A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (harmadik tanács)
2019. december 19.(*)
„Előzetes döntéshozatal – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Közvetlen életbiztosítás – 90/619/EGK, 92/96/EGK, 2002/83/EK és 2009/138/EK irányelv – Elállási jog – Az elállási jog gyakorlásának részletes szabályaira vonatkozó helytelen tájékoztatás – Az elállási nyilatkozat alaki feltételei – A biztosító kötelezettségeire gyakorolt hatások – Határidő – Az elállási jog megszűnése – A szerződés felmondását követő elállás lehetősége – A szerződés visszavásárlási értékének megtérítése – A kifizetett biztosítási díjak visszatérítése – Egyenértéki kamatokhoz való jog – Elévülés”
A C‑355/18–C‑357/18. és C‑479/18. sz. egyesített ügyekben,
az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott négy előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyből hármat a Landesgericht Salzburg (salzburgi regionális bíróság, Ausztria) a Bírósághoz 2018. május 31‑én érkezett, 2018. május 16‑i határozataival (C‑355/18–C‑357/18), egyet pedig a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság, Ausztria) a Bírósághoz 2018. július 20‑án érkezett, 2018. július 12‑i határozatával (C‑476/18) terjesztett elő a
Barbara Rust‑Hackner (C‑355/18),
Christian Gmoser (C‑356/18),
Bettina Plackner (C‑357/18)
és
a Nürnberger Versicherung Aktiengesellschaft Österreich,
valamint a
KL
és
az UNIQA Österreich Versicherungen AG,
LK
és
a DONAU Versicherung AG Vienna Insurance Group,
MJ
és
az Allianz Elementar Lebensversicherungs‑Aktiengesellschaft,
NI
és
az Allianz Elementar Lebensversicherungs‑Aktiengesellschaft (C‑479/18)
között folyamatban lévő eljárásokban,
A BÍRÓSÁG (harmadik tanács),
tagjai: A. Prechal tanácselnök, L. S. Rossi (előadó), M. Ilešič, J. Malenovský és F. Biltgen bírák,
főtanácsnok: J. Kokott,
hivatalvezető: L. Carrasco Marco tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2019. április 11‑i tárgyalásra,
figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:
– B. Rust‑Hackner, Ch. Gmoser, B. Plackner és KL képviseletében N. Nowak Rechtsanwalt,
– LK képviseletében M. Poduschka Rechtsanwalt,
– MJ és NI képviseletében P. Mandl Rechtsanwalt,
– a Nürnberger Versicherung Aktiengesellschaft Österreich, az UNIQA Österreich Versicherungen AG és az Allianz Elementar Lebensversicherungs‑Aktiengesellschaft képviseletében P. Konwitschka Rechtsanwalt,
– a DONAU Versicherung AG Vienna Insurance Group képviseletében D. Altenburger és G. Hoffmann Rechtsanwälte,
– az osztrák kormány képviseletében J. Schmoll, meghatalmazotti minőségben,
– a cseh kormány képviseletében M. Smolek és J. Vláčil, meghatalmazotti minőségben,
– az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítője: P. Garofoli avvocato dello Stato,
– az Európai Bizottság képviseletében H. Tserepa‑Lacombe, K.‑P. Wojcik és G. Braun, meghatalmazotti minőségben,
a főtanácsnok indítványának a 2019. július 11‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek az 1992. november 10‑i 92/96/EGK tanácsi irányelvvel (HL 1992. L 360., 1. o.) módosított, a közvetlen életbiztosítási tevékenységekre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról, a szolgáltatásnyújtás szabadságának tényleges gyakorlását elősegítő rendelkezések megállapításáról, valamint a 79/267/EGK irányelv módosításáról szóló, 1990. november 8‑i 90/619/EGK második tanácsi irányelv (HL 1990. L 330., 50. o.; a továbbiakban: 90/619 irányelv) 15. cikke (1) bekezdésének értelmezésére, a közvetlen életbiztosítási tevékenységre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról és a 79/267/EGK, illetve a 90/619/EGK irányelv módosításáról szóló, 1992. november 10‑i 92/96/EGK tanácsi irányelv (harmadik életbiztosítási irányelv) (HL 1992. L 360., 1. o.) 31. cikkének értelmezésére, az életbiztosításról szóló, 2002. november 5‑i 2002/83/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2002. L 345., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 6. kötet, 3. o.) 35. cikke (1) bekezdésének és 36. cikkének értelmezésére, valamint a biztosítási és viszontbiztosítási üzleti tevékenység megkezdéséről és gyakorlásáról (Szolvencia II) szóló, 2009. november 25‑i 2009/138/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2009. L 335., 1. o.; helyesbítések: HL 2014. L 219., 66. o.; HL 2016. L 319., 68. o.; HL 2017. L 266., 22. o.) 185. cikke (1) bekezdésének és 186. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkoznak.
2 E kérelmeket hét, az életbiztosítási szerződésekre vonatkozó elállási jog hatálya és jogvesztő határideje tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelyek közül három jogvita a Landesgericht Salzburg (salzburgi regionális bíróság, Ausztria) előtt, Barbara Rust‑Hackner, Christian Gmoser, illetve Bettina Plackner és a Nürnberger Versicherung Aktiengesellschaft Österreich (a továbbiakban: Nürnberger) között van folyamatban, négy pedig a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság, Ausztria) előtt, KL és az UNIQA Österreich Versicherungen AG (a továbbiakban: UNIQA), LK és a DONAU Versicherung AG Vienna Insurance Group (a továbbiakban: DONAU), MJ és az Allianz Elementar Lebensversicherungs‑Aktiengesellschaft (a továbbiakban: Allianz), továbbá NI és az Allianz között.
Jogi háttér
Az uniós jog
A 90/619 irányelv
3 A 2002/83 irányelvvel módosított 90/619 irányelv 15. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„Minden tagállam köteles előírni, hogy az a biztosított, aki egyéni életbiztosítási szerződést köt, a szerződés megkötéséről szóló tájékoztatás kézhezvételétől számított 14. és 30. nap közötti határidőt kapjon a szerződéstől való elállásra.
Ha a biztosított az elállásról értesítést küld, az azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy mentesül a szerződésből származó minden jövőbeni kötelezettség alól.
Az elállás egyéb jogkövetkezményeit és feltételeit, különös tekintettel arra a módra, ahogyan a biztosítottat a szerződés megkötéséről értesítik, a 4. cikkben meghatározott szerződésre alkalmazandó jog írja elő.” [nem hivatalos fordítás]
A 92/96 irányelv
4 A 92/96 irányelv (23) preambulumbekezdése, amelyet a 2002/83 irányelv szintén hatályon kívül helyezett, a következőképpen szól:
„az egységes életbiztosítási piacon a fogyasztónak lehetősége lesz szélesebb és változatosabb körből szerződést választani; ahhoz, hogy ennek a sokszínűségnek és növekvő versenynek az előnyeit teljes mértékben kihasználhassa, meg kell kapnia mindazt az információt, amely szükséges ahhoz, hogy az igényeinek leginkább megfelelő szerződést választhassa ki; ez a tájékoztatási követelmény annál is fontosabb, mivel a kockázatvállalások tartama igen hosszú lehet; ezért össze kell hangolni a minimális rendelkezéseket, hogy a fogyasztó világos és pontos tájékoztatást kapjon a neki ajánlott termékek alapvető jellemzőiről, valamint azon testületek adatairól, amelyekhez a szerződő felek, a biztosított személyek vagy a szerződések kedvezményezettjei panaszaikkal fordulhatnak”. [nem hivatalos fordítás]
5 A 92/96 irányelv 31. cikke a következőket írta elő:
„(1) A biztosítási szerződés megkötése előtt legalább a II. melléklet A. pontjában felsorolt információkat közölni kell a biztosítottal.
[…]
(4) A kockázatvállalás szerinti tagállam határozza meg az e cikk és a II. melléklet végrehajtásának részletes szabályait.” [nem hivatalos fordítás]
6 Az említett irányelvnek „A biztosítottak tájékoztatása” című II. mellékletének II. melléklete a következőket tartalmazta:
„A következő tájékoztatást, amelyet a biztosítottal a szerződés megkötése előtt (A) vagy a szerződés futamideje alatt (B) kell közölni, világosan és pontosan, írásban, a kockázatvállalás szerinti tagállam hivatalos nyelvén kell megadni.
[…]
A. A szerződés megkötése előtt | |
A biztosítóra vonatkozó tájékoztatás | A kockázatvállalásra vonatkozó tájékoztatás |
[…] | […] a. 13) Az elállási jog gyakorlásának részletes szabályai […]” |
[nem hivatalos fordítás]
A 2002/83 irányelv
7 A 2009/138 irányelvvel hatályon kívül helyezett 2002/83 irányelv (46) és (52) preambulumbekezdése a következőket tartalmazza:
„(46) A belső piac keretein belül a biztosított érdeke, hogy a Közösségben rendelkezésre álló biztosítási termékek lehető legszélesebb köréhez férhessen hozzá, hogy az igényeinek leginkább megfelelőt választhassa ki. A kockázatvállalás szerinti tagállamnak kell biztosítania, hogy területén semmi se akadályozza a Közösségben értékesítésre kínált összes életbiztosítási termék terjesztését mindaddig, amíg azok a kockázatvállalás szerinti tagállamban hatályos, a közérdeket védő jogszabályokkal nem állnak ellentétben, amennyiben a közérdeket a székhely szerinti tagállam szabályai nem védik, feltéve hogy az ilyen rendelkezéseket hátrányos megkülönböztetés nélkül minden, az adott tagállamban működő vállalkozásra alkalmazni kell, és azok objektíven szükségesek, és az elérni kívánt céllal arányosak.
[…]
(52) Az egységes életbiztosítási piacon a fogyasztónak lehetősége lesz szélesebb és változatosabb körből szerződést választani. Ahhoz, hogy ennek a sokszínűségnek és növekvő versenynek az előnyeit teljes mértékben kihasználhassa, meg kell kapnia mindazt az információt, amely szükséges ahhoz, hogy az igényeinek leginkább megfelelő szerződést választhassa ki. Ez a tájékoztatási követelmény annál is fontosabb, mivel a kockázatvállalások tartama igen hosszú lehet. Ezért össze kell hangolni a minimális rendelkezéseket, hogy a fogyasztó világos és pontos tájékoztatást kapjon a neki ajánlott termékek alapvető jellemzőiről, valamint azon testületek adatairól, amelyekhez a biztosítottak, a biztosított személyek vagy a szerződések kedvezményezettjei panaszaikkal fordulhatnak.” [nem hivatalos fordítás]
8 A 2002/83 irányelvnek az „Elállási időszak” című [35.] cikke az (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:
„Minden tagállam köteles előírni, hogy az a biztosított, aki egyéni életbiztosítási szerződést köt, a szerződés megkötéséről szóló tájékoztatás kézhezvételétől számított 14. és 30. nap közötti határidőt kapjon a szerződéstől való elállásra.
Ha a biztosított az elállásról értesítést küld, az azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy mentesül a szerződésből származó minden jövőbeni kötelezettség alól.
Az elállás egyéb jogkövetkezményeit és feltételeit, különös tekintettel arra a módra, ahogyan a biztosítottat a szerződés megkötéséről értesítik, a 31. cikkben meghatározott szerződésre alkalmazandó jog írja elő.” [nem hivatalos fordítás]
9 Az említett irányelvnek „A biztosítottak tájékoztatása” című 36. cikke a következőképpen szól:
„(1) A biztosítási szerződés megkötése előtt legalább a III. melléklet A. pontjában felsorolt információkat közölni kell a biztosítottal.
[…]
(4) A kockázatvállalás szerinti tagállam határozza meg az e cikk és a II. melléklet végrehajtásának részletes szabályait.” [nem hivatalos fordítás]
10 Az említett irányelvnek „A biztosítottak tájékoztatása” című III. melléklete a következőket tartalmazta:
„A következő tájékoztatást, amelyet a biztosítottal a szerződés megkötése előtt (A) vagy a szerződés futamideje alatt (B) kell közölni, világosan és pontosan, írásban, a kockázatvállalás szerinti tagállam hivatalos nyelvén kell megadni.
[…]
A. A szerződés megkötése előtt | |
A biztosítóra vonatkozó tájékoztatás | A kötelezettségvállalásra vonatkozó tájékoztatás |
[…] | […] a.13. Az elállási jog gyakorlásának részletes szabályai […]” |
[nem hivatalos fordítás]
A 2009/138 irányelv
11 A 2009/138 irányelv (79) preambulumbekezdésének szövege a következő:
„A biztosítás belső piacán a fogyasztók szélesebb és változatosabb körből választhatnak biztosítást. Annak érdekében, hogy a széles választék és a fokozott verseny minden előnyét ki tudják használni, a fogyasztókat a szerződés megkötése előtt és időtartama alatt minden szükséges információval el kell látni, hogy a szükségleteiknek leginkább megfelelő szerződést választhassák.”
12 Ezen irányelvnek „A szerződők tájékoztatása” című 185. cikke az alábbiakat írja elő:
„(1) Az életbiztosítási szerződés megkötése előtt legalább a (2)–(4) bekezdésben meghatározott információkat közölni kell a szerződővel.
[…]
(3) A következő tájékoztatás közlendő a kötelezettségvállalásról:
[…]
j) az elállási jog gyakorlásának részletes szabályai;
[…]
(6) A (2)–(5) bekezdésben említett tájékoztatást világosan és pontosan, írásban, a kötelezettségvállalás szerinti tagállam hivatalos nyelvén kell megadni.
[…]
(8) A kötelezettségvállalás szerinti tagállam határozza meg az (1)–(7) bekezdés végrehajtásának részletes szabályait.”
13 Az említett irányelvnek az „Elállási időszak” című 186. cikke (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:
„A tagállamok biztosítják, hogy a szerződők, akik egyéni életbiztosítási szerződést kötnek, a szerződés megkötéséről szóló tájékoztatás kézhezvételétől számított 14. és 30. nap közötti határidőt kapjanak a szerződéstől való elállásra.
Ha a szerződők az elállásról értesítést küldenek, az azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy mentesülnek a szerződésből származó minden jövőbeni kötelezettség alól.
Az elállás egyéb jogkövetkezményeit és feltételeit, különös tekintettel arra a módra, ahogyan a szerződőt a szerződés megkötéséről értesítik, a szerződésre alkalmazandó jog írja elő.”
Az osztrák jog
14 Az 1985. december 2‑i Bundesgesetz über den Versicherungsvertrag (a biztosítási szerződésekről szóló szövetségi törvény) (BGBl. 2/1959, a továbbiakban: VersVG) 165a. §‑ának az 1997. január 1. és 2004. szeptember 30. közötti időszakra alkalmazandó változatának szövege a következő volt:
„(1) A biztosított jogosult a szerződés létrejöttét követő két héten belül a szerződéstől elállni. Ha a biztosító ideiglenes fedezetet nyújtott, ezért az e fedezet időtartamának megfelelő biztosítási díj illeti meg.
(2) Ha a biztosító nem tett eleget a címének közlésére vonatkozó kötelezettségnek (az 1978. október 18‑i Bundesgesetz über den Betrieb und die Beaufsichtigung der Vertragsversicherung [a szerződéses biztosítási tevékenység folytatásáról és felügyeletéről szóló szövetségi törvény], [Versicherungsaufsichtsgesetz] [a biztosításfelügyeletről szóló törvény] [BGBl.569/1978] 9a. §‑a (1) bekezdésének 1. pontja), az (1) bekezdés szerinti elállási határidő nem kezdődik meg, amíg a biztosított tudomást nem szerez e címről.
(3) Az előző bekezdések nem alkalmazhatók csoportbiztosítási szerződésekre és a legfeljebb hat hónapos futamidejű szerződésekre.”
15 A VersVG. 165a. §‑ának a 2007. január 1. és 2012. június 30. közötti időszakra alkalmazandó változatának szövege a következő volt:
„(1) A biztosított jogosult a szerződés létrejöttéről szóló tájékoztatás kézhezvételét követő 30 napon belül a szerződéstől elállni. Ha a biztosító ideiglenes fedezetet nyújtott, ezért az e fedezet időtartamának megfelelő biztosítási díj illeti meg.
(2) Ha a biztosító nem tett eleget a címének közlésére vonatkozó kötelezettségnek (a szerződéses biztosítási tevékenység folytatásáról és felügyeletéről szóló szövetségi törvény 9a. §‑a (1) bekezdésének 1. pontja), az (1) bekezdés szerinti elállási határidő nem kezdődik meg, amíg a biztosított tudomást nem szerez e címről.
(3) Az előző bekezdések nem alkalmazhatók csoportbiztosítási szerződésekre és a legfeljebb hat hónapos futamidejű szerződésekre.”
16 A VersVG 165a. §‑ának a 2012. július 1. és 2015. december 31. közötti időszakra alkalmazandó változatának szövege a következő volt:
„(1) A biztosított jogosult a szerződés létrejöttéről szóló tájékoztatás kézhezvételét követő 30 napon belül a szerződéstől elállni. Ha a biztosító ideiglenes fedezetet nyújtott, ezért az e fedezet időtartamának megfelelő biztosítási díj illeti meg.
(2) Ha a biztosító nem tett eleget a címének közlésére vonatkozó kötelezettségnek (a szerződéses biztosítási tevékenység folytatásáról és felügyeletéről szóló szövetségi törvény 9a. §‑a (1) bekezdésének 1. pontja), az (1) bekezdés szerinti elállási határidő nem kezdődik meg, amíg a biztosított tudomást nem szerez e címről.
(2a) Ha a biztosított fogyasztónak minősül (a[z 1979. március 8‑i Konsumentschutzgesetz (fogyasztóvédelmi törvény) (BGBl. 140/1979)] 1. §‑a (1) bekezdésének 2. pontja), az (1) és (2) bekezdés szerinti elállási határidő csak akkor kezdődik meg, ha a biztosított ezen elállási jogról is tájékoztatást kapott.
(3) Az előző bekezdések nem alkalmazhatók csoportbiztosítási szerződésekre és a legfeljebb hat hónapos futamidejű szerződésekre.”
17 A VersVG‑nek a BGBl. 509/1994. számában közzétett változata a következőképpen rendelkezik:
„(1) Halál esetére szóló olyan tőkefedezeti biztosítás elállás, felmondás vagy megtámadás útján történő megszűnése esetén, amelynek megkötésére olyan módon került sor, hogy a biztosítónak bizonyosan kötelezettsége keletkezik a megállapodás szerinti tőke megfizetésére, a biztosító köteles megtéríteni a biztosításra eső visszavásárlási értéket.
[…]
(3) A visszavásárlási értéket a biztosítási matematika elismert szabályai szerint, a folyó biztosítási időszak végére történő biztosításidíj‑számítás számítási elvei alapján a biztosítás jelenértékeként kell kiszámítani. A biztosításidíj‑hátralékokat le kell vonni a visszavásárlási értékből.
(4) A biztosító csak akkor jogosult levonásra, ha abban a felek megállapodtak, és az arányos.”
18 A szerződéses biztosítási tevékenység folytatásáról és felügyeletéről szóló szövetségi törvény 9a. §‑ának az 1996. augusztus 1. és 2007. december 9. közötti időszakra alkalmazandó változatának szövege a következő volt:
„(1) Belföldi kockázatra vonatkozó biztosítási szerződés megkötésekor szerződéses nyilatkozatának megtétele előtt a biztosítottat írásban tájékoztatni kell
1. a biztosítóintézet és adott esetben azon fióktelep nevéről, székhelyének címéről és társasági formájáról, amelynek útján a biztosítási szerződés megkötésére sor kerül,
[…]
6. azon körülményekről, amelyek mellett a biztosított elállhat a biztosítási szerződés megkötésétől vagy magától a szerződéstől.
19 A szerződéses biztosítási tevékenység folytatásáról és felügyeletéről szóló szövetségi törvény 9a. §‑ának a 2007. december 10. és 2015. december 31. közötti időszakra alkalmazandó változata következőket írta elő:
„(1) Belföldi kockázatra vonatkozó biztosítási szerződés megkötésekor szerződéses nyilatkozatának megtétele előtt a biztosítottat írásban tájékoztatni kell
1. a biztosítóintézet és adott esetben azon fióktelep nevéről, székhelyének címéről és társasági formájáról, amelynek útján a biztosítási szerződés megkötésére sor kerül,
[…]
6. azon körülményekről, amelyek mellett a biztosított elállhat a biztosítási szerződés megkötésétől vagy magától a szerződéstől.
Az alapeljárások és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
A C‑355/18–C‑357/18. sz. ügyek
20 B. Rust‑Hackner, Ch. Gmoser és B. Plackner befektetésekhez kötött életbiztosítási szerződést kötöttek a Nürnbergernél. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben foglaltak szerint a szerződések mindegyike tartalmazta azt az információt, hogy a biztosítási szerződéstől való elállás csak akkor érvényes, ha írásban terjesztik elő.
21 B. Rust‑Hackner 2017. március 14‑én felmondta az életbiztosítási szerződését. 2017. május 23‑án nyilatkozott arról, hogy eláll a szerződéstől, mert a Nürrnbergertől hibás tájékoztatást kapott az elállási joggal kapcsolatban.
22 Ch. Gmoser 2010‑ben visszavásárolta az 1998‑ban kötött szerződését. Csak 2017. május 3‑án jelentette be a szerződéstől való elállását, szintén amiatt, hogy hibás tájékoztatást kapott az elállási joggal kapcsolatban.
23 B. Plackner ugyanezen indokkal 2017. május 27‑én bejelentette a 2000‑ben kötött, még teljesítés alatt álló szerződésétől való elállását.
24 Az első fokon eljáró osztrák bíróság helyt adott a Nürnberger jogalap nélküli gazdagodása miatt az összes kifizetett biztosítási díj és kamat visszafizettetése iránt B. Rust‑Hackner, Ch. Gmoser és B. Plackner által benyújtott kérelmeknek. E bíróság szerint ugyanis, mivel az osztrák jog nem rendelkezik arról, hogy az elállást írásba kell foglalni, a Nürnberger által a biztosítottak részére megküldött tájékoztatás téves volt. Márpedig, amint az a 2013. december 19‑i Endress ítéletből (C‑209/12, EU:C:2013:864) is következik, a téves információ a tájékoztatás elmaradásával egyenértékű, ami nem indítja meg az elállási jogra vonatkozó jogvesztő határidőt, így e jog a szerződés megszüntetését követően is időbeli korlátozás nélkül gyakorolható.
25 A fellebbezés ügyében eljáró Landesgericht Salzburg (salzburgi regionális bíróság) részéről az a kérdés merül fel, hogy annak ellenére, hogy az elállási nyilatkozat írásba foglalását előíró tájékoztatás a szerződéstől való elállásra vonatkozó jog fennállását illetően nem téveszti meg a biztosítottat, az ilyen tájékoztatás a 90/619 irányelv 15. cikkének (1) bekezdésére tekintettel hibásnak tekinthető‑e, és ily módon az elállási jog időbeli korlátozás nélkül gyakorolható‑e.
26 A bíróság ezzel kapcsolatban arra hivatkozik, hogy a jelen ügyben a megküldött tájékoztatás megfelelt a jogszabályi követelményeknek, és helyesen jelölte meg az elállási jog gyakorlására nyitva álló határidőt, a biztosítottat tehát tájékoztatták a jogáról. Az írásbeli forma az osztrák jog szerint egyébként nem tilos, és – a biztosított érdekében is – a jogbiztonság védelmét szolgálja. Az elállás írásbeliségére való hivatkozás továbbá főszabály szerint nem tűnik alkalmasnak arra, hogy a biztosítottat visszatartsa a megfelelő időben történő elállástól.
27 A Landesgericht Salzburg (salzburgi regionális bíróság) a 2013. december 19‑i Endress ítéletre (C‑209/12, EU:C:2013:864) és a 92/96 irányelv (23) preambulumbekezdésében említett tájékoztatási célkitűzésre tekintettel ezért azt kívánja megtudni, hogy az osztrák jog ezen irányelvnek megfelelő értelmezése annak megállapítását jelenti‑e, hogy ilyen körülmények között a biztosított elállási jogát időbeli korlátozás nélkül gyakorolhatja.
28 Ezenkívül a C‑355/18. és C‑356/18. sz. ügyekben e bíróság azt is kérdezi, hogy az életbiztosítási szerződésnek a biztosított általi felmondása vagy visszavásárlása következtében történő megszűnését követően is sor kerülhet‑e az életbiztosítási szerződéstől az elállási jogról való hibás tájékoztatás miatt történő elállásra.
29 Az életbiztosítási szerződés megszűnését és a kapcsolódó szolgáltatások kölcsönös teljesítését követően ugyanis már semmiféle kötelezettség nem származik a szerződésből, amely alól a biztosított a 90/619 irányelv 15. cikke (1) bekezdésének értelmében a jövőre nézve mentesíthető. Az életbiztosítási szerződés megszűnését követő elállás viszont spekulációs lehetőséget nyújt a biztosítottnak a biztosító és a biztosítotti közösség kárára, ami nem egyezik az elérni szándékozott fogyasztóvédelmi céllal.
30 E körülmények között a Landesgericht Salzburg (salzburgi regionális bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a C‑355/18. és C‑356/18. sz. ügyek keretében a következő két kérdést, valamint a C‑357/18. sz. ügyben e kérdések közül az elsőt terjeszti a Bíróság elé:
„1) Úgy kell‑e értelmezni a [90/15 irányelvnek] a [92/96 irányelv] 31. cikkével összefüggésben értelmezett 15. cikkének (1) bekezdését, hogy az elállás lehetőségéről szóló tájékoztatásnak arra való hivatkozást is kell tartalmaznia, hogy az elállás nem igényel meghatározott alakiságot?
2) Be lehet‑e jelenteni az elállást az elállási jogról való hibás tájékoztatás miatt még az életbiztosítási szerződésnek a biztosított általi felmondás (és visszavásárlás) következtében történő megszűnését követően is?”
C‑479/18. sz. ügy
31 A C‑479/18. sz. ügyben az előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása céljából a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság) egyesítette az előtte folyamatban lévő négy ügyet, és azokat „A, B, C és D eljárásnak” nevezte el.
32 Az „A eljárás” KL és az UNIQA között folyik. KL az 1997. augusztus 1‑jétől 2032. augusztus 1‑jéig terjedő időtartamra szóló életbiztosítási szerződést kötött az UNIQA jogelődjével. A szerződésre vonatkozó ajánlat formanyomtatványában KL azt a tájékoztatást kapta, hogy a biztosítási szerződéstől való elállás csak akkor érvényes, ha írásban terjesztik elő.
33 2017. október 24‑én KL közölte az UNIQÁ‑val, hogy eláll a biztosítási szerződéstől. Mivel ez utóbbi nem fogadta el kifejezett módon ezt az elállást, KL kéri az összes általa kifizetett biztosítási díj kamattal növelt, kockázati költség nélküli összegének megtérítését.
34 A „B eljárás” LK és a DONAU között folyik. LK a 2003. december 1‑jétől 2022. december 1‑jéig terjedő időtartamra szóló életbiztosítási szerződést kötött a DONAU‑val. LK‑t nem tájékoztatták a szerződéskötés előtt az őt megillető elállási jogról.
35 Miután az LK 2013‑ban felmondta az említett szerződést, és megkapta annak visszavásárlási értékét, 2018. január 4‑én tájékoztatta a DONAU‑t, hogy eláll a biztosítási szerződéstől amiatt, hogy nem tájékoztatták megfelelően az elállási jogáról. Mivel a DONAU nem adott választ, LK jelenleg az összes általa kifizetett biztosítási díj kamattal növelt, kockázati költség nélküli összegének megtérítését kéri, levonva ebből a már 2013‑ban kifizetett visszavásárlási értéket.
36 A „C és D eljárás” MJ és az Allianz, illetve NI és az Allianz között van folyamatban. MJ és NI mindketten a 2011. december 1‑jétől 2037. december 1‑jéig terjedő időtartamra szóló életbiztosítási szerződést kötöttek az Allianz‑cal. A szerződésekre vonatkozó ajánlat formanyomtatványában az Allianz arról tájékoztatta MJ‑t és NI‑t, hogy a szerződéstől jogosultak „írásban” elállni.
37 2017‑ben MJ és NI bejelentette az Allianznak, hogy elállnak a biztosítási szerződésüktől. Mivel az Allianz nem fogadta el kifejezett módon ezt az elállást, MJ és NI jelenleg az összes általuk kifizetett biztosítási díj kamattal növelt, kockázati költség nélküli összegének megtérítését kérik.
38 A Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság) emlékeztet rá, hogy az elállás érvényességének az uniós jogszabályok által közvetlenül szabályozottaktól eltérő feltételeit – az uniós szabályozásnak megfelelően – a nemzeti jog szabályozza. Márpedig e bíróság szerint az osztrák jogban az elállási nyilatkozat nincsen alaki feltételhez kötve. Elsőként ezért azt a kérdést teszi fel, hogy az elállási jog gyakorlására vonatkozó határidő megkezdődhet‑e annak ellenére, hogy gyakorlásának részletes szabályairól hibás tájékoztatást adtak. Az említett bíróság arra keresi a választ, hogy az adott ügyben alkalmazható‑e a 2013. december 19‑i Endress ítéletből (C‑209/12, EU:C:2013:864) eredő ítélkezési gyakorlat. Ebben az ítéletben a Bíróság kimondta, hogy ha a biztosító nem adott tájékoztatást a biztosítottnak az elállási jogára vonatkozóan, akkor nem hozhatja fel vele szemben azt, hogy lejárt az elállási jog gyakorlására vonatkozó határidő. Felmerül tehát a kérdés, hogy ez arra az esetre is vonatkozik‑e, amikor a biztosítottat megfelelően tájékoztatták elállási jogának fennállásáról és az elállási jog gyakorlására előírt határidőről, azonban tévesen úgy tájékoztatták, hogy nyilatkozatát írásban kell megtennie.
39 Másodikként a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság) arra a kérdésre vár választ, hogy a szerződéstől való elállás határideje annak ellenére is abban az időpontban kezdődik meg, amikor a biztosított tényleges tudomást szerzett az elállási jog fennállásáról, hogy a biztosító hibás tájékoztatást adott. Igenlő válasz lenne indokolt abban az esetben, ha a jelen ügyben alkalmazandó uniós jognak kizárólag annak biztosítása lenne a célja, hogy a biztosított ismerje, és ezáltal gyakorolhassa jogait. Eltérő lenne a válasz azonban akkor, ha az elállási jog célja arra is kiterjedne, hogy a biztosítókat tájékoztatási kötelezettségük betartására ösztönözze.
40 Harmadikként, a „B” eljárással kapcsolatban, amelyben LK felmondta az életbiztosítási szerződését és megkapta a visszavásárlási értékét, ezért a jövőre nézve szerződéses kötelezettség már nem áll fenn, a bíróság azt a kérdést is felteszi, hogy az elállási jog nem szűnik‑e meg arra a körülményre tekintettel, hogy e jogot csak abból a célból alapították, hogy a biztosított mentesüljön a szerződésből származó minden jövőbeni kötelezettség alól.
41 Negyedikként azt a kérdést teszi fel az említett bíróság, hogy az elállási jog gyakorlásának részletes szabályaira vonatkozó késedelmes tájékoztatást követő elállás esetén a biztosított csak a szerződése visszavásárlási értékének megtérítését, vagy ellenkezőleg, a kifizetett teljes összegnek a szerződéssel lefedett időszak után fizetett biztosítási díjakkal csökkentett összegének visszafizetését igényelheti‑e. Az említett bíróság e tekintetben úgy ítéli meg, hogy az elállási jog nem érvényesülhetne hatékonyan, ha a biztosított elállás útján nem kaphatna többet a visszavásárlási értéknél.
42 Végezetül a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság) lényegében arra kér választ, hogy a hároméves általános elévülési idő alkalmazható‑e a jogalap nélküli gazdagodást terhelő egyenértéki kamatokhoz való jog gyakorlására, ami az erre a hároméves időszakra eső rész tekintetében korlátozná a kamatok összegét.
43 E bíróság ismerteti, hogy az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság, Ausztria) szerint a VersVG 165a. §‑a (2) bekezdésének az uniós joggal való összhangjának biztosítása érdekében ezt a rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy az elállási jogról való hibás tájékoztatás a tájékoztatás elmaradásával egyenértékű, és az ilyen tájékoztatásnyújtás azt eredményezi, hogy a biztosított elállási jogát időbeli korlátozás nélkül gyakorolhatja.
44 E körülmények között a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság) felfüggesztette az eljárásokat, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1) Úgy kell‑e értelmezni a [90/619 irányelv] 15. cikkének (1) bekezdését és a [92/96 irányelv] 31. cikkét, illetve a [2002/83 irányelv] 35. cikkének (1) bekezdését és 36. cikkének (1) bekezdését, illetve a [2009/138 irányelv] 185. cikkének (1) bekezdését és 186. cikkének (1) bekezdését, hogy – a szerződéskötés előtt az elállási jogról való hibás tájékoztatás következményeit szabályozó nemzeti rendelkezések hiányában – nem kezdődik meg az elállási jog gyakorlásának határideje, ha a biztosítóintézet azt közli a tájékoztatásban, hogy az elállást írásbeli formában kell gyakorolni, jóllehet az elállás a nemzeti jog szerint alakiságok nélkül lehetséges?
2) Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén úgy kell‑e értelmezni a [90/619 irányelv] 15. cikkének (1) bekezdését és a [92/96 irányelv] 31. cikkét, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint a szerződéskötés előtt az elállási jogról való elmulasztott vagy hibás tájékoztatás esetén az elállási jog gyakorlásának határideje akkor kezdődik meg, amikor a biztosított – bármilyen módon – tudomást szerzett elállási jogáról?
3) Úgy kell‑e értelmezni a [2002/83 irányelv] 35. cikkének (1) bekezdését és 36. cikkének (1) bekezdését, hogy – a szerződéskötés előtt az elállási jogról való elmulasztott vagy hibás tájékoztatás következményeit szabályozó nemzeti rendelkezések hiányában – a biztosított szerződéstől való elálláshoz való joga legkésőbb azt követően megszűnik, hogy a szerződés általa történő felmondása miatt megfizették számára a visszavásárlási értéket, és a másik szerződő fél ezáltal teljeskörűen teljesítette a szerződésből eredő kötelezettségeket?
4) Az első kérdésre adandó igenlő és/vagy a harmadik kérdésre adandó nemleges válasz esetén úgy kell‑e értelmezni a [90/619 irányelv] 15. cikkének (1) bekezdését, illetve a [2002/83 irányelv] 35. cikkének (1) bekezdését, illetve a [2009/138 irányelv] 186. cikkének (1) bekezdését, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint elállási jogának gyakorlása esetén a biztosított számára a visszavásárlási értéket (a biztosításnak a biztosítási matematika elismert szabályai szerint kiszámított jelenértékét) kell megtéríteni?
5) Abban az esetben, ha a negyedik kérdéssel foglalkozni kellett, és arra igenlő választ kellett adni, úgy kell‑e értelmezni a [90/619 irányelv] 15. cikkének (1) bekezdését, illetve a [2002/83 irányelv] 35. cikkének (1) bekezdését, illetve a [2009/138 irányelv] 186. cikkének (1) bekezdését, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint az elállási jog gyakorlása esetén a visszatérített biztosítási díjak utáni átalánykamat megfizetésére való jogosultság elévülés miatt a keresetindítást megelőző utolsó hároméves időszakra eső kamathányadra korlátozható?”
A Bíróság előtti eljárás
45 A Bíróság elnöke a 2018. június 22‑i határozatával az eljárás írásbeli és a szóbeli szakaszának lefolytatása, valamint az ítélet meghozatala céljából egyesítette a C‑355/18–C‑357/18. sz. ügyeket. A Bíróság 2019. február 26‑i határozatában a szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az ítélethozatal céljából egyesítette ezt a három ügyet és a C‑479/19. sz. ügyet.
46 A Bíróság Hivatalához 2019. november 22‑én benyújtott beadványában a Nürnberger, az UNIQA és az Allianz kérte a szóbeli szakasz újbóli megnyitását.
47 Kérelmük alátámasztására először is arra hivatkoznak, hogy az érdekelteknek lehetőséget kell adni a 2019. szeptember 11‑i Romano ítélet (C‑143/18, EU:C:2019:701) megvitatására, amelyet két hónappal a főtanácsnok jelen ügyekre vonatkozó indítványának ismertetése után hirdettek ki, másodszor arra, hogy az indítvány 51. pontjában szereplő, az elállási nyilatkozat alaki követelményeire vonatkozó érvelés újnak minősül, amelyet szintén meg kell vitatni, harmadszor pedig arra, hogy az osztrák jogi szakirodalom az említett indítványt több fontos szempontból is bírálta, többek között azzal kapcsolatban, hogy a biztosítási díjak mely részét kell a biztosítási szerződés felmondása esetén visszafizetni.
48 E tekintetben emlékeztetni kell egyrészt arra, hogy az Európai Unió Bíróságának alapokmánya és a Bíróság eljárási szabályzata nem teszi lehetővé az ezen alapokmány 23. cikke szerinti érdekeltek számára, hogy a főtanácsnoki indítványra válaszként észrevételeket tegyenek (2018. március 6‑i Achmea ítélet, C‑284/16, EU:C:2018:158, 26. pont; 2019. november 19‑i A. K. és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége] ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 61. pont).
49 Másrészt az EUMSZ 252. cikk második bekezdése szerint a főtanácsnok teljesen pártatlanul és függetlenül eljárva, nyilvános tárgyaláson indokolással ellátott indítványt terjeszt elő azokban az ügyekben, amelyek esetében az Európai Unió Bíróságának alapokmánya szerint a főtanácsnok részvételére van szükség. A Bíróságot nem köti sem ezen indítvány, sem pedig a főtanácsnok ezen indítvány alapjául szolgáló indokolása. Következésképpen az, ha az érdekelt fél nem ért egyet a főtanácsnok indítványával, bármilyen kérdéseket is vizsgáljon a főtanácsnok az indítványban, önmagában nem indokolhatja a szóbeli szakasz újbóli megnyitását (2018. március 6‑i Achmea ítélet, C‑284/16, EU:C:2018:158, 27. pont; 2019. november 19‑i A. K. és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége] ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 62. pont).
50 A Bíróság azonban a főtanácsnok meghallgatását követően eljárási szabályzata 83. cikkének megfelelően az eljárás során bármikor elrendelheti az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását, különösen, ha úgy ítéli meg, hogy az ügy körülményei nincsenek kellően feltárva, vagy ha a fél e szakasz befejezését követően a Bíróság határozatára nézve döntő jelentőségű új tényt hoz fel, illetve ha az ügyet olyan érv alapján kellene eldönteni, amelyet az érdekeltek nem vitattak meg.
51 A jelen esetben a Bíróság azonban a főtanácsnok meghallgatását követően úgy ítéli meg, hogy az előtte folyamatban lévő eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitása iránti kérelem nem tartalmaz az általa a jelen ügyekben hozandó határozatra nézve döntő jelentőségű új tényt. Konkrétan a 2019. szeptember 11‑i Romano ítélet (C‑143/18, EU:C:2019:701) tárgya egy olyan előzetes döntéshozatal iránti kérelem, amely a fogyasztói pénzügyi szolgáltatások távértékesítéssel történő forgalmazásáról, valamint a 90/619/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK irányelv és a 98/27/EK irányelv módosításáról szóló, 2002. szeptember 23‑i 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2002. L 271., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 4. kötet, 321. o.) 4. cikke (2) bekezdésének, 5. cikke (1) bekezdésének, 6. cikke (1) bekezdése második albekezdése második francia bekezdésének, 6. cikke (2) bekezdése c) pontjának, 6. cikke (6) bekezdésének, valamint 7. cikke (4) bekezdésének az értelmezésére vonatkozik, azaz egy olyan irányelv értelmezésére, amelyről a jelen ügyekben nem esik szó.
52 A Bíróság továbbá úgy véli, hogy az ezen ügyekre vonatkozó eljárások írásbeli és szóbeli szakaszának lezártakor rendelkezésére áll minden ahhoz szükséges elem, hogy választ adhasson a feltett kérdésekre, és a kérdések megválaszolásakor nem kell figyelembe venni olyan – például a jelen ítélet 47. pontjában kifejtett – érveket, amelyeket az érdekeltek nem vitattak meg.
53 E körülmények között nem kell elrendelni az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását.
A Bíróság hatásköréről
54 B. Rust‑Hackner, Ch. Gmoser és M. Plackner, a C‑479/18. sz. ügyben feltett harmadik és ötödik kérdéssel kapcsolatban pedig az Allianz és az UNIQA vitatja, hogy a Bíróságnak hatásköre lenne olyan kérdések megválaszolására, amelyek csak a nemzeti jogot érintik. Egyrészt ugyanis az elállási jog gyakorlásának részletes szabályait a tagállamoknak kell szabályozniuk. Másrészt az alkalmazandó osztrák jog kifejezetten előírja a biztosító számára azt a kötelezettséget, hogy a biztosítási szerződés megkötése előtt írásban tájékoztassa a biztosítottakat arról, hogy a biztosítottak milyen körülmények között vonhatják vissza a szerződést vagy állhatnak el attól.
55 E tekintetben elegendő rámutatni arra, hogy – ahogyan a főtanácsnok indítványának 23–25. pontjában is kiemeli – a 90/619 irányelv 15. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése, valamint a 92/96 irányelv 31. cikkének az irányelv II. melléklete A. pontjának a.13. alpontjával összefüggésben értelmezett (1) és (4) bekezdése alapján kétségkívül a tagállamok felelősek az elállási jog gyakorlásának részletes szabályait meghatározó, valamint a tájékoztatásra, különösen az elállási jog gyakorlására vonatkozó információkra vonatkozó szabályok elfogadásáért. Ugyanakkor a Bíróságnak már volt alkalma tisztázni, hogy e szabályok elfogadásakor a tagállamok kötelesek gondoskodni arról, hogy az említett irányelvek hatékony érvényesülése – ezen irányelvek célkitűzésének figyelembevétele mellett – biztosítva legyen (lásd ebben az értelemben: 2013. december 19‑i Endress ítélet, C‑209/12, EU:C:2013:864, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
56 Következésképpen a Bíróságnak értelmeznie kell a jelen ügyekre alkalmazandó uniós jogi rendelkezéseket, és ezért hatáskörrel rendelkezik a jelen ügyekben feltett kérdések megválaszolására.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek elfogadhatóságáról a C‑355/18–C‑357/18. sz. ügyekben
57 B. Rust‑Hackner, Ch. Gmoser és M. Plackner szerint C‑355/18–C‑357/18. sz. ügyekben az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek nem elfogadhatóak, mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozatok a Bíróság eljárási szabályzatának 94. cikkében meghatározott követelményekre tekintettel nem megfelelően ismertetik a nemzeti jogszabályi hátteret.
58 E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy az ezen ügyekben feltett, előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések közvetlenül az uniós jogi rendelkezések értelmezésére vonatkoznak, és az előterjesztő bíróság kérdései arra irányulnak, hogy hol húzódnak az e rendelkezésekben foglalt elállási jog gyakorlása részletes szabályainak megállapítására vonatkozó tagállami hatáskörök korlátai. E körülmények között az említett előzetes döntéshozatalra utaló határozatokban foglalt nemzeti jogszabályi háttér ismertetése nem akadályozza a Bíróságot és az érdekelteket abban, hogy megértsék az említett kérdéseket, valamint a kérdésfeltevés összefüggéseit.
59 Következésképpen az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek elfogadhatók.
A C‑357/18. sz. ügyben előterjesztett egyetlen kérdésről és a C‑355/18. sz., a C‑356/18. sz. és a C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett első kérdésről
60 A C‑357/18. sz. ügyben előterjesztett egyetlen kérdéssel és a C‑355/18., a C‑356/18. és a C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett első kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróságok lényegében arra kívánnak választ kapni, hogy a 90/619 irányelv 15. cikkének a 92/96 irányelv 31. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését, a 2002/83 irányelv 35. cikkének az ezen irányelv 36. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését és a 2009/138 irányelv 185. cikkének az ezen irányelv 186. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az életbiztosítási szerződéstől való elállási jog gyakorlásának határideje akkor is abban az időpontban kezdődik meg, amikor a biztosítottat tájékoztatják a szerződés megkötéséről, ha a biztosító által a biztosítottnak adott tájékoztatás nem tartalmazza, hogy a szerződésre alkalmazandó nemzeti jog az említett elállási jog gyakorlására vonatkozóan nem ír elő alaki követelményeket, vagy pedig olyan alaki követelményeket említ, amelyeket a szerződésre alkalmazandó nemzeti jog valójában nem követel meg.
61 E kérdések megválaszolásához először is rá kell mutatni, hogy az említett, időbeli hatályuknál fogva az alapeljárásokra alkalmazandó uniós jogi rendelkezések lényegében mind úgy rendelkeznek, hogy egyrészt az a biztosított, aki egyéni életbiztosítási szerződést köt, a szerződés megkötéséről szóló tájékoztatástól számított 14. és 30. nap közötti határidőt kap a szerződéstől való elállásra, és az elállás azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy a biztosított mentesül a szerződésből származó minden jövőbeni kötelezettség alól, másrészt pedig az elállás egyéb jogkövetkezményeit és feltételeit – különös tekintettel a biztosítottnak a szerződés megkötéséről való tájékoztatás részletes szabályaira – a szerződésre alkalmazandó jognak megfelelően kell szabályozni.
62 Ahogyan a jelen ítélet 55. pontjában már említésre került, a Bíróságnak ezzel kapcsolatban már alkalma nyílt megállapítani, hogy a tagállamok valóban jogosultak az elállási jog gyakorlására vonatkozó részletes szabályok elfogadására, és ezek a szabályok természetüknél fogva tartalmazhatnak bizonyos, az elállási jogot érintő korlátozásokat. A tagállamoknak azonban e szabályok elfogadása során gondoskodniuk kell arról, hogy a 90/619 és a 92/96 irányelv hatékony érvényesülése – ezen irányelvek célkitűzésének figyelembevétele mellett – biztosítva legyen.
63 Márpedig az említett irányelvek célkitűzését illetően emlékeztetni kell arra, hogy a 92/96 irányelv (23) preambulumbekezdése szerint „az egységes életbiztosítási piacon a fogyasztónak lehetősége lesz szélesebb és változatosabb körből szerződést választani”. E preambulumbekezdés szerint továbbá „ahhoz, hogy ennek a sokszínűségnek és növekvő versenynek az előnyeit teljes mértékben kihasználhassa, [az említett fogyasztónak] meg kell kapnia mindazt az információt, amely szükséges ahhoz, hogy az igényeinek leginkább megfelelő szerződést választhassa ki”. Végül az említett preambulumbekezdésben az szerepelt, hogy „ez a tájékoztatási követelmény annál is fontosabb, mivel a kockázatvállalások tartama igen hosszú lehet” (2013. december 19‑i Endress ítélet, C‑209/12, EU:C:2013:864, 24. pont).
64 A tájékoztatásra vonatkozó ezen célkitűzés elérése érdekében a 92/96 irányelv 31. cikkének az irányelv II. melléklete A. részének a.13. pontjával összefüggésben értelmezett (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „legalább” „[a]z elállási jog gyakorlásának részletes szabályait” közölni kell a biztosítottal, méghozzá „[a] szerződés megkötése előtt” (2013. december 19‑i Endress ítélet, C‑209/12, EU:C:2013:864, 25. pont).
65 A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy a 90/619 és a 92/96 irányelv által követett célkitűzések megvalósításával, következésképpen azok hatékony érvényesülésével ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amely szerint a biztosítottnak a szerződéstől való elállási joga megszűnik, ha erről a jogról nem tájékoztatták.
66 Ugyanezen megállapítások kiterjeszthetők a 2002/83 és a 2009/138 irányelvre is, amelyek az (52), illetve a (79) preambulumbekezdésben lényegében ugyanezeket a célokat fogalmazzák meg.
67 Ebből következően először is amennyiben a biztosított nem kapott tájékoztatást az elállási jog fennállásáról, az elállási jog gyakorlására vonatkozó jogvesztő határidő nem kezdődhet meg.
68 Ilyen esetben ugyanis mivel a biztosított nem szerez tudomást az elállási jog fennállásáról, azt nem is tudja gyakorolni (lásd ebben az értelemben: 2013. december 19‑i Endress ítélet, C‑209/12, EU:C:2013:864, 27. pont).
69 A biztosító továbbá nem hivatkozhat érvényesen a jogbiztonsággal kapcsolatos indokokra egy olyan helyzet orvoslása érdekében, amelyet egy meghatározott adatlista közlésére vonatkozó, az uniós jogból eredő követelmény teljesítésének elmulasztásával idézett elő, amely adatok között a biztosítottnak a szerződéstől való elállásra vonatkozó joga is szerepel (2013. december 19‑i Endress ítélet, C‑209/12, EU:C:2013:864, 30. pont).
70 Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy a biztosítottat nemcsak hogy az elállási jog fennállásáról kell tájékoztatni, hanem a 92/96 irányelv II. melléklete A. pontjának a.13. alpontjával, a 2002/83 irányelv III. melléklete A. pontjának a.13. alpontjával, valamint a 2009/138 irányelv 185. cikke (3) bekezdésének j) pontjával és (6) bekezdésével összhangban az elállási jog gyakorlásának részletes szabályaira vonatkozó információkat is meg kell kapnia, és a tájékoztatást többek között világosan és pontosan, írásban kell megadni.
71 Az említett irányelvek vonatkozó rendelkezéseiből tehát egyértelműen következik, hogy az irányelvek annak biztosítására irányulnak, hogy a biztosított helytálló tájékoztatást kapjon többek között az elállási jogával kapcsolatban (lásd ebben az értelemben: 2013. december 19‑i Endress ítélet, C‑209/12, EU:C:2013:864, 25. pont).
72 Mivel az elállási nyilatkozat alaki feltételeire vonatkozó tájékoztatás szükséges ahhoz, hogy a biztosított gyakorolhassa a jogát, ezt a tájékoztatást meg kell kapnia. Ez vonatkozik arra az esetre is, amikor a nemzeti jog kötelező jelleggel ilyen feltételeket ír elő az életbiztosítási szerződésben részes felek számára. A nem a kötelezően előírt alaki feltételek betartásával tett elállási nyilatkozat ugyanis nem tekinthető érvényesnek.
73 A Bíróság elé terjesztett iratanyagból a jelen esetben az állapítható meg, hogy az alapeljárásokra alkalmazandó osztrák jog úgy rendelkezik, hogy az elállási jog gyakorlása nincsen alaki feltételhez kötve. Az azonban nem állapítható meg egyértelműen az iratanyagból, hogy az osztrák jog megengedi a biztosítási szerződést kötő feleknek, hogy az elállási jog gyakorlását alaki feltételekhez kössék.
74 E tekintetben rá kell mutatni egyrészt arra, hogy ha az osztrák jog nem engedné meg a biztosítási szerződést kötő feleknek, hogy az elállási nyilatkozatra alakszerűséget kössenek ki, akkor nem lenne szükséges az elállási jog hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében megkövetelni, hogy a biztosítottat kötelezően tájékoztassák arról, hogy az elállási jog bármilyen formában gyakorolható. Ebben az esetben ugyanis a biztosított érvényesen közölhetné a biztosítóval azon szándékát, hogy az általa választott formában eláll a szerződéstől, tehát a biztosító nem követelhetne meg az elállási nyilatkozat tekintetében különös alakszerűséget, és így az uniós jogszabályokban előírt elállási jog gyakorlása egyáltalán nem lenne korlátozva. A biztosító természetesen ebben az esetben is rendelkezne azzal a lehetőséggel, hogy tájékoztassa a biztosítottat arról, hogy a nemzeti jog nem ír elő alakszerűséget.
75 Ha ezzel szemben a szerződő felek az osztrák jog szerint eltérhetnek a nemzeti jogban előírt alakszerűségtől, akkor a biztosítottnak kötelező jelleggel tájékoztatást kellene kapnia az elállási jog alaki feltételeivel kapcsolatban.
76 Másrészt az elállási jog alaki feltételeire vonatkozó tájékoztatás – akár kötelező, akár szabadon választható – csak akkor lehet pontos, ha megfelel a nemzeti jognak, illetve a felek által a szerződésre alkalmazandó jog betartása mellett kikötött szerződési feltételeknek.
77 Ebből következően hibásnak kell minősíteni a biztosító által adott olyan tájékoztatást, amely az elállási nyilatkozat tekintetében alaki feltételeket ír elő, amennyiben ezek a feltételek nem állnak összhangban az alkalmazandó jogban, illetve a szerződési kikötésekben foglalt, feltétlenül érvényesítendő követelményekkel, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megállapítania.
78 Márpedig, bár a biztosított részére az elállási jog gyakorlására vonatkozóan előírt alaki követelményekre irányuló hibás tájékoztatás kétségkívül alkalmas arra, hogy az elállási jogával kapcsolatban félrevezesse a biztosítottat, és ezért azt a tájékoztatás elmaradásával egyenértékűnek kell tekinteni (lásd analógia útján: 2008. április 10‑i Hamilton ítélet, C‑412/06, EU:C:2008:215, 35. pont), nem állapítható meg, hogy minden, a biztosító által a biztosítottnak adott tájékoztatásban szereplő és az említett alakszerűségi követelményekre vonatkozó hiba a tájékoztatás elmaradásának felel meg.
79 Különösen amennyiben az – adott esetben hibás – tájékoztatás nem fosztja meg a biztosítottat attól a lehetőségtől, hogy az elálláshoz való jogát lényegében ugyanolyan feltételek mellett gyakorolja, mint amilyenek helytálló tájékoztatás mellett álltak volna fenn, aránytalan lenne lehetővé tenni számára, hogy a jóhiszeműen kötött szerződésből eredő kötelezettségek alól mentesüljön.
80 Ilyen esetben ugyanis az elállási jogáról tájékoztatott biztosítottat továbbra is ugyanúgy megilletné az a lehetőség, hogy elállási jogát gyakorolja és a vállalt kötelezettségei alól szabaduljon, és ezáltal biztosítva lennének a 90/619, a 92/96, a 2002/83 és a 2009/138 irányelvnek a jelen ítélet 63–66. pontjában említett céljai.
81 A kérdést előterjesztő bíróság feladata az alapeljárásokban a ellenőrizni, hogy a biztosítók adtak‑e tájékoztatást az elállási nyilatkozat alaki feltételeiről. Igenlő válasz esetén szintén ezen bíróságok feladata annak megítélése, hogy ez a tájékoztatás helytálló volt‑e, vagy pedig olyan mértékben téves, hogy a többek között a nemzeti jogszabályi hátteret és az alapügy tényállását figyelembe vevő, átfogó értékelés alapján megállapítható, hogy megfosztotta a biztosítottakat attól a lehetőségtől, hogy az elálláshoz való jogukat lényegében ugyanolyan feltételek mellett gyakorolják, mint amilyenek helytálló tájékoztatás mellett álltak volna fenn.
82 A fentiekre tekintettel a C‑357/18. sz. ügyben előterjesztett egyetlen kérdésre és a C‑355/18., a C‑356/18. és a C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 90/619 irányelv 15. cikkének a 92/96 irányelv 31. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését, a 2002/83 irányelv 35. cikkének az ezen irányelv 36. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését, valamint a 2009/138 irányelv 185. cikkének az ezen irányelv 186. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az életbiztosítási szerződésre vonatkozó elállási jog gyakorlásának határideje akkor is abban az időpontban kezdődik meg, amikor a biztosítottat tájékoztatják a szerződés megkötéséről, ha a biztosító által a biztosítottnak adott tájékoztatásban
– nem szerepel, hogy a szerződésre alkalmazandó nemzeti jog az említett elállási jog gyakorlására vonatkozóan nem ír elő alaki követelményeket, vagy pedig
– olyan alaki követelmények szerepelnek, amelyeket a szerződésre alkalmazandó nemzeti jog, illetve az említett szerződésre vonatkozó szerződési kikötések valójában nem követelnek meg, feltéve hogy ez az információ nem fosztja meg a biztosítottat attól a lehetőségtől, hogy az elálláshoz való jogát lényegében ugyanolyan feltételek mellett gyakorolja, mint amilyenek helytálló tájékoztatás mellett álltak volna fenn. A kérdést előterjesztő bíróságok feladata a többek között a nemzeti jogszabályi hátteret és az alapügy tényállását figyelembe vevő, átfogó értékelés alapján annak megítélése, hogy a biztosítottnak adott tájékoztatás megfosztotta‑e őt ettől a lehetőségtől.
A C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett második kérdésről
83 A C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett második kérdéssel a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság) lényegében arra kér választ, hogy a 90/619 irányelv 15. cikkének a 92/96 irányelv 31. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a biztosító által a biztosítottnak az elállási jogával kapcsolatban adott tájékoztatás elmaradása, vagy olyan mértékben hibás tájékoztatás esetén, amely megfosztja a biztosítottat attól a lehetőségtől, hogy az elálláshoz való jogát lényegében ugyanolyan feltételek mellett gyakorolja, mint amilyenek helytálló tájékoztatás mellett álltak volna fenn, az elállási jog gyakorlására vonatkozó határidő akkor sem kezdődik meg, ha a biztosított más módon tudomást szerzett az elállási jog fennállásáról.
84 E kérdés megválaszolásakor rá kell mutatni arra, hogy sem a 90/619 irányelv 15. cikkének (1) bekezdése, sem a 92/96 irányelv 31. cikke nem tartalmazza kifejezetten azt, hogy az e rendelkezésekben hivatkozott információkat a biztosítóknak közölniük kell a biztosítottakkal.
85 A Bíróság azonban korábban már megállapította, hogy az uniós jog azt a kötelezettséget írja elő a biztosító számára, hogy egy olyan meghatározott adatlistát közöljön a biztosítottal, amelyen a biztosítottnak a szerződéstől való elállásra vonatkozó joga is szerepel (2013. december 19‑i Endress ítélet, C‑209/12, EU:C:2013:864, 30. pont).
86 Ilyen körülmények között az, hogy a biztosított más módon hozzájutott ahhoz a helytálló információhoz, amelyet a biztosítóintézetnek kellett volna vele közölnie, nem válthatja ki az elállási határidő tekintetében ugyanazt a joghatást, mint amikor a biztosító közli a biztosítottal ugyanezt az információt, mentesülve az e tekintetben fennálló minden kötelezettsége alól.
87 Eltérő esetben ez ugyanis ellentétes lenne a 2002/83 irányelvnek a jelen ítélet 71. pontjában említett, annak biztosítására irányuló céljával, hogy a biztosított helytálló tájékoztatást kapjon többek között az elállási jogával kapcsolatban, amely tájékoztatást – amint ez a jelen ítélet 85. pontjában is szerepel – a biztosítónak kell szolgáltatnia.
88 Továbbá – ahogyan erre a főtanácsnok indítványának 65. pontjában lényegében rámutat – minden olyan eset, amikor az elállási jogról való tudomásszerzésre a biztosított és a biztosító közötti szerződéses jogviszonyon kívül kerül sor, nehézséget vethet fel a bizonyítással kapcsolatban, különösen a tudomásszerzés időpontját és ezáltal az elállási jog gyakorlására vonatkozó határidő megállapítását illetően.
89 Végül – ahogyan erre az Európai Bizottság is rámutat – ha a biztosító mentesülne a tájékoztatási kötelezettsége alól amiatt, hogy a biztosított más módon tudomást szerzett a tájékoztatás tartalmáról, nem lenne késztetése arra, hogy betartsa arra irányuló kötelezettségét, hogy helytálló tájékoztatást adjon a biztosítottnak.
90 A fentiekre figyelemmel a C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 90/619 irányelv 15. cikkének a 92/96 irányelv 31. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a biztosító által a biztosítottnak az elállási jogával kapcsolatban adott tájékoztatás elmaradása, vagy olyan mértékben hibás tájékoztatás esetén, amely megfosztja a biztosítottat attól a lehetőségtől, hogy az elálláshoz való jogát lényegében ugyanolyan feltételek mellett gyakorolja, mint amilyenek helytálló tájékoztatás mellett álltak volna fenn, az elállási jog gyakorlására vonatkozó határidő akkor sem kezdődik meg, ha a biztosított más módon tudomást szerzett az elállási jog fennállásáról.
A C‑355/18 és a C‑356/18. sz. ügyekben feltett második kérdésről, valamint a C‑479/18. sz. ügyben feltett harmadik kérdésről
91 A C‑355/18 és a C‑356/18. sz. ügyekben feltett második kérdéssel, valamint a C‑479/18. sz. ügyben feltett harmadik kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróságok lényegében arra kérnek választ, hogy a 90/619 irányelv 15. cikkének a 92/96 irányelv 31. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését és a 2002/83 irányelv 35. cikkének az ezen irányelv 36. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy – amennyiben a szerződésre alkalmazandó jog nem szabályozza az elállási jogról való elmaradt vagy téves tájékoztatás jogkövetkezményeit – a biztosított azt követően is élhet elállási jogával, hogy a szerződést felmondták, és a szerződésből eredő valamennyi kötelezettséget – köztük a visszavásárlási érték biztosító általi kifizetését is – teljesítették.
92 E kérdés megválaszolásához emlékeztetni kell arra, hogy a 90/619 irányelv 15. cikke (1) bekezdésének második albekezdése és a 2002/83 irányelv 35. cikke (1) bekezdésének második albekezdése értelmében, ha a biztosított az elállásról értesítést küld, az azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy mentesül a szerződésből származó minden jövőbeni kötelezettség alól.
93 Ebből az következik, hogy a biztosított, miután az előírt határidőn belül bejelentette az elállását, mentesül a szerződésből származó minden jövőbeni kötelezettség alól, és a biztosító nem követelheti tőle a szerződés teljesítését.
94 E rendelkezések nem szabályozzák sem az elállási nyilatkozat megtételének feltételeit, sem pedig az elállásnak azokra a kötelezettségekre, például a visszafizetésre gyakorolt joghatásait, amelyeket a nemzeti jog a biztosítóval szemben előírhat.
95 Ezek a feltételek és joghatások ugyanis nem tartoznak az említett rendelkezések hatálya alá, és azokat a 90/619 irányelv 15. cikke (1) bekezdése harmadik albekezdésének és a 2002/83 irányelv 35. cikke (1) bekezdése harmadik albekezdésének megfelelően a szerződésre alkalmazandó jognak megfelelően kell szabályozni.
96 Ebből következően ezeket a rendelkezéseket nem lehet úgy értelmezni, mint amelyek arra kötelezik a tagállamokat, hogy az életbiztosítási szerződés teljesítésének állapotától tegyék függővé a szerződéstől való elállás lehetőségét, illetve a szerződésre vonatkozó, az előírt határidőn belül tett elállási nyilatkozat joghatásait, például a visszafizetési kötelezettség esetleges keletkezését. Így tehát a jelen esetben, mivel az osztrák jog nem tartalmaz ezzel kapcsolatos rendelkezést, az elállási jog azt követően is gyakorolható, hogy a szerződést felmondták, és a szerződésből eredő valamennyi kötelezettségnek eleget tettek.
97 A DONAU állításával és az osztrák kormány észrevételeivel ellentétben az említett rendelkezések ilyen értelmezése nem ellentétes a 2008. április 10‑i Hamilton ítélettel (C‑412/06, EU:C:2008:215), amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1985. december 20‑i 85/577/EGK tanácsi irányelvben (HL 1985. L 372., 31. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 262. o.) előírt elállási jog nem gyakorolható, ha már nem áll fenn kötelezettség. Ez az ítélet ugyanis egy olyan nemzeti rendelkezés ezen irányelvvel való összeegyeztethetőségére vonatkozik, amely az elállási jog megszűnését egy hónappal a szerződésből eredő kötelezettségek felek általi teljes körű teljesítése utáni időpontra írja elő. A jelen alapeljárásokban azonban nincs szó ilyen rendelkezésről, mivel az osztrák jogalkotó az életbiztosítási szerződéseket illetően nem ilyen rendelkezést fogadott el (lásd ebben az értelemben: 2013. december 19‑i Endress ítélet, C‑209/12, EU:C:2013:864, 31. pont).
98 A C‑355/18 és a C‑356/18. sz. ügyekben feltett második kérdésre, valamint a C‑479/18. sz. ügyben feltett harmadik kérdésre ezért azt a választ kell adni, hogy a 90/619 irányelv 15. cikkének a 92/96 irányelv 31. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését és a 2002/83 irányelv 35. cikkének az ezen irányelv 36. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy – amennyiben a szerződésre alkalmazandó jog nem szabályozza az elállási jogról való elmaradt vagy téves tájékoztatás jogkövetkezményeit – a biztosított azt követően is élhet elállási jogával, hogy a szerződést felmondták, és a szerződésből eredő valamennyi kötelezettséget – köztük a visszavásárlási érték biztosító általi kifizetését is – teljesítették.
A C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett negyedik kérdésről
99 Negyedik kérdésével a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság) lényegében arra kér választ, hogy úgy kell‑e értelmezni a 90/619 irányelv 15. cikkének (1) bekezdését, a 2002/83 irányelv 35. cikkének (1) bekezdését és a 2009/138 irányelv 186. cikkének (1) bekezdését, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely alapján a biztosító annak a biztosítottnak, aki elállási jogával élt, csak a visszavásárlási értéket köteles megtéríteni.
100 E kérdés megválaszolásakor emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a jelen ítélet 61., 62. és 66. pontjában már megállapítást nyert – az uniós jog említett rendelkezéseiben meghatározottaktól eltérő elállás joghatásait a szerződésre alkalmazandó jognak megfelelően kell szabályozni, és e szabályok elfogadása során a tagállamoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a 90/619, a 92/96, a 2002/83 és a 2009/138 irányelv hatékony érvényesülése – ezen irányelvek célkitűzésének figyelembevétele mellett – biztosítva legyen.
101 E tekintetben – amint az a jelen ítélet 63. pontjában lényegében már megállapításra került – rá kell mutatni, hogy az elállási jognak az célja, hogy a biztosított az igényeinek leginkább megfelelő szerződést választhassa ki, és elállhasson az olyan szerződéstől, amelyről a megkötését követően, az elállási jog gyakorlására előírt gondolkodási időn belül kiderül, hogy nem felel meg az igényeinek.
102 Pontosan ennek a választási szabadságnak a biztosítására irányuló követelménynek felelnek meg a 90/619 irányelv 15. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében, a 2002/83 irányelv 35. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében és a 2009/138 irányelv 186. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében foglalt rendelkezések, amelyek szerint a biztosított, miután az előírt határidőn belül bejelentette az elállását, mentesül a szerződésből származó minden jövőbeni kötelezettség alól.
103 Ha ugyanis a biztosított a szerződéstől való elállás után is kötve maradna a szerződéshez a jövőre nézve, akkor ez eltántorítaná attól, hogy elállási jogával éljen, és megfosztaná őt attól a lehetőségtől, hogy az igényeinek leginkább megfelelő szerződést válassza ki.
104 A többi olyan joghatásnak is, amelyet a szerződésre alkalmazandó jog az elállási jog gyakorlásához rendel, az elállási jog hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében olyan jellegűnek kell lennie, hogy ne tántorítsa el a biztosítottat attól, hogy elállási jogát gyakorolja.
105 A jelen esetben pedig – ahogyan ez a C‑479/18. sz. ügyben előzetes döntéshozatalra utaló határozatból is következik – a VersVG 176. §‑ának az alapügyekben alkalmazandó szövege lényegében úgy rendelkezik, hogy az alapeljárásokban szereplőkhöz hasonló biztosítások elállás, felmondás vagy megtámadás útján történő megszűnése esetén a biztosító köteles megtéríteni a biztosításra eső visszavásárlási értéket.
106 Ez a rendelkezés tehát ugyanúgy szabályozza egyrészt annak a biztosítottnak a helyzetét, aki – mivel úgy ítélte meg, hogy a szerződés megfelel az igényeinek – úgy döntött, hogy nem él elállási jogával, és más okból döntött a szerződés felmondása mellett, másrészt pedig annak a biztosítottnak a helyzetét, aki viszont úgy gondolta, hogy a szerződés nem felel meg az igényeinek, és ezért elállási jogával élt.
107 Így tehát, mivel az említett rendelkezés ugyanazokat a joghatásokat fűzi többek között a szerződéstől való elálláshoz és a szerződés felmondásához, megfosztja hatékony érvényesülésétől az uniós jogban előírt elállási jogot.
108 Ezt az értelmezést nem kérdőjelezi meg az a – többek között az Allianz által hivatkozott – körülmény, hogy ha a biztosított jogosult lenne a kifizetett összegek visszatéríttetésére, akkor a pénzügyi hátrányokat elsősorban a biztosítottak közössége viselné, és hogy a késedelmes elállás esetére vonatkozóan a Bíróság a 2010. április 15‑i E. Friz ítéletben (C‑215/08, EU:C:2010:186) elismerte, hogy az érintettnek viselnie kell a kockázatok egy részét.
109 Egyrészt ugyanis, ha a biztosító pontos tájékoztatást nyújt a biztosított számára az elállási joggal kapcsolatban, akkor a biztosítottnak csak viszonylag rövid idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy elállási jogával éljen, és így az esetleges elállásnak a biztosítotti közösséget terhelő pénzügyi következményei az általános kockázatkezelés körébe tartozónak tekinthetők. Ha azonban az elállást azért teszik meg késedelmesen, mert a tájékoztatás elmaradt, vagy olyan mértékben hibás volt, hogy megfosztotta a biztosítottat attól a lehetőségtől, hogy az elálláshoz való jogát lényegében ugyanolyan feltételek mellett gyakorolja, mint amilyenek helytálló tájékoztatás mellett álltak volna fenn, a biztosítónak magának kell gondoskodnia – ahogyan ez a jelen ítélet 69. pontjában is szerepel – annak a helyzetnek az orvoslásáról, amelyet egy meghatározott, többek között a biztosítottnak a szerződéstől való elállásra vonatkozó jogát is tartalmazó adatlista közlésére vonatkozó, uniós jogból eredő követelmény teljesítésének elmulasztásával maga idézett elő.
110 Másrészt a 2010. április 15‑i E. Friz ítélet (C‑215/08, EU:C:2010:186) hatálya az ítélet 24. pontja értelmében kifejezetten arra az esetre korlátozódik, amikor a fogyasztó egy személyegyesítő társaság formájában létrehozott zártvégű ingatlanalaphoz csatlakozik, tehát nem általában véve a kockázatos szerződésekre vonatkozik.
111 A fenti megfontolásokra tekintettel a C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 90/619 irányelv 15. cikkének (1) bekezdését, a 2002/83 irányelv 35. cikkének (1) bekezdését és a 2009/138 irányelv 185. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely alapján a biztosító annak a biztosítottnak, aki elállási jogával élt, csak a visszavásárlási értéket köteles megtéríteni.
A C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett ötödik kérdésről
112 Ötödik kérdésével a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság) lényegében arra kér választ, hogy úgy kell‑e értelmezni a 90/619 irányelv 15. cikkének (1) bekezdését, a 2002/83 irányelv 35. cikkének (1) bekezdését és a 2009/138 irányelv 186. cikkének (1) bekezdését, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely hároméves elévülési időt ír elő az elállási jogát gyakorló biztosított által visszatéríttetni kért, jogalap nélküli gazdagodást terhelő egyenértéki kamatokhoz való jog gyakorlására.
113 E kérdések megválaszolásához először is rá kell mutatni, hogy ezek az uniós jogi rendelkezések elállási jogot biztosítanak a biztosított számára annak előírásával, hogy az egyéni életbiztosítási szerződést kötő biztosított a szerződés megkötéséről szóló tájékoztatástól számított 14. és 30. nap közötti határidőt kap a szerződéstől való elállásra.
114 Így tehát a biztosított már önmagában azzal megszerzi az életbiztosítási szerződéstől való elállási jogot, hogy megkötötte ezt a szerződést, az elállási jog gyakorlására vonatkozó részletes szabályoknak a biztosító által a biztosított felé történő közlése pedig csupán a jogvesztő határidő megindítását idézi elő.
115 A C‑479/18. sz. ügyben a Bírósághoz benyújtott ügyiratokból az állapítható meg, hogy az alapügyek tárgyát képező szerződésekre alkalmazandó osztrák jog annak érdekében, hogy az említett uniós jogi rendelkezéseknek megfelelően szabályozza az elállás joghatásait, egyrészt azt írja elő, hogy az elállási jog gyakorlása a teljesített kifizetések visszatérítésére vonatkozó kötelezettséget von maga után, másrészt pedig hogy a visszatérítendő összegek után egyenértéki kamatot kell felszámítani. Ezenkívül az ilyen kamatok felszámítására vonatkozó jog három év elteltével elévül, mivel az Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch (polgári törvénykönyv) az évente teljesítendő szolgáltatások hátralékaira vonatkozó követelésekre általánosan ilyen elévülési időt ír elő.
116 Mivel azonban ez az elévülési idő csak az egyenértéki kamatokra vonatkozik, a biztosítottnak a szerződéstől való elállásához való jogát nem érinti közvetlenül.
117 Mindazonáltal a Bezirksgericht für Handelssachen Wien (bécsi központi kerületi kereskedelmi bíróság) feladata annak vizsgálata, hogy az egyenértéki kamatokhoz való jog gyakorlására vonatkozó elévülési idő alkalmazása megkérdőjelezheti‑e az uniós jogi rendelkezések által a biztosított számára elismert elállási jognak a hatékonyságát.
118 E tekintetben egyrészt meg kell állapítani, hogy – amint erre a Bíróság korábban már rámutatott – a biztosítási szerződések általában jogilag komplex pénzügyi termékek, amelyek a biztosítótól függően lényegesen különbözőek lehetnek, és amelyek jelentős és potenciálisan nagyon hosszú távú pénzügyi elkötelezettséggel járnak (2013. december 19‑i Endress ítélet, C‑209/12, EU:C:2013:864, 29. pont).
119 Ha e körülmények között abból, hogy a fizetendő kamatok több mint három éve elévültek, arra kellene következtetni, hogy a biztosított nem gyakorolhatja az elállási jogát, még akkor sem, ha a szerződés nem felel meg az igényeinek, akkor az ilyen elévülési idő sértené az említett jogot, különösen amennyiben a biztosítottat nem tájékoztatták helytállóan az említett jog gyakorlásának feltételeiről.
120 Másrészt hangsúlyozni kell, hogy a biztosított igényeit a szerződéskötés időpontjában kell értékelni, figyelmen kívül hagyva a késedelmes elállásból számára esetlegesen fennálló előnyöket, mivel ebben az esetben az elállásnak nem az lenne a célja, hogy a biztosított választási szabadságát védje, hanem hogy a bevételét növelje, sőt akár spekuláljon a szerződésből eredő tényleges hozam és az egyenértéki kamatok közötti különbségre.
121 A fentiekre tekintettel a C‑479/18. sz. ügyben előterjesztett ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 90/619 irányelv 15. cikkének (1) bekezdését, a 2002/83 irányelv 35. cikkének (1) bekezdését és a 2009/138 irányelv 186. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely hároméves elévülési időt ír elő az elállási jogát gyakorló biztosított által visszatéríttetni kért, jogalap nélküli gazdagodást terhelő egyenértéki kamatokhoz való jog gyakorlására, amennyiben az elévülési idő megállapítása nem kérdőjelezi meg a biztosított elállási jogának tényleges érvényesülését, amit a C‑479/18. sz. ügyben kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.
A költségekről
122 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott:
1) Az 1992. november 10‑i 92/96/EGK tanácsi irányelvvel módosított, a közvetlen életbiztosítási tevékenységekre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról, a szolgáltatásnyújtás szabadságának tényleges gyakorlását elősegítő rendelkezések megállapításáról, valamint a 79/267/EGK irányelv módosításáról szóló, 1990. november 8‑i 90/619/EGK második tanácsi irányelv 15. cikkének – a közvetlen életbiztosítási tevékenységre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról és a 79/267/EGK, illetve a 90/619/EGK irányelv módosításáról szóló, 1992. november 10‑i 92/96/EGK tanácsi irányelv (harmadik életbiztosítási irányelv) 31. cikkével összefüggésben értelmezett – (1) bekezdését, az életbiztosításról szóló, 2002. november 5‑i 2002/83/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 35. cikkének az ezen irányelv 36. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését, valamint a biztosítási és viszontbiztosítási üzleti tevékenység megkezdéséről és gyakorlásáról (Szolvencia II) szóló, 2009. november 25‑i 2009/138/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 185. cikkének az ezen irányelv 186. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az életbiztosítási szerződésre vonatkozó elállási jog gyakorlásának határideje akkor is abban az időpontban kezdődik meg, amikor a biztosítottat tájékoztatják a szerződés megkötéséről, ha a biztosító által a biztosítottnak adott tájékoztatásban
– nem szerepel, hogy a szerződésre alkalmazandó nemzeti jog az említett elállási jog gyakorlására vonatkozóan nem ír elő alaki követelményeket, vagy pedig
– olyan alaki követelmények szerepelnek, amelyeket a szerződésre alkalmazandó nemzeti jog, illetve az említett szerződésre vonatkozó szerződési kikötések valójában nem követelnek meg, feltéve hogy ez az információ nem fosztja meg a biztosítottat attól a lehetőségtől, hogy az elálláshoz való jogát lényegében ugyanolyan feltételek mellett gyakorolja, mint amilyenek helytálló tájékoztatás mellett álltak volna fenn. A kérdést előterjesztő bíróságok feladata a többek között a nemzeti jogszabályi hátteret és az alapügy tényállását figyelembe vevő, átfogó értékelés alapján annak megítélése, hogy a biztosítottnak adott tájékoztatás megfosztotta‑e őt ettől a lehetőségtől.
2) A 92/96 irányelvvel módosított 90/619 irányelv 15. cikkének a 92/96 irányelv 31. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a biztosító által a biztosítottnak az elállási jogával kapcsolatban adott tájékoztatás elmaradása, vagy olyan mértékben hibás tájékoztatás esetén, amely megfosztja a biztosítottat attól a lehetőségtől, hogy az elálláshoz való jogát lényegében ugyanolyan feltételek mellett gyakorolja, mint amilyenek helytálló tájékoztatás mellett álltak volna fenn, az elállási jog gyakorlására vonatkozó határidő akkor sem kezdődik meg, ha a biztosított más módon tudomást szerzett az elállási jog fennállásáról.
3) A 92/96 irányelvvel módosított 90/619 irányelv 15. cikkének a 92/96 irányelv 31. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését és a 2002/83 irányelv 35. cikkének az ezen irányelv 36. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy – amennyiben a szerződésre alkalmazandó jog nem szabályozza az elállási jogról való elmaradt vagy téves tájékoztatás jogkövetkezményeit – a biztosított azt követően is élhet elállási jogával, hogy a szerződést felmondták, és a szerződésből eredő valamennyi kötelezettséget – köztük a visszavásárlási érték biztosító általi kifizetését is – teljesítették.
4) A 92/96 irányelvvel módosított 90/619 irányelv 15. cikkének (1) bekezdését, a 2002/83 irányelv 35. cikkének (1) bekezdését és a 2009/138 irányelv 185. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely alapján a biztosító annak a biztosítottnak, aki elállási jogával élt, csak a visszavásárlási értéket köteles megtéríteni.
5) A 92/96 irányelvvel módosított 90/619 irányelv 15. cikkének (1) bekezdését, a 2002/83 irányelv 35. cikkének (1) bekezdését és a 2009/138 irányelv 186. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely hároméves elévülési időt ír elő az elállási jogát gyakorló biztosított által visszatéríttetni kért, jogalap nélküli gazdagodást terhelő egyenértéki kamatokhoz való jog gyakorlására, amennyiben az elévülési idő megállapítása nem kérdőjelezi meg a biztosított elállási jogának tényleges érvényesülését, amit a C‑479/18. sz. ügyben kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.
Aláírások