A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített hatodik tanács)

2014. október 16.(*)

„Közös kül‑ és biztonságpolitika – A terrorizmus leküzdése érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott korlátozó intézkedések – A pénzeszközök befagyasztása – A 2580/2001/EK rendelet fegyveres konfliktusokra való alkalmazhatósága – Lehetőség arra, hogy valamely harmadik állam hatósága a 2001/931/KKBP közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságnak minősüljön – A pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozatok ténybeli alapja – Terrorcselekményekre történő hivatkozás – A 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának szükségessége”

A T‑208/11. és T‑508/11. sz. egyesített ügyekben,

a Liberation Tigers of Tamil Eelam (LTTE) (székhelye: Herning [Dánia], képviselik: V. Koppe, A. M. van Eik és T. Buruma ügyvédek)

felperesnek

az Európai Unió Tanácsa (képviselik: G. Étienne és E. Finnegan, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

támogatják:

a Holland Királyság (képviselik a T‑208/11. sz. ügyben kezdetben: M. Bulterman, N. Noort és C. Schillemans, később, valamint a T‑508/11. sz. ügyben: C. Wissels, M. Bulterman és J. Langer, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozó a T‑208/11. sz. és a T‑508/11. sz. ügyben,

Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága (képviselik kezdetben: S. Behzadi‑Spencer, H. Walker és S. Brighouse, később: S. Behzadi‑Spencer, H. Walker és E. Jenkinson, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: M. Gray barrister)

beavatkozó a T‑208/11. sz. ügyben,

valamint

az Európai Bizottság (képviselik kezdetben: F. Castillo de la Torre és S. Boelaert, később: M. Castillo de la Torre és É. Cujo, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozó a T‑208/11. sz. és a T‑508/11. sz. ügyben,

eredetileg a T‑208/11. sz. ügyben a terrorizmus leküzdése érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról és a 610/2010/EU végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2011. január 31‑i 83/2011/EU tanácsi végrehajtási rendelet (HL L 28., 14. o.) felperest érintő részében való megsemmisítése iránt, a T‑508/11. sz. ügyben pedig a terrorizmus leküzdése érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint a 610/2010/EK és a 83/2011/EK végrehajtási rendeletek hatályon kívül helyezéséről szóló, 2011. július 18‑i 687/2011/EU tanácsi végrehajtási rendelet (HL L 188., 2. o.) felperest érintő részében való megsemmisítése iránt benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített hatodik tanács),

tagjai: F. Dehousse, elnökként eljáró bíró (előadó), I. Wiszniewska‑Białecka, E. Buttigieg, A. M. Collins és I. Ulloa Rubio bírák,

hivatalvezető: S. Spyropoulos tanácsos,

a 2014. február 26‑i tárgyalást követően,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita alapját képező tényállás és az eljárás

1        2001. december 27‑én az Európai Unió Tanácsa elfogadta a terrorizmus leküzdésére vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspontot (HL L 344., 93. o.; magyar nyelvű különkiadás 18. fejezet, 1. kötet, 217. o.), a terrorizmus leküzdése érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendeletet (HL L 344., 70. o.; magyar nyelvű különkiadás 18. fejezet, 1. kötet, 207. o.), valamint a 2580/2001 rendelet 2. cikkének (3) bekezdésében előírt lista létrehozásáról szóló 2001/927/EK határozatot (HL L 344., 83. o.).

2        2006. május 29‑én a Tanács elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról és a 2005/930/EK határozat hatályon kívül helyezéséről szóló 2006/379/EK határozatot (HL L 144., 21. o.). A Tanács e határozattal felvette a felperest, a Liberation Tigers of Tamil Eelamot (LTTE) a 2580/2001 rendelet 2. cikkének (3) bekezdésében szereplő, a pénzeszközök befagyasztását előíró listára (a továbbiakban: a pénzeszközök befagyasztását előíró lista). A felperes ezt követően továbbra is szerepelt e listán.

3        2011. január 31‑én a Tanács elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról és a 610/2010/EU végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 83/2011/EU végrehajtási rendeletet (HL L 28., 14. o.). A felperes továbbra is szerepelt a 83/2011 végrehajtási rendelethez mellékelt listán.

4        A Törvényszék Hivatalához 2011. április 11‑én benyújtott beadványával a felperes keresetet terjesztett elő a 83/2011 végrehajtási rendelet – e jogi aktusnak az őt érintő részében történő – megsemmisítése iránt, amelyet a T‑208/11. számon vettek nyilvántartásba.

5        A Tanács a 2011. május 30‑i levélben elküldte a felperesnek a pénzeszközök befagyasztását előíró lista következő felülvizsgálata során az e listán tervezett fenntartásának indokait.

6        A Törvényszék Hivatalához 2011. július 28‑án, augusztus 2‑án, illetve augusztus 3‑án benyújtott beadványával a Holland Királyság, az Európai Bizottság, valamint Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága a Tanács kérelmeinek támogatása érdekében a T‑208/11. sz. ügybe történő beavatkozását kérte. A Törvényszék második tanácsának elnöke 2011. szeptember 16‑i végzésével a felek meghallgatását követően helyt adott e kérelmeknek.

7        2011. július 18‑án a Tanács elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint a 610/2010/EU és a 83/2011/EU végrehajtási rendeletek hatályon kívül helyezéséről szóló 687/2011/EU végrehajtási rendeletet (HL L 188., 2. o.). A felperes továbbra is szerepelt a 687/2011 végrehajtási rendelethez mellékelt listán.

8        A Tanács a 2011. július 19‑i levélben elküldte a felperesnek az e listán történt fenntartásának indokait.

9        A Törvényszék Hivatalához 2011. szeptember 28‑án benyújtott – és a hiánypótlásnak 2011. október 19‑én eleget tett – beadványával a felperes keresetet terjesztett elő a 687/2011 végrehajtási rendelet – e jogi aktusnak az őt érintő részében történő – megsemmisítése iránt, amelyet a T‑508/11. számon vettek nyilvántartásba.

10      A Törvényszék Hivatalához 2012. január 9‑én, illetve január 17‑én benyújtott beadványával a Holland Királyság és a Bizottság a Tanács kérelmeinek támogatása érdekében a T‑508/11. sz. ügybe történő beavatkozását kérte. A Törvényszék második tanácsának elnöke 2012. március 9‑i végzéseivel a felek meghallgatását követően helyt adott e kérelmeknek.

11      A Tanács a 2011. november 18‑i levélben elküldte a felperesnek a pénzeszközök befagyasztását előíró lista következő felülvizsgálata során az e listán tervezett fenntartásának indokait.

12      A Tanács 2011. december 22‑én elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint a 687/2011 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 1375/2011/EU végrehajtási rendeletet (HL L 343., 10. o., helyesbítés: HL L 201., 39. o.). A felperes továbbra is szerepelt az 1375/2011 végrehajtási rendelethez mellékelt listán.

13      A Tanács a 2012. január 3‑i levélben elküldte a felperesnek az e listán történt fenntartásának indokait.

14      A Törvényszék Hivatalához 2012. február 27‑én benyújtott levélben a felperes a T‑208/11. és a T‑508/11. sz. ügyek egyesítését és az 1375/2011 végrehajtási rendelet tekintetében a jelen keresetek kérelmeinek a módosítását kérte, valamint bizonyítékokat ajánlott fel.

15      A Bizottság, a Tanács és a Holland Királyság a 2012. május 24‑i és május 25‑i beadványával benyújtotta a kereseti kérelmek módosítása iránti kérelemre és a bizonyítékok felajánlására vonatkozó észrevételeit.

16      A Törvényszék második tanácsának elnöke 2012. június 15‑i végzésével a felek meghallgatását követően egyesítette a T‑208/11. és a T‑508/11. sz. ügyeket.

17      2012. június 25‑én a Tanács elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az 1375/2011 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 542/2012/EU végrehajtási rendeletet (HL L 165., 12. o.). A felperes továbbra is szerepelt az 542/2012 végrehajtási rendelethez mellékelt listán.

18      A Tanács a 2012. június 26‑i levélben elküldte a felperesnek az e listán történt fenntartásának indokait.

19      A Törvényszék Hivatalához 2012. július 19‑én benyújtott levélben a felperes az 542/2012 végrehajtási rendelet tekintetében kérte a jelen keresetekben megfogalmazott kérelmek módosítását.

20      Mivel a 2012. február 27‑i és július 19‑i leveleket a kereseti kérelmek módosítása iránti kérelmekként az ügy irataihoz csatolták, a felperes a Törvényszék felhívására 2012. augusztus 2‑án az 1375/2011 végrehajtási rendelet és az 542/2012 végrehajtási rendelet tekintetében a jelen keresetekben megfogalmazott kérelmek módosítása iránti beadványt nyújtott be.

21      A Törvényszék Hivatalához 2012. szeptember 5‑én és szeptember 6‑án benyújtott beadvánnyal az Egyesült Királyság, a Bizottság és a Tanács előterjesztette a kereseti kérelmek módosítása iránti beadványra vonatkozó észrevételeit.

22      2012. december 10‑én a Tanács elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az 542/2012 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 1169/2012/EU végrehajtási rendeletet (HL L 337., 2. o.). A felperes továbbra is szerepelt az 1169/2012 végrehajtási rendelethez mellékelt listán.

23      2013. február 7‑én a felperes az 1169/2012 végrehajtási rendelet tekintetében a jelen keresetekben megfogalmazott kérelmek módosítása iránti beadványt nyújtott be.

24      A Törvényszék Hivatalához 2013. február 21‑én, március 12‑én és március 13‑án benyújtott beadvánnyal a Bizottság, a Tanács és az Egyesült Királyság előterjesztette a kereseti kérelmek módosítása iránti e beadványra vonatkozó észrevételeit.

25      2013. július 25‑én a Tanács elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az 1169/2012 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 714/2013/EU végrehajtási rendeletet (HL L 201., 10. o.; helyesbítés: HL L 200., 24. o.). A felperes továbbra is szerepelt a 714/2013 végrehajtási rendelethez mellékelt listán.

26      2013. augusztus 22‑én a felperes a 714/2013 végrehajtási rendelet tekintetében a jelen keresetek kérelmeinek módosítása iránti beadványt nyújtott be.

27      A Törvényszék Hivatalához 2013. szeptember 9‑én, szeptember 17‑én és szeptember 25‑én benyújtott beadvánnyal a Bizottság, a Holland Királyság, az Egyesült Királyság és a Tanács előterjesztette a kereseti kérelmek módosítása iránti e beadványra vonatkozó észrevételeit.

28      Mivel módosult a Törvényszék tanácsainak összetétele, az előadó bírót a hatodik tanácsba osztották be, következésképpen a jelen ügyeket e tanács elé utalták.

29      A Törvényszék a 2013. november 13‑i határozattal a jelen ügyeket a kibővített hatodik tanács elé utalta.

30      A Törvényszék a 2014. január 15‑i levélben felhívta a feleket bizonyos kérdések megválaszolására. A felek a Törvényszék Hivatalához 2014. február 6‑án benyújtott beadványokkal eleget tettek e kérelemnek.

31      2014. február 10‑én a Tanács elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint a 714/2013 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 125/2014/EU végrehajtási rendeletet (HL L 40., 9. o.; helyesbítés: HL L 200., 24. o.). A felperes továbbra is szerepelt a 125/2014 végrehajtási rendelethez mellékelt listán.

32      2014. február 18‑án a felperes a 125/2014 végrehajtási rendelet tekintetében a jelen keresetek kérelmeinek módosítása iránti beadványt nyújtott be.

33      Mivel 2014. február 25‑én az eljáró tanács egyik tagja nem tudott részt venni az ügy elbírálásában, a Törvényszék elnöke a Törvényszék eljárási szabályzata 32. cikkének 3. §‑a alapján a tanács létszámának kiegészítése érdekében másik bírót jelölt ki.

34      A 2014. február 26‑i tárgyaláson a Holland Királyság, az Egyesült Királyság, a Tanács és a Bizottság kijelentette, hogy a kereseti kérelmek 2014. február 18‑án kért módosítása tekintetében nem kell kifogást emelniük.

35      2014. július 22‑én a Tanács elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint a 125/2014 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 790/2014/EU végrehajtási rendeletet (HL L 217., 1. o.) A felperes a módosított indokolás alapján továbbra is szerepelt a 790/2014 végrehajtási rendelethez mellékelt listán.

36      2014. augusztus 20‑án a felperes a 790/2014 végrehajtási rendelet tekintetében a jelen keresetek kérelmeinek módosítása iránti beadványt nyújtott be.

37      A Törvényszék Hivatalához 2014. szeptember 23‑án és szeptember 25‑én benyújtott beadvánnyal a Tanács és a Holland Királyság előterjesztette a kereseti kérelmek módosítása iránti beadványra vonatkozó észrevételeit.

 A felek kérelmei

38      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a 83/2011 végrehajtási rendeletet, a 687/2011 végrehajtási rendeletet, az 1375/2011 végrehajtási rendeletet, az 542/2012 végrehajtási rendeletet, az 1169/2012 végrehajtási rendeletet, a 714/2013 végrehajtási rendeletet, a 125/2014 végrehajtási rendeletet és a 790/2014 végrehajtási rendeletet (a továbbiakban: megtámadott rendeletek) a felperesre vonatkozó részükben;

–        kötelezze a Tanácsot a költségek viselésére.

39      A T‑208/11. sz. ügyben a Holland Királyság, az Egyesült Királyság és a Bizottság által, a T‑508/11. sz. ügyben pedig a Holland Királyság és a Bizottság által támogatott Tanács azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant;

–        kötelezze a felperest a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

40      A felperes lényegében hét jogalapot vet fel, amelyek közül hatot a T‑208/11. sz. és a T‑508/11. sz. ügyben, egyet pedig a T‑508/11. sz. ügyben.

41      A két kereset hat közös jogalapja közül az első a 2580/2001 rendeletnek a felperes és a Srí Lanka‑i kormány közötti konfliktusra való alkalmazhatatlanságán, a második a felperesnek a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében vett terrorista szervezetként történt téves minősítésén, a harmadik hatáskörrel rendelkező hatóság által hozott határozat hiányán, a negyedik a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése által megkövetelt felülvizsgálat hiányán, az ötödik az indokolási kötelezettség megsértésén, a hatodik pedig a felperes védelemhez való joga és a hatékony bírói jogvédelemhez való joga megsértésén alapul. A kizárólag a T‑508/11. sz. keresetben felvetett hetedik jogalap az arányosság és a szubszidiaritás elvének a megsértésén alapul.

 A 2580/2001 rendeletnek a felperes és a Srí Lanka‑i kormány közötti konfliktusra való alkalmazhatatlanságára alapított első jogalapról

 A felek érvei

42      A felperes azt állítja, hogy a 2580/2001 rendelet nem alkalmazandó a fegyveres konfliktushelyzetekre, mivel a fegyveres konfliktusok – tehát az azok keretében elkövetett cselekmények – véleménye szerint csak a nemzetközi humanitárius jog hatálya alá tartozhatnak.

43      Márpedig a felperes – ahogy azt a tényállás története mutatja – a Srí Lanka‑i kormány fegyveres erőivel szembeni olyan fegyveres konfliktus részese volt, amelynek célja a tamil nép önrendelkezése és az e kormány „elnyomása alól történő felszabadítása” volt. A felperes fegyveres erőinek szervezetére és működésére tekintettel ezen erők tagjai teljesítik a harcos jogállás elismeréséhez szükséges valamennyi nemzetközi jogi követelményt. E jogállás a fegyveres konfliktusok jogával összefüggésben mentességet biztosított számukra a jogszerű háborús cselekmények tekintetében, és az esetleges jogellenes cselekmények tekintetében csak e jog alapján vonhatók felelősségre, a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó valamennyi szabályozás kizárásával. Mivel a jogszerű háborús cselekmények a nemzeti jogban nem minősíthetők jogellenesnek, elkövetésük kizárja a 2001/931 közös álláspont alkalmazását, amely 1. cikkének (3) bekezdésében kizárja alkalmazásának hatálya alól a nemzeti jogban bűncselekménynek nem minősülő cselekményeket.

44      A felperesnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történt felvétele tehát harmadik állam fegyveres konfliktusba történő beavatkozásának minősül, amely ellentétes a nemzetközi humanitárius jogban a be nem avatkozás elvével.

45      A felperes válaszaiban fenntartja azt, hogy egyértelmű különbséget kell tenni a fegyveres konfliktus és a terrorizmus között. Az első kérdés nem az, hogy valamely esemény a terrorcselekmény jellemzőivel rendelkezik‑e, hanem az, hogy fegyveres konfliktus van‑e folyamatban, amely esetben kizárólag a humanitárius jog alkalmazandó. A humanitárius jog nem tiltja a fegyveres konfliktusokat, és a háború idején, a fegyveres konfliktusok jogának megsértése nélkül elkövetett emberölések megbocsáthatók. Ekképpen az ellenséges vezérkari főnök elleni öngyilkos merénylet terrorizmusként történő minősítése – ahogy azt a Tanács a jelen ügyben tette – büntetné az olyan háborús cselekményt, amely a nemzetközi humanitárius jogban egyébként elfogadható.

46      A felperes egyébiránt érvei alátámasztása érdekében hivatkozik a Rechtbank’s‑Gravenhague (hágai elsőfokú bíróság, Hollandia) 2011. október 21‑i ítéletére, valamint a Tribunale di Napoli (nápolyi bíróság, Olaszország) 2011. június 23‑i ítéletére, amelyek megállapították, hogy a felperes a nemzetközi jog értelmében vett belső fegyveres konfliktus résztvevője volt, valamint megtagadták az esetében a terroristaként történő minősítés elfogadását.

47      A Tanács – a beavatkozók által támogatva – vitatja a felperes érveit. Emlékeztet arra, hogy a nemzetközi jogban a fegyveres konfliktusként történő minősítés – amikor terrorcselekményeket követnek el –nem akadályozza a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó nemzetközi jogszabályok alkalmazását, amely küzdelemben az Európai Unió az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa (a továbbiakban: Biztonsági Tanács) által elfogadott intézkedések támogatásával aktívan részt vesz. A nemzetközi humanitárius jog nem zárja ki a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó konkrét egyezmények alkalmazását. A terrorcselekménynek a 2001/931 közös álláspontban szereplő fogalommeghatározása továbbra is érvényes, függetlenül azoktól a körülményektől, amelyek között a terrorcselekményeket elkövették. A Tanács vitatja azt, hogy a Srí Lanka‑i helyzet felperes általi minősítése mentesíthetné őt a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó nemzetközi jogszabályok alkalmazása alól.

48      A Tanács viszonválaszaiban fenntartja az álláspontját. A Rechtbank’s‑Gravenhague ítéletét illetően megállapítja, hogy ezen ítélet ellen fellebbezést nyújtottak be, valamint hogy a Törvényszék nem társíthat ezen ítélethez a nemzetközi humanitárius jog és az európai jog értelmezésére vonatkozóan a felperes által állított következményeket.

49      A Bizottság úgy véli, hogy a felperes téved a fegyveres konfliktusok és a terrorcselekmények közötti állítólagos összeegyeztethetetlenség tekintetében. Nem létezik a fegyveres konfliktus idején elkövetett terrorcselekményekkel összefüggésben a harcosok mentességének elve. A felperes nem támasztotta alá azon állítását, amely szerint a megtámadott rendeletek indokolásában neki felrótt cselekmények jogszerű háborús cselekmények. Tévesen állítja azt, hogy a fegyveres konfliktus keretében elkövetett terrorcselekmények csak a humanitárius jog alapján igazolhatók. Az uniós intézmények széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek az Unió külkapcsolatai irányításának területén, valamint a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedés elfogadása érdekében figyelembe veendő tényezőket illetően. Az Unió a finanszírozási forrásaiktól való megfosztásuk érdekében listára veszi a terrorista szervezeteket, és ezt a fegyveres konfliktusban esetleges félként való jogállásuktól függetlenül teszi. Ezen eljárás megfelel az Unió álláspontjának – amellyel egyébként a világ többi része is széleskörűen egyetért –, amely szerint valamennyi terrorcselekmény büntetendő, és azokat ki kell irtani, függetlenül attól, hogy azokat békeidőben vagy fegyveres konfliktus idején követték‑e el.

50      Következésképpen kevésbé fontos a felperes és a Srí Lanka‑i kormány közötti konfliktus pontos jellegének – fegyveres vagy nem fegyveres, nemzeti vagy nemzetközi, felszabadítási háború, vagy sem – a meghatározása.

51      A be nem avatkozás elvének állítólagos megsértését illetően a Bizottság megállapítja, hogy ezen elvet az államok javára fogadták el, tehát csak ők, nem pedig a „lázadó csoportok” hivatkozhatnak rá. Az a megfontolás, amely szerint kizárólag a felperest, nem pedig a Srí Lanka‑i kormányt vették fel a pénzeszközök befagyasztását előíró listára, olyan célszerűségi érvnek minősül, amelyet a Törvényszék nem vehet figyelembe. Az 1949. augusztus 12‑i genfi egyezményeket kiegészítő és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló, 1977. június 8‑i jegyzőkönyv (II. kiegészítő jegyzőkönyv, kihirdette: az 1989. évi 20. törvényerejű rendelet) 6. cikkének (5) bekezdésére történő hivatkozás nem releváns.

52      A Bizottság – ahogy a többi beavatkozó is – vitatja a felperes által a Rechtbank’s‑Gravenhague és a Tribunale di Napoli ítéleteire tett hivatkozások relevanciáját vagy megalapozottságát.

53      Világos, hogy az a kérdés, hogy egy adott támadás terrorista jellegű‑e, nem azon politikai indoktól függ, amelynek nevében e támadást megindították, hanem az alkalmazott eszközöktől és módszerektől. A fegyveres konfliktusok joga nem ír elő kivételt a terrorcselekmények tilalma alól, valamint a humanitárius jog semmilyen jogszabálya nem tiltja az olyan intézkedések – mint a pénzeszközök befagyasztása – elfogadását, amelyek célja a terrorizmus finanszírozásának megszüntetése, bárhol követik is el azt.

 A Törvényszék álláspontja

54      A jelen jogalappal a felperes lényegében azt állítja, hogy a nemzetközi humanitárius jog értelmében vett fegyveres konfliktus esetében – mint véleménye szerint a jelen ügyben – kizárólag e jog alkalmazandó az e konfliktus keretében elkövetett esetleges jogellenes cselekményekre a terrorizmus megelőzését és megtorlását szabályozó jog kizárásával. A felperes olyan felszabadítási mozgalom, amely fegyveres konfliktusban vett részt az „elnyomó kormánnyal” szemben. A pénzeszközök befagyasztását előíró listára történt felvétele a nemzetközi humanitárius jogban a be nem avatkozás elve megsértésének minősül, és a Tanács tévesen alkalmazta vele szemben a terrorizmus tárgyában hatályos uniós jogi rendelkezéseket.

55      A felperes érvei alátámasztása érdekében nemzetközi jogi és uniós jogi szövegekre vonatkozó különböző hivatkozásokat ad elő.

56      Márpedig a felperes állításával ellentétben a nemzetközi humanitárius jognak a fegyveres konfliktusra és az ennek keretében elkövetetett cselekményekre való alkalmazhatósága nem vonja maga után a terrorizmusra vonatkozó valamely szabályozásnak az e cselekményekre való alkalmazhatatlanságát. Ez igaz mind a jelen ügyben alkalmazott uniós jogi rendelkezésekre – különösen a 2001/931 közös álláspontra és a 2580/2001 rendeletre –, mind pedig a felperes által hivatkozott nemzetközi jogra.

57      Először is az uniós jogot tekintve ténylegesen meg kell állapítani, hogy a nemzetközi humanitárius jog értelmében vett fegyveres konfliktus fennállása nem zárja ki a terrorizmusra vonatkozó uniós jogi rendelkezések alkalmazását az ebben az összefüggésben elkövetett esetleges terrorcselekményekre.

58      Egyrészt ugyanis a 2001/931 közös álláspont nem tesz különbséget hatálya tekintetében aszerint, hogy a szóban forgó cselekményt a nemzetközi humanitárius jog értelmében vett fegyveres konfliktus keretében követték‑e el, vagy sem. Másrészt – és ahogy azt a Tanács joggal állapítja meg – az Unió és tagállamai célja a terrorizmus – függetlenül attól, hogy az milyen formákban jelenik meg – elleni küzdelem a hatályos nemzetközi jog célkitűzéseinek megfelelően.

59      A Tanács azért fogadta el a 2001/931 közös álláspontot (lásd e közös álláspont (5)–(7) preambulumbekezdését), majd e közös álláspontnak megfelelően a 2580/2001 rendeletet (lásd e rendelet (3), (5) és (6) preambulumbekezdését), hogy különösen uniós szinten végrehajtsa a 2001. szeptember 28‑i 1373. (2001) számú biztonsági tanácsi határozatot, amely „megerősíti, hogy az ENSZ Alapokmánynak megfelelően minden eszközzel küzdeni kell a nemzetközi béke és biztonság terrorcselekmények általi fenyegetettsége ellen”, valamint „a tagállamokat arra kéri, hogy a nemzetközi együttműködést további intézkedések elfogadásával [...] [...]egészít[sék] [ki], hogy a területükön minden megengedett eszközzel elhárítsák és megakadályozzák a terrorcselekmények finanszírozását és előkészítését”.

60      Másodszor a felperes által hivatkozott nemzetközi jogot tekintve meg kell jegyezni, hogy azon túl, hogy a fegyveres konfliktus tagadhatatlanul olyan cselekményekhez vezethet, amelyek jellegüknél fogva terrorcselekmények, a nemzetközi humanitárius jog az ilyen cselekményeket kifejezetten „terrorcselekményeknek” minősíti, amelyek e joggal ellentétesek.

61      A polgári lakosság háború idején való védelméről szóló, 1949. augusztus 12‑i genfi egyezmény (kihirdette: az 1954. évi 32. törvényerejű rendelet) 33. cikkében kifejezetten rendelkezik arról, hogy minden terrorintézkedés tilos. Ugyanígy az 1949. augusztus 12‑i genfi egyezményeket kiegészítő, a nemzetközi és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló, 1977. június 8‑i I. és II. jegyzőkönyv (kihirdette: az 1989. évi 20. törvényerejű rendelet) – amelyek célja ezen áldozatok megfelelőbb védelmének biztosítása – arról rendelkezik, hogy tilosak a bármely időben és bármely helyen elkövetett terrorcselekmények (a II. kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikkének (2) bekezdése), valamint hogy tilos erőszakos cselekedetek elkövetése vagy azokkal való fenyegetés, amelyek elsődleges célja a rémület keltése a polgári lakosság körében (az I. kiegészítő jegyzőkönyv 51. cikkének (2) bekezdése és a II. kiegészítő jegyzőkönyv 13. cikkének (2) bekezdése).

62      A fenti megfontolásokból az következik, hogy terrorcselekményeknek a fegyveres konfliktusban részt vevő felek általi elkövetését a nemzetközi humanitárius jog ilyenként kifejezetten szabályozza és elítéli.

63      Hozzá kell továbbá tenni azt, hogy a nemzetközi humanitárius jog értelmében vett fegyveres konfliktus fennállása nem tűnik úgy, hogy kizárja az e konfliktus keretében elkövetett terrorcselekmény esetében – az említett humanitárius jognak a fegyveres konfliktusok joga megsértésére vonatkozó rendelkezésein túl – a nemzetközi jog terrorizmusra vonatkozó konkrét rendelkezéseinek az alkalmazását.

64      Ezért foglalkozik az 1999. december 9‑én New Yorkban aláírt, a terrorizmus finanszírozásának visszaszorításáról szóló nemzetközi egyezmény (a továbbiakban: 1999. évi New York‑i Egyezmény, kihirdette: a 2002. évi LIX. törvény) kifejezetten a nemzetközi jog értelmében vett fegyveres konfliktus keretében a terrorcselekmények elkövetésével. Az egyezmény 2. cikke (1) bekezdésének b) pontjában a következőket bünteti: „bármely egyéb olyan cselekmény, amely polgári személy vagy fegyveres konfliktus esetén az ellenségeskedésben tevőlegesen részt nem vevő más személy halálának vagy súlyos testi sérülésének okozására irányul, ha a cselekmény célja, annak természetéből vagy összefüggéseiből következően az, hogy a lakosságot megfélemlítse, vagy egy Kormányt vagy nemzetközi szervezetet valamely cselekmény megtételére vagy ennek megtételétől történő tartózkodásra kényszerítsen”.

65      Ezen egyezmény megerősíti, hogy még a nemzetközi humanitárius jog értelmében vett fegyveres konfliktusban is előfordulhatnak terrorcselekmények, amelyeket ilyenként és nem kizárólag háborús bűncselekményekként lehet büntetni. E cselekmények magukban foglalják azokat, amelyek célja polgári személyek halálának vagy súlyos testi sérülésének okozása.

66      A felperes ezzel ellentétes érve, amely szerint az 1999. évi New York‑i Egyezmény 2. cikke (1) bekezdésének b) pontja kizár ezen egyezmény hatálya alól minden olyan cselekményt, amely olyan személyek ellen irányul, akik „fegyveres konfliktus esetén az ellenségeskedésben tevőlegesen részt [...] ve[sznek]”, egyáltalán nem kérdőjelezi meg e megállapítást.

67      A felperes tehát tévesen állítja azt, hogy a nemzetközi jogban a fegyveres konfliktus és a terrorizmus fogalma összeegyeztethetetlen egymással.

68      A fenti megfontolásokból szintén kitűnik, hogy nem releváns azon esetleges körülmény, hogy a terrorcselekményeket „szabadságharcosok” vagy az „elnyomó kormánnyal” szembeni fegyveres konfliktusban elkötelezett felszabadítási mozgalmak követik el. A terrorcselekmények fegyveres konfliktusokban történő elkövetésének tilalma alóli ilyen kivétel semmilyen uniós jogi alapon, sem pedig a nemzetközi jogon nem alapul. A terrorcselekmények elítélésével összefüggésben az uniós jog és a nemzetközi jog nem tesz különbséget a cselekmény elkövetőjének minősége és az általa követett célok szerint.

69      A felperesnek a be nem avatkozás elvére történő hivatkozását illetően – amelyet véleménye szerint a Tanács megsértett azzal, hogy felvette őt a pénzeszközök befagyasztását előíró listára – meg kell állapítani, hogy e nemzetközi szokásjogi elv – amelyet a beavatkozás tilalmának is hívnak – valamennyi szuverén állam azon jogát érinti, hogy ügyeiket külső beavatkozás nélkül végezzék, és az államok szuverén egyenlőségének elvéből következik (a Nemzetközi Bíróság katonai és félkatonai tevékenységek Nicaraguában és Nicaragua ellen [Nicaragua kontra Amerikai Egyesült Államok] ügyben 1984. november 26‑án a joghatóságról és az elfogadhatóságról hozott ítélete, CIJ Recueil 1984, 392. o., 73. pont; és az ügy érdeméről 1986. június 27‑én hozott ítélete, CIJ Recueil 1986, 96. o., 202. pont). Ahogy azt a Tanács megállapítja, e nemzetközi jogi elvet a szuverén államok javára, nem pedig csoportok vagy mozgalmak javára mondták ki. A szuverén állammal fegyveres konfliktusban lévő mozgalomnak – amely felszabadítási mozgalom volt – a terrorizmusban való részvétele miatt a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történt felvétele nem minősül tehát – a felperes állításával ellentétben – a be nem avatkozás elve megsértésének.

70      Ezen túlmenően nem lehet eredményes a felperes azon érve, amely szerint az Unió beavatkozása az uniós álláspont abban álló hátrányosan megkülönböztető jellegéből származik, hogy korlátozó intézkedéseket kizárólag a felperessel, nem pedig a Srí Lanka‑i Demokratikus Szocialista Köztársasággal szemben fogadtak el.

71      A Tanács által valamely csoporttal szemben a 2001/931 közös álláspont alapján hozott intézkedések jogszerűsége ugyanis attól függ, hogy ezen intézmény határozatában megfelelt‑e az e közös álláspontban meghatározott feltételeknek és követelményeknek, nem pedig attól, hogy más felekre vonatkozhatnak‑e esetlegesen korlátozó intézkedések. A 2001/931 közös álláspontnak és a Tanács általi végrehajtásának nem annak meghatározása a célja, hogy a valamely állam és csoport közötti konfliktus esetében kinek vagy igaza, vagy ki téved, hanem a terrorizmus elleni küzdelem. Ebben az összefüggésben az uniós intézmények javára az Unió külkapcsolatai irányításának területén elismert széles mérlegelési jogkörre tekintettel (lásd ebben az értelemben: 1982. október 28‑i Faust kontra Bizottság ítélet, 52/81, EBHT, EU:C:1982:369, 27. pont; 1998. június 16‑i Racke‑ítélet, C‑162/96, EBHT, EU:C:1998:293, 52. pont és 2007. szeptember 27‑i Ikea Wholesale ítélet, C‑351/04, EBHT, EU:C:2007:547, 40. pont; 2011. szeptember 6‑i Mugraby kontra Tanács és Bizottság végzés, T‑292/09, EBHT, EU:T:2011:418, 60. pont) a jelen jogvita szempontjából nem szükséges megvizsgálni azt, hogy a korlátozó intézkedéseket az uniós jog alapján elfogadhatták volna‑e a Srí Lanka‑i Demokratikus Szocialista Köztársasággal szemben. Mindenesetre, még annak feltételezésével is, hogy a Srí Lanka‑i Demokratikus Szocialista Köztársaság olyan cselekményeket követett el, amelyek kritika tárgyai lehetnek és megalapozhatják az Unió cselekvését, meg kell állapítani, hogy az egyenlő bánásmód elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvével, miszerint senki sem hivatkozhat a harmadik személy javára elkövetett jogsértésre előnyök szerzése végett (2009. július 9‑i Melli Bank kontra Tanács ítélet, T‑246/08 és T‑332/08, EBHT, EU:T:2009:266, 75. pont és 2009. október 14‑i Bank Melli Iran kontra Tanács ítélet, T‑390/08, EBHT, EU:T:2009:401, 56. és 59. pont).

72      A 2580/2001 rendeletnek a fegyveres konfliktussal összefüggésben elkövetett terrorcselekményekre való alkalmazhatóságának vitatása érdekében szintén téves a terrorizmus elleni küzdelemről szóló, 2002. június 13‑i 2002/475/IB tanácsi kerethatározat (HL L 164., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 18. o.), különösen pedig e kerethatározat (11) preambulumbekezdésének felperes általi felidézése, amely preambulumbekezdés szerint „[n]em tartoznak e kerethatározat hatálya alá sem a fegyveres erők által fegyveres konfliktusok idején elkövetett azon cselekmények, amelyekre a nemzetközi humanitárius jog irányadó, annak megfelelően ahogy e jog ezeket a fogalmakat értelmezi, sem pedig egy állam fegyveres erői által hivatalos kötelezettségeik teljesítése során elkövetett cselekmények, amennyiben azokra a nemzetközi jog egyéb szabályai irányadók”. A felperes hozzáteszi, hogy a 2002/475 kerethatározatot a Tanács olyan nyilatkozata kísérte, amely kifejezetten kizárta a fegyveres ellenállást – mint amelyet a második világháború alatt a különböző európai ellenállási mozgalmak vezettek – a kerethatározat hatálya alól.

73      Egyrészt a 2580/2001 rendeletet nem a 2002/475 kerethatározat – amely a büntetőjogra vonatkozik –, hanem a 2001/931 közös álláspont alapján fogadták el. A 2002/475 kerethatározat tehát nem határozhatja meg a 2580/2001 rendelet hatályát.

74      Másrészt a 2001/931 közös álláspont – mint ahogy a Biztonsági Tanács 1373. (2001) számú határozata, amelyet a közös álláspont uniós szinten hajt végre – nem tartalmaz semmilyen, a 2002/475 kerethatározat (11) preambulumbekezdésével összehasonlítható rendelkezést.

75      Ebből az következik, hogy a felperes által a 2002/475 kerethatározatra és az e kerethatározatot kísérő tanácsi nyilatkozatra tett hivatkozás nem releváns.

76      Ezen túlmenően a Bizottsághoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy a 2001/931 közös álláspontban a 2002/475 kerethatározat (11) preambulumbekezdéséhez hasonló preambulumbekezdés hiányát legfeljebb úgy kell értelmezni, mint a Tanács azon akaratának kinyilvánítását, hogy nem ír elő az uniós rendelkezések alkalmazása alóli semmilyen kivételt akkor, amikor a terrorizmus megelőzéséről van szó, a finanszírozása elleni küzdelem útján. A kivétel e hiánya megfelel az 1999. évi New York‑i Egyezménynek, amely szintén nem tartalmaz a 2002/475 kerethatározat (11) preambulumbekezdésében szereplőhöz hasonló semmilyen rendelkezést.

77      Az Uniónak a terrorizmus elleni küzdelemben való szerepéről szóló európai parlamenti ajánlásra (2001/2016 (INI) [HL 2002. C 72 E, 135. o.]) tett felperesi hivatkozást illetően meg kell állapítani, hogy az olyan dokumentumra vonatkozik, amelynek nincs kötelező ereje. Ezen túlmenően ezen ajánlás nem teszi jogszerűvé terrorcselekmények felszabadítási mozgalmak általi elkövetését. A Parlament ezen ajánlás egyik preambulumbekezdésében az Unión – amelynek a tagállamai jogállamok – belül elkövetett terrorcselekmények és a „harmadik országokban az állami struktúrák – amelyek maguk is terrorista módszerekhez folyamodnak – elleni ellenállási cselekmények” közötti különbségtételre korlátozódik.

78      A felperes által az 1949. augusztus 12‑i genfi egyezmények II. kiegészítő jegyzőkönyve (lásd a fenti 61. pontot) 6. cikkének (5) bekezdésére tett hivatkozás nem releváns. E rendelkezés ugyanis, amely szerint „[a] [belső] ellenségeskedések megszűnésekor a hatalmon levő hatóságoknak igyekezni kell a lehető legszélesebb körű amnesztiát adni a fegyveres összeütközésben részt vett személyek [...] részére [...]”, azon büntetőeljárásokra vonatkozik, amelyeket az érintett kormány kezdeményezhet többek között a vele szemben fegyvert ragadott fegyveres csoportok tagjaival szemben, miközben a 2580/2001 rendelet nem érinti az ilyen eljárások és büntetőjogi szankciók előírását, hanem a terrorizmus tárgyában korlátozó intézkedések Unió általi meghozatalára vonatkozik.

79      Ami a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdésében szereplő, „amelyet a nemzeti jog bűncselekményként határoz meg” kifejezést illeti, amelyből a felperes a jogszerű háborús cselekmények esetében a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedések alkalmazása alóli mentességnek az Unió által közös álláspontjában történő elismerésére következtet, meg kell állapítani, hogy e kifejezés ténylegesen a fegyveres konfliktusokban harcolóknak a jogszerű háborús cselekmények tekintetében fennálló mentességére vonatkozik, amely mentességet az I. és II. kiegészítő jegyzőkönyv (lásd a fenti 61. pontot) megközelítőleg a következő kifejezésekkel fogalmazza meg: senkit nem lehet elítélni olyan tettért vagy mulasztásért, amely a nemzeti vagy nemzetközi jog alapján nem számított büntetendőnek akkor, amikor azt elkövették (az I. kiegészítő jegyzőkönyv 75. cikke (4) bekezdésének c) pontja és a II. kiegészítő jegyzőkönyv 6. cikke (2) bekezdésének c) pontja).

80      E kifejezésnek a 2001/931 közös álláspontban való jelenléte nem változtat tehát semmit azon a tényen, hogy a 2580/2001 rendelet alkalmazandó a terrorcselekményekre, amelyek továbbra is – amikor fegyveres konfliktusok keretében követték el azokat – jogellenes háborús cselekményeknek minősülnek.

81      A fenti megfontolások összességéből az következik, hogy a felperes állításával ellentétben a 2580/2001 rendelet alkalmazandó a fegyveres konfliktusok keretében elkövetett terrorcselekményekre.

82      A felperes tehát nem hivatkozhat a közte és a Srí Lanka‑i kormány közötti állítólagos fegyveres konfliktus fennállására annak kizárása érdekében, hogy a 2001/931 közös álláspontot alkalmazni lehessen vele szemben az általa ebben az összefüggésben elkövetett esetleges terrorcselekményekre.

83      A jelen jogalapot tehát el kell utasítani.

 A hatáskörrel rendelkező hatóság által hozott határozat hiányára alapított harmadik jogalapról

 A felek érvei

84      A felperes megállapítja, hogy a megtámadott rendeletek indokai a neki betudott támadások listáját követően brit és indiai határozatokra való hivatkozásokat tartalmaznak. Arra hivatkozik, hogy az indokolás ezen elemei közül egyik sem minősülhet a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának.

85      Először is a felperesnek betudott támadások listáját tekintve világos, hogy az nem minősül hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának. Ennek ellenére azonban meg kell jegyezni, hogy e lista és az abban szereplő betudások nem alátámasztottak, és nem szolgálhatnak tehát a felperesnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történő fenntartásának alapjául.

86      Másodszor a megtámadott rendeletek indokolásában hivatkozott brit határozatok esetében nem hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatairól van szó. Mivel e határozatok nem tartalmaznak a 2001/931 közös álláspont összefüggésében releváns cselekmények miatt kiszabott ítéleteket, csak akkor szolgálhatnak jogalapként, ha nyomozások vagy büntetőeljárások megindítására vonatkoznak, valamint ha komoly és hitelt érdemlő bizonyítékokon vagy ténykörülményeken alapulnak. Márpedig nem ez az eset áll fenn a felperest terroristaként minősítő és a pénzeszközeit befagyasztó brit határozatok – amelyek inkább közigazgatási mintsem büntetőjogi határozatok – esetében. Kizárólag a büntetőeljárások részét képező határozatok használhatók a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történő felvételre vonatkozó határozat jogalapjaként. A nem büntetőjogi határozatnak a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történő felvétel jogalapjaként elfogadott egyetlen esetét a Biztonsági Tanácsnak a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében hivatkozott határozatai képezik.

87      A felperes hozzáteszi, hogy a szóban forgó brit hatóságok nem a hatáskörrel rendelkező hatóságok, mivel közülük egyik sem igazságügyi hatóság, jóllehet az Egyesült Királyságban léteznek olyan igazságügyi hatóságok, amelyek hatáskörrel rendelkeznek a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének hatálya alá tartozó területen.

88      Másodlagosan, arra az esetre, ha a Törvényszék úgy vélné, hogy a brit határozatok nyomozás vagy büntetőeljárás megindításának vagy terrorcselekmény miatt kiszabott ítéletnek felelnek meg, a felperes azt állítja, hogy e határozatok nem alapulnak komoly és hitelt érdemlő bizonyítékokon vagy ténykörülményeken. E tekintetben a megtámadott rendeletek indokolása nem pontosítja e brit határozatok jogalapjait. A felperes megjegyzi, hogy a brit hatóságok általi minősítése nem egyedileg, hanem 20 más csoporttal együtt „blokkban” történt.

89      Harmadszor az indiai határozatokat illetően a felperes lényegében úgy véli, hogy a jóhiszemű együttműködés elvére tekintettel kizárólag valamely tagállam nemzeti hatóságának határozatai – kivéve azonban a Biztonsági Tanács határozatait – tekinthetők a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatainak. Az ettől eltérő álláspont az uniós szankciók rendszerének kudarcával járna, mivel „aláásná” a tagállamok jelentős szerepét, valamint arra vezetné a Tanácsot, hogy megbízzon a harmadik államokból – amelyeket nem köt a jóhiszemű együttműködés elve – származó információkban, amely államok tekintetében nem feltételezheti, hogy határozataik tiszteletben tartják az uniós jogi normákat a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog védelmével összefüggésben.

90      Másodlagosan arra az esetre, ha a Törvényszék úgy vélné, hogy a Tanács alapozhatott valamely harmadik állam hatóságának a határozatára, a felperes arra hivatkozik, hogy a szóban forgó indiai határozatok nem tekinthetők hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatainak. A brit határozatokhoz hasonlóan ezek sem felelnek meg nyomozás vagy büntetőeljárás megindításának, sem pedig ítéleteknek, valamint léteznek a terrorizmus tárgyában hatáskörrel rendelkező indiai bíróságok.

91      Továbbá, noha az indiai jog előírja valamennyi jogellenesnek nyilvánított egyesület esetének bírósági felülvizsgálatát azért, hogy a bíróság határozzon e jogellenessé nyilvánítás megalapozottságáról, a felperes esetében soha nem folytattak ilyen felülvizsgálatot, és a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történt fenntartása tekintetében az Unió által elfogadott határozatok indokai e tekintetben nem hivatkoznak semmire, egyébként azt igazoló körülményre sem, hogy az indiai kormány elhatározásai a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság által elfogadott határozatok.

92      Harmadlagosan, arra az esetre, ha a Törvényszék úgy vélné, hogy az indiai határozatok nyomozás vagy büntetőeljárás megindításának vagy terrorcselekmény miatt kiszabott ítéletnek felelnek meg, a felperes azt állítja, hogy e határozatok nem alapulnak komoly és hitelt érdemlő bizonyítékokon vagy ténykörülményeken. E tekintetben a megtámadott rendeletek indokolása egyáltalán nem pontosítja ezen indiai határozatok jogalapjait. A Tanács nem hivatkozhat egyszerűen a nemzeti hatóságok határozataira egyébként annak garantálása nélkül, hogy azok a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett határozatoknak minősülnek. Ez annál is inkább érvényesül akkor, amikor nem uniós tagállam által hozott határozatról van szó.

93      Végül az indiai hatóságok nem tekinthetők megbízható információforrásnak, mivel a felperes és a Srí Lanka‑i kormány közötti konfliktusban „pártoló álláspontot” fogadtak el.

94      A felperes arra hivatkozik, hogy a védelem azon érve, amely szerint a felperesnek kell a nemzeti bíróságok előtt vitatnia a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történt fenntartására vonatkozó határozatok indokolásában szereplő tényeket, nem ismeri fel, hogy a Tanács maga nem támasztja alá azt, hogy a hivatkozott nemzeti határozatok mennyiben vizsgálták az említett tényeket, és tudták be a felperesnek. Nem megalapozott az az érv, amely szerint a Tanácsnak nincs további szolgáltatni való bizonyítéka, mivel az uniós intézkedés közigazgatási és nem büntetőjogi. Továbbá a felperes nem kötelezhető eljárások indítására valamennyi azon nemzeti jogrendben, ahol azokat a határozatokat hozták, amelyekre a Tanács saját határozatát alapítja.

95      A beavatkozók által támogatott Tanács vitatja a felperes érveit.

96      A felperesnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történt fenntartására vonatkozó határozatok indokolásában szereplő támadások listáját illetően a Tanács vitatja, hogy több bizonyítékot kellene szolgáltatnia e cselekmények felperesnek való betudása tekintetében. A Tanács arra hivatkozik, hogy amennyiben a felperes a neki felrótt tények valóságtartalmát kívánja vitatni, azt azon államok nemzeti bíróságai előtt kell megtennie, amelyek eredetileg elfogadták vele szemben az intézkedéseket.

97      A brit határozatokat tekintve a Tanács vitatja azt az érvet, amely szerint azok nem minősülnek hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatainak abból az indokból, hogy nem indítanak semmilyen nyomozást, sem pedig büntetőeljárást, vagy nem alapulnak komoly és hitelt érdemlő bizonyítékokon vagy ténykörülményeken. Az azon alapuló érvet is vitatja, hogy a szóban forgó brit hatóságok nem igazságügyi hatóságok. Arra hivatkozik, hogy a 2001/931 közös álláspont nem írja elő, hogy a nemzeti határozat büntető jellegű legyen. A nemzeti határozatot megalapozó bizonyítékok és ténykörülmények értékelését illetően a jóhiszemű együttműködés elve a Tanács tekintetében azzal a kötelezettséggel jár, hogy a lehető legteljesebb mértékben a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság értékelésére hagyatkozzon, mivel a Tanács számára az elsődleges megfontolás annak észlelése és kockázatértékelése, hogy a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedés hiányában a szóban forgó pénzeszközöket a terrorizmus finanszírozására használhatják fel. Nem meghatározó az a körülmény, hogy a nemzeti hatóság közigazgatási, nem pedig igazságügyi hatóság.

98      Pontosabban a Secretary of State for the Home Departement (belügyminisztérium, Egyesült Királyság, a továbbiakban: Home Secretary) 2001. március 29‑i határozatát tekintve a Tanács emlékeztet arra, hogy a Törvényszéknek már volt alkalma megállapítani, hogy a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozatáról van szó. A Tanács emlékeztet arra, hogy a Home Secretary e határozatot a UK Terrorism Act 2000 3(3)(a) szakasza alapján fogadta el, amely hatáskört biztosít számára a Parlament jóváhagyását követően valamennyi olyan szervezet betiltására, amelyekről úgy véli, hogy a „terrorizmusban részt vesznek”.

99      A Home Secretary e határozata önmagában elegendő a Tanács határozatainak a megalapozásához, anélkül hogy szükséges lenne a UK Treasury (pénzügyminisztérium, Egyesült Királyság, a továbbiakban: UK Treasury) pénzeszközök befagyasztásáról szóló 2001. december 6‑i azon határozatának a megvizsgálása, amely a 83/2011 végrehajtási rendeletet megalapozó, 2010. november 15‑i indokolásban került említésre, majd később figyelmen kívül hagyták, mivel már nem létezett a pénzeszközök befagyasztásáról külön határozat az Egyesült Királyságban. A Tanács megjegyzi, hogy ez utóbbi határozat tartalmát ezt követően átvette a 2009. október 7‑i azon későbbi határozat, amely azonos jellegű volt, és a pénzeszközök befagyasztásának azonos joghatásával járt, valamint úgy véli, hogy e határozat – a Home Secretary határozatához hasonlóan – a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozata.

100    Az indiai kormány által a 2004‑ben módosított 1967. évi indiai Unlawful Activities Act (a jogellenes tevékenységekről szóló törvény) alapján 1992‑ben elfogadott határozat tekintetében a Tanács arra hivatkozik, hogy a harmadik állam hatáskörrel rendelkező hatóságai által elfogadott határozatok alapján hatáskörrel rendelkezik a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedések elfogadására vagy az adott eset első vizsgálatát követően valamely tagállam által e tekintetben tett javaslat alapján, vagy magának az érintett harmadik államnak a kérelmére. A Tanács rámutat arra, hogy megbizonyosodik tehát arról, hogy az érintett határozatokat az emberi jogok védelmét, a jogállamiságot, az ártatlanság vélelmének elvét, a tisztességes eljáráshoz való jogot és az azon jogot szabályozó alapelvek tiszteletben tartásával fogadták el, hogy senki nem vonható büntetőeljárás alá és nem ítélhető el kétszer ugyanazért a bűncselekményért. Ez az eset állt fenn a jelen ügyben.

101    A Tanács a viszonválaszban – álláspontját lényegében fenntartva – a brit határozatokkal összefüggésben visszautal az Egyesült Királyság beavatkozási beadványában szolgáltatott információkra. Hozzáteszi, hogy tudomást szerzett a következő információkról, amelyek szerint a felperes megszakítás nélkül továbbra is az indiai hatóságok által előírt betiltásra vonatkozó intézkedések hatálya alatt állt: a jelenleg legutolsó határozat 2010. május 14‑én két évre lépett hatályba, és a bíróság 2010. november 12‑én helybenhagyta. A felperes tehát terrorista szervezetként Indiában egy listán továbbra is szerepel.

102    Az Egyesült Királyság beavatkozási beadványában arra hivatkozik, hogy a Home Secretary és a UK Treasury határozatai nyilvánvalóan teljesítik a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataiként történő minősítéshez szükséges feltételeket. Az indiai határozat tekintetében az Egyesült Királyság csatlakozik a Tanács álláspontjához, amely szerint e határozatot hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának kell minősíteni.

 A Törvényszék álláspontja

103    A felperes első megjegyzésén kívül, amely pontos, és amely szerint a megtámadott rendeletek indoklásainak elején elhelyezett cselekmények listája nem minősül hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának, azt állítja, hogy a megtámadott rendeletek indoklásában hivatkozott brit és indiai határozatok nem a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének második albekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatai.

104    Azt az általános kifogást, amely szerint a szóban forgó brit és indiai hatóságok nem a hatáskörrel rendelkező hatóságok, mivel nem igazságügyi hatóságok, jóllehet ezen országokban léteznek a terrorizmus tárgyában hatáskörrel rendelkező igazságügyi hatóságok, a következő indokok miatt kell elutasítani.

105    A Törvényszék egy holland közigazgatási hatóság határozatának (a holland külügyminiszter és pénzügyminiszter által a terrorizmus tárgyában elfogadott szankciórendelet [Sanctieregeling]) esetében már kimondta, hogy az a körülmény, hogy e határozat közigazgatási és nem bírósági határozatnak minősült, önmagában nem meghatározó, mivel a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének maga a szövege kifejezetten előírja, hogy a nem igazságügyi hatóság is minősíthető az e rendelkezés értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságnak (2010. szeptember 9‑i Al‑Aqsa kontra Tanács ítélet, T‑348/07, EBHT, a továbbiakban: T‑348/07. sz. Al‑Aqsa‑ítélet, EU:T:2010:373, 88. pont). A Bíróság a fenti T‑348/07. sz. Al‑Aqsa‑ítélettel (EU:T:2010:373) szemben benyújtott fellebbezés alapján hozott ítéletében lényegében megerősítette, hogy a Sanctieregeling tekinthető hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának (2012. november 15‑i Al‑Aqsa kontra Tanács ítélet, C‑539/10. P és C‑550/10. P, EBHT, a továbbiakban: C‑539/10. P. sz. Al‑Aqsa‑ítélet, EU:C:2012:711, 66–77. pont).

106    A Törvényszék a Home Secretary határozatával kapcsolatos korábbi ítéletben úgy vélte, hogy e határozat a releváns nemzeti jogszabályokra tekintettel valóban a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdése fogalommeghatározásának megfelelő hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság határozatának tűnik (2008. október 23‑i People’s Mojahedin Organization of Iran kontra Tanács ítélet, T‑256/07, EBHT, a továbbiakban: T‑256/07. sz. PMOI‑ítélet, EU:T:2008:461, 144. pont és a 145. pont utolsó mondata; lásd szintén ebben az értelemben: fenti 105. pont, T‑348/07. sz. Al‑Aqsa‑ítélet, EU:T:2010:373, a 89. pont vége).

107    Ezért, noha a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének második albekezdése az igazságügyi hatóságoktól származó határozatokat részesíti előnyben, egyáltalán nem zárja ki a közigazgatási hatóságoktól származó határozatok figyelembevételét, amikor egyrészt e hatóságok a nemzeti jogban ténylegesen hatáskörrel rendelkeznek a terrorizmusban részt vevő csoportokkal szembeni korlátozó határozatok elfogadására, másrészt pedig amikor e hatóságok – jóllehet csak közigazgatási hatóságok – mindazonáltal az igazságügyi hatóságokkal „egyenértékűeknek” tekinthetők.

108    A felperes által hivatkozott azon körülmény, hogy a brit és indiai bíróságok hatáskörrel rendelkeznek a terrorizmus üldözése tárgyában, nem jelenti tehát azt, hogy a Tanács ne vehetné figyelembe a terrorizmus tárgyában korlátozó intézkedések elfogadásáért felelős nemzeti közigazgatási hatóság határozatait.

109    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a felperes nem azt állítja, hogy a szóban forgó brit és indiai hatóságok által elfogadott határozatokat az érintett államok nemzeti joga alapján e tekintetben hatáskörrel nem rendelkező hatóságok fogadták volna el.

110    A fenti megfontolásokból az következik, hogy a felperes általános kifogását (lásd a fenti 104. pontot) el kell utasítani.

111    A felperes egyébiránt arra hivatkozik, hogy mivel a megtámadott rendeletek indoklásában említett nemzeti határozatok nem tartalmaznak ítéleteket, csak akkor szolgálhatnak jogalapként, ha nyomozás vagy büntetőeljárás megindítására vonatkoznak, valamint ha komoly és hitelt érdemlő bizonyítékokon vagy ténykörülményeken alapulnak. Márpedig nem ez az eset áll fenn a felperest terroristaként minősítő és a pénzeszközeit befagyasztó nemzeti határozatok – amelyek inkább közigazgatási, mintsem büntetőjogi határozatok – esetében. Kizárólag a büntetőeljárások részét képező határozatok használhatók a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történő felvételre vonatkozó határozat jogalapjaként. A nem büntetőjogi határozatnak a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történő felvétel jogalapjaként elfogadott egyetlen esete a Biztonsági Tanácsnak a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében említett határozatai.

112    Ezen érvekkel a felperes lényegében arra hivatkozik, hogy kizárólag a büntetőjogi határozatok minősülnek a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatainak. Továbbá azt javasolja, hogy a listára történő felvételt előíró puszta határozatok ne legyenek elegendőek.

113    Emlékeztetni kell arra, hogy a 2001/931 közös álláspont nem követeli meg, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóság határozata a szó szoros értelmében büntetőeljárás részét képezze, bár leggyakrabban ez a helyzet. Egyébként a 2001/931 közös álláspont által követett célkitűzésekre tekintettel az 1373. (2001) számú biztonsági tanácsi határozat végrehajtásának keretében a kérdéses nemzeti eljárás tárgyának mégis a tágabb értelemben vett terrorizmus elleni küzdelemnek kell lennie. A Törvényszék által a T‑348/07. sz. Al‑Aqsa‑ítéletben (fenti 105. pont, EU:T:2010:373, 98. és 100. pont) tett ezen értékeléseket a Bíróság lényegében a C‑539/10. P. sz. Al‑Aqsa‑ítéletben (fenti 105. pont, EU:C:2012:711, 70. pont) megerősítette, mivel úgy vélte, hogy nem kérdőjeleződik meg az érintett személyek védelme, ha a nemzeti hatóság által hozott határozat nem a büntetőjogi szankciók kiszabására irányuló eljárás, hanem a megelőző jellegű intézkedések tárgyát képező eljárás részét képezi.

114    A Törvényszék azt is kimondta, hogy a „nyomozás vagy vádemelés [helyesen: nyomozás vagy büntetőeljárás] megindításá[t]” elrendelő határozat – annak érdekében, hogy arra a Tanács érvényesen hivatkozhasson – a terrorizmus elleni küzdelem céljából, az érdekeltnek a terrorizmusban való részvétele miatti megelőző vagy megtorló jellegű intézkedés érdekelttel szembeni meghozatalára közvetlenül és elsődlegesen irányuló nemzeti eljárás részét kell, hogy képezze. A Törvényszék kifejtette, hogy nem felel meg e követelménynek valamely nemzeti igazságügyi hatóság olyan határozata, amely mindössze kiegészítőleg és mellékesen tesz említést az érdekelt ilyen tevékenységben való lehetséges érintettségéről valamely, például polgári jogi jogokra és kötelezettségekre vonatkozó jogvita keretében (2009. szeptember 30‑i Sison kontra Tanács ítélet, T‑341/07, EBHT, a továbbiakban: T‑341/07. sz. Sison‑ítélet, EU:T:2009:372, 111. pont).

115    A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy jóllehet a brit (azaz a Home Secretary és a UK Treasury) és indiai hatóságok által elfogadott határozatok ténylegesen nem minősülnek a szó szoros értelmében vett, „terrorcselekményre irányuló nyomozás vagy vádemelés [helyesen: nyomozás vagy büntetőeljárás] megindítására” vagy „ilyen bűntettek miatt kiszabott ítéletekre” vonatkozó határozatoknak a szó szigorú büntetőjogi értelmében, ettől még e határozatok a felperes Egyesült Királyságban való betiltásával és pénzeszközei befagyasztásával, valamint az Indiában történő betiltásával járnak, tehát egyértelműen a terrorizmus elleni küzdelem céljából, elsődlegesen a felperessel szembeni megelőző vagy megtorló jellegű intézkedések meghozatalára irányuló nemzeti eljárások részét képezik.

116    E tekintetben – és a felperes javaslatával ellentétben – önmagában abból a körülményből, hogy a jelen ügyben szóban forgó nemzeti határozatok nem felelnek meg pontosan a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdése szövegének, egyáltalán nem lehet arra következtetni, hogy azokat a Tanács nem vehette figyelembe.

117    A felperes tehát tévesen állítja azt, hogy a nem büntetőjogi határozatnak a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történő felvétel jogalapjaként elfogadott egyetlen esete a Biztonsági Tanácsnak a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében említett határozatai. E közös álláspont 1. cikke (4) bekezdése első albekezdése utolsó mondatának tárgya kizárólag kiegészítő megjelölés lehetőségének biztosítása a Tanács számára azon megjelölések mellett, amelyeket a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok határozatai alapján tehet.

118    Nem vitatott, hogy a szóban forgó közigazgatási hatóságok tevékenysége végeredményben a listára történő felvételhez vezet. E körülmény azonban ilyenként nem jelenti azt, hogy e hatóságok nem végeztek egyedi értékelést valamennyi érintett csoport tekintetében az e listákra történt felvételüket megelőzően, valamint azt sem, hogy ezen értékelések szükségszerűen önkényesek vagy nem megalapozottak. Ezért nem az a lényeges, hogy a szóban forgó hatóság tevékenysége a terrorizmusban részt vevő személyek, csoportok vagy szervezetek listájára történő felvételhez vezessen, hanem az, hogy e tevékenységet elegendő garanciákkal gyakorolják annak érdekében, hogy a Tanács a felvételre vonatkozó saját határozatának a megalapozásához támaszkodhasson erre.

119    Ennek alapján és a fent vizsgált általános kifogásokon kívül azt kell meghatározni, hogy konkrétan a jelen ügyben szóban forgó közigazgatási hatóságok, tehát egyrészt a Home Secretary és a UK Treasury, másrészt pedig az indiai kormány tekinthető‑e a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságnak.

120    Mindenekelőtt a Home Secretary tekintetében emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék a releváns nemzeti jogszabályokra tekintettel már kimondta, hogy e közigazgatási hatóság a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság (PMOI‑ítélet, T‑256/07, fenti 106. pont, EU:T:2008:461, 144. pont).

121    A felperes a már felidézett és a Törvényszék által elutasított általános érveken (lásd a fenti 104–118. pontot) kívül nem hoz fel semmilyen ezzel ellentétes érvet azon kívül, hogy az Egyesült Királyságban terrorista szervezetként való minősítése 20 másik csoporttal együtt történt, valamint hogy az Egyesült Királyság parlamentje alsóházának állítólag nem volt más lehetősége, mint az, hogy teljes egészében elfogadja vagy elutasítsa a Home Secretary által neki benyújtott listát, anélkül hogy minden egyes szervezetet egyedileg vizsgálhatott volna.

122    A Home Secretary által a parlament alsóházának jóváhagyására 2001. február 28‑án benyújtott rendelettervezetre vonatkozó 2001. március 13‑i parlamenti alsóházi vitáról a felperes által szolgáltatott kivonatból ugyanakkor nem tűnik ki, hogy a parlament alsóházát megfosztották attól a lehetőségtől, hogy egyedileg megvizsgálja az e rendelettervezetben szereplő valamennyi szervezet helyzetét. Egyrészt a parlament alsóházának mindegyik tagja kapott a rendelettervezet listáján szereplő valamennyi szervezet tekintetében tényállás‑összefoglalást, ez pedig a parlament alsóháza általi egyedi vizsgálat lehetőségét jelentette. Másrészt a parlament alsóházának vitái ténylegesen vonatkozhattak egyedi szervezetekre, különösen a „November 17. Forradalmi Szervezetre”. Végül az a körülmény, hogy a parlament alsóházának jóváhagyására javasolt intézkedéseket egységes végzés formájában, nem pedig az érintett szervezetek számának megfelelő számú végzés formájában nyújtották be neki, nem jelenti a tényleges egyedi vizsgálat lehetetlenségét, mivel a parlament alsóháza mindenesetre továbbra is szabadon megtagadhatja a végzéstervezet jóváhagyását.

123    A fenti megfontolásokból az következik, hogy a felperes érvei nem kérdőjelezik meg a Home Secretary hatáskörrel rendelkező hatóság minőségét.

124    Ugyanez a helyzet ezt követően a UK Treasury esetében, amely hatóságra a Tanács végül csak a 83/2011 végrehajtási rendelet indokolásában hivatkozik, a későbbi rendeletek indokolásában pedig már nem. A felperes a jelen keresetekben egyébként a fenti 104–118. pontban felidézett általános érveken kívül – amelyeket a Törvényszék már elutasított – nem vitatja különösebben a UK Treasury hatáskörrel rendelkező hatóság minőségét.

125    Végül az indiai kormány tekintetében a felperes ellenben részletes érvekre hivatkozik. Elsősorban úgy véli, hogy a jóhiszemű együttműködés elvére tekintettel – amely csak az Unió és a tagállamok között létezik – nem fogadható el valamely harmadik állam hatósága a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságnak.

126    Ezen elvi érvet, amely szerint valamely harmadik állam hatósága nem tekinthető a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságnak, a következő indokok miatt kell elutasítani.

127    Először is a 2001/931 közös álláspont (5) és (7) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a közös álláspontot a Biztonsági Tanács 1373. (2001) számú határozatának keretében és annak végrehajtása érdekében fogadták el, amely határozatban a Biztonsági Tanács úgy határozott, hogy „valamennyi államnak meg [kell] hoz[nia] a kívánt intézkedéseket a terrorcselekmények elkövetésének megakadályozása érdekében, többek között úgy, hogy biztosítják az információk cseréje útján más államok gyors riasztását” (a Biztonsági Tanács 1373. (2001) számú határozata 2. pontjának b) alpontja), valamint hogy „kölcsönösen biztosítják a lehető legteljeskörűbb segítséget a bűnügyi nyomozások és a terrorcselekmények finanszírozására vagy az azokban való segítségnyújtásra vonatkozó egyéb eljárások során, beleértve a birtokukban lévő és az eljáráshoz szükséges bizonyítékok megszerzése érdekében nyújtott segítséget” (a Biztonsági Tanács 1373. (2001) számú határozata 2. pontjának f) alpontja). A Biztonsági Tanács határozatában azt is kérte „valamennyi állam[tól] [...], hogy a nemzetközi és a nemzeti jognak megfelelően cseréljenek információkat, valamint a terrorcselekmények megelőzése érdekében működjenek együtt a közigazgatási és igazságügyi területeken” (a Biztonsági Tanács 1373. (2001) számú határozata 3. pontjának b) alpontja).

128    Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy – ahogy azt a Bíróság kimondta – ha a közös álláspont elfogadása miatt az Unió a Szerződés keretében köteles az e közös álláspontban előírt intézkedéseket megtenni, e kötelezettség – a Biztonsági Tanácsnak az Egyesült Nemzetek Alapokmánya VII. fejezete alapján elfogadott határozatának végrehajtása esetében – azt jelenti, hogy ezen intézkedések kidolgozása során az Unió megfelelően figyelembe veszi az érintett határozat szövegét és céljait, valamint az Egyesült Nemzetek Alapokmányából eredő, az ilyen végrehajtás tekintetében releváns kötelezettségeket (2008. szeptember 3‑i Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság ítélet, C‑402/05. P és C‑415/05. P, EBHT, EU:C:2008:461, 296. pont; lásd szintén: 2012. március 13‑i Melli Bank kontra Tanács ítélet, C‑380/09. P, EBHT, EU:C:2012:137, 55. pont).

129    Tekintettel a Biztonsági Tanács 1373. (2001) számú határozatának arra irányuló célkitűzéseire, hogy a valamennyi állam közötti rendszerszintű és szoros együttműködés révén erősítse világszinten a terrorizmus elleni küzdelmet, valamint arra a tényre, hogy a 2001/931 közös álláspontot e határozat végrehajtása érdekében fogadták el, a felperes érve – amelyet annak ellenére hozott fel, hogy e közös álláspont eleve nem tartalmaz semmilyen korlátozást a hatáskörrel rendelkező hatóságok nemzeti eredete tekintetében – sérti e közös álláspont szövegét és célját, valamint ekképpen ellentétes a Biztonsági Tanács határozatának uniós szintű végrehajtásával.

130    Egyébiránt meg kell jegyezni, hogy a 2580/2001 rendelet (6) preambulumbekezdése rámutat arra, hogy „[e]z a rendelet közösségi szinten szükségessé vált intézkedés, amely kiegészíti a terrorista szervezetekkel szembeni közigazgatási és bírósági eljárásokat az Európai Unióban és harmadik országokban”.

131    Másodszor meg kell állapítani, hogy a felperes érve a 2001/931 közös álláspont által létrehozott rendszer és a korlátozó intézkedések Tanács általi elfogadásának keretében a jóhiszemű együttműködés elve szerepének pontatlan észlelésén alapul.

132    Az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése alapján a tagállamok és az uniós intézmények közötti kapcsolatokat a jóhiszemű együttműködés kölcsönös kötelezettsége határozza meg (Sison‑ítélet, T‑341/07, fenti 114. pont, EU:T:2009:372, 94. pont).

133    Ahogy azt az ítélkezési gyakorlat megállapította, a jóhiszemű együttműködés elve a Tanácsra nézve – a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének és a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének alkalmazásával összefüggésben – azon kötelezettséggel jár, hogy amennyire lehetséges, bízzon meg az érintett tagállam hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságának értékelésében, főleg ha igazságügyi hatóságról van szó, különösen a határozata alapjául szolgáló „komoly és hitelt érdemlő bizonyítékok vagy ténykörülmények” fennállását illetően (Sison‑ítélet, T‑341/07, fenti 114. pont, EU:T:2009:372, 95. pont).

134    Ezen elv tehát – a felperes javaslatával ellentétben – nem a nemzeti hatóság 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságként történő minősítésének kérdésére vonatkozik, hanem kizárólag a Tanácsnak az ilyen hatóság határozatai tekintetében fennálló kötelezettségeinek a hatályára, amikor ez utóbbi hatóság valamely tagállam hatósága.

135    Az a végeredményben helyes körülmény, hogy a jóhiszemű együttműködés elve kizárólag az Unió és a tagállamok közötti kapcsolatokban alkalmazandó, nem jár tehát azzal a következménnyel, hogy valamely harmadik állam hatóságát ne lehessen a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságnak minősíteni, valamint hogy a Tanács adott esetben ne bízhasson meg e hatóság értékeléseiben.

136    A fenti megfontolásokból az következik, hogy el kell utasítani a felperes által elsődlegesen felhozott azon érvet, amely szerint a jóhiszemű együttműködés elvének az Unió és a harmadik országok közötti kapcsolatokban való alkalmazhatatlansága valamely harmadik állam hatóságának hatáskörrel rendelkező hatóságként történő minősítését főszabály szerint tiltja. A 2001/931 közös álláspont által követett célkitűzés ugyanis ellentétes következtetéshez vezet.

137    Ugyanakkor – ahogy arra a Törvényszék a 2001/931 közös álláspont rendelkezéseiből következtetett –, amennyiben az e közös álláspont által létrehozott mechanizmus azzal a következménnyel jár, hogy lehetővé teszi a Tanács számára a nemzeti hatóság által hozott határozat alapján valamely személynek a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történő felvételét, annak ellenőrzése, hogy van‑e olyan nemzeti hatósági határozat, amely megfelel a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében szereplő fogalommeghatározásnak, úgy tűnik, lényeges előzetes feltétele a Tanács pénzeszközök befagyasztására vonatkozó saját határozata meghozatalának (lásd ebben az értelemben: Sison‑ítélet, T‑341/07, fenti 114. pont, EU:T:2009:372, 93. pont).

138    A Törvényszék által az uniós tagállamok hatóságai által elfogadott határozatokkal összefüggésben levezetett ezen feltétel a harmadik államok hatóságai által elfogadott határozatok esetében még fontosabbnak tűnik. A tagállamoktól eltérően ugyanis számos harmadik államot nem kötnek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt európai egyezményből eredő követelmények, valamint egyikük sem tartozik az Európai Unió Alapjogi Chartája rendelkezéseinek hatálya alá.

139    A Tanács feladata tehát – mielőtt a harmadik állam hatóságának a határozatára alapozna – annak gondos ellenőrzése, hogy ezen állam releváns szabályozása a védelemhez való jognak és a hatékony bírói jogvédelemhez való jognak az uniós szinten biztosítottal egyenértékű védelmét biztosítja. Továbbá nem létezhetnek azt bizonyító körülmények, hogy a harmadik állam a gyakorlatban sérti e szabályozást. Ebben az esetben ugyanis a fent említett feltételeket formálisan teljesítő szabályozás létezéséből nem lehet ugyanakkor a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság létezésére következtetni.

140    Hozzá kell tenni, hogy a harmadik állam szabályozása által biztosított és az uniós szinten biztosított védelmi szint közötti egyenértékűség hiányában a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság minőségnek a harmadik állam nemzeti hatósága esetében történő elismerése a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó uniós intézkedések által érintett személyek közötti eltérő bánásmódhoz vezet, aszerint hogy az ezen intézkedések alapjául szolgáló nemzeti határozatok harmadik államok hatóságaitól vagy tagállami hatóságoktól származnak‑e.

141    Márpedig meg kell állapítani – ahogy a felperes is tette –, hogy a megtámadott rendeletek indokai nem tartalmaznak semmilyen olyan körülményt, amelyből azt lehetne megállapítani, hogy a Tanács az indiai szabályozás tekintetében a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog garanciaszintjének ilyen gondos vizsgálatát végezte el. Ezen indokok a 83/2011–125/2014 végrehajtási rendeletekben a következő megfontolásokra korlátozódnak:

„A terrorcselekmények [LTTE általi] elkövetésére és azokban történő részvétel[é]re tekintettel az indiai kormány az Unlawful Activities Act 1967 (a jogellenes tevékenységekről szóló 1967. évi törvény) értelmében 1992‑ben betiltotta az LTTE‑t, valamint ezt követően felvette az Unlawful Activities Prevention (Amendment) Act 2004 [a jogellenes tevékenységek megelőzéséről szóló 2004. évi törvény (módosítás)] mellékletében szereplő terrorista szervezetek listájára.

Az [LTTE] tekintetében hozott határozatokat tehát a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságok hozták.”

142    Ezzel szemben a brit hatóságok – amelyek uniós tagállami hatóságok – esetében a Tanács ügyelt arra, hogy az alkalmazandó szabályozás említését követően megállapítsa, hogy e hatóságok határozatai valamely kormányzati bizottság időszakos felülvizsgálata alá tartoznak (a különböző megtámadott rendeletek indokolásának ötödik bekezdése), vagy velük szemben bírósági jogorvoslatnak van helye (a 2010. augusztus 25‑i és november 15‑i indokolás hatodik bekezdése). Márpedig a Tanács az indiai hatóságok (harmadik állam) tekintetében nem szolgáltat semmilyen értékelést a védelemhez való jognak és a bírói jogvédelemhez való jognak az indiai szabályozás által biztosított védelmi szintjével összefüggésben.

143    E tekintetben a Tanács nem meggyőzően vetette fel azt a tárgyaláson, hogy az indiai hatóságok tekintetében a védelmi szintek értékelésének hiánya abból eredt, hogy a megtámadott rendeletek a felülvizsgálatokra, nem pedig az eredeti felvételre vonatkoztak, amely utóbbi az indiai szabályozás mélyrehatóbb eredeti értékelését tükröző részletesebb indokolás tárgyát képezte.

144    Először is e felvetésnek ellentmond a brit hatóságok tekintetében egy konkrét indokolás ismételt beépítése az egymást követő összes megtámadott rendeletbe. Másodszor a Tanács a felvetésének alátámasztása érdekében nem szolgáltatja az eredeti felvételt előíró rendelet állítólag részletesebb indokait, valamint nem állítja – és még inkább nem is bizonyítja – azt, hogy azokat közölte a felperessel. Ha a Tanács felvetése igaznak is bizonyulna, ebből – a felperesnek egy következésképpen nem teljes indokolás megküldése miatt – legalábbis a védelemhez való jog megsértése következne. Harmadszor emlékeztetni kell arra, hogy a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedések – megelőző jellegük ellenére – olyan intézkedések, amelyeknek az érintett személyekre és csoportokra nagyon jelentős negatív hatásuk lehet (lásd ebben az értelemben: 2013. július 18‑i Bizottság kontra Kadi ítélet, C‑584/10. P, C‑593/10. P és C‑595/10. P, EBHT, EU:C:2013:518, 132. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) Következésképpen ezen intézkedések elfogadásának és meghosszabbításának egyaránt kellően meggyőző és kifejezett indokoláson kell alapulniuk.

145    A 790/2014 végrehajtási rendeletet illetően a fenntartás indokolását az arra történő utalásokkal egészítették ki, hogy az Unlawful Activities Act 1967 36. és 37. szakasza a listával kapcsolatos fellebbezéssel és felülvizsgálattal összefüggő rendelkezéseket tartalmaz, valamint hogy az LTTE‑nek jogellenes egyesületként való betiltására vonatkozó határozatot az indiai belügyminiszter időszakosan felülvizsgálja. A Tanács hozzáteszi, hogy az utolsó felülvizsgálatra 2012. május 14‑én került sor, valamint hogy az Unlawful Activities Act 1967 alapján létesített törvényszék által végzett felülvizsgálatot követően az LTTE megjelölését az indiai belügyminiszter 2012. december 11‑én megerősítette. A Tanács rámutat arra, hogy e határozatokat India Hivatalos Lapjában értesítés útján közzétették.

146    A harmadik államot illetően a fenti 138–140. pontban kifejtett megfontolásokra tekintettel különösen a Tanács feladata annak gondos ellenőrzése, hogy a harmadik állam releváns szabályozása a védelemhez való jognak, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez való jognak az uniós szinten biztosítottal egyenértékű védelmét biztosítja. Ebben az összefüggésben a jogszabályi rendelkezések szakaszaira, valamint a belügyminiszter által végzett időszakos felülvizsgálatra történő puszta hivatkozás nem elegendő a védelemhez való jog, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez való jog védelme tekintetében a kérdéses harmadik állam által biztosított garanciák gondos vizsgálatának fennállására való következtetéshez.

147    A fenti megfontolásokból az következik, hogy a megtámadott rendeletek indokaira tekintettel nem tekinthető úgy, hogy a Tanács, a felperesnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történt fenntartását megelőzően gondos ellenőrzést végzett abban a tekintetben, hogy a szóban forgó harmadik állam a védelemhez való jog, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartását biztosító olyan szabályozással rendelkezett, amely az uniós szinten biztosított szabályozással egyenértékű.

148    Már csak azért sem ez az eset áll fenn, mivel a megtámadott rendeletek indokai nem tesznek említést az indiai rendelkezésekről, különösen a Prevention of Terrorism Actről (POTA) (a terrorizmus megelőzéséről szóló törvény). A védelem megállapítja – azonban később a Törvényszék előtt –, hogy e rendelkezések relevánsak, mivel meghatározzák az azon csoportok betiltására alkalmazandó eljárást, amelyeket úgy tekintenek, mint amelyek sértik a jogellenes tevékenységekről szóló indiai törvényeket. E hiányosság a megtámadott rendeletek indokolásában megerősíti a harmadik államok hatóságai határozatainak esetében egyébként különösen fontos gondos vizsgálat elmulasztását.

149    A gondos vizsgálat elmulasztása a megtámadott rendeletek elfogadásának fázisában, valamint az indokolási kötelezettség ebből eredő megsértése nem igazolható a Tanács által a Törvényszék előtt első alkalommal tett hivatkozásokkal és magyarázatokkal.

150    Végül a fenti 139. pont második mondatában kifejtett megfontolásokkal összefüggésben meg kell jegyezni, hogy sem a Tanács, sem pedig az őt támogató beavatkozók nem felelnek a keresetlevélben szereplő – majd a válaszban megismételt – azon érvekre, amelyek szerint a POTA 2004‑ben történt hatályon kívül helyezése abból eredt, hogy e jogszabály önkényes fogva tartásokhoz, kínzáshoz, eltűnésekhez és bírósági tárgyalás nélküli kivégzésekhez vezetett, valamint amely érvek szerint az e hatályon kívül helyezést követően bekövetkezett jogszabályi módosítások nem rendezték a problémákat.

151    Következésképpen, noha a Tanács a megtámadott rendeletek indokolásában említett brit hatóságokat helyesen minősíthette hatáskörrel rendelkező hatóságoknak, nem ez az eset áll fenn – legalábbis a megtámadott rendeletek indokolása alapján – az indiai hatóságokkal összefüggésben.

152    Helyt kell tehát adni a jelen jogalapnak annyiban, amennyiben az az indiai hatóságokra vonatkozik, és el kell utasítani annyiban, amennyiben az a brit hatóságokat érinti.

153    A keresetek vizsgálatát a felperesnek a Tanács által követett megközelítéssel szembeni kritikáinak és a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történt fenntartása tekintetében a Tanács által felhozott indokok vizsgálatával, valamint különösen az arra alapított kritika vizsgálatával kell folytatni, hogy a megtámadott rendeletek indokolásában említett erőszakos cselekmények felperesnek történt betudásának nincs elengedő jogi és ténybeli alapja.

154    Ennek érdekében a negyedik, ötödik és hatodik jogalapot a második jogalappal együtt kell megvizsgálni.

 A második jogalappal együttesen figyelembe vett negyedik, ötödik és hatodik jogalapról

 A felek érvei

155    A felperes arra hivatkozik, hogy a Tanács – nemzeti szinten az eljárásokat követő fejleményeknek az egyébként a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése által előírt komoly vizsgálatának elvégzése helyett – a megtámadott rendeleteket nem annyira a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataira, hanem inkább az általa a felperesnek közvetlenül betudott cselekmények listájára alapította. Ez a lista nem minősül hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának. A listán szereplő betudásnak nincs elegendő jogi és ténybeli alapja (második és negyedik jogalap). Ezen túlmenően a megtámadott rendeletek indokai túlságosan hiányosak ahhoz, hogy lehetővé tegyék a felperes számára a hatékony védelem megszervezését, valamint a bírósági felülvizsgálat biztosítását (ötödik és hatodik jogalap).

156    A beavatkozók által támogatott Tanács vitatja a felperes érveit, és azt állítja, hogy részletes érdemi felülvizsgálatot végzett azelőtt, hogy a megtámadott rendeletekkel a felperesnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történt fenntartásáról határozott volna. E felülvizsgálat eredményét tekintve olyan politikai jellegű kérdésről van szó, amelyet kizárólag a jogalkotó dönthet el. A Tanács széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik. Ami az eljárások nemzeti szinten történt alakulásának a Tanács általi figyelembevételét illeti, utóbbi a felperes által a Home Secretarynek 2007‑ben és 2009‑ben benyújtott, a listáról való törlés iránti két kérelemre hivatkozik, amelyeket elutasítottak. A Tanács vitatja azt, hogy a felperes 2009‑ben elszenvedett katonai veresége óta nem vette megfelelően figyelembe a Srí Lanka‑i helyzet alakulását. Úgy véli, hogy teljes mértékben tiszteletben tartotta az indokolási kötelezettségét, és vitatja, hogy megsértette a felperes védelemhez való jogát. Ami a felperesnek betudott tényeket illeti, az utóbbi feladata lett volna azok vitatása, adott esetben nemzeti szinten. Végezetül e tények köztudomású háttérkörülményeknek minősülnek, amelyekről a felperesnek régóta tudomása volt, azonban azokat kizárólag a Törvényszék előtt vitatja.

 A Törvényszék álláspontja

157    Először is emlékeztetni kell arra, hogy a Tanácsnak a valamely személynek vagy csoportnak a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történő felvételére vonatkozó határozatnak a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok határozatai alapján történő elfogadását követően rendszeresen és legalább hat hónaponként meg kell győződnie arról, hogy az érintettnek a vitatott listán történt fenntartása továbbra is igazolt‑e.

158    Amennyiben annak ellenőrzése, hogy van‑e olyan nemzeti hatósági határozat, amely megfelel a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében szereplő fogalommeghatározásnak, úgy tűnik, lényeges előzetes feltétele a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó eredeti határozat Tanács általi meghozatalának, az e határozathoz kapcsolódó további intézkedések nemzeti szinten történő ellenőrzése elengedhetetlennek tűnik a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó későbbi határozat elfogadásával összefüggésben (2006. december 12‑i Organisation des Modjahedines du peuple d’Iran kontra Tanács ítélet, T‑228/02, EBHT, a továbbiakban: T‑228/02. sz. OMPI‑ítélet, EU:T:2006:384, 117. pont; 2007. július 11‑i Sison kontra Tanács ítélet, T‑47/03, EU:T:2007:207, 164. pont). Valamely személynek a vitatott listán történő további szerepeltetésének vizsgálata során az a kérdés fontos, hogy e személynek az említett listára történő felvétele vagy az előző felülvizsgálat óta a ténybeli helyzet oly módon változott‑e, hogy az már nem teszi lehetővé ugyanazon következtetés levonását e személynek a terrorista tevékenységekben való részvételével kapcsolatban (Al‑Aqsa‑ítélet, C‑539/10, fenti 105. pont, EU:C:2012:711, 82. pont).

159    Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 296. cikkben előírt indokolásnak a szóban forgó jogi aktus és elfogadási körülményeinek jellegéhez kell igazodnia, a jogi aktust kibocsátó intézmény érvelésének olyan világosan és félreérthetetlenül kell belőle kitűnnie, hogy lehetővé tegye az érintettek számára a meghozott intézkedés indokainak megismerését és a hatáskörrel rendelkező bíróság számára a jogszerűségi vizsgálat elvégzését. Az indokolási kötelezettséget az eset összes körülményeire, így különösen a jogi aktus tartalmára, a felhozott indokok jellegére és a címzettek vagy a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett egyéb személyek magyarázathoz fűződő érdekére tekintettel kell vizsgálni (lásd: OMPI‑ítélet, T‑228/02, fenti 158. pont, EU:T:2006:384, 141. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

160    A pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozatnak a 2580/2001 rendelet alapján történő meghozatalával összefüggésben annak indokolását mindenekelőtt e rendelet valamely esetre történő alkalmazása olyan jogi feltételeire tekintettel kell megítélni, mint a rendelet 2. cikkének (3) bekezdésében, és utalás útján vagy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében, vagy 1. cikkének (6) bekezdésében kifejtettek, aszerint hogy a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó eredeti vagy valamely későbbi határozatról van szó (OMPI‑ítélet, T‑228/02, fenti 158. pont, EU:T:2006:384, 142. pont).

161    E tekintetben a Törvényszék nem tudja elfogadni, hogy az indokolás állhat csak a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének és a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) vagy (6) bekezdésének szövegezését átmásoló, általános és sztereotíp megfogalmazásból. A fent felidézett elveknek megfelelően a Tanács köteles megemlíteni azon ténybeli és jogi elemeket, amelyektől a határozata jogszerű indokolása függ, valamint azon megfontolásokat, amelyek a határozat meghozatalára indították. Az ilyen intézkedés indokolásának tehát meg kell jelölnie azon különös és konkrét okokat, amelyek miatt a Tanács úgy véli, hogy a releváns szabályozás alkalmazandó az érintettre (lásd: OMPI‑ítélet, T‑228/02, fenti 158. pont, EBHT, EU:T:2006:384, 143. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

162    Következésképpen a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó eredeti határozat indokolásának és a későbbi határozatok indokolásának nemcsak a 2580/2001 rendelet alkalmazásának jogszabályi feltételeire, így különösen a hatáskörrel rendelkező hatóság által hozott nemzeti határozat meglétére kell irányulnia, hanem azokra az egyedi és konkrét okokra is, amelyek miatt a Tanács mérlegelési jogköre gyakorlása során úgy ítéli meg, hogy az érintettel szemben pénzeszközök befagyasztására irányuló intézkedést kell hozni (Sison‑ítélet, T‑341/07, fenti 114. pont, EU:T:2009:372, 60. pont).

163    Harmadszor, ami a Törvényszék által végzett felülvizsgálatot illeti, utóbbi elismerte, hogy a Tanács széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a közös kül‑ és biztonságpolitika alapján elfogadott közös álláspontnak megfelelően az EUMSZ 75., EUMSZ 215. és EUMSZ 352. cikk alapján gazdasági és pénzügyi szankciók meghozatala érdekében figyelembe veendő tényezőket illetően. Ez a mérlegelési jogkör különösen azokra a célszerűségi megfontolásokra vonatkozik, amelyeken az ilyen határozatok alapulnak (lásd: Sison‑ítélet, T‑341/07, fenti 114. pont, EU:T:2009:372, 97. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ugyanakkor, jóllehet a Törvényszék az adott területen mérlegelési jogkört ismer el a Tanács számára, ez nem jelenti azonban, hogy nem vizsgálhatja felül azt, hogyan értelmezi a Tanács a releváns adatokat. Az uniós bíróságnak ugyanis nem csupán a hivatkozott bizonyítékok tárgyi pontosságát, megbízhatóságát és koherenciáját kell vizsgálnia, hanem azt is ellenőriznie kell, hogy ezek a bizonyítékok tartalmazzák‑e az adott helyzet értékeléséhez figyelembe veendő összes releváns adatot, valamint hogy alátámasztják‑e a belőlük levont következtetéseket. E felülvizsgálat keretében azonban az uniós bíróság nem helyettesítheti a Tanács célszerűségi értékelését a sajátjával (lásd: Sison‑ítélet, T‑341/07, fenti 114. pont, EU:T:2009:372, 98. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

164    Negyedszer a terrorizmus tárgyában a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozat jogi és ténybeli alapjai tekintetében emlékeztetni kell arra, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében a pénzeszközök befagyasztását előíró listát az ügyiratok pontos információi, illetve anyagai alapján állítják össze, amelyek értelmében a hatáskörrel rendelkező hatóság határozatot hozott e személyről, e csoportról vagy e szervezetről, függetlenül attól, hogy a határozat terrorcselekményre irányuló nyomozás vagy büntetőeljárás megindítására, komoly és hitelt érdemlő bizonyítékok vagy jelek alapján ilyen cselekmény elkövetésének kísérletére, abban való részvételre vagy annak elősegítésére, vagy ilyen cselekmények miatt kiszabott ítéletekre vonatkozik‑e.

165    A Bíróság a C‑539/10. P. sz. Al‑Aqsa‑ítéletében (fenti 105. pont, EU:C:2012:711) emlékeztetett arra, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében az „illetékes [helyesen: hatáskörrel rendelkező] hatóság” határozatára való hivatkozásból, valamint a „pontos információ[k]” és a „komoly és hitelt érdemlő bizonyítékok vagy jelek” említéséből következik, hogy e rendelkezés célja az érintett személyek védelme, azáltal hogy biztosítja, hogy a Tanács által a vitatott listára történő felvételükre csak kellően biztos ténybeli alap alapján kerülhet sor, és hogy az említett közös álláspont e cél elérésére törekszik a nemzeti hatóság által hozott határozat követelményét alkalmazva (az ítélet 68. pontja). A Bíróság ugyanis megállapította, hogy az Unió nem rendelkezik ahhoz szükséges eszközökkel, hogy maga folytasson vizsgálatokat valamely személy terrorcselekményekben való részvételével kapcsolatban (az ítélet 69. pontja).

166    A fenti megfontolások fényében kell megvizsgálni a Tanács által a megtámadott rendeletek megalapozása érdekében figyelembe vett indokokat.

167    Ezen indokok azon bekezdéssel kezdődnek, amelyben a Tanács először úgy írja le a felperest, mint egy olyan „terrorista csoportot”, amely 1976‑ban alakult, és amely Srí Lanka északi és keleti részén elkülönült tamil állam létrehozásáért harcolt, másodszor megerősíti, hogy a felperes „több olyan terrorcselekményt [követett el], mint támadások, a polgári lakosság ismételt megfélemlítése, kormányzati célpontok elleni gyakori támadások, politikai folyamatok akadályozása, emberrablások és politikai indokból elkövetett gyilkosságok”, harmadszor pedig azt a véleményt fogalmazza meg, hogy „noha az LTTE legutóbbi katonai veresége szerkezetét jelentősen meggyengítette, e szervezet feltehető szándéka a terrorista támadások folytatása Srí Lankán” (a megtámadott rendeletek indokolásának első bekezdése).

168    Ezt követően a Tanács összeállítja azon „terrorista tevékenységek” listáját, amelyeket a felperes a Tanács véleménye szerint 2005 augusztusától 2009 áprilisáig, vagy a megtámadott rendeletek szerint 2010 júniusáig követett el (a megtámadott rendeletek indokolásának második bekezdése).

169    A Tanács miután megállapította, hogy „e cselekmények a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének a), b), c), f) és g) pontja alá tartoznak, és azokat az említett közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének i. és iii. [pontjában] meghatározott célok érdekében követték el”, valamint hogy „[az] [LTTE] a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdése ii. [pontjának] hatálya alá tartozik” (a megtámadott rendeletek indokolásának harmadik és negyedik bekezdése), felidézi azokat a határozatokat, amelyeket a brit és az indiai hatóságok a felperessel szemben 1992‑ben, 2001‑ben és 2004‑ben (a 83/2011–125/2014 végrehajtási rendeletek indokolásának ötödik és hatodik bekezdése), valamint 2002‑ben (a 790/2014 végrehajtási rendelet indokolásának hatodik és hetedik bekezdése) fogadtak el.

170    A Tanács a brit határozatok és – kizárólag a 790/2014 végrehajtási rendelet indokolásában – az indiai határozatok tekintetében hivatkozik arra a tényre, hogy azokat rendszeresen felülvizsgálják, vagy hogy azok felülvizsgálat vagy fellebbezés tárgyát képezhetik.

171    A Tanács e megfontolásokból azt a következtetést vonja le, hogy „[a]z [LTTE] tekintetében hozott határozatokat tehát a 2001/931 közös álláspont [1.] cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságok hozták” (a megtámadott rendeletek indokolásának hetedik bekezdése).

172    Végül a Tanács „megállapítja, hogy a […] fent említett határozatok továbbra is hatályban vannak, és […] úgy véli, hogy az [LTTE]‑nek [a pénzeszközök befagyasztását előíró] listára történt felvételét igazoló indokok továbbra is érvényesek” (a megtámadott rendeletek indokolásának nyolcadik bekezdése). A Tanács ebből azt a következtetést vonja le, hogy a felperesnek továbbra is szerepelnie kell e listán (a megtámadott rendeletek indokolásának kilencedik bekezdése).

173    Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy noha e cselekményeknek a Tanács által a megtámadott rendeletek indokolásának második bekezdésében összeállított listája meghatározó szerepet játszik a felperes pénzeszközei befagyasztásának fenntartására vonatkozó célszerűségi értékelés tekintetében – mivel e lista alapozza meg a felperes által elkövetett terrorcselekmények fennállásának Tanács általi megállapítását –, a 83/2011–125/2014 végrehajtási rendeletek indokolásának ötödik és hatodik bekezdésében, valamint a 790/2014 végrehajtási rendelet indokolásának hatodik és hetedik bekezdésében hivatkozott nemzeti határozatokban e cselekmények egyikét sem vizsgálták meg.

174    A 83/2011–125/2014 végrehajtási rendeletek tekintetében e cselekmények mindegyike ugyanis későbbi az e rendeletek indokolásában hivatkozott nemzeti határozatoknál. Azok tehát e határozatokban nem vizsgálhatók.

175    Márpedig a 83/2011–125/2014 végrehajtási rendeletek indokai – noha kimondják, hogy az általuk felidézett nemzeti határozatok továbbra is hatályban vannak – nem tartalmaznak egyébként a későbbi nemzeti határozatokra való hivatkozást, még kevésbé az ilyen határozatok indokait.

176    A Tanács – a felperes e tekintetben tett kritikáival szembekerülve – nem szolgál a brit vagy indiai hatóságok semmilyen olyan későbbi határozatával, amelynek tekintetében bizonyítja, hogy a 83/2011–125/2014 végrehajtási rendeletek elfogadásakor rendelkezett vele, és amelyből konkrétan kitűnne, hogy az indokolásban felsorolt cselekményeket e hatóságok ténylegesen megvizsgálták és figyelembe vették.

177    A brit eljárást tekintve a Tanács kizárólag a megtámadott rendeletek indokolásában hivatkozott 2001. évi határozatokat szolgáltatja. A Tanács nem terjeszt elő semmilyen későbbi brit határozatot, még kevésbé az ilyen határozat indokait. Legfeljebb a UK Treasury 2009. december 7‑i határozatát, valamint az LTTE által 2007‑ben és 2009‑ben benyújtott, a pénzeszközök befagyasztását előíró brit listáról való levétele iránti két kérelem elutasításait idézi fel, anélkül hogy azokat szolgáltatná, vagy konkrét indokolásukról pontos megjelölést adna.

178    Ami a Tanács által a viszonválaszának keretében benyújtott 2010. november 12‑i indiai bírósági határozatot, valamint a Tanács által a Törvényszék kérdéseire 2014. február 6‑án adott válaszában benyújtott 2012. november 7‑i indiai bírósági határozatot illeti, azok – a fenti 138–140. pontban említett megfontolásokra tekintettel – nem relevánsak. Végezetül és a teljesség kedvéért meg kell állapítani, hogy e határozatok a 83/2011–125/2014 végrehajtási rendeletek indokolásában konkrétan felsorolt 24, majd 21 cselekmény közül egyiket sem említik, illetve még kevésbé határoznak azokról.

179    Ami a 790/2014 végrehajtási rendeletet illeti, a fenti 178. pontban kifejtettekkel megegyező megfontolások vonatkoznak az első alkalommal az e rendelet indokolásának hetedik bekezdésében említett 2012. évi indiai határozatok (köztük a 2012. november 7‑i bírósági határozat) tekintetében.

180    Ami a Tanács által a T‑508/11. sz. ügy keretében a viszonválaszában felidézett 2009. november 23‑i és 2012. február 22‑i azon két francia határozatot (az egyiket elsőfokú eljárás, a másikat fellebbezési eljárás keretében hozták) illeti, amelyek véleménye szerint figyelembe vettek – a megtámadott rendeletek indokolásában felsorolt – néhány cselekményt, a következőket kell megállapítani.

181    Először is e határozatokat nem említik a viszonválaszt megelőzően elfogadott megtámadott rendeletek indokolásában. Ezért e határozatok késedelmes indokolás kísérletének minősülnek, amely elfogadhatatlan (lásd ebben az értelemben: 2013. november 12‑i North Drilling kontra Tanács ítélet, T‑552/12, EU:T:2013:590, 26. pont és 2013. december 12‑i Nabipour és társai kontra Tanács ítélet, T‑58/12, EU:T:2013:640, 36–39. pont).

182    Másodszor és még alapvetőbben e francia határozatokat a viszonválaszt követően elfogadott megtámadott rendeletekben nem is említik (542/2012, 1169/2012, 714/2013, 125/2014 és 790/2014 végrehajtási rendelet). Márpedig a Tanács nem követelheti korlátozó intézkedései „indokolásának elemeiként” azon nemzeti határozatokat, amelyekre az említett határozatokról való tudomásszerzését követő megtámadott rendeletek indokolásában nem hivatkozik.

183    A fenti 180–182. pontban megfogalmazott megfontolások érvényesek a Tanács által első alkalommal a tárgyaláson felidézett német határozatra is.

184    A Tanács azonban viszonválaszában arra hivatkozik, hogy az indokolásban felsorolt tények „a mindenki […] által ismert Srí Lanka‑i konfliktus hátterébe illeszkednek, amelynek a felperes tevőleges részese volt”, és hogy „a köztudomású eseményeken alapuló ezen összefüggések célja az elfogadott megelőző intézkedések címzettjének azon indokokról való tájékoztatása, amelyekre a Tanács a felperes által jelentett terrorista fenyegetéssel kapcsolatos értékelését alapította”. A Tanács az „összefüggésekre” való hivatkozásának alátámasztása érdekében felidézi a T‑256/07. sz. PMOI‑ítéletet (fenti 106. pont, EU:T:2008:461, 90. pont). A felperesnek betudott tények köztudomású jellegére alapított érvének alátámasztása érdekében az internetről származó újságcikkek hivatkozásait szolgáltatja.

185    A Tanács hozzáteszi, hogy „e ténybeli indokolásnak nem célja az e cselekmények elkövetőinek polgári jogi vagy büntetőjogi felelősségével vagy az említett cselekmények e személyeknek való betudásával összefüggésben a jogerővel bíró esetleges bírósági értékelés helyettesítése, mivel nem ez a tárgya”. Arra hivatkozik, hogy „e körülmények nemcsak köztudomásúak voltak, hanem a megtámadott rendeletek elfogadásának időpontjában a felperes előtt tökéletesen ismertek is”.

186    Ezen érvek – a megtámadott rendeletek indokolásában a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak a betudott tényekhez képest későbbi határozataira való minden utalás hiányával együtt és visszautalva az említett cselekményekre – egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a Tanács a megtámadott rendeleteket nem a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataiban szereplő értékelésekre, hanem a sajtóból és az internetről származó információkra alapította.

187    Ezzel szemben – ahogy az a fenti 164. és 165. pontban felidézett körülményekből kitűnik – a 2001/931 közös álláspont az érintett személyek védelme érdekében, valamint az Unió saját nyomozási eszközeinek hiányára tekintettel azt követeli meg, hogy a terrorizmus tárgyában a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó uniós határozat ténybeli alapja ne a Tanács által a sajtóban vagy az interneten talált információkon, hanem a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok határozataiban konkrétan megvizsgált és figyelembe vett információkon alapuljon.

188    A Tanács kizárólag ilyen megbízható ténybeli alap alapján gyakorolhatja ezt követően az őt a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozatok uniós szintű elfogadásának keretében megillető széles mérlegelési jogkört, különösen azon célszerűségi megfontolások tekintetében, amelyeken az ilyen határozatok alapulnak.

189    A fenti megfontolásokból kitűnik, hogy a Tanács nem tartotta tiszteletben a 2001/931 közös álláspont e követelményeit.

190    A megtámadott rendeletek indokolása egyébként olyan tanácsi érvelést fed fel, amelyet az e közös álláspont által megkövetelttel ellentétesen vezettek le.

191    Így a Tanács, ahelyett hogy a pontos tényeket figyelembe vevő és az azok alapján eljáró hatáskörrel rendelkező hatóságok által elfogadott határozatokat venné értékelésének ténybeli alapjaként, majd ellenőrizné, hogy a 2001/931 közös álláspont fogalommeghatározásai értelmében az említett cselekmények tényleg „terrorcselekmények”, és az érintett csoport tényleg „csoport”, hogy végül ezen az alapon és széles mérlegelési jogkörének gyakorlása során arról határozzon, hogy esetlegesen határozatot fogad el uniós szinten, a megtámadott rendeletek indokolásában éppen ellenkezőleg jár el.

192    Olyan értékelésekkel indít – amelyek valójában a saját értékelései –, amelyek már az indokok első mondatától kezdve terroristaként minősítik a felperest, ami lezárja azt a kérdést, amelyet ezen indokok szándékoztak megválaszolni, és olyan erőszakos cselekmények sorozatát róják fel neki, amelyeket a Tanács a sajtóban és az interneten talált (a megtámadott rendeletek indokolásának első és második bekezdése).

193    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy az a körülmény, hogy a pénzeszközök befagyasztását előíró lista – tehát a korábbi vizsgálatokat követő – felülvizsgálatáról van szó, nem igazolhatja ezen azonnal elvégzett minősítést. A múlt figyelmen kívül hagyása nélkül a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedés felülvizsgálata feltételezhetően alkalmas arra, hogy az érintett személy vagy csoport a Tanács határozathozatalának időpontjában már ne minősüljön terroristának. A Tanács tehát csak e felülvizsgálatot követően vonhatja le a következtetését.

194    A Tanács ezt követően megállapítja, hogy az általa a felperesnek betudott cselekmények a 2001/931 közös álláspont értelmében a terrorcselekmény fogalommeghatározásának hatálya alá tartoznak, valamint hogy a felperes az ezen álláspont értelmében vett csoport (a megtámadott rendeletek indokolásának harmadik és negyedik bekezdése).

195    A Tanács csak e kijelentéseket követően idézi fel a nemzeti hatóságok azon határozatait (a megtámadott rendeletek indokolásának ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik bekezdése), amelyek azonban legalábbis a 83/2011–125/2014 végrehajtási rendeletek tekintetében a betudott cselekményeknél korábbiak.

196    A Tanács az ezen utóbbi végrehajtási rendeletek indokolásában nem azt szándékozik igazolni, hogy a későbbi felülvizsgálatokra vonatkozó esetleges nemzeti határozatok vagy a hatáskörrel rendelkező hatóságok egyéb határozatai ténylegesen megvizsgálták és figyelembe vették az említett indokolás elején szereplő konkrét cselekményeket. Megelégszik a 83/2011–125/2014 végrehajtási rendeletek indokolásában az eredeti nemzeti határozatok idézésével, valamint annak megjelölésével – és nem többel –, hogy azok továbbra is hatályban vannak. A Tanács csak a 790/2014 végrehajtási rendelet indokolásában említi a felperesnek konkrétan betudott cselekményeknél későbbi nemzeti határozatokat, azonban itt is annak igazolása nélkül, hogy e határozatok – amelyek végezetül a fenti 138–140. pontban megfogalmazott megfontolásokra tekintettel nem relevánsak – ténylegesen megvizsgálták és figyelembe vették az említett indokolás elején szereplő konkrét cselekményeket.

197    A jelen ügy tehát világosan eltér az egyéb olyan ügyektől, amelyek a 2001/931 közös álláspont elfogadását követően bevezették a terrorizmus tárgyában a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedésekkel kapcsolatos Törvényszék előtti peres eljárásokat (Al‑Aqsa kontra Tanács ügy, Sison kontra Tanács ügy és People’s Mojahedin Organization of Iran kontra Tanács ügy).

198    Miközben ugyanis a terrorizmus tárgyában első ezen uniós peres eljárásokban a Tanács rendeleteinek ténybeli alapja a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok határozataiból származott, a Tanács a jelen esetben már nem alapít azokra a tényekre, amelyeket először a nemzeti hatóságok értékeltek, hanem a sajtó vagy az internet alapján maga végzi el a betudással kapcsolatos saját önálló ténybeli értékelését. A Tanács így eljárva a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett „illetékes [helyesen: hatáskörrel rendelkező] hatóság” feladatait gyakorolja, ami egyébként – ahogy azt a Bíróság lényegében megállapította – e közös álláspont szerint nem tartozik a hatáskörébe, és amihez nincsenek meg az eszközei.

199    A Tanács tehát hiába idézi fel (lásd a fenti 184. pontot) különösen a T‑256/07. sz. PMOI‑ítéletet (fenti 106. pont, EU:T:2008:461, 90. pont). Ebben az ügyben ugyanis a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó, a Tanács által a People’s Mojahedin Organization of Irannak (a továbbiakban: PMOI) megküldött indokolásban felsorolt cselekmények nem a Tanács önálló értékeléseiből, hanem a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság értékeléseiből eredtek. Ahogy az a T‑256/07. sz. PMOI‑ítélet (fenti 106. pont, EU:T:2008:461) 90. pontjából kitűnik, az érintett csoportnak (a PMOI) megküldött 2007. január 30‑i indokolás említette azokat a terrorcselekményeket, amelyekért a PMOI felelős volt, valamint utalt arra, hogy „e cselekmények miatt a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság határozatot hozott”. A Tanács PMOI‑nak megküldött 2007. január 30‑i indokolásában felsorolt cselekményeket tehát a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság vizsgálta meg és fogadta el e csoporttal szemben. Felsorolásuk a jelen üggyel ellentétben nem a Tanács önálló értékeléseiből eredt.

200    Ugyanígy a Törvényszék a T‑348/07. sz., Al‑Aqsa kontra Tanács ügyben rendelkezett a megtámadott rendeletek indokolásában hivatkozott hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatainak a szövegével, és e határozatokat részletesen elemezte. Azt a következtetést vonta le, hogy a Tanács nem követett el nyilvánvaló értékelési hibát annak elfogadásával, hogy a felperes tudta azt, hogy az általa összegyűjtött pénzeszközöket a terrorizmus céljaira használják fel (Al‑Aqsa‑ítélet, T‑348/07, fenti 105. pont, EU:T:2010:373, 121–133. pont). A Tanács által figyelembe vett ténybeli alap tehát a Törvényszék megállapításai szerint teljesen megfelelő volt, és közvetlenül a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok által tett megállapításokból következett. A 2007. július 11‑i Al‑Aqsa kontra Tanács ítéletben (T‑327/03, EU:T:2007:211) az indokolásból is egyértelműen kitűnik (az ítélet 17–20. pontja), hogy a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó uniós intézkedés alapját képező értékeléseket nem a Tanács saját ténybeli megállapításaira alapították, hanem azok a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok határozataiból származtak.

201    Hasonlóan a T‑341/07. sz., Sison kontra Tanács ügyben a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedés alapját képező értékelések nem a Tanács saját ténybeli megállapításain alapultak, hanem azok a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok (Raad van State [államtanács, Hollandia] és Rechtbank [bíróság, Hollandia]) által elfogadott jogerős határozatokból származtak (Sison‑ítélet, T‑341/07, fenti 114. pont, EU:T:2009:372, 1., 88. és 100–105. pont).

202    Hozzá kell tenni, hogy a megtámadott rendeletek ténybeli indokolása – tehát a jelen ügyben a Tanács által a felperesnek betudott cselekmények listája – kétségtelenül nem minősül a Tanács érvének átvételével (lásd a fenti 185. pontot) „jogerős bírósági értékelésnek”. Ugyanakkor az, hogy a megtámadott rendeletek e ténybeli indokolása meghatározó szerepet játszott a felperesnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történt fenntartása célszerűségére vonatkozó tanácsi értékelésben, valamint hogy a Tanács – messzemenőkig nem bizonyítva azt, hogy ezen indokolást a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataira alapította – valójában azt tanúsítja, hogy döntését a sajtóból és az internetről származó információkra alapította.

203    A Törvényszék úgy véli, hogy e megközelítés ellentétes a 2001/931 közös álláspont által a terrorizmus tárgyában létrehozott kétszintű rendszerrel.

204    Amennyiben – ahogy azt a Bíróság megállapította – a felülvizsgálat során a lényeges kérdés az, hogy az érintett személynek a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történt felvétele vagy az előző felülvizsgálat óta a ténybeli helyzet oly mértékben megváltozott‑e, hogy abból e személynek a terrorista tevékenységekben való részvétele tekintetében már nem vonható le ugyanez a következtetés (Al‑Aqsa‑ítélet, C‑539/10, fenti 105. pont, EU:C:2012:711, 82. pont), amely azzal a következménnyel jár, hogy a Tanács adott esetben és széles mérlegelési jogkörének keretében határozhat a ténybeli helyzet változásának hiányában valamely személynek a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történő fenntartásáról, ugyanakkor minden új terrorcselekménynek – amelyet a Tanács e felülvizsgálat alkalmával indokolásába illeszt az érintett személynek a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történő fenntartásának igazolása érdekében – a 2001/931 közös álláspont kétszintű döntéshozatali rendszerében és a Tanács nyomozási eszközei hiányában vizsgálatnak és az e közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának tárgyát kell képeznie.

205    A Tanács és a Bizottság hiába sugallja, hogy a megtámadott rendeletek indokolásában a hatáskörrel rendelkező hatóságok pontos határozataira – amelyek az említett indokolás elején szereplő tényeket konkrétan megvizsgálták és figyelembe vették – való hivatkozás hiánya a felperesnek róható fel, aki a Tanács és a Bizottság szerint vitathatta, és akinek vitatnia kellett volna a nemzeti szinten vele szemben meghozott korlátozó intézkedéseket.

206    Egyrészt a Tanács arra vonatkozó kötelezettsége, hogy a terrorizmus tárgyában a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozatait a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataiban szereplő ténybeli alapra alapítsa, a C‑539/10. sz. Al‑Aqsa‑ítéletben (fenti 105. pont, EU:C:2012:711, 68. és 69. pont) megerősített, a 2001/931 közös álláspont által létrehozott kétszintű rendszerből közvetlenül ered. E kötelezettség tehát nem függ az érintett személy vagy csoport magatartásától. A Tanácsnak az indokolási kötelezettség – amely egy lényeges eljárási szabály – alapján meg kell jelölnie a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozatai indokaiban a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok azon határozatait, amelyek konkrétan megvizsgálták és figyelembe vették azon terrorcselekményeket, amelyeket saját határozatai ténybeli alapjaként átvesz.

207    Másrészt a Tanács és a Bizottság érve végső soron csak megerősíti a fenti 186. pontban már kimondott azon megállapítást, amely szerint a Tanács valójában nem a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataiban szereplő értékelésekre, hanem az általa a sajtóban és az interneten talált információkra alapozott. E tekintetben ellentmondásosnak tűnik az, hogy a Tanács azt rója fel a felperesnek, hogy nem vitatta nemzeti szinten azon ténybeli betudásokat, amelyeket maga sem tud a hatáskörrel rendelkező hatóság valamely konkrét határozatához kötni.

208    Végül ez az érv tűnik a legkevésbé problémásnak, mivel azt feltételezi, hogy a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó azon nemzeti határozatok tekintetében, amelyekre a Tanács a 2001/931 közös állásponttal kapcsolatos konkrét gyakorlatában a határozatát alapítja, előfordulhat – amíg az érintett fél azokat nemzeti szinten nem vitatja –, hogy maguk e határozatok sem alapulnak semmilyen konkrét terrorcselekményen.

209    A Tanács és a Bizottság szintén hiába vitatja a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó rendeletek ténybeli alapjának a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataira való alapításának kötelezettségét azzal az indokkal, hogy e kötelezettség az ilyen határozatok hiányában személyeknek vagy csoportoknak a pénzeszközök befagyasztását előíró listáról való igazolatlan törléseihez vezethet. A Tanács és a Bizottság különösen a felülvizsgálatnak a tagállamokban előfordulható időbeli ütemezésének különbségeire hivatkozik, az uniós szinten alkalmazandó hathavi ütemezéssel összehasonlítva.

210    Egyrészt e vitatás ismételten ellentétes a 2001/931 közös álláspontnak a C‑539/10. sz. Al‑Aqsa‑ítéletben (fenti 105. pont, EU:C:2012:711, 68. és 69. pont) megerősített előírásával (a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése), amely megköveteli – az érintett személyek védelme érdekében, valamint az Unió saját nyomozási eszközeinek hiányára tekintettel –, hogy a terrorizmus tárgyában a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó uniós határozat ténybeli alapja a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok határozataiban konkrétan megvizsgált és figyelembe vett körülményeken alapuljon. Másrészt meg kell állapítani, hogy az e közös álláspont kétszintű rendszerében és a terrorizmus elleni küzdelem hatékonyságának biztosítása érdekében a tagállamok feladata az, hogy rendszeresen továbbítsák a Tanácsnak – az utóbbi feladata pedig az, hogy összegyűjtse – a hatáskörrel rendelkező hatóságok említett tagállamokban elfogadott határozatait, valamint e határozatok indokait.

211    A hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatainak e szükséges továbbítása és összegyűjtése egyébként teljes mértékben megfelel a 2007. június 28‑i 10826/1/07. REV 1 tanácsi dokumentum II. mellékletében szereplő, a „Working methods of the Working Party on implementation of Common Position 2001/931 on the application of specific measures to combat terrorism” (a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931 közös álláspont végrehajtása munkacsoportjának munkamódszerei) című dokumentumnak különösen a 2., 3., 8. és 24. pontjában előírt információáramlásnak.

212    Amennyiben az információk e továbbítása ellenére a Tanács nem rendelkezik a hatáskörrel rendelkező hatóság határozatával egy meghatározott olyan cselekmény tekintetében, amely terrorcselekménynek minősülhet, saját nyomozási eszközök hiányában az ő feladata a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságtól e cselekménnyel összefüggésben értékelés kérése e hatóság határozatának meghozatala érdekében.

213    Ennek érdekében a Tanács az Unió 28 tagállamához fordulhat, közülük pedig különösen azokhoz, amelyek esetlegesen már megvizsgálták az érintett személy vagy csoport helyzetét. Fordulhat olyan harmadik államhoz is, amely teljesíti a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog védelme tekintetében szükséges feltételeket. A szóban forgó határozatnak – amelynek a 2001/931 közös álláspont értelmében „nyomozás vagy vádemelés [helyesen: büntetőeljárás] megindításá[nak] […] vagy […] ítéletek[nek]” kell lennie – nem kell szükségszerűen az érintett személy vagy csoport pénzeszközök befagyasztását előíró nemzeti listára történt felvételének időszakos felülvizsgálatára vonatkozó nemzeti határozatnak lennie. Ez utóbbi esetben is azonban az időszakos felülvizsgálatnak az uniós szinten hatályban lévőtől eltérő nemzeti szintű időbeli ütemezése nem igazolhatja azt, hogy az érintett tagállam elhalasztja a szóban forgó cselekmény Tanács által kért vizsgálatát. Tekintettel a 2001/931 közös álláspont által létrehozott rendszer kétszintes szerkezetére, valamint a tagállamok és az Unió között létező jóhiszemű együttműködéssel összefüggő kölcsönös kötelezettségekre, a Tanács által megkeresett tagállamoknak haladéktalanul teljesíteniük kell a Tanács értékelés, adott esetben pedig a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának megszerzése iránti kérelmeit olyan tény tekintetében, amely terrorcselekménynek minősülhet.

214    A fenti megfontolásokból az következik, hogy nem meggyőző az az érv, amely szerint a hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának a követelménye a pénzeszközök befagyasztását előíró listáról való igazolatlan törlésekhez vezethet.

215    Ezen túlmenően hozzá kell tenni, hogy minden új terrorcselekmény hiánya adott hat hónapos időszak tekintetében egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Tanácsnak törölnie kellene az érintett személyt vagy csoportot a pénzeszközök befagyasztását előíró listáról. Ahogy ugyanis azt a Törvényszék már megállapíthatta, a 2580/2001 rendelet és a 2001/931 közös álláspont rendelkezései nem tiltják azt, hogy ezt igazoló körülmények fennállása esetén korlátozó intézkedéseket lehessen előírni vagy fenntartani olyan személyekkel vagy szervezetekkel szemben, akik, illetve amelyek terrorcselekményeket követtek el a múltban, akkor is, ha nincsen bizonyíték arra, hogy jelenleg elkövetnek ilyen cselekményeket vagy részt vesznek azokban (lásd ebben az értelemben: PMOI‑ítélet, T‑256/07, fenti 106. pont, EU:T:2008:461, 107–113. pont). Ekképpen a terrorcselekményeknek kizárólag a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatai alapján történő új betudásával kapcsolatos kötelezettséggel egyáltalán nem ellentétes a Tanács azon joga, hogy fenntartsa az érintett személyt a pénzeszközök befagyasztását előíró listán, még a szó szoros értelmében vett terrorista tevékenység befejezését követően is, ha a körülmények ezt igazolják.

216    A Tanács és a Bizottság által egyaránt felhozott azon lehetőséget tekintve, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak az uniós határozatokkal összeegyeztethetetlen határozatait fogadják el, az nem lehet érvényes indok az érintett személyek és csoportok védelme érdekében azon kötelezettség vitatására, hogy az uniós határozatok ténybeli alapját a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataira alapítsák.

217    Végül a Tanács és a Bizottság javaslatával ellentétben az ilyen arra vonatkozó kötelezettség, hogy a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó rendeletek ténybeli alapját a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataira alapítsák, éppen ellenkezőleg nem veti fel a valamely személynek vagy csoportnak a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történő igazolatlan fenntartásának kockázatát.

218    Amennyiben ugyanis a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (1)–(4) és (6) bekezdésével ellentétes az, hogy a Tanács a valamely személynek vagy csoportnak a pénzeszközök befagyasztását előíró listára történő felvételére vagy azon való fenntartására vonatkozó határozatának indokolásában olyan terrorcselekményeket vegyen figyelembe, (beleértve az ilyen cselekmények kísérletét, az azokban való részvételt vagy azok elősegítését), amelyek nem képezték hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának tárgyát (nyomozás vagy büntető eljárás megindítása vagy ítélet), a 2001/931 közös álláspont nem tartalmaz semmilyen hasonló kötelezettséget arra az esetre nézve, ha a Tanács nem tartja fenn valamely személyt vagy csoportot a pénzeszközök befagyasztását előíró listán. Ezen, az érintett személyre vagy csoportra kedvező fenntartás hiányára nem vonatkoznak ugyanazok az eljárási követelmények, jóllehet e fenntartás hiánya a legtöbb esetben a nemzeti szinten elfogadott olyan kedvező határozatokra tekintettel következik be, mint a terrorcselekményekre irányuló nyomozás mellőzése vagy megszüntetése, vagy büntetőeljárás megszüntetése, a felmentés, illetve az érintett személynek vagy csoportnak a nemzeti osztályozási listáról való törlése.

219    A fenti 209–218. pontban említett megfontolásokra tekintettel a Tanács és a Bizottság tévesen állítja azt, hogy a Tanácsnak az arra vonatkozó kötelezettsége, hogy a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozatainak ténybeli alapját a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozataira alapítsa, jellegénél fogva sérti a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó uniós politikát.

220    Hozzá kell tenni, hogy a fent tett megállapítások összessége nem haladja meg a Törvényszéket megillető korlátozott felülvizsgálat terjedelmét, amely – egyébként a Tanács széles mérlegelési jogkörének a megkérdőjelezése nélkül – abból áll, hogy ellenőrzi az eljárás tiszteletben tartását és a tények tárgyi valószínűségét. A Törvényszék egyébként ezért vizsgálta – és állapíthatta meg – a T‑341/07. sz. Sison‑ítéletben (fenti 114. pont, EU:T:2009:372) azt, hogy a J. M. Sisonnal szembeni, a pénzeszközök befagyasztását előíró listán történt fenntartásának indokolásában szereplő ténymegállapításokat megfelelően alátámasztották a Tanács által ugyanezen indokokban hivatkozott, a holland hatóságok (Raad van State és Rechtbank) határozataiban tett megfellebbezhetetlen ténymegállapítások (Sison‑ítélet, T‑341/07, fenti 114. pont, EU:T:2009:372, 87. és 88. pont).

221    Ezzel szemben a Törvényszék a jelen ügyben nem rendelkezik a megtámadott rendeletek indokolásában a hatáskörrel rendelkező hatóság semmilyen olyan határozatára való hivatkozásokkal, amelynek indokai alapján összeköthetné a Tanács által a felperessel szemben elfogadott ténykörülményeket.

222    Ezen túlmenően és továbbra is a T‑341/07. sz. Sison‑ítéletben (fenti 114. pont, EU:T:2009:372) meg kell állapítani, hogy a Törvényszék miközben megállapította, hogy a Tanács rendeleteinek indokolásában szereplő tények az ugyanezen indokolásban hivatkozott két holland határozatból származnak, ugyanakkor ezt követően tagadta e holland határozatok tekintetében a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatainak jellegét azzal az indokkal, hogy e határozatok nem a terrorizmus elleni küzdelem céljából megelőző vagy megtorló jellegű intézkedés érdekelttel szembeni meghozatalára vonatkoztak (Sison‑ítélet, T‑341/07, fenti 114. pont, EU:T:2009:372, 107–115. pont).

223    Amennyiben a Törvényszék ekképpen elutasíthatta az egyébként hatáskörrel rendelkező hatóságoktól származó ténymegállapításokat abból az indokból, hogy e hatóságok határozatai nem „ítéletek, nyomozás vagy büntetőeljárás megindításai” voltak, ez azzal a következménnyel jár, hogy a jelen ügyben nem biztosítható a – megtámadott rendeletek indokolásában mindenesetre nem említett – sajtócikkeknek olyan eljárásjogi és bizonyító státusz, amelyet a 2001/931 közös álláspont kizárólag a hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatainak tulajdonít.

224    A Törvényszék végül célszerűnek tartja az ebben az összefüggésben az alapvető jogok által biztosított garanciák fontosságának hangsúlyozását (lásd: Franciaország kontra People’s Mojahedin Organization of Iran ügyre vonatkozó indítvány, C‑27/09. P, EBHT, EU:C:2011:482, 235–238. pont).

225    A fenti megfontolások összességére tekintettel, amelyekből kitűnik egyrészt az, hogy a 2580/2001 rendelet alkalmazandó a fegyveres konfliktus esetére, másrészt pedig az, hogy a Tanács megsértette a 2001/931 közös álláspont 1. cikkét, valamint – az indokolásban a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak a felperesnek betudott tényekre vonatkozó határozataira történő hivatkozás hiányában – az indokolási kötelezettséget, a felperesre vonatkozó részükben meg kell semmisíteni a megtámadott rendeleteket.

226    A Törvényszék hangsúlyozza, hogy e megsemmisítések – amelyeket alapvető eljárási indokok miatt rendeltek el – semmilyen érdemi értékelést nem tartalmaznak a felperesnek a 2001/931 közös álláspont értelmében vett terrorista csoportként történő minősítésének kérdéséről.

227    Ami e megsemmisítések időbeli hatályát illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmánya 60. cikkének második bekezdése értelmében az EUMSZ 280. cikktől eltérve, a Törvényszék valamely rendeletet semmissé nyilvánító határozata csak az említett alapokmány 56. cikkének első bekezdésében említett fellebbezési határidő lejártának napjától vagy – ha e határidőn belül fellebbezést nyújtottak be – a fellebbezés elutasításának napjától lép hatályba. A Tanácsnak tehát a jelen ítélet kihirdetésétől számítva mindenképpen legalább két hónap – amelyhez a távolságra tekintettel még további tíznapos határidő adódik – áll rendelkezésére ahhoz, hogy orvosolja a megállapított jogsértéseket úgy, hogy adott esetben újabb korlátozó intézkedést hoz a felperessel szemben.

228    Mindazonáltal és az EUMSZ 264. cikk második bekezdésének alapján a Törvényszék fenntarthatja ideiglenesen a semmisnek nyilvánított jogi aktus joghatásait (lásd ebben az értelemben: Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság ítélet, fenti 128. pont, EU:C:2008:461, 373–376. pont és 2011. szeptember 16‑i Kadio Morokro kontra Tanács ítélet, T‑316/11, EU:T:2011:484, 39. pont).

229    A jelen ügy körülményei között a Törvényszék úgy véli, hogy a korlátozó intézkedések hatékonyságának súlyos és visszafordíthatatlan megsértése kockázatának elkerülése érdekében – figyelembe véve a szóban forgó korlátozó intézkedések jelentős hatását a felperes jogaira és szabadságaira – az EUMSZ 264. cikk alapján a jelen ítélet kihirdetésétől számított három hónapos időszakra a 790/2014 végrehajtási rendelet joghatásait fenn kell tartani.

 A költségekről

230    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Tanács pervesztes lett, a felperes kérelmeinek megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

231    Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑ának első bekezdése értelmében az eljárásba beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket. Következésképpen a Holland Királyság, az Egyesült Királyság és a Bizottság maga viseli a saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített hatodik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék megsemmisíti a terrorizmus leküzdése érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint a 610/2010/EU, a 83/2011/EU, a 687/2011/EU, az 1375/2011/EU, az 542/2012/EU, az 1169/2012/EU és a 714/2013/EU végrehajtási rendeletek hatályon kívül helyezéséről szóló, 2011. január 31‑i 83/2011/EU, 2011. július 18‑i 687/2011/EU, 2011. december 22‑i 1375/2011/EU, 2012. június 25‑i 542/2012/EU, 2012. december 10‑i 1169/2012/EU, 2013. július 25‑i 714/2013/EU, 2014. február 10‑i 125/2014/EU és 2014. július 22‑i 790/2014/EU tanácsi végrehajtási rendeleteket annyiban, amennyiben e jogi aktusok a Liberation Tigers of Tamil Eelamre (LTTE) vonatkoznak.

2)      A Törvényszék a 790/2014 végrehajtási rendelet joghatásait a jelen ítélet kihirdetésétől számított három hónapig fenntartja.

3)      A Törvényszék az Európai Unió Tanácsát a saját költségein kívül az LTTE részéről felmerült költségek viselésére kötelezi.

4)      A Holland Királyság, Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága, valamint az Európai Bizottság maguk viselik saját költségeiket.

Dehousse Wiszniewska‑Białecka      Buttigieg

Collins Ulloa Rubio

Kihirdetve Luxembourgban, a 2014. október 16‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

A jogvita alapját képező tényállás és az eljárás

A felek kérelmei

A jogkérdésről

A 2580/2001 rendeletnek a felperes és a Srí Lanka‑i kormány közötti konfliktusra való alkalmazhatatlanságára alapított első jogalapról

A felek érvei

A Törvényszék álláspontja

A hatáskörrel rendelkező hatóság által hozott határozat hiányára alapított harmadik jogalapról

A felek érvei

A Törvényszék álláspontja

A második jogalappal együttesen figyelembe vett negyedik, ötödik és hatodik jogalapról

A felek érvei

A Törvényszék álláspontja

A költségekről

* Az eljárás nyelve: angol.