A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített első tanács)

2020. május 13.(*)

„Állami támogatások – Légiközlekedési ágazat – Olaszország által a szardíniai repülőtereknek nyújtott támogatás – A támogatást a belső piaccal részben összeegyeztethetőnek, részben összeegyeztethetetlennek nyilvánító határozat – Az államnak való betudhatóság – Kedvezményezettek – A szerződött légitársaságoknak nyújtott előny – A piacgazdasági magánszereplő elve – A tagállamok közötti kereskedelem érintettsége – Versenytorzítás – Indokolási kötelezettség – Támogatási program – De minimis támogatás – Visszatéríttetés”

A T‑716/17. sz. ügyben,

a Germanwings GmbH (székhelye: Köln [Németország], képviseli: A. Martin‑Ehlers ügyvéd)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: T. Maxian Rusche és S. Noë, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

az SA.33983 (2013/C) (korábbi 2012/NN) (korábbi 2011/N) számú állami támogatásról – Olaszország – Közszolgáltatási kötelezettségekért [ÁGÉSZ] nyújtott kompenzáció a szardíniai repülőterek számára – szóló, 2016. július 29‑i (EU) 2017/1861 bizottsági határozat (HL 2017. L 268., 1. o.) megsemmisítése iránt az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített első tanács),

tagjai: S. Papasavvas elnök, J. Svenningsen (előadó), V. Valančius, Csehi Z. és P. Nihoul bírák,

hivatalvezető: P. Cullen tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2019. október 3‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita előzményei

 A vitatott intézkedésekről

1        Szardínia szigete (Olaszország) öt repülőtérrel rendelkezik, amelyek közé tartozik az algherói, a Cagliari‑Elmas és az olbiai repülőtér.

2        Az algherói repülőteret a So.Ge.A. Al SpA (a továbbiakban: SOGEAAL) üzemelteti, amelynek tőkéjét teljes egészében helyi közjogi szervezetek jegyezték, és többségi tulajdonosa a Regione autonoma della Sardegna (Szardínia autonóm régió, Olaszország; a továbbiakban: autonóm régió), többek között közvetetten a Società Finanziaria Industriale Regione Sardegna (SFIRS) közvetítő társaság révén. A Cagliari‑Elmas repülőteret a So.G.Aer SpA (a továbbiakban: SOGAER) üzemelteti, amely társaság a cagliari kereskedelmi kamara többségi tulajdonában van, míg az olbiai repülőteret egy Olbiában bejegyzett társaság, a GEASAR SpA (a továbbiakban: GEASAR) üzemelteti, amely részvényeinek többsége egy magánvállalkozás, a Meridiana SpA tulajdonában van.

 Az autonóm régió által elfogadott rendelkezésekről

–       A 10/2010. sz. törvény 3. cikkéről

3        2010. április 13‑án az autonóm régió elfogadta a legge regionale n. 10 – Misure per lo sviluppo del trasporto aereo törvényt (a légi közlekedés fejlesztését célzó intézkedésekről szóló 10. sz. regionális törvény) (Bollettino ufficiale della Regione autonoma della Sardegna, 12. szám, 2010. április 16.) (a továbbiakban: 10/2010. sz. törvény).

4        A 10/2010. sz. törvénynek „A sziget légi járatai szezonalitásának megszüntetésére irányuló ösztönzők” (Incentivi alla destagionalizzazione dei collegamenti aerei isolani) című 3. cikke a következőképpen szól:

„1. A 2010‑es évre vonatkozóan 19 700 000 [euró] és a 2011–2013‑as évek mindegyikére 24 500 000 [euró] kiadás engedélyezett a sziget repülőtereinek a légi közlekedés általános gazdasági érdekű szolgáltatásként való megerősítése és fejlesztése céljából történő finanszírozása érdekében, ideértve a légi útvonalak szezonalitásának megszüntetését is, a repülőterek finanszírozására és a regionális repülőterekről közlekedő légitársaságoknak nyújtott indulási célú állami támogatásokra vonatkozó közösségi iránymutatásokról szóló 2005/C 312/01 bizottsági közleménynek megfelelően.

2. A szállítási ajánlat kritériumait, jellegét és időtartamát, valamint a repülőtér‑irányító társaságok tevékenységi terveinek kidolgozására vonatkozó irányelveket, amelyek figyelembe veszik a 2. cikkben említett, területi folytonosságra vonatkozó intézkedéseket, a regionális kormányzat határozata határozza meg, amelyet a regionális közlekedési tanácsos javaslatára fogadnak el, a tervezésért, költségvetésért, hitelért és regionális fejlesztésért, a turizmusért, kézműiparért és kereskedelemért, a mezőgazdaságért és az agrárpásztori reformért, valamint a kulturális javakért, tájékoztatásért, szabadidős tevékenységekért és sportért felelős tanácsosokkal egyetértésben.

3. A 2. bekezdésben említett határozat és a tevékenységi tervek – beleértve a repülőtér‑irányító társaságok által a jelen törvény hatálybalépésének időpontjában már kidolgozott terveket is – a vonatkozó jogi aktusokkal és szerződésekkel együtt finanszírozást kapnak, ha azokat a szállítási ajánlat kritériumainak, jellegének és időtartamának, valamint a 2. bekezdésben említett irányelveknek megfelelően dolgozzák ki, és azokat előzetesen kötelező erejű véleményezésre az illetékes bizottság elé terjesztik.”

–       A 10/2010. sz. törvény végrehajtási jogi aktusairól

5        A 10/2010. sz. törvény 3. cikkének (2) bekezdésével összhangban az autonóm régió kormányzata számos jogi aktust fogadott el az említett 3. cikkben előírt intézkedések végrehajtása érdekében (a továbbiakban: végrehajtási jogi aktusok), többek között a 2010. július 29‑i deliberazione della Giunta regionale n. 29/36 (a regionális tanács 29/36. sz. határozata, a továbbiakban: 29/36. sz. regionális határozat), a 2010. december 6‑i deliberazione della Giunta regionale n. 43/37 (a regionális tanács 43/37. sz. határozata, a továbbiakban: 43/37. sz. regionális határozat), valamint a 2011. december 23‑i deliberazione della Giunta regionale n. 52/117 (a regionális tanács 52/117. sz. határozata, a továbbiakban: 52/117. sz. regionális határozat) határozatokat (a továbbiakban a 10/2010. sz. törvény 3. cikkével együtt: vitatott intézkedések).

6        E végrehajtási jogi aktusok három olyan „tevékenységi” csoportot határoznak meg, amelyek vonatkozásában a repülőtér‑üzemeltetők ellentételezésben részesülhettek az autonóm régiótól 2010 és 2013 között, nevezetesen:

–        a légi forgalomnak a légitársaságok általi növelése (a továbbiakban: „1. tevékenység”);

–        Szardínia szigetnek mint turisztikai célpontnak a légitársaságok általi népszerűsítése (a továbbiakban: „2. tevékenység”);

–        a repülőtér‑üzemeltetők által az autonóm régió nevében a légitársaságokon kívüli más harmadik szolgáltatókra bízott egyéb promóciós tevékenységek (a továbbiakban: „3. tevékenység”).

7        A 29/36. sz. regionális határozat egyrészt pontosította, hogy a 10/2010. sz. törvény 3. cikkének végrehajtása során a légi útvonalak szezonalitásának csökkentésére irányuló cél elérése érdekében a középszezonban és a téli szezonban növelik a járatok gyakoriságát, valamint új légi útvonalakat indítanak. Másrészt e határozat jelezte, hogy a 10/2010. sz. törvény 3. cikkében előírt intézkedések által követett, a regionális légiközlekedési politika előmozdítására irányuló végső cél az, hogy erősítsék a gazdasági, társadalmi és területi kohéziót, valamint fejlesszék a helyi gazdaságokat, a turizmust és a kultúrát Szardínia szigetén.

8        E tekintetben a 29/36. sz. regionális határozat meghatározta azon szállítási szolgáltatások kritériumait, jellegét és időtartamát, amelyekért a 2010 és 2013 közötti időszakban kompenzáció nyújtható, valamint a repülőtér‑üzemeltetők által elkészített „tevékenységi tervek” kidolgozására és értékelésére vonatkozó iránymutatásokat.

9        Konkrétan a repülőtér‑üzemeltetőnek ahhoz, hogy a 10/2010. sz. törvényben előírt finanszírozásban részesülhessen, az autonóm régióhoz jóváhagyás céljából részletes tevékenységi tervet kellett benyújtania. E tervnek meg kellett határoznia, hogy a fenti 6. pontban foglalt 1–3. tevékenységek közül a repülőtér‑üzemeltető milyen tevékenységeket kíván megvalósítani a 10/2010. sz. törvény célkitűzéseinek elérése érdekében. E tervet adott esetben a repülőtér‑üzemeltető és a légitársaságok közötti konkrét megállapodások révén kellett konkretizálni.

10      Amennyiben egy repülőtér‑üzemeltető az 1. tevékenység vonatkozásában finanszírozásban kívánt részesülni, az autonóm régióhoz benyújtott tevékenységi tervnek meg kellett határoznia a (nemzeti és nemzetközi) „stratégiai jelentőségű útvonalakat”, és éves célkitűzéseket kellett meghatároznia a járatsűrűség, az új útvonalak és az utasok száma tekintetében.

11      Az olasz hatóságok szerint e stratégiai jelentőségű útvonalak üzemeltetése képezte azt az általános gazdasági érdekű szolgáltatást, amelyet a légitársaságok ellentételezés fejében nyújtottak.

12      A 2. tevékenységet megvalósító tevékenységi terveknek az utaslétszám növelése és a repülőtér vonzáskörzetének népszerűsítése érdekében konkrét marketing‑ és reklámtevékenységeket is meg kellett határozniuk.

13      A 29/36. sz. regionális határozat előírta, hogy a tevékenységi terveket az általuk azonosított tevékenységek jövedelmezőségi kilátásaira vonatkozó előrejelzésekkel kell alátámasztani.

14      A 29/36. sz. regionális határozatból kitűnik, hogy a tevékenységi terveknek tiszteletben kellett tartaniuk bizonyos elveket:

–        a tervek által meghatározott stratégiai jelentőségű útvonalak nem fedhettek le a közszolgáltatási kötelezettségek rendszere keretében már üzemeltetett útvonalakat;

–        az egyes támogatott útvonalakhoz nyújtott finanszírozásnak idővel fokozatosan csökkennie kellett;

–        a légitársaságokkal kötött pénzügyi megállapodásnak tartalmaznia kellett a terület népszerűsítésére vonatkozó tervet.

15      Ha az autonóm régió inkoherenciát állapított meg egyrészt a repülőtér‑üzemeltetők által benyújtott tevékenységi tervek, másrészt pedig a 10/2010. sz. törvény rendelkezései és végrehajtási jogi aktusai között, megkövetelhette e tevékenységi tervek módosítását.

16      Az autonóm régió, miután jóváhagyta a repülőtér‑üzemeltetők által elé terjesztett különböző tevékenységi terveket, a 2010–2013‑as évekre külön‑külön felosztotta a rendelkezésre álló pénzügyi forrásokat a repülőtér‑üzemeltetők között.

17      Amennyiben a repülőtér‑üzemeltetők által kért hozzájárulás összege meghaladta a 10/2010. sz. törvényben előírt összeget, a 29/36. sz regionális határozat kedvezményes odaítélési szempontokat írt elő.

18      Az éves hozzájárulások végleges összegét utólagosan, a repülőtér‑üzemeltetők által az említett tervek megvalósítása keretében ténylegesen kifizetett – a tevékenységi tervekben meghatározott összegeknél adott esetben alacsonyabb – összegeket figyelembe véve határozták meg. Ezen összegek igazolása céljából az említett üzemeltetőknek jelentéseket kellett benyújtaniuk, amelyek pontosan meghatározták többek között a végrehajtott fellépések során ténylegesen felmerült költségeket, és amelyekhez igazoló dokumentumokat kellett csatolni.

19      Egyebekben a végrehajtási jogi aktusok előírták, hogy a repülőtér‑üzemeltetőknek biztosítaniuk kell a légitársaságok teljesítményének nyomon követését. Különösen azt írták elő, hogy a repülőtér‑üzemeltetők és a légitársaságok között létrejött egyedi megállapodásoknak rendelkezniük kell szankciók alkalmazásáról arra az esetre, ha a légitársaságok nem tartják be az előre meghatározott célkitűzéseket, különösen a járatok gyakorisága és az utasok száma tekintetében.

20      Végül az autonóm régió hozzájárulásait egy, az SFIRS által létrehozott és kezelt, ad hoc regionális alapon keresztül folyósították, amely 4%‑os forrásadót vont le az említett hozzájárulások teljes végleges összegéből. Egyébként, mivel előzetesen csak az adott referenciaévre vonatkozóan fizetendő összeg 20%‑ának megfelelő első részlet kifizetésére került sor, a repülőtér‑üzemeltetők az SFIRS‑től pénzbeli előlegeket kérhettek, amelyeket jutalék és kamatok ellenében biztosítottak.

 A vitatott szerződésről

21      A felperes Germanwings GmbH egy 2002 óta működő, „low‑cost” utasszállító légitársaság, amely többek között egy, főként az Európai Unió repülőtereire – ideértve a Cagliari‑Elmas repülőteret is – érkező vagy onnan induló, rövid, közép‑ és hosszú távú légi útvonalakból álló hálózatot üzemeltet.

22      A Cagliari‑Elmas repülőteret üzemeltető SOGAER az internetes oldalán hirdetményt tett közzé, amelyben felhívta a légitársaságokat, hogy nyújtsanak be üzleti terveket az e repülőtérről induló és oda irányuló légi útvonalak vonatkozásában, valamint Szardínia szigetének népszerűsítésére irányuló marketingszerződések kötése érdekében.

23      A SOGAER benyújtotta az autonóm régiónak a 2010‑re, valamint a 2011 és 2013 közötti hároméves időszakra vonatkozó tevékenységi terveket, a hozzájuk tartozó finanszírozási kérelmekkel együtt. E terveket jóváhagyták, és a SOGAER‑nek 2010‑re és a 2011–2013‑as időszakra odaítélt összegeket a 43/37., illetve az 52/117. sz. regionális határozat állapította meg.

24      Ebben az összefüggésben a felperes és a SOGAER 2012‑ben szerződést kötött (a továbbiakban: vitatott szerződés). Ezzel a szerződéssel a felperes 30 000 euró összegű díjazás ellenében kötelezettséget vállalt a Szardíniai régió, Cagliari, valamint a Cagliari‑Elmas és a Köln‑Bonn (Németország), illetve a Cagliari‑Elmas és Stuttgart (Németország) közötti közvetlen útvonalainak népszerűsítésére. E célból a felperes a reklámkampány megszervezését egy harmadik fél szolgáltatóra bízta, összesen 40 000,18 euró összegért, a SOGAER által fizetett 30 000 euróhoz képest fennálló különbség megfizetését pedig vállalta. E reklámkampány 2012. december 10. és 2013. január 9. között zajlott.

25      2012. december 20‑án a felperes 30 000 euró összegű számlát állított ki. A SOGAER ezt a számlát az említett összeg 2013. április 19‑én elektronikus átutalással történő kifizetésével egyenlítette ki (a továbbiakban: vitatott kifizetés).

 A megtámadott határozatról

26      2011. november 30‑án az Olasz Köztársaság az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdésének megfelelően értesítette a Bizottságot a 10/2010. sz. törvényről, amely intézkedést a Bizottság az EK‑Szerződés 93. cikkének alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 1999. március 22‑i 659/1999/EK tanácsi rendelet (HL 1999. L 83., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.) III. fejezetének megfelelően megvizsgálta.

27      A Bizottság a 2013. január 23‑i levelében tájékoztatta az Olasz Köztársaságot azon határozatáról, hogy a bejelentett szabályozást (a továbbiakban: vitatott támogatási program) illetően megindítja az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárást. A Bizottság e határozatnak az Európai Unió Hivatalos Lapja 2013. május 30‑i számában (HL 2013. C 152., 30. o.) történő közzétételével felhívta az érdekelt feleket, hogy tegyék meg a feltételezett támogatási programmal kapcsolatos észrevételeiket.

28      Írásbeli észrevételeket az olasz hatóságok, valamint az érdekelt felek, köztük az algherói, a Cagliari‑Elmas és az olbiai repülőtér üzemeltetői tettek. A felperes nem terjesztett elő írásbeli észrevételt. A Bizottság megküldte az érdekelt felek észrevételeit az olasz hatóságoknak, amelyek benyújthatták az azokkal kapcsolatos észrevételeiket.

29      2014. február 24‑i leveleiben a Bizottság tájékoztatta az érdekelt feleket „A repülőtereknek és a légitársaságoknak nyújtott állami támogatásról szóló iránymutatás” című közlemény (HL 2014. C 99., 3. o.) 2014. február 20‑i elfogadásáról, valamint arról, hogy ezen iránymutatás a jelen ügyben a Hivatalos Lapban való közzététele időpontjától alkalmazandó. A Bizottság 2014. április 15‑én felhívást tett közzé a Hivatalos Lapban (HL 2014. C 113, 30. o.), amelyben felkérte a tagállamokat és az érdekelt feleket, hogy az említett iránymutatás közzétételének időpontjától számított egy hónapon belül nyújtsák be észrevételeiket az iránymutatás jelen ügyre való alkalmazásával kapcsolatban.

30      2016. július 29‑én a Bizottság meghozta az SA.33983 (2013/C) (korábbi 2012/NN) (korábbi 2011/N) számú állami támogatásról – Olaszország – Közszolgáltatási kötelezettségekért [ÁGÉSZ] nyújtott kompenzáció a szardíniai repülőterek számára – szóló (EU) 2017/1861 határozatot (HL 2017. L 268., 1. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat), amelynek a rendelkező része a következőképpen szól:

„1. cikk

(1)      A program, amelyet Olaszország a [10/2010. sz.] törvény […] által létrehozott, nem tartalmaz [az EUMSZ] 107. [cikk] (1) bekezdésének értelmében vett, a SOGEAAL […], a SOGAER […] és a GEASAR […] javára megvalósított állami támogatást.

(2)      Az Olaszország által a 10/2010. sz. törvénnyel létrehozott program a Szerződés 107. cikkének (1) bekezdése értelmében a Ryanair/AMS, az easyJet, az Air Berlin, a Meridiana, az Alitalia, az Air Italy, a Volotea, a Wizzair, a Norwegian, a JET2.COM, a Niki, a Tourparade, a [felperes], az Air Baltic és a Vueling javára nyújtott állami támogatásnak minősül, amennyiben e légitársaságoknak a Cagliari‑Elmas és az olbiai repülőtéren folytatott műveleteire vonatkozik.

(3)      A (2) bekezdésben említett állami támogatást Olaszország [az EUMSZ] 108. [cikk] (3) bekezdését megsértve léptette hatályba.

(4)      A (2) bekezdésben említett állami támogatás nem egyeztethető össze a belső piaccal.

2. cikk

(1)      Olaszországnak vissza kell fizettetnie a kedvezményezett[ekk]el az 1. cikk (2) bekezdésében említett állami támogatást.

[…]

(3)      A visszafizetendő összegeknek tartalmazniuk kell azt a kamatot, amely az összegeknek a kedvezményezettek rendelkezésére bocsátásától a tényleges visszafizetésig terjedő időszak után jár.

[…]

(5)      Olaszország a jelen határozat elfogadásának időpontjától kezdve megszünteti az 1. cikk (2) bekezdésében említett támogatás valamennyi függőben lévő kifizetését.

3. cikk

(1)      Az 1. cikk (2) bekezdésében említett támogatást azonnal és ténylegesen vissza kell fizettetni.

(2)      Olaszország biztosítja e határozatnak az arról szóló értesítéstől számított négy hónapon belüli végrehajtását.

4. cikk

(1)      Olaszország az e határozatról szóló értesítéstől számított két hónapon belül benyújtja az alábbi információkat:

–        azon kedvezményezettek jegyzéke, akik az 1. cikk (2) bekezdésében említett támogatási program alapján támogatást kaptak, valamint az általuk e program keretei között kapott támogatások teljes összege,

–        az egyes kedvezményezettek által visszafizetendő teljes összeg (tőkeösszeg és kamat),

–        az e határozatnak való megfelelés érdekében már meghozott és tervezett intézkedések részletes bemutatása,

–        az azt bizonyító dokumentumok, hogy a kedvezményezetteket felszólították a támogatás visszafizetésére.

(2)      Olaszország folyamatosan tájékoztatja a Bizottságot a jelen határozat végrehajtása érdekében hozott nemzeti intézkedésekről a 2. cikkben említett támogatás teljes visszafizettetéséig. A Bizottság kérésére Olaszország haladéktalanul tájékoztatást nyújt az e határozatnak való megfelelés érdekében már megtett és tervezett intézkedésekről. Ugyancsak részletes tájékoztatást nyújt a kedvezményezettek által már visszafizetett támogatásokról és visszafizetési kamatról.

5. cikk

Ennek a határozatnak az Olasz Köztársaság a címzettje.”

31      A megtámadott határozat hatályát illetően a Bizottság e határozat (344)–(346) preambulumbekezdésében megjegyezte, hogy az nem fedi le azon támogatási intézkedéseket, amelyek már külön, az algherói repülőtérre vonatkozó vizsgálat tárgyát képezték. Ami ugyanis e repülőteret illeti, a SOGEAAL és a Ryanair Ltd társaság között már 2003‑ban kötött és azóta meghosszabbított szerződések egy olasz légitársaság által benyújtott panasz tárgyát képezték. E panaszt követően a Bizottság 2007. szeptember 12‑én megindította az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdése szerinti hivatalos vizsgálati eljárást az algherói repülőtérnek, illetve a repülőtér által a Ryanairnek és más légi fuvarozóknak nyújtott állítólagos állami támogatás tekintetében (HL 2008. C 12., 7. o.). Ezen eljárást 2012. június 27‑én kiterjesztették az Olaszország által hozott, az eredeti panasz tárgyát nem képező további intézkedésekre is (HL 2013. C 40., 15. o.), amelyek között szerepeltek „[a] Ryanair és leányvállalata, az AMS, valamint [az algherói] repülőteret használó egyéb légitársaságok javára 2000 óta hozott intézkedések[, amelyek] […] különösen azokat a vissza nem térítendő pénzügyi hozzájárulásokat ölelik fel, amelyeket vagy a SOGEAAL nyújtott közvetlenül, vagy rajta keresztül nyújtották 2000 óta, a Ryanairrel és más légi fuvarozókkal kötött repülőtéri szolgáltatási megállapodások és marketingszolgáltatási megállapodások keretében”.

32      Az említett eljárás végén a Bizottság meghozta az Olaszország által a Società di Gestione dell’Aeroporto di Alghero So.Ge.A.AL SpA és az algherói repülőtéren működő különböző légi fuvarozók számára nyújtott SA.23098 (C 37/07) (korábbi NN 36/07) számú állami támogatásról szóló, 2014. október 1‑jei (EU) 2015/1584 határozatot (HL 2015. L 250., 38. o.), amelyben a Bizottság a piacgazdasági magánszereplő elvét alkalmazva többek között megállapította, hogy az autonóm régió által irányított SOGEAAL és bizonyos légitársaságok között kötött szerződések, amelyek az algherói repülőtérről induló és oda irányuló új légi útvonalak népszerűsítésére, illetve beindítására, valamint marketing‑ és reklámtevékenységekre vonatkoznak, nem minősülnek az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak. Ami a SOGEAAL‑lal hasonló szerződéseket kötő többi légitársaságot – ideértve a felperest is – illeti, a Bizottság megállapította, hogy e szerződések az ugyanezen rendelkezés értelmében vett, a belső piaccal összeegyeztethetetlen támogatásoknak minősülnek.

33      A 2010 és 2013 közötti időszakot illetően azonban a felperes nem kötött a SOGEAAL‑lal a 10/2010. sz. törvény által bevezetett támogatási program hatálya alá tartozó szerződést.

34      E tekintetben, még ha a SOGEAAL által a 10/2010. sz. törvényben előírt 1. és 2. tevékenység keretébe tartozó szolgáltatások vonatkozásában teljesített valamennyi kifizetésre nem a kizárólag az algherói repülőtérre vonatkozó külön vizsgálat keretében vizsgált szerződések alapján került is sor, a Bizottság úgy ítélte meg, hogy e másik ügy keretében e szerződések nagy többségét már értékelték. Ezenkívül a Bizottság rámutatott arra, hogy „nem lehet minden esetben egyértelmű különbséget tenni, mivel a SOGEAAL és egy adott légitársaság közötti pénzügyi kapcsolatot az érintett időszakban akár több szerződés is szabályozhatott, amelyek közül [a 2015/1584 határozat alapját képező] ügyben csak néhányat vizsgáltak”. Ezért úgy ítélte meg, hogy a megtámadott határozat hatályából ki kell zárni a légitársaságok és a SOGEAAL között a jelen ügyben szóban forgó program keretében kötött valamennyi megállapodást, vagyis másként fogalmazva a vitatott intézkedéseknek az algherói repülőtérre vonatkozó részét.

35      Végül a Bizottság a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy a jelen ügyben indított eljárás nem terjed ki a repülőtér‑üzemeltetők által a légitársaságoktól eltérő szolgáltatók részére a 3. tevékenység vonatkozásában nyújtott lehetséges támogatásra. Így a Bizottság a megtámadott határozat (346) preambulumbekezdésében megállapította, hogy e kérdésben nem tud állást foglalni.

 A megtámadott határozatot követő fejleményekről

36      A felperes a megtámadott határozatról az autonóm régió 2016. augusztus 4‑i és 2016. augusztus 15‑i levele révén szerzett tudomást. Az autonóm régió e levelekben tájékoztatta a felperest a megtámadott határozat elfogadásáról, és felhívta arra, hogy a megtámadott határozatnak az említett levelekhez csatolt, rövidített változata alapján jelölje meg, hogy mely adatokat kell kihagyni a Hivatalos Lapban közzétett változatból, amely közzétételre 2017. október 18‑án került sor.

37      2016. augusztus 19‑i levelében a felperes válaszolt az autonóm régiónak, és megjegyezte, hogy a hiányzó részek miatt nem képes arra, hogy teljes egészében megértse a megtámadott határozatot. E levélben mindazonáltal megjelölte azokat az elemeket, amelyek álláspontja szerint bizalmasak.

38      2017. június 7‑én az autonóm régió visszatéríttetési határozatot fogadott el, amelyet 2017. augusztus 10‑én közöltek a felperessel, és amelyhez csatolták a megtámadott határozatnak egy, a felperes tekintetében nem bizalmas másolatát. Az említett határozat felszólította a felperest, hogy az autonóm régió számára térítsen vissza 28 881 euró összeget 1 678,48 euró kamattal együtt, ami összesen 30 559,48 eurót jelent.

39      E visszatéríttetési határozatot követően a felperes 2017. augusztus 14‑i elektronikus levelében a Bizottság előtt vitatta az említett határozatban követelt összeg visszatérítésére vonatkozó kötelezettséget, mivel az [az EUMSZ 107. és EUMSZ 108. cikknek] a de minimis támogatásokra való alkalmazásáról szóló, 2006. december 15‑i 1998/2006/EK bizottsági rendelet (HL 2006. L 379., 5. o.; helyesbítés: HL 2012. L 252., 58. o.; a továbbiakban: 2006. évi de minimis rendelet) értelmében vett de minimis támogatásnak minősül. A felperes egyebekben azt kérte a Bizottságtól, hogy adjon e tekintetben írásos megerősítést, amelyre az általa az említett határozattal szemben előterjeszteni kívánt nemzeti jogorvoslat keretében hivatkozhat.

40      2017. augusztus 18‑i elektronikus levelében a Bizottság tájékoztatta a felperest, hogy a kért megerősítést nem tudja megadni, és kifejtette egyrészt különösen azt, hogy a megtámadott határozat nem ír elő a de minimis támogatások vonatkozásában a visszatéríttetési kötelezettség alóli kivételt – függetlenül attól, hogy a 2006. évi de minimis rendelet vagy az [EUMSZ 107. és EUMSZ 108. cikknek] a csekély összegű támogatásokra való alkalmazásáról szóló, 2013. december 18‑i 1407/2013/EU bizottsági rendelet (HL 2013. L 352., 1. o., a továbbiakban: 2013. évi de minimis rendelet) szerinti szabályozásról van‑e szó –, másrészt pedig, hogy nem teljesül az e rendeletekben előírt „átláthatósági feltétel”.

41      2017. augusztus 23‑i elektronikus levelében a felperes vitatta a Bizottság elemzését. Ezt követően a felperes telefonon kapcsolatba lépett a Bizottság jogi szolgálatával, amely 2017. október 13‑i elektronikus levelében tájékoztatta őt arról, hogy a Bizottság szolgálatainak álláspontja nem változott.

 Az eljárás és a felek kérelmei

42      A Törvényszék Hivatalához 2017. október 18‑án benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.

43      2018. április 5‑én, két beadványváltást követően az eljárás írásbeli szakasza lezárult.

44      2018. május 16‑án a Törvényszék a felek meghallgatását követően úgy határozott, hogy a Ryanair és Airport Marketing Services kontra Bizottság (T‑833/17), valamint az easyJet Airline kontra Bizottság (T‑8/18) egyesített ügyekben az eljárás írásbeli szakaszának lezárásáig – amelyre ezen ügyekben 2018. szeptember 21‑én, illetve 2018. július 23‑án került sor – felfüggeszti az eljárást.

45      2019. június 19‑én a Törvényszék plenáris értekezleten az első tanács és az elnökhelyettes javaslatára az eljárási szabályzatának 28. cikke alapján úgy határozott, hogy az ügyet az öt bíróból álló kibővített első tanács elé utalja.

46      Az előadó bíró jelentése alapján a Törvényszék ezt követően úgy határozott, hogy megnyitja az eljárás szóbeli szakaszát. E tekintetben a felperest és a Bizottságot dokumentumok benyújtására, valamint arra hívták fel, hogy írásban válaszoljanak a Törvényszék által pervezető intézkedés keretében feltett kérdésekre. A felperes és a Bizottság ezen intézkedéseknek az előírt határidőn belül, 2019. szeptember 3‑ig eleget tett. 2019. szeptember 6‑án a Bizottság ezt követően kiegészítő választ nyújtott be az említett pervezető intézkedésekkel kapcsolatban, amelyet csatoltak az ügy irataihoz.

47      A Törvényszék a felek szóbeli előadásait, valamint a feltett kérdésekre adott válaszaikat a 2019. október 3‑i tárgyaláson hallgatta meg. Ez alkalommal a Bizottság pontosította, hogy a viszonválasszal ellentétben – amelyben a Bizottság a kereset elutasítását kérte mint elfogadhatatlant, illetve másodlagosan mint megalapozatlant – valójában a kereset megalapozatlanság miatti elutasítását kéri.

48      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot és különösen az 1. cikkének (2) bekezdését, amennyiben azok a felperest említik, valamint a 2. cikkének (1) bekezdését, amennyiben az abban előírt visszatéríttetés a felperesre vonatkozik;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

49      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        a keresetet mint megalapozatlant utasítsa el;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

50      Keresetének alátámasztása érdekében a felperes a megtámadott határozat megsemmisítése érdekében három jogalapra hivatkozik, amelyek lényegében a következőkön alapulnak:

–        egyrészt az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének megsértése, amennyiben a Bizottság nem bizonyította a támogatás létezését, mivel nem vizsgálta meg, hogy a SOGAER piacgazdasági magánszereplőként járt‑e el;

–        másrészt az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének megsértése, amennyiben a Bizottság nem bizonyította, hogy az a támogatás, amelyben a felperes állítólag részesült, torzítja a versenyt, vagy a verseny torzításával fenyeget, és érinti a tagállamok közötti kereskedelmet;

–        harmadrészt téves jogalkalmazás amiatt, hogy a Bizottság nem vizsgálta meg, hogy a vitatott kifizetés de minimis támogatásnak minősül‑e.

 Az első jogalapról, amely az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének megsértésén alapul, amennyiben a Bizottság nem bizonyította a támogatás létezését, mivel nem vizsgálta meg, hogy a SOGAER piacgazdasági magánszereplőként járt‑e el

51      Az első jogalap alátámasztása érdekében – amely két részből áll – a felperes megjegyzi, hogy a Bizottság nem bizonyította az ő javára nyújtott támogatás létezését. Az első jogalap első részében a felperes lényegében arra hivatkozik, hogy mivel két különböző „szintet” – azaz az autonóm régió és a repülőtér‑üzemeltetők szintjét – kell megkülönböztetni, az állami támogatás létezésének vizsgálata szempontjából releváns szint – a megtámadott határozatban alkalmazott megközelítéssel ellentétben – a repülőtér‑üzemeltetők és elsősorban a SOGAER szintje.

52      A második rész keretében a felperes azt állítja, hogy az állami támogatás létezésének a SOGAER szintjén történő vizsgálata lehetővé tette volna a Bizottság számára annak megállapítását, hogy a vitatott kifizetés a piacgazdasági magánszereplő elvének (a továbbiakban: piaci magánszereplő elve) hatálya alá tartozik.

53      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék az első jogalapot utasítsa el mint hatástalant és mindenesetre mint megalapozatlant. Egyebekben több elfogadhatatlansági kifogásra hivatkozik, amelyekkel kapcsolatban – mivel azok az első jogalap mindkét részére vonatkoznak – e részek egymás utáni vizsgálata keretében szükséges állást foglalni.

 Az első jogalapnak az állami támogatás létezésének vizsgálata szempontjából releváns szinttel kapcsolatos első részéről

54      A felperes arra hivatkozik, hogy annak vizsgálata szempontjából, hogy a jelen ügyben állami támogatás áll‑e fenn, az elemzés releváns szintje a SOGAER szintje, mivel ez utóbbi magatartását lényegében az autonóm régió által bevezetett vitatott támogatási programtól függetlenül kell megvizsgálni.

55      Először is a felperes kiemeli, hogy a vitatott támogatási program önmagában nem tartalmaz az ő javára nyújtott támogatást. Az autonóm régió ugyanis – ahogyan az többek között a megtámadott határozat (76) és (78) preambulumbekezdéséből, valamint (86) preambulumbekezdésének d) pontjából következik – a pénzeszközeit nem a légitársaságok, hanem a repülőtér‑üzemeltetők rendelkezésére bocsátotta, amely légitársaságokkal egyébként nem állt szerződéses jogviszonyban. Ráadásul e régió biztosította a finanszírozási forrást a légitársaságok számára teljesített kifizetésekhez.

56      Másodszor, a repülőtér‑üzemeltetők – önállóan – úgy döntöttek, hogy légitársaságokkal kötnek szerződést, és adott esetben az autonóm régiótól kérnek pénzeszközöket, hogy azokat a légitársaságok számára továbbítsák, mivel ezen üzemeltetőknek semmilyen kötelezettségük nem volt arra, hogy ilyen pénzeszközöket kérjenek. Az említett régió ugyanis nem irányította sem a SOGAER‑t, sem pedig a cagliari kereskedelmi kamarát, amely az autonóm régiótól független közjogi jogalany, és ennélfogva nincs abban a helyzetben, hogy nyomást gyakoroljon a SOGAER‑re annak érdekében, hogy utóbbit pénzeszközök igénylésére kötelezze. Egyebekben a repülőtér‑üzemeltetőknek a pénzeszközök igénylésére vonatkozó esetleges döntése a rájuk sajátosan jellemző gazdasági megfontolásoktól függött, annál is inkább, mivel ezen üzemeltetőknek a pénzeszközökhöz való hozzáférés érdekében „díjazást” – azaz a fenti 20. pontban említett 4%‑os forrásadót, valamint adott esetben jutalékot és kamatot – kellett fizetniük a régió számára. Ily módon az említett régiótól csak akkor igényeltek pénzeszközöket, amikor a valamely adott légitársasággal kötött szerződésből eredően várt nyereség meghaladta az említett díjazásnak megfelelő költséget, valamint az összes többi releváns költséget.

57      A felperes szerint – a vitatott támogatási programtól elvonatkoztatva – a SOGAER magatartását valójában az állami támogatásokra vonatkozó szabályok alapján kell megvizsgálni, tekintettel arra, hogy ez utóbbi – mivel a részvényei 94,35%‑ának a cagliari kereskedelmi kamara a tulajdonosa – a tagállamok és a közvállalkozások közötti pénzügyi kapcsolatok átláthatóságáról, illetve egyes vállalkozások pénzügyi átláthatóságáról szóló, 2006. november 16‑i 2006/111/EK bizottsági irányelv (HL 2006. L 318., 17. o.) értelmében vett közvállalkozásnak minősül, ahogyan az a megtámadott határozat (55) preambulumbekezdésében megállapítást nyert. A SOGAER hasonló helyzetben van, mint a Pau‑Béarn‑i és a Nîmes‑Uzès‑Le Vigan‑i repülőterek üzemeltetői, amelyeket ugyancsak helyi kereskedelmi kamarák irányítanak, amely utóbbiak francia állami szerveknek minősülnek, ahogyan azt a Törvényszék a 2018. december 13‑i Ryanair és Airport Marketing Services kontra Bizottság ítéletben (T‑53/16, EU:T:2018:943), valamint a 2018. december 13‑i Ryanair és Airport Marketing Services kontra Bizottság ítéletben (T‑165/15, EU:T:2018:953) megállapította.

58      A Bizottság egy, lényegében az első jogalap teljes első részével szemben felhozott elfogadhatatlansági kifogásra hivatkozik. Másodlagosan, a Bizottság azt kéri, hogy Törvényszék ezen első részt mint megalapozatlant utasítsa el.

–       Az első jogalap első részének elfogadhatóságáról

59      A Bizottság úgy véli, hogy a válasz keretében a felperes elismerte, hogy a piaci magánszereplő elve nem alkalmazandó az autonóm régióra, és arra alapított érvelést adott elő, hogy a szóban forgó támogatás egyedüli nyújtója nem az autonóm régió, hanem a SOGAER. Ezen érvelés, amely lényegében az első jogalap első részét képezi, új, és ennélfogva elfogadhatatlan.

60      A felperes – a Törvényszék egyik kérdésére válaszul – vitatja, hogy az első rész elfogadhatatlan lenne.

61      Ebben a tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy azok érvek, amelyek lényege szorosan kapcsolódik a keresetlevélben kifejtett valamely megsemmisítési jogalaphoz, nem minősíthetők az eljárási szabályzat értelmében vett új jogalapoknak, jóllehet azok megfogalmazására először a válaszban került sor. Az ilyen érvek a korábban már előadott jogalap kiterjesztésének minősülnek, és az uniós bíróság megengedi az azokra történő hivatkozást a válasz szakaszában (lásd ebben az értelemben: 1999. január 28‑i BAI kontra Bizottság ítélet, T‑14/96, EU:T:1999:12, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ugyanakkor a válaszban a keresetlevélbeli jogalapok kiegészítése céljából előadott ilyen érvek elfogadhatóságára nem lehet hivatkozni a kereset benyújtása során megvalósított, az eljárási szabályzat 76. cikke d) pontjának követelményeit érintő mulasztás pótlása céljából, ellenkező esetben teljesen kiüresedne ez utóbbi rendelkezés tartalma (lásd ebben az értelemben: 2008. május 19‑i TF1 kontra Bizottság végzés, T‑144/04, EU:T:2008:155, 30. pont).

62      A jelen ügyben, bár igaz az, hogy a felperes a keresetlevelében nem fejtette ki kifejezetten, hogy a SOGAER‑t a szóban forgó támogatást „nyújtó” szervnek tekinti, e keresetlevélben azonban vitatta a Bizottság által a megtámadott határozatban alkalmazott megközelítést. A felperes már a keresetlevélben arra hivatkozott, hogy az autonóm régió által hozott intézkedések helyett a vitatott szerződést kellett volna a piaci magánszereplő elve alapján vizsgálni, és azt állította, hogy „a [10/2010. sz. törvény] által meghatározott program nem releváns, mivel önmagában nem tartalmaz semmilyen, a felperes javára nyújtandó támogatást”; „az [autonóm régió] nem nyújtott támogatást a felperes javára”, „a támogatást a repülőtér‑üzemeltetők nyújtották a légitársaságoknak, tehát ezt a szerződéses jogviszonyt kellett volna megvizsgálni a támogatás fennállása szempontjából”, valamint hogy „a meghatározó elemet […] az egyrészről a repülőtér‑üzemeltető, másrészről pedig a felperes közötti marketingmegállapodás megkötése jelentette”.

63      Egyebekben a felperes már a keresetlevélben arra hivatkozott, hogy a SOGAER közvállalkozásnak minősül, amely körülmény álláspontja szerint indokolta volna annak vizsgálatát, hogy ez a repülőtér‑üzemeltető piaci magánszereplőként járt‑e el.

64      Ebből következik, hogy a felperes érvelése – amely szerint a SOGAER a szóban forgó támogatást nyújtó szervnek minősül – nem új, valamint hogy a válaszban az első rész keretében előadott érvek a keresetlevélben hivatkozott első jogalap kiterjesztését jelentik. Ennélfogva az első jogalap első része elfogadható.

–       Az első jogalap első részének megalapozottságáról

65      Az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében a belső piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet. Ily módon az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett „állami támogatásnak” minősítéshez négy feltételnek kell teljesülnie, vagyis állami beavatkozásnak vagy állami forrásból történő beavatkozásnak kell fennállnia, e beavatkozásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy érintse a tagállamok közötti kereskedelmet, a kedvezményezettje számára szelektív előnyt kell megtestesítenie, és torzítania kell a versenyt, vagy azzal kell fenyegetnie (lásd: 2017. szeptember 13‑i ENEA ítélet, C‑329/15, EU:C:2017:671, 17. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

66      Ami az állami támogatásnak minősítéssel kapcsolatos első feltételt illeti, emlékeztetni kell arra, hogy állami vagy állami forrásból finanszírozott beavatkozásnak nem szükségszerűen az érintett állam mint központi hatalom által hozott intézkedésnek kell lennie. Ez eredhet éppen valamely, az államnál alacsonyabb szintű hatóságtól is. Valamely területi önkormányzat és nem a központi hatalom által elfogadott intézkedés ugyanis állami támogatásnak minősülhet, amennyiben az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti feltételek fennállnak (1987. október 14‑i Németország kontra Bizottság ítélet, 248/84, EU:C:1987:437, 17. pont; 2006. szeptember 6‑i Portugália kontra Bizottság ítélet, C‑88/03, EU:C:2006:511, 55. pont). Más szavakkal, a tagállamoknak az államnál alacsonyabb szintű – decentralizált, szövetségi, regionális vagy egyéb – szervei által tett intézkedések e szervek jogállásától vagy megnevezésétől függetlenül, a szövetségi vagy a központi hatalmi szervek által tett intézkedésekkel azonos jogcímen az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartoznak, amennyiben teljesülnek az e rendelkezésben meghatározott feltételek (2002. március 6‑i Diputación Foral de Álava és társai kontra Bizottság ítélet, T‑92/00 és T‑103/00, EU:T:2002:61, 57. pont; 2011. május 12‑i Région Nord‑Pas‑de‑Calais és Communauté d’agglomération du Douaisis kontra Bizottság ítélet, T‑267/08 és T‑279/08, EU:T:2011:209, 108. pont).

67      Ami továbbra is ezen első feltételt illeti, emlékeztetni kell arra, hogy ahhoz, hogy az előnyöket az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak lehessen minősíteni, azoknak egyrészt közvetlenül vagy közvetve állami forrásokból kell származniuk, másrészt az államnak betudhatóaknak kell lenniük (lásd: 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2017. szeptember 13‑i ENEA ítélet, C‑329/15, EU:C:2017:671, 20. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), és e két alfeltételnek együttesen kell teljesülnie (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑405/16 P, EU:C:2019:268, 48. és 63. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2006. április 5‑i Deutsche Bahn kontra Bizottság ítélet, T‑351/02, EU:T:2006:104, 103. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

68      A jelen ügyben a Bizottság a megtámadott határozatnak az „7.2.1.2. Állami források és az államnak való betudhatóság” cím alatt található (355)–(361) preambulumbekezdésében az állami források felhasználásával és az államnak való betudhatósággal kapcsolatos két alfeltételt együttesen vizsgálta meg. Az említett határozat (356) preambulumbekezdésében először is megállapította, hogy ami a vitatott támogatási programot illeti, azt az autonóm régiótól származó forrásokból finanszírozzák, valamint hogy az – mivel egy regionális törvényből ered – e régiónak, végül pedig az olasz államnak tudható be.

69      A Bizottság ezt követően a megtámadott határozat (357)–(360) preambulumbekezdésében a repülőtér‑üzemeltetőktől a légitársaságokhoz irányuló pénzmozgásokat vizsgálta. Ennek keretében bemutatta az autonóm régió által alkalmazott mechanizmust, amely szerint ezen állami szerv kifizetéseket teljesít a repülőtér‑üzemeltetők részére azon feltétel teljesítését kérve, hogy ez utóbbiak tevékenységi terveket nyújtsanak be hozzá jóváhagyás céljából, amely tervekben az említett üzemeltetőknek részletesen be kellett mutatniuk, hogy miként kívánják ezeket a pénzeszközöket felhasználni, többek között a szerződő légitársaságok díjazása céljából, ahogyan az a vitatott támogatási program működésének a megtámadott határozat „2.7. A Szardínia régió által bevezetett finanszírozás mechanizmusa és struktúrája” cím alatt történő részletes bemutatásából kitűnik. A Bizottság e leírásra támaszkodott a megtámadott határozat (360) preambulumbekezdésében foglalt azon megállapítás céljából, hogy a repülőtér‑üzemeltetőket az autonóm régió és a légitársaságok közötti közvetítőknek kell tekinteni, amely folytán az e társaságok által kapott kifizetéseket az említett régiótól származó pénzeszközökből finanszírozták, és ez utóbbinak betudhatók.

70      Az autonóm régió és a légitársaságok közötti kapcsolatot megállapító ezen indokolás alapján a Bizottság a megtámadott határozat (361) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a repülőtér‑üzemeltetők által e légitársaságok részére eszközölt kifizetéseket olasz állami forrásokból finanszírozták, és az olasz államnak tudhatók be.

71      A felperes az első jogalap első része keretében előadott érvelésével lényegében ezen indokolást kérdőjelezi meg. Nem vitatja – ahogyan azt a Bizottság a megtámadott határozat (356) preambulumbekezdésében megállapította –, hogy a repülőtér‑üzemeltetők számára több éven keresztül, annak érdekében rendelkezésére bocsátott pénzeszközök, hogy ez utóbbiak lépéseket tegyenek Szardínia régió mint idegenforgalmi célállomás népszerűsítése érdekében, az autonóm régió, tehát az olasz állam forrásainak minősülnek, és hogy az említett pénzeszközök ezen üzemeltetők részére történő nyújtásáról szóló határozat e régiónak, tehát az említett államnak betudható. Ugyanakkor vitatja a Bizottságnak a megtámadott határozat (358)–(360) preambulumbekezdéséből következő azon megállapítását, hogy ezen üzemeltetők – köztük a SOGAER – a régió és a légitársaságok közötti közvetítőknek minősülhetnek.

72      A felperes szerint, bár igaz, hogy a vitatott kifizetést „állami forrásokból” teljesítették, és hogy az az olasz államnak betudható, ez nem abból következik, hogy a SOGAER az autonóm régió által létrehozott vitatott támogatási programban részt vesz, hanem inkább abból, hogy a SOGAER az olasz állam egyik szerve, nevezetesen a cagliari kereskedelmi kamara által irányított közvállalkozásnak minősül. Másként fogalmazva, a Bizottság tévesen állapította meg azt, hogy a vitatott kifizetés az olasz államnak nem SOGAER‑en, hanem az említett régión keresztül történő beavatkozását foglalja magában. E körülmények között a SOGAER jelentette az állami támogatás fennállásának értékelése szempontjából releváns „szintet”.

73      Ebben a tekintetben meg kell állapítani, hogy bár a felperes kifejezetten nem említi az állami támogatásnak minősítéssel kapcsolatos feltételek közül az első feltétel részét képező két együttes alfeltételt, hallgatólagosan, de szükségszerűen vitatja egyrészt a repülőtér‑üzemeltetők által a légitársaságoknak a velük kötött szerződések keretében történő díjazására felhasznált pénz regionális állami eredetét, másrészt pedig az ezen üzemeltetők által a légitársaságokkal – többek között a felperessel – kötött szerződések végrehajtása keretében teljesített kifizetések autonóm régiónak való betudhatóságát.

74      A regionális „források” felhasználását illetően el kell utasítani a felperes azon érvelését, amely szerint az autonóm régió pénzeszközei nem relevánsak, mivel azokat nem a légitársaságok, hanem a repülőtér‑üzemeltetők rendelkezésére bocsátották, amely légitársaságok csak az említett üzemeltetőktől kaptak kifizetéseket.

75      Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy már megállapítást nyert, hogy valamely intézkedés vizsgálata során a Bizottságnak adott esetben meg kell vizsgálnia, hogy úgy tekinthető‑e, hogy az előnyt nem az átruházott állami források közvetlen címzettjének, hanem közvetetten más gazdasági szereplőknek nyújtották (lásd ebben az értelemben: 2002. június 13‑i Hollandia kontra Bizottság ítélet, C‑382/99, EU:C:2002:363, 61. és 62. pont). E tekintetben az uniós bíróság azt is elismerte, hogy a bizonyos természetes vagy jogi személyek részére közvetlenül biztosított előny közvetett előnyt képezhet, ennek következtében pedig állami támogatásnak minősülhet olyan egyéb jogi személyek vonatkozásában, amelyek vállalkozások (lásd ebben az értelemben: 2000. szeptember 19‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑156/98, EU:C:2000:467, 22–35. pont; 2002. június 13‑i Hollandia kontra Bizottság ítélet, C‑382/99, EU:C:2002:363, 38. pont és 60–66. pont; 2009. március 4‑i Associazione italiana del risparmio gestito és Fineco Asset Management kontra Bizottság ítélet, T‑445/05, EU:T:2009:50, 127. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2010. június 15‑i Mediaset kontra Bizottság ítélet, T‑177/07, EU:T:2010:233).

76      A jelen ügyben a repülőtér‑üzemeltetők rendelkezésére bocsátott pénzeszközöket úgy kell tekinteni, hogy azokat közvetetten nyújtották a légitársaságok számára, mivel az autonóm régió által megállapított mechanizmus lehetővé tette annak biztosítását, hogy e pénzeszközök az említett üzemeltetők által e társaságoknak fizetett díjazásoknak feleljenek meg. E tekintetben rá kell mutatni, hogy bár a felperes vitatja a repülőtér‑üzemeltetők által betöltött közvetítő szerepet, nem vitatta az említett mechanizmus létezését, illetve működését.

77      Márpedig e mechanizmus egyfajta elszámolási rendszert írt elő. Közelebbről, a 29/36. sz. regionális határozat előírta, hogy a kiválasztott repülőtér‑üzemeltetők a referenciaévben esedékes pénzeszközökből 20%‑os előleget kapnak, ezt követően kapják meg a 60%‑ot kitevő második részletet, amelyet fokozatosan fizetnek ki a negyedéves jelentések benyújtásától függően, az utolsó 20%‑os részletet pedig azon dokumentumok benyújtását követően fizetik ki, amelyek lehetővé teszik az autonóm régió számára a tevékenység megfelelő végrehajtásának, a célok elérésének és a felmerült tényleges költségeknek az ellenőrzését. Ennek a felügyeleti mechanizmusnak következésképpen az volt a célja, hogy megakadályozza, hogy a repülőtér‑üzemeltetők olyan összegek megtérítését kérjék, amelyek eltérnek azon összegektől, amelyeket ezen üzemeltetők a velük szerződő légitársaságok – többek között a felperes – díjazása keretében fizettek ki, és amelyek a megtámadott határozat 2. cikkében előírt visszatéríttetési kötelezettség tárgyát képezik. E mechanizmus léte azt is megerősíti, hogy az említett légitársaságok szolgáltatásait az említett régió finanszírozta, mivel a repülőtér‑üzemeltetők által a szerződő légitársaságok díjazásaként megelőlegezett összegek megfeleltek azon pénzeszközöknek, amelyeket ezen üzemeltetők a folyamat végén az autonóm régiótól kaptak.

78      Egyebekben, amint az a megtámadott határozat (242)–(246), valamint (313), (314) és (317) preambulumbekezdéséből kitűnik – amely preambulumbekezdések az olbiai és a Cagliari‑Elmas repülőtér üzemeltetői által a Bizottság előtti közigazgatási eljárásban benyújtott észrevételeket ismertetik –, ezen üzemeltetők maguk is kifejtették, hogy a gyakorlatban ők előlegezték meg az autonóm régió által a szardíniai turizmus előmozdítása érdekében kért szolgáltatásokat nyújtó szerződő légitársaságok díjazásának megfelelő összegeket, majd ezt követően benyújtották az említett autonóm régiónak a ténylegesen felmerült költségeket tartalmazó könyvvizsgálói jelentésüket annak érdekében, hogy az autonóm régió e költségeket megtérítse. Ennek keretében a SOGAER, akivel a felperes a vitatott szerződést megkötötte, előadta továbbá – ahogyan az a megtámadott határozat (314) preambulumbekezdésében szerepel –, hogy az autonóm régió megkövetelte tőle annak bizonyítását, hogy a szolgáltatást nyújtó légitársaságok megkapták az összes regionális hozzájárulást, valamint hogy ő tehát csak közvetítő volt, aki az autonóm régiótól kapott összegeket e légitársaságok számára átadta. Egyébiránt az Olasz Köztársaság úgy érvelt, amint az a megtámadott határozat (340) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy lényegében az olbiai repülőtér üzemeltetője az általa az autonóm régiótól kapott hozzájárulások teljes összegét továbbította a légitársaságok felé.

79      Ráadásul a felperes egyebekben maga is megjegyezte, hogy a repülőtér‑üzemeltetők által a légitársaságok részére teljesített kifizetéseket az autonóm régió „finanszírozta” a repülőtér‑üzemeltetők részére történő átutalással.

80      Egyértelmű tehát, hogy a repülőtér‑üzemeltetők által annak érdekében felhasznált pénzeszközök, hogy az általuk a légitársaságokkal kötött szerződések keretében e légitársaságok számára díjazást fizessenek, az autonóm régiótól származó állami forrásnak minősülnek.

81      Ami a repülőtér‑üzemeltetők által a légitársaságokkal kötött szerződések autonóm régiónak való „betudhatóságát” illeti, a felperes különösen azt emeli ki, hogy a 10/2010. sz. törvény önmagában nem tartalmaz a légitársaságok javára nyújtott támogatást, valamint hogy az autonóm régió nem kötött szerződést e társaságokkal.

82      Márpedig meg kell jegyezni, hogy a légitársaságok és az autonóm régió közötti közvetlen jogi kapcsolat hiánya nem akadályozza a repülőtér‑üzemeltetők által kötött szerződések ez utóbbinak való betudhatóságát. Az ítélkezési gyakorlatból ugyanis az következik, hogy az állami forrásból történő beavatkozás fogalmának az a célja, hogy az nemcsak a közvetlenül az állam által nyújtott előnyöket, hanem az általa a támogatás kezelésére kijelölt vagy létrehozott köz‑ vagy magánszervezet által nyújtott előnyöket is magában foglalja (lásd ebben az értelemben: 1977. március 22‑i Steinike és Weinlig ítélet, 78/76, EU:C:1977:52, 21. pont; 1993. március 17‑i Sloman Neptun ítélet, C‑72/91 és C‑73/91, EU:C:1993:97, 19. pont; 2013. május 30‑i Doux Élevage és Coopérative agricole UKL‑ARREE ítélet, C‑677/11, EU:C:2013:348, 26. pont). A Bíróság az államtól elkülönülő szervezetek közvetítésével nyújtott előnyöknek az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének hatálya alá vonását azzal indokolta, hogy fenn kell tartani az EUMSZ 107–EUMSZ 109. cikkben meghatározott, a „tagállamok által nyújtott támogatásokra” vonatkozó szabályok hatékony érvényesülését, elkerülve azt, hogy pusztán a támogatások szétosztásával megbízott önálló intézmények létrehozásának ténye lehetővé tegye a tagállamok számára az állami támogatásokra vonatkozó szabályok megkerülését (2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 23. pont).

83      Jóllehet ezen ítélkezési gyakorlat a közhatalmi jogosítványokkal felruházott vagy általános érdekű feladatokkal megbízott, a támogatás kezelésére létrehozott vagy kijelölt szervek útján nyújtott előnyökre vonatkozik, ez azonban nem enged arra következtetni, hogy az állam által közvetlenül nyújtott előnyökön kívül csak ezen esetek tartoznak az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésében foglalt tilalom hatálya alá. Ellenkezőleg – a már fent említetteknek megfelelően – még a bizonyos természetes vagy jogi személyek részére közvetlenül biztosított előny is közvetett előnyt képezhet, ennek következtében pedig állami támogatásnak minősülhet olyan egyéb jogi személyek vonatkozásában, amelyek vállalkozások (lásd: 2000. szeptember 19‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑156/98, EU:C:2000:467, 22–35. pont; 2002. június 13‑i Hollandia kontra Bizottság ítélet, C‑382/99, EU:C:2002:363, 38. és 60–66. pont; 2009. március 4‑i Associazione italiana del risparmio gestito és Fineco Asset Management kontra Bizottság ítélet, T‑445/05, EU:T:2009:50, 127. pont; 2010. június 15‑i Mediaset kontra Bizottság ítélet, T‑177/07, EU:T:2010:233), mégpedig – ezen ügyekben, amelyekben a közvetítő egy természetes vagy jogi személy volt – annak előírása nélkül, hogy a szóban forgó előnyöket egy, az említett állam által konkrétan a támogatás kezelésére kijelölt vagy létrehozott struktúrán keresztül kell folyósítani.

84      Ráadásul az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy valamely intézkedés államnak betudhatóságára az adott ügy körülményeiből származó valószínűsítő körülmények összességéből, valamint abból az összefüggésből lehet következtetni, amelyben erre az intézkedésre sor került, és különösen olyan valószínűsítő körülményekből, amelyek az adott esetben a hatóságok közreműködésére utalnak az említett intézkedés elfogadása kapcsán, tekintettel annak terjedelmére, tartalmára vagy a vele járó feltételekre (lásd ebben az értelemben: 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 52–56. pont; 2014. szeptember 17‑i Commerz Nederland ítélet, C‑242/13, EU:C:2014:2224, 31–33. pont).

85      A jelen ügyben, bár a 10/2010. sz. törvény kétségtelenül nem a légitársaságokat, hanem a repülőtér‑üzemeltetőket jelöli meg az e törvényben meghatározott kifizetések formális kedvezményezettjeiként, kitűnik, hogy az említett üzemeltetők magatartását az autonóm régió határozta meg, mivel az e törvény és az annak végrehajtási jogi aktusai által meghatározott mechanizmus alapján a rendelkezésükre bocsátott pénzeszközöket e régió utasításainak megfelelően kellett felhasználni, és ténylegesen is ekként használták fel azokat.

86      A 10/2010. sz. törvény 3. cikkének (2) bekezdése ugyanis kifejezetten előírta, hogy a szállítási ajánlat kritériumait, jellegét és időtartamát, valamint a tevékenységi terveknek a repülőtér‑üzemeltetők általi kidolgozására vonatkozó irányelveket a regionális kormányzat határozata útján fogadják el, míg e törvény 3. cikkének (3) bekezdése szintén kifejezetten úgy rendelkezett, hogy a repülőtér‑üzemeltetők által kidolgozott tevékenységi tervekhez csatolni kell a vonatkozó jogi aktusokat és szerződéseket, és e tervek csak akkor finanszírozhatók, ha azokat a szállítási ajánlat kritériumainak, jellegének és időtartamának, valamint a regionális kormányzat által elfogadott irányelveknek megfelelően dolgozták ki, és kizárólag akkor, ha azokat előzetesen kötelező erejű véleményezésre az illetékes bizottság elé terjesztették.

87      Ráadásul a 10/2010. sz. törvény által bevezetett szabályozásból következik, hogy e törvény rendelkezéseit azon szövegekkel együttesen kell értelmezni, amelyeket e törvény alapján a regionális kormányzatnak kellett elfogadnia, és amelyek az autonóm régió által a jelen ügyben szóban forgó, a repülőtér‑üzemeltetők részére teljesített kifizetéseket feltételekhez kötötték. Márpedig e szövegek, különösen a 29/36. sz. regionális határozat kifejezetten előírták, hogy a repülőtér‑üzemeltetőknek a tevékenységi terveiket jóváhagyásra be kell nyújtaniuk az autonóm régióhoz, és hogy az említett terveket – ahhoz, hogy azok az említett autonóm régió által előírt finanszírozás keretében támogathatók legyenek – a szállítási ajánlat kritériumainak, jellegének és időtartamának, valamint a regionális kormányzat által elfogadott irányelveknek megfelelően kell kidolgozni.

88      Ezt követően az autonóm régió által meghatározott mechanizmus – azonkívül, hogy a tevékenységi terveket már az eljárás elején előterjesztették az autonóm régiónak jóváhagyásra – előírta, hogy a repülőtér‑üzemeltetőknek – amint az a fenti 77. pontban már megállapításra került – a támogatás 60%‑ának kifizetése érdekében negyedéves jelentéseket is be kellett nyújtaniuk, és csak azt követően kaphatták meg a kifizetés utolsó, 20%‑os részletét, hogy bizonyították, hogy az autonóm régió utasításait betartották. Ily módon a repülőtér‑üzemeltetők által megelőlegezett költségek visszafizetését megelőző vizsgálatok lehetővé tették az említett régió számára, hogy ellenőrizze ezen üzemeltetők kezdeményezéseit, mivel kizárólag az irányelveinek megfelelően kidolgozott, és a vonatkozó szerződéses és számviteli dokumentumok bemutatásával igazolt intézkedéseket lehetett a vitatott támogatási program keretében finanszírozni.

89      Az autonóm régiónak a repülőtér‑üzemeltetők kezdeményezéseinek tartalmára és terjedelmére gyakorolt befolyását maguk az üzemeltetők is megerősítik. Amint ugyanis a megtámadott határozat (237) preambulumbekezdéséből kitűnik, a GEASAR közölte, hogy a marketingtevékenységekre vonatkozó javaslatokról úgy tárgyalt azokkal a légitársaságokkal, amelyek válaszoltak az e repülőtér‑üzemeltető által az internetes oldalán közzétett ajánlati felhívásra, hogy figyelembe vette az autonóm régió által a tervezési eszközei között kidolgozott turisztikai marketingtervet. A SOGAER a maga részéről azt állította – amint az a megtámadott határozat (313) preambulumbekezdéséből kitűnik –, hogy a vitatott támogatási program keretében az említett régió olyan ellentételezést nyújtott, amely „az [autonóm] régió által elhatározott, finanszírozott és ellenőrzött terv keretében” egyszerűen áthaladt a repülőtér‑üzemeltetőn.

90      Ami konkrétabban a légitársaságokkal való szerződések megkötését illeti, a 10/2010. sz. törvény kétségtelenül nem említette azokat a konkrét fellépéseket, amelyeket a repülőtér‑üzemeltetőknek a tevékenységi tervekben javasolniuk kell, és nem határozta meg pontosan azt sem, hogy mely légitársaságokhoz kell fordulni. Mindazonáltal a 10/2010. sz. törvény 3. cikkének (3) bekezdésében a repülőtér‑üzemeltetők által benyújtandó szerződésekre való hivatkozás, valamint a 29/36. sz. regionális határozatban azon esetre való utalás, amikor a tevékenységi terveket légitársaságok dolgozzák ki, megerősíti, hogy az autonóm régió ezen üzemeltetőket arra ösztönözte, hogy légitársaságokat vegyenek igénybe, mivel kizárólag e jogalanyok tudnak e társaságokkal együttműködni a légi útvonalak indításával vagy fenntartásával, a járatok sűrűségével és az utasok számára vonatkozó célkitűzésekkel kapcsolatban, és az említett régió döntött arról, hogy mely légi útvonalak támogathatók. Ezenkívül a marketingtevékenységeket illetően az autonóm régió különbséget tett egyrészt azon tevékenységek, amelyeket a légitársaságok kínálnak, megerősítve a repülőtér‑üzemeltetők ilyen társaságok általi igénybevételének szükségességét, másrészt pedig azon tevékenységek között, amelyeket a légitársaságoktól eltérő szolgáltatók kínálnak, amely tevékenységek a jelen ügyben nem vitatottak, és amelyeknek a léte semmiképpen nem befolyásolja azt a kérdést, hogy a felperes által kapott pénzeszközök az említett régió költségvetéséből származtak‑e, és neki voltak‑e betudhatók.

91      Ily módon az autonóm régió által meghatározott mechanizmust alkotó, a Bizottság által „ex ante” és „ex post” ellenőrzéseknek minősített különböző rendelkezésekből következik, hogy e régió előzetesen szigorúan ellenőrizte a repülőtér‑üzemeltetők által benyújtott tevékenységi terveket, különösen az érintett légi útvonalakat és a tervezett marketingszolgáltatásokat, akárcsak azáltal, hogy utólag szintén szigorúan ellenőrizte a Szardínia szigete mint turisztikai célpont népszerűsítése keretében a légitársaságok által nyújtott említett szolgáltatások ellentételezéseként a repülőtér‑üzemeltetők által kifizetett összegeket. Ennélfogva az autonóm régió kellő mértékű felügyeletet gyakorolt azon repülőtér‑üzemeltetők szerződéses magatartása felett, amelyek úgy döntöttek, hogy a vitatott támogatási program keretében finanszírozást igényelnek, ahhoz, hogy az említett magatartásokat neki lehessen betudni.

92      Egyebekben meg kell jegyezni, hogy a Törvényszék előtt lévő, többek között az autonóm régió által meghatározott mechanizmus működésének igazolása érdekében a Bizottság által benyújtott iratok megerősítik a repülőtér‑üzemeltetők és a légitársaságok között létrejött szerződések autonóm régiónak való betudhatóságával, valamint az e társaságok kifizetésére felhasznált források regionális állami eredetével kapcsolatos fenti megfontolásokat egyaránt. Először is, ami a SOGAER és a felperes közötti vitatott szerződést illeti, e szerződés preambuluma kifejezetten megállapítja, hogy „[a]z [autonóm] régió úgy döntött, hogy növeli a közlekedési és idegenforgalmi ágazatban eszközölt marketingberuházásait”; ennek érdekében „évente bizonyos összeget biztosít a SOGAER részére, amelyet e vállalkozásnak e cél elérésére kell fordítania”; „az [autonóm] régió szándékára tekintettel a SOGAER az internetes oldalán közleményt tett közzé abból a célból, hogy befektessen a Szardínia déli része idegenforgalmi látnivalóinak népszerűsítésére irányuló marketingtevékenységekbe”; „[a] SOGAER [az autonóm] régió által közzétett irányelveknek megfelelően dolgozott ki tevékenységi tervet, amely leírja azt a stratégiát és fellépést, amelyet a közlekedés fejlesztésével kapcsolatos cél elérése érdekében végre kell hajtani”, valamint hogy „[e] tevékenységi programot a regionális tanács bizottsága a [10/2010. sz.] törvény 3. cikkének (3) bekezdésével összhangban jóváhagyta”. Ezenkívül e szerződés tartalmazott egy záradékot, amely kifejezetten megállapította, hogy utóbbi a 10/2010. sz. törvény rendelkezéseinek hatálya alá tartozik.

93      Ezt követően, ami a SOGAER által a 2011–2013‑as időszakra előzetesen készített tevékenységi tervet illeti, amelyet az autonóm régió a 39/42. sz. regionális határozat keretében hagyott jóvá, az ténylegesen azonosítja a felperes által végrehajtandó marketinglépéseket. A Bizottság benyújtotta továbbá a felperes által 2012. december 20‑án kibocsátott, a vitatott kifizetéssel kapcsolatos számla másolatát, amelyről a SOGAER az autonóm régiót utólag, az említett repülőtér‑üzemeltető által megelőlegezett összegek megtérítését megelőző vizsgálatok keretében tájékoztatta.

94      Végül a SOGAER javára a 2012. és a 2013. évre nyújtott hozzájárulások éves végleges összegének meghatározásáról szóló, 2013. június 13‑i, illetve 2014. június 16‑i 322. és a 300. számú határozatokban – mivel a SOGAER‑nek a 2012. évre nyújtott összeg többek között a vitatott kifizetés megtérítésére szolgált – az autonóm régió kifejezetten megjegyezte, hogy „a [10/2010. sz.] törvényben említett beavatkozást a repülőtér‑üzemeltetőkön keresztül hajtják végre, amelyek a légitársaságoknak nyújtott források átruházása során közvetítőként és operatív prekurzorként járnak el a maga a régió által az említett [10/2010. sz.] törvényben és a végrehajtási intézkedésekben meghatározottak szerint” (che l’intervento di cui alla LR. n. 10/2010 si realizza attraverso le societa di gestione aeroportuale, che fungono da tramiti operativi e da soggetti anticipatori del trasferimento di risorse a favore dei vettori, secondo il percorso dalla Regione stessa disegnato con la sopraccitata legge regionale n. 10/2010 e con e delibere di attuazione della stessa), valamint hogy „a [10/2010. sz.] törvény értelmében a légitársaságokat kell a pénzügyi források tényleges és kizárólagos kedvezményezettjeinek tekinteni” (che i vettori debbano considerarsi i reali ed unici destinatari dei flussi delle risorse di cui alla predetta legge regionale).

95      Ezen elemek összességére tekintettel az autonóm régió által a vitatott támogatási program tekintetében kialakított mechanizmusból, valamint annak gyakorlati végrehajtásából egyaránt következik, hogy a repülőtér‑üzemeltetők által a légitársaságokkal kötött szerződések, valamint az utóbbiak részére az említett szerződések végrehajtása keretében teljesített kifizetések regionális állami pénzeszközöket foglaltak magukban, és azok az autonóm régiónak betudhatók.

96      E megállapítást nem kérdőjelezik meg a felperesnek a fenti 56. pontban ismertetett, arra vonatkozó érvei, hogy a repülőtér‑üzemeltetők – köztük a SOGAER – szabadon dönthettek arról, hogy kérnek‑e pénzeszközöket az autonóm régiótól, vagy sem, valamint hogy e választást rájuk jellemző sajátos gazdasági megfontolások vezérelték.

97      E tekintetben egyrészt ugyan az autonóm régió számára az e régió pénzeszközeinek igénylése érdekében tevékenységi tervek bemutatására irányuló kezdeményezés formálisan a repülőtér‑üzemeltetők feladata volt, a vitatott támogatási programban való részvételről való döntésük meghozatalát követően a megtenni tervezett konkrét lépéseket illetően fennálló mérlegelési mozgásterüket – ahogyan azt a Bizottság lényegében állítja – nagymértékben csökkentették az e régió által meghatározott kritériumok és irányelvek. Márpedig a vitatott szerződésnek a fenti 92. pontban bemutatott tartalmából egyértelműen következik, hogy a vitatott kifizetés a vitatott támogatási program összefüggésébe illeszkedett.

98      Másrészt, ami a repülőtér‑üzemeltetők saját gazdasági megfontolásait illeti, emlékeztetni kell arra, hogy a légitársaságok által a többek között marketingszolgáltatásaikért kiszámlázott árakat nem ezen üzemeltetők, hanem az autonóm régió támogatta pénzügyileg. A kockázat ezen üzemeltetők által viselt része tehát marginális volt, mivel az csak a 4%‑os forrásadóra, valamint az SFIRS‑nek fizetendő jutalékra és kamatokra vonatkozott.

99      Egyebekben emlékeztetni kell arra, hogy az állami beavatkozások által elérni kívánt cél nem elegendő ahhoz, hogy azok elkerüljék az EUMSZ 107. cikk értelmében vett „támogatásnak” minősítést. E cikk ugyanis nem tesz különbséget az állami beavatkozás okai vagy célkitűzései szerint, hanem azt annak hatásai alapján határozza meg (lásd: 2008. december 22‑i British Aggregates kontra Bizottság ítélet, C‑487/06 P, EU:C:2008:757, 84. és 85. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2015. november 26‑i Spanyolország kontra Bizottság ítélet, T‑461/13, EU:T:2015:891, 39. pont).

100    Márpedig, mivel – a már fent említetteknek megfelelően – valamely intézkedés vizsgálata során a Bizottságnak adott esetben meg kell vizsgálnia, hogy úgy tekinthető‑e, hogy az előnyt nem az átruházott állami források közvetlen címzettjének, hanem közvetetten más gazdasági szereplőknek nyújtották (lásd ebben az értelemben: 2002. június 13‑i Hollandia kontra Bizottság ítélet, C‑382/99, EU:C:2002:363, 61. és 62. pont), meg kell állapítani, hogy amennyiben – mint a jelen ügyben is – megállapítható, hogy az állami forrásokból származó előnyt a közvetlen címzett átruházta valamely végső kedvezményezettre, nincs jelentősége annak, hogy ezt az átruházást a közvetlen címzett kereskedelmi logikát követve hajtotta végre, vagy ellenkezőleg, ezen átruházás közérdekű célt szolgált.

101    Ezt az ítélkezési gyakorlat is megerősíti, amely elismerte, hogy a közvetlenül bizonyos természetes vagy jogi személyek részére nyújtott előny közvetett előnynek, következtésképpen pedig állami támogatásnak minősülhet olyan egyéb jogi személyek vonatkozásában, amelyek vállalkozások (lásd ebben az értelemben: 2000. szeptember 19‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑156/98, EU:C:2000:467, 22–35. pont; 2002. június 13‑i Hollandia kontra Bizottság ítélet, C‑382/99, EU:C:2002:363, 38. és 60–66. pont; 2009. március 4‑i Associazione italiana del risparmio gestito és Fineco Asset Management kontra Bizottság ítélet, T‑445/05, EU:T:2009:50, 127. pont; 2010. június 15‑i Mediaset kontra Bizottság ítélet, T‑177/07, EU:T:2010:233). Az ezen ítéletek alapjául szolgáló ügyekben ugyanis az előnynek természetes vagy jogi személyek – az állami források közvetlen címzettjei – által történő átruházása olyan kereskedelmi jogviszony részét képezte, amely megerősítette, hogy az átruházás alapjául szolgáló kereskedelmi ok fennállása nem befolyásolja az állami forrásokból származó, a végső kedvezményezettig történő pénzmozgásnak az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésére tekintettel történő értékelését.

102    Ami a felperesnek a SOGAER 2006/111 irányelv értelmében vett „közvállalkozásnak” minősítésével kapcsolatos érvelését illeti, meg kell állapítani, hogy ezen érvelés hatástalan, és mindenesetre megalapozatlan. A Bizottság ugyanis a SOGAER‑nek nem ezen minősítését vette alapul ahhoz, hogy a vitatott kifizetést az olasz államnak tudja be. A Bizottság ezzel ellentétben az autonóm régió által meghatározott mechanizmusra hivatkozott annak megállapításakor, hogy a légitársaságok által kapott kifizetések e régió forrásaiból származtak, és utóbbinak, valamint ennélfogva az olasz államnak betudhatók. Ebben az összefüggésben az érintett repülőtér‑üzemeltetők – köztük a SOGAER – csak közvetítő szerepet játszottak, amely folytán – ahogyan arra a Bizottság rámutat – az esetleges közvállalkozásnak minősítésük nem releváns.

103    E körülmények között nem releváns az sem, hogy a felperes által hivatkozott, 2018. december 13‑i Ryanair és Airport Marketing Services kontra Bizottság ítéletben (T‑53/16, EU:T:2018:943), valamint a 2018. december 13‑i Ryanair és Airport Marketing Services kontra Bizottság ítéletben (T‑165/15, EU:T:2018:953) a Törvényszék kimondta, hogy a Bizottság helyénvalóan állapította meg azt, hogy a Pau‑Béarn‑i, illetve a Nîmes‑Uzès‑Le Vigan‑i repülőteret irányító két érintett kereskedelmi kamara olyan állami hatóságnak minősül, amelynek döntései a francia államnak betudhatók. Ugyanis, még ha feltételezhető is, hogy a cagliari kereskedelmi kamara állami hatóságnak minősül, valamint hogy a Cagliari‑Elmas repülőtér helyzete összehasonlítható az e két másik ügyben szóban forgó két repülőtér helyzetével, amely folytán e repülőtér magatartásai a cagliari kereskedelmi kamarának, tehát az olasz államnak lennének betudhatók, ettől még a jelen ügy szempontjából különösen releváns magatartás – azaz a vitatott szerződés megkötése és a vitatott kifizetés – a fenti megfontolásokra tekintettel az autonóm régiónak tudható be, mivel a Cagliari‑Elmas repülőtér csak közvetítő szerepet töltött be.

104    Mindenesetre meg kell jegyezni, hogy a 2018. december 13‑i Ryanair és Airport Marketing Services kontra Bizottság ítélet (T‑53/16, EU:T:2018:943), valamint a 2018. december 13‑i Ryanair és Airport Marketing Services kontra Bizottság ítélet (T‑165/15, EU:T:2018:953) alapját képező ügyek sajátos körülményeitől eltérően a jelen ügyben egyrészt nem bizonyított, hogy a cagliari kereskedelmi kamara állami hatóságnak minősül, mivel a felperes – ahogyan az a megtámadott határozat (55) preambulumbekezdésében szerepel – annak megállapítására szorítkozott, hogy az olasz jog értelmében a cagliari kereskedelmi kamara „független közjogi jogalany”. Másrészt a Cagliari‑Elmas repülőteret nem a cagliari kereskedelmi kamara, hanem a SOGAER üzemelteti, és a felperes nem próbálta bizonyítani, hogy ennek a kétségtelenül a cagliari kereskedelmi kamara többségi tulajdonában álló repülőtér‑üzemeltető magatartásai e kamarának tudhatók be a 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítéletben (C‑482/99, EU:C:2002:294) meghatározott feltételek alapján.

105    Ami végül a felperes azon állítását illeti, amely szerint a Bizottság a jelen jogvita keretében a megtámadott határozat indokolásának kiegészítésére törekedett azt állítva, hogy a repülőtér‑üzemeltetők és a légitársaságok között kötött szerződések egyedüli célja az autonóm régió által rendelkezésre bocsátott pénzeszközök szétosztása volt, elegendő megállapítani, hogy ezzel az állítással a Bizottság nyilvánvalóan az ezen üzemeltetők által betöltött közvetítő szerepre utal, amelyet többek között a megtámadott határozat (357)–(360) preambulumbekezdése mutat be, és amelyre ugyanezen határozat (388) és (402) preambulumbekezdése emlékeztet. Ennélfogva a felperes állítását el kell utasítani.

106    A fenti megfontolások összességére tekintettel a Bizottság nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott határozat (357)–(360) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a repülőtér‑üzemeltetők az autonóm régió és a légitársaságok közötti közvetítőknek tekinthetők, és azt a következtetést vonta le, hogy a repülőtér‑üzemeltetők által az említett légitársaságok részére teljesített kifizetések – köztük a vitatott kifizetés – az autonóm régió pénzeszközeinek felelnek meg, és utóbbinak betudhatók. Ennélfogva, mivel a Bizottság nem tévedett az állami támogatás létezésének értékelése szempontjából releváns „szinttel” kapcsolatban, az első jogalap első részét el kell utasítani.

 Az első jogalapnak a piaci magánszereplő elvének a SOGAER szintjén történő alkalmazásával kapcsolatos második részéről

107    A felperes arra hivatkozik, hogy – mivel a repülőtér‑üzemeltetők jelentik az elemzés releváns „szintjét” – csak azon kérdésnek van jelentősége, hogy az önállóan eljáró SOGAER a piaci magánszereplő elve alapján járt‑e el a vitatott kifizetés teljesítése során.

108    Ily módon a Bizottságnak az autonóm régió szándékaival – azaz, hogy ez utóbbi inkább közpolitikai, nem pedig nyereségességi célok elérésére törekedett – kapcsolatos megfontolásai nem relevánsak. Hasonlóképpen nem releváns az üzleti tervnek, a nyereségesség előzetes elemzésének, illetve minden olyan egyéb belső dokumentumnak a hiánya, amelyek lehetővé tennék a régió által követett, esetleges nyereségességi célok bizonyítását.

109    A felperes szerint a Bizottságnak – annak vizsgálata céljából, hogy a SOGAER a piaci magánszereplő elve alapján járt‑e el a vitatott szerződés megkötésekor – a határozathozatali gyakorlatával, valamint a Törvényszék által a 2008. december 17‑i Ryanair kontra Bizottság ítéletben (T‑196/04, EU:T:2008:585) alkalmazott megközelítéssel összhangban kompenzálnia kellett volna az említett szerződéssel összefüggő költségeket és bevételeket. Ha egy ilyen kompenzáció negatív egyenleget eredményezne, az állami támogatás fennállását vonná maga után.

110    Márpedig nincs semmilyen oka annak, hogy a Bizottság a jelen ügyben miért nem végezte el a vitatott szerződéssel összefüggő költségek és bevételek kompenzációját. E tekintetben a felperes azt rója fel a Bizottságnak, hogy utóbbi nem indokolta meg a megtámadott határozat (386) és (387) preambulumbekezdésében megfogalmazott azon megállapítását, hogy nem állt módjában, hogy a repülőtér‑üzemeltetők és a légitársaságok közötti pénzügyi viszonyt vizsgálja, még ha szerveztek is pályázatokat e légitársaságok kiválasztására. Azt is felrója a Bizottságnak, hogy a repülőtér‑üzemeltetőktől nem kérte a légitársaságokkal kötött szerződések nyereségességére vonatkozó előzetes elemzések benyújtását.

111    Ami konkrétabban a vitatott szerződéssel összefüggő költségek és bevételek kompenzációja során figyelembe veendő bevételeket illeti, azon bevételekről van szó, amelyek a Cagliari‑Elmas repülőtér esetében a felperes által üzemeltetett, e repülőtérről induló légi útvonalakból – azaz, ahogyan az egy egyszerű internetes keresésből is kitűnt volna, a Cagliari‑Elmas és Köln‑Bonn (Németország), valamint a Cagliari‑Elmas és Stuttgart útvonalakból – származnak. Egyebekben a Bizottság a megtámadott határozat (376) preambulumbekezdésében maga kapcsolja össze a repülőtér‑üzemeltetők által a légitársaságokkal kötött marketingszerződéseket, valamint az ez utóbbiak által üzemeltetett, az érintett repülőterekről induló légi útvonalakat.

112    Ami az e kompenzáció során figyelembe veendő költségeket illeti, a felperes úgy véli, hogy a vitatott kifizetés nem releváns. Valójában a releváns költségeknek magukba kell foglalniuk a SOGAER‑nek az említett kifizetés teljesítését lehetővé tevő pénzeszközök megszerzése miatt keletkezett finanszírozási költségeit (a továbbiakban: finanszírozási költségek). Ahogyan az az első jogalap első része keretében a fenti 56. pontban már említésre került, a repülőtér‑üzemeltetők az autonóm régió pénzeszközeihez való hozzáférés érdekében kötelesek voltak a régió számára „díjazást” fizetni, amely 4%‑os forrásadó, valamint adott esetben jutalék és kamatok formájában jelenik meg. Márpedig e finanszírozási költségek összege jóval alacsonyabb a vitatott kifizetésnek megfelelő 30 000 euró összegnél.

113    Ezzel szemben nem lenne helyénvaló a vitatott kifizetés figyelembevétele, tekintettel arra, hogy azt az autonóm régió finanszírozta, valamint hogy ez utóbbi nem alkotott egységet a SOGAER‑rel. E tekintetben nem lehet eredményesen hivatkozni a 2008. december 17‑i Ryanair kontra Bizottság ítéletre (T‑196/04, EU:T:2008:585), mivel – ellentétben a jelen üggyel, amelyben az autonóm régió nem volt a SOGAER tulajdonosa – a vallon régió a charleroi‑i (Belgium) repülőtér üzemeltetőjének kizárólagos tulajdonosa volt.

114    A Bizottság elsődlegesen úgy véli, hogy az első jogalap második része hatástalan, amennyiben csak a megtámadott határozat (385)–(387) preambulumbekezdésében foglalt, a piaci magánszereplő elvének konkrét alkalmazásával kapcsolatos megállapításokat vonja kétségbe, és nem vitatja az említett határozat (380)–(383) preambulumbekezdésében foglalt, az említett elv amiatt fennálló „alkalmazhatatlanságával” kapcsolatos megállapítást, hogy az autonóm régió általános gazdaságpolitikai, nem pedig az érintett repülőterek nyereségességével kapcsolatos célok elérésére törekedett. Másodlagosan a Bizottság úgy véli, hogy a második rész megalapozatlan.

115    Egyebekben, ami konkrétabban azon érvet illeti, amely szerint a finanszírozási költségeket a felperes által hivatkozott kompenzáció során releváns költségekként figyelembe kell venni, az elfogadhatatlan.

–       A finanszírozási költségekkel kapcsolatos érv elfogadhatóságáról

116    A Bizottság szerint a felperes a finanszírozási költségekkel kapcsolatos érvével a válasz szakaszában arra hivatkozik, hogy e költségek minősülnek a releváns támogatásnak, nem pedig a vitatott kifizetés. Ekképpen a felperes új, és ennélfogva elfogadhatatlan jogalapot terjeszt elő.

117    A felperes – a Törvényszék által ezzel kapcsolatban feltett kérdésre válaszolva – kifejtette, hogy ezen érv a fő érvének folytatásába illeszkedik, amely szerint a Bizottságnak az állami támogatás létezését nem az autonóm régió, hanem a SOGAER szintjén kellett volna vizsgálnia. Másodlagosan hozzátette, hogy a vitatott szerződéssel összefüggő költségek és bevételek kompenzációjából eredő egyenleg pozitív lenne a vitatott kifizetés 30 000 eurós összegének és a 30 000 eurónál jóval alacsonyabb finanszírozási költségek összegének egyaránt történő figyelembevétele esetén, kizárva ezáltal az állami támogatás létezését mindkét esetben.

118    E tekintetben meg kell állapítani, hogy bár a felperes már a keresetlevélben is arra hivatkozott, hogy meg kell vizsgálni, hogy a SOGAER piaci magánszereplőként járt‑e el, valamint hogy a vitatott szerződéssel összefüggő költségek és bevételek kompenzációját el kell végezni, amelyet úgy kell tekinteni, hogy a vitatott szerződés többletnyereségességével kapcsolatos elemzést foglal magában, az említett keresetlevél e szakaszában csak a vitatott kifizetésre utalt, a finanszírozási költségekre nem. A felperes első alkalommal a válasz szakaszában hivatkozott a finanszírozási költségekre, és ennélfogva kiterjesztette a többletnyereségességi elemzés keretében figyelembe veendő releváns költségeket.

119    Egyebekben a felperes a de minimis támogatás fennállásával kapcsolatos harmadik jogalapja keretében kifejtett érvelésében hasonló módosítást tett. Miközben a keresetlevélben arra hivatkozott, hogy a vitatott kifizetés összege jóval alacsonyabb a releváns 200 000 eurós küszöbnél, a válaszban ezt követően a finanszírozási költségek összegére hivatkozott, amely 30 000 eurónál jóval alacsonyabb volt.

120    Márpedig a felperes azáltal, hogy így járt el, az érvelésének egyik lényeges szempontját módosította, mivel – egy, a keresetlevélben hivatkozott többletnyereségességi elemzést pontosító érv leple alatt – a megtámadott határozatban azonosított támogatásnak magát a célját, végül pedig azon összeget vitatja, amelyet adott esetben a megtámadott határozat 2. cikkében foglalt visszatéríttetési kötelezettség alapján vissza kell fizetni.

121    A fentiekre tekintettel a működési költségekkel kapcsolatos érv nem minősül az első jogalap második részének – ahogyan e rész a keresetlevélben bemutatást nyert – a fenti 61. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében vett kiterjesztésének. Ennélfogva az említett érvet el kell utasítani mint elfogadhatatlant.

–       Az első jogalap második részének megalapozottságáról

122    A felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottságnak vizsgálnia kellett volna, hogy a SOGAER a vitatott szerződés megkötésekor és a vitatott kifizetés teljesítése során a piaci magánszereplő elv alapján járt‑e el.

123    E tekintetben mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az első jogalap első részének vizsgálata keretében kifejtett indokok miatt a felperes téved, amikor azt állítja, hogy a SOGAER jelenti az állami támogatás létezésének vizsgálata szempontjából releváns szintet.

124    Az első jogalap második részét, mivel az téves előfeltevésen alapul, mint megalapozatlant mindenképpen el kell elutasítani. Mivel ugyanis a repülőtér‑üzemeltetők csak közvetítő szerepet töltöttek be, a piaci magánszereplő elvét nem kellett az ő szintjükön alkalmazni, ahogyan azt a Bizottság a megtámadott határozat (387) preambulumbekezdésében lényegében megjegyezte. Ily módon – a felperes állításával ellentétben – a Bizottság megfelelően indokolta azon megállapítását, hogy nem állt módjában, hogy a repülőtér‑üzemeltetők és a légitársaságok közötti pénzügyi viszonyt vizsgálja, kifejtve – az említett preambulumbekezdésben –, hogy az említett üzemeltetők nem piacgazdasági szereplőként jártak el, mivel ők pusztán az autonóm régió által kialakított vitatott támogatási programot hajtották végre.

125    A teljesség kedvéért rá kell mutatni, hogy az érintett repülőterek – nevezetesen a Cagliari‑Elmas és az olbiai repülőtér – üzemeltetői nem az autonóm régió tulajdonában álltak, amit a felperes egyébként nem vitat. Ennélfogva az említett régió részvényesként nem érhetett el gazdasági hasznot többé‑kevésbé hosszú távon az általa az említett üzemeltetők rendelkezésére bocsátott pénzeszközök tekintetében, és a piaci magánszereplő elvét ugyancsak ezen okból nem kellett alkalmazni.

126    A fentiekből következik, hogy mivel a légitársaságok és a repülőtér‑üzemeltetők között létrejött ügyleteket nem kellett a piaci magánszereplő elvére tekintettel vizsgálni, a Bizottságnak nem kellett ezen elvnek a felperes esetében történő konkrét alkalmazását vizsgálnia.

127    Ily módon a Bizottság először is nem végzett többletnyereségességi elemzést a vitatott szerződéssel kapcsolatban. Ennélfogva nem releváns a felperes által – a Törvényszék által feltett egyik kérdésre válaszul – a vitatott kifizetés nyereségességével kapcsolatban előterjesztett, állítólagos bizonyítás. Mindenesetre meg kell állapítani, hogy e bizonyítás nem tekinthető valódi többletnyereségességi elemzésnek. Elegendő megjegyezni különösen azt, hogy a felperes releváns bevételek címén a felperes által a SOGAER számára a 2011–2015‑ig tartó időszakra fizetett repülőtéri díjak összességét azonosítja. Ekképpen eljárva a felperes beszámítja a vitatott szerződés által érintett reklámkampány megindítását megelőző közel két évre számított repülőtéri díjakat, és nem határozza meg az említett díjak összegét, amely a Cagliari‑Elmas repülőtér látogatottságának növeléséből eredne az említett kampányt követően. Egyebekben a felperes releváns költségek címén csak a vitatott kifizetést azonosítja, és figyelmen kívül hagyja a SOGAER többi, többek között az említett repülőtér látogatottságának ily módon történő növelésével összefüggő költségeit.

128    Egyebekben elegendő annak megállapítása, hogy a felperes tévesen értelmezi a megtámadott határozat (376) preambulumbekezdését, amely nem a többletnyereségességi elemzés módjaira vonatkozik. E preambulumbekezdés arra az – eltérő – kérdésre vonatkozik, hogy a repülőtér‑üzemeltetők és a légitársaságok között kötött szerződésekben előírt marketingszolgáltatások költségei olyan költségeknek minősülnek‑e, amelyeket rendszerint e társaságoknak kellene viselniük.

129    Másodszor, a Bizottság – a felperes állításával ellentétben – hivatalból nem volt köteles a repülőtér‑üzemeltetőktől azt kérni, hogy nyújtsák be a légitársaságok számára teljesített kifizetések nyereségességével kapcsolatos esetleges előzetes elemzéseket, mivel ezen elemzések is a piaci magánszereplő elvének a SOGAER szintjén történő konkrét alkalmazására vonatkoztak. Egyebekben, ahogyan azt a Bizottság helyénvalóan megjegyzi, bizonyos érdekelt felek – köztük a SOGAER – észrevételeket nyújtottak be többek között a piaci magánszereplő elvének lehetséges alkalmazásával kapcsolatban, olyan dokumentumokkal együtt, amelyeket e felek relevánsnak véltek, miközben a felperes nem vett részt a közigazgatási eljárásban.

130    E körülmények között nem lehet kifogásolni, hogy a Bizottság nem vette figyelembe azokat az esetleges ténybeli vagy jogi elemeket, amelyeket a közigazgatási eljárás során rendelkezésére bocsáthattak volna, ám ezt nem tették meg, mivel nem köteles hivatalból és feltételezések alapján vizsgálni, hogy milyen bizonyítékokat bocsáthattak volna a rendelkezésére (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 12‑i Achemos Grupė és Achema kontra Bizottság ítélet, T‑417/16, nem tették közzé, fellebbezés alatt, EU:T:2019:597, 60. pont).

131    Harmadszor, ugyancsak nem releváns a felperes által a tárgyaláson előadott azon érv, amely szerint az a körülmény, hogy – ahogyan arra a fenti 24. pontban utalás történt – a SOGAER által fizetett 30 000 eurón felül 10 000 eurót fektetett a vitatott szerződés tárgyát képező reklámkampányba, azt igyekszik bizonyítani, hogy a SOGAER piaci magánszereplőként járt el.

132    Egyebekben, amennyiben a felperes azon ítélkezési gyakorlatra alapítja érveit, amely szerint az állami szerveknek és piaci magánszereplőknek egy adott ügyletben egyidejű és hasonló feltételek mellett történő részvétele lehetővé teszi azon következtetés levonását, hogy ezen ügyletre olyan feltételek mellett kerül sor, amelyek alkalmasak arra, hogy megfeleljenek a piaci magánszereplő elvének (lásd ebben az értelemben: 2000. december 12‑i Alitalia kontra Bizottság ítélet, T‑296/97, EU:T:2000:289, 81. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), ezt az érvelést el kell utasítani. A jelen ügyben ugyanis nem tekinthető úgy, hogy a SOGAER összehasonlítható feltételek mellett ugyanabban az ügyletben vett részt, mint a felperes, mivel a SOGAER nem légitársaság. Ekképpen a SOGAER nem várhatott ahhoz hasonló nyereségeket, mint amelyekre a felperes számított az említett kampányban való pénzügyi szerepvállalásából kifolyólag, azaz többek között a megnövekedett jegyértékesítésből vagy az érintett légi útvonalakon a repülőgépein nyújtott fedélzeti szolgáltatásokból származó nyereségeket.

133    Végül, ami a felperes azon állítását illeti, hogy a piaci magánszereplő elvét a repülőtér‑üzemeltetők szintjén kell alkalmazni, mivel a megtámadott határozat – különösen a (382) és (385) preambulumbekezdésben – megjegyzi, hogy ezen elv nem alkalmazandó az autonóm régió szintjén, meg kell állapítani, hogy a felperes tévesen értelmezi e preambulumbekezdéseket. E preambulumbekezdésekből ugyanis csak az következik, hogy annak vizsgálata keretében, hogy e régió szintjén létezik‑e állami támogatás, a piaci magánszereplő elve nem volt alkalmazandó, mivel e régió közpolitikai célok elérésére törekedett, nem pedig azon haszonra, amelyet egy piaci magánszereplő a légitársaságokkal kötött ügyletektől várhatott.

134    A fentiekre tekintettel az első jogalap második részét el kell utasítani mint részben elfogadhatatlant és mint részben megalapozatlant, és ennélfogva az első jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 A második jogalapról, amely az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének amiatti megsértésén alapul, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy az a támogatás, amelyben a felperes állítólag részesült, torzítja a versenyt, vagy a verseny torzításával fenyeget, és érinti a tagállamok közötti kereskedelmet

135    A második jogalap alátámasztása érdekében – amely azon alapul, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy az a támogatás, amelyben a felperes állítólag részesült, torzítja a versenyt, vagy a verseny torzításával fenyeget, és érinti a tagállamok közötti kereskedelmet – a felperes az első rész keretében arra hivatkozik, hogy a Bizottságnak nem a vitatott támogatási programmal, hanem a vitatott kifizetéssel kapcsolatban kellett volna bizonyítania, hogy az hogyan torzította a versenyt, vagy hogyan fenyegetett a verseny torzításával, és hogyan érintette a tagállamok közötti kereskedelmet. A másodlagosan előterjesztett második rész keretében a felperes azt állítja, hogy, még ha feltételezhető is, hogy a Bizottság megelégedhet csupán e támogatási program vizsgálatával, a megtámadott határozat elégtelen indokolást tartalmaz abban a tekintetben, hogy e támogatási program torzíthatta a versenyt, és érinthette a kereskedelmet.

136    A Bizottság a második jogalap elutasítását kéri mint részben elfogadhatatlant, részben pedig megalapozatlant. Különösen, amennyiben a felperes azt állítja, hogy a vitatott kifizetés egyedi, nem valamely támogatási program alapján, hanem eseti alapon nyújtott támogatásnak minősül, az első rész elfogadhatatlan.

 Nem a vitatott támogatási program, hanem a vitatott kifizetés vizsgálatával kapcsolatos első részről

137    A felperes azt állítja, hogy – figyelemmel arra, hogy az érintett tizenhat légitársaság között ő részesült a legalacsonyabb összegű, 30 000 eurós kifizetésben – nem fogadható el, hogy a Bizottság egyformán kezelte e légitársaságokat, és hogy nem elkülönítve vizsgálta a vitatott kifizetést. Ezenkívül úgy véli, hogy a Bizottság nem elégedhetett volna meg azzal, hogy csak a vitatott támogatási programnak a versenyre és a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatását vizsgálja, mivel a jelen jogvita nem egy támogatási programmal kapcsolatos.

138    A Bizottság – többek között a 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítéletből (C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368, 63. pont) eredő ítélkezési gyakorlat alapján – arra hivatkozik, hogy egy olyan támogatási program keretében, mint amilyen a jelen ügyben szerepel, a Bizottság a szóban forgó program jellemzőinek tanulmányozására szorítkozhat annak – a határozat indokolásában történő – mérlegelése során, hogy e program a támogatások magas összege vagy százalékos aránya, valamint a támogatott beruházások vagy az e program által előírt egyéb alkalmazási módok jellemzői folytán érzékelhető előnyt biztosít‑e a kedvezményezetteknek a versenytársaikhoz képest, továbbá olyan jellegű‑e, hogy elsősorban azokat a vállalkozásokat részesíti előnyben, amelyek részt vesznek a tagállamok közötti kereskedelemben. Ily módon a Bizottság az ilyen programra vonatkozó határozatban nem köteles elemzést lefolytatni az e program alapján nyújtott valamennyi egyedi támogatásról.

139    Egyebekben a Bizottság szerint, amennyiben a felperes arra hivatkozik, hogy a vitatott kifizetés nem valamely támogatási program alapján, hanem eseti alapon nyújtott egyedi támogatásnak minősül, és ennélfogva vitatja a vitatott intézkedések „támogatási programnak” minősítését, ez utóbbi nem adott semmilyen magyarázatot, és a fortiori nem terjesztett elő semmilyen bizonyítékot az álláspontjának alátámasztására, ezért ezen érv elfogadhatatlan. Másodlagosan ezen érv megalapozatlan, mivel a repülőtér‑üzemeltetők nem rendelkeznek semmilyen mérlegelési jogkörrel, és a vitatott támogatási program alapján egy egyedi támogatás átutalására szorítkoznak.

140    E tekintetben először is meg kell jegyezni, hogy a felperes az első jogalap keretében azt állította, hogy a Bizottságnak nem az autonóm régió, hanem a SOGAER szintjén kellett volna vizsgálnia az állami támogatás létezését. Márpedig ezt az érvelést elutasították mint megalapozatlant.

141    Ennélfogva, amennyiben a felperesnek a második jogalap első része keretében előadott érvelése az első jogalap első része keretében kifejtett érvelésen alapul abban az értelemben, hogy a vitatott kifizetést elkülönítve kell vizsgálni, mivel a SOGAER jelenti a releváns szintet az állami támogatás létezésének vizsgálatához, ezen érvelés téves előfeltevésen alapul, tehát azt el kell utasítani mint megalapozatlant. A felperes által a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdésére történő hivatkozás – amely annak megállapítására szorítkozik, hogy a repülőtér‑üzemeltetőknek marketingszerződéseket kellett kötniük a 2. tevékenység megvalósítása céljából – nem kérdőjelezi meg e következtetést.

142    Ugyanakkor, amennyiben a felperes – ahogyan azt a Bizottság állítja – a vitatott intézkedések támogatási programnak minősítését kívánja vitatni, azt is meg kell vizsgálni, hogy a felperes érvelésének e vonulata elfogadható és adott esetben megalapozott‑e.

143    A felperes úgy véli, hogy a Törvényszék által ezen érvelés elfogadhatóságával kapcsolatban feltett kérdésre válaszolva kifejtette az ezzel kapcsolatos álláspontját, amikor az első jogalap keretében azt állította, hogy a Bizottságnak az állami támogatás létezésének vizsgálata során a vitatott szerződést kellett volna vizsgálnia, nem pedig a vitatott támogatási programot, amely nem releváns. Ezen álláspont szerinte egyébként összhangban áll a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdésével, amely kifejezetten a repülőtér‑üzemeltetők és a légitársaságok közötti marketingszerződésekről szól. A felperes ezért úgy véli, hogy az elfogadhatatlansági kifogásával a Bizottság a bizonyítási teher megfordítására törekszik, mivel – figyelemmel arra, hogy a SOGAER állami vállalkozás – az ő feladata volt annak vizsgálata, hogy ez a repülőtér‑üzemeltető piacgazdasági magánszereplőként járt‑e el.

144    Egyebekben a felperes – a 2019. február 14‑i Belgium és Magnetrol International kontra Bizottság ítélet (T‑131/16 és T‑263/16, fellebbezés alatt, EU:T:2019:91) 87. pontjára hivatkozva – hozzáteszi, hogy a támogatási programnak minősítés többek között azon feltételtől függ, hogy az érintett hatóságok nem rendelkeznek mérlegelési mozgástérrel a szóban forgó támogatás lényeges elemeinek meghatározására és a támogatás nyújtásának célszerűségére vonatkozóan, ami a jelen ügyben nem állapítható meg, mivel a megtámadott határozat egyáltalán nem hivatkozik arra, hogy a vitatott támogatási program végrehajtása során a repülőtér‑üzemeltetők nem rendelkeztek mérlegelési mozgástérrel.

145    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmánya 21. cikkének első bekezdése értelmében, amely ugyanezen alapokmány 53. cikkének első bekezdése szerint a Törvényszék előtti eljárásra is irányadó, valamint az eljárási szabályzat 76. cikkének d) pontja értelmében a keresetlevélnek meg kell jelölnie a jogvita tárgyát, a felhozott jogalapokat és érveket, valamint tartalmaznia kell az említett jogalapok rövid ismertetését. Ennek az ismertetésnek kellően világosnak és pontosnak kell lennie ahhoz, hogy lehetővé tegye az alperes részére védekezésének előkészítését, a Törvényszék számára pedig bírósági felülvizsgálati jogkörének gyakorlását. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogbiztonság és a megfelelő igazságszolgáltatás biztosítása végett a kereset elfogadhatóságához szükséges, hogy az alapvető ténybeli és jogi elemek, amelyeken a kereset alapul, legalább összefoglalva, ugyanakkor koherens és érthető módon magából a keresetlevél szövegéből kitűnjenek (lásd ebben az értelemben: 2012. április 19‑i Evropaïki Dynamiki kontra Bizottság ítélet, T‑49/09, nem tették közzé, EU:T:2012:186, 90. pont; 2013. október 16‑i TF1 kontra Bizottság ítélet, T‑275/11, nem tették közzé, EU:T:2013:535, 95. pont).

146    A jelen ügyben a fenti 137. pontban kifejtett érvekből kitűnik, hogy a felperes lényegében annak állítására szorítkozott, hogy nem fogadható el, hogy a Bizottság egyformán kezelje az összes légitársaságot, valamint hogy a jelen jogvita nem egy támogatási programmal kapcsolatos. A felperes a vitatott támogatási programra a harmadik jogalap keretében is hivatkozott, azonban kizárólag annak állítása céljából, hogy „a jogvita nem a légitársaságok javára szolgáló támogatási programmal, hanem a [megtámadott határozat által előírt] konkrét visszafizetési kötelezettséggel kapcsolatos”. Meg kell állapítani, hogy a felperes nem fejti ki, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (349) preambulumbekezdésében miként állapította meg tévesen azt, hogy a vitatott intézkedések a 2015/1589 rendelet 1. cikkének d) pontja szerinti támogatási programnak minősülnek, különösen mivel nem hivatkozik sem e preambulumbekezdésre, sem pedig e rendelkezésre.

147    Kétségtelenül nem zárható ki, hogy az első jogalap első részének alátámasztása érdekében előadott bizonyos érvek relevánsak lehetnek a vitatott intézkedések támogatási programnak minősítésének vitatására irányuló érvelés keretében. Mindazonáltal ez nem elegendő annak elismeréséhez, hogy a felperes kétségbe vonta ezt a minősítést. Az ilyen támogatási programnak minősítés ugyanis eltérő jellegű az állami támogatás fennállásának vizsgálatához képest. Ily módon ez utóbbi értékelés annak vizsgálatából áll, hogy valamely egyedi esetben az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésben felsorolt négy együttes feltétel teljesül‑e. Ezzel szemben a támogatási programnak minősítés annak lehetővé tételére irányul, hogy a Bizottság az eljárási hatékonyság érdekében ezt a vizsgálatot egyetlen közigazgatási eljárás keretében több egyedi támogatás vonatkozásában együttesen el tudja végezni (lásd ebben az értelemben: 1994. október 5‑i Olaszország kontra Bizottság ítélet, C‑47/91, EU:C:1994:358, 21. pont).

148    Márpedig a felperes – mivel nem támasztotta alá a vitatott intézkedések támogatási programnak minősítésének vitatására irányuló érvelését – arra készteti a Bizottságot és a Törvényszéket egyaránt, hogy feltételezésekbe bocsátkozzanak azokkal az érvelésekkel és – mind ténybeli, mind jogi – pontos megfontolásokkal kapcsolatban, amelyek alá tudnák támasztani a felperes általi vitatást. Márpedig az eljárási szabályzat 76. cikke többek között az ilyen, jogbizonytalanságot okozó és a megfelelő igazságszolgáltatással összeegyeztethetetlen helyzetet kívánja megelőzni (lásd ebben az értelemben: 2008. május 19‑i TF1 kontra Bizottság végzés, T‑144/04, EU:T:2008:155, 57. pont).

149    Ebből az következik, hogy – a felperes állításával ellentétben – az érvelésének alátámasztására vonatkozó követelmény nem eredményezi a bizonyítási teher megfordulását. Mivel a Bizottság a megtámadott határozatban úgy vélte, hogy a 10/2010. sz. törvény és annak végrehajtási jogi aktusai támogatási programnak minősülnek, a felperes feladata volt az, hogy amennyiben vitatni kívánta e minősítést, ilyen irányú érvelést adjon elő.

150    A fenti elemzést nem kérdőjelezi meg a felperesnek a 2019. február 14‑i Belgium és Magnetrol International kontra Bizottság ítélet (T‑131/16 és T‑263/16, fellebbezés alatt, EU:T:2019:91) 87. pontjára alapított érve, mivel a felperes a Törvényszék valamely kérdésére adott válaszában nem pótolhatja a keresetlevél szövegében foglalt, a vitatott intézkedések támogatási programnak történő minősítését vitató jogalapra vonatkozó, kellően világos és pontos ismertetés hiányát, ellenkező esetben teljesen kiüresedne az eljárás szabályzat 76. cikke d) pontjának tartalma (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2008. május 19‑i TF1 kontra Bizottság végzés, T‑144/04, EU:T:2008:155, 30. pont).

151    Mindenesetre ezen érv téves. A repülőtér‑üzemeltetők ugyanis nem minősülnek a 2019. február 14‑i Belgium és Magnetrol International kontra Bizottság ítélet (T‑131/16 és T‑263/16, fellebbezés alatt, EU:T:2019:91) 87. pontjából eredő azon követelmény által érintett „nemzeti hatóságoknak”, hogy a támogatási programot alkalmazó nemzeti hatóságok nem rendelkezhetnek mérlegelési mozgástérrel a szóban forgó támogatás lényeges elemeinek meghatározására és a támogatás nyújtásának célszerűségére vonatkozóan, mivel ezt a szerepkört a 10/2010. sz. törvény és az azt végrehajtó jogszabályok alapján az autonóm régió regionális kormányzata látja el. Egyebekben, a felperes állításával ellentétben, a megtámadott határozatból – többek között a (360), (387) és (402) preambulumbekezdéséből – kitűnik, hogy a Bizottság megállapította, hogy az említett üzemeltetők nem rendelkeznek mérlegelési mozgástérrel, mivel közvetítő szerepet töltöttek be a vitatott támogatási program végrehajtása során.

152    A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a második jogalap első részét el kell utasítani mint részben elfogadhatatlant és mint részben megalapozatlant.

 A második jogalapnak a vitatott támogatási programnak a versenyre és a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatására vonatkozó indokolás elégtelenségével kapcsolatos második részéről

153    A felperes lényegében azt állítja, hogy még ha fel is tételezzük, hogy a Bizottság szorítkozhat a vitatott támogatási program vizsgálatára, a megtámadott határozat elégtelen indokolást tartalmaz azon tényt illetően, hogy e program torzíthatta a versenyt, és érinthette a tagállamok közötti kereskedelmet. Különösen, a megtámadott határozat (390)–(392) preambulumbekezdésében a Bizottság lényegében csupán egy, a légiközlekedési ágazat liberalizációjával kapcsolatos állításokból álló, körkörös érvelést adott elő, és nem fejtette ki, hogy a felperes miként részesült érzékelhető előnyben, ahogyan azt az 1987. október 14‑i Németország kontra Bizottság ítéletből (248/84, EU:C:1987:437, 18. pont) eredő ítélkezési gyakorlat megköveteli.

154    A Bizottság úgy véli, hogy a megtámadott határozat (390)–(392) preambulumbekezdése, amelynek megállapításait a felperes nem vitatja, a releváns ítélkezési gyakorlat – ideértve az 1987. október 14‑i Németország kontra Bizottság ítéletet (248/84, EU:C:1987:437) is – alapján kellően alá van támasztva.

155    E tekintetben valamely nemzeti intézkedés állami támogatásnak minősítése céljából nem azt kell megállapítani, hogy a szóban forgó támogatásnak tényleges hatása van a tagállamok közötti kereskedelemre, és hogy a verseny ténylegesen torzult, hanem csak azt kell megvizsgálni, hogy e támogatás képes‑e hatást gyakorolni a kereskedelemre, és torzítani a versenyt (lásd ebben az értelemben: 2005. december 15‑i Olaszország kontra Bizottság ítélet, C‑66/02, EU:C:2005:768, 111. pont; 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítélet, C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368, 134. pont).

156    Különösen, ha a tagállam által nyújtott támogatás valamely vállalkozás helyzetét megerősíti az Unión belüli kereskedelemben versenytárs más vállalkozásokkal szemben, úgy kell tekinteni, hogy a támogatás érinti e kereskedelmet (lásd: 2014. október 9‑i Ministerio de Defensa és Navantia ítélet, C‑522/13, EU:C:2014:2262, 51. és 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

157    Egyebekben olyan támogatási program esetén, mint amely a jelen ügyben is szerepel, a Bizottság a szóban forgó program jellemzőinek tanulmányozására szorítkozhat annak – a határozat indokolásában történő – mérlegelése során, hogy e program a támogatások magas összege vagy százalékos aránya, valamint a támogatott beruházások vagy az e program által előírt egyéb alkalmazási módok jellemzői folytán érzékelhető előnyt biztosít‑e a kedvezményezetteknek a versenytársaikhoz képest, továbbá olyan jellegű‑e, hogy elsősorban azokat a vállalkozásokat részesíti előnyben, amelyek részt vesznek a tagállamok közötti kereskedelemben. Ily módon a Bizottság az ilyen programra vonatkozó határozatban nem köteles elemzést lefolytatni az e program alapján nyújtott valamennyi egyedi támogatásról. Csak a támogatások visszatéríttetésének szakaszában lesz szükséges minden egyes érintett vállalkozás egyedi helyzetének vizsgálata (lásd ebben az értelemben: 1987. október 14‑i Németország kontra Bizottság ítélet, 248/84, EU:C:1987:437, 18. pont; 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítélet, C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368, 63. pont).

158    A jelen ügyben a Bizottság a megtámadott határozat (390)–(392) preambulumbekezdésében kifejtette, hogy a vitatott támogatási program alapján a repülőtér‑üzemeltetők által teljesített kifizetésekből részesülő légitársaságok egy olyan ágazatban tevékenykedtek, amelyet a különböző tagállamokból érkező piaci szereplők közötti intenzív verseny jellemez, tehát az Unión belüli kereskedelemben vettek részt. Egyebekben meg kell jegyezni – ahogyan az egyébként a megtámadott határozatból és többek között a (427) preambulumbekezdésben foglalt 15. táblázatból kitűnik –, hogy a légitársaságok javára teljesített kifizetések összege valószínűleg magas volt.

159    A fenti 155–157. pontban hivatkozott elvekre tekintettel – a felperes állításával ellentétben – a megtámadott határozat (390)–(392) preambulumbekezdése elegendő volt a Bizottságot terhelő indokolási kötelezettség tekintetében, és ez utóbbinak nem kellett további magyarázatot adnia arra, hogy a felperes konkrétan hogyan szerzett érzékelhető előnyt a vitatott támogatási programból (lásd ebben az értelemben: 2002. március 7‑i Olaszország kontra Bizottság ítélet, C‑310/99, EU:C:2002:143, 88. és 89. pont; 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítélet, C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368, 114. és 121. pont).

160    Ennélfogva a második jogalap második részét el kell utasítani mint megalapozatlant, ennélfogva a második jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 Az amiatti tévedésre alapított harmadik jogalapról, hogy a Bizottság nem vizsgálta meg, hogy a vitatott kifizetés de minimis támogatásnak minősül‑e

161    A harmadik jogalap keretében, amely két részből áll, a felperes lényegében azt adja elő, hogy a Bizottság hibát követett el egyrészt azzal, hogy nem vizsgálta meg hivatalból, hogy a vitatott kifizetés de minimis támogatásnak minősül‑e, másrészt pedig annak megállapításakor, hogy a 2006. évi de minimis rendelet nem alkalmazandó az említett kifizetésre.

162    A Bizottság a harmadik jogalap elutasítását kéri mint hatástalant és mindenesetre mint megalapozatlant.

 A harmadik jogalapnak a vitatott kifizetés de minimis jellegének hivatalból történő vizsgálatával kapcsolatos első részéről

163    A felperes azt állítja, hogy a Bizottság az állami támogatás létezésének vizsgálata keretében hibát követett el azzal, hogy nem vizsgálta meg hivatalból, hogy a vitatott kifizetés de minimis támogatásnak minősül‑e, mivel az ilyen vizsgálat szorosan kapcsolódik a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó feltétel vizsgálatához, következésképpen olyan jogi kérdésnek minősül, amelyet a Bizottságnak mindig hivatalból kell vizsgálnia.

164    E megállapítást nem kérdőjelezi meg a 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítéletből (C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368) eredő, a Bizottság által annak alátámasztása érdekében hivatkozott ítélkezési gyakorlat, hogy a támogatási program keretében az intézkedések esetleges de minimis jellegének vizsgálata a nemzeti hatóságok feladata. E másik ügyben ugyanis a Bizottság mindenekelőtt – a jelen üggyel ellentétben – a szociális terhek csökkentéséről szóló 30/1997. és 206/1995. sz. törvényekben előírt, a Velence és Chioggia területén letelepedett vállalkozások javát szolgáló támogatási intézkedésekről szóló, 1999. november 25‑i 2000/394/EK határozatának (HL 2000. L 150., 50. o.) (110) preambulumbekezdésében kifejezetten megvizsgálta a de minimis támogatások kérdését, amely határozatot az említett ítélet keretében vitatták. Ezt követően – a megtámadott határozattal ellentétben, amely csak a belső piaccal összeegyeztethetetlen támogatásokra vonatkozik – a 2000/394 határozat egy „vegyes” rendelkezést tartalmaz, amely előírja egyes összeegyeztethetetlen támogatások visszatéríttetését, és megállapítja, hogy más támogatások összeegyeztethetők a belső piaccal, amely folytán e határozat végrehajtása szükségszerűen önálló vizsgálatot követelt meg a nemzeti hatóságok részéről. Végül, a jelen ügyben a megtámadott határozat rendelkező része 1. cikkének (2) bekezdése a felperest név szerint azonosítja a támogatás kedvezményezettjeként, e rendelkező rész 2. cikkének (1) bekezdése pedig annak visszatéríttetését írja elő, és ezáltal megakadályozza a nemzeti hatóságok részéről történő önálló vizsgálatot, míg a 2000/394 határozat rendelkező része nem azonosítja név szerint azon támogatások kedvezményezettjeit, amelyek visszatéríttetését elrendelte.

165    A Bizottság tévesen hivatkozott továbbá arra, hogy nem köteles hivatalból vizsgálni egy de minimis támogatás létezését, mivel a felperes erre őt a közigazgatási eljárás során nem hívta fel. E tekintetben nem releváns a Bizottság által hivatkozott, 2013. január 22‑i Salzgitter kontra Bizottság ítélet (T‑308/00 RENV, EU:T:2013:30, 121. pont), mivel ezen ítéletnek a Bizottság által alapul vett szakasza valamely intézkedés szelektivitásának kritériumára vonatkozik, nem pedig – ahogyan a jelen ügyben is – a kereskedelem érintettségének kritériumára. Egyebekben, az említett ítélet keretében vitatott határozatot megelőző közigazgatási eljárás során a Németországi Szövetségi Köztársaság nem hivatkozott arra, hogy a Bizottság vizsgálatának tárgyát képező adórendszer, valamint egy attól eltérő adórendszer együttes létezése alkalmas arra, hogy megszüntesse a szóban forgó ügyben a felperes által kapott vitatott előnyök egy részének szelektivitását. Márpedig e mulasztás releváns tényekre vonatkozik, tehát ténykérdésnek minősül, miközben a jelen ügyben a felperes állítólagos mulasztása a vitatott kifizetés de minimis jellegére vonatkozik, ennélfogva olyan jogkérdésnek minősül, amelyet a Bizottságnak hivatalból kellett volna vizsgálnia.

166    A Bizottság a harmadik jogalap első részének elutasítását kéri mint megalapozatlant.

167    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a támogatási programok vizsgálata keretében a Bizottság szorítkozhat a szóban forgó program jellemzőinek tanulmányozására, és nem köteles elemzést lefolytatni az e program alapján nyújtott valamennyi egyedi támogatásról. Csak a támogatások visszatéríttetésének szakaszában lesz szükséges minden egyes érintett vállalkozás egyedi helyzetének nemzeti szinten történő vizsgálata (lásd ebben az értelemben: 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítélet, C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368, 63. pont).

168    Ebből következik, hogy – a felperes állításával ellentétben – a Bizottságnak nem volt feladata annak vizsgálata, hogy a vitatott kifizetés de minimis jellegű‑e, mivel e vizsgálatot az olasz hatóságoknak kell elvégezniük a támogatás visszatéríttetésének szakaszában.

169    E megállapítást nem kérdőjelezi meg az a három érv, amelyet a felperes a fenti 167. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat hatályának korlátozása érdekében adott elő, miközben a megtámadott határozatnak a 2000/394 határozattól való elhatárolására törekedett, amely határozatot az ezen ítélkezési gyakorlat alapjául szolgáló keresetek keretében támadtak meg.

170    Először is azzal kapcsolatban, hogy – a jelen üggyel ellentétben – a 2000/394 határozat a (110) preambulumbekezdésben kifejezetten hivatkozik a de minimis szabályokra, elegendő megállapítani, hogy a Bizottság az említett (110) preambulumbekezdésben konkrétan nem vizsgálta az említett határozatban szóban forgó intézkedések de minimis jellegét, hanem – ahogyan arra a Bizottság helyénvalóan rámutat – a de minimis szabályokra való általános utalásra szorítkozott. Ennélfogva az, hogy a megtámadott határozatban nincs hasonló preambulumbekezdés, nem igazolhatja a jelen ügynek a 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítélet C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368) alapjául szolgáló ügy releváns körülményeitől való megkülönböztetését. E megállapítás annál is inkább igaz, mivel – ahogyan arra a Bizottság rámutat – a de minimis rendeletek az EUMSZ 288. cikk értelmében közvetlenül alkalmazandók valamennyi tagállamban.

171    Egyebekben a Bíróság már figyelmen kívül hagyta a Törvényszék egyik, a felperes által előadott érveléshez hasonló okfejtését. A 2008. november 28‑i Hotel Cipriani és társai kontra Bizottság ítéletben (T‑254/00, T‑270/00 és T‑277/00, EU:T:2008:537, 100–111., 251. és 252. pont) ugyanis a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy mivel az ügyben szóban forgó határozat végrehajtása során a nemzeti hatóságoknak nem feladata, hogy minden egyes esetben megvizsgálják, hogy az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének alkalmazási feltételei teljesülnek‑e, e hatóságok ebben az esetben nem kötelesek visszatéríttetni az egyedi de minimis támogatásokat, mivel a 2000/394 határozatot a (110) preambulumbekezdésre tekintettel úgy kell értelmezni, hogy az kizárja a támogatásnak minősítést azon intézkedések esetében, amelyek tiszteletben tartják a de minimis szabályt. Ugyanakkor a 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítéletben (C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368) a 2008. november 28‑i Hotel Cipriani és társai kontra Bizottság ítélettel (T‑254/00, T‑270/00 és T‑277/00, EU:T:2008:537) szembeni fellebbezést elbírálva a Bíróság megállapította, hogy a Törvényszék – mivel e következtetés levonása során az e határozat hatályára vonatkozó azon téves értelmezésből indult ki, mely szerint a nemzeti hatóságok nem kötelesek minden egyes esetben megvizsgálni, hogy a biztosított előny a kedvezményezettje vonatkozásában torzíthatja‑e a versenyt, és érintheti‑e az Unión belüli kereskedelmet – megsértette a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatát, amely szerint, amikor a Bizottság általánosan és elvontan foglal állást olyan támogatási program tárgyában, amelyet a belső piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánít, és elrendeli az e program keretében nyújtott összegek visszatéríttetését, a tagállam feladata, hogy megvizsgálja minden egyes, a visszatéríttetéssel érintett vállalkozás egyedi helyzetét (lásd ebben az értelemben: 2011. június 9‑i Comitato „Venezia vuole vivere” és társai kontra Bizottság ítélet, C‑71/09 P, C‑73/09 P és C‑76/09 P, EU:C:2011:368, 61–64. és 114–117. pont).

172    Másodszor, ami 2000/394 határozat rendelkező részének „vegyes” jellegével kapcsolatos érvet illeti, elegendő megjegyezni, hogy a fenti 171. pontban kifejtett megfontolásokra tekintettel a Bíróság – amikor a nemzeti hatóságok általi egyedi vizsgálat szükségességére hivatkozott – nem ezt a körülményt vette alapul, hanem a Bizottság valamely támogatási programra vonatkozó határozatának végrehajtása során a nemzeti hatóságokra háruló kötelezettségekkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatra hivatkozott.

173    Harmadszor, kétségtelenül igaz, hogy a 2000/394 határozat rendelkező része nem azonosítja név szerint a belső piaccal összeegyeztethetetlen támogatások kedvezményezettjeit, ellentétben a megtámadott határozat rendelkező része 1. cikkének (2) bekezdésével, amely a felperest név szerint azonosítja. E körülmény azonban nem releváns, mivel a felperes egyedi helyzetének vizsgálata szükségszerűen az olasz hatóságok feladata, mivel a Bizottság a vitatott támogatási program jellemzőinek elemzésére szorítkozott. Mindenesetre a megtámadott határozat rendelkező részének értelmezéséből következik, hogy az 1. cikkének (2) bekezdésén kívül a Bizottság az olasz hatóságoktól a kedvezményezettek helyzete egyedi vizsgálatának elvégzését várja, mivel az említett rendelkező rész 4. cikkében arra kéri az Olasz Köztársaságot, hogy küldje el számára különösen a kedvezményezettekről szóló pontos listát, adjon tájékoztatást az egyes kedvezményezettek által visszafizetendő teljes összegről, valamint részletesen mutassa be a megtámadott határozatnak való megfelelés érdekében már megtett és előirányzott intézkedéseket.

174    E tekintetben kitűnik, hogy az olasz hatóságok egy visszatéríttetési határozatról értesítették a felperest. A felperes, akihez a tárgyaláson e tekintetben kérdést intéztek, azt válaszolta, hogy nem kezdeményezett nemzeti jogorvoslatot az említett határozattal szemben, ellentétben azzal, amit pedig a Bizottságnak a megtámadott határozat elfogadását követő információcsere keretében bejelentett. Márpedig a Bizottság, illetve a nemzeti hatóságok szerepével kapcsolatos, fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel a felperes a jelen keresetével nem orvosolhatja az említett nemzeti jogorvoslat kezdeményezésével kapcsolatban tanúsított gondosságának hiányát.

175    Egyebekben el kell utasítani a felperesnek a 2013. január 22‑i Salzgitter kontra Bizottság ítélet (T‑308/00 RENV, EU:T:2013:30) alapjául szolgáló ügy relevanciájának vitatására irányuló érvelését. Mivel a támogatási program kedvezményezettjei egyedi helyzetének vizsgálata a nemzeti hatóságok és nem a Bizottság feladata, hatástalan az a kérdés, hogy ez utóbbinak vizsgálnia kellett volna‑e a vitatott kifizetés de minimis jellegét anélkül, hogy erre őt a felperes felhívta volna.

176    A fentiekre tekintettel a harmadik jogalap első részét el kell utasítani.

 A harmadik jogalapnak a de minimis rendeletek alkalmazásával kapcsolatos második részéről

177    A felperes a vitatott kifizetés de minimis jellegére hivatkozik, és azt állítja, hogy az említett kifizetés teljesíti a 2006. évi de minimis rendelet feltételeit.

178    Különösen, ami először is a 2006. évi de minimis rendelet hatályát illeti, a felperes úgy véli, hogy a jelen ügyben a tárgyi és időbeli hatályánál fogva e rendelet alkalmazandó, nem pedig a 2013. évi de minimis rendelet, ahogyan azt a Bizottság a 2017. augusztus 18‑i elektronikus levelében sugallta.

179    Ezt követően, ami a valamely támogatás de minimisnek minősítése érdekében teljesítendő feltételeket illeti, a felperes úgy véli, hogy a 2006. évi de minimis rendelet 2. cikkének (2) bekezdésében három pénzügyi év időszakában megállapított, 200 000 eurós felső határt a jelen ügyben nem lépték át, figyelembe véve a vitatott kifizetés 30 000 eurós összegét. E megállapítás még inkább alkalmazandó a finanszírozási költségek összegét illetően, amely a releváns összegnek minősül, ahogyan azt a felperes a második jogalap keretében állította. Egyebekben a Bizottság tévesen állítja azt, hogy valószínűtlen, hogy a 200 000 eurós felső határt nem lépték túl azon különböző támogatások miatt, amelyekben a Lufthansa csoport részesült, amelyhez a felperes tartozik. Különösen, a Lufthansa csoporthoz tartozó többi jogalany részére nyújtott támogatások nem vehetők figyelembe, mivel a „vállalkozás funkcionális fogalma” – amelyet a Bizottság alapul vesz – nem alkalmazandó, ugyanis az nem szerepel a 2006. évi de minimis rendeletben.

180    Ami a Bizottság által a 2017. augusztus 18‑i elektronikus levelében hivatkozott, a 2006. évi de minimis rendelet 2. cikkének (4) bekezdésében foglalt, a támogatás „bruttó támogatási egyenértékének” pontos és előzetes kiszámításának lehetővé tételét előíró feltételt jelenti, a felperes vitatja, hogy az alkalmazandó a vitatott kifizetésre.

181    Mindenesetre a felperes vitatja, hogy az ő feladata lenne annak bizonyítása, hogy a 2006. évi de minimis rendelet feltételei a jelen ügyben teljesülnek. Az említett rendelet előírja, hogy a bizonyítási teher a támogatások kedvezményezettjeire hárul a nemzeti hatóságokkal szemben, azonban ilyet terhet nem ír elő a Bizottsággal szemben.

182    A Bizottság a második rész elutasítását kéri mint hatástalant, mivel – még ha fel is tételezhető, hogy a vitatott kifizetés de minimis jellegű lehet – ennek megállapítása az olasz hatóságok feladata. Mindenesetre e második rész megalapozatlan, mivel a felperes nem bizonyította, hogy a jelen ügyben a 2006. évi de minimis rendelet valamennyi feltételét tiszteletben tartották.

183    E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy a harmadik jogalap második részének alátámasztása érdekében előadott érvek hatástalanok. Ahogyan az ugyanis a harmadik jogalap első részének vizsgálatából kitűnik, nem a Bizottság feladata, hogy a vitatott kifizetés esetleges de minimis jellegét vizsgálja. E körülmények között ezek az – egyébként lényegében a Bizottság által a megtámadott határozat elfogadását követően történt elektronikus levélváltások keretében kifejtett állásponttal szemben hivatkozott – érvek nem alkalmasak e határozat jogszerűségének kifogásolására.

184    Egyebekben a felperes a tárgyaláson arra hivatkozott, hogy a vitatott kifizetést, amelyre 2013. április 19‑én került sor, nem az autonóm régiótól származó pénzeszközökből finanszírozták, mivel – ahogyan az a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdésének b) pontjából kitűnik – a SOGAER és a GAESAR számára a 2013. évre nyújtott regionális éves hozzájárulásokat az említett régió kétségtelenül jóváhagyta, azonban azok folyósítására végül soha nem került sor.

185    E tekintetben a megtámadott határozat (427) preambulumbekezdésében foglalt 15. táblázatból, valamint a megtámadott határozat (113) preambulumbekezdésében hivatkozott, a SOGAER által a 2010–2013 közötti időszakban végrehajtott fellépéseket összefoglaló, a Bizottság által a Törvényszék egyik írásbeli kérdésére válaszul benyújtott táblázatokból kitűnik, hogy a vitatott szerződést a 2012‑es évre vonatkozónak kell tekinteni. Ennélfogva a vitatott, 2013 tavaszán teljesített kifizetést a 2012. évre nyújtott regionális hozzájárulás fedezte, amelyet a SOGAER‑nek kifizettek. Mindenesetre, amennyiben a felperes vitatni kívánja ezt a megállapítást, ez a kérdés a felperes egyedi helyzetének olasz hatóságok által történő vizsgálatát igényli.

186    A fenti megfontolások összességére tekintettel a harmadik jogalapot, és ennélfogva a kereset egészét el kell utasítani.

 A költségekről

187    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A felperest, mivel pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített első tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék a Germanwings GmbH‑t kötelezi a költségek  viselésére.

Papasavvas Svenningsen Valančius

Csehi       Nihoul

Kihirdetve Luxembourgban, a 2020. május 13‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

*      Az eljárás nyelve: német.