságon szeretne dolgozni, 2002. február 1‑jével az A2, Felvételi politika egységhez osztották be, amely később a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság A4, Felvételi politika (az EPSO előtt) egységévé alakult át.

B –  A 2003. év

30      2003. január 1‑jétől a felperest a 01, Kapcsolat az intézményekkel, ABM és iratkezelés egységhez (a továbbiakban 01‑es egység) osztották be, amely később átalakult a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság D, Erőforrások igazgatósága alá tartozó D2 egységgé (a továbbiakban: D2 egység).

31      2003‑ban a felperes február 5–28. és március 10–14. között betegszabadságon volt, március 17. és április 28. között orvosi okból félmunkaidős tevékenységet végzett, június 30. és július 4., valamint szeptember 1‑je és november 14. között betegszabadságon volt, majd november 17. és december 19. között ismét félmunkaidőben dolgozott.

32      Annak ellenére, hogy 2003. január 1‑jétől az 01‑es egységhez volt beosztva, a felperes 2003 júniusáig megtartotta azt az irodát, amelyet akkor használt, amikor az A4 csoporthoz volt beosztva, és amely a Bizottság rue Montoyer alatti épületében található Brüsszelben (a továbbiakban: Montoyer 34 épület), miközben az 01‑es egység többi irodáját a Bizottság rue de la Science 11 alatti (a továbbiakban: Science 11 épület) brüsszeli épületébe költöztették át.

33      2003 júniusától 2004 nyaráig a felperes a Science 11 épület földszintje és első emelete közötti félemeleten kapott irodát.

34      2003. június 10‑én elkészült a felperes munkaköri leírása, és azt közölték vele.

35      2003. július 2‑án a D2 egység egységvezető‑helyettese a következő elektronikus levelet küldte a felperesnek:

„Tárgyaltam az irodákkal kapcsolatos problémáról a [a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság D3, Emberi és pénzügyi erőforrások ADMIN, IAS, Kabinetek] egységgel. A kérésünknek megfelelő megoldásról indult vita, mely szerint a D2 egységet két emeleten helyeznék el. Mivel e vita sok más változtatással egyidejűleg zajlik, egyelőre nincs azonnali megoldás, de jó esélyeink vannak. Úgy vélem, meg fogjuk kapni, amit szeretnénk.

Az Ön irodája kérdésének azonnali megoldására a D3 [egység] azt javasolta, hogy Ön ideiglenesen költözzön a [Science 11 épület] 7. emelet[é]re, a […] mellé, […]‑tal együtt egy nagy irodába (jelenleg az irattár helye).

Tudatná velem, hogy elfogadja‑e ezt az ajánlatot?”

36      2003. július 7‑én a felperes a következő bekezdést tartalmazó elektronikus levelet küldte válaszul a D2 egység egységvezető‑helyettesének:

„Ami az iroda kérdését illeti, őszintén szólva, nem tudom. Július 18‑án szabadságra megyek, és augusztus 18‑án jövök vissza. Lehet, hogy várnunk kellene, hátha sikerül végleges megoldást találni augusztus táján.”

37      2003. szeptember 11‑én a D2 egység egységvezető‑helyettese a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság D3 Emberi és pénzügyi erőforrások ADMIN, IAS, Kabinetek egységnél a leltárba vett vagyontárgyak kezelésével megbízott tisztviselőnek (a továbbiakban: leltárba vett vagyontárgyakat kezelő tisztviselő) a következő elektronikus levelet küldte:

„Emlékszik arra a beszélgetésünkre, melynek lényege, hogy [a felperes számára] megfelelő irodát [kell találnunk], és amelyet megállapodásunk szerint a nyári szünet után kell folytatnunk? Úgy tűnik, hosszú távú megoldás [amit] a D2 egység [egészének] 9. és 10. emeleten történő elhelyezése [jelentene], nem valósítható meg azonnal. Arra kérem tehát, szíveskedjen az egységünk rendelkezésére bocsátani a [felperesnek] megfelelő irodát, a lehető legközelebb [Science 11 épület] a 9. és 10. emeletéhez.

Az ügy meglehetősen sürgős, mivel a [felperesnek] a [Science 11 épület] földszintjén található jelenlegi irodájának nem megfelelő elhelyezése, úgy tűnik, jelentősen hátráltatja a [felperes] teljesítményét, és azonnali megoldást igényel.

Várom válaszát.”

38      Mivel a leltárba vett vagyontárgyakat kezelő tisztviselő az előző pontban említett elektronikus levél továbbításakor szabadságon volt, a D2 egység egységvezető‑helyettese 2003. szeptember 30‑án ismételten felhívta a figyelmet a felperes irodájával kapcsolatos problémára.

C –  A 2004. év

39      2004. február 2‑án a felperes éves rendes szabadság iránti kérelmet nyújtott be a 2004. március 1‑je és március 5. közötti időszakra. E kérelmet 2004. február 3‑án elfogadták.

40      2004. április 29‑én kelt levelében, amely május 3‑án érkezett meg a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság panaszügyekkel foglalkozó egységéhez, a felperes „a […] személyzeti szabályzat 24. cikkére alapított, a személyzeti szabályzat 90. cikke (1) bekezdésének értelmében vett kérelemnek is minősülő, lelki zaklatás miatti segítségnyújtás iránti kérelmet” intézett a Bizottsághoz (a továbbiakban: segítségnyújtás iránti kérelem). E kérelemben a felperes több olyan tényre panaszkodott, amelyeket lelki zaklatásnak minősített, és kérte, hogy a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságtól különálló, „semleges hatóság” indítson közigazgatási vizsgálatot. Végezetül a felperes 100 000 euró kártérítést kért az állítólagos lelki zaklatás miatt őt ért kár megtérítéseként (a továbbiakban: kártérítési kérelem).

41      Azt követően, hogy a felperes bemutatott egy 2004. április 16.–június 11. közötti időszakra vonatkozó orvosi igazolást, az adminisztráció orvosi vizsgálatra küldte az érdekeltet, akiről az intézmény orvosszakértője 2004. május 7‑én készült véleményében megállapította, hogy „2004. május 10‑től munkára 100%‑osan alkalmas”, de „[a felperes] egészsége érdekében kívánatos lenne beosztásának megváltoztatása”.

42      2004. május 7‑i levelében a felperes újra benyújtotta azt a segítségnyújtás iránti kérelmet, amelyet 2004. április 29‑i levelében megfogalmazott. Emellett az előző pontban említett orvosi véleményre hivatkozva kérte „azonnali megelőző intézkedések meghozatalát, így ideiglenes újrabeosztását vagy áthelyezését” más főigazgatósághoz, mint a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság, annak érdekében, hogy védve legyen hivatali feletteseinek „visszaéléseitől”. Végezetül a felperes kéri a hivatali feletteseinek felrótt magatartás anyagi következményeinek jóvátételét is.

43      Ugyancsak 2004. május 7‑én, 14 óra 53 perckor a felperes a következő szövegrészeket tartalmazó elektronikus levelet küldte a D2 egység új, 2004. február 16‑án szolgálatba lépett vezetőjének:

„Megpróbáltam éves rendes szabadságot kérni a 2004. május 10–június 30. közötti időszakra a […] Sic Congéban [a szabadságok intézésének megkönnyítésére szolgáló informatikai rendszer], de nem jártam sikerrel (a […] Sic Congé szerint már betegszabadságon vagyok).

[…]

Az ideiglenes intézkedésekre várva úgy érzem, (egészségem és biztonságom érdekében) távol kell tartanom magam a munkahelyemtől. Emiatt kérek éves rendes szabadságot.

Mivel […] nem tudtam éves rendes szabadságot kérni [a Sic Congéban], kérem, legyen kedves a lehető leghamarabb, és legkésőbb ma délután 4‑[órá]ig [elektronikus levélben] megerősíteni a 2004. május 10.–június 30. közötti időszakra vonatkozó szabadság iránti kérelmem jóváhagyását.”

44      Szintén 2004. május 7‑én, 16 óra körül a felperes beszélgetést folytatott a D2 egység vezetőjével az éves rendes szabadság iránti kérelemről. A felperes szerint az egységvezető beleegyezett, hogy a felperes május 10‑től szabadságra menjen.

45      Ugyancsak 2004. május 7‑én, 18 óra 1 perckor a D2 egység vezetője a következő szövegrészeket tartalmazó elektronikus levelet küldte a felperesnek:

„Bizonyos önnel kapcsolatos kérdéseket sürgősen meg kell oldani, ezért arra kérem – a szolgálat érdekében, és feltéve, hogy még nem kezdte meg szabadságát – szíveskedjen megjelenni hétfő reggel az irodában.

A szabadságával kapcsolatos kérdéseket is akkor beszéljük meg.”

46      Még mindig 2004. május 7‑én, 18 óra 24 perckor a felperes a következő elektronikus levélben válaszolt a D2 egység vezetőjének:

„Az Ön irodájában ma 16‑[óra]kor folytatott beszélgetésünkre hivatkozom, melynek során Ön biztosított róla, hogy nincs akadálya annak, hogy május 10. […] hétfőtől szabadságra menjek, és nyugodtan töltsem a hétvégét, anélkül hogy hétfőn be kellene mennem. Csupán a [Sic Congéval] volt gond, és az […] aláírásokat kellett elintézni. Mostanra már repülőjegyet vettem Svédországba, egy kicsit későbbre.

[Az] orvos […] megígérte, hogy megpróbál más megoldást találni, ha az éves rendes szabadság iránti kérelmemet nem fogadnák el ma délután. Mivel Ön ma este értesít döntése megváltoztatásáról, [az] […] [o]rvost már nem lehet elérni. Ezért hétfő reggel közvetlenül az orvosi szolgálatra megyek, hogy megpróbáljak beszélni [az] […] [o]rvossal vagy egy másik doktorral.”

47      2004. május 10‑én az előző pontban említett elektronikus levélre válaszolva a D2 egység vezetője a következő szövegrészeket tartalmazó elektronikus levelet küldte a felperesnek:

„Csupán meg szeretném erősíteni, hogy [a D igazgatóság igazgatója] találkozni kíván Önnel a nap folyamán, hogy beszéljenek többek között az Ön esetleges intézményen belüli áthelyezéséről, amelyet az orvosi szolgálat [2004. május 7‑i pénteki] véleményében javasolt, és folytassa a korábban az Ön érdekében tett lépéseket.”

48      Ugyancsak 2004. május 10‑én a felperes találkozott a D igazgatóság igazgatójával. A felperes szerint ennek során megállapodtak, hogy a felperes 2004. május 19‑től három hét éves rendes szabadságra mehet.

49      2004. május 11‑én a felperes elektronikus levelet küldött a D igazgatóság igazgatójának asszisztense számára, amelyben kérte, hogy a lehető leghamarabb erősítsék meg az igazgatóság jóváhagyását a 2004. május 19. és június 8. között kivenni kívánt szabadság tárgyában, hozzátéve, hogy az ezen időszaknak megfelelő menetjegyfoglalást legkésőbb másnap, 2004. május 12‑én ki kell fizetni.

50      A felperes 2004. május 11‑i elektronikus levelére válaszolva a D igazgatóság igazgatójának asszisztense ugyanazon a napon több elektronikus levelet is küldött a felperesnek, melyekben jelezte, hogy mielőtt a felperes szabadságra mehetne, találkoznia kell a D2 egység vezetőjével az általános végrehajtási rendelkezések 8. cikkének (5) bekezdésében előírt hivatalos megbeszélés céljából, és hogy a D igazgatóság igazgatója és a D2 egység vezetője el tudják készíteni az érdekelt 2003. január 1‑je és október 31. közötti időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentését (a továbbiakban: 2003. január–október közötti szakmai előmeneteli jelentés). Másfelől a felperesnek 2004. május 12‑én küldött elektronikus levélben a D igazgatóság igazgatójának asszisztense hozzátette, hogy az igazgató semmiféle garanciát nem adhat a felperesnek az éves rendes szabadság jóváhagyására vonatkozóan, mivel e jóváhagyáshoz több személy közreműködése szükséges, köztük a felperesé.

51      E választ követően a felperes 2004. május 12‑én elektronikus levélben tudatta a D igazgatóság igazgatójának asszisztensével, hogy visszavonja a 2004. május 19. és június 8. közötti időszakra vonatkozó éves rendes szabadság iránti kérelmét, és 2004. június 7. és július 23. között kér szabadságot.

52      2004. május 13‑án a 2004. június 7–július 23. közötti időszakra vonatkozó éves rendes szabadság iránti kérelmet hivatalosan átvezették a Sic Congéba, és május 19‑én jóváhagyták. Mindazonáltal a felperes, aki úgy vélte, hogy a jóváhagyásról csak 2004. május 24‑én, vagyis késedelmesen tájékoztatták, visszavonta éves rendes szabadság iránti kérelmét.

53      Szintén 2004. május 13‑án a D igazgatóság igazgatója öt főigazgatóságnak (Energiaügyi és Közlekedési Főigazgatóság, OLAF, Bel‑ és igazságügyi Főigazgatóság, Egészségügyi és Fogyasztóvédelmi Főigazgatóság, Versenyjogi Főigazgatóság) továbbította a felperes életrajzát. Az önéletrajz kísérőlevelében, amelyet a fent említett főigazgatóságok szintén megkaptak, a D igazgatóság igazgatója pontosította, hogy a felperes az érintett főigazgatóság tevékenységi körébe tartozó terület iránt érdeklődik, és a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság hozzájárul az érdekelt újrabeosztásához.

54      2004. május 18‑án a pszichiáter, akit az orvosi szolgálat a felperesről pszichiátriai szakértői vélemény elkészítésével bízott meg, véleményében hangsúlyozta, hogy „a probléma közösségi jellegű (az intézményen belüli konfliktusból ered), ezért azt közösségi szinten kell megoldani (egy másik főigazgatóságon történő újrabeilleszkedéssel)”.

55      2004. május 24‑én a felperes újból előterjesztette „azonnali, állandó vagy ideiglenes áthelyezése iránti kérelmét [egy másik főigazgatósághoz], amelynek semmi köze a [Személyzeti és igazgatási] főigazgatósághoz vagy [az említett főigazgatóság főigazgatójához]”, kifejtve, hogy „az [őt ért] lelki zaklatás nyilvánvalóan nem szűnt meg”.

56      2004. június 7‑én a felperes orvosi igazolást állíttatott ki magának a 2004. június 8. és július 2. közötti időszakra.

57      2004. június 8‑án a felperes elektronikus levelet küldött a D2 egység vezetőjének, amelyben arról tájékoztatta, hogy „nem képes a jelenlegi beosztásában dolgozni” 2004. június 8. és július 2. között. Azt is közölte, hogy a Sic Congéban éves rendes szabadság iránti kérelmet nyújtott be a 2004. július 5. és augusztus 13. közötti időszakra nézve.

58      2004. június 9‑én a D igazgatóság igazgatója a következő elektronikus levelet küldte a felperesnek:

„Sajnálattal értesültem betegségéről. Megpróbáltam Önt otthon elérni, mivel június 8‑ra beszéltünk meg találkozót, és szerettem volna Önnel megbeszélni a mostani teendőket.

Ön kérelmezte [a 2003. január–október közötti szakmai előmeneteli jelentésének] felülvizsgálatát, és ezt mihamarabb el kellene végezni, de mindenesetre még azelőtt, hogy éves rendes szabadságra menne. Az értékelési eljárás befejezése az egész [Személyzeti és igazgatási] főigazgatóságot érinti, mivel amíg ezen eljárás nem ér véget, addig egyetlen elsőbbségi pontot sem kapunk, így a személyi állomány egészének előmenetele kerül veszélybe. […]

Tudna egyeztetni egy másik időpontot a titkárnőmmel? […]”

59      2004. június 11‑i levelében a Vizsgálati és Fegyelmi Hivatal igazgatója (a továbbiakban: VFH) jelezte a Bizottság főtitkárának, hogy a felperes által segítségnyújtás iránti kérelmében felhozott tények kellően súlyosnak tűnnek ahhoz, hogy közigazgatási vizsgálatot indítson, „akár az egyéni felelősség megállapítására, akár az alaptalanul megvádolt tisztviselők becsületének tisztázására”. A VFH igazgatója hozzátette, hogy a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság teljes vezetésének – ideértve a főigazgatót – megvádolására tekintettel számára célszerűnek tűnik, hogy a közigazgatási vizsgálat során a Bizottság főtitkára lássa el a kinevezésre jogosult hatóság feladatait, és a Személyzeti és igazgatási igazgatóságon kívül álló személyt nevezzenek ki e vizsgálat meghallgatási tisztviselőjévé.

60      2004. június 14‑én a 2004. július 5. és augusztus 13. közötti időszakra vonatkozó szabadság iránti kérelmet a D2 egység vezetője hivatalosan elutasította.

61      2004. június 18‑án az orvosi szolgálat megállapította, hogy a felperest „július 16‑ig igazoltan távolmaradónak [kell tekinteni]”.

62      2004. június 21‑én a felperes a Sic Congén keresztül éves rendes szabadság iránti kérelmet nyújtott be a 2004. július 19. és augusztus 27. közötti időszakra vonatkozóan.

63      2004 nyarától a felperes irodát kapott a Science 11 épület nyolcadik emeletén.

64      2004. július 1‑jén a Bizottság főtitkára tájékoztatta a VFH igazgatóját, hogy vállalja a kinevezésre jogosult hatóság feladatait a közigazgatási eljárásban, és megadta az általa e vizsgálat lefolytatására kiválasztott meghallgatási tisztviselő nevét.

65      Ugyancsak 2004. július 1‑jén a felperes azon az alapon, hogy 2004. július 19. és augusztus 27. közötti időszakra vonatkozó éves rendes szabadság iránti kérelmét nem fogadták el, elektronikus levelet küldött a B2 egység egy tisztviselőjének, amelyben arra panaszkodott, hogy „éves rendes szabadság iránti kérelmeit sorra elutasítják, vagy azokat nem írják alá ésszerű határidőn belül”, továbbá arra kérte, „segítsen, hogy [2004 nyarán] nyaralni mehessen”.

66      2004. július 5‑én a felperes orvosi igazolást nyújtott be a 2004. július 17. és augusztus 27. közötti időszakra vonatkozóan. Ezt az igazolást az adminisztráció nem vitatta.

67      2004. augusztus 2‑án a Bizottság elfogadta a július 19. és augusztus 27. közötti időszakra vonatkozó éves rendes szabadság iránti kérelmet. E kérelmet szeptember 3‑án „törölték”, mivel az érintett 2004. július 17. és augusztus 27. között betegszabadságon volt.

68      2004. szeptember 1‑jén a felperes orvosi igazolást mutatott be a 2004. augusztus 28. és szeptember 25. közötti időszakra vonatkozóan.

69      2004. szeptember 6‑án az orvosi vizsgálat – amelynek a felperest a 2004. augusztus 28. és szeptember 25. közötti időszakra vonatkozó orvosi igazolásának bemutatását követően alávetették – megállapította, hogy az érintett „az adott időpontban 100%‑osan munkaképes”, azonban megismételte a felperest 2004. május 18‑án megvizsgáló pszichiáter által tett észrevételt, mely szerint „[a felperes] egészsége érdekében kívánatos a beosztás megváltoztatása”.

70      2004. szeptember 7‑én a felperes, aki úgy vélte, hogy a 2004. szeptember 6‑i orvosi vizsgálat megállapításai orvosilag nem megalapozottak, a Bizottsághoz fordult, hogy a személyzeti szabályzat 59. cikke (1) bekezdésének ötödik albekezdése értelmében ügyét független orvos elé terjesszék.

71      2004. szeptember 8‑án a felperes kérésére indult közigazgatási vizsgálat keretében a Bizottság főtitkára által kijelölt meghallgatási tisztviselő feljegyzésben megbízást kapott a főtitkártól „a megfogalmazott állítások valóságtartamának, többek között az iratokban említett tisztviselő vagy tisztviselők magatartásának kivizsgálására, amely lehetővé teszi a tényleges helyzet megállapítását és adott esetben a szükséges következtetések levonását”.

72      2004. szeptember 15‑én az orvosi szolgálat tájékoztatta az Emberi erőforrások, ADMIN, belső reformok egység vezetőjét, hogy „[a felperes kezelését végző orvossal] közös megegyezéssel kijelöltek egy szakértőt, aki dönteni fog az ügyben”.

73      A felperes kérelmére az ügy eldöntésére felkért független orvosszakértő (a továbbiakban: független orvosszakértő) által 2004. október 6‑án végzett pszichológiai vizsgálatról készített jelentés megállapította, hogy „az érdekelt képes a munka újbóli felvételére, de egy másik [főigazgatóságon]”, és pontosította, hogy „az érdekelt visszahelyezése a korábbi állásába csupán felelevenítené az átélt lelki zaklatást, és elbizonytalanítaná az érdekeltet”.

74      2004. október 14‑i feljegyzésében a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság C, Szociálpolitika, luxemburgi személyi állomány, egészség, higiénia igazgatóságának (a továbbiakban: C igazgatóság) igazgatója tájékoztatta a D igazgatóság igazgatóját a független orvosszakértő következtetéseiről, és azt javasolta számára, hogy „kezdeményezze [a felperes] áthelyezését az említett főigazgatóságon kívülre, hogy [az érdekelt] a lehető leghamarabb újra munkába állhasson”.

75      2004. november 5‑én kelt, a felperes segítségnyújtás iránti kérelmére hivatkozó feljegyzésében a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság panaszügyekkel foglalkozó egységének vezetője tájékoztatta az érdekeltet, hogy a Bizottság főtitkára vizsgálatot indított, amelynek lefolytatását a [Személyzeti és igazgatási] főigazgatóságon kívül álló meghallgatási tisztviselőre bízta, és a kinevezésre jogosult hatóság a vizsgálatról készült jelentés alapján, annak tartalma függvényében fog határozni a segítségnyújtás iránti kérelemről.

76      A panaszügyekkel foglalkozó egységhez 2004. november 30‑án eljuttatott, 2004. november 26‑án kelt feljegyzésében a felperes panaszt nyújtott be „a segítségnyújtás és védelem iránti, azonnali megelőző intézkedések iránti, valamint kártérítés iránti kérelmeit hallgatólagosan elutasító határozatokkal szemben” (a továbbiakban: 2004. november 26‑i panasz).

77      A felperest 2004. december 21‑én 2005. január 1‑jei hatállyal áthelyezték a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság alá tartozó C5, Munkahelyi biztonság és higiénia egységhez (a továbbiakban: C5 egység).

D –  A 2005. év

78      2005. január 6‑án a felperes megbeszélést folytatott a C5 egység vezetőjével, amelyet követően többé nem jelent meg munkahelyén.

79      2005. március 21‑én a közigazgatási vizsgálatról a meghallgatási tisztviselő által készített jelentést továbbították a Bizottság főtitkárának. Jelentését a meghallgatási tisztviselő a következő következtetésekkel zárta:

„1. A jelen jelentésben említett egyik eseményt sem lehet önmagában [a felperes] által megvádolt személyek részéről kifejtett, [az érdekelt] személyét, méltóságát, testi vagy lelki épségét sértő szándékos, visszaélésszerű magatartásként értékelni.

Néha az volt az érzésem, hogy a felperessel szembeni bizonyos cselekmények vagy magatartások a visszaélés határán jártak, pontosabban a személyzeti szabályzat angol változatának szóhasználatával élve a vele szembeni »improper behaviourrel« voltak határosak. Úgy vélem, hogy ezen a határon néha túl is mehettek. Mindazonáltal soha nem éreztem úgy, hogy a szóban forgó magatartás vagy cselekmények az azt tanúsító személyek részéről szándékosan [a felperes] személyének, méltóságának vagy épségének sérelmére irányultak volna.

[…]

3. Az ezen eljárás során végzett meghallgatások megértették velünk, hogy [a felperes] lelki zaklatás áldozatának érzi magát, amely magyarázatot ad arra, hogy olyan szándékot tulajdonít feletteseinek, amellyel azok véleményünk szerint nem rendelkeznek. E tekintetben csupán sajnálkozásunkat tudjuk kifejezni az [érdekeltet] ért ügyetlenségek miatt. A próbaidejének meghosszabbítását, a [D2] egységhez való megérkezését vagy irodájának elszigeteltségét övező körülmények hozzájárultak a [felperes] és hivatali felettesei közötti konfliktus kialakulásához. Tekintettel arra, hogy e konfliktus már évek óta tart, nem hisszük, hogy azt a kölcsönös megértés irányába tett erőfeszítéssel meg lehetne oldani. Kizárólag a [felperes] gyors, a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságon kívülre történő áthelyezése nyújthat neki – általa megragadandó – esélyt az újrakezdésre.”

80      2005. március 29‑én a kinevezésre jogosult hatóság elutasította a 2004. november 26‑i panaszt. Hangsúlyozta, hogy „a felperes különböző kérelmeire a tények jellegének figyelembevételével, azok jelentőségével és a rendelkezésre álló tényekkel arányosan válaszolt, időben elhatározva a tények feltárására irányuló vizsgálat megindítását, amely folyamatban van.” Végezetül a kinevezésre jogosult hatóság pontosította, hogy „a folyamatban lévő vizsgálat lezárásakor annak eredményeit közölni fogják [a felperessel]”, és „ezen eredmények függvényében fog szükség esetén sor fog kerülni a szükségesnek mutatkozó intézkedések meghozatalára, a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján.”

81      2005. április 15‑én a felperes rokkanttá nyilvánítását kérte. Kérelmében kifejtette, hogy „évek óta lelki zaklatás áldozata a [Személyzeti és igazgatási] főigazgatóságon”, és „ez a helyzet súlyos következményekkel járt az egészségére nézve”.

82      2005. június 13‑án a kinevezésre jogosult hatóság a rokkantsági bizottsághoz fordult a felperes ügyében.

83      A Bizottsághoz intézett 2005. július 11‑i levelében a felperes a rokkanttá nyilvánítása iránti 2005. április 15‑i kérelmére való hivatkozást követően jelezte, hogy „megerősíti annak elismerése iránti kérelmét, hogy a vele szembeni zaklatás következtében kialakult betegségek foglalkozási eredetűek”.

84      2005. július 26‑i ülésén a rokkantsági bizottság megállapította, hogy „a felperes végleges rokkantságban szenved […], és emiatt fel kell[ett] függesztenie tevékenységét a Bizottságnál”. A rokkantsági bizottság pontosította, hogy nem nyilatkozott arról a kérdésről, hogy a rokkantság a tisztviselő feladatainak ellátása során bekövetkezett baleset vagy foglalkozási megbetegedés következménye‑e.

85      2005. augusztus 23‑i határozatával a Bizottság rokkantság miatt 2005. augusztus 31‑i hatállyal nyugdíjazta a felperest, és számára „a […] személyzeti szabályzat 78. cikke [harmadik] bekezdésének megfelelően” rokkantsági támogatást állapított meg.

86      A felperesnek címzett 2005. szeptember 16‑i levelében a kinevezésre jogosult hatóság kifejezetten elutasította a felperes segítségnyújtás iránti kérelmét, mivel úgy vélte, hogy a közigazgatási vizsgálat következtetései alapján a lelki zaklatásra vonatkozó állítások nem megalapozottak, vagy azokat nem tudták bizonyítani.

87      Az orvosi szolgálathoz 2005. október 7‑én telefax útján eljuttatott feljegyzésében a rokkantsági bizottság úgy ítélte meg, hogy „a rokkantságot előidéző betegség állandó jellegére tekintettel nincs szükség orvosi felülvizsgálatra”.

88      2005. október 17‑én benyújtott kérelmében a felperes „szorongásos‑depressziós zavara” foglalkozási eredetének elismerését kérte a Bizottságtól. A jelen ügyben kitűzött tárgyalás időpontjában ez az eljárás még folyamatban volt.

E –  A 2003. évre vonatkozó szakmai előmeneteli jelentéssel kapcsolatos tények

89      2004. május 12‑én a 2003. január–október közötti időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentés elkészítése céljából sor került az általános végrehajtási rendelkezések 8. cikkének (5) bekezdésében előírt hivatalos megbeszélésre a felperes és a D2 egység vezetői tisztségét 2003. október 31‑ig betöltő tisztviselő között.

90      2004. május 18‑án a D2 egység vezetői tisztségét 2003. október 31‑ig betöltő tisztviselő a felperes értékelőjeként elkészítette a 2003. január–október közötti időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentés tervezetét. Ebben összességében 8/20 pontot adott a felperesnek: 4/10 pontot a teljesítményre, 3/6 pontot a szakértelemre és 1/4 pontot a hivatali magatartásra.

91      Az értékelő a 2003. január–október közötti időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentés „Teljesítmény” elnevezésű 6.1. rovatában rámutatott arra, hogy – szerinte a felperes „motiváltságának hiánya” miatt – a felperesnek nehézséget jelentett a munkakörének megszokása, majd jelezte: 2003. szeptember 3‑án tájékoztatta a felperest arról, hogy az Emberi erőforrások, ADMIN, belső reformok egységhez, valamint az orvosi szolgálathoz fordul azzal a kérdéssel, hogy „a felperes egészségügyi állapota a jövőben lehetővé teszi‑e munkájának normális ellátását”. Az értékelő azt is hangsúlyozta, hogy „2003. szeptember 3. és 2003 októberének vége között nem észleltek javulást a felperes teljesítményében”.

92      2004. május 18‑án a D igazgatóság igazgatója ellenjegyzői minőségében ellenjegyezte a 2003. január–október közötti időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentés tervezetét.

93      2004. május 27‑én a felperes a 2003. január–október közötti időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentés felülvizsgálatát kérte.

94      Az általános végrehajtási rendelkezések 8. cikkének (10) bekezdésében előírt, az ellenjegyző és a felperes között tartandó megbeszélésre nem került sor, az ellenjegyző szerint „[a felperes] elhúzódó távolléte miatt”.

95      2004. július 14‑én az ellenjegyző elvégezte a 2003. január–október közötti időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentés „hivatalos lezárását”. Másnap az Emberi erőforrások, ADMIN, belső reformok egység vezetője jóváhagyta a jelentés hivatalos lezárását, „hivatkozva az értékelő és az ellenjegyző észrevételeire, a felperes összes jogának biztosítása érdekében.”

96      2004. július 8‑án került sor a 2003. november 1‑je és december 31. közötti időszakra vonatkozó szakmai előmeneteli jelentés (a továbbiakban: 2003. november–decemberi szakmai előmeneteli jelentés) tervezetének a felperes értékelője általi elkészítésére, amely feladatot már nem a D2 egység vezetője látta el, hanem a D igazgatóság igazgatója. E tervezetben, amely anélkül készült el, hogy a felperes előzetesen önértékelést végzett volna, a felperes összességében ismételten 8/20 pontot kapott: 4/10 pontot a teljesítményre, 3/6 pontot a szakértelemre és 1/4 pontot a hivatali magatartásra.

97      A 2003. november–decemberi szakmai előmeneteli jelentés „Teljesítmény” elnevezésű 6.1. rovatában az értékelő arra a megállapításra jutott, hogy „a referencia‑időszak semmiféle értékelhető eredményt nem hozott, semmilyen eredményt nem sikerült elérni, noha azok [a felperes] számára elérhetők voltak”. Az értékelő hozzátette, hogy „álláspontja szerint ennek oka [a felperes] motiváltságának hiánya és magatartása”.

98      2004. július 13‑án a felperes ellenjegyzője ellenjegyezte a 2003. november–decemberi szakmai előmeneteli jelentés tervezetét; e feladatot a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság igazgatója látta el. Az ellenjegyző elvégezte az említett szakmai előmeneteli jelentés hivatalos lezárását is.

99      2004. szeptember 21‑i levelében az Emberi erőforrások, ADMIN, belső reformok egység vezetője tájékoztatta a felperest, hogy a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság igazgatója úgy döntött, hogy a 2004. évi előléptetési időszakra egyetlen elsőbbségi pontot sem ad a felperesnek. E levélben az is szerepelt, hogy a 2003. évi előléptetési időszakban a felperes összesített jegye 8/20 volt.

100    2004. december 20‑án a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be, amelyben kérte a 2003. január–októberi és 2003. november–decemberi szakmai előmeneteli jelentés megsemmisítését.

101    2005. május 4‑i határozatában, amelyet a felperes június 7‑én vett kézhez, a kinevezésre jogosult hatóság elutasította e panaszt.

 Az eljárás és a felek kérelmei

102    A jelen keresetet eredetileg T‑252/05. számon vette nyilvántartásba az Elsőfokú Bíróság Hivatala.

103    2005. december 15‑i végzésével az Elsőfokú Bíróság a Közszolgálati Törvényszék felállításáról szóló, 2004. november 2‑i 2004/752/EK tanácsi határozat (HL L 333., 7. o.) 3. cikkének (3) bekezdése alapján áttette az ügyet a Közszolgálati Törvényszékhez. A Közszolgálati Törvényszék Hivatala F‑52/05. számon vette nyilvántartásba a keresetet.

104    A felperes azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

„–      nyilvánítsa a jelen keresetet elfogadhatónak;

–        szükség esetén […] semmisítse meg a 2005. március 29‑i határozatot, amelyben a Bizottság elutasította a […] 2004. november 29‑én, a személyzeti szabályzat 24. cikkén alapuló […] segítségnyújtás iránti […] és kártérítési kérelmet, valamint a 2004. május 7‑én és 2004. május 24‑én benyújtott azonnali megelőző intézkedések elrendelése iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozattal szemben benyújtott panaszt;

–        […] semmisítse meg a Bizottság 2005. május 4‑i, a felperes 2004. december 20‑i panaszára adott választ tartalmazó határozatot, valamint a 2003. január 1‑je és 2003. december 31. közötti időszakra vonatkozóan róla készített szakmai előmeneteli jelentést;

–        […] állapítsa meg az Európai Közösségnek a fent hivatkozott határozatok meghozataláért és a felperes szakmai előmeneteli jelentésének elkészítéséért fennálló felelősségét;

–        a felperes számára ítéljen meg 250 000 euró kártérítést az őt ért károkért;

–        a Bizottságot kötelezze az összes költség viselésére”.

105    A Bizottság azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a jogszabályoknak megfelelően határozzon a költségekről.

106    A két fél azon megállapodását követően, hogy kísérletet tesznek a peren kívüli megegyezésre, az előadó bíró informális megbeszélésre hívta őket, amelyre 2006. október 9‑én került sor a Közszolgálati Törvényszék előtt. 2006. október 17‑én az előadó bíró peren kívüli egyezségről szóló javaslatot továbbított a feleknek. 2006. október 24‑én a Bizottság elutasította e javaslatot.

107    Az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata – amelyet a 2004/752 határozat 3. cikkének (4) bekezdése értelmében mutatis mutandis alkalmazni kell a Törvényszékre is – 64. cikke 3. §‑ának a) pontja alapján a Közszolgálati Törvényszék kérdéseket intézett a felekhez. A felek eleget tettek a Közszolgálati Törvényszék kérésének.

108    A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2007. június 17‑én érkezett telefaxában a felperes 781 906,43 euróban számszerűsítette vagyoni kárát, amely egyrészt azon díjazása és nyugdíja, amelyet akkor kapott volna, ha nem nyilvánították volna rokkanttá, másrészt a neki fizetett rokkantsági támogatás és a neki a jövőben fizetendő nyugdíj közötti különbségből adódik.

109    2007. szeptember 26‑i végzésében a Közszolgálati Törvényszék elutasította a Bizottság arra irányuló kérelmét, hogy töröljék a közigazgatási vizsgálat iratainak mellékleteiben szereplő mondatokat.

 A jogkérdésről

A –  A jogvita tárgyára vonatkozó előzetes észrevételek

110    A kereset tárgya a felperes által bemutatott alakban a következő észrevételek megtételét igényli.

111    Először a felperes második jogalapjában egyértelműen azt kéri, hogy „semmisítsék meg a 2005. március 29‑i határozatot, amelyben a Bizottság elutasította a […] 2004. november 29‑én, a személyzeti szabályzat 24. cikkén alapuló […] segítségnyújtás iránti […] és kártérítési kérelmet, valamint a 2004. május 7‑én és 2004. május 24‑én benyújtott azonnali megelőző intézkedések elrendelése iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozattal szemben benyújtott panaszt”. A felperes szerint tehát három különböző hallgatólagosan elutasító határozat született, melyek közül az első a 2004. április 29‑i feljegyzésben megfogalmazott segítségnyújtás iránti kérelmet, a második az ugyanebben a feljegyzésben szereplő kártérítési kérelmet, a harmadik pedig a 2004. május 7‑i és május 24‑i levelekben megfogalmazott, a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságról történő áthelyezés iránti kérelmet utasította el.

112    E tekintetben nyilvánvaló, hogy a panaszügyekkel foglalkozó egységhez 2004. május 3‑án érkezett április 29‑i levélben a felperes a Bizottsághoz intézte „a […] személyzeti szabályzat 24. cikkére alapított, a személyzeti szabályzat 90. cikke (1) bekezdésének értelmében vett kérelemnek is minősülő, lelki zaklatás miatti segítségnyújtás iránti kérelmet”. E kérelemben a felperes több olyan tényre panaszkodott, amelyeket lelki zaklatásnak minősített, és kérte, hogy a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságtól különálló, „semleges hatóság” indítson közigazgatási vizsgálatot. A felperes e feljegyzésben az állítólagos lelki zaklatás miatt őt ért kár megtérítését is kérte.

113    Másfelől a felperes a 2004. április 29‑i feljegyzést követően további két levelet is küldött a Bizottságnak 2004. május 7‑én és 24‑én, amelyekben „azonnali megelőző intézkedések” meghozatalát, így a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságról történő „ideiglenes újrabeosztását vagy áthelyezését” kérte. Mindazonáltal e levelekben a felperes kifejezetten utalt a 2004. április 29‑i feljegyzésre, és áthelyezése iránti kérelmét az őt a beosztása szerinti főigazgatóságon ért állítólagos lelki zaklatással indokolta. Úgy kell tehát tekinteni, hogy e két levél nem újabb, a segítségnyújtás iránti kérelemtől elkülönülő kérelem, hanem annak az azonnali megelőző intézkedésre vonatkozó pontosítása, a jelen esetben áthelyezés iránti kérelem formájában.

114    Ilyen körülmények között úgy kell tekinteni, hogy a felperes a segítségnyújtás iránti kérelem keretében három intézkedés meghozatalát kérte: egyrészt közigazgatási vizsgálat megindítását és lefolytatását, másrészt azonnali áthelyezését még a közigazgatási eljárás eredményének megismerése előtt, harmadrészt minden olyan intézkedés meghozatalát, amelyek a lelki zaklatás megállapítását követően a végleges védelmét szolgálják.

115    Mivel az adminisztráció a 2004. április 29‑i feljegyzés 2004. május 3‑án történt kézhezvételét követő négy hónapos határidő lejárta előtt nem válaszolt sem a segítségnyújtás iránti kérelemre, sem a kártérítési kérelemre, a válasz hiányát a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése értelmében két hallgatólagos elutasító határozatnak kell tekinteni, melyek közül az első a segítségnyújtás iránti kérelmet, a második a kártérítési kérelmet utasította el.

116    Másodszor a kérelem harmadik pontjának megfogalmazásából kiderül, hogy a felperes szerint a Bizottság 2003‑ra vonatkozóan csupán egyetlen szakmai előmeneteli jelentést készített. Mindazonáltal egyértelmű, hogy az általános végrehajtási rendelkezések 4. cikkének (1) bekezdése alapján a Bizottság a felperes számára két jelentést készített, melyek közül az első a 2003. január 1‑je és október 31. közötti (2003. január–októberi szakmai előmeneteli jelentés), a második pedig a 2003. november 1‑je és december 31. közötti időszakra (2003. november–decemberi szakmai előmeneteli jelentés) vonatkozott.

117    A fent kifejtett pontosításokra, és arra az ítélkezési gyakorlatra tekintettel, amely szerint a panaszt elutasító határozat megsemmisítése iránti kérelem alapján a közösségi bíróság azt a sérelmet okozó határozatot vizsgálja felül, amely ellen a panasz irányul (a Bíróság 293/87. sz., Vainker kontra Parlament ügyben 1989. január 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1989., 23. o.] 8. pontja, az Elsőfokú Bíróság T‑310/02. sz., Theodorakis kontra Tanács ügyben 2004. március 23‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2004., I‑A‑95. o. és II‑427. o.] 19. pontja és T‑80/04. sz., Castets kontra Bizottság ügyben 2005. június 9‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2005., I‑A‑161. o. és II‑729. o.] 15. pontja), a jelen keresetet úgy kell tekinteni, mint amelynek célja lényegében:

–        a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozat megsemmisítése;

–        a 2003. évre vonatkozó szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítése;

–        a Bizottság kötelezése arra, hogy a felperes számára kártérítést fizessen.

118    Mindazonáltal rá kell mutatni, hogy a felperes kérelmeinek és jogalapjainak alátámasztására lényegében azzal érvel, hogy feladatainak ellátása körében őt lelki zaklatás érte.

119    Ennélfogva a Közszolgálati Törvényszék a felperes kérelmeinek elbírálása céljából legelőször a lelki zaklatás létére vonatkozó állítások vizsgálatát tartja szükségesnek.

B –  A lelki zaklatásról

1.     A felek érvei

120    A felperes szerint hat csoportba sorolhatók azok a tények, amelyek a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság vezetése részéről őt ért lelki zaklatás valódiságát támasztják alá.

121    Először a B2 egység vezetője, amely egységhez a felperes a Bizottsághoz való felvételekor próbaidős tisztviselőként be lett osztva, igazságtalan kritikát tartalmazó tájékoztatást szolgáltatott az érdekelt munkájának minőségéről a B igazgatóság igazgatójának, aki az első, próbaidő végi értékelő jelentést készítette, noha a B2 egység vezetője a próbaidő első részének időtartama alatt sohasem bírálta a felperest, és elégedetlenségének sem adott hangot, sőt elégedettségét fejezte ki. Ráadásul azzal az ürüggyel, hogy a felperes elfogadta próbaidejének meghosszabbítását, az értékelésekért felelős bizottság nem hallgatta meg sem őt, sem azokat a személyeket, akiknek meghallgatását kívánta. Végezetül a felperes megjegyzi, hogy egyik korábbi munkatársa kész lenne tanúskodni a B2 egységnél tapasztalt munkakörülményekről.

122    Másodszor a felperes a később D2 egységgé vált 01 egységhez történő beosztásától kezdve szakmailag el volt szigetelve, ugyanis ezen egység vezetője és egységvezetője módszeresen kerülték vele a kommunikációt, és 2004 nyaráig az egység többi részétől térben távol lévő, felszereltségében hiányos irodát adtak neki.

123    Harmadszor semmilyen feladatot nem bíztak a felperesre 2003 januárja és júniusa között.

124    Negyedszer a felperes felettesei rágalmakat terjesztettek a felperes szakmai képességeivel kapcsolatban.

125    Ötödször a D igazgatóság igazgatója, valamint a D2 egység vezetője a felperes „pszichológiai elbizonytalanításának” érdekében elutasították egyes éves rendes szabadság iránti bizonyos kérelmeit úgy, hogy az elutasításra bizonyos esetekben a szabadság elvi jóváhagyása után került sor. Másfelől bizonyos kérelmeket késedelmesen hagytak jóvá, aminek következtében a felperes kénytelen volt legalább egy esetben visszavonni szabadság iránti kérelmét és töröltetni foglalását.

126    Hatodszor a D igazgatóság igazgatója, valamint a D2 egység vezetője tévesen megalapozatlannak tekintettek több betegszabadságot, különösen a 2004. szeptember 8. és 2005. március 31. közötti időszakban, aminek következtében a felperes a 2004. és 2005. évi rendes szabadságából vesztett napokat, díjazásából pedig levontak.

127    A tárgyaláson a felperes emellett azt állította, hogy a Bizottság figyelmen kívül hagyta a független orvos véleményét, aki 2004. október 6‑án javasolta a felperes áthelyezését a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságról.

128    Védekezésében a Bizottság emlékeztet arra, hogy a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése felsorolja azokat a feltételeket, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy lelki zaklatásról lehessen beszélni. E cikk szerint szükséges, hogy a magatartás helytelen legyen, időben elhúzódjon, többé‑kevésbé rendszeresen ismétlődjön, és arra irányuljon, hogy az érintett személyiségét, méltóságát, testi vagy lelki épségét aláássa. A tisztviselővel szembeni magatartás csak akkor tekinthető tehát lelki zaklatásnak, ha e magatartás objektíve az adott személy lejáratására vagy munkakörülményeinek szándékos lerontására irányul. Következésképpen a Bizottság szerint az ilyen magatartásnak objektíve szándékosnak kell lennie, amint az az ítélkezési gyakorlatból következik (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑7/98., T‑208/98. és T‑109/99. sz., De Nicola kontra EBB ügyben hozott 2001. február 23‑i ítéletét [EBHT‑KSZ 2001., I‑A‑49. o. és II‑185. o.], a T‑136/03. sz., Schochaert kontra Tanács ügyben 2004. július 8‑án hozott ítéletét [EBHT‑KSZ 2004., I‑A‑215. o. és II‑957. o.], és a T‑144/03. sz., Schmit kontra Bizottság ügyben 2005. május 4‑én hozott ítéletét [EBHT 2005., I‑A‑101. o. és II‑465. o.]).

129    Márpedig a Bizottság hangsúlyozza, hogy a jelen esetben a felperes által említett egyetlen körülmény sem utal arra, hogy munkatársai vagy felettesei szándékosan kívánták volna lejáratni vagy munkakörülményeit rontani.

2.     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

130    Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a 2004. május 1‑jén hatályba lépett személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése kimondja, hogy „pszichológiai zaklatás [helyesen: lelki zaklatás]: bármely olyan helytelen magatartás, amely egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen előfordul, és olyan fizikai magatartást [helyesen: olyan magatartást], szóbeli vagy írott nyelvhasználatot, gesztusokat vagy más cselekvéseket tartalmaz, amelyek szándékosak, és alkalmasak arra, hogy bármely másik személy személyiségét, méltóságát, fizikai vagy pszichológiai integritását [helyesen: testi vagy lelki épségét] aláássák.”

131    Másfelől a lelki zaklatásról szóló 2003. évi közlemény, amely a belső iránymutatás jogi erejével bír, és amely a kötelező a Bizottságra nézve, ha az nem nyilvánította ki indokolással ellátott részletes határozatban az attól való eltérés szándékát (lásd ebben az értelemben a Bíróság 148/73. sz., Louwage kontra Bizottság ügyben 1974. január 30‑án hozott ítéletének [EBHT 1974., 81. o.] 12. pontját, 190/82. sz. Blomefield kontra Bizottság ügyben 1983. december 1‑jén hozott ítéletének [EBHT 1983., 3981. o.] 20. pontját, az Elsőfokú Bíróság T‑246/04. és T‑71/05. sz., Wunenburger kontra Bizottság ügyben 2007. február 6‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 127. pontját), kiemeli, hogy a lelki zaklatás jelensége „különböző formákat ölthet: lehet sanyargatás, negatív hozzáállás, nyomásgyakorlás, kellemetlenkedés vagy akár a kommunikáció megtagadása is, vagyis olyan különféle cselekmények, amelyek ha egyszer‑egyszer valósulnak meg, és annak ellenére, hogy nem elfogadhatók, különösebb következmény nélkülinek tűnhetnek, azonban ismétlődésük súlyos károkat okozhat annak a személynek, akire irányulnak”. A lelki zaklatásról szóló 2003. évi közlemény azt is pontosítja, hogy „a sérelmezett magatartás a hatalommal való visszaélés vagy az érzelmi kizsákmányolás körébe tartozik”, és „egy személy vagy személyek csoportja is megvalósíthatja”.

132    Hangsúlyozni kell, hogy a lelki zaklatás az időben szükségszerűen folyamatként jelenik meg, és ismétlődő vagy folyamatos cselekvést feltételez. A személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése ugyanis a lelki zaklatás megállapításához megköveteli, hogy a magatartás „egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen előforduljon”, miközben a lelki zaklatásról szóló 2003. évi közlemény a magatartás szükségképpen „ismétlődő” jellegét hangsúlyozza.

133    Ráadásul a Bizottság állításától eltérően a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése – bármely nyelvi változatról legyen szó – egyáltalán nem teszi a lelki zaklatás megállapításának szükséges elemévé a feltételezett zaklató ártó szándékát.

134    A személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése ugyanis „helytelen magatartásként” határozza meg a lelki zaklatást, amelynek megállapítása két feltétel együttes teljesülését igényli. Az első feltétel olyan magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések létére vonatkozik, amelyek „egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen” fordulnak elő, és amelyek „szándékosak”. Az elsőtől az „és” szóval elkülönített második feltétel arra vonatkozik, hogy e magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések alkalmasak legyenek arra, hogy bármely „másik személy személyiségét, méltóságát, fizikai vagy pszichológiai integritását [helyesen: testi vagy lelki épségét] aláássák”.

135    Két következtetés vonható le abból, hogy a „szándékos” jelző az első feltételhez kapcsolódik, nem pedig a másodikhoz. Egyrészt a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdésében szereplő magatartásoknak, szóbeli vagy írott nyelvhasználatnak, gesztusoknak vagy más cselekvéseknek kell szándékosnak lenniük, ami kizárja e rendelkezés alkalmazási köréből a véletlen cselekvéseket. Másrészt nem szükséges, hogy e magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések azzal a szándékkal valósuljanak meg, hogy más személy személyiségét, méltóságát, testi vagy lelki épségét aláássák. Másként fogalmazva a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében vett lelki zaklatás megvalósulhat anélkül is, hogy a zaklatónak szándékában állt volna az áldozatot lejáratni, vagy annak munkakörülményeit szándékosan rontani. Elegendő az is, hogy szándékosan megvalósított cselekvései objektíve ilyen következményekkel járnak.

136    Hozzá kell tenni, hogy a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének ellentétes értelmezése megfosztaná e rendelkezést a hatékony érvényesüléstől, mivel nehéz bizonyítani a lelki zaklatás elkövetőjének ártó szándékát. Ugyanis noha esetenként az ilyen szándék természetes módon levezethető a zaklató magatartásából, az ilyen helyzetek ritkák, és az esetek többségében a feltételezett zaklató tartózkodik minden olyan magatartástól, amely utalna az áldozat lejáratására vagy munkakörülményei rontására irányuló szándékára.

137    Emlékeztetni kell arra is, hogy a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének a feltételezett zaklató ártó szándékán alapuló értelmezése nem felel meg a „zaklatás” azon meghatározásának, amely a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27‑i 2000/78/EK tanácsi irányelvben (HL 2000. L 303., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 79. o.) szerepel. Ezen irányelv ugyanis, miután 1. cikkében emlékeztet arra, hogy célja „a valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló, foglalkoztatás és munkavégzés során alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek a meghatározása az egyenlő bánásmód elvének a tagállamokban történő megvalósítására tekintettel”, 2. cikkének (3) bekezdésében pontosítja, hogy „[a] zaklatás […] a hátrányos megkülönböztetés egy olyan formájának tekintendő, amikor nemkívánatos magatartásra kerül sor az 1. cikkben említett okok bármelyike alapján olyan céllal vagy olyan hatást kiváltva, amely sérti valamely személy méltóságát, és megfélemlítő, ellenséges, lekicsinylő [helyesen: lealacsonyító], megalázó vagy sértő környezetet teremt”.

138    A 2000/78 irányelvben az „olyan céllal vagy olyan hatást kiváltva” kifejezés egyértelművé teszi, hogy a közösségi jogalkotó a lelki zaklatás áldozatai számára „megfelelő jogi védelmet” kívánt biztosítani, ahogyan azt a 30. preambulumbekezdés is megerősíti. Ilyen védelem nem volna biztosítható, ha lelki zaklatásnak csupán olyan magatartást lehetne tekintetni, amelynek célja a másik személy személyiségének sértése, tekintettel arra, milyen nehéz helyzetben volna a szándékos lelki zaklatásra irányuló magatartás áldozata, ha bizonyítania kellene az ilyen szándékot és e szándék kiváltó okát.

139    Nehezen volna érthető az is, hogy a közösségi jogalkotó azt követően, hogy a 2000/78 irányelvben zaklatásnak tekintette az olyan magatartást, amely anélkül, hogy célzatos volna, a személy méltóságát sértő hatást vált ki, 2004‑ben, a személyzeti szabályzat módosítása során úgy döntene, hogy csökkenti a tisztviselők és egyéb alkalmazottak jogi védelmének szintjét a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének elfogadásával, amely szerint csak az olyan magatartást kellene zaklatásként értékelni, amely más személy méltóságának sértésére irányul.

140    Igaz, az Elsőfokú Bíróság több ítéletében kimondta, ahhoz, hogy valamely magatartást lelki zaklatásnak lehessen tekinteni, objektíve szándékos jellegűnek kell lennie, és valamely felperesnek a felhozott tények szubjektív megítélésétől függetlenül olyan tények összességét kell bemutatnia, amelyek lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a rá irányuló magatartás objektív módon a lejáratását vagy munkakörülményeinek rontását célozta (a fent hivatkozott De Nicola kontra EBB ügyben hozott ítélet 286. pontja, a fent hivatkozott Schochaert kontra Tanács ügyben hozott ítélet 64. és 65. pontja). Mindazonáltal a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatra a jelen esetben nem lehet eredményesen hivatkozni, mivel azt olyan ügyekben alakították ki, amelyekben a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének hatálybalépése előtt megvalósult cselekményekről volt szó. Igaz ugyan, hogy az Elsőfokú Bíróság a T‑154/05. sz., Lo Giudice kontra Bizottság ügyben 2007. október 26‑án hozott ítéletében (az EBHT‑ban még nem tették közzé) ismét ezt az ítélkezési gyakorlatot alkalmazta olyan ügyben, amikor az adminisztrációnak felrótt magatartás némelyike a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének hatálybalépése után valósult meg. Mindazonáltal ebből az ítéletből nem következik az, hogy az Elsőfokú Bíróság kifejezetten úgy kívánta értelmezni a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdését, mint amely a lelki zaklatás léte feltételének tekinti a feltételezett zaklató ártó szándékát.

141    Végezetül a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének fent kifejtett értelmezését sem a személyzeti szabályzat 12a. cikke szexuális zaklatásra vonatkozó (4) bekezdésének első mondata, sem a lelki zaklatásról és a szexuális zaklatásról szóló 2006. évi határozat nem kérdőjelezi meg.

142    A személyzeti szabályzat 12a. cikke (4) bekezdésének első mondata ugyanis kimondja, hogy a „szexuális zaklatás”: olyan, szexuális magatartás, amely azon személy számára, akire irányul, nemkívánatos, és amelynek célja vagy hatása az említett személy megsértése, illetve megfélemlítő, ellenséges, bántó vagy zavarba ejtő közeg megteremtése.”

143    E tekintetben rá kell mutatni, hogy az „amelynek célja vagy hatása” kifejezés a személyzeti szabályzat 12a. cikke (4) bekezdésének első mondatában szerepel, a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdésében azonban nem.

144    Mindazonáltal e kifejezés hiánya nem értelmezhető úgy, hogy e rendelkezés szerint csak az olyan cselekményt lehetne lelki zaklatásnak tekinteni, amelynek „célja” más személy lejáratása vagy munkakörülményeinek rontása. Ahogyan az már elhangzott, magának a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének szövegéből következik, hogy e cikk értelmében a lelki zaklatás megvalósulásához elegendő, hogy az ott felsorolt cselekmények, vagyis „fizikai magatartás [helyesen: magatartás], szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések” „más személy személyiségét, méltóságát, fizikai vagy pszichológiai integritását [helyesen: testi vagy lelki épségét] aláássák”, függetlenül attól az irreleváns kérdéstől, hogy e cselekményeket ártó szándékkal követték‑e el.

145    Másfelől a lelki zaklatásról szóló 2003. évi közlemény helyébe lépő, a lelki zaklatásról és a szexuális zaklatásról szóló 2006. évi határozat kimondja, hogy „a személyzeti szabályzat szerint csak akkor valósul meg lelki zaklatás, ha a feltételezett zaklató magatartása visszaélésszerű, szándékos, ismétlődő, tartós vagy rendszeres, és annak célja például az érintett személy lejáratása vagy megalázása”, és hozzáteszi, hogy „[e] feltételeknek együttesen kell fennállniuk […]”.

146    Első pillantásra úgy tűnik, hogy a lelki zaklatásról és a szexuális zaklatásról szóló 2006. évi határozat szerint csak „az érintett személy lejáratására vagy megalázására” irányuló cselekmény minősül lelki zaklatásnak. Mindazonáltal észre kell venni, hogy e határozat – ahogyan azt a „például” kifejezés használata is alátámasztja – csupán annak bemutatására szorítkozik, hogy milyen cselekmények minősülhetnek lelki zaklatásnak, és nem azt kívánja jelezni, hogy a cselekményt csak akkor lehet ilyennek tekinteni, ha annak célja is, és nem csupán hatása más személy személyiségének, méltóságának, testi vagy lelki épségének az aláásása. Ráadásul a lelki zaklatásról és a szexuális zaklatásról szóló 2006. évi határozat ezzel ellentétes értelmezése nagymértékben gyengítené az ilyen határozat hatását, mivel – ahogyan arról már szó volt – nehéz volna bárki számára azt bizonyítani, hogy a feltételezett zaklató szándéka az ő lejáratására vagy megalázására irányult.

147    A fenti megfontolások fényében kell a felperes lelki zaklatásra vonatkozó kifogását elbírálni, amely feltételezi az általa a feletteseinek felrótt különböző cselekmények valódiságának megvizsgálását, valamint annak megállapítását, hogy a hat kategóriába csoportosítható cselekmények objektíve az érdekelt személyisége, méltósága, testi vagy lelki épsége aláásásának hatásával jártak‑e.

148    Hangsúlyozni kell, hogy kizárólag a segítségnyújtás iránti és kártérítési kérelmet hallgatólagosan elutasító határozat meghozatala, vagyis 2004. szeptember 3. előtti, és lényegében a felperes munkakörülményeire vonatkozó tények vizsgálatára fog sor kerülni.

149    Igaz ugyan, hogy a felperes állítása szerint őt a 2004. szeptember 3. utáni időszakban is lelki zaklatás érte. Mindazonáltal a jelen jogvitában a lelki zaklatás ezen időszakban való fennállásának kérdése nem fogja vizsgálat tárgyát képezni. Egyrészt ugyanis az állítólagos lelki zaklatás, amely a felperes szerint annak a következménye, hogy a Bizottság a felperes orvosi igazolásainak elbírálásakor megsértette a személyzeti szabályzat 59. cikkét, nem ugyanolyan természetű, mint amilyenre a felperes a 2004. szeptember 3. előtti időszakra nézve panaszkodik. Másrészt nyilvánvaló, hogy a felperes egyáltalán nem indított pert megelőző eljárást annak érdekében, hogy jóvátételt kapjon a 2004. szeptember 3. után őt ért állítólagos lelki zaklatásért. Mindazonáltal pontosítani kell, hogy a felperes feladata az ilyen kártérítési kérelem előterjesztése, amennyiben azt megalapozottnak tartja.

a)     Először arról, ami a felperes próbaidejének meghosszabbítását illeti

150    A felperes lényegében három kifogással él.

151    A felperes első kifogásában azt állítja, hogy az első szakmai előmeneteli jelentéséhez fűzött bíráló megjegyzések oka az, hogy a B2 egység vezetője igazságtalan kritikát tartalmazó tájékoztatást szolgáltatott az érdekelt munkájának minőségéről a B igazgatóság igazgatójának abból a célból, hogy az iratok kezelése során elkövetett saját hibáiért a felperesre hárítsa a felelősséget.

152    E tekintetben egyértelmű, hogy a B igazgatóság igazgatója, akit az első szakmai előmeneteli jelentés elkészítésével bíztak meg, bírálóan értékelte a felperes munkáját. Így megjegyezte, hogy az érdekelt „nem tudta ésszerű határidőn belül elvégezni […] a rá bízott bizonyos fontos feladatokat”, és „bizonyos nehézségei vannak a szervezeten belüli kapcsolatokkal”. A felperesre vonatkozóan rámutatott továbbá „a Bizottság jelenlegi igazgatási és szervezeti rendjében való jártasság hiányára”.

153    Mindazonáltal, amellett hogy a felperes semmiféle bizonyítékkal nem szolgál annak az állításának az alátámasztására, mely szerint a B2 egység vezetője rá akarta hárítani a saját hibáiért való felelősséget, az ügy irataiból kiderül, hogy a felperes próbaidejének rendes időszaka során késve látott el bizonyos rá bízott feladatokat, mint amilyen a fegyelmi akta kezelése során a jelentéstervezet elkészítése. Ráadásul kritika érte a felperes munkájának szakmai minőségét a Szociális párbeszéd egység vezetőjének részéről is, amely egységnél a felperes próbaidejének meghosszabbítását töltötte 2001. május 18. és október 15. között.

154    Az első kifogást tehát el kell utasítani, anélkül hogy szükség volna a felperes által kért meghallgatás lefolytatására.

155    Második kifogásában a felperes azt nehezményezi, hogy a próbaidejét anélkül hosszabbították meg, hogy a B2 egység vezetője részéről a korábban a legcsekélyebb bírálat érte volna.

156    E tekintetben noha igaz, hogy az adminisztrációt semmilyen kötelezettség nem terheli arra nézve, hogy bármikor figyelmeztetésben részesítse a nem kielégítő teljesítményt nyújtó próbaidős tisztviselőt (lásd a Bíróság 3/84. sz., Patrinos kontra ESZSZ ügyben 1985. május 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1985., 1421. o.] 19. pontját, és az Elsőfokú Bíróság T‑96/95. sz., Rozand‑Lambiotte kontra Bizottság ügyben 1997. március 5‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1997., I‑A‑35. o. és II‑97. o.] 102. pontját), fontos hangsúlyozni, hogy a közigazgatási vizsgálatról készült jelentésében a meghallgatási tisztviselő „sajnálatosnak tartotta az [az első próbaidő végi értékelő jelentés] elkészítésének körülményeit”, és különösen azt találta a gondoskodási kötelezettséggel ellentétesnek, hogy „a felperesnek nem volt lehetősége sem megfelelő időben választ adni az egységvezető által említett gyengeségekre, sem arra, hogy a felettesével egyeztetve megtalálják e gyengeségek leküzdésének eszközeit”. A meghallgatási tisztviselő ezenkívül kifejezetten megemlítette „a [felperes] és felettese közötti párbeszéd hiányát azt megelőzően, hogy a felperessel közölték, az [első] próbaidő végi értékelő jelentése negatív lett”. A felperes tehát megalapozottan rója fel a Bizottságnak, hogy a próbaidejét minden előzetes figyelmeztetés nélkül hosszabbították meg.

157    A második kifogást tehát el kell fogadni.

158    Ami a harmadik kifogást illeti, amely arra vonatkozik, hogy az értékelésekért felelős bizottság, amelyet tévedésből arról tájékoztattak, hogy a felperes elfogadta próbaidejének meghosszabbítását, nem hallgatta meg sem a felperest, sem az általa meghallgatni kért személyeket, egyértelmű – ahogyan azt a Bizottság 2001. szeptember 20‑i, a próbaidő meghosszabbítása elleni panaszt elutasító határozatában kifejezetten elismerte –, hogy az értékelésekért felelős bizottságot „tévedésből arról tájékoztatták, hogy [a felperes] elfogadta próbaidejének meghosszabbítását egy másik egységnél”, és hogy „e tévedést az okozta, hogy a felperes a próbaidő vele közölt meghosszabbításának keretében javasolta [a B4 egységhez való] újrabeosztását, amellett hogy nem tudott egyetérteni a meghosszabbítással”. Igaz ugyan, hogy az eljárási szabályzat egyik rendelkezése sem, mint ahogy bármely más szöveg sem kötelezte az értékelésekért felelős bizottságot meghallgatás tartására. Mindazonáltal nem zárható ki, hogy e téves információ áll amögött, hogy az értékelésekért felelős bizottság nem hallgatta meg sem a felperest, sem az általa meghallgatni kért személyeket.

159    Ebből következik, hogy a harmadik kifogást ugyancsak el kell fogadni.

160    A felperes tehát megalapozottan állítja, hogy a Bizottság bizonyos hibákat követett el a felperes próbaidejének meghosszabbításakor. Mindazonáltal e hibák önmagukban nem olyan súlyosak, hogy azokat a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében az érdekelt személyét, méltóságát, testi vagy lelki épségét sértő magatartásnak kellene tekinteni.

b)     Másodszor arról a tényről, hogy a Bizottság elszigetelte a felperest

161    Emlékeztetni kell arra, hogy 2003 januárja és 2005. augusztus 31. között a felperesnek egymás után három irodája volt; az első a Bizottság rue Montoyer 34 alatti épületében (2003 januárja és júniusa között), a második a Science 11 épület földszintje és első emelete közötti félemeleten (2003 júniusa és 2004 nyara között), a harmadik a Science 11 épület nyolcadik emeletén (2004 nyarától).

162    Márpedig az ügy irataiból kiderül, hogy az első iroda távol helyezkedett el a D2 egység vezetőjének irodájától, ráadásul olyan emeleten, ahol felújítási munkálatok miatt az érdekelt egyedül dolgozott.

163    Ami a második, a Science 11 épület félemeletén elhelyezkedő irodát illeti, a meghallgatási tisztviselő, miután megállapította, hogy az „nem csupán a felperes beosztási helye szerinti egységtől, hanem a más egységeknél vagy más igazgatóságokon dolgozó munkatársaktól is el volt szigetelve”, kiemelte, hogy „ezen iroda igencsak szokatlan és félreeső helyzete egyértelműen akadályozta a felperes megfelelő beilleszkedését a beosztás helye szerinti szolgálatba”, hozzátéve azt is, hogy „az ezen irodában való huzamos elhelyezés negatívan befolyásolhatta a [felperes] lelkiállapotát”.

164    Ilyen körülmények között még ha a felperes nem is bizonyítja, hogy felszereltségében hiányos irodákat adtak neki, sem azt, hogy a felettesei kerülték vele a kommunikációt, a Bizottság hibát követett el azzal, hogy 2004 nyaráig elszigetelt irodákat adott a felperesnek.

165    Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy a meghallgatási tisztviselő, amellett hogy kritizálta ezt az elszigetelést, talált rá magyarázatot. Rámutatott ugyanis, hogy a Bizottságon belül több iroda kialakítása és a személyi állomány ezt követő mozgása folytán a D2 egység a Science 11 épület négy emeletén (7., 8., 9. és 10. emelet) szóródott szét, ami a meghallgatási tisztviselő álláspontja szerint lehetővé teszi „azon tény okainak megértését, hogy [a felperes] miért kényszerült többször irodát váltani”.

166    Másfelől rá kell mutatni, hogy a felperes felettesei tettek bizonyos lépéseket annak érdekében, hogy sikerüljön kielégítőbb megoldást találni a felperes által elfoglalt irodát illetően.

167    Ennek megfelelően a D2 egység egységvezető‑helyettese 2003. július 3‑án elektronikus levelet küldött a felperesnek, amelyben felajánlotta neki, hogy az egész D2 egységnek a Science 11 épület 9. és 10. emeletén történő egyesítéséig költözzön át, és foglalja el az egyik munkatársa által az épület hetedik emeletén elfoglalt irodát. Mindazonáltal ugyanezen elektronikus levél megfogalmazása szerint e költözés csupán „ideiglenes” lett volna, ami érthetővé teszi, hogy a felperes 2003. július 7‑i elektronikus levelében e javaslatra adott válaszában bizonytalanságának adott hangot, jelezve, hogy inkább várna szabadságáról való visszatéréséig, annak reményében, hogy „végleges megoldást” lehetne találni „augusztus hónapban”.

168    Ugyanígy 2003. szeptember 11‑én a D2 egység egységvezető‑helyettese elektronikus levelet küldött a leltárba vett vagyontárgyakat kezelő tisztviselőnek, emlékeztetve őt annak szükségességére, hogy megoldják a felperes irodájának kérdését. Miután emlékeztette a tisztviselőt arra, hogy e kérdést a 2003. évi nyári szabadságok előtt már felvetették, kérte, hogy „bocsásson a [D2 egység] rendelkezésére egy, a [felperesnek] megfelelő irodát, a lehető legközelebb [Science 11 épület] a 9. és 10. emeletéhez”. Az egységvezető‑helyettes hozzátette, hogy „az ügy meglehetősen sürgős [volt], mivel a [felperesnek] a [Science 11 épület] földszintjén található jelenlegi irodájának nem megfelelő elhelyezése, úgy tűnik, jelentősen hátráltatja a [felperes] teljesítményét, és azonnali megoldást igényel[t]”.

169    Így még akkor is, ha a fent leírt lépések következmények nélkül maradtak, és bármennyire is kifogásolható, hogy a felperes távoli irodákat kapott, ez nem tekinthető az érdekelt személyét, méltóságát, testi vagy lelki épségét sértő magatartásnak.

c)     Harmadszor arról, hogy 2003 januárja és júniusa között a felperesre semmilyen feladatot sem bíztak

170    Az ügy irataiból kiderül, hogy a felperes a D2 egységhez való 2003. január 1‑jei beosztását követően majdnem a 2003‑as év teljes első felében semmiféle feladatot nem kapott, és munkaköri leírásának megszövegezésére és az érdekelttel való közlésére csak 2003. június 10‑én került sor. A meghallgatási tisztviselő e tekintetben hangsúlyozta, hogy „önmagában az a tény, hogy a tisztviselőnek közel fél évet kell várnia arra, hogy megtudja, pontosan mit várnak tőle a beosztás helye szerinti szolgálatnál, logikusan tűnik visszaélésszerű magatartásnak e tisztviselő számára, főleg akkor, ha erre már egy konfliktussal terhelt szakmai környezetben kerül sor”.

171    Végezetül, noha a Bizottság rámutat, hogy a felperes D2 egységnél való tartózkodásának eredetileg rövid időtartamúnak kellett volna lennie, mivel 2003 első hónapjaiban számítottak a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság Biztonság igazgatóságához való áthelyezésére, e terv, amely végül nem valósult meg, egyáltalán nem igazolja azt, hogy az érintett semmiféle feladatot nem kapott 2003 első hónapjaiban. Ugyanígy az a tény, hogy a felperes 2003 első felében gyakran volt betegszabadságon vagy éves rendes szabadságon, szintén nem hatalmazza fel az adminisztrációt arra, hogy kivonja magát kötelezettségei alól, amelyek értelmében a felperesnek feladatokat kellett volna adnia.

172    Mindazonáltal a jelen eset körülményeit és különösen a felperesnek a D2 egységtől történő áthelyezésére vonatkozó eredeti terveket figyelembe véve úgy kell tekinteni, hogy a felperes számára feladatok megállapításának késedelmes volta önmagában nem tekinthető az érdekelt személyét, méltóságát, testi vagy lelki épségét sértő magatartásnak.

d)     Negyedszer arról, hogy a Bizottság rágalmakat terjesztett a felperes szakmai képességeivel kapcsolatban

173    A felperes semmiféle bizonyítékkal nem szolgál azon állításának alátámasztására, mely szerint a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság vezetése rágalmakat terjesztett a szakmai képességeivel kapcsolatban.

174    Az erre vonatkozó kifogás tehát nem fogadható el.

e)     Ötödször arról, hogy a Bizottság a felperes bizonyos éves szabadság iránti kérelmeit elutasította, másokat pedig késedelmesen hagyott jóvá

175    Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy noha a személyzeti szabályzat 57. cikkének első bekezdése értelmében „a tisztviselők naptári évenként legalább 24 munkanap és legfeljebb 30 munkanap éves szabadságra jogosultak”, megállapításra került, hogy az éves szabadság kiadásának a szolgálat jó működésének biztosítása érdekében történő megtagadása, mint olyan, nem tekinthető a lelki zaklatás megnyilvánulásának (a fent hivatkozott Schmit kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 78. pontja).

176    A jelen esetben a felperes azt rója fel a Bizottságnak, hogy még azelőtt elutasította három, éves rendes szabadság iránti, a 2004. május 10. és június 30., 2004. május 30. és június 8., valamint 2004. július 5. és augusztus 13. közötti időszakra vonatkozó kérelmét, hogy elfogadták volna a segítségnyújtás iránti és kártérítési kérelmét hallgatólagosan elutasító 2004. szeptember 3‑i határozatot. A felperes szerint ezen elutasítás oka az, hogy az adminisztráció „pszichológiailag el akarta bizonytalanítani”.

177    Ami a 2004. május 7‑i, a 2004. május 10. és június 30. közötti időszakra vonatkozó éves rendes szabadság iránti kérelem elutasítását illeti, az ügy irataiból, különösen a 2004. május 7‑én és 10‑én az érdekeltnek küldött elektronikus levelekből kiderül, hogy az elutasítás jogos indokkal történt, mivel a 2004. május 7‑i orvosi vélemény alapján, amely megállapította, hogy „[a felperes] egészsége érdekében kívánatos a beosztás megváltoztatása”, szükségessé vált a felperessel együtt megvizsgálni annak lehetőségét, hogy a felperest a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságon kívülre helyezzék át. Emellett bizonyított az is, hogy 2004. május 10‑én a felperes ténylegesen találkozott a D igazgatóság igazgatójával, és e találkozó alkalmával elhatározták, hogy a felperes önéletrajzát továbbítják más főigazgatóságokhoz. Ráadásul 2004. május 12‑i elektronikus levelében a felperes maga tudatta a D igazgatóság igazgatójának asszisztensével, hogy a 2004. május 19. és június 8. közötti időszakban szabadságra kíván menni.

178    A 2004. május 19. és június 8. közötti időszakra vonatkozó szabadság iránti kérelemmel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy e kérelem elutasításának oka, a jelen esetben a 2003. január–október közötti szakmai előmeneteli jelentés elkészítése keretében az általános végrehajtási rendelkezések 8. cikkének (5) bekezdésében előírt, a felperessel tartandó hivatalos megbeszélés szükségessége teljesen jogszerű volt, az általános végrehajtási rendelkezések 8. cikkének (14) bekezdése ugyanis előírja, hogy „[a]z összes éves jelentést legkésőbb április végéig le [kell] zárni”.

179    Még inkább igaz ez a 2004. július 5. és augusztus 13. közötti időszakra vonatkozó éves rendes szabadság iránti kérelem esetében, amelynek elutasítását – amelyről a D igazgatóság igazgatója 2004. június 9‑én elektronikus levélben tájékoztatta a felperest – annak szükségessége igazolta, hogy a felperesnek a 2003. január–október közötti szakmai előmeneteli jelentés felülvizsgálata iránti kérelmét követően megszervezzék az ellenjegyzővel folytatandó, az általános végrehajtási rendelkezések 8. cikkének (10) bekezdésében előírt hivatalos megbeszélést, annak érdekében, hogy ne kerüljön veszélybe a D igazgatóság összes tisztviselőjének előmenetele.

180    Ezzel szemben a felperes joggal rója fel a Bizottságnak azt, hogy késlekedett a 2004. július 19. és augusztus 27. közötti éves rendes szabadság iránti kérelem elfogadásával. A Sic Congéba 2004. június 21‑én bevezetett e kérelmet ugyanis csak 2004. augusztus 2‑án hagyták jóvá, vagyis több mint két héttel azon időszak kezdete után, amelyet a felperes már szabadságon kívánt tölteni. Ráadásul rá kell mutatni arra is, hogy e kérelmet jóváhagyták, és az annak megfelelő napokat az érintett éves rendes szabadságából annak ellenére levonták, hogy az érintett 2004. július 5‑én orvosi igazolást mutatott be a 2004. július 17. és augusztus 27. közötti időszakra vonatkozóan, vagyis nagyjából a szabadság iránti kérelemmel érintett időszakra nézve, és ezen igazolást az adminisztráció nem vitatta.

181    A fentiekből következik, hogy az éves rendes szabadság kérdését illetően a Bizottságnak felróható egyetlen vétkes magatartás ahhoz kapcsolódik, ahogyan a Bizottság a 2004. július 19. és augusztus 27. közötti időszakra vonatkozó éves rendes szabadság iránti kérelmet intézte. Márpedig az ilyen magatartás önmagában nem tekinthető az érdekelt személyét, méltóságát, testi vagy lelki épségét sértő magatartásnak.

f)     Hatodszor arról, hogy a Bizottság a betegség miatti távolléteket nem fogadta el igazoltnak

182    Nem vitatott, hogy a Bizottság orvosi vizsgálatra küldte a 2004. április 16. és június 11. közötti időszakra vonatkozó orvosi igazolást bemutató felperest. Márpedig azt követően, hogy az orvosi vizsgálat a 2004. május 7‑i véleményben megállapította, hogy a felperes munkavégzésre alkalmas, azzal a pontosítással, hogy „[az érdekelt] egészsége érdekében kívánatos a beosztás megváltoztatása”, a felperes – ahogyan az az ügy irataiból kiderül – nem élt a számára a személyzeti szabályzat 59. cikke (1) bekezdésének ötödik albekezdésében felkínált azon lehetőséggel, hogy az intézménytől kérje ügyének független orvos elé terjesztését.

183    Így a felperes nem bizonyította, hogy hivatali felettesei a segítségnyújtás és kártérítés iránti kérelmet elutasító határozatot megelőzően jogellenes magatartást tanúsítottak volna a felperes betegség miatti távollétének kezelésével kapcsolatban.

184    A fentiekből következik, hogy noha a felperes által felhozott tények némelyike jogellenes jelleget mutat, azokat külön‑külön vizsgálva egyik sem tekinthető a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdése értelmében vett „helytelen magatartásnak”.

185    Mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy e tényeket összességükben vizsgálva, megállapítható‑e ilyen „helytelen magatartás”.

186    E kérdésre a meghallgatási tisztviselő nemleges választ adott, mivel úgy vélte, hogy „a szóban forgó magatartás vagy cselekmények az azt tanúsító személyek részéről [nem] irányultak szándékosan [a felperes] személyének, méltóságának vagy épségének sérelmére”, pontosítva, hogy hiányzott „az egyéni vagy több személy részéről összehangolt, az [érintett] sérelmére irányuló szándék”.

187    Mindazonáltal a Közszolgálati Törvényszék nem hivatkozhat erre az értékelésre, mivel azt a meghallgatási tisztviselő a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének téves értelmezésére alapozta, ugyanis a feltételezett zaklató ártó szándékát a lelki zaklatás feltételének tekintette.

188    Ennek ellenére a felperes által a hivatali feletteseinek felrótt tények nem tekinthetők úgy, mint amelyek a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése alá tartoznak. Ugyanis még ha e magatartások összességükben vizsgálva a lelki zaklatáshoz közelinek tűnnek is, és azokat a felperes zaklatásnak is érzékelte, ahogyan azt a meghallgatási tisztviselő is megjegyzi, e magatartás nem volt kellően súlyos ahhoz, hogy a segítségnyújtás és kártérítés iránti kérelmet elutasító határozat meghozatalának időpontjában az érdekelt személyiségét, méltóságát, testi vagy lelki épségét objektíve aláássa.

189    A fentiekre tekintettel a felperes alaptalanul állítja, hogy lelki zaklatás áldozata.

C –  A segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat megsemmisítése iránti kérelemről

1.     Az elfogadhatóságról

a)     A felek érvei

190    A Bizottság lényegében azzal érvel, hogy a segítségnyújtás iránti kérelemre való válasz elmaradása a kérelem benyújtásától számított négy hónap lejártát követően nem minősül az érdekeltnek sérelmet okozó aktusnak. A Bizottság ugyanis kifejti, hogy e négy hónapos határidő leteltekor a segítségnyújtás iránti kérelmet még hallgatólagosan sem utasította el, mivel meg kellett várnia a közigazgatási vizsgálat lezárultát, hogy e kérelemről nyilatkozhasson. Csupán 2005. szeptember 16‑án utasította el végül a segítségnyújtás iránti kérelmet, miután a közigazgatási vizsgálat nyilvánvalóvá tette a lelki zaklatásra vonatkozó állítások megalapozatlanságát. Ilyen körülmények között a fenti kérelem idő előtti, ezért elfogadhatatlan.

191    A felperes az elfogadhatatlansági kifogás elutasítását kéri.

b)     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

192    A személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése kimondja:

„(1) Az e személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó bármely személy kérelmezheti, hogy a kinevezésre jogosult hatóság határozatot hozzon személyével kapcsolatban. A kinevezésre jogosult hatóság a kérelem benyújtásának időpontjától számított négy hónapon belül közli az érintett személlyel indokolással ellátott határozatát. Ha e határidő végéig a kérelemre nem érkezik válasz, akkor az hallgatólagos elutasító határozatnak tekintendő, amellyel szemben a (2) bekezdés rendelkezéseinek megfelelően panasszal lehet élni.”

193    A jelen esetben, ahogyan az már említésre került, a felperes a 2004. április 29‑i feljegyzésben a Bizottság segítségét kérte. A személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése értelmében vett kérelmet tartalmazó feljegyzésre való válasz hiánya tehát a négy hónapos határidő lejártával a felperesnek sérelmet okozó aktusnak minősülő, hallgatólagos elutasító határozatnak tekintendő.

194    E következtetésen a Bizottság azon érve sem változtat, mely szerint a Bizottság a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése értelmében azért tartózkodott attól, hogy állást foglaljon a lelki zaklatás miatt előterjesztett segítségnyújtás iránti kérelem ügyében, mert nyilatkozata előtt meg kellett várnia a közigazgatási vizsgálat eredményét.

195    Noha ugyanis az adminisztráció köteles megtenni a megfelelő lépéseket, többek között vizsgálatot indítani a panaszra okot adó tények valódiságának feltárása érdekében akkor, amikor az intézmény védelmét igénylő tisztviselő bizonyítékkezdeményt szolgáltat annak a támadásnak a valódiságáról, amely őt állítása szerint érte (a fent hivatkozott Lo Giudice kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 136. pontja), e kötelezettség nem engedi meg az érintett intézmény számára, hogy eltérjen a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdésétől, amely lehetővé teszi a tisztviselő számára, hogy meghatározott határidőn belüli határozathozatal formájában történő állásfoglalásra kényszerítse az adminisztrációt (az Elsőfokú Bíróság T‑135/89. sz., Pfloeschner kontra Bizottság ügyben 1990. április 3‑án hozott ítéletének [EBHT 1989., II‑153. o.] 17. pontja, és T‑223/95. sz., Ronchi kontra Bizottság ügyben 1997. november 6‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1997., I‑A‑321. o. és II‑879. o.] 31. pontja).

196    Igaz ugyan, hogy a közigazgatási vizsgálat lezárása előtt nem lehetett úgy tekinteni, hogy a Bizottság véglegesen elutasította a segítségnyújtás iránti kérelmet, azonban kötelessége lett volna már a végleges állásfoglalást megelőzően is megtenni bizonyos intézkedéseket, legalább biztosítási jelleggel. Az ilyen intézkedések meghozatalának az elmaradása, amely az adminisztráció említett kérelemre vonatkozó hallgatásának következménye, alkalmas arra, hogy a felperesnek sérelmet okozzon, ahogyan az a jelen esetben is történt.

197    Ilyen körülmények között nem lehet elfogadni az elfogadhatatlansági kifogást, amely arra vonatkozik, hogy a fent említett kérelmek semmiféle sérelmet okozó aktusra nem irányulnak.

198    Mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy 2004. szeptember 8‑i feljegyzésében a Bizottság főtitkára által kijelölt meghallgatási tisztviselő felhatalmazást kapott „a megfogalmazott állítások valóságtartamának, többek között az iratokban említett tisztviselő vagy tisztviselők magatartásának kivizsgálására, amely lehetővé teszi a helyzet valóságalapjának megállapítását és adott esetben a szükséges következtetések levonását”. Másfelől a meghallgatási tisztviselő, miután 2004. október 6. és 2004. december 22. között több meghallgatást tartott, 2004. március 21‑én megküldte a közigazgatási vizsgálat lezárásakor készített jelentést a Bizottság főtitkárának.

199    Meg kell tehát állapítani, hogy noha a jelen kereset előterjesztésekor az adminisztráció nem hozott meg minden a felperes által kért segítségnyújtás iránti intézkedést, az általa kért közigazgatási vizsgálatot elrendelte.

200    A fentiekből következően elfogadható, hogy a felperes vitatja a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozatot, leszámítva a vizsgálat megindítására vonatkozó kérelmet. A felperes kérelme kizárólag ez utóbbi pont vonatkozásában nem fogadható el, mivel a kereset benyújtásának időpontjában hiányzott a sérelmet okozó aktus.

2.     Az ügy érdeméről

a)     A felek érvei

201    Jóllehet a felperes két jogalapra hivatkozik, amelyek közül az első a személyzeti szabályzat 24. cikkének megsértésére, a második pedig a gondoskodási kötelezettség megsértésre vonatkozik, e jogalapokat, melyek lényegében azonos érvelésen alapszanak, együtt kell megvizsgálni.

202    A felperes azzal érvel, hogy a Bizottság nem a körülményeknek által megkövetelt gyorsasággal és gondossággal válaszolt a segítségnyújtás iránti kérelemre, és különösen nem intézkedett a felperes áthelyezéséről a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságon kívülre, annak ellenére, hogy 2004. május 18‑án a pszichiáter, akit az orvosi szolgálat a felperesről pszichiátriai szakértői vélemény elkészítésével bízott meg, véleményében hangsúlyozta, hogy „a probléma közösségi jellegű (az intézményen belüli konfliktusból ered), ezért azt közösségi szinten kell megoldani (egy másik főigazgatóságon történő újrabeilleszkedéssel)”.

203    A Bizottság védekezésül azt állítja, hogy nem róható fel neki a felperes Személyzeti és igazgatási főigazgatóságon kívülre történő áthelyezésének elmulasztása, mivel a felperest semmiféle lelki zaklatás nem érte.

b)     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

204    A személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdése értelmében „[a] Közösségek segítséget nyújtanak minden tisztviselőnek, különösen olyan személy elleni eljárásban, aki a tisztviselő vagy családtagjai sérelmére, a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása miatt fenyegetést, becsületsértést, rágalmazást, illetve bármely személy vagy vagyon elleni támadást követett el”.

205    Emlékeztetni kell arra, hogy a segítségnyújtási kötelezettség alapján az adminisztráció a szolgálat ellátásának rendjével és nyugalmával összeegyeztethetetlen incidens esetén köteles a kellő eréllyel beavatkozni, és az eset körülményei által megkövetelt gyorsasággal és gondoskodással reagálni a tényállás megállapítása érdekében, a tényállás ismeretében pedig köteles levonni a megfelelő következtetéseket (a Bíróság 224/87. sz., Koutchoumoff kontra Bizottság ügyben 1989. január 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1989., 99. o.] 15. és 16. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑5/92. sz., Tallarico kontra Parlament ügyben 1993. április 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1993., II‑477. o.] 31. pontja, és a T‑136/98. sz., Campogrande kontra Bizottság ügyben 2000. december 5‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2000., I‑A‑267. o. és II‑1225. o.] 42. pontja).

206    A jelen esetben, mivel a Közszolgálati Törvényszék a lelki zaklatás valós voltát nem állapította meg, a felperes róhatja fel a Bizottságnak, hogy nem tett meg mindent a felperes ilyen zaklatással szembeni védelme érdekében.

207    Mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy a lelki zaklatásról szóló 2003. évi közlemény szerint „[a] lelki zaklatás legcsekélyebb gyanúja esetén lehetőség van távoltartás alkalmazására”, és ezen intézkedések, „melyeknek tekintettel kell lenniük a különleges helyzetekre”, és amelyek „lehetnek azonnaliak és szükség esetén véglegesek”, célja, hogy „a feltételezett áldozat számára a távolságtartás elősegítése révén lehetővé tegyék a felépülést”.

208    A jelen esetben meg kell jegyezni, hogy 2004. április 29‑i feljegyzésében a felperes először azt rótta fel a B2 egység vezetőjének, amely egységhez a felperes a Bizottsághoz való felvétele során próbaidős tisztviselőként be volt osztva, hogy igazságtalan kritikát tartalmazó tájékoztatást szolgáltatott az érdekelt szakmai képességeiről a B igazgatóság igazgatójának, aki az első, próbaidő végi értékelő jelentést készítette, kizárólag abból a célból, hogy a felperesre hárítsa a saját hibáiért fennálló felelősséget. Ugyanebben a feljegyzésben a felperes felrótta feletteseinek, hogy különösen a 01 egységhez történő beosztásától, vagyis 2003. január 1‑jétől kezdve szakmailag elszigetelték azáltal, hogy az egység többi részétől térben távol lévő, felszereltségében hiányos irodát adtak neki, nem bíztak rá a képesítésének megfelelő feladatokat, megakadályozták a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságon kívülre történő áthelyezését, és e célból a szakértelmével kapcsolatban kedvezőtlen tájékoztatást nyújtottak a többi főigazgatóságnak. Ugyancsak e levelében a felperes azt is megemlíti, hogy az egység munkatársairól készült olyan listát továbbítottak neki, amelyen az ő neve nem szerepelt. Végezetül meg kell említeni, hogy a felperes által a segítségnyújtás iránti kérelméhez csatolt számos irat között szerepelt azon személyek listája, akik az érdekelt szerint megerősíthetik a lelki zaklatás tényét.

209    Így a felperes által segítségnyújtás iránti kérelmében felhozott tények ha a lelki zaklatás létezésére nem is, de legalábbis a lelki zaklatásról szóló 2003. évi közlemény értelmében vett „lelki zaklatás gyanújára” engednek következtetni, amely alapján a Bizottságnak még a közigazgatási vizsgálat megindítása és az érdekelt kifogásainak megvizsgálása előtt „távoltartási intézkedéseket” kellett volna alkalmaznia.

210    Márpedig egyértelmű, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozat meghozatalának időpontjáig a Bizottság semmiféle ilyen intézkedést nem hozott, és a felperesre vonatkozóan sem született semmilyen olyan intézkedés, amely a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságról vagy akár az akkori beosztása szerinti D2 egységtől történő áthelyezésére irányult volna.

211    Igaz, az ügy irataiból kiderül, hogy 2003 őszétől a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság tett bizonyos erőfeszítést annak érdekében, hogy a felperes számára lehetővé tegye az említett főigazgatóságon kívül való elhelyezkedést, így többek között a D igazgatóság igazgatója 2004. május 13‑án öt másik főigazgatóságnak továbbította a felperes önéletrajzát, pontosítva, hogy a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság hozzájárul az érdekelt újrabeosztásához. Mindazonáltal e próbálkozások nem tekinthetők elegendőnek, mivel a Bizottság feladata nem csupán annyi volt, hogy segítse a felperest másik állás keresésében, hanem az, hogy a felperest a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságon kívülre helyezze át.

212    Ráadásul meg kell említeni, hogy 2004. június 11‑i levelében a VFH igazgatója maga jelezte a Bizottság főtitkárának, hogy a felperes által segítségnyújtás iránti kérelmében felhozott tények kellően súlyosnak tűnnek ahhoz, hogy közigazgatási vizsgálatot indítson, „akár az egyéni felelősség megállapítására, akár az alaptalanul megvádolt tisztviselők becsületének tisztázására”.

213    Ilyen körülmények között a felperes alappal állítja, hogy a Bizottság nem a kellő gondossággal válaszolt a segítségnyújtás iránti kérelmére, amikor nem hozott távoltartási intézkedéseket még a közigazgatási vizsgálat megkezdése előtt.

214    Ebből következik, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozatot meg kell semmisíteni annyiban, amennyiben elutasította távoltartási intézkedés meghozatalát.

D –  A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítése iránti kérelemről

1.     A felek érvei

215    A Bizottság a fent említett kérelmek elfogadhatatlanságára hivatkozik, azon az alapon, hogy a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentésekkel szembeni panasz elkésett. A Bizottság hangsúlyozza, hogy a felperes, aki a 2004. szeptember 21‑i levélből értesült a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések végleges lezárásáról, panaszát csupán 2005. január 5‑én, vagyis a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdésében előírt három hónapos határidő letelte után terjesztette elő a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság panaszügyekkel foglalkozó egységénél. A Bizottság hozzáteszi, hogy az érdekelt, „különleges helyzetére” tekintettel, a munkahelyén tett látogatásai alkalmával tájékozódhatott volna a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságnál a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentéseinek pontos alakulásáról, vagy legalább betekinthetett volna a dossziéjába a SysPer 2 információs rendszerben (a továbbiakban: SysPer 2). Mivel a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentéseket 2004. július 13‑án és 14‑én zárták le, az érdekelt azokról azonnal tudomást szerezhetett volna, de legkésőbb akkor, amikor 2004. szeptember 21‑én megkapta az annak hivatalos lezárásáról szóló levelet.

216    Másodlagosan, abban az esetben, ha a Közszolgálati Törvényszék elfogadhatónak ítélné a felperes fent említett kérelmeit, a Bizottság emlékeztet arra, hogy a felperest a jelen kereset benyújtása után rokkantság miatt nyugdíjazták, így a felperesnek többé nem fűződik érdeke a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentéseinek megsemmisítéséhez.

217    Válaszában a felperes a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítésére irányuló kérelem elfogadhatóságának megállapítását kéri.

2.     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

218    A fent említett kérelmek elfogadhatóságára vonatkozóan emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése szerint a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó bármely személy panaszt nyújthat be a kinevezésre jogosult hatósághoz a neki sérelmet okozó aktus ellen, és e panaszt három hónapos határidőn belül kell benyújtani. A határidő számítása egyedi határozat esetén a határozat közlésének napján kezdődik, de semmiképpen sem később, mint amikor az érdekelt a határozatról tudomást szerez.

219    Másfelől ahhoz, hogy a határozatot a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése értelmében megfelelően közöltnek lehessen tekinteni, nemcsak az szükséges, hogy azt a címzettnek továbbítsák, hanem az is, hogy ez utóbbi annak tartalmát ténylegesen megismerhesse (lásd a Bíróság 5/76. sz., Jänsch kontra Bizottság ügyben 1976. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1976., 1027. o.] 10. pontját; az Elsőfokú Bíróság T‑311/04. sz., Buendía kontra Bizottság ügyben 2006. október 19‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑4137. o.] 121. pontját).

220    Végezetül a panasz elkésettségére hivatkozó adminisztráció feladata, hogy bizonyítsa, mely napon közölték a határozatot, vagyis mikor hozták azt a címzett tudomására (lásd analógia útján az Elsőfokú Bíróság T‑49/92. sz., X kontra Bizottság ügyben 1994. június 9‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1994., I‑A‑149. o. és II‑481. o.] 22. pontját).

221    A jelen esetben a Bizottság azzal érvel, hogy a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdésében előírt három hónapos határidő számítása 2004. szeptember 21‑én kezdődött, ugyanis ez az időpont szerepel azon a levélen, amelyben az Emberi erőforrások, ADMIN, belső reformok egység vezetője tájékoztatta a felperest, hogy a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság igazgatója a felperesnek a 2003. évi előléptetési időszakban adott 8/20 összesített jegyre tekintettel úgy döntött, hogy a 2004. évi előléptetési időszakra egyetlen elsőbbségi pontot sem ad a felperesnek. Mindazonáltal, amellett hogy az ügy iratainak egyikéből sem ismerhető meg e levél kézbesítésének időpontja, hangsúlyozni kell, hogy mivel e levélhez nem mellékelték a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentéseket, az nem tekinthető úgy, hogy abból az érdekelt ténylegesen megismerhette volna az említett szakmai előmeneteli jelentések tartalmát.

222    Nem lehet elfogadni azt az érvet, amely szerint az érdekelt, „különleges helyzetére” tekintettel a munkahelyén tett látogatásai alkalmával tájékozódhatott volna a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságnál a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentéseinek pontos alakulásáról, vagy legalább betekinthetett volna a dossziéjába a SysPer 2‑ben, ugyanis amint az fent említésre került, a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése értelmében a sérelmet okozó aktussal szembeni panasz benyújtására nyitva álló határidő számítása attól a naptól kezdődik, amikor a határozatot közlik a címzettel, de semmiképpen sem később, mint amikor az érdekelt a határozatról tudomást szerez.

223    Ilyen körülmények között, mivel a Bizottság nem szolgáltatott bizonyítékot a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések közlésének időpontjára vonatkozóan, a fent említett kérelemmel szemben emelt elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani.

224    A fentiekből következik, hogy 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítése iránti kérelem a jelen kereset előterjesztésének időpontjában elfogadható volt.

225    Mindazonáltal e megállapítás nem akadályozza meg a Közszolgálati Törvényszéket abban, hogy megvizsgálja, a felperesnek a jelen kereset előterjesztése után még mindig érdeke fűződik‑e a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítéséhez (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑159/98. sz., Torre és társai kontra Bizottság ügyben 2001. április 24‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2001., I‑A‑83. o. és II‑395. o.] 30. pontját, és a T‑105/03. sz., Dionyssopoulou kontra Bizottság ügyben 2005. május 31‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑A‑137. o. és II‑621. o.] 18. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

226    E vonatkozásban emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság jelenlegi értékelési rendszerében szakmai előmeneteli jelentésnek nevezett értékelő jelentés belső dokumentum, amelynek elsődleges célja bizonyos időszakonként információ biztosítása az adminisztráció részére a tisztviselő feladatteljesítéséről (a Bíróság 6/79. és 97/79. sz., Grassi kontra Tanács ügyben 1980. július 3‑án hozott ítéletének [EBHT 1980., 2141. o.] 20. pontja, és az Elsőfokú Bíróság T‑59/96. sz., Burban kontra Parlament ügyben 1997. május 28‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1997., I‑A‑109. o. és II‑331. o.] 73. pontja).

227    Az értékelő jelentés a tisztviselő szempontjából jelentős szerepet játszik a tisztviselő előmenetelében, főleg az intézményen belüli áthelyezés és előléptetés tekintetében. Ebből következően a szakmai előmeneteli jelentés főszabály szerint csak feladatai ellátásának végleges abbahagyásáig érinti az értékelt személy érdekeit. Ezt követően a tisztviselőnek nem fűződik érdeke a szakmai előmeneteli jelentés megsemmisítése iránti kereset indításához, kivéve ha a megsemmisítés iránti személyes és fennálló érdeket igazoló különleges körülmény fennállását bizonyítja (a fent hivatkozott Dionyssopoulou kontra Tanács ügyben hozott ítélet 20. pontja).

228    A jelen esetben egyértelmű, hogy a kinevezésre jogosult hatóság 2005. augusztus 23‑i határozatával 2005. augusztus 31‑i hatállyal nyugdíjazta a felperest, és számára rokkantsági támogatást állapított meg. Ráadásul a rokkantsági bizottság úgy ítélte meg, hogy „a rokkantságot előidéző betegség állandó jellegére tekintettel nincs szükség orvosi felülvizsgálatra”. Így a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések módosítása semmiféle változást nem eredményezhet a felperes előmenetelében. Másfelől a felperes nem bizonyítja, de nem is hivatkozik a megsemmisítés iránti személyes és fennálló érdeket igazoló különleges körülmény fennállására.

229    E megállapítást nem kérdőjelezi meg a Közszolgálati Törvényszék F‑44/05. sz., Strack kontra Bizottság ügyben 2008. szeptember 25‑én hozott ítéletében (az EBHT‑ban még nem tették közzé) hozott döntés sem. Noha az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyben a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy a tisztviselő, annak ellenére, hogy rokkantság miatt nyugdíjazták, megőrizte az állásra benyújtott pályázatát elutasító határozat megsemmisítéséhez fűződő érdekét, hangsúlyozni kell, hogy abban az ügyben – a jelen jogvitától eltérően – nem állapították meg a rokkantságot előidéző betegség állandó jellegét, sem azt, hogy nincs szükség orvosi felülvizsgálatra.

230    Ilyen körülmények között a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítése iránti kérelemről már nem szükséges határozni.

E –  A kártérítési kérelemről

231    A felperes kártérítési kérelmei lényegében három részre oszthatók. Az érdekelt ugyanis egyrészt a lelki zaklatás következtében őt ért, másrészt a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozat miatt bekövetkezett, harmadrészt a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések jogellenességéből és az azoknak az ő tudomására hozásának körülményeiből származó károk megtérítését kéri.

1.     Az állítólagos lelki zaklatás miatt bekövetkezett károk megtérítése iránti kérelem

a)     A felek érvei

232    A felperes azzal érvel, hogy az őt ért lelki zaklatás súlyosan kihatott az egészségi állapotára, amint az a kezelőorvosa orvosi igazolásaiból, az orvosi szolgálat véleményéből és a személyzeti szabályzat 59. cikkének (1) bekezdésében szereplő eljárás keretében kijelölt független orvos véleményéből kiderül. A lelki zaklatásból súlyos nem vagyoni kár származik, amely abban nyilvánul meg, hogy a felperes nem tudta az egységénél normálisan ellátni feladatait, valamint a szakmai fejlődése lehetőségének és az előmenetelhez való jognak elvesztéséből eredő vagyoni kár.

233    Védekezésül a Bizottság a fent említett kártérítési kérelem elutasítását kéri, kifejtve, hogy a felperest nem érte lelki zaklatás.

b)     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

234    Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Közösség szerződésen kívüli felelősségének megállapítása több feltétel együttes meglététől függ, amelyek nevezetesen: az intézményeknek felróható magatartás jogellenessége, a kár bekövetkezése és a kettő között fennálló okozati összefüggés (a Bíróság 111/86. sz., Delauche kontra Bizottság ügyben 1987. december 16‑án hozott ítéletének [EBHT 1987., 5345. o.] 30. pontja, az Elsőfokú Bíróság T‑234/97. sz., Rasmussen kontra Bizottság ügyben 1998. szeptember 16‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1998., I‑A‑507. o. és II‑1533. o.] 71. pontja, és a T‑281/01. sz., Huygens kontra Bizottság ügyben 2004. július 6‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2004., I‑A‑203. o. és II‑903. o.] 51. pontja).

235    Meg kell tehát vizsgálni, hogy felróható‑e a Bizottságnak valamely jogellenes magatartás, majd amennyiben e kérdésre igenlő választ kell adni, meg kell állapítani, hogy a jogellenes magatartással okozati összefüggésben bekövetkezett‑e esetleg valamilyen kár.

 A jogellenes magatartás létezéséről

236    Noha amint az fent megállapításra került, a felperes nem megalapozottan állította, hogy lelki zaklatás áldozata lett, ettől még az érdekelt által felhozott bizonyos tények összességükben vizsgálva arra mutatnak, hogy a Bizottság gondoskodási kötelezettségét bizonyos fokig megsértette, ahogyan arra egyébként a meghallgatási tisztviselő is rámutatott. Ilyen tények többek között a felperes próbaideje meghosszabbításának körülményei (a jelen ítélet 155–160. pontja), az érdekeltnek elszigetelt irodák kiutalása (a jelen ítélet 161–169. pontja), 2003 januárja és júniusa között feladatok megállapításának hiánya (a jelen ítélet 170–172. pontja), illetve azok a körülmények, amelyek a 2004. július 19–augusztus 27. közötti időszakra vonatkozó szabadság iráni kérelmet övezték (a jelen ítélet 180–181. pontja).

237    Ebből következik, hogy a Bizottság felelősségének megállapításához szükséges első feltétel, a jelen esetben a jogellenes magatartás léte, fennáll.

 A jogellenes magatartással összefüggésben álló kár létezéséről

238    A hivatkozott anyagi kárt illetően az érdekelt azzal érvel, hogy rokkantság miatti nyugdíjazása miatt elesett a díjazástól. Úgy kell tehát tekinteni, hogy az érdekelt e követelésével arra hivatkozik, hogy rokkantság miatti nyugdíjazása az adminisztráció közszolgálati kötelezettségszegése által kiváltott foglalkozási megbetegedés következménye.

239    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy amint azt a Közszolgálati Törvényszék az F‑23/05. sz., Giraudy kontra Bizottság ügyben 2007. május 2‑án hozott ítéletének (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 193. pontjában kimondta, a Közszolgálati Törvényszéknek nincs hatásköre arra, hogy a tisztviselő foglalkoztatási feltételei és a tisztviselő által felhozott betegség közötti okozati összefüggés fennállására vonatkozóan nyilatkozzon. Az Európai Közösségek tisztviselői foglalkozási megbetegedési és baleseti kockázatának fedezésére vonatkozó szabályozás 19. cikke ugyanis kimondja, hogy a betegség foglalkozási eredetének megállapításáról a kinevezésre jogosult hatóság dönt, az intézmény által kijelölt orvosszakértő(k) jelentése alapján, és ha a felperes ezt kéri, a szabályozás 22. cikke szerinti orvosi bizottsággal történt konzultációt követően. A szabályozás 11. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy a tisztviselő balesetből vagy foglalkozási megbetegedésből származó teljes végleges rokkantsága esetén számára a személyzeti szabályzat 73. cikke (2) bekezdésének b) pontjában előírt – vagyis a balesetet megelőző 12 hónap alatti illetményének havi összegei alapján kiszámított éves alapilletmény nyolcszorosával egyenlő – átalányösszeget kell folyósítani.

240    A személyzeti szabályzat 73. cikkének végrehajtására létrehozott rendszer tehát átalányösszeg folyósítását írja elő baleset vagy foglalkozási megbetegedés esetére, anélkül hogy ehhez az érintettnek az intézmény részéről bárminemű kötelességszegés elkövetését kellene bizonyítania. Az ítélkezési gyakorlat pontosítja, hogy a tisztviselő csak abban az esetben kérhet kiegészítő kártérítést, ha a személyzeti szabályzat rendszere nem teszi lehetővé az őt ért kár megfelelő megtérítését (lásd ilyen értelemben a Bíróság 169/83. és 136/84. sz., Leussink és társai kontra Bizottság ügyben 1986. október 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1986., 2801. o.] 13. pontját, valamint a C‑257/98. sz., Lucaccioni kontra Bizottság ügyben 1999. szeptember 9‑én hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑5251. o.] 22. pontját; az Elsőfokú Bíróság T‑165/95. sz., Lucaccioni kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1998., I‑A‑203. o. és II‑627. o.] 74. pontját, és a T‑300/97. sz., Latino kontra Bizottság ügyben 1999. december 15‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1999., I‑A‑259. o. és II‑1263. o.] 95. pontját).

241    A jelen esetben az ügy irataiból kiderül, hogy a felperes a 2005. október 17‑én benyújtott feljegyzésben a Bizottsághoz fordult, kérve a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján „szorongásos‑depressziós zavara” foglalkozási eredetének elismerését. A felperes betegsége foglalkozási eredetének elismerése iránti eljárás azonban még folyamatban van. Ebből következik, hogy a fenti kártérítési kérelem idő előtti, és a jelenlegi helyzetben nem fogadható el.

242    Ezzel szemben, ami a felperest ért nem vagyoni kárt illeti, a gondoskodási kötelezettség Bizottság általi megsértése hozzájárult a felperes egységén belüli elszigeteléséhez, és kárt okozott neki, amiért a felperesnek igazságos kártérítésként 500 euró jár.

2.     A segítségnyújtás iránti kérelem hallgatólagos elutasításának jogellenességéből eredő kár megtérítése iránti kérelemről

a)     Az elfogadhatóságról

 A felek érvei

243    A Bizottság vitatja a segítségnyújtás iránti kérelem hallgatólagos elutasításának jogellenességéből eredő kár megtérítése iránti kérelem elfogadhatóságát. A Bizottság azzal érvel, hogy e határozat megsemmisítése iránti kérelem idő előtti benyújtása miatt elfogadhatatlan, következésképpen az e határozattal okozott kár megtérítése iránti kérelmet mint elfogadhatatlant el kell utasítani.

244    A felperes kéri a fent említett kérelem elfogadhatóságának kimondását.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

245    A személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkével létrehozott jogorvoslati rendszerben a kártérítési kereset, amely a megsemmisítés iránti keresethez képest önálló jogorvoslatnak minősül, csak akkor elfogadható, ha a személyzeti szabályzat előírásainak megfelelő pert megelőző eljárás előzte meg. Az eljárás aszerint alakul, hogy a kár, amelynek jóvátételét kérték, a személyzeti szabályzat 90. cikke (2) bekezdésének értelmében vett sérelmet okozó aktusból vagy az adminisztráció határozati jelleget nélkülöző magatartásából fakad. Az első esetben az érdekeltnek kell a megszabott határidőn belül a kinevezésre jogosult hatóságnál a szóban forgó aktus ellen panasszal élnie. Ezzel szemben a második esetben a közigazgatási eljárásnak a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése szerinti, kártérítési kérelem benyújtásával kell kezdődnie, majd – adott esetben – a kérelmet elutasító határozat elleni panasz benyújtásával kell folytatódnia (az Elsőfokú Bíróság T‑500/93. sz., Y kontra Bíróság ügyben 1996. június 26‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1996., I‑A‑335. o. és II‑977. o.] 64. pontja).

246    Amennyiben a megsemmisítés iránti kereset és a kártérítési kereset között közvetlen kapcsolat áll fenn, az utóbbi – mint a megsemmisítés iránti kereset járulékos követelése – elfogadható, és nem szükséges, hogy akár a kinevezésre jogosult hatóságot az állítólag elszenvedett kár jóvátételére felszólító kérelem, akár a kérelem hallgatólagos vagy kifejezett elutasítása megalapozottságát vitató panasz előzze meg (az Elsőfokú Bíróság T‑17/90., T‑28/91. és T‑17/92. sz. egyesített ügyekben 1993. július 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1993., II‑841. o.] 46. pontja, és a fent hivatkozott Y kontra Bíróság ügyben hozott ítélet 66. pontja).

247    A jelen esetben meg kell állapítani, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozattal okozott kár megtérítése iránti kérelem és az e határozat megsemmisítése iránti kereset között közvetlen kapcsolat áll fenn. Márpedig e kérelem elfogadhatósága megállapítást nyert, kivéve a közigazgatási eljárás megindítása iránti kérelem elutasítására vonatkozó részében. Ebben a mértékben a fent említett kártérítési kérelem ugyancsak elfogadható.

b)     Az ügy érdeméről

 A felek érvei

248    A felperes azzal érvel, hogy őt a segítségnyújtás iránti kérelem hallgatólagos elutasításának jogellenességéből eredő vagyoni és nem vagyoni kár érte. Különösen a vagyoni kárra vonatkozóan azt állítja, hogy a Bizottság tartózkodása bárminemű segítségnyújtásra irányuló intézkedés meghozatalától – az őt ért lelki zaklatást tetézve – vezetett a rokkanttá nyilvánításához, így kárának teljes összege 781 906, 43 eurót tesz ki, amely egyrészt azon díjazása és nyugdíja, amelyet akkor kapott volna, ha nem nyilvánították volna rokkanttá, másrészt a neki fizetett rokkantsági támogatás és a neki a jövőben fizetendő nyugdíj közötti különbségből adódik.

249    Védekezésül a Bizottság azt állítja, hogy mivel a felperes nem bizonyította a felrótt magatartás jogellenességét, a kártérítési kérelem megalapozatlanságát kell megállapítani. Másodlagosan az érdekelt nem támasztotta alá konkrét tényekkel a tényleges kár létezését, és még kevésbé annak terjedelmét, sem az állítólagos kár és a felrótt magatartás közötti okozati összefüggést. Végezetül, ha a Közszolgálati Törvényszék megalapozottnak találná a felperes megsemmisítés iránti kérelmét, önmagában a megsemmisítés ténye orvosolná a nem vagyoni kárt.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

250    Ahogyan azt fentebb kifejtésre került, a Bizottság segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozata jogellenes, mivel nem tartalmazott semmiféle megelőző jellegű, a felperesnek a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságtól való távoltartására irányuló megelőző intézkedést, annak ellenére, hogy az érdekelt által a segítségnyújtás iránti kérelmében felhozott tények súlya és jelentősége a lelki zaklatásról szóló 2003. évi közlemény értelmében a „lelki zaklatás gyanújára” engedtek következtetni.

251    Ráadásul meg kell állapítani, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat meghozatalának időpontjában a közigazgatási vizsgálat még el sem kezdődött, ugyanis a meghallgatási tisztviselő csupán 2004. szeptember 8‑án kapott megbízást a Bizottság főtitkárától az eljárás lefolytatására, és az első meghallgatásokra csak 2004 októberében került sor.

252    Ami a Bizottság jogellenes magatartásával összefüggésben álló kár létét illeti, a felperes először is azzal érvel, hogy rokkantság miatti nyugdíjazása foglalkozási megbetegedés következménye, amelyet az eredményezett, hogy az adminisztráció megtagadta tőle a segítségnyújtást. Mindazonáltal ahogyan az már említésre került, a felperes betegsége foglalkozási eredetének elismerése iránti eljárás még folyamatban van. Ebből következik, hogy a fenti kártérítési kérelem idő előtti, és a jelenlegi helyzetben nem fogadható el.

253    Ezzel szemben ami a nem vagyoni kár létét illeti, meg kell állapítani, hogy az ideiglenes intézkedések meghozatalának Bizottság általi elutasítása, valamint a közigazgatási vizsgálat megindításával való késlekedés a felperest bizonytalanságban hagyta, és belőle nyugtalanságot váltott ki, mivel attól kellett tartania, hogy a Bizottság nem veszi figyelembe a segítségnyújtás iránti kérelmét, és az intézmény részéről őt ért helytelen magatartások folytatódhatnak. A felperes tehát alappal állítja, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat jelentős nem vagyoni kárt okozott neki, amelyet a határozat Közszolgálati Törvényszék általi megsemmisítése nem hoz helyre.

254    Ilyen körülmények között e nem vagyoni kár igazságos megtérítéseként a Bizottság köteles 15 000 eurót fizetni a felperesnek.

3.     A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések állítólagos jogellenességéből és e jelentések a felperes tudomására hozásának szabálytalanságából eredő károk megtérítése iránti kérelemről

a)     Az elfogadhatóságról

 A felek érvei

255    A Bizottság azzal érvel, hogy a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések jogellenességéből eredő károk adminisztráció általi megtérítése iránti kérelem elfogadhatatlan, mivel az említett szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítésére irányuló kérelem elfogadhatatlan.

256    A felperes az elfogadhatatlansági kifogás elutasítását kéri.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

257    Különbséget kell tenni egyrészt a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések jogellenességéből eredő károk megtérítése iránti kérelem és az e szakmai előmeneteli jelentések felperessel való közlésének körülményeiből származó károk megtérítése iránti kérelem között.

–       A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések állítólagos jogellenességén alapuló kártérítési kérelem elfogadhatóságáról

258    A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések állítólagos jogellenességéből eredő károk megtérítésére irányuló kártérítési kérelem közvetlenül kapcsolódik a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítése iránti kérelemhez. Márpedig amint az fentebb megállapításra került, a jelen kereset megindításakor a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítése iránti kérelem elfogadható volt. Ebből következik, hogy a kártérítési kérelem ugyancsak elfogadható volt a kereset megindításakor.

259    Másfelől hozzá kell tenni, hogy a felperesnek attól, hogy nyugdíjazása következtében a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítése már nem áll érdekében, nem fűződik kevésbé érdeke ahhoz, hogy az ezen aktusok jogszerűségére vonatkozó ítélet meghozatalát kérje olyan kérelem keretében, amely a Bizottság magatartása miatt őt ért szakmai és nem vagyoni kár megtérítésére irányul (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑20/89. sz., Moritz kontra Bizottság ügyben 1990. december 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1990., II‑769. o.] 18. pontját, amelyet fellebbezéskor nem helyeztek hatályon kívül az elfogadhatóság vizsgálatára vonatkozóan, és a T‑249/04. sz., Combescot kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 12‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 47. pontját, amely ítélet ellen fellebbezés van folyamatban a Bíróság előtt C‑525/07. P. ügyszám alatt). A felperes nyugdíjazása tehát nem teszi okafogyottá az érdekelt kártérítési kérelmét.

–       A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések felperessel való közlésének szabálytalanságából eredő károk megtérítése iránti kérelem elfogadhatóságáról

260    Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az aktus szabálytalan közlésével az adminisztráció közszolgálati kötelességszegést követ el.

261    Ebből következik, hogy a felperesnek ahhoz, hogy a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések közlésének szabálytalansága miatt állítólag őt ért kár megtérítését kérje, a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján kellett kérelmet benyújtania, amelyet, annak elutasítása esetén, a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése szerinti panasznak kellett követnie. Márpedig a jelen esetben nem vitatott, hogy a felperes nem nyújtott be erre vonatkozó önálló kérelmet. Ebből következően a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések közlésének szabálytalanságából eredő károk megtérítése iránti kérelmet mint elfogadhatatlant el kell utasítani, mivel a személyzeti szabályzatban előírt pert megelőző eljárást nem tartották be.

262    Ennélfogva csupán a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések állítólagos jogellenességére alapított kártérítési kérelem megalapozottságának vizsgálatára kerül sor.

b)     Az ügy érdeméről

 A felek érvei

263    A felperes által a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentésekkel szemben felhozott különböző jogalapok között szerepel az is, hogy a szakmai előmeneteli jelentés nyilvánvaló mérlegelési hibát tartalmaz. Az értékelői azáltal ugyanis, hogy mind a 2003. január–október közötti, mind a 2003. november–decemberi szakmai előmeneteli jelentésben összességében 8/20 pontot adtak neki, nem vették figyelembe, hogy 2003 januárja és júniusa között semmiféle feladatot nem bíztak rá, sem pedig azt, hogy az egészségi állapotát romboló lelki zaklatás áldozata volt, amely megakadályozta feladatainak normális ellátásában.

264    A felperes végül pontosítja, hogy a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések jogellenessége nem vagyoni és szakmai kárt okozott neki, ez utóbbit azáltal, hogy „elvesztette a szakmai előmenetel lehetőségét és az előléptetéshez való jogát”.

265    A Bizottság vitatja a felperes azon állítását, amely szerint a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések nyilvánvaló mérlegelési hibát tartalmaznak.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

–       A jogellenesség létezéséről

266    Az általános végrehajtási rendelkezések 8. cikkének (5) bekezdéséből következik, hogy az értékelő az állást betöltő személy referencia‑időszak alatti teljesítményének, szakértelmének és hivatali magatartásának értékelése során nem veheti „figyelembe az említett állást betöltő személy esetleges igazolt távolmaradását”. Másfelől a Bizottság maga írta elő az értékelési útmutató 6.2. pontjában szereplő azt a szabályt, amely szerint „az állást betöltő személyt nem érheti hátrány azért, mert külső körülmények miatt nem tudta teljesíteni a célkitűzéseket”, „például amikor beteg [volt] vagy szülési szabadságra [ment]”, és azt hogy „[i]lyen helyzetben arra kell helyezni a hangsúlyt, amit az érdekeltnek ténylegesen módjában állt teljesíteni, és arra, ahogyan a helyzetet kezelte”.

267    A jelen esetben az értékelők azt követően, hogy a 2003. január–október közötti szakmai előmeneteli jelentés „Teljesítmény” elnevezésű 6.1. rovatában rámutattak, hogy a felperesnek többek között „motiváltságának hiánya” miatt 2003. szeptember 3‑ig nem sikerült „megszoknia a munkáját”, és megállapították, hogy „2003. szeptember 3. és 2003 októberének vége között nem észleltek javulást a felperes teljesítményében”, az érdekelt teljesítményére „gyenge” értékelésnek megfelelő 4/10 pontot adtak. A 2003. november–decemberi szakmai előmeneteli jelentésben az értékelők ugyancsak 4/10 pontot adtak a felperes teljesítményére, hangsúlyozva, hogy „a referencia‑időszak semmiféle értékelhető eredményt nem hozott, semmilyen eredményt nem sikerült elérni”, és hogy „az időszak általános teljesítményét emiatt »gyengének« [kell] minősíteni”.

268    Márpedig az ügy irataiból, többek között egy maga a Bizottság által benyújtott, a felperes 2003. évi távollétére vonatkozó iratból kiderül, hogy a felperes igazolt betegszabadságon voltan 2003. szeptember 1‑je és október 31. között, majd 2003. november 1‑je és november 14. között, valamint orvosi okból félmunkaidőben végzett tevékenységet 2003. november 17. és 2003. december 19. között.

269    Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy az értékelők mind a 2003. január–október közötti, mind a 2003. november–decemberi szakmai előmeneteli jelentésben annak tekintetbevétele nélkül adtak 4/10 pontot a felperes teljesítményére, hogy e teljesítményt szükségszerűen befolyásolta a felperes orvosi okok miatti igazolt távolléte.

270    El kell tehát fogadni azt a jogalapot, amely szerint a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések nyilvánvaló mérlegelési hibát tartalmaznak.

271    Ilyen körülmények között, anélkül hogy az érdekelt által felhozott egyéb kifogások vizsgálatára szükség volna, meg kell állapítani, hogy a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések elkészítése jogellenesen történt.

–       A kárról

272    A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentésekből származó vagyoni kárra vonatkozóan emlékeztetni kell arra, hogy még ha feltételezzük is, hogy az intézmény kötelezettségszegése bizonyított, a Közösség felelőssége csak akkor áll be, ha a felperesnek sikerül bizonyítania kárának bekövetkeztét (lásd a fent hivatkozott Lucaccioni kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 57. pontját). Márpedig a felperes nem bizonyította, hogy a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések jogellenessége befolyásolta volna a 2005. augusztus 31‑i nyugdíjazása előtti előmenetelét. Különösen azt sem bizonyította – sőt fel sem hozta –, hogy e jogellenességnek bármilyen szerepe lett volna abban, hogy a 2004. évi előléptetési időszakban nem léptették elő.

273    A nem vagyoni kár megtérítésére vonatkozóan, amelyet a felperes szintén kért, a Közszolgálati Törvényszék azon megállapítása, mely szerint a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések nyilvánvaló értékelési hiba miatt jogellenesek, önmagában nem minősül megfelelő és kellő elégtételnek, mivel az említett szakmai előmeneteli jelentés kifejezetten negatív értékelést tartalmaz a felperes képességeire vonatkozóan. Amint az már kifejtésre került, az értékelő a 2003. január–október közötti szakmai előmeneteli jelentésben jelezte, hogy a felperesnek nem sikerült „megszoknia a munkáját”, a felperes „motiváltságának hiánya” miatt, a 2003. november–decemberi szakmai előmeneteli jelentésben pedig hangsúlyozta, hogy „a referencia‑időszak semmiféle értékelhető eredményt nem hozott, semmilyen eredményt nem sikerült elérni”. 2500 euró megfizetése a felperest ért nem vagyoni kár megfelelő megtérítésének minősül.

4.     Végkövetkeztetések

274    A fentiek alapján a Bizottság köteles 18 000 eurót fizetni a felperesnek.

 A költségekről

275    Az eljárási szabályzat 122. cikke értelmében az e szabályzat II. címének a költségekről és az eljárással összefüggő ügyviteli költségekről szóló 8. fejezetének rendelkezései csak az e szabályzat hatálybalépését, vagyis 2007. november 1‑jét követően a Törvényszékhez benyújtott ügyekre irányadók. Ezen időpontig a Közszolgálati Törvényszék előtt mutatis mutandis továbbra is az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.

276    Az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 87. cikkének 3. §‑a alapján részleges pernyertesség esetén vagy kivételes okból a Közszolgálati Törvényszék elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását, vagy határozhat úgy, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit.

277    Mivel a Bizottság az általa felhozott jogalapok többsége tekintetében pervesztes lett, a saját költségein felül köteles viselni a felperesnél felmerült költségek háromnegyed részét is.

A fenti indokok alapján,

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (első tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Közszolgálati Törvényszék megsemmisíti az Európai Közösségek Bizottságának 2004. április 29‑i, a Q által előterjesztett segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozatát annyiban, amennyiben az megtagadta ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalát.

2)      A Közszolgálati Törvényszék kötelezi az Európai Közösségek Bizottságát, hogy fizessen meg Q számára 18 000 eurót.

3)      A Közszolgálati Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.

4)      A Bizottság viseli saját költségeit, ezenfelül köteles viselni a Q‑nál felmerült költségek háromnegyedét.

5)      Q maga viseli saját költségeinek egynegyedét.

Kreppel Tagaras Gervasoni

Kihirdetve Luxembourgban, a 2008. december 9‑i nyilvános ülésen.

W. Hakenberg       S. Gervasoni

hivatalvezető        elnök

Tartalomjegyzék

Jogi háttér

A jogvita alapjául szolgáló tényállás

A –  A 2000., 2001. és 2002. év

B –  A 2003. év

C –  A 2004. év

D –  A 2005. év

E –  A 2003. évre vonatkozó szakmai előmeneteli jelentéssel kapcsolatos tények

Az eljárás és a felek kérelmei

A jogkérdésről

A –  A jogvita tárgyára vonatkozó előzetes észrevételek

B –  A lelki zaklatásról

1.  A felek érvei

2.  A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

a)  Először arról, ami a felperes próbaidejének meghosszabbítását illeti

b)  Másodszor arról a tényről, hogy a Bizottság elszigetelte a felperest

c)  Harmadszor arról, hogy 2003 januárja és júniusa között a felperesre semmilyen feladatot sem bíztak

d)  Negyedszer arról, hogy a Bizottság rágalmakat terjesztett a felperes szakmai képességeivel kapcsolatban

e)  Ötödször arról, hogy a Bizottság a felperes bizonyos éves szabadság iránti kérelmeit elutasította, másokat pedig késedelmesen hagyott jóvá

f)  Hatodszor arról, hogy a Bizottság a betegség miatti távolléteket nem fogadta el igazoltnak

C –  A segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat megsemmisítése iránti kérelemről

1.  Az elfogadhatóságról

a)  A felek érvei

b)  A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

2.  Az ügy érdeméről

a)  A felek érvei

b)  A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

D –  A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések megsemmisítése iránti kérelemről

1.  A felek érvei

2.  A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

E –  A kártérítési kérelemről

1.  Az állítólagos lelki zaklatás miatt bekövetkezett károk megtérítése iránti kérelem

a)  A felek érvei

b)  A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

A jogellenes magatartás létezéséről

A jogellenes magatartással összefüggésben álló kár létezéséről

2.  A segítségnyújtás iránti kérelem hallgatólagos elutasításának jogellenességéből eredő kár megtérítése iránti kérelemről

a)  Az elfogadhatóságról

A felek érvei

A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

b)  Az ügy érdeméről

A felek érvei

A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

3.  A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések állítólagos jogellenességéből és e jelentések a felperes tudomására hozásának szabálytalanságából eredő károk megtérítése iránti kérelemről

a)  Az elfogadhatóságról

A felek érvei

A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

–  A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések állítólagos jogellenességén alapuló kártérítési kérelem elfogadhatóságáról

–  A 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések felperessel való közlésének szabálytalanságából eredő károk megtérítése iránti kérelem elfogadhatóságáról

b)  Az ügy érdeméről

A felek érvei

A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

–  A jogellenesség létezéséről

–  A kárról

4.  Végkövetkeztetések

A költségekről

A jelen határozat szövege, továbbá a benne hivatkozott és az EBHT‑ban még közzé nem tett közösségi bírósági határozatok a Bíróság honlapján érhetőek el: www.curia.europa.eu

* Az eljárás nyelve: francia.