AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG VÉGZÉSE (első tanács)
2006. szeptember 19.(*)
„Megsemmisítés iránti kereset – 92/43/EGK irányelv – A természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelme – 2004/798/EK határozat – A közösségi jelentőségű területek jegyzéke a kontinentális biogeográfiai régió céljára – Személyek közvetlen és személyükben való érintettsége – Elfogadhatatlanság”
A T‑122/05. sz. ügyben,
Robert Benkö (lakóhelye: Kohfidisch [Ausztria]),
Nikolaus Draskovich (lakóhelye: Güssing [Ausztria]),
Alexander Freiherr von Kottwitz-Erdödy (lakóhelye: Kohfidisch),
Peter Masser (lakóhelye: Deutschlandsberg [Ausztria]),
Alfred Prinz von und zu Liechtenstein (lakóhelye: Deutschlandsberg),
a Marktgemeinde Götzendorf an der Leitha (Ausztria),
a Gemeinde Ebergassing (Ausztria),
Ernst Harrach (lakóhelye: Bruck an der Leitha [Ausztria]),
a Schlossgut Schönbühel-Aggstein AG (székhelye: Vaduz [Liechtenstein]),
a Heinrich Rüdiger Fürst Starhemberg’sche Familienstiftung (székhelye: Vaduz),
(képviseli: M. Schaffgotsch ügyvéd)
felpereseknek,
az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: M. van Beek és B. Schima, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen
a közösségi jelentőségű területek listájának a 92/43/EGK tanácsi irányelv szerinti, a kontinentális biogeográfiai régió céljára történő elfogadásáról szóló, 2004. december 7‑i 2004/798/EK bizottsági határozat (HL L 382., 1. o.) megsemmisítése iránt benyújtott keresete tárgyában,
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA (első tanács),
tagjai: R. García‑Valdecasas tanácselnök, J. D. Cooke és V. Trstenjak bírák,
hivatalvezető: E. Coulon,
meghozta a következő
Végzést
Jogi és ténybeli háttér
1 1992. május 21‑én a Tanács elfogadta a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelméről szóló 92/43/EGK irányelvet (HL L 206., 7. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 102. o.; a továbbiakban: élőhely irányelv).
2 Az irányelv célja a 2. cikkének (1) bekezdése értelmében az, hogy a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelmével hozzájáruljon a biológiai sokféleség biztosításához a Szerződésben érintett tagállamok európai területén belül.
3 A 2. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy az irányelvnek megfelelően hozott intézkedések célja a közösségi érdekeltségű természetes élőhelyek, valamint vadon élő állat- és növényfajok kedvező védettségi helyzetének fenntartása, illetve helyreállítása.
4 Az élőhely irányelv hatodik preambulumbekezdése szerint ahhoz, hogy gondoskodni lehessen a közösségi érdekeltségű természetes élőhelyek és fajok kedvező védettségi állapotának helyreállításáról, illetve fenntartásáról, különleges természetvédelmi [helyes fordítása: természetmegőrzési] területeket kell kijelölni egy egységes európai ökológiai hálózat előre meghatározott ütemtervnek megfelelő létrehozása érdekében.
5 Az élőhely irányelv 1. cikkének (1) bekezdése a „különleges természet-megőrzési terület” fogalmát úgy határozza meg, mint „olyan, közösségi jelentőségű és a tagállamok által törvényi, közigazgatási és/vagy szerződéses aktus útján kijelölt természeti terület, amelyben meghozták a szükséges intézkedéseket azon természetes élőhelyek és/vagy fajok populációinak kedvező védettségi helyzetének helyreállítására, illetve fenntartására, amelyek céljára a természeti területet kijelölték”.
6 Az élőhely irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében a különleges természet-megőrzési területek egységes európai ökológiai hálózatát „Natura 2000” néven hozzák létre, amelyet az I. mellékletben felsorolt természetes élőhelytípusokat magában foglaló, továbbá a II. mellékletben felsorolt fajok élőhelyéül szolgáló természeti területekből hoznak létre, és amelynek célja az, hogy biztosítsa az érintett természetes élőhelytípusok, valamint az érintett fajok élőhelyeinek kedvező védettségi állapotának fenntartását, vagy adott esetben helyreállítását természetes kiterjedésükön, illetve elterjedési területükön belül.
7 Az élőhely irányelv I. melléklete meghatározza a közösségi jelentőségű természetes élőhelytípusokat, amelyek megőrzéséhez különleges természet-megőrzési területek kijelölése szükséges; az élőhely irányelv II. melléklete meghatározza a közösségi jelentőségű állat- és növényfajokat, amelyek megőrzéséhez különleges természet-megőrzési területek kijelölése szükséges.
8 Az élőhely irányelv 4. cikke három szintű eljárást ír elő a különleges természet-megőrzési területek kijelölésére. A 4. cikk (1) bekezdése alapján minden egyes tagállam benyújtja a megfelelő természeti területek javasolt jegyzékét, amelyben feltüntetik az élőhely irányelv I. mellékletében felsorolt természetes élőhelytípusokat, illetve a II. mellékletében felsorolt őshonos fajokat az egyes természeti területeken. Az élőhely irányelvről szóló értesítést követő három éven belül a jegyzéket megküldik a Bizottságnak az egyes természeti területekre vonatkozó tájékoztatással együtt.
9 Az élőhely irányelv 4. cikkének (2) bekezdése értelmében az irányelv III. mellékletében meghatározott követelmények alapján a Bizottság – a tagállamokkal egyetértésben – az általuk készített jegyzékek felhasználásával elfogadja a közösségi jelentőségű természeti területek jegyzékének tervezetét. A közösségi jelentőségű természeti területek jegyzékét a Bizottság az élőhely irányelv 21. cikkében előírt eljárás alapján állapítja meg.
10 Az élőhely irányelv 4. cikkének (4) bekezdése kimondja, hogy valamely közösségi jelentőségű természeti terület a 4. cikk (2) bekezdésében megállapított eljárással összhangban történő jóváhagyása után az érintett tagállam a lehető leghamarabb – de legkésőbb hat éven belül – közösségi jelentőségű természeti területté nyilvánítja az érintett területet, és meghatározza annak különös fontosságát annak alapján, hogy az egyes természeti területek mennyire fontos szerepet töltenek be az I. mellékletben felsorolt természetes élőhelytípusok, illetve a II. mellékletben felsorolt fajok kedvező védettségi állapotának biztosításával történő fenntartása vagy helyreállítása, valamint a Natura 2000 hálózat egységessége szempontjából, figyelembe véve továbbá, hogy milyen mértékben fenyegeti károsodás vagy pusztulás veszélye az egyes természeti területeket.
11 Az élőhely irányelv 4. cikkének (5) bekezdése kimondja, hogy amint valamely természeti területet felvettek a közösségi jelentőségű természeti területek bizottsági jegyzékébe, a 6. cikk (2), (3) és (4) bekezdését kell rá alkalmazni.
12 Az élőhely irányelv 6. cikke a különleges természet-megőrzési területek védelmének biztosításához szükséges intézkedésekre vonatkozik. A következőkről rendelkezik:
„(1) A tagállamok megállapítják a különleges természetvédelmi [helyes fordítása: természet-megőrzési] területek védelméhez szükséges intézkedéseket, megfelelő esetben beleértve a kifejezetten az egyes természeti területekre kidolgozott vagy más fejlesztési tervek részét képező intézkedési terveket, továbbá olyan törvényi, közigazgatási, vagy szerződéses aktusokat is, amelyek az adott természeti területen megtalálható, I. mellékletben szereplő természetes élőhelytípusok, illetve II. mellékletben szereplő fajok ökológiai szükségleteinek megfelelnek. „(1) A tagállamok megállapítják a különleges természetvédelmi területek védelméhez szükséges intézkedéseket, megfelelő esetben beleértve a kifejezetten az egyes természeti területekre kidolgozott vagy más fejlesztési tervek részét képező intézkedési terveket, továbbá olyan törvényi, közigazgatási, vagy szerződéses aktusokat is, amelyek az adott természeti területen megtalálható, I. mellékletben szereplő természetes élőhelytípusok, illetve II. mellékletben szereplő fajok ökológiai szükségleteinek megfelelnek.
(2) A tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket a különleges természetvédelmi [helyes fordítása: természet-megőrzési] területeken található olyan természetes élőhelytípusok és olyan fajok élőhelyei károsodásának és megzavarásának megakadályozására, amelyek céljára az egyes területeket kijelölték, amennyiben a zavarás mértéke ezen irányelv céljaira tekintettel jelentős hatással lehet.
(3) Figyelembe véve az adott természeti terület védelmével kapcsolatos célkitűzéseket, megfelelő vizsgálatot kell folytatni minden olyan terv vagy program hatásait illetően, amely nem kapcsolódik közvetlenül, illetve nem nélkülözhetetlen a természeti terület kezeléséhez, de akár önmagában, akár pedig más terv vagy program részeként valószínűleg jelentős hatással lesz arra. A természeti területre gyakorolt hatások vizsgálatának eredményét figyelembe véve, továbbá a (4) bekezdés rendelkezéseinek értelmében az illetékes nemzeti hatóságok csak azután hagyják jóvá az érintett tervet vagy programot, ha megbizonyosodtak arról, hogy az nem fogja hátrányosan befolyásolni az érintett természeti terület épségét, és miután – adott esetben – kikérték a lakosság véleményét is.
(4) Amennyiben a természeti területre gyakorolt hatások vizsgálatának kedvezőtlen eredménye ellenére valamely elsődlegesen fontos, társadalmi vagy gazdasági jellegű közösségi érdekre figyelemmel – alternatív megoldás hiányában – mégis végre kell hajtani egy tervet vagy programot, a tagállam minden szükséges kiegyenlítő intézkedést megtesz a Natura 2000 általános egységességének megóvása érdekében. A tagállam az elfogadott kiegyenlítő intézkedésekről értesíti a Bizottságot.
Amennyiben az érintett természeti terület elsődleges fontosságú természetes élőhelytípust foglal magában, és/vagy veszélyeztetett faj élőhelyéül szolgál, kizárólag az emberi egészséggel, a közbiztonsággal vagy a környezet szempontjából elsődlegesen fontos előnyökkel kapcsolatos, továbbá – a Bizottság véleménye szerint – a közérdek kényszerítő indokain alapuló szempontokat lehet érvényesíteni”.
13 A Bizottság 2004. december 7‑én az élőhely irányelv 4. cikkének alapján elfogadta a közösségi jelentőségű területek listájának a 92/43/EGK tanácsi irányelv szerinti, a kontinentális biogeográfiai régió céljára történő elfogadásáról szóló határozatot (HL L 382, 1. o., a továbbiakban: a megtámadott határozat). A megtámadott határozat 1. mellékletében található listán a következő természeti területek szerepelnek:
– AT1114813 Südburgenbländisches Hügel- und Terassenland;
– AT1205A00 Wachau;
– AT1220000 Feuchte Ebene – Leithaauen;
– AT2242000 Schwarze und Weiße Sulm;
– AT3120000 Waldaist und Naarn;
– AT3122000 Oberes Donau- und Aschachtal.
14 A felperesek közül Peter Masser évek óta egy projektet vezet egy kis erőmű létrehozására az AT2242000 természeti területen. Ugyanez vonatkozik Alfred Prinz von und zu Liechtensteinre, aki egyúttal a földterület tulajdonosa.
15 Az AT1220000 természeti terület a Marktgemeinde Götzendorf an der Leitha és a Gemeinde Ebergassing területén van. Mindkét település Alsó-Ausztriában található. Nem állítják azt, hogy a megtámadott határozatban szereplő természeti területen lévő földterületek tulajdonosai.
16 Végül a többi felperes tulajdonosa a megtámadott határozat tárgyát képező földterületeknek, amelyeken mezőgazdasági és erdészeti tevékenységeket folytatnak: Robert Benkö, Nikolaus Draskovich és Alexander Freiherr von Kottwitz-Erdödy az AT1114813 természeti területen, Ernst Harrach az AT1220000 természeti területen, Schlossgut Schönbühel-Aggstein AG az AT1205A00 természeti területen, és Heinrich Rüdiger Fürst Starhemberg’sche Familienstiftung az AT3122000 természeti területen.
Az eljárás
17 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. február 21‑én benyújtott keresetlevelükkel a felperesek megindították a jelen keresetet.
18 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. július 25‑én benyújtott külön beadványában az alperes az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának 114. cikke szerinti elfogadhatatlansági kifogást emelt. A felperesek e kifogásra 2005. szeptember 2‑án tettek észrevételt.
19 A pervezető intézkedések keretében az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdéseket intézett az Osztrák Köztársasághoz és a Bizottsághoz. Ezen kérdésekre a kitűzött határidőn belül adott válaszokat valamennyi felperessel közölték, akik azokra észrevételeket nyújtottak be.
A felek kérelmei
20 A felperesek azt kérik, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– nyilvánítsa a keresetet elfogadhatónak;
– semmisítse meg a megtámadott határozatot annak teljességében;
– másodlagosan helyezze hatályon kívül a megtámadott határozatot valamennyi osztrák közösségi jelentőségű természeti terület vonatkozásában (AT hivatkozás a megtámadott határozat I. mellékletében);
– harmadlagosan semmisítse meg a megtámadott határozatban az AT1114813, az AT2242000, az AT1220000, az AT1205A00, az AT3122000, és az AT3120000 természeti területek mint közösségi jelentőségű természeti területek kijelölését;
– negyedlegesen semmisítse meg a megtámadott határozat I. mellékletében megállapított közösségi jelentőségű természeti területek típusokra és fajokra, a B, a C és a D reprezentativitási fokkal és átfogó értékeléssel történő kijelölését (másodlagosan C és D, vagy harmadlagosan csak D), összhangban a tagállamok standard adatlapjával:
– valamennyi, a megtámadott határozatba (I. mellékletben előírt) felvett természeti terület vonatkozásában,
– másodlagosan valamennyi osztrák természeti terület (AT hivatkozás az I. mellékletben) vonatkozásában,
– harmadlagosan kizárólag az AT1114813, az AT2242000, az AT1220000, az AT1205A00, az AT3122000 és az AT3120000 természeti terület vonatkozásában,
– kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére.
21 A Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– a keresetet mint elfogadhatatlant utasítsa el;
– kötelezze a felperest a költségek viselésére.
Indokolás
22 Az eljárási szabályzat 114. cikkének 1. §‑a szerint a fél kérelmére az Elsőfokú Bíróság az ügy érdemét nem érintve dönthet az elfogadhatatlanság tárgyában. Ugyanezen cikk 3. §‑ának megfelelően, ha az Elsőfokú Bíróság másként nem határoz, az eljárás a továbbiakban szóbeli. Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy jelen esetben az eljárási iratok alapján kellő információval rendelkezik, és a szóbeli szakaszt nem kell megnyitni.
23 A Bizottság, miután vitatta a felpereseknek – a települések kivételével – az eljáráshoz fűződő érdekét és a megtámadott határozat az EK 230. cikk első bekezdése alapján való megtámadhatóságát, elfogadhatatlansági kifogását arra összpontosítja, hogy a felperesek közvetlenül és személyükben érintettek‑e az EK 230. cikke negyedik bekezdése értelmében. Ezt az állítást kell először megvizsgálni.
24 Az EK 230. cikk negyedik bekezdése szerint „bármely természetes vagy jogi személy […] eljárást indíthat a neki címzett határozat vagy az olyan határozat ellen, amelyet ugyan rendeletként vagy egy másik személyhez címzett határozatként hoztak, de őt közvetlenül és személyében érinti”.
25 Mivel egyértelmű, hogy a megtámadott határozatot nem a felpereseknek, hanem csak a tagállamoknak címezték, meg kell vizsgálni, hogy a határozat közvetlenül és személyükben érinti‑e őket.
26 Arra tekintettel, hogy a felperes magánszemélyek jogi helyzete jelentősen különbözik a felperes településekétől, amelyek nem tulajdonosai a megtámadott határozatban közösségi jelentőségű természeti területekként besorolt területeknek, indokolt a felperesek két kategóriájának helyzetét külön megvizsgálni.
A felperes magánszemélyek érintettségéről
A felek érvei
27 A Bizottság álláspontja az, hogy a megtámadott határozat normatív jellegű általános szabályokat tartalmaz, és ezért maga a megtámadott határozat általános hatályú jogi aktus, így a felperesek nem érintettek közvetlenül az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében. Mivel a jogi helyzetet, és nem a ténybeli helyzetet kell figyelembe venni (az Elsőfokú Bíróság a T‑172/98., T‑175/98‑T‑177/98. sz., Salamander és társai kontra Parlament és Tanács egyesített ügyekben 2000. június 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑2487. o.] 62. pontja), a megtámadott határozat benyújtása által a felperesek földterületének esetleges értékcsökkenése nem elegendő arra, hogy személyes érintettségüket indokolja.
28 A Bizottság szerint a szóban forgó rendelkezések lényegében az irányelvvel egyenértékű rendelkezéseket állapítottak meg, amelyek nem róhatnak kötelezettséget az egyénekre. Így az élőhely irányelv 6. cikkének (2)(4) bekezdése csak a tagállamok számára ír elő kötelezettséget, és nem az egyénekre.
29 A Bizottság megjegyzi, hogy a felperes közvetlen érintettségének meghatározásához meg kell vizsgálni, hogy a tagállamok cselekedeteinek tartalma a megtámadott rendelkezésekből levezethető‑e, anélkül, hogy a tagállamok mérlegelési jogkörrel rendelkeznének. Jelen ügyben ugyanakkor nem állapítható meg, hogy vajon és adott esetben milyen módon módosította a megtámadott határozat a magánszemély felperesek jogait. Az élőhely irányelv 6. cikkének (2) bekezdése legalább két pontban meghagyja a tagállamok mérlegelési jogkörét: abban a kérdésben, hogy mikor lehet a zavarás jelentős, valamint annak vizsgálatánál, hogy mely intézkedések szükségesek a károsodás és a zavarás megakadályozásához. Ugyanakkor az élőhely irányelv 6. cikkének (3) és (4) bekezdése annyiban hagyja meg a tagállamok mérlegelési jogkörét, hogy a megőrzés célkitűzéseivel való összeegyeztethetőség vizsgálatának követelményéhez szükségszerűen csak egy konkrét tervvel vagy programmal összefüggésben fűződhetnek joghatások.
30 Az Elsőfokú Bíróság a T‑223/01. sz., Japan Tobacco és JT International kontra Parlament és Tanács ügyben 2002. szeptember 10‑én hozott végzésére [EBHT 2002., II‑3259. o.] analógia útján hivatkozva a Bizottság azt állítja, hogy az élőhely irányelv 6. cikkének (2) bekezdése nem veti a magánszemély felpereseket semmiféle korlátozás hatálya alá. A Bizottság szerint mielőtt a magánszemélyekre ilyen korlátozásokat állapítanának meg az élőhely irányelv alapján, a tagállamnak mindig először az intézkedés szükségességét kell értékelnie és jóváhagynia, és végül döntenie az intézkedés megfelelő fajtájáról. Amennyiben például egy bizonyos földterület használatáról van szó, a tagállam teljesen megtilthatja azt, díjakhoz vagy feltételekhez kötheti engedélyezését, vagy saját maga vagy harmadik fél által előírt intézkedésekkel a szóban forgó használat hátrányait kiegyenlítheti. A Bizottság szerint az eddigiekből az következik, hogy a magánszemély felpereseket nem érinti közvetlenül a megtámadott határozat.
31 A magánszemély felperesek úgy vélik, hogy közvetlenül érintettek, mivel a tagállamoknak nincs mérlegelési jogköre a lényegi határozatok vonatkozásában. Elsősorban a megtámadott határozat megállapítja a kiválasztás és a természeti területek fogalmának meghatározását. Másodsorban az élőhely irányelv megállapítja az egyértelmű természetvédelmi célokat, anélkül, hogy a tagállamoknak mérlegelési lehetőséget hagyna. Az élőhely irányelv 6. cikkének (2) bekezdése a magánszemély felperesek szerint a károsítás tilalmát írja elő.
32 Noha a magánszemély felperesek elismerik, hogy az élőhely irányelv 6. cikkének (2) bekezdése alapján a tagállamok jogosultak a szerintük a célok eléréséhez megfelelő intézkedések megtételére, ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy azokat már rögzítették. A magánszemély felperesek szerint a megtámadott határozat végrehajtása érdekében a tagállamok kénytelenek számukra hátrányos intézkedéseket elfogadni, mivel a tagállamok legalább arra kötelesek, hogy a károsítás tilalmát az élőhely irányelv 6. cikke (2) bekezdésének értelmében, és a természetre gyakorolt hatásvizsgálat lefolytatásának kötelezettségét az élőhely irányelv 6. cikkének (3) bekezdése alapján mérlegelés nélkül a magánszemély felperesekkel szemben érvényesítsék. A terv vagy program elfogadásának feltétele a hátrányos következmények hiányának tudományos bizonyossága; amely a tudományos értékelésnek felel meg, nem a mérlegelésnek. Az élőhely irányelv továbbá nem teszi lehetővé, hogy a tagállamok a szabályokat rugalmasan kezeljék, vagy eltérjenek azoktól. Ez negatív következményekhez vezetne a magánszemély felperesek vonatkozásában.
33 A magánszemély felperesek hozzáteszik, hogy a magánszemélyeknek tiszteletben kell tartaniuk az élőhely irányelv keretében megállapított védelmi célokat és az abból származó kötelezettségeket. A magánszemélyek nincsenek abban a helyzetben, hogy kivonják magukat az élőhely irányelvben és a megtámadott határozatban megállapított normák és célok alól azzal, hogy a nemzeti végrehajtási rendelkezések elmulasztására hivatkoznak, amelynek kibocsátása pusztán formaság.
34 A Bizottság álláspontjával ellentétben, mely szerint a jelen kereset elfogadhatatlankénti elutasításának esetén a felpereseknek lehetőségük marad a megtámadott határozat jogellenességének a nemzeti bíróságok előtti felvetésére, amelyek kötelesek az EK 234. cikk alapján annak jogszerűsége vonatkozásában az Elsőfokú Bírósághoz fordulni, a felperes települések és a magánszemély felperesek megjegyzik, ez az eljárási út nem engedné meg a ténykérdések tisztázását, és hozzávetőleg hat évet jelentene, és ezáltal túl sokáig tartana. A tagállamok kötelesek az élőhely irányelvet átültetni, és a vonatkozó szabályozást azokra a területekre alkalmazni, amelyeket tévesen közösségi jelentőségű természeti területként jelöltek ki, így a megtámadott határozat jogszerűségének felülvizsgálatára egy előzetes döntéshozatali eljárás keretében túl későn kerülne sor. Ezért úgy vélik, hogy megfosztanák őket a hatékony bírói jogvédelemtől azzal, hogy figyelmen kívül hagyják a jogbiztonság és a közösségi jog hatékonyságának elveit.
35 Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
36 A Bíróság ítélkezési gyakorlatából az tűnik ki, hogy a közvetlen érintettséghez az szükséges, hogy a kifogásolt közösségi intézkedés közvetlenül kihasson a magánszemély jogi helyzetére, illetve hogy az intézkedés címzettjeinek, akiknek azt végre kell hajtaniuk, ne hagyjon teret a szabad mérlegelésre, hanem a végrehajtás tisztán automatikus jellegű legyen, és kizárólag a közösségi szabályozásból következzen, anélkül, hogy egyéb közbenső szabályok alkalmazása szükséges lenne (lásd a Bíróság C‑386/96. P. sz., Dreyfus kontra Bizottság ügyben 1998. május 5‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑2309. o.], 43. pontját valamint a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, és a Salamander és társai kontra Parlament és Tanács ügyben hozott ítélet 52. pontját).
37 Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha a címzettek lehetősége a közösségi aktus végrehajtásának mellőzésére pusztán elvi jellegű, és nem vonható kétségbe azon szándékuk, hogy az aktusnak megfelelően járjanak el (a fent hivatkozott Dreyfus kontra Bizottság-ügyben hozott ítélet 44. pontja).
38 A magánszemély felperesek – többek között – azt állítják, hogy az élőhely irányelv 6. cikkének (2)(4) bekezdésében előírt védelmi rendszer, amelynek hatálya alá sorolja földterületüket a megtámadott határozat, számukra olyan közvetlen negatív következményeket von magával, mint a károsítás tilalma és a természeti területen végrehajtott projektek hatásainak vizsgálati kötelezettsége.
39 Igaz ugyan, hogy az élőhely irányelv 4. cikkének (5) bekezdése szerint egy természeti terület, amint azt a 4. cikk (2) bekezdése harmadik albekezdésének jegyzékébe felveszik, az élőhely irányelv 6. cikkének (2)(4) bekezdésében foglalt rendelkezések hatálya alá kerül, azonban fontos azt megvizsgálni, hogy az utóbbi rendelkezések tagállamok számára hagynak‑e mérlegelési jogkört.
40 Az élőhely irányelv 6. cikkének (2) bekezdése szerint a tagállamok kötelesek megtenni a különleges természetmegőrzési területeken „a szükséges intézkedéseket […] olyan természetes élőhelytípusok és olyan fajok élőhelyei károsodásának és megzavarásának megakadályozására, amelyek céljára az egyes területeket kijelölték, amennyiben a zavarás mértéke ezen irányelv céljaira tekintettel jelentős hatással lehet”. Az említett rendelkezésben szereplő „megfelelő” melléknév egyértelműen azt mutatja, hogy a tagállamok esetről esetre határoznak arról, hogy kell‑e, és amennyiben igen, milyen jellegű intézkedéseket kell hozni a természetes élőhelytípusok és olyan fajok élőhelyei károsodásának és megzavarásának megakadályozására, amelyek céljára az egyes területeket kijelölték az élőhely irányelv 6. cikkének (2) bekezdése szerint. Továbbá megteszik a megfelelő intézkedéseket a természetes élőhelytípusok és olyan fajok károsodásának megakadályozására, amelyek céljára az egyes területeket kijelölték, azzal a feltétellel, hogy „a zavarás mértéke ezen irányelv céljaira tekintettel jelentős hatással lehet”. Az a kérdés, hogy a zavaró tényezők jelentős kihatással lehetnek‑e az élőhely irányelv céljaira, a nemzeti hatóságok elbírálása alá tartozik.
41 E megfontolásokból következően, ellentétben a magánszemély felperesek állításaival, az élőhely irányelv 6. cikkének (2) bekezdése mérlegelési jogkört biztosít a tagállamoknak (lásd e tekintetben Kokott főtanácsnok a Bíróság a C‑127/02. sz., Waddenvereniging és Vogelbeschermingsvereniging-ügyben 2004. szeptember 7‑én hozott ítéletére [EBHT 2004., I‑7405. o.] vonatkozó indítványának [EBHT 2004., I‑7409. o.] 133. pontját).
42 Az élőhely irányelv 6. cikke (3) bekezdésének első mondata szerint az adott természeti terület védelmével kapcsolatos célkitűzéseket figyelembe véve megfelelő vizsgálatot kell végezni minden olyan terv vagy program hatásait illetően, amely nem kapcsolódik közvetlenül, illetve nem nélkülözhetetlen a természeti terület kezeléséhez, de akár önmagában, akár pedig más terv vagy program részeként valószínűleg jelentős hatással lesz arra. Ebből a rendelkezésből ugyanis az következik, hogy csak a valamely természeti területre jelentős hatást gyakorló tervek és programok igényelnek vizsgálatot. Az élőhely irányelv 6. cikkének (3) bekezdése valamely terv vagy program hatásainak megfelelő vizsgálatát arra az esetre írja elő, ha fennáll a valószínűsége vagy veszélye annak, hogy az az érintett területre jelentős hatással lesz (a Bíróság C‑6/04. sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság-ügyben 2005. október 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑9017. o.] 54. pontja).
43 Ilyen veszély akkor áll fenn, ha objektív tényezők alapján nem zárható ki, hogy az adott terv vagy program jelentős mértékben hat az érintett területre (a fent hivatkozott Waddenvereniging és Vogelbeschermingsvereniging-ügyben hozott ítélet 44. és 45. pontja és a fent hivatkozott Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben hozott ítélet 54. pontja). Mindazonáltal az a kérdés, hogy egy terv vagy program ezt a feltételt teljesíti‑e, és ha igen, akkor milyen kritériumok alapján, szükségszerűen a nemzeti hatóságok mérlegelését feltételezi (lásd e tekintetben Tizzano főtanácsnok a Bíróság C‑98/03. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2006. január 10‑én hozott ítéletére [EBHT 2006., I‑53. o.] vonatkozó indítványának [EBHT 2006., I‑57. o.] 38. pontját). Ebből következően a tagállamoknak nem kell a magánszemély felperesek minden tervét vagy programját megfelelő vizsgálat alá vonni a természeti területre gyakorolt hatásaik vonatkozásában.
44 Amennyiben a nemzeti hatóságok szerint egy program jelentős hatással van az érintett természeti területre, az élőhely irányelv 6. cikke (3) bekezdése első mondatának és az élőhely irányelv tizedik preambulumbekezdésének együttes rendelkezései alapján megfelelő vizsgálatot kell lefolytatniuk a programnak a természeti területre gyakorolt hatásait illetően. Az említett rendelkezésben szereplő „megfelelő” melléknév azt mutatja, hogy a tagállamok mérlegelési jogkörrel rendelkeznek az elvégzendő vizsgálat típusának tekintetében. Az élőhely irányelv 6. cikke (3) bekezdésének második mondata értelmében „[a] természeti területre gyakorolt hatások vizsgálatának eredményét figyelembe véve, továbbá a (4) bekezdés rendelkezéseinek értelmében az illetékes nemzeti hatóságok csak azután hagyják jóvá az érintett tervet vagy programot, ha megbizonyosodtak arról, hogy az nem fogja hátrányosan befolyásolni az érintett természeti terület épségét, és miután – adott esetben – kikérték a lakosság véleményét is.” A nemzeti hatóságok feladata, figyelembe véve az érintett terv vagy program természeti területre gyakorolt hatásai vizsgálatának eredményét, hogy csak azután hagyják jóvá az érintett tervet vagy programot, hogy megbizonyosodtak arról, hogy az nem fogja hátrányosan befolyásolni az érintett természeti terület épségét. E tekintetben a nemzeti hatóságok mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, amelyet az élőhely irányelv 6. cikkének (3) bekezdésében szereplő rendelkezéseknek megfelelően gyakorolnak (lásd e tekintetben a fent hivatkozott Waddenvereniging és Vogelbeschermingsvereniging-ügyben hozott ítélet 67. és 70. pontját).
45 Továbbá az élőhely irányelv 6. cikkének (4) bekezdése, amelynek korlátját a 6. cikk (3) bekezdésének második mondata jelenti, bizonyos feltételek mellett kimondja, hogy a természeti területre gyakorolt hatások vizsgálatának kedvezőtlen eredménye ellenére valamely elsődlegesen fontos közösségi érdekre figyelemmel egy terv vagy program az élőhely irányelv 6. cikke (3) bekezdésének értelmében engedélyezhető. A nemzeti hatóságok egyértelműen mérlegelési jogkörrel rendelkeznek azon kérdés vonatkozásában, hogy elsődlegesen fontos közösségi érdekre figyelemmel valamely tervet vagy programot végre kell‑e hajtani.
46 Következésképpen a tagállamok nem kötelesek a magánszemély felperesek nevében benyújtott terveket vagy programokat megtiltani. Valamely program esetleges tilalma nem az élőhely irányelvből adódik, hanem az egyes tagállamok döntéséből, hogy a megtámadott határozatot és az élőhely irányelvet az egyedi esetekben meghatározott módon átültetik (lásd e tekintetben a T‑136/04. sz., Freiherr von Cramer-Klett és Rechtlerverband Pfronten kontra Bizottság ügyben 2006. június 22‑én hozott végzés [EBHT 2006., II‑1805. o.] 47. és 52. pontját; a T‑137/04. sz., Mayer és társai kontra Bizottság ügyben 2006. június 22‑én hozott végzés [EBHT 2006., II‑1825. o.] 60. és 65. pontját, és a T‑150/05. sz., Sahlstedt és társai kontra Bizottság ügyben 2006. június 22‑én hozott végzés [EBHT 2006., I‑1851. o.] 54. és 59. pontját; lásd továbbá e tekintetben és analógia alapján a fent hivatkozott Salamander és társai kontra Parlament és Tanács ügyben hozott ítélet 68. pontját, és a fent hivatkozott Japan Tobacco és JT International kontra Parlament és Tanács ügyben hozott végzés 51. és azt követő pontjait).
47 A fenti megfontolások alapján egy természeti terület felvétele a közösségi jelentőségű területek jegyzékébe nem ad pontos utalást azon intézkedésekre, amelyeket a nemzeti hatóságok az élőhely irányelv rendelkezéseivel összhangban elfogadnak.
48 A magánszemély felperesek arra hivatkoznak, hogy a megtámadott határozat komoly gazdasági következményekhez és jogi problémákhoz vezet, azaz az adminisztratív költségek növekedéséhez és a földterületük értékének csökkenéséhez. Ezen következmények – még ha feltételezzük is, hogy azok az élőhely irányelv és a megtámadott határozat közvetlen eredményei, és nem a gazdasági szereplők részéről a tagállamok által történő alkalmazásuk megelőzésének következményei – mindenesetre nem befolyásolják a magánszemély felperesek jogi helyzetét, hanem csak a ténybeli helyzetüket (lásd e tekintetben a fent hivatkozott Salamander és társai kontra Parlament és Tanács ügyben hozott ítélet 62. pontját; és a fent hivatkozott Freiherr von Cramer-Klett és Rechtlerverband Pfronten kontra Bizottság ügyekben hozott végzések 47. pontját; a fent hivatkozott Mayer és társai kontra Bizottság-ügyben hozott ítélet 60. pontját, és a fent hivatkozott Sahlstedt és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 54. pontját).
49 A magánszemély felperesek, valamint a felperes települések ezért lényegében a hatékony bírói védelemhez fűződő jogukra hivatkoznak.
50 E tekintetben megjegyzendő, hogy a Szerződés egyrészt az EK 230. és 240. cikkében, másrészt 234. cikkében a közösségi intézmények által elfogadott jogi aktusok jogszerűségének felülvizsgálata érdekében alkalmazható jogorvoslati lehetőségek és eljárások teljes rendszerét állította föl, és a felülvizsgálatot a közösségi bíróságokra bízta (lásd ebben az értelemben a C‑294/83. sz., Les Verts kontra Parlament ügyben 1986. április 23‑án hozott ítélet [EBHT 1986., I‑1339. o.] 23. pontját). Ebben a rendszerben azok a természetes és jogi személyek, akik a Szerződés 230. cikk negyedik bekezdésében meghatározott elfogadhatósági feltételek alapján közvetlenül nem támadhatják meg az általános hatályú közösségi jogi aktusokat, lehetőséggel rendelkeznek arra, hogy – az esettől függően – az ilyen jogi aktusok érvénytelenségére az eljárás során az EK 241. cikk értelmében hivatkozzanak a közösségi bíróságok előtti eljárásban, vagy arra késztessék a nemzeti bíróságokat, amelyek nem rendelkeznek hatáskörrel az ilyen jogi aktusok érvénytelenségének megállapítására (lásd a Bíróság 314/85. sz., Foto-Frost-ügyben 1987. október 22‑én hozott ítéletének [EBHT 1987., 4199. o.] 20. pontját), hogy előzetes döntéshozatali eljárás keretében kérdést intézzenek a Bírósághoz (a Bíróság C‑50/00. sz., P. Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács ügyben 2002. július 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑6677. o. ] 40. pontja).
51 Ennek megfelelően a tagállamok feladata, hogy olyan jogorvoslati és eljárási rendszert írjanak elő, amely lehetővé teszi a hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartásának biztosítását (a fent hivatkozott Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács-ügyben hozott ítélet 41. pontja).
52 E keretek között a jóhiszemű együttműködés EK 10. cikkben kimondott elvével összhangban a nemzeti bíróságok feladata, hogy a lehetőségekhez képest úgy értelmezzék és alkalmazzák a jogorvoslati jog gyakorlására irányadó belső eljárási szabályokat, hogy lehetővé tegyék a természetes és jogi személyek számára, hogy bíróság előtt érvénytelenségre hivatkozva vitathassák az általános hatályú közösségi aktusok e személyekre történő alkalmazásával kapcsolatos bármely határozat, illetve bármely más nemzeti intézkedés jogszerűségét (a fent hivatkozott Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács ügyben hozott ítélet 42. pontja).
53 Bár a felperesek nincsenek abban a jogi helyzetben, hogy a megtámadott határozat megsemmisítését kérjék, azonban az élőhely irányelv és a megtámadott határozat alkalmazásában hozott, őket érintő intézkedéseket kifogásolhatják, így ebben az összefüggésben az EK 234. cikk tiszteletben tartásával eljáró nemzeti bíróságok előtt hivatkozhatnak arra, hogy az aktus jogellenes (lásd e tekintetben a C‑70/97. P. sz., Kruidvat kontra Bizottság ügyben 1998. november 17‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑7183] 49. pontját; és a T‑45/00. sz., Conseil national des professions de l'automobile és társai kontra Bizottság ügyben 2000. július 12‑én hozott végzés [EBHT 2000., II‑2927. o.] 26. pontját).
54 Az előbbiekben kifejtettekből következik, hogy a magánszemély felpereseket a megtámadott határozat nem érinti közvetlenül, így nem szükséges azt vizsgálni, hogy személyesen érintettek‑e.
A felperes települések érintettségéről
A felek érvei
55 Arról a kérdésről, hogy a felperes települések érintettek‑e, a Bizottság, miután kiemeli a különbségeket a jelen ügy és a C‑309/8. sz., Codorníu kontra Tanács ügyben [EBHT 1994., I‑1853. o.] és a T‑13/99. sz., Pfizer Animal Health kontra Tanács [EBHT 2002., II‑3305. o.] ügyben hozott ítéletek között, előadja, hogy a település vagy hasonló jogi személy – mint illetékességi területén gazdasági és szociális jellegű kérdésekben hatáskörrel rendelkező szerv – gazdasági helyzetének kedvező megváltozásához fűződő általános érdeke önmagában nem elegendő ahhoz, hogy e jogi személyt az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében személyesen érintettnek lehessen tekinteni (a C‑142/00. P. sz.,. Bizottság kontra Nederlandse Antillen ügyben 2003. április 10‑én hozott ítélet [EBHT 2003., I‑3483. o. ] 69. pontja).. A Bizottság szerint minden általános hatályú közösségi jogi aktus, amellyel a tagállamokra kötelezettségeket állapítanak meg, intézményi rendszerüktől függően oda vezethet, hogy a különböző nemzeti hatóságok kötelesek tiszteletben tartani ezeket a kötelezettségeket. Jelen ügyben a felperes települések helyzete nem tér el más nemzeti közjogi szervekétől, amelyek a megtámadott határozatban közösségi jelentőségű természeti területekként besorolt természeti területre illetékességgel rendelkeznek.
56 A Marktgemeinde Götzendorf an der Leitha és Gemeinde Ebergassing felperes települések úgy vélik, hogy lakott területüket fenyegetik a természet-megőrzési területek és a természetvédelmi célok. Ezek a települések mint helyi hatóságok felelősek területük igazgatásáért és védelméért, amelyre a megtámadott határozat vonatkozik. A megtámadott határozat alapján – önkényesen és tévesen – az élőhely irányelv jogi rendelkezéseinek hatálya alá tartoznak; amelyből az intézményi hatáskörük megsértése adódik.
57 A felperes települések hivatkoznak a Codorníu kontra Tanács ügyben hozott ítéletre, valamint a meghallgatáshoz való jogukra.
58 Végül a 34. pontban kifejtett megfontolások alapján arra hivatkoznak, hogy a jelen kereset – mint elfogadhatatlan – elutasítása nem biztosítja a kellő bírói jogvédelmet. A Bizottság fenntartja ellenkező véleményét a fenti 34. pontban foglalt megállapítások alapján.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
59 Szükséges azt megvizsgálni, hogy a felperes településeket érinti‑e a megtámadott határozat, ha ez a határozat sajátos tulajdonságaik vagy olyan ténybeli helyzet folytán vonatkozik rájuk, amely minden más személytől megkülönbözteti, és ezáltal a megtámadott határozat címzettjéhez hasonló módon személyükben érinti őket (a Bíróság 25/62. sz., Plaumann kontra Bizottság ügyben 1963. július 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1963., 197. o.]. 223. pontja; és a fent hivatkozott Bizottság kontra Nederlandse Antillen-ügyben hozott ítélet 65. pontja).
60 A felperes települések arra hivatkoznak, hogy személyes érintettségük azon terület kezelésére és védelmére irányuló hatásköréből vezethető le, amelyen a megtámadott határozatban kijelölt természeti területek találhatóak.
61 Ahogy az Osztrák Köztársaság 2006. április 6‑i válaszbeadványában az Elsőfokú Bíróság által feltett kérdésre előadja, az élőhely irányelv 6. cikke (2)(4) bekezdésének rendelkezései az osztrák jog szerint a Länder jogalkotói és végrehajtói hatáskörébe tartoznak Bécs és Felső-Ausztria kivételével, ahol legalább részben és egyedi esetekben a települések illetékesek. A felperesek ezt az Osztrák Köztársaság válaszbeadványára adott 2006. május 16‑i álláspontjukban nem vitatják. Ebből következően a felperes települések, amelyek Alsó-Ausztriában találhatóak, nem illetékesek az élőhely irányelv 6. cikke (2)(4) bekezdései rendelkezéseinek végrehajtására. Tehát kizárt, hogy az ilyen illetékesség azokhoz személyesen kapcsolódjon az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében.
62 Mindenesetre még feltéve is, hogy a felperes települések illetékesek az élőhely irányelv végrehajtására, ez az illetékesség nem érinti őket személyükben az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében. Jogi helyzetük e tekintetben nem különbözik az összes többi nemzeti hatóságétól, amely felelős az élőhely irányelv, különösen annak 6. cikke (2)–(4) bekezdésének végrehajtásáért.
63 Igaz ugyan, hogy az élőhely irányelv végrehajtásáért nemzeti szinten felelős hatóságok kötelesek az élőhely irányelv 6. cikke alapján megtenni a szükséges természet-megőrzési lépéseket, többek között azokat, amelyeknek célja a természetes élőhelyek és a fajok élőhelyei károsodásának megakadályozása [(2) bekezdés] és azokat, amelyek célja a tervek és programok megfelelő értékelése, amelyek egy kijelölt természeti területre jelentős hatással lehetnek [(3) bekezdés]. Ugyanakkor a közösségi jelentőségű területek fogalma a megtámadott határozatban általános és elvont jellegű annyiban, hogy nem konkrét személyekre irányul, hanem földterületek részeire. Noha az utóbbiak nagyon korlátozottak, ugyanakkor csak kijelölés útján kerülnek meghatározásra, kizárólag a természeti terület felszíne és a földrajzi koordinátái alapján, amelyek általános és elvont kritériumok.
64 A megtámadott határozatban kijelölt természeti területek meghatározásának általános és elvont jellegére tekintettel az élőhely irányelvből származó kötelezettségek esetleges befolyása a felperes települések a földterület igazgatására és védelmére vonatkozó hatáskörére ugyanolyan, mint minden más településnél, amelynek területén a megtámadott határozat által kijelölt természeti terület fekszik. Amint azt a Bizottság továbbá helyesen állapította meg elfogadhatatlansági kifogásában, minden általános hatályú közösségi jogi aktus, amellyel a tagállamokra kötelezettségeket állapítanak meg, intézményi rendszerüktől függően oda vezethet, hogy a különböző nemzeti hatóságok kötelesek tiszteletben tartani ezeket a kötelezettségeket. Ezért a felperes települések helyzete nem különbözik más, a megtámadott határozatban közösségi jelentőségű területekként besorolt természeti területek tekintetében illetékességgel rendelkező nemzeti közjogi szervekétől.
65 Ebben a vonatkozásban meg kell állapítani, hogy az általános érdek, amivel a regionális vagy helyi közigazgatási szerv – mint a területén gazdasági és szociális jellegű kérdésekben illetékes hatóság – rendelkezhet arra vonatkozóan, hogy a gazdasági fellendüléséhez kedvező eredményt nyerjen, nem elegendő önmagában ahhoz, hogy az EK 230. cikk negyedik bekezdése szerint személyükben érintettnek lehessen tekinteni az általános hatályú intézkedések által (lásd e tekintetben a C‑452/98. sz., Nederlandse Antillen kontra Tanács ügyben 2001. november 22‑én hozott ítélet [EBHT 2001., I‑8973] 64. pontját, és a fent hivatkozott Bizottság kontra Nederlandse Antillen ügyben hozott ítélet 69. pontját).
66 A felperes települések a fent hivatkozott Codorníu kontra Tanács ügyben hozott ítéletre hivatkoznak mint kereshetőségi joguk alapjára. Ugyanakkor nem bizonyították, hogy a megtámadott határozat oly módon érinti őket hátrányosan, hogy ezen ítélet értelmében megakadályozza egy konkrét jog gyakorlását.
67 A felperes települések azt állítják, hogy a megtámadott határozat őket önkényesen és tévesen veti alá az élőhely irányelv jogi rendszerének. A Bizottság a felperes települések területrészének közösségi jelentőségű természeti területté történt kijelölésében megmutatkozó állítólagos tévedése azonban a jelen kereset jogalapjára vonatkozik, és ezért nem alkalmas a felperes települések személyes érintettség alapján való elkülönítésére az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében az ítélkezési gyakorlat értelmezése szerint.
68 A felperes települések továbbá nem rendelkeznek az eljárásban való részvétel jogával, amely a C‑67/85., a C‑68/85. sz. és a C‑70/85. sz., Van der Kooy és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1998. február 2‑án hozott ítélet (EBHT 1988. 219. o.) 22. pontja, vagy a T‑528/93., T‑542/93., T‑543/93. és T‑546/93. sz., Métropole television kontra Bizottság egyesített ügyekben 1996. július 11‑én hozott ítélet (EBHT 1996., II‑649. o.) 61. és 62. pontja értelmében személyükben érintetté tehetné őket.
69 E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy főszabály szerint sem az általános hatályú jogi aktusok kidolgozásának folyamata, sem maguk az általános hatályú jogi aktusok mint olyanok, nem követelik meg a közösségi jog olyan általános elvei értelmében, mint a meghallgatáshoz való jog, hogy az érintett személyek részt vegyenek az eljárásban, mivel az ő érdekeik képviseletét az e jogi aktusok elfogadására hivatott politikai szervek feladata ellátni (az Elsőfokú Bíróság T‑109/97. sz., Molkerei Großbraunshain és Bene Nahrungsmittel kontra Bizottság ügyben 1998. szeptember 15‑én hozott végzésének [EBHT 1998., II‑3533. o.] 60. pontja, és a T‑114/99. sz., CSR Pampryl kontra Bizottság ügyben 1999. november 9‑én hozott végzésének [EBHT 1999., II‑3331. o.] 50. pontja).
70 Az ítélkezési gyakorlatból következik (a C‑48/96. sz., P. Windpark Groothusen kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑2873. o.] 47. pontja; lásd e tekintetben a C‑135/92. sz., Fiskano kontra Bizottság ügyben 1994. június 29‑én hozott ítélet [EBHT 1994., I‑2885. o.] 39. és 40. pontját), hogy az érdekeltek meghallgatáshoz való joga egy rájuk vonatkozó jogi aktus elfogadását megelőzően csak akkor szükséges, ha a Bizottságnak szándékában áll valamely szankció kivetése vagy intézkedés elfogadása, amely az érdekelt jogi helyzetére hátrányos hatással lehet. A meghallgatáshoz való jog egy konkrét személyt érintő igazgatási eljárás keretében nem vihető át az általános hatályú jogszabályok elfogadásához vezető jogalkotási eljárásra. Az a versenyjogi ítélkezési gyakorlat, amely szerint a vállalkozásokat, amelyekkel szemben fennáll a szerződés szabályai megsértésének gyanúja, meg kell hallgatni, mielőtt intézkedéseket, különösen szankciókat foganatosítanának ellenük, megfelelő kontextusukban kell megvizsgálni, és nem terjeszthető ki a gazdaságpolitikai döntéseket magában foglaló és az érintett gazdasági szereplők nagy többségére alkalmazandó normatív intézkedések meghozatalához vezető közösségi jogalkotási eljárásra vonatkozó összefüggésekre (a T‑521/93. sz., Atlanta és társai kontra EK ügyben 1996. december 11‑én hozott ítélet [EBHT 1996., II‑1707. o.] 70. pontja).
71 A felperes települések, valamint a magánszemély felperesek így lényegében a hatékony bírói védelemhez fűződő jogukra hivatkoznak mint a kereshetőségi joguk alapjára.
72 Jelen végzés 48. pontjában és az azt követően kifejtett okok miatt ezt az érvet nem lehet elfogadni.
73 Az eddigiekből az következik, hogy a megtámadott határozat személyükben nem érinti a településeket, anélkül, hogy vizsgálni kellene, hogy közvetlenül érintettek‑e.
74 A fentiekből következik, hogy a keresetet mint elfogadhatatlant el kell utasítani.
A költségekről
75 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperesek pervesztesek lettek, ezért a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell őket a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján
AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (első tanács)
a következőképpen határozott:
1) A keresetet – mint elfogadhatatlant – elutasítja.
2) A felpereseket kötelezi saját, valamint a Bizottság felmerült költségeinek viselésére.
Luxembourg, 2006. szeptember 19.
E. Coulon | | R. García‑Valdecasas |